A szerelem kölcsönös dolog. Egyoldalúan semmit nem ér

Nem szokásom előre félni, pláne, ha azt sem tudom mi fog történni, mert hát mennyire gáz volna itt térdre rogyva az életemért könyörögni, ha kiderül, hogy úgy is elengednek, sőt még az ajtó sincs zárva, meg  különben is kapok kávét. Ha meg ki is derül, hogy a válaszaim után darálóba kerülök, akkor meg miért is könyörögjek? Szerintem egy szülinapon jobban fél az ember az ajándékoktól, főleg a reakciótól, amit majd elvárnak tőle, akkor is, ha szarság az egész.
- Akkor jó, gondolom. - jegyzem meg halkan, inkább csak magamnak. Nem akartam én megölni, még is csak nő és ismerni sem ismerem. Talán nem is tévedtem annyira, hogy jók voltak a megérzéseim, miszerint ő volt a "jó", bár tekintve, amit leművelt egy emberekkel, -gyerekekkel!!! - teli bevásárló központban, nem éppen erről árulkodik. Ha ő nem is, talán a prédája képes lett volna emberi páncélt húzni, hogy magát védje. És akkor hogyan tovább? A két fickó meg hol volt eddig? Ők is sorban álltak a wc-ben? Kezdem azt hinni, hogy tombolát osztogattak odabent. Újra végig dörgölöm arcom, mielőtt utána néznék merre viszi lába. Csak kiszól valakinek. Hűha, két ember kell hozzám? Ennyire azért nem vagyok veszélyes. Sőt most kifejezetten úgy érzem magam, mint egy veszélyesnek titulált kutya fajta, akit elfogtak és kennelbe zártak, aztán eldől majd, hogy a vizsgáló asztalon végzi, vagy kap egy új lehetőséget. No, persze senki nem róhatja fel nekem, hogy védtem, akit ártatlannak gondoltam. A csendet is nekem kellett megtörnöm, mert úgy tűnt más nem fogja.
- Annyi közöm volt hozzá, hogy beszélgetésbe elegyedtünk és leakarta nyúlni a bevásárló kocsimat - részlet kérdés, hogy nem az enyém volt - én pedig útját álltam. Ennyi. Az pedig mondhatni az ösztöneimben van, hogy akire rálőnek, azt megvédjem... Kivéve ha az a texasi láncfűrészes, mert neki jobb a föld alatt. - vontam vállat, félig meddig viccnek szánva, mert annyi erőt még én sem éreztem magamban, hogy poénkodjak. A kérdésére viszont fejem csóváltam. Nem azért, mert akkora titok volna, de most minek válaszoljak mindenre, ahogy neki tetszik. Aztán önként menjek a sütőbe is, mi? A-a.
- Nem. Aki kapja, marja, cimbi. Tiétek az egyik - gondolom -, enyém a másik... - csóválom fejem, miközben lassan lesz annyira erőm, hogy felemeljem a seggem és járkáljak egy kicsit, míg kiropogtatom még a hátam, derekam. Szar dolog, ilyen ágyon feküdni órákig.
- Jogában? - mosolyodtam, mert most aztán igazán kíváncsivá tett kinek hiszi magát. Közelebb is léptem és csípőre tett kézzel, hajoltam közelebb az igazolványához. Mondjuk fingom nincs honnan kéne tudnom, hogy ez valódi-e, de oké. Tegyük fel, hogy tényleg a titkosszolgálat. Felegyenesedem és tovább járkálok. Már épp szóra nyitottam volna ajkaim - bár nem válasz gyanánt - mikor belépett egy másik ürge. Feltételezem az, akinek szólt az előbb. A falnak támaszkodom, kezeim karba teszem és onnan csekkolom hol egyiket hol másikat.
- És ezt most miért nekem mondod? Nekem gondolom nem hoztál... - csóválom megjátszott rosszallósággal fejem.
- Mert magukkal ellentétben, tudom, hogy addig nincs biztonságban az általam védett személy, amíg a támadót, aki bárkit célba vehetett nincs ártalmatlanítva. Titkosszolgálat, mi? Ennél még a rendőrség is jobb munkát végzett volna. Még is milyen idióta az olyan, aki a jó ügy érdekében egy terrortámadás látszatát keltve vadász le egy embert egy tömeg közepén? Tudtommal maguknak meg vannak hozzá az eszközeik, hogy akár a saját lakásán is rajta kapják, akár a budiban, ahol senkit sem veszélyeztetnek. Vagy ha már itt tartunk... a feltett kérdésekre is tudniuk kellene a választ. Még egy 5 éves is ki googlezza vagy facebookozza a válaszokat... Basszus, elsőre még jól is hangzott, hátha még felvétel is van önöknél, de így... maradok inkább a kettyós testőre... - csóválom csalódottan fejem. - Na és most, hogy ilyen jól elcsevegtünk... Mikor mehetek? Még a végén lefaragnak a fizetésemből maguk miatt...

A szerelem kölcsönös dolog. Egyoldalúan semmit nem ér

Megtorpanok séta közben, és kérdőn magasba szöki egyik szemöldököm, ahogy az idegen - és egyáltalán nem ismerős néven - hív. Szerintem itt valaki nagyon el van tévedve. Doktor? Lehet nem csak én kaptam ütést a tarkómra. Idővel azért neki dőlök a falnak és karbatett kézzel hallgatom mentségük.
- Tisztogatnak? És olykor-olykor gondolom becsúszik egy gyerek, egy nő, egy biztonságiőr, aki nem tudja mi van és magukra lő... Szép. Ezt nevezem hazafiasságnak... - nézek rájuk felváltva, aztán hallgatom tovább a fickót. Hidegvérrel... hát persze. Meleg vérrel nagyon nem is lehetne ölni, nem? Az elmondottak lapaján, vagy a leírásuk téves - mert ha csak nem vonta volna el a figyelmem a kiscsaj, kétlem, hogy leüthetett volna Rob -, vagy veszélyessége kimerül a bevásárlókocsik eltulajdonításában. Vagy még abban sem, mert ha jól emlékszem végül azzal is felhagyott... Szép...
- Minden eszközzel? Ártalmatlanítani? Ember. Az eszközeitek és ti is láthatóan alkalmatlanok vagytok arra, hogy akár egy macskát lehozzatok a fáról. Rajta kívül mindenki más megsérült, elkaptatok. Ezt én még 50% sikernek sem nevezném, hát még, hogy maguk elvileg a tudom is én milyen titkosszolgálat. - forgatom szemeim, kicsit sem tartózkodva, hogy minden mondatommal erősítsem mennyire inkompetensnek találom őket. - Ennél még én is jobb vagyok. - húzom félmosolyra ajkaim, mert lássuk be, a csajszit is leszedtem, mert akkor ott nekem ő volt a célpont. - Szóval szabadon van, többet tudnak róla, mint én, és akkor... tulajdonképpen miért is vagyok még itt? Vagy úgy egyáltalán...? - húzom a szám, mert kezdek türelmetlen lenni velük szemben is. Nem hat meg, hogy az egyik túl szteroidozta magát, vagy hogy esetleg van náluk fegyver. Ha amúgy sem a rosszfiúk csapatát gyarapítják, úgy sem fognak bántani. Amikor rátértünk az elvileges önéletrajzomra, elismerősen bólogattam, mennyi baromságokat sikerült rólam is összegyűjteni. Ezt azonban csak azért nem öntöttem szavakba, mert se alátámasztani, se elvetni nem tudnám őket, lévén, hogy sok mindenre nem emlékszem. Viszont előbb gondolnám magam valami kocsiszerelőnek vagy rendőrnek, mint... pszichiáternek. Törvényszékinek meg aztán pláne... Liam Jackson, na ez már azért érdekfeszítőbb. Ezek szerint - már ha hihetünk nekik - ismertem már ezelőtt is. Hm... most, hogy így jobban belegondolok, klubnál is tett rá utalásokat. A fura, hogy ennek tudatában sem tűnt fel nekik, hogy még mindig vele "lógok", ráadásul, az sem, hogy kiköpött mása ennek a szőrös Harry Potternek. Belátom volt, ami stimmelt, de a többi erős túlzásnak tűnt. Angol? Ne már... Doki? Még viccnek is rossz. Személyiség változás...? Hát erre mondjuk nem tudok mit mondani. Említést tesznek a bárról, ahol  előző nap voltunk, és ahol elvileg találkoztunk. Kis sunyi... Még jó, hogy legalább fizet, mert most rohadtul megkóstoltatnám vele a budit. Kérdésére előbb újfent magasba szökik egyik szemöldököm, majd elnevetem magam.
- Az előbb nem úgy volt, hogy én vagyok a doki? Nem nekem kéne hülye kérdésekkel traktálnom magukat? - forgattam meg szemeim vigyorogva. Érdekelt volna, milyen kapcsolatban álltam Liam Jacksonal, de azt gondolom házon belül azért nem figyeltek minket... Remélem... Most vagy nagyon rosszban voltunk, vagy túlon túl jóban és valami mégsem tetszett neki, azért lettem az alkalmazottja, akit azért jól megfizet. Hm, vajon mi történne, ha felmondanék? Rám hagyná? Vagy megakarna ölni? Sokat elárulna a reakciójából...
- Nem én vagyok a célpontjuk, akkor meg minek érdeklem magukat? Engedjenek szépen utamra, és inkább keressék a kis mókust, mielőtt felrobbantja New York-ot...

A szerelem kölcsönös dolog. Egyoldalúan semmit nem ér

Nem voltak valami segítőkészek, és feltételezem nem azért, mert annyira titkos lett volna a válasz, hanem mert alkalmatlanok voltak. Amikor pedig bebizonyosodott, hogy odakint nem popcornt sütnek, hanem lövöldöznek, szinte teljesen biztos lettem benne, hogy ez két - bocsánat, a hölggyel együtt három - elmeroggyant, akik játékboltban szerezték be az "eszközöket" és most rendőröset játszanak. A kinti hangokból már tudtam, hogy nem egy másik titkosszolgálat és nem is a pizzafutár lesz, hanem az, akinek kijárna egy kis fejmosás. Ahogy pedig berepült a félhulla Rob, megbizonyosodtam róla, hogy a két fickó adatai totál kamuk voltak. Ha még ez az ügyefogyott is képes volt elintézni az ikerklónját, akkor annyira még sem lehetett veszélyes. Rafinált meg... jézusom... Hagyjuk is. Én meg még elakartam cibálni a mosdóba...
A két fickó sem járt jobban, sőt... mélyet sóhajtok, mert még ha Rob is ütött le, azért elég gáz, hogy ilyenek tartottak itt. Ennyit a szigorúan titkos dolgokra, meg védelemről meg tudja tököm. De azért örültem Liam-nek, mert ki tudja... lehet belülről csak ők tudták volna kinyitni az ajtót. Nem öleltem vissza, de azért megszólaltam.
- Ahm igen.. ha már így szóba hoztad a testőrködést... - hozakodtam vele elő finoman, bár kicsit sem idegesen. Ő viszont elterelte figyelmem, amire összevontam szemöldökeim. Most, hogy mondja...
- Tényleg a csaj... hát... majd ő elintézi a hullákat és legalább vigaszdíjként elhoztad nekik bajusz urat. - sandítok el Rob felé, aki most vagy él vagy nem, tudja fene. - Még mit nem.. holnapra már lebeszéltem egy édeshármast. Hétvégéig lejjebb már nem adok. - csóválom fejem, amúgy is jobban kedvelem a férfiak társaságát. Betörhetőbbek, harciasabbak. Mindenesetre nem lovagoltunk a témán, mert már nekem is elegem volt a helyből, szóval elindultunk kifelé. Én egyből rá is gyújtottam.
- Ki tudja... Nem lepődnék meg, mert én se angolnak, se orvosnak nem érzem magam... - morgom halkan, mert még mindig bosszant ez a sok hülyeség, amit rólam állítottak.