A Brooklyn-i otthonom dolgozószobájában az íróasztal fölé görnyedve bámulom Bronx térképét, hogy még jobban kiismerjem minden egyes négyzetméterét.
Igen, otthon is van dolgozószobám, hiszen az otthoni időm legnagyobb részét munkával töltöm, mondhatni ez a kedvenc helyiségem a házban.
És igen, ház. Ki nem állhatom a lakásokat és a betondzsungeleket. Az egész gyermekkoromat egy hatalmas családi házban, hozzá illó zöld kerttel, töltöttem a szüleimmel, ami viszont a bátyám halála óta tátongó ürességet ébresztett bennem, pont olyat, amilyen az Ő szobája lett.
Ezért tehát, amint tehettem, elhagytam a családi fészket, mégis egy hozzájuk közel álló házat vettem meg magamnak, ami egészen jól nézett ki.
Mára már csak apám és én voltunk, mégsem voltak túl sűrűk családi találkozók. Az őrsön többet találkoztunk, mint otthon, az biztos, habár az is elmondható volt mindkettőnkről, hogy munkamániásak vagyunk, így a munkahelyünk egyben az otthonunk is volt.
Na, de visszakanyarodva a tárgyra, a térképet tanulmányozva mindent alaposan átgondolok, hogy semmi hiba ne essék a ma esti akciómba, amit egyes egyedül szeretnék végrehajtani.
Elmagyarázhatatlan izgalmat és várakozást érzek magamban, szinte hallom saját szívverésemet a dobhártyámon keresztül, ahogy az az adrenalint pumpálja a vérereimbe egyre erőteljesebben.
Közben Joey, az egyik besúgóm szavai járnak a fejemben, s csak remélni, neki meg ajánlani tudom, hogy ne legyen téves információ.
Pár nappal ezelőtt találkoztam vele egy klubban, de azért mégis vissza akarok emlékezni minden egyes szóra, ami akkor elhangzott, nehogy figyelmen kívül hagyjak valamit, habár szavai egyértelműek voltak.
***
Köszönés helyett csak bólintok egyet Joey felé a találkozó során, hiszen sosem szerettem húzni az időt,
- Nos, van valamid a számomra? - térek azonnal a lényegre egy kissé felszegett fejjel.
- Van, nem is akármi. - feleli büszkélkedve, mint aki most nagyon elégedett magával.
Én nem szólok egy szót se, helyette várom, hogy folytassa az előadást. Nincs sok időnk, és kerülni próbálom a lebukás minimális veszélyét is. Nem magamat féltem, hiszen elég jól ki tudok jönni a veszélyes helyzetekből, de azért - akármennyire is nem törődök másokkal - , nem szeretném, ha miattam meghalna a velem szemben álló srác, aki rossz körökbe keveredett. Ráadásul ez a jó kis csatorna is megszűnne.
- Lesz egy fegyverbemutató Bronx északi részén az egyik eldugott kis raktárépületben. Egy német fegyverbeszállító, a neve Gustav Hoffelman, új fegyvereket mutat be a maffia vezetőségének. Az ügyletet úgy tudom, holnapután ejtik meg, este 20 órakor. - sorolja gyorsan, hiszen ő is tisztában van azzal, hogy ilyenkor minden perc számit és azzal is, hogy én türelmetlen fajta vagyok.
Még mindig elégedett a feje, bár valóban elég jelentős információval szolgált ma.
Végre eljött az idő, hogy lecsapjak rájuk ennyi idő után. Még sosem fordult elő, hogy az oroszok Bronx-ban üzletelteltek, de biztos voltam benne, tudták, hogy egyre közelebb vagyunk hozzájuk és rejtőzködniük kell.
***
Így ennek az új információnak a tudatában új erőre kapok és tervet szövök: ma este meglátogatom én is azt a raktárépületet és még, ha nem is tudom most elkapni az oroszokat, legalább lesz ellenük egy jókora bizonyítékom, amit nem tudnak kimagyarázni.
Nem szerveztem akciót a rendőrség berkein belül, hiszen tisztában voltam vele, hogy a bűnözők egy bemutatót szépen kimagyaráznak majd a korrupt rendőrök, ügyészek és bírók segítségével, ezért akartam csak egyedül menni.
Talán nem lett volna rossz, ha legalább az apám tud a dologról, de tudtam, hogy mostanság elég elborult az üggyel kapcsolatban, így nem tudtam, hogy mit fog tenni, ha esetleg megpillantja Ivan Serenovot, azt a személyt, aki megölte anyámat.
Persze abban sem vagyok biztos, hogy én mit fogok tenni, de nem akartam apát is belekeverni a dologba, nem tudtam volna elviselni, hogy miatta neki is baja essen.
Ráadásul ő fontosabb, mint én, ő a rendőrfőnök, sosem volt még ennyire szükség a városban igaz rendőrökre, mint most, amikor a maffia mocska egyre jobban ellepni látszik New York-ot.
Időközben kiderítettem a raktárépület pontos helyét, ami szinte a negyed legészakibb csücskében helyezkedik el, már azt se lehet tudni, hogy ez Bronx vagy Bronx County.
Még mindig elégedettséggel töltött el, hogy a ruszkik kénytelen voltak Manhattenből s Brooklyn-ból ide húzódni, hogy lebonyolítsák a különböző kis ügyleteiket.
Tudják, hogy hamarosan jövünk, félnek tőlünk, én pedig most biztos voltam benne, hogy egyszer meglakolnak és börtönben fognak rohadni.
Miközben még mindig az asztalomnál matatok, nagyokat lélegzek, hiszen most minden erőmet össze kell szednem és összepontosítanom kell.
Fekete farmeremhez és pólómhoz egy fekete bőrcsizmát és bőrkabátot veszek fel, majd hajamat lófarokba fogom, hogy most még az se zavarjon.
Olyan fegyvereket veszek magamhoz, mint több pisztoly, géppuska, kézi gránát, kések, dobó csillagok és egyéb finomságok, amikkel nem rendelkezik egy mindennapi rendőr, de én rajongtam értük.
Természetesen a kamerát se hagyom itthon, hisz azzal rögzítem a bizonyítékot.
Amikor úgy gondolom, hogy a kellő felszerelés nálam van, két órával az akció előtt megindulok Bronx-ba, hiszen a forgalom nem engedi meg, hogy az utolsó pillanatban induljak útnak, ráadásul Hoffelmann és a közönség előtt akarok megérkezni.
Tudni akarok mindent róla és az oroszokról, arról, hogy kivel üzletelnek, mennyi emberük van és főként, hogy mire készülnek New York-ban.
Autóval közelítem meg szülővárosom eme negyedét, viszont még véletlenül sem a vélt raktárèpület közelében hagyom a járművet, hanem jóval távolabb attól, hiszen nem hiányzik, hogy még a bemutató előtt kiszúrjon valamelyik szemétláda.
Lopakodva közelítem meg a kietlen tájon a kihaltnak tűnő, közel sem szimpatikus betonèpületet.
Már kívülről látszik, hogy a németek rengeteg fadobozt pakolnál befelé a raktárba, de a járműveket tekintve a nagykutyák nem érkeztek még meg.
Ezt a pár kidobó fiút könnyű szerrel el tudnám intézni, azonban most feltétlenül észrevétlennek kell maradnom a bemutató idejére
Miután szemügyre veszem a munkàlkodó pasasokat, figyelmemet a be- illetve kijárat köti le, hiszen bejutni egy elég fontos tényező.
Alapos megfigyelés után kiszámolom, hogy minden ötödik percben van módom besurranni a raktárba, viszont akkor is csak egyetlen percem van, addig, amíg ezek a csicskàk a bejáratnak hátat fordítva ládákat raknak ki egy teherautóból.
Mondjuk kissé aggasztó a tény, hogy ennyi fegyver van egy egyszerű bemutatón és egyáltalán New York városában. Tudom, hogy ez nem csak egy egyszerű fegyvervásárlás a részükről: valami készül, valami hatalmas, amire talán senki nem számit. Ezért kell legalább nekem résen lennem.
Ezután óvatosan megközelítem a bejáratnak tűnő vasajtót. Könnyűszerrel, gond nélkül besurranok rajta, mint egy macska, a megszabott egy percem alatt.
Még mindig nem történik semmi, így behúzódok az egyik betonfal mögé és kezembe véve kamerámat figyelem, hogy mi történik, és természetesen türelmesen várok, hiszen még nincs is nyolc óra, itt pedig raktam kívül senkinek se erőssège a pontosság, ahogy látom...
Kezdőlap
