You'll be the saddest part of me. A part of me that will never be mine. It's obvious, tonight is gonna be the loneliest.

Tess & Ethan

Bár már egy hét eltelt a szabadulása óta, még mindig nehezen hiszi el, hogy újra normális életet élhet. Voltak a börtön falai között bizonyos szokások, egyfajta napirend amihez tartania kellett magát, s melyeket még mindig nem teljesen tudott elhagyni. Hét év hosszú idő. Elég hosszú, hogy alkalmazkodni tudjunk új élethelyzetekhez, szokásokhoz, ugyanakkor elég rövid, hogy olyan személyt kitöröljünk az életünkből, aki egyszer a mindent jelentette. A napfényes, nyüzsgő Upper East Side után viszonylag ismeretlen terep számára Bronx koránt sem burzsuly negyede. De hát nem is vágyott ennél többre, jelenleg ez a néhány négyzetméteres kis garzon bőven kielégíti az egyébként se túl nagy elvárásait. Igyekszik a dolgok pozitív oldalát szemlélni. A volt lakásában csak a szenvedés várt rá. A régi emlékek között újra fogvatartottként élt volna, és abban a kevéske időben, ami még hátra van az életéből, nem akar soha többé újból rab lenni, vagy mástól függeni.
Ennek ellenére elméje minden átkozott nap, de főképp álmatlan éjszakáin a bolondját járatja vele. Amikor végre egy kis nyugta lenne, rendszerint felrémlik előtte halott ikertestvérének az arca, szinte hallja is a hangját, szóról szóra visszatudná idézni az utolsó beszélgetésüket.
Tessa mindig is a gyengepontja volt, az Achillese, s bár kellett volna, mégse bánta meg soha az együtt töltött időt a nővel. Talán a rák most a büntetés a sorstól amiért annyi embert átvert maga körül, és olyanokat tiport a porba akikkel törődött. Megfogadta még a börtönben, hogy ha szabadlábra helyezik, azzal egy teljesen új fejezetet nyit, maga mögött hagyja azokat a dolgokat, szokásokat, személyeket, akik már nem kecsegtetnek számára semmi jóval, akik elfordultak tőle, amint napvilágot látott botrányos viselkedésének híre. Ezek közé az emberek közé tartozik egyetlen gyermekének anyja is, s míg az észnek lehet parancsolni -egy bizonyos pontig-, addig a szív fölött koránt sincs annyi hatalmunk. És ez valahol rohadtul piszkálja, nem hagyja nyugodni Ethant. Beette magát az agyába, mint valami alattomos féreg, vele van, és orvul kínozza őt álmatlan éjszakáin. Nem akarta elfogadni, bár valahol tisztában volt vele, hogy elkerülhetetlen a viszontlátás, ez az ő keresztje. De talán most végre megnyugodhat már. S mialatt a bugyikék, platós véncsotrogánnyal a kórház felé tart, zsinórban már vagy a negyedik bagót tömve a szájába, s egy régi Beatles dal ütemét dobolva a kopott kormánykeréken, ezer dolog megfordul a fejében. A legrosszabb forgatókönyvtől elkezdve a csillámporos, rózsaszín happy end-ig tényleg minden. Egyszerűen fogalma sincs mire számíthat majd sógornője részéről. Abban biztos, hogy felbukkanása nem fog épp osztatlan sikereket aratni, talán még fel is képeli őt a nő. Eme kósza gondolatra egy kissé gunyoros, mégis nosztalgikus, szórakozott félmosolyra görbülnek ajkai, s ahogy a tökig lehúzott ablak peremén könyökölve támasztja üstökét, hirtelen rá kell harapnia az öklére, amint felrémlenek benne az emlékek. Kapcsolatuk bár rövid ideig tartott, és úgy isten igazából sose tudott teljesen kivirágozni, Tess mellett megélhette azt az énjét, amit ex-felesége oldalán valahogy sose tudott igazán. Margarette volt a nyugalom szigete, aki a végletekig romantikus lányregényeken nőtt fel, néhai férjével veszítette el a szüzességét, oda volt a hosszú, illedelmes udvarlásért, a kéz a kézben andalgásokért. Tessával minden másképp történt. Vadak voltak, zabolátlanok. Az egyik percben elátkozták egymást, a következőben pedig már űzött vadként szaggatták le fölöslegessé vált ruhadarabjaikat. Szerette azokat az időket, annak ellenére, hogy mindvégig tisztában volt vele, bűnt követnek el. Mégis talán ettől volt izgalmas. Időnként bánja, hogy kettőjüknek -jobban mondva hármójuknak-, nem adatott meg a közösjövő, de ilyenkor mindig emlékezteti magát arra, hogy Tessel túl egyformák voltak, túl hevesek mind a ketten, hogy ez az egész hosszabb távon is működhessen közöttük. Még ő maga se tudja igazán, mit vár ettől a találkozástól, s minél közelebb ér a kórházhoz, annál inkább elbizonytalanodik az egészet illetőleg. Még senkinek nem árulta el a lesújtó kórt, és tekintettel a jelenleg nem épp túl fényes viszonyukra, önzőségnek, egyenesen hülyeségnek találja elmondani Tessnek a diagnózist. Szívességet kérni egy olyan embertől, aki minden bizonnyal a szabadulását sem fogta fel túlzott pozitívumként, olyan mintha lekésnéd az utolsó éjszakai járatot, de azért még tovább vársz a buszmegállóban, hátha csak egy tanuló, vagy műszakihibás jármű ment el az orrod előtt, és perceken belül megérkezik a te buszod. Úgy érzi ezt a járatot már lekéste...
Tenyere izzadni kezd, szíve hevesebben dobog mellkasa közepén, amint leállítja Sandyt a kórház udvarán. Mielőtt kiszállna, még egy cigit elpöfékel. Vicces belegondolnia, hogy amikor még Tess-el együtt voltak, mindig Ethan volt a nyugodtabb fél, aki higgadtságával a nőt is letudta hűteni, valahányszor megrezgett alattuk, a közös kis titkuk alatt a léc. Most mégis olyan ideges amilyen talán még életében nem volt, úgy érzi, azzal hogy ide jön, bűnt követ el. Hogy még mindig titkolózniuk, bujkálniuk kell. A szűrőig égett csikket bedobja abba a műanyag kávéspohárba, amit az egyik benzinkútról tartott meg, és amiből már szinte kifolyik a rengeteg cigi, majd mit sem foglalkozva ezzel a kis aprósággal, kiszáll a kocsiból, a vezetőoldali visszapillantóban még egyszer szemrevételezi magát, igazít a haján, elsimítja több napos borostáját, ami lassan már inkább szakáll formát ölt, kiegyengeti bőrzekéje gallérját, majd nekiindul az ismeretlennek. Némileg megkönnyebbülten veszi tudomásul, hogy ez alatt a majdnem egy évtized alatt már igen csak kicserélődött a kórházi személyzet, így senki sem bámulja meg őt a recepciónál, a liftekben, nem súgnak össze a háta mögött. Mondhatni egészen megnyugszik. A 'mellkassebészeti osztály' felirattal ellátott, kétszárnyú csapóajtó előtt azért megtorpan egy pillanatra, kezei a feszültségtől ökölbe szorulnak. Végül aztán csak belép az oroszlán barlangjába. A kórtermekbe be-bekukkantva feltűnik egy-két nővér, de a célszemélyt egyelőre sehol sem látja, így hát megkísérli, hogy a nővérpulthoz lépjen, ahol az anyaggazdálkodásról folytatott heves telefon beszélgetés fültanúja lehet, melynek lebonyolítója nem más, mint az osztály vaskalapos főnővére, akit mindenki ki nem állhat, de Amelia nem az a nő, akire hatással van mások véleménye. Egy elfojtott káromkodással csapja le a kagylót, és már épp ráripakodna Ethanre, hogy nincs látogatási idő, mikor aztán meglátja ki áll a pult másik oldalán, a szó is belé fagy. Ethan aligha mondhatja el magáról, hogy jó híre van a kórházban, s amikor egy-egy műszakja alkalmával meglátogatta Tess-t, szinte azonnal szárnyra kaptak a pletykák kettőjükről.
-Rég láttuk, Ethan! - Töri meg végül a csendet Amelia, igyekszik magára erőltetni a szokásos rideg kimértséget, de hangja meg-megremeg, a döbbenettől egészen elvékonyodott.
-Ugyan Amelia! Hét év nem sok idő, pikk-pakk eltelt. Dr.Sharp biztos mindig örömmel beszámolt egy-egy látogatásáról. - Hangja meglepően nyugodt -szinte még saját maga sem hiszi el-, de a cinizmust valósággal facsarni lehet minden egyes elejtett szavából.
-Dr.Sharp a műtőben van. - Hebegi a főnővér.
-Semmi gond, megvárom. Időm mint a tenger. - Kacsint magabiztosan a koros nőre, majd mutatóujjával hátra bök az egyik, távolabbra eső pad felé, ami mellett helyet kapott egy minden bizonnyal pocsék kávékülönlegességekkel teli automata. Csörög még némi apró a zsebében, így szinte pillanatok alatt vesz magának egy presszó kávét, csak üresen, feketén, Tess-nek pedig a régi kedvencét, amiről reméli, hogy még mindig a kedvence. Ezt követően megkezdődik az éveknek tűnő várakozás. Hol a padon ül, hol kisebb köröket tesz a zöld linóleumon fel, s alá. Minden ajtónyitásnál azt hiszi, hogy végre Tess az, és mikor több, mint egy órás várakozás után végre újra megpillanthatja a szőke üstököt, még a szíve is kihagy egy ütemet. Ahogy a padon ül enyhén széttett lábakkal, előre görnyedten, könyökeivel térdeit támasztva, nem bírja levenni a nő közeledő alakjáról a szemét. Tekintete élesen csillan a meghatottságtól, amint végre újból belenézhet azokba a világoskék szemekbe, amikből mintha mára már kiveszett volna az élet, és amiknek örökké a rabja marad. Egy félszeg mosolyt kanyarint őszes borostával fedett képére, tekintete bűnbánást sugall, úgy sandít fel a nőre, akárcsak egy kölyökkutya, aki megint a lábtörlőre pisált.
-Szia! Jó látni! - Bukik ki belőle az őszinte reakció, majd zavarában felpattan, egyik kezét már nyújtaná a nő felé, hogy félkézzel magához húzza, ahogyan viszontlátásukkor a lányával is tette, végül inkább megváltoztatja a megkezdett mozdulatot, és Tessa helyett a kávék felé nyúl.
-Remélem még mindig ez a kedvenced. Bár nem hiszem, hogy a kórházi automata ad olyan finomat, mint amit a Ritz hotelban is ittál. - A Ritz hotel. Tele sok régi szép emlékkel. Általában ebben a hotelban szálltak meg, ha egy kis nyugalomra, magányra vágytak.
-Nem akarlak feltartani, de egy pár percet szentelnél rám az életedből? - Biccent fejével a legközelebbi vizsgáló irányába egy erőltetett mosollyal. Ebből talán már Tess is sejtheti, hogy négyszemközt kíván vele beszélni, s amennyiben ebbe a nő is beleegyezik, úgy megindul utána a szabad vizsgáló felé, melynek gondosan be is teszi az ajtaját maguk mögött.
-Még meg kell szoknom, hogy ismét a magam ura vagyok. - Halkan elneveti magát.
-Mel segített nekem becuccolni meg kifesteni az új kéglit. Egyszer majd megnézhetnéd, persze csakis szigorú, kötözködő női szemmel. - Nem biztos benne, hogy máris ilyen bőszen ajánlgatnia kéne a látogatást, de nincsenek hátsószándékai. Pedig Tess -még így smink nélkül, fáradtan, kissé meggyötörten az utóbbi évek számtalan próbatétele miatt-, most a legszebb a számára. Szívesen odalépne hozzá, megölelné és biztosítaná arról, hogy már itt van, nem hagyja el többé, a segítségére van bármiben, de inkább tartja azt a három méter távolságot.
-Hogy vagy? Minden rendben van közöttetek? - Indít egy bemelegítő kérdéssel.