you're still the oxygen I breathe.

**Tessa Sharp** · Re: you're still the oxygen I breathe. | Tess&Ethan Hétf. Aug. 19 2024, 13:52

Ethan & Tessa

I'm done hating myself for feeling, I'm done crying myself away. I've gotta leave and start the healing. But when you move like that, I just want to stay. What have I become now?

Tessa sosem rendelkezett azzal a finomsággal, ami ahhoz szükséges, hogy a betegeivel könnyedén eltársalogjon, vagy tartsa bennük nehéz időkben a lelket, azonban mindig akadnak kivételek, akik látják a nő alakja mögött rejtőző tudást, és azt, amit most Ethan is megemlít, a hivatástudatot, melynél fontosabb az életébe csak akkor lépett be, amikor megismerte ezt a férfit, és megszülte nem sokkal később a közös lányukat.
Szóval persze, fontos, évek óta kitart, és sokszor benne ez tartja a lelket, de a kávéval a kezében, a vizsgálóban állva szemben egy hatalmas kérdőjellel, most valahogy nem tűnik annyira eleminek, mint mondjuk a férfi maga.
Pedig nem akarja, hogy a sejtjei közé ékelődjön Ethan személye, a nő legnagyobb sajnálatára mára azonban ez sokkal többet jelent, és nem csak közéjük ékelődik, de a részét képezi annak, ami Tessát is felépíti, és a maga módján ezzel képtelen megbarátkozni. Nem a tényekkel, azokat látja, ő pedig sohasem fogja a vakot játszani, hogy ez ne így legyen, hanem a káosszal, amit ez okoz. Szeretne rendet tudni az életében, de amíg ekkora titkokat cipelnek magukkal, a nő részéről semmilyen inditattatással afelé, hogy ledobják a keresztjeiket, Tessa nem fog tudni nyugodtan élni. Pedig ezt szeretné, talán mindennél jobban, hisz eltemette a férjét, mégsem nyugodhatott meg teljes tökéletességgel, mert az átka és áldása most is itt áll előtte. Az évek túlságosan gyorsan repültek el, ő pedig nem volt elég gyors, hogy rohanjon utánuk, így kvázi le van maradva, hiszen azt hitte, lesz még ideje bőven egy ideig hazug nyugalomban élni a mindennapjait.
- Van, ami nem változik, Ethan. - Mondja csendesen, nem magyarázva meg, mit jelentenek a szavai, hiszen tulajdonképpen ha ez nem változott, akkor mégis mi? Az érzései aligha, a kialakult, utálatos helyzet még annyira sem, de legalább bele vannak kényszerítve abba, hogy mostantól gyakorta szembenézzenek azzal, amit tettek. És bárcsak azt tudná mondani, megbánta, de nem ezt bánja, hanem az említett káoszt, amit ennyi év után is magukkal cipelnek, mikor biztosan mindenki szívesen szabadulna tőle.
- Melody hónapok óta erről beszél. - Érti persze, amit a férfi közölni akart, és bár nem látszik rajta, végtelenül értékeli lelke mélyén a látogatását, de azt biztosan nem gondolhatta, hogy a lányuk, mint utolsó megmaradt apafigurájáról nem fog áradozni a szabadulásáról. Melody sosem haragudott a nagybátyjára azért, mert bebörtönözték, pedig Tessa, szép vagy sem, azért finoman igyekezett itt előnybe kerülni, sikertelenül. A génekben hordozott ösztönökről tanult ő is, így olyan kapcsot akart elszakítani, amit sem a lánya, sem ez a férfi genetikailag nem képes ereszteni.
A teste megint megmerevedik attól, hogy Ethan az érzelmeiről beszél neki, ami természetesen nem azt jelenti, hogy ne törődne velük, vagy ne érezne pontosan ugyanígy, de rettenetesen retteg attól, mi történne, ha engedne ezeknek akár csak egy pillanatig is, így csak lesütött szemekkel hallgat, gyűlölve magát a másodpercek erejéig, amiért nem tudja ezt visszamondani.
Közben azt érzi, hogy a találkozás ereje le fogja dönteni a lábáról, de nem teheti meg, hogy zokogásban tör ki, mert nem láthatja őt így a másik. Ennek a nőnek híresen nem sok a legtöbb sem, ehhez pedig tartani szeretné magát, ameddig csak lehet.
Éppen válaszolna a kávéra, még maga sem tudja, hogy amint kinyitja a száját miféle reakció fog rajta kijönni, de a mappa, mint bármely hivatástudattal megáldott szakembert, azonnal eltéríti az eddigi témáról.
- Ez micsoda? - Kérdezi érdeklődőn, és odalép a sík felületre helyezett lapok tömkelegéhez, letéve a kávét a mappa mellé, hogy két kézzel lásson neki a feladatnak. Ostoba módon nem az az első dolga, hogy a páciens nevét megtekintse, hiszen eszébe sem jut, hogy Ethannel lehetne bármilyen probléma, ezért a néma percek előrehaladtával az arca nem sokat változik, először maximum az izgalom halvány szikrái látszódnak rajta, hiszen az eset érdekes, ő pedig azokat szereti.
A nem operálható sokszor szembejön vele az oldalak között, de nem zavarja túlságosan, hiszen műtött ő már hasonlóan megbélyegzett mindenfélét, azonban látja, miért nem vállalta több kollégája sem, ezért a szakvéleményekben különösen elmerül, kizárva szinte a férfit, mert a jelenléte nem zavarja abban, amit csinál.
Aztán az egyik oldalon, teljesen véletlenül, mert továbbra sem a páciens személye az, ami leköti a figyelmét látja meg Ethan Sharp nevét, és akkor úgy érzi, most fog összedőlni minden.
Hirtelen áll fel a papíroktól, a könnyei, amiket eddig ügyesen bent tartott elkezdenek lecsorogni, de nem pánik az, ami az ismét megmerevedett testén látszik, hanem a félelem. Pedig az imént még biztos volt szinte benne, hogy ő meg tudja oldani, amit sokan nem vállalnak.
Egy dolog, hogy a profizmus semmilyen aprócska kis eleme nem látszik rajta, másik az, mennyire nem érdekli a jelen helyzetben, hogy orvosként mit mutat most magából.
- És ezt miért nem mondtad eddig? - Kérdezi meglepő ingerültséggel a hangjában, ami annyira halk és szinte finom, hogy még ő maga sem tudja megmondani, mit érez pontosan. Dühös, mert nem szólt a férfi hamarabb, dühös, mert a rák még egy szerettét el akarja tőle ragadni, és nem akarja elhinni, hogy ezúttal azt, aki nélkül nem biztos, hogy lélegezni tudna a továbbiakban.
A hajába túrva lép arrébb, hogy kerülje a férfi tekintetét, és amíg mond valamit, akármit, bármit, megtörli két kezével az arcát, mert össze kell szednie magát, minél előbb. Itt már nem csak egy páciens élete a tét, hanem a jövőjük szinte teljes egészében.

tag: @Ethan Sharp

- thx -

**Ethan Sharp**

You'll be the saddest part of me. A part of me that will never be mine. It's obvious, tonight is gonna be the loneliest.

Tess & Ethan

Ethannek sose volt baja a kommunikációval. Ha szorult helyzetbe is keveredett, vagy épp elfogta a lámpaláz, akkor is könnyedén kivágta magát általában, a legtöbbször poénokkal, viccelődéssel csitította el a benne tomboló pánikot, de most mégis mit találjon ki?! Itt áll előtte hús-vér valójában álmai nője, aki sose lehetett igazán az övé, akivel örökre összeköti őt Melody, és akivel az utóbbi években elég viharos volt a kapcsolata. A börtönben tett látogatások -amire, lássuk be, a hét év alatt nem szánt túl sok időt Tess, ellentétben a lányával-, túl rövidek voltak ahhoz, hogy Ethan nyugodtan, esetleg négyszemközt kifejthesse Tessa számára a valódi érzéseit, na és persze közölje vele a tényt, haldoklik. Most valahogy mégsem találja a megfelelő szavakat, s amint először megszólítja a nőt, legszívesebben már verné is0 fejét a falba.
A nő hangjától egy pillanatra úgy érzi, mintha megállna az idő. Újra ott ragad egy régi emlékben, ahogy azt a börtönben is tette, mikor már túltelítődött ingerekkel, vagy úgy érezte, nem bírja tovább. Pedig elkéne engednie már végre a múltat, hogy teret engedhessen a jelennek, és a számára nem túl hosszúéletű jövőnek...
Megértő, szelíd mosollyal az arcán fürkészi a döbbent nő minden vonását, valahol egy kicsit, legbelül azért mégis fájdalmasan érinti a tény, hogy az a személy, akivel régen lélegezni sem tudtak egymás nélkül, most olyan rideg távolságtartással viszonyul hozzá, amiről álmodni sem mert soha.
Tudja, hogy a sógornőjének időre van szüksége, és ezt nem sürgetheti meg, nem is akarja, de az a rohadt idő -legalábbis az övé-, véges, és ettől könnyen frusztrálttá válik. Na meg a nővérpult felől érkező kíváncsi, ítélkező tekintetektől, így hát különösen örül, mikor végre kettesben elvonulhatnak egy üres vizsgálóba. Belátja, rossz ötlet volt máris feleleveníteni a nőben a Ritz hotelban eltöltött, kellemes pillanatokat, de egyszerűen képtelen féken tartani a száját, vissza meg már nem szívhatja, ezért nem is rágódik túl sokáig azon, hogy milyen beszédtémával indított. Amúgysem az a megbánós, bűntudattól vezérelt típus. Mindenek ellenére, sose bánta meg egy percre sem a múltját. Azt, hogy átverte a testvérét, hogy elvakult módon rajongott Tessa iránt, s a legnagyobb ajándékot, kincset az életében, Melodyt.
-Az a fránya hivatástudat! - Idegességében farmerja zsebeinek legmélyére dugja mindkét kezét, s ahogy az asztalnak támasztja csípőjét, lábait keresztezve, enyhén oldalra biccentett fejjel, egy visszafogott, nosztalgikus mosollyal a képén mustrálja a nőt. Ha minden más igen, a nő munka iránti elhivatottsága, imádata mit sem változott az évek alatt. Sokszor volt ebből nézeteltérésük, vitájuk, Ethan főleg akkor ellenezte Tessa túlbuzgóságát, mikor amaz már terhes volt, de még mindig órák hosszát állt a műtőasztal mellett, hogy másokon segítsen.
-Csak látni akartalak. Gondoltam úgy a fair, ha tőlem értesülsz a szabadulásomról. - Megdörzsöli sűrű, néhol már fehérbe borult borostáját. Persze tudja ő, hogy Tessa minden, Ethannel kapcsolatos új hírről elsőkézből értesül, már ha egyáltalán hajlandó meghallgatni az egykori szeretőjével kapcsolatos dolgokat. Hisz Melody rajongásig imádja a történtek ellenére is a nagybátyának hitt apját, ha a lányon múlik, biztos beszélt róla Tessának. Az már más kérdés, hogy az anyja vajon hajlandó volt-e meghallgatni őt.
-Hiányoztál Tess! - Bucskázik ki száján, s amilyen könnyedén kinyögte, legalább annyira könnyedén megvonja a vállait is hozzá. Sose volt az a típus, akinek nehezére esett volna hangot adni az érzéseinek, vagy épp a véleményének, még akkor sem, ha tudta, hogy azok talán konfliktusba fogják keverni őt. S ezt most nem azért mondta el, hogy a nőben régi sebeket szakítson fel, hanem mert egész egyszerűen így érez. Hiányzott neki Tess, úgy mint az FDNY-nél eltöltött évek, a régi kollégák, a lánya, a volt lakása vagy épp halott testvére.
-Egyszer jó lenne abból meginni egy olyat, amit nem két dollár ötvenöt centért köp ki magából egy kórház automatája. Hanem mondjuk egy kávézóban, ahol frissen őrölik hozzá a kávét. - Bök állával a nőnek vett, papírpoharas kávé utánzat felé, majd megrázza magát, mint aki épp egy delíriumos álomból ébred, elrugaszkodik az asztaltól, és zekéjének belsejéből kihúz egy mappát, melyben halom orvosi papírok, leletek, vélemények rejlenek.
-Még jó hogy van orvos a családban. - Mint mindent, ezt is próbálja elviccelni, majd kinyitja a keménykötésű mappát, s a rengeteg papír közül pontosan egyet húz elő. A legutóbbi CT felvételét, ami kóros mellkasi nyirokcsomó áttétekről szól, s a primer tumorról, ami a tüdejében burjánzik, és ő nem akar ellene semmi tenni, hacsak nem műthető. Márpedig nem az. Megmondta az onkológus, a sebész, a pulmonológus...
-A segítségedre van szükségem. - Mondja ki végül egy mély, gondterhelt sóhajt követően.

▲

**Tessa Sharp**

Ethan & Tessa

I'm done hating myself for feeling, I'm done crying myself away. I've gotta leave and start the healing. But when you move like that, I just want to stay. What have I become now?

A műtőben elképesztően szokatlan a csend, és ha odafigyelne erre, vagy egyáltalán észrevenné, biztosan tudná azonnal, hogy ez neki köszönhető. Az elmúlt napokban úgy érezte magát, mintha egy emlékekkel teli, hatalmas hullám dobálná őt a nyílt vízen folyamatosan, és nem talált semmilyen kapaszkodót, szigetet, vagy akár csak egy sziklát, ami a segítéségére lehetett volna. Újra és újra belefulladt a képzelségbe, akit Ethan Sharpnak hívnak, és akiről tudja, hamarosan muszáj lesz őt viszontlátnia.
A sejtjei ilyen kettősséggel talán még nem találkoztak, ami őt illeti, így nem is tudják, milyen módon rezegjenek, hogyan mozduljanak sokszor, csak feltett kezekkel várják a megfelelő lépést vagy reakciót Tessától, aki természetesen semmi hasonlóval nem rendelkezik jelenleg. Egy dolog, amit a külvilág felé mutat, rögtön másik, amit mondjuk kizárólagosan Rita előtt megenged magának, a mai napra azonban az ereje egy része mintha elfogyott volna, és emiatt a némaságot választja.
Tart tőle, hogyha beszélne, olyasmi csordulna ki belőle, ami felett már hosszú évekkel ezelőtt elveszítette a kontrollt, valószínűleg végleg.
A tiltakozás ellenére a fejében újra és újra látja az arcát; meglehet minél inkább ki akarja zárni a férfit a fejéből - hiszen ott lenni meglehetősen intim dolog -, annál több tér jut valahogy a képnek róla. A józan esze tudja, hogy rengeteg idő telt el, mióta egy bizonyos módon együtt lehettek, ahogy azt sem győzi gőzerővel mantrázni, hogy nem volt helyes, nem volt valós, nem lehetett igazi, hiszen árnyékokban igyekeztek eltűnni a világ szeme elől.
De hiába is emelkedik a pulzusa az erőltetett tagadástól, a lányuk hús vér, élő személy, akitől a lélegzetet kár is volna elvitatni. Nem tudja, mennyire helyezi így ez valós képbe az érzéseit, de a hatás, amivel Ethan Sharp rendelkezik felette egyszerre ijesztő és minden, amit valaha akart.
Régen látta őt, persze az elméje diktálása szerint továbbra sem szeretné, leginkább azért, mert tart az igazságtól, még inkább saját magától. A némaság pedig segít abban, hogy robot üzemmódba kapcsolva elteljenek az órák; olyan percek hosszúsága, ahol nem kell kérdeznie, és nem kell tudnia ezekre a kérdésekre választ adni.
Rita ezúttal nincsen vele a műtőben, mert máshová szólította a kötelesség, aminek éppen igyekszik eleget tenni, mélyen elmerülve egy kórlapban, ami a kezében tartott tablet képernyőjén jelenik meg, ahogy a folyosón sétál. A tekintetét éppen néhány lépéssel Ethan alakja előtt emeli fel, és már merülne is el egy kósza gondolatot követően újra a készülék fényében, amikor az agyában kapcsol valami, és hirtelen tekint fel megint az alakra, aki a főnővért szórakoztatja, miközben Rita már tudja, miért van itt.
Döbbenet, felháborodás és indulat fest grimaszt az arcára, ahogy tátott szájjal elhalad a férfi mögött, és még mindig a kezében tartva a készüléket kezd el mutogatni haladás közben a főnővérnek, igyekezve valahogy jelezni némán, hogy Tessa nincsen itt. Rita tudja, hogy a nő nem akarja ismét látni a férfit, az pedig, hogy a munkahelyére jött el a nem fogadott hívásokat követően, vörössé festené a bőrét, ám annak sötétebb tónusa miatt ez úgysem látszana.
Mivel az akciója nem arat sikert, és Ethan a váróban igyekszik kiülni a műtét végét, amennyire tud, a közelben marad, hátha előbb csípi el Tessát a férfinél. Nem akarja megcsipogtatni, mert valaki élete most éppen a kezei között lebeg, ha pedig felzaklatja ezzel az információval, kétes a kimenetele a beavatkozásnak.
Tessa végül, kezében a műtőssapkájával jelenik meg a pult közelében, azonban észre sem veszi sem a barátnőjét, aki jelezni próbál neki, sem a férfit először; a gondolataiból néhány szó rántja ki, amit a főnővérrel vált a műtétet követően, amint elkéri a kórlapját a betegnek, és meg is kapja egy tableten keresztül. Néhány szót ír a készülékhez tartozó tollal, amikor a nővér felhívja a figyelmét a látogatóra, ő pedig annyira ledöbben a név hallatán, hogy élből visszakérdez.. kicsoda?
A tekintete némileg elmosódik, ahogy a férfi felé vezeti a pillantását, és annak érdekében, hogy ne tűnjön kellemetlennek a helyzet, elindul Ethan felé, leplezve a rátörni készülő összes érzést, fél sikerrel talán.
- Szia Ethan. - Válaszolja egészen csendesen, és nem képes arra, hogy a gesztust visszamondja, legalábbis nem most azonnal; a férfi az álmait és a félelmeit egyszerre testesíti meg, és igazából ő egyikkel sem akar most farkasszemet nézni.
A Ritz hallatán mintha fizikai fájdalmat érezne, emiatt pedig egy pillanatra lehunyja a szemét, hogy mikor kinyitja a kékjeit ismét, finoman jelezze a férfinek, hogy ez a téma nem erre a helyre való, és emlékekkel bombázni őt rögtön sem túl fair, de a vonásai lágyak maradnak, még ha szemei beszédesek is.
- Köszönöm. - Persze még mindig a kedvence, de most azt kívánja, ezt a férfi bár ne tudná még mindig. Miért tudja még mindig?
Bólint, pedig először az jut eszébe, hogy a munka remek kibúvó lehet a beszélgetés alól, akarjon a férfi bármit is közölni, hiszen abba nem köthetne bele, hogy dolga van a kórház falain belül. Gyorsan az eszébe ötlik azonban, hogy elkerülhetetlen lesz egy idő után, amire Ethan készül, így jobbnak látja gyorsan túlesni rajta, hátha fele olyan rossz sincsen a szavai között, mint most még képzeli a fejében.
Valahogy sokkal rosszabbnak érzi mégis, hogy az ajtó záródása után igyekszik a másik könnyedén csevegni vele. Persze kedves tőle, amiért érdeklődni próbál, de minél többet mond, Tessába annál inkább belefagy a szó, és csak áll ott egy darabig, két kézzel fogva a kávét, mintha most csinálna ilyesmit először, és elfelejtené azt is, hogyan kell egy kávét meginni, mintha ez nem a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Nincsen sok időm, várnak a betegeim. Miért jöttél? - Kérdezi csendesen, próbálva maszkolni azt, mennyire menekülni próbál, és bár nem szándékosan zárja rövidre a férfi könnyű csevegést illető próbálkozását, ha ezt így folytatják sokáig, itt omlik össze a vizsgálóban.

tag: @Ethan Sharp

- thx -

**Ethan Sharp**

You'll be the saddest part of me. A part of me that will never be mine. It's obvious, tonight is gonna be the loneliest.

Tess & Ethan

Bár már egy hét eltelt a szabadulása óta, még mindig nehezen hiszi el, hogy újra normális életet élhet. Voltak a börtön falai között bizonyos szokások, egyfajta napirend amihez tartania kellett magát, s melyeket még mindig nem teljesen tudott elhagyni. Hét év hosszú idő. Elég hosszú, hogy alkalmazkodni tudjunk új élethelyzetekhez, szokásokhoz, ugyanakkor elég rövid, hogy olyan személyt kitöröljünk az életünkből, aki egyszer a mindent jelentette. A napfényes, nyüzsgő Upper East Side után viszonylag ismeretlen terep számára Bronx koránt sem burzsuly negyede. De hát nem is vágyott ennél többre, jelenleg ez a néhány négyzetméteres kis garzon bőven kielégíti az egyébként se túl nagy elvárásait. Igyekszik a dolgok pozitív oldalát szemlélni. A volt lakásában csak a szenvedés várt rá. A régi emlékek között újra fogvatartottként élt volna, és abban a kevéske időben, ami még hátra van az életéből, nem akar soha többé újból rab lenni, vagy mástól függeni.
Ennek ellenére elméje minden átkozott nap, de főképp álmatlan éjszakáin a bolondját járatja vele. Amikor végre egy kis nyugta lenne, rendszerint felrémlik előtte halott ikertestvérének az arca, szinte hallja is a hangját, szóról szóra visszatudná idézni az utolsó beszélgetésüket.
Tessa mindig is a gyengepontja volt, az Achillese, s bár kellett volna, mégse bánta meg soha az együtt töltött időt a nővel. Talán a rák most a büntetés a sorstól amiért annyi embert átvert maga körül, és olyanokat tiport a porba akikkel törődött. Megfogadta még a börtönben, hogy ha szabadlábra helyezik, azzal egy teljesen új fejezetet nyit, maga mögött hagyja azokat a dolgokat, szokásokat, személyeket, akik már nem kecsegtetnek számára semmi jóval, akik elfordultak tőle, amint napvilágot látott botrányos viselkedésének híre. Ezek közé az emberek közé tartozik egyetlen gyermekének anyja is, s míg az észnek lehet parancsolni -egy bizonyos pontig-, addig a szív fölött koránt sincs annyi hatalmunk. És ez valahol rohadtul piszkálja, nem hagyja nyugodni Ethant. Beette magát az agyába, mint valami alattomos féreg, vele van, és orvul kínozza őt álmatlan éjszakáin. Nem akarta elfogadni, bár valahol tisztában volt vele, hogy elkerülhetetlen a viszontlátás, ez az ő keresztje. De talán most végre megnyugodhat már. S mialatt a bugyikék, platós véncsotrogánnyal a kórház felé tart, zsinórban már vagy a negyedik bagót tömve a szájába, s egy régi Beatles dal ütemét dobolva a kopott kormánykeréken, ezer dolog megfordul a fejében. A legrosszabb forgatókönyvtől elkezdve a csillámporos, rózsaszín happy end-ig tényleg minden. Egyszerűen fogalma sincs mire számíthat majd sógornője részéről. Abban biztos, hogy felbukkanása nem fog épp osztatlan sikereket aratni, talán még fel is képeli őt a nő. Eme kósza gondolatra egy kissé gunyoros, mégis nosztalgikus, szórakozott félmosolyra görbülnek ajkai, s ahogy a tökig lehúzott ablak peremén könyökölve támasztja üstökét, hirtelen rá kell harapnia az öklére, amint felrémlenek benne az emlékek. Kapcsolatuk bár rövid ideig tartott, és úgy isten igazából sose tudott teljesen kivirágozni, Tess mellett megélhette azt az énjét, amit ex-felesége oldalán valahogy sose tudott igazán. Margarette volt a nyugalom szigete, aki a végletekig romantikus lányregényeken nőtt fel, néhai férjével veszítette el a szüzességét, oda volt a hosszú, illedelmes udvarlásért, a kéz a kézben andalgásokért. Tessával minden másképp történt. Vadak voltak, zabolátlanok. Az egyik percben elátkozták egymást, a következőben pedig már űzött vadként szaggatták le fölöslegessé vált ruhadarabjaikat. Szerette azokat az időket, annak ellenére, hogy mindvégig tisztában volt vele, bűnt követnek el. Mégis talán ettől volt izgalmas. Időnként bánja, hogy kettőjüknek -jobban mondva hármójuknak-, nem adatott meg a közösjövő, de ilyenkor mindig emlékezteti magát arra, hogy Tessel túl egyformák voltak, túl hevesek mind a ketten, hogy ez az egész hosszabb távon is működhessen közöttük. Még ő maga se tudja igazán, mit vár ettől a találkozástól, s minél közelebb ér a kórházhoz, annál inkább elbizonytalanodik az egészet illetőleg. Még senkinek nem árulta el a lesújtó kórt, és tekintettel a jelenleg nem épp túl fényes viszonyukra, önzőségnek, egyenesen hülyeségnek találja elmondani Tessnek a diagnózist. Szívességet kérni egy olyan embertől, aki minden bizonnyal a szabadulását sem fogta fel túlzott pozitívumként, olyan mintha lekésnéd az utolsó éjszakai járatot, de azért még tovább vársz a buszmegállóban, hátha csak egy tanuló, vagy műszakihibás jármű ment el az orrod előtt, és perceken belül megérkezik a te buszod. Úgy érzi ezt a járatot már lekéste...
Tenyere izzadni kezd, szíve hevesebben dobog mellkasa közepén, amint leállítja Sandyt a kórház udvarán. Mielőtt kiszállna, még egy cigit elpöfékel. Vicces belegondolnia, hogy amikor még Tess-el együtt voltak, mindig Ethan volt a nyugodtabb fél, aki higgadtságával a nőt is letudta hűteni, valahányszor megrezgett alattuk, a közös kis titkuk alatt a léc. Most mégis olyan ideges amilyen talán még életében nem volt, úgy érzi, azzal hogy ide jön, bűnt követ el. Hogy még mindig titkolózniuk, bujkálniuk kell. A szűrőig égett csikket bedobja abba a műanyag kávéspohárba, amit az egyik benzinkútról tartott meg, és amiből már szinte kifolyik a rengeteg cigi, majd mit sem foglalkozva ezzel a kis aprósággal, kiszáll a kocsiból, a vezetőoldali visszapillantóban még egyszer szemrevételezi magát, igazít a haján, elsimítja több napos borostáját, ami lassan már inkább szakáll formát ölt, kiegyengeti bőrzekéje gallérját, majd nekiindul az ismeretlennek. Némileg megkönnyebbülten veszi tudomásul, hogy ez alatt a majdnem egy évtized alatt már igen csak kicserélődött a kórházi személyzet, így senki sem bámulja meg őt a recepciónál, a liftekben, nem súgnak össze a háta mögött. Mondhatni egészen megnyugszik. A 'mellkassebészeti osztály' felirattal ellátott, kétszárnyú csapóajtó előtt azért megtorpan egy pillanatra, kezei a feszültségtől ökölbe szorulnak. Végül aztán csak belép az oroszlán barlangjába. A kórtermekbe be-bekukkantva feltűnik egy-két nővér, de a célszemélyt egyelőre sehol sem látja, így hát megkísérli, hogy a nővérpulthoz lépjen, ahol az anyaggazdálkodásról folytatott heves telefon beszélgetés fültanúja lehet, melynek lebonyolítója nem más, mint az osztály vaskalapos főnővére, akit mindenki ki nem állhat, de Amelia nem az a nő, akire hatással van mások véleménye. Egy elfojtott káromkodással csapja le a kagylót, és már épp ráripakodna Ethanre, hogy nincs látogatási idő, mikor aztán meglátja ki áll a pult másik oldalán, a szó is belé fagy. Ethan aligha mondhatja el magáról, hogy jó híre van a kórházban, s amikor egy-egy műszakja alkalmával meglátogatta Tess-t, szinte azonnal szárnyra kaptak a pletykák kettőjükről.
-Rég láttuk, Ethan! - Töri meg végül a csendet Amelia, igyekszik magára erőltetni a szokásos rideg kimértséget, de hangja meg-megremeg, a döbbenettől egészen elvékonyodott.
-Ugyan Amelia! Hét év nem sok idő, pikk-pakk eltelt. Dr.Sharp biztos mindig örömmel beszámolt egy-egy látogatásáról. - Hangja meglepően nyugodt -szinte még saját maga sem hiszi el-, de a cinizmust valósággal facsarni lehet minden egyes elejtett szavából.
-Dr.Sharp a műtőben van. - Hebegi a főnővér.
-Semmi gond, megvárom. Időm mint a tenger. - Kacsint magabiztosan a koros nőre, majd mutatóujjával hátra bök az egyik, távolabbra eső pad felé, ami mellett helyet kapott egy minden bizonnyal pocsék kávékülönlegességekkel teli automata. Csörög még némi apró a zsebében, így szinte pillanatok alatt vesz magának egy presszó kávét, csak üresen, feketén, Tess-nek pedig a régi kedvencét, amiről reméli, hogy még mindig a kedvence. Ezt követően megkezdődik az éveknek tűnő várakozás. Hol a padon ül, hol kisebb köröket tesz a zöld linóleumon fel, s alá. Minden ajtónyitásnál azt hiszi, hogy végre Tess az, és mikor több, mint egy órás várakozás után végre újra megpillanthatja a szőke üstököt, még a szíve is kihagy egy ütemet. Ahogy a padon ül enyhén széttett lábakkal, előre görnyedten, könyökeivel térdeit támasztva, nem bírja levenni a nő közeledő alakjáról a szemét. Tekintete élesen csillan a meghatottságtól, amint végre újból belenézhet azokba a világoskék szemekbe, amikből mintha mára már kiveszett volna az élet, és amiknek örökké a rabja marad. Egy félszeg mosolyt kanyarint őszes borostával fedett képére, tekintete bűnbánást sugall, úgy sandít fel a nőre, akárcsak egy kölyökkutya, aki megint a lábtörlőre pisált.
-Szia! Jó látni! - Bukik ki belőle az őszinte reakció, majd zavarában felpattan, egyik kezét már nyújtaná a nő felé, hogy félkézzel magához húzza, ahogyan viszontlátásukkor a lányával is tette, végül inkább megváltoztatja a megkezdett mozdulatot, és Tessa helyett a kávék felé nyúl.
-Remélem még mindig ez a kedvenced. Bár nem hiszem, hogy a kórházi automata ad olyan finomat, mint amit a Ritz hotelban is ittál. - A Ritz hotel. Tele sok régi szép emlékkel. Általában ebben a hotelban szálltak meg, ha egy kis nyugalomra, magányra vágytak.
-Nem akarlak feltartani, de egy pár percet szentelnél rám az életedből? - Biccent fejével a legközelebbi vizsgáló irányába egy erőltetett mosollyal. Ebből talán már Tess is sejtheti, hogy négyszemközt kíván vele beszélni, s amennyiben ebbe a nő is beleegyezik, úgy megindul utána a szabad vizsgáló felé, melynek gondosan be is teszi az ajtaját maguk mögött.
-Még meg kell szoknom, hogy ismét a magam ura vagyok. - Halkan elneveti magát.
-Mel segített nekem becuccolni meg kifesteni az új kéglit. Egyszer majd megnézhetnéd, persze csakis szigorú, kötözködő női szemmel. - Nem biztos benne, hogy máris ilyen bőszen ajánlgatnia kéne a látogatást, de nincsenek hátsószándékai. Pedig Tess -még így smink nélkül, fáradtan, kissé meggyötörten az utóbbi évek számtalan próbatétele miatt-, most a legszebb a számára. Szívesen odalépne hozzá, megölelné és biztosítaná arról, hogy már itt van, nem hagyja el többé, a segítségére van bármiben, de inkább tartja azt a három méter távolságot.
-Hogy vagy? Minden rendben van közöttetek? - Indít egy bemelegítő kérdéssel.

▲

Ajánlott tartalom

» breathe you in - Patrizia & Fabrizzio
» Welcome to a world where the air I breathe is mine
» 『 it's hard to find a way to breathe 』Bray & Sky
» Ethan & Red
» Ethan Keating