Az az ember, aki elsősorban a gyerekeim miatt próbálok lenni. Mindig a legjobbra törekedő, kedves, olyasvalaki akinek bár életkedve sincs, mégis nap mint nap küzd azért, hogy ezt a körülötte élők ne vegyék észre és legfőképpen ne vegyék át. Törekszik, reménykedik, erőt merít akár a semmiből is, nyugodt és türelmes, még egy-egy ócska viccet is megpróbál elszórni, annak ellenére, hogy a humorérzéke iszonyatosan rossz. Legtöbbször a gyerekek is legfeljebb azt nevetik, hogy anya milyen egy szar viccet mondott, nem azon amin kellett volna. De ő ennek örül, hiszen az egyetlen dolog ami számít, hogy a gyerekei mosolyognak, nevetnek, boldognak tűnnek. A szíve és lelke már évekkel ezelőtt darabokra tört, ő mégis még mindig igyekszik a darabkákat szedegetni és pillanatragasztóval ragasztani őket össze, abban reménykedve, hogy ez egy ideig-óráig bizonyára elég lesz. Lelkileg erős, ugyanakkor néha átkozottul gyenge is. Néha legszívesebben a szobája sarkába kuporogna és sírna, talán az ereit is felvágná. De másnap új erőre kap és hálát ad amiért még nem tette meg. Igyekszik jó anya lenni. Igyekszik legjobb és egyben egyetlen barátnőjét támogatni, éppen úgy ahogyan Lena teszi vele is. Egyedül egyikük sem húzta volna sokáig. Egymás támaszai, sziklái, erőforrásai. Tudja jól, hogy átlagos életet soha nem fog élni, tudja hogy normális már nem lesz belőle. Olyasmiket látott és ment át, amik örök nyomot hagytak a lelkében, mindegy, hogy milyen csodaszert adnának neki, vagy éppen milyen szupersztár pszichiáter venné őt kezelésbe. Rég lemondott az átlagos életről, ennek ellenére úgy gondolja, hogy boldogság még érheti. Az apró örömökért él. Imádja a napfelkeltét. A tengerpartra vágyik. Szeretetre és törődésre. A családjára. Esőre, hóra. Olyan apróságokra, amik egy átlagos ember életében mindennaposak, az övében pedig csak egy remény, egy kívánság, egy álom.
Egy elesett katonaként gondol magára, aki sohasem képes igazán feladni, mert mindig talál egy újabb reményforrást. De mi lesz akkor ha többet nem talál? Mi van ha kimúlik az utolsó fény is és végleg a sötétben marad?

A sötétség ami az évek során oly sokszor letelepedett már rá. Ködként lengte körül elméjét és szívét, megkeményítve azokat, megridegítve, megfagyasztva. Ezekben a pillanatokban, percekben vagy éppen hosszabb időszakokban Harriett egy teljesen más személyiség. Kemény és rideg. Reménytvesztett. Olyasvalaki aki utálja saját magát, az életét, a férjét, mindent és úgy érzi legyőzték őt, legyőzték a jó dolgokat az életében és már ő maga sem tudja, hogy miért küzd. Bizalmatlan akár a saját gyerekeivel szemben is, még Lenaval is, mert nem tudni, hogy mikor és ki férkőzött a fejükbe. Néha még saját magában sem bízik meg. Már nem tud naivan gondolkozni a világról, nem érti miért érdemelte azt amit kapott, fogalma sincs arról, hogy ki tette ezt vele és mi okból. Az évek során annyiszor próbált utána olvasni, válaszokat kapni, megtudni mi történt, a családja után kutatni és kideríteni, hogy ők egyáltalán élnek-e még. Ám az az inkognitó amiben tartották, nem sok választ tartogatott neki. A sötétben tapogatott és ez a mai napig így is maradt. Egy összetört lélek, aki ugyan hisz abban, hogy vannak jó emberek és vannak akik segítséget érdemelnek, ő maga nem hiszi el, hogy segítséget érdemelne. Sokmindenért magát hibáztatja, magát utálja. Azért is amiért sok-sok éven keresztül semmit sem tett a szabadulása érdekében, ám azért is amiért végül mégis vér tapadt a kezére. Lelkileg sérült, talán meg is halt. A fényt keresi és néha megtalálja azt, de egyre több és több időt vesz igénybe a dolog.
Mostanra legtöbbször már csak félhomályban ragad. Igyekszik megtartani azt a bizonyos arany középutat és egyensúlyozni a sötétség és világosság között akárcsak egy mérleghintán. Keresi az élete értelmét, amit nem mindig lát. Ez az énje sűrűn ideges és ingerlékeny, lobbanékony. Kevésbé gondol mások érzéseire, ami a szívén az a száján, és hála a katonaságnak, már nem fél megvédeni magát. Nem fél meghúzni a ravaszt ha a saját vagy éppen körülötte lévők biztonságáról van szó.
A legjobb hasonlat ami rá vonatkozik, az a vulkán lenne. Ami egy ideig nyugodt, izzik ugyan, de csendes... ugyanakkor tudjuk, hogy idővel ki fog törni.

A történetem 1981 június tizenkettedikén kezdődött. Badarság lenne azt hazudnom, hogy emlékszem rá. Még szép, hogy nem emlékszem. Őszintén megmondva csak nagyon kevésre emlékszem a gyerekkoromból, olyannyira kevésre, hogy néha el sem hiszem, hogy valaha is gyermek voltam. Nekem soha nem adatott meg az a gyermekkor, amelyet a sajátjaimnak próbáltam mindig megteremteni. De ha meg is adatott... nem emlékszem. Egyesek azt mondják ez nem normális, hogy biztosan kimosták az agyam. Mások meg azt, hogy megkattantam. Mondjuk sosem voltam normális. Mindkettőnek megvan a valószínűsége. Emberekre emlékszem. A családra.  A régi szobámra.  Egy csokis crêpes ízére. Halvány és iszonyúan távoli emlékfoszlányokra, amiket magam sem tudom, hogy valóban megtörténtek-e, vagy csak a képzeletem szüleménye. Érzésekre. A félelemre amit akkor éreztem mikor alig tíz évesen Lena kezét szorongatva egy idegen szobában kötöttünk ki az otthonunk helyett. Mikor a szüleink nélkül raktak fel bennünket egy repülőre és kijelentették, hogy soha többet nem mehetünk haza. Hogy a nevem attól a pillanattól fogva Maryam. Amikor meg megszólaltam, mégegyet kaptam amiért nem a megfelelő nyelvet használtam. Mikor megkaptam életem első olyan pofonját, amelyiktől a saját véremet nyeltem napokig utána és megszólalni is alig tudtam. Ezekre emlékszem. Kristálytisztán. Az életem franciaországi szakasza ekkor záródott le. És bár azóta is próbálom magam emlékeztetni mennyivel másabb is az élet ott, emlékezni az utcákra, random képekre, a családomra, a nyelvre, az ételekre... Az évek múltával ez egyre nehezebb és nehezebb. Egyre többet felejtek és lassan minden reményem arra, hogy valaha is hazajutok még, ki is hal belőlem.

Szaúd-Arábia (1993-1995)
Hónapokba telt mire megértettük, hogy hol vagyunk. Hogy miért kell díszelegnünk különféle emberek előtt, hogy miért kell jól viselkednünk és miért nem szólalhatunk meg amíg nem kérdeznek. Tizenévesként, őszintén kurva nehéz a szádat tartani mikor az ég világon semmit sem értesz. Szó szerint. Idegen nyelven hadovál mindenki, rángatnak, dobálnak egymás között akárcsak egy darab húst a boltban, egy szót nem értesz tőlük, amiért legtöbb esetben még meg is büntetnek mert nem válaszoltunk mikor épp kellett volna. Viccet csináltak belőlünk, megszégyenítettek, bántalmaztak, dolgoztattak. Aztán férjhez adtak annak akinek a legtöbb pénze volt... aki a legtöbbet ajánlotta értünk. Akárcsak piaci árúk lettünk volna. Nasir Bilal, egy felsőbrendű, politikában kimagasló személyiség, akinek másra sem volt szüksége az életében, mint két tizenkét-három éves szűz lányra. Szerencsére, mindketten kellettünk neki. Elvégre ki ne akarna két francia trófeafeleséget, akikkel azt csinál amit akar, mert a büdös életben, senki... ismétlem, senki, nem fog törődni velük. Ijesztő volt, de Lenával együtt maradtunk. Egy család lettünk, ahogy mindig is akartuk. Még ha nem is pont ilyen módon.
Mindkettőnket beköltöztettek az új otthonunkba. Ami mi tagadás, makulátlan volt. Fényűző. Mégsem éreztük magunk otthon. Hamarosan el kellett kezdenünk beteljesíteni a házastársi szolgálatainkat. Egy normális világban ezt erőszaknak és pedofíliának nevezik. Ebben a világban? Kiváltság, ami a gazdag és hatalommal rendelkező férfiaknak jár.
Nem járhattunk ki. Nem találkozhattunk emberekkel, csakis néhány tanárnővel akik nyelvet és egyéb háztartásbeli órákat tartottak nekünk. Őszintén, ők voltak a napjaink szempontjai. Az a pár óra, amelyikben jól bántak velünk, a tanárnők soha nem emeltek kezet ránk. Ellentétben a férjünkkel, vagy a felügyelőinkkel, akik szinte mindig a nyomunkban jártak és megbizonyosodtak arról, hogy nem szervezkedünk senki ellen, nem viselkedünk rosszul és megbizonyosodtak arról, hogy lassan felvesszük azokat az arab szokásokat, amiket egy arab nőnek viselnie kell. Ha valamelyikben nem jeleskedtünk, valamilyen büntetésben részesültünk. Ezt ők ösztönözésnek nevezték. Mi kínzásnak.
A félelem, a rettegés, a brutalitás ekkorra már a mindennapjainkká vált.

(1997 és után)
Zayn születése. Tizenhat évesen adtam életet az elsőszülött fiamnak, és bár átkozottul fiatal voltam még, főleg ahhoz hogy anyává váljak, mégis életemben először éreztem, hogy értelme van az életemnek. Hogy újra van miért harcolnom, reményt adott, megerősített, boldogságot hozott a szörnyű hétköznapokba. Mással is foglalkozhattam végre, mint a saját nyomorom. Visszahozta az elveszett életkedvet, ösztönözni kezdett arra, hogy foglalkozni kezdjek saját magammal. Edzeni kezdjek, tanulni, képezni magam, hobbit találjak. Ekkor pedig már ha egyedül még nem is, - és kizárólag a megfelelő öltözetben - de lassacskán a házat is elhagyhattam. Szabadabb lehettem. Lena is. Alkalmazkodtunk, még ha nem is szabad akaratunkból, de még mindig jobb volt ez, mint a másik változat, amelyikben rabszolgaként kezelnek minket. Hamar fel kellett nőnünk, de szerencsére mindig ott voltunk egymásnak, hogy emlékeztetni tudjuk a másikat arra, hogy kik is vagyunk valójában. Hogy honnan jöttünk és mik a céljaink. Mindkettőnknek nyilvánvaló volt, még csak ki sem kellett mondanunk, hogy nem akarunk megragadni ebben az életben és még ha az egész életünket is rá kell áldoznunk is kijutunk egyszer.
Három évre Zayn után érkezett, Jawaria, akinek nevének jelentése "A boldogsághozó". Nem véletlenül kapta a nevet. Boldogságot hozott az életembe, éppen úgy ahogyan a bátyja is. Még annak ellenére is, hogy nőként ebben a szar világban, átkozott nehéz sorsa lesz és a kilátásai nagyjából annyira jók, mint az enyémek.
Nehéz időszak volt a gyermekek felnevelése. Nem csak azért mert ki nem állhattam az apjukat, akik nap mint nap gondolta úgy, hogy rendben van rajtam (rajtunk) levezetni a feszültséget. Hogy rendben van hatalmát fitogtatni a családján, mert a munkahelyén egyre nagyobb elnyomásba kerül, és szerinte rendben van eltűrnöm ahogyan szokásává válik kezet emelni rám vagy éppen a gyerekekre. Mert ő megteheti. Neki hatalma van és senki nem szólhat bele semmibe. Ha megpróbáltam a gyerekek védelmébe kelni, nem volt rest akár a kezemet törni. Nem lehetett szavam, egy dísz voltam számára, akivel büszkélkedhetett. Abban is biztos vagyok, hogy addig jobban kedvelt amíg meg nem tanultam a nyelvet és nem tudtam ellene szegülni, nem tudtam visszabeszélni. Nehéz volt úgy gyereket nevelni, hogy őket minél kevesebb fájdalom érje, hogy minél kevesebbet találkozzanak az apjukkal, hogy titokban franciául tanítsam őket, annak ellenére is, hogy én magam is kezdtem felejteni a nyelvet. Próbáltam nekik az én világomról mesélni. Egy olyan világról, amelyben biztonságban élhetnek. Nem lesz piaci árúként kezelve, kitanulhatnak - mindketten, nem csak Zayn - és boldogok lehetnek. Sajnos ezt az életet soha nem ismerhették meg testközelből. Csak egy messzi álom maradt mindkettőjük számára.
Zayn egyetemet végzett, mérnök lett. Saját családot alapított és bár sok arab szokást felvett, mindig igyekszik tisztelettel bánni a családjával és a lehető legjobb formáját hozni... ellentétben az apjával. Aki kérdés nélkül adta a tizenéves lányunkat férjhez az első jött-menthez, mert jó üzlet volt. Ennyit számít neki bárki, akinek nincs farka. Az sem érdekelte ha éppen a saját véréről volt szó.

(2014 és utána)
Nadia születése. Őszintén nem számítottam arra, hogy újabb csodában lesz még részem. És bár csodaként tekintettem az újabb kislányra is, mégis először nehéz volt mindent újrakezdeni. Egy újabb csöppséget félteni, tanítani és talán a legnehezebb: szeretni. Mert tény, hogy ennyi év után már üresnek éreztem... érzem magam. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy van még mit adnom magamból. Mindenbe beletörődtem.
Aztán mégis új erőre kaptam. Egyre jobban erősödtem, minden egyes a férjemtől kapott rúgással csak előrébb kerültem. Mígnem 4 évvel Nadia születése után megléptük a megléphetetlen lépést. Azt a lépést amit már húsz évvel ezelőtt meg kellett volna tennünk, de nem mertük. Hónapokig... sőt évekig terveztük Lenával. Mindent alaposan elterveztünk, utánanéztünk, informálódtunk. Igyekeztünk titokban tartani mindent és bármilyen szörnyen is hangzik de mindent a gyerekeink segítségével tettünk. Ők voltak azok akik gyanútlanul tudtak nekünk információt szerezni, megtalálni a megfelelő embereket, akiknek segítségével - azt hittük - gyanútlanul, örök álomra tudjuk küldeni a férfit, aki immáron majdhogynem harminc éve keserítette az életünket. Megmérgeztük. Elég idős volt már ahhoz, hogy természetes halálnak tűnjön. Újra szabadok lettünk... Legalábbis a saját otthonunkban. Ez olyasmi, amire már nagyon régóta vágytunk. Hogy anélkül tudjunk franciául beszélni egymással, hogy valaki egy óriási taslit adna érte. Nem voltam büszke arra amit tettem, de nem is bántam meg. Akkor sem, amikor néhány napra rá kezdett minden a feje tetejére fordulni.

(2019.04.15. és utána)
Emlékezetes nap. Zayn szöktetett ki minket Lenával az országból. Burkával a fejünkön, mindent hátrahagyva tett le minket a határon, sok szerencsét kívánva. Azóta nem láttam a családomat, a kislányomat, aki ma már tíz éves és csak reménykedni tudok abban, hogy még emlékezik az anyjára. Akármennyi rosszat is hall rólam, tudja és elhiszi majd, hogy - részben - miatta tettem mindazt amit tettem vagy amennyit rám akarnak fogni. Csak reménykedni tudok abban, hogy Zayn gondját tudja viselni.
Azon a bizonyos áprilisi napon kezdődött meg az életem egy újabb szakasza. Az a szakasz amelyikben menekültként érkeztünk először Izraelbe, majd Szíriába és reményeink szerint az országon át Európa felé. Ám Szíriában ragadtunk, bele csöppentünk egy háború kellős közepébe, lehetetlen volt a továbbjutás. Szükségük volt emberekre, szükségük volt segítségre, szükségük volt katonákra, ételre... mindenre. Kiképeztek minket, lőni tanítottak, harctérre dobtak. A szörnyűbbnél szörnyűbbeket éltünk át, mégis sokkal nagyobb volt bennem a remény, mint korábban bármikor lett volna. Szabad akaratunk volt, magunkért harcoltunk, a nőkért, anyákért, gyermekekért, azokért akiket elnyomtak és eltapostak. Új emberekkel találkoztunk, igazi amerikai katonákkal, akik segítettek minket, élelmiszert, gyógyszereket hoztak, kimenekítették a sérülteket, akik nem oda tartoztak. És bár a kommunikáció nem a legegyszerűbb volt, angolul épp csak makogni tudtunk, mégis sikerült magunkat legalább franciául megértetni. Ha pedig a háborús övezet maga nem lett volna elég, néhány hónappal ezelőtt egy földrengés is lesúlytott a környéken, aminek több halálos áldozata is lett. Ash Saddadi városa ezúttal majdnem teljesen romok alá került, segítségre szorultunk, minden téren. Újabb amerikai katonák érkeztek, többek között az ENSZ katonái. Akik pedig a legújabb reményt jelentették számounkra. A történetünket hallva az egyik katona megígérte, hogy segít nekünk és kijuttat minket Szíriából. Egy olyan ígéretet tett amit ugyan még megvalósítani nem tudott, de... a remény hal meg utoljára.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Ha úgy érezzük valami összetört bennünk, onnantól kezdve nehezen éljük meg ösztönösen a jót. Valami àtértékelődik bennünk ami miatt a pozitív dolgok keresése egy kapaszkodót jelent a túléléshez és az életcélt melyet nem téveszthetünk szem elől.
Szörnyű dolgokat kellett megélned màr gyerekkorod óta, ami az évek alatt csak még nyomasztóbb módon vette körül az életedet. És bàr a gyermekeid születése reménnyel töltött el és jót hozott a hétköznapjaidba, de màr képtelen voltál teljesen megadni magadat annak az örömnek amit az anyasàg gondolata hozott volna magával. Addigra megtörtek és többé màr nem lehettél önmagad.
Tetszett a történeted, mert szèpen fogalmazol és sikerült megragadnod milyen érzés a te helyzetedben lenni. Hogy ez milyen veszteségekkel jàr minél többet élsz meg. Remélem a továbbiakban is hű leszel a személyiséged azon részéhez ami mindennek ellenére igyekszik meglelni mindenben a jót.
Örülök, hogy olvashattalak!  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!