Kicsivel előbb partot értünk, mint, ahogy a program szólt volna, de azt hiszem Cale-en és az amatőr bérgyilkoson kívül senki sem bánta ezt. A partoknál még kaptam némi váll veregetést, elismerést, amiért "hősiesen" helyt álltam, pláne orvosként, de nem tartottak rám több igényt. Cale-nek pedig nyoma veszett. Nem tudom, hogy ezen most meglepődjek vagy sem. El tudom képzelni, hogy valahogy haza cipeltette a seggét és most odahaza duzzog a történtek miatt. Úgy voltam benne, forrjon csak a saját levébe még. Épp eleget mondott ahhoz, hogy egy időre most ne keressem a társaságát. Hiába ő kért bocsánatot, ha után ő is küldött el. Ez nem olyan dolog, ami felett szemet tudok hunyni. Mert ez nem egy videóra vett félreérthető szituáció, ezt a szemembe mondta. Bár az események szó szerint tragédiába torkolltak, azért akadt benne némi vigasz is. A pánikot kihasználva, Lila közelebb került a célponthoz, hogy olyan jól összemelegedtek, hogy szinte önszántából árulta el az információkat, amikre szükségünk van. Kitty-nek is megköszöntem a segítségét és persze, hogy ilyen diszkréten kezelte a dolgokat. Miután a rendőrség a parton intett, hogy elmehetünk, együtt foglaltunk le szállást Lila-val. Bár én örömmel vágódtam ágyba este, őt hajtotta a vére, és lévén, hogy így van két szabad napunk, ki is használja ezt, és még kora este lelépett bulizni. Óvva intettem, hogy azért legyen résen, de le se tojta. Én viszont egy forró zuhanyt követően egyből ledőltem aludni. Persze volt min agyalnom,
és tisztáznom magamban a mai történéseket, de elég hamar elnyomott az álom. Franc se gondolta volna, hogy egészen másként alakulnak a dolgok, mint, ahogy lennie kellett volna.
Az első, ami ébredésnél feltűnt, hogy szédültem és szomjas voltam. Aztán szép lassan rádöbbentem, hogy ülő helyzetben vagyok és lehettem is jó ideje, mert fájt a hátam, és a karom. Még mindig éreztem a tű nyomát. Valaki... elkábított? Dereng valami, de sötét is volt, aludtam is... Ahogy lassan a fájó fejemhez nyúltam, akkor csörrent meg a lánc.
- Mi a fasz...? - morogtam halkan, és persze nem kicsit meglepődve, ahogy nyitogatni kezdtem szemeim, és rá ébredtem, hogy nem a hotel szobában vagyok. Eleinte minden kicsit homályos volt, de ahogy kitisztult a látásom, rá kellett jöjjek, hogy valami rohadtul nem okés. Kellett némi idő, míg a körülményeket látva elkezdtem sejteni, kinek az ötlete lehetett ez. Akkor tűnt fel, hogy ő is itt van. Egy hangyányit elbizonytalanította a terv kieszelője, de mikor kezdett bennem összeállni a kép, ahogy minden mozdulatnál mozogtak a gerendák, a láncok, kezdtem rájönni, hogy valóban elment az esze. Nem voltam benne biztos, hogy egy magam, pláne ilyen állapotban képes volnék megoldani a helyzetet, de féltem, hogy ha valami csoda folytán Lila ránk is bukkanna, akkor sem biztos, hogy életben maradunk. Nos, talán nem okozok meglepetést, ha azt mondom, ide egy doboz cigi is kevés lett volna, szóval, amint elég erőt éreztem magamban, rámordultam.
- Neked teljesen elment az eszed?! - kértem számon, és nem, ez nem költői. Voltak öngyilkos gondolatait, de egy dolog, mikor csak képzeletben játszik el vele, és más, mikor másokat is belerángat. - Egy normális ember megoldja ezt egy pisztollyal! Ha ennyire szar az életed, miért nem maradsz tőlem távol? Te...ostoba! - morogtam, érthető okokból még mindig idegesen. Még a gerendákból is kettőt láttam a nyugtató miatt, ami a vérnyomásomon nem segített, ellenben eléggé megszédített. Felkelni egyenlőre meg sem próbáltam, mert még ha korlát is volna, sem biztos, hogy nem zúgnék le. Jobb híján keresni kezdtem a zsebemben a telefont, hogy, némi segítséget kérjek, mert lehet így is mindketten meghalunk, de előtte még megfojtom ezt a sorscsapást.

Még is milyen csapat építő az, ahol bárki meghalhat?! - ordítottam rá. - Egyébként is milyen csapatról beszélsz? Elküldtél! Lemondtál a lehetőségekről! Most meg ilyen helyzetbe kényszerítesz?! Szerinted mit fogsz vele elérni?! Mi lesz majd a vége??? Te komolyan azt hiszed, hogy ilyen alattomos dolgokkal éred majd el ennek az ellenkezőjét? - folytattam tovább az üvöltözést vele, bár ez a legkevésbé sem segített azon, hogy helyre álljon a forgó gyomrom, és a szédülés. Mintha szándékosan táplálta volna a haragom, lelki szemeim előtt már le is löktem volna, mindenféle átgondolás nélkül. Hiába nyúltam a telefonért, hogy segítséget hívjunk, hátha még menthető, ami... nála volt. Annak láttán egy újabb idegszálam pattanhatott el.
- Ó, te idióta!! - kiáltottam, és csak a rosszullétnek és az ingatag gerendáknak köszönheti, hogy nem keltem fel megfojtani. - Ha túl is éljük, odalent agyonverlek!
Nem tudtam teljesen lehiggadni, de erőt vettem magamon, hogy legalább a hangerőmből visszavegyek... egy kis időre legalább. Mikor a halállal "fenyegetőzött", laposakat pislogtam rá, de már nyugodtabban szólaltam meg.
- Ebben tévedsz. Csak az fog szenvedni, aki fel kerül. A másik a zuhanás következtében azonnal eltöri a nyakát. És mivel én vagyok a nehezebb... - minden bizonnyal ő húzná tovább, de a legkevésbé sem a kellemesebb részét. Nem kerülte el figyelmem a telefonom a zsebében. Ha kellő közelségbe kerülnék hozzá, talán még meg is tudnám szerezni, a lényeg, hogy észrevétlen maradjon, mert kinézem belőle, hogy kinyírja magát és engem is, noha ahhoz gyáva volt, hogy csak szimplán lelőjjön. Mikor pedig sorolja a röhejesebbnél röhejesebb indokokat, egyszerre nevetnék fel és tépném le azt az idióta fejét.
- Azt vágod, hogy amíg te szarba se vettél engem és a kérésemet, én téged próbáltalak megmenteni...?!?! - kezdtem megint ordítozni, mert egyáltalán nem tartottam fairnek, ráadásul mellett sem a hidegvéremről vagyok híres. Lehet anno így volt, de most már kurvára nem.
- Te meg mi a szarról beszélsz?! Az előbb azt mondtad, hogy ez nem gyilkossági kísérlet! Még is mennyivel lett volna bonyolultabb egy golyó a fejembe, te ostoba?! - üvöltöttem vele, és legszívesebben toporzékoltam is volna, aztán kicsit megint vissza vettem, és nagy lassan felálltam a gerendán. - De igazából kurvára mindegy. Mert ha ki is szabadulnál, előbb löklek le, mint hogy bármit is tegyél. Még a kóbor kutyák is hálásabbak lesznek nálad, akik majd örömmel nyalnak fel téged a földről! - mutattam lefelé idegesen. - Kurvára megoldódnak, mert kurvára kicsinállak! Na eredj már! - morogtam bosszúsan mozgásra késztetve, miközben jómagam próbáltam túllendülni a beinjekciózott anyag mellékhatásain, ami bevallom pokoli nehéz volt.

Izgalmassá?! Ha agyonverlek odalent, az is épp elég izgalmas lesz! - ordítottam továbbra is mérhetetlenül idegesen, amiért ő ennyire félvállról veszi ezeket az öngyilkos játékait. Pedig megszokhattam volna már, de egésze más, ha miatta más akar kinyírni, és az is, ha tényleg ő akar kinyírni, csak elég burkoltan teszi. Amikor meg még engem kezd el hibáztatni, csak úgy fő a fejem.
- Mi az, hogy én kényszerítettelek?! Elláttam a kurva sebed, megvédtelek a tömegtől, akik legszívesebben ott helyben darabokra téptek volna! Erre közölted velem, hogy nem kérsz belőlem! Segítettem, mind a kétszer, te pedig hátat fordítottál nekem!! - üvöltöttem, mert egyszerűen nem éreztem igazságosnak, amit mond. - Ott hagytalak! Végleg! Erre most itt állunk a te hülyeséged miatt! - mutogattam le a gerendára jelentőség teljesen.
- Ó, nem. Te biztos nem. Mert, ha leérünk, én akkor is kinyírlak. Puszta kézzel! - kiabáltam rá bökve. - Hát ez kész... - fogtam a fejem és elpillantottam, mikor ezzel a hülye videózós álombéli dologról zagyvált. - Lila-nak igaza volt, függetlenül attól, hogy nem csaltál meg. Ott kellett volna hagynom téged, törölve még az emlékedet is. - morogtam halkan, leginkább magamnak, valami elfuserált megnyugtatásképp, ami be is vált volna, ha... nem itt lennénk most.
- Eddig se hallottad! Bármire kértelek, mindig az ellenkezőjét csináltad, mindig!! - fújtattam idegesen. - Nem! Te mocsadék, ezt nem kened rám! Megkérdeztelek! Ki kértem a kurva véleményed!! Te legyintettél! Lehet, hogy akkor sem engedtelek volna el, de veled maradtam volna! De te mondtad, hogy MENJEK! - üvöltöttem tovább, és már rohadtul viszketett a tenyerem, hogy telibe szarjam, hogy meghalunk, és elkapjam a nyakát, hogy szétroppantsam, mielőtt bármi is történhetne. Direkt húzza az idegeim, tudom. - Amíg vigyáztam a seggedre, engem is megölhettél volna, mint a biztonsági őrt! - mordultam rá, mert lényegében ugyanazt tettük az őrrel, csak a kapcsolatunk volt más a sérülttel. Az más tészta, hogy én biztos nem hagytam volna annyiban.
- Az előbb mondtad, hogy kinyírnál, ha úgy tartja kedved! Ne beszélj már faszságokat! Legalább lásd be, hogy ki akarsz nyírni, csak fosol megtenni szemtől szembe, pisztollyal! - válaszoltam még mindig zabosan, de azért az egy csöppet meglepett, mikor közölte velem, hogy milyen indokból is csinálta ezt az egészet. Édes istenem... bele sem merek gondolni, mit kaptam volna tőle az első évfordulónkra. A kétes érzéseim miatt inkább nem is válaszolok, csak végig dörgölöm arcom két kezemmel. Mikor kérdőre vont leeresztettem kezeim és némileg hitetlenkedve néztem rá. Egy pillanatig sem akartam jelét adni, hogy szégyellem magam, attól függetlenül is, hogy tudom, hogy egy hálátlan kis majom, aki halom számra öli az ártatlanokat, pedig tudja, hogy ezzel nekem fájdalmat okoz, még is megteszi, de ettől függetlenül... nem örülök, hogy boldogtalan, és hogy ennyire elveszett. Mert mi más volna, ha ennyire kapaszkodik valakibe, aki állítása szerint még csak nem is szereti...? Ez még a társfüggésen is túl tesz. Gyűlölöm, mikor így néz rám. Így duzzogásba kezdtem, mint sem, hogy ránézzek és válaszoljak. Miközben magamban továbbra is dúl-fúltam, csípőre tett kezekkel bámultam hol le, hol oldalra, csak rá nem. Még mindig meg voltam sértődve, de már kezdtem megnyugodni, és ahogy a légzésem is helyreállt, a szervezetem is könnyebben tette túl magát a mellékhatásokon. Nem néztem rá, mert a végén még megsajnálom, és holnap megint itt kötünk ki. Próbálok tiszta fejjel gondolkodni, ami piszok nehéz.
- Haladjunk már. - morogtam még mindig ingerülten, de már bőven vissza véve a hangerőből, miközben lefelé néztem. Nagyon nem volt tetszetős opció, de úgy éreztem az egyetlen megoldás, ha vele játszom, úgy, ahogy ő akarja, és eljátszom, hogy megbocsájtok neki, és esetleg még meg is ígérem, hogy vele maradok. Így is két esélyes a dolog, de talán előbb hajlik rá, hogy csináljunk is valamit.

Igazad lehet, addigra ölési célzattal esek majd neked. - morogtam halkan, még mindig igyekezvén lenyugtatni magam. Ha nem lennék benyugtatózva, szerintem már rég hullák lennénk neki köszönhetően.
- Másodszorra talán kissé túl reagáltam. Ja, nem. Embereket öltél, miközben én a segged próbáltam
védeni. De speciel én az első pillanatra értettem, mikor a rád vadászó után kellett mennem, nehogy véletlenül kinyírjon téged, míg te sérülten ugrabugrálsz a hajón. Megkérdeztelek. Higgadt voltam a körülményekhez képest. Megbocsájtottam, hogy eltitkoltad előlem a barátnőd, és egy pillanatra... egy kurva pillanatra bizalmat szavaztam neked. És te? Elszabadultál! - mordultam rá, de már nem ordítva, csak hangosabban.
- És most?! - kiáltottam rá kicsivel hangosabban, minek után úgy éreztem megint mindennek az ellenkezőjéről beszél. - Sikerült "lepattintanod"! Végleg! Leszálltam rólad, hagytam, hogy csinálj, amit akarsz, csak tőlem és a barátaimtól távol! Erre ide hozol?! Még is mi bajod van neked?! Döntsd már el mit akarsz! Ne kertelj, ne találj ki köré kurva játékokat, hogy csak meghal egyikünk, hanem mond ki!
Idegesen pillantottam el, próbáltam akképp türtőztetni magam, hogy egyszerűen nem reagáltam megjegyzéseire, válaszaira. Próbáltam meg sem hallani. Se cigi, se pia, se 5 perc, nyugodt néma csend. Nehéz, de talán menni fog. Szemeim forgattam kérdésére, miközben ügyeltem rá, hogy nem csak, hogy ne legyek túl lassú vagy gyors, de lehetőleg ne lépjek félre. Mert még most is zúgott a fejem, és a magasság, vagy éppen a mélység alattunk sem könnyített a hányingeremen. Nem vagyok fóbiás, de kissé szar dolog erre kelni, pláne benyugtatózva.
- A nagy büdös szart vagy megbocsájtó. - morogtam halkan, talán éppen annyira, hogy ő sem hallhatta. - Én sem vagyok az. Egy ponton túl senki sem az. - tettem hozzá, miközben óvatosan megint elsandítottam a telefon felé, ami a zsebében pihent. Ha beállt egy pár perces csend, nem zavartam meg, de ha megint feszegette a határaim, tereltem a témát.
- Miért törted össze a tükröt a hajón? - kérdeztem még idegesen, de már inkább a gerendára koncentrálva. Nem nézném ki belőle, hogy öngyilkos akart volna lenni, ám most a körülményeket látva bizony-bizony elbizonytalanított.
- Tovább léphettél volna... Kereshettél volna helyettem valaki mást. Akár a partra szállás után is. Miért nem tetted? Biztos akad, aki pont olyan hibbant, mint te, és nem érdekli a pénzed. Ráadásul még csak nem is orvos, így hallgatnod sem kell. Még talán bűntársad is lenne. Velem ellentétben. - sétáltam a pallón, de egy pillanatig sem néztem rá.

A szerelem nem olyan dolog, amit ki lehet valakiből kényszeríteni. Sőt pont a kényszer az, ami még csírájában kiírtja ezt az érzést. Cale társfüggő. Ezt már az első alkalommal tudtam, mikor a pub-ban találkoztunk. Ám akkor még nem volt nyilvánvaló, hogy vonzódni is képes emberekhez, lévén, hogy eddig - ha hihetünk neki - minden hozzá közelebb állót megölt, mielőtt igazán viszont szerethette volna őket. Társakból már nem sok van neki, és azokat sem hívnám bizalmasnak, hiszen, ha igaz, amit állít, a pénz az összetartó erő, esetleg, hogy ne ölje meg őket. Bár erre alapozni sem volna túl észszerű az ő esetében. Zombie állítása szerint eleinte kifejezetten ellenségnek tekintet, akiben jó lehetőséget látott. Úgy vélte a vonzalom ugyan meg volt benne - míg bennem inkább az iránta és gyógyítása iránt érzett elkötelezettség -, de talán az akkori személyiségem nem hagyta kibontakozni. Nem tudom, talán jobb is volt úgy, mert ami most van elég.. szeszélyessé tette nem csak a kapcsolatunk, de az életem is. A kettős élet is igen nehéz, komoly lelki teher még annak is, aki úgy tesz, mintha üres lenne már. De ez a hármas élet, pláne egy olyan alapos csapattal a hátam mögött, akik mindenféle probléma nélkül lenyomozhatnának már kész öngyilkosság. Minden percben, mikor vele töltöm az időt, az életünkkel játszom. Ha ezt nézem, ez a néhány méternyi kis palló semmiség ahhoz képest. A különbség teszi ezt a két dolgot teljesen ellentétessé. Az én esetemben ugyanis nem én állítottam fel a csapdát, csupán próbálok egyensúlyozni a kötélen, hogy ne vétsek hibát, és mindenhol teljesíthessek, amellett, hogy kicsit megpróbálok saját életet is élni. Ő viszont inkább nyakörvet tesz rám, és öngyilkos kalandparkokat állít, aminél sokkal nagyobb az esélye annak, hogy meghalunk. Most sem tartom kizártnak, hogyha túl is éljük, odalent az utána követő néhány percben nem lőnek agyon.
- Ez nem szerelem, Cale. Te függő vagy. És birtokló. Önző módon ragaszkodsz dolgokhoz, noha az rád is épp olyan kártékony. Úgy beszélsz, mintha a drogod lennék, amiről tudod, hogy nem tesz jót, de tojsz rá. Ráadásul azzal is tisztában vagy, hogy amit teszel azzal nekem is ártasz, mégsem érdekel. Ha szeretnél, érdekelne. Nem egy oldalon állunk, sosem fogunk. Már csak emiatt is képtelenségeket képzelsz... egy hónap múlva... ugyan kérlek. - csóváltam fejem nem csupán kételkedve jövőbelátó szavaiban, de erőteljesen elutasítva azt. Egy rizikósabb nap után vagy én teszek dühömben olyasmit, amit megbánnék, vagy ő, ahogy Lila első találkozásánál is tette volna. Kár a gőzért, simán megölt volna. Láttam a szemeiben.
- Hát persze... Remek példája ez is, mennyire nem haragszol azért, mert kicsit megráztalak... - forgatom szemeim újfent, mert ha nem volna benne harag, bosszú vagy gyűlölet irántam, akár egy kicsi is, fejébe sem vette volna, hogy ártani próbáljon nekem. De most még a halálunk is megkockáztatja. - Én csak megkötöztelek és kiabáltam veled haragból, te pedig éppen most próbálsz kinyírni. Haragtartóbb vagy, mint én... - jegyeztem meg, abban a pillanatban pedig majdnem félre is léptem a pallón, ahogy beütött még a nyugtató mellékhatása egy kicsit. Nem sokon múlt, hogy ne kezdjek el hadonászni, ami bizonyosan még úgy is kimozdított volna az egyensúlyomból és akkor bizony pápá. - Kibaszott... - morogtam halkan, ismét csak az ő fejét átkozva, mert kár is szépíteni, ha meghalok, az kurvára az ő sara lesz.
- Őrült vagy, de nincsenek tévképzeteid, Cale. Te sosem voltál... fasz tudja miket mondtál az előbb... Ha pedig a másik éned lett volna, akkor most egy ember vére se tapadt volna a kezedhez, mióta új képet kaptál. De nem így van. Semmit sem változtál, csak beengedtél a kibaszott cirkuszodba, mint egyetlen nézőt, noha én nem kértem a jegyet. - magyaráztam, igyekezvén a legorvosibb énem elővenni amit, most így hirtelen tudtam.
- És ha nem? - kérdem. - Mi van, ha a hasba döfésed után sem bocsájtok meg? Lelövetsz?
Bevallom még mindig fura volt hallani valakitől, hogy ennyire ragaszkodik hozzám. Persze elég őrültség is, és rám nézve sem túl... jótékony, mert nem szeretnék minden nap ilyenekre kelni, de még mindig teljesen idegen a dolog. Mindeközben hamar megtettük azt a pár métert, lévén, hogy a táv még a lassúságunk ellenére is csak néhány lépés volt.

Kretén... - morogtam halkan, mikor még jót is szórakozott azon, hogy majdnem lezúgtam. Még akkor is, ha őt is húztam volna magam után.
- Dehogy lettél diszkrétebb. Arányaiban is annyit öltél a hajón, mintha városban lettél volna. Azt is leszartad volna, ha egy rokonom lőtted volna le, csak mert így tartotta kedved. - válaszoltam neki, noha megígértem magamnak előtte, hogy nem teszem. Nem reagálok, reflektálok minden hülyeségére, mert van nagyobb bajom is, mint az őrültségeit hallgatni.
Szemeim forgatom, mikor végre a kulcshoz jutva ő le is veszi magáról. Nyújtom is a kezem felé, de tojik odaadni. Na akkor most ki is a gyilkos? Szemétláda.
- Előbb még kettesben velem akartad kibeleztetni magad. - morogtam és idő közben kezem is leengedtem, mert kezdtem azt érezni, hogy nem kapom meg a kulcsot. Nem érdekelte, hogy fájdalmat okozott mások megölésével, így feltételezem, ebben a pillanatban szavai ellenére sem okozna nekik különösebb gondot, ha ki kellene nyírnia, pláne, hogy érezhetően nem vált be a játéka, és nem borultunk egymás nyakába. Ugyanakkor a szövegelése érdekes fordulatot vett, amit még így is sikerült elcsípnem. Most... búcsúzkodik?
- És mégis hogy akarsz meglógni a haragom elől, hm? Le szökdécselsz innen, mint valami elcseszett akrobata? - néztem rá, de még időben kapcsoltam és nyúltam a telefon után, amin gyorsan írtam is Lila-nak és küldtem neki a telefonált által bemérhető címet is, hogy előbb ránk leljen, majd Cale-t hallgatva csúsztattam hátsó zsebembe a telefont, mert kezdtem tényleg úgy érezni, hogy ez sem lesz Happy End.
- Ezt gondolod rólam? Hogy egy ragadozó vagyok, aki ártani akart neked? - kérdeztem idegesen, mert úgy gondolom, azért az elején sokat bizonyítottam, hogy ennek ellenkezőjét gondolja. Mikor szavalni kezdett még mindig nem voltam benne biztos mit fog tenni, csak azt, hogy előtte akar majd lejutni. Gondoltam én arra is, hogy kinyírja magát, de mivel említette, hogy ügyes akrobata, amit ki is nézek testalkatából és őrültségéből, azt gondoltam, valahogy tényleg le ugrabugrál. Tévedtem. Elég nagyot.
Amit a képzések alatt megtanultam odafigyelni a másik testbeszédére, gyors helyzet felismerés, és még gyorsabb válasz reakció. Nem mondom, hogy erőm teljébe voltam, és azt sem, hogy a nyugtató teljesen kiürült volna a szervezetemből. Viszont az adrenalin, amit a zuhanása látványa okozott, elég volt, hogy még a hátra dőlése közben kikapcsoljam a nyakörvet. Nem nyúltam utána, mert már nem tudtam volna elkapni még a lábát sem, de ha elég ügyes vagyok és nem lépek, mellé, beelőzhetem a zuhanásban és esetleg elkaphatom valahol. ha mellé lépek, nem csak ő csapódik földbe, de én is. Ez viszont nem fordulhat elő. Nem vagyok egy komplett asszaszin, de a csapatban én voltam erre a technikára a legalkalmasabb. Amint megbillent súlyom alatt a palló, lecsúsztam róla, nagyjából két emeletet, ami még nem volt olyan sok, hogy ne tudjak megkapaszkodni az egyik kiálló gerendában, onnan pedig megállás nélkül, azzal a lendületemmel a lejjebb ugrottam, oda, ahol még a falba tudtam kapaszkodni. Megcsúszott az egyik lábam, ahogy kimozdult a tégla alatt, de nem ragadhattam le ennél, pláne, mert ha tovább időzöm, úgy is leesem, ezért is választottam ezt a technikát. Esés közben mindig kerestem kapaszkodott, egy kiálló szegélyt, téglát, gerendát, hogy tompítsak az esésen, de legyen olyan gyors, hogyha bármi esélyem is van, megmentsem az életét. Nyilván ez nem csak az én gyorsaságomon és elszántságomon múlt, mert ő velem ellentétben szabad esett. Magától a zuhanástól nem is sikerült megóvnom, ahogy attól sem, hogy ne vágódjon a deszkákra. Viszont nagy szerencsénkre - igen, én is hálát adtam az égnek - a sok esőzés miatt a deszkák fele olyan kemények sem voltak, és a befejezetlen teraszt még egy erősebb anyagú műanyag ponyvával is letakarták. Nem azt mondom, hogy nem zúgott volna át rajtuk, csak azt, hogy kevésbé ütötte meg magát a gerendákba, mintha a festéktől szilárdan esett volna rá. Ezeket is simán áttörte volna, de az utolsó pillanatban a tüdömet is kiköpve nyúltam ki kezemmel, és kaptam el a bokájánál fogva. A hátát így is beverte, de az alatta beszakadt deszkák után már nem zuhant. Súlya így is majdnem kitépte a karom a helyéről, és rántott magával, ha nem kapaszkodom másik kezemmel és lábaimmal nem kulcsolom magam utolsó pillanatban az egyik beton gerenda köré. Izomláz? Lesz bőven, a fejfájáson és a hányingeren túl, sőt örülhetek, hogy a karom nem ugrott ki a helyéről, de így minimum napokig érezni fogom a mutatvány negatívumát. Fogaim is összekellett szorítanom, miközben a szívem majd kiugrott a helyéről, és lb. olyan érzésem volt, mintha legalább a maratont futottam volna le. Kézzel.
- Ostoba vagy, ugye tudod...? - sziszegtem a fogaim közt, kifulladva, mert egyrészt kapkodtam volna a levegőt, másrészt viszont nem ment, mivel egyenlőre örültem, hogy az izmaim még egyáltalán tartani bírják. Ugyan sokat már nem esett volna, de fejre se akartam ejteni, így ha csak nem kezdett el kapálózni, - mert akkor ha akartam volna sem tudtam volna tartani, - szép lassan felhúztam bokájánál fogva. Igazából, most örül a leginkább, hogy nincs rajta felesleg, sőt... Tényleg egy rohadt mázlista... Én meg egy idióta, hogy egyáltalán aggódom érte, mikor ő nyilvánvalóan tojik rám. De milyen pásztorkutya az, amelyik hagyja, hogy egy báránynak is baja essen a nyájából, függetlenül attól, milyen színű. Bízva benne, hogy félúton ő is talál kapaszkodót és segít felhúzni, a már kiépített fapadlóra húztam, ahol én is voltam. Elengedtem a beton gerendát lábaimmal, és hátammal dőltem neki, miközben őt, ha csak nem küzdött ellenem eddig, magamhoz húztam, hogy a háta az én mellkasomnak dönthessem és átkarolhassam a hasánál mindkét kezemmel. A karom, amivel elkaptam még mindig sajgott és zsibbadt, de bíztam benne, hogy idővel majd jobb lesz.
- Őrült vagy... - szorítottam magamhoz morogva.

Gyanúsan csendben volt, talán most végre magába is szállt és... áh nem, nem olyannak ismerem, mint, aki bármelyik pillanatban is képes volna mélyen magába nézni. Fáradt. Ezt pedig hallható szuszogása is bizonyítja, ahogy az is bebizonyosodik, hogy az ütéseken kívül talán nagyobb sérülést nem szenvedett, mert magánál van és a segítségemmel képes visszamászni a deszkákra, tehát eltörni sem tört el semmilyen. Egyedül Lila-nal nem tudni ilyenkor, nem e lett belső vérzése, de már neki is van erre a kütyüje, ami helyette is jelzi nekünk, ha baj van. Haragszom rá, még mindig, és gőzöm sincs mit kéne kezdenem a helyzettel, mert ez az állapot így nem folytatható. Olyan mint egy bumeráng, ha megszabadulok tőle és lerázom, valahogy visszakerül hozzám. Ha nem, akkor idővel én fogok aggódni miatta és mások miatt is. Szóval egyenlőre nincs megoldásom, olyan nincs, ahol mindkettőnk nyugiban és szabadon élhet. Lehet hiba volt megmentenem. Talán már el is aludt, mire Lila ránk talált. Nekem sem kellett volna sok hozzá.
- Ó, basszus, ti meg mi a szart csináltok itt...? - kérdezte, de leplezetlen kárörömmel, mert nem csak jókedvű kíváncsiságból vigyorgott ránk. Látható nyomai voltak, hogy épp nem a nászutunkat élveztük.
- Erről nem beszélünk. - válaszoltam szám húzva. - Se most, se holnap, se máskor. - néztem a közeledő Lila-ra. Kedvem sem volt hozzá, meg értelmét sem láttam. Még Cale-el sem igazán tudnám ezt megbeszélni, szóval jobbára nem hagyva feledésbe merülni, de mélyen el kell temetnem magamban. Nem a legjobb megoldás, de jelenleg az egyetlen. Lila bólint, és bízom benne, hogy ez így is marad. Nem tudja a részleteket, és idővel talán hidegen is hagyja, mert tudom, hogy nem csípi Cale-t, és engem is csak bosszantani szeret.
- Alszik? - kérdi, mire én lenézem rá a vállamra. A szemei csukva, a szuszogása egyenletesnek tűnik. Ha tényleg alszik is, nincs szívem azzal próbára tenni, hogy a nyálas ujjam a fülébe dugom, bár annál hatásosabb módszer aligha létezik.
- Biztosan... - válaszolom neki, majd Lila segítségével lemásztunk a földre. Ott én karjaimba vettem ezt az öngyilkos hajlamú idiótát, és elindultunk vele az utcára.
- Borzasztó mire rá nem veszi az embert a szerelem... - jegyzete meg útközben Lila vigyorogva, de már inkább csak a szokatlanul szokott körülmények miatt. Gyakorlatilag a bevetéseink nagy részében is így végződik a nap. Koszosan, fáradtan és sokszor lesérülve indulunk haza, miközben a nap is éppen csak kel fel. Ezalatt olyan hétköznapi témákat boncolgatunk, ami miatt a fáradt elménk sem kell túlzottan megerőltetni. - Örülök, hogy nekem nincs senkim. Borzasztó lehet állandóan alkalmazkodni, és a fájdalmak ellenére, amiket okoz, szeretni is. Bonyolultabb, mint egy milliárdos biztonsági rendszerének teljes kiiktatása. - teszi hozzá, miközben kiérünk a járdákra, és mivel nekem tele a kezem, ő fog taxit.
- Azért ez nem teljesen így van. - szólalok meg, miközben lepillantok rá, hiszen jóval alacsonyabb nálam. Ő pedig kérdőn néz fel rám egy hümmögéssel. Talán a mai nap, vagy a sok halott tekintet, és Cale idióta ötlete, hogy kinyírja magát kicsit meglágyította a szívem a hibbantak irányába, akik az egész univerzumban nem találják helyüket, de nem akartam, hogy Lila azt higgye, csak azért, mert néha úgy kihúzza a gyufát, hogy agyonverném, ne kedvelném, vagy ne volna rá szükségünk.
- Még ha rád is elektromos nyakörvet kéne aggatni, azért jó, hogy vagy. Szükségünk is van rád és nem csak a munka miatt. Filmbe illően elbaszott egy család lettünk. Minden hibánkkal együtt. - pillantottam rá a feltételezhetően alvó Braxie-re. Láttam, hogy félig elfordítva fejét Lila is elmosolyodik, szóval jól esett neki, de inkább próbál úgy tenni, mintha fel sem venné.
Idővel aztán elcsíptünk egy taxit, aki látva, hogy turisták vagyunk nem kérdezősködött. Lila előre ült és figyelemelterelésképp szóval tartotta a fickót, míg én hátra ültem és továbbra is ölemben tartva ezt a bolondot, hol a felkelő napot figyeltem, ahogy narancs sugarai lassan mindent bevilágítanak, hol Cale-t, ahogy alszik. Mikor elértük a hotelt, gond nélkül bementünk vele, mert ilyenkor még a portás sem nagyon figyel, és a biztonságiak is kómásan csoszognak a folyosókon. Szóval a szobába érve ledöntöttem az ágyra.
- Ázott kutya szaga van. - jegyezte meg a lány egy fintort követően, miközben felnézett rám. Ha most figyelmen kívül hagyjuk ezt, de ágyba dugom és a sérüléseit sem látom el, lehet később ezekből több hátrányunk származna. Neki biztosan. Viszont egy magam nem érzek annyit energiát most én sem, hogy megfürdessem. Még ha Zombie volna itt, kevésbé volna kellemetlenebb a dolog, és tuti, hogy Cale egy szemernyi hálát sem fog ezek után sem érezni Lila felé, de jobb ötletem most nincs.
- Mintha említetted volna, hogy valamikor beépített gondozót játszottál valahol... - pillantottam rá, mire ő, ahogy leesett neki elkerekedett szemekkel, és kicsit sem túl örömtelien nézett vissza Braxie-re. - Tartozol nekem. Megmentettelek tőle, emlékszel? És még jó párszor előtte. - teszem hozzá, mielőtt egyből rávágná, hogy nem.
Nem volt hát kérdés, hogy szakszerű segítséget nyújt, még ha nem is kompletten a zuhany alá vittük Braxton-t, azért kellően megtisztítottuk, és a sérüléseit is elláttuk, bár nagy része csak véraláfutás, és ütés nyom, amiknek inkább idő, mint ellátás kell. Kapott a ruháimból egy rövid ujjút és egy melegítő nadrágot is.
- Tudod már mit kezdesz vele? - kérdezte a végén, miközben én az ágy egyik oldalára húztam Cale-t és betakartam, noha végtére is jó idő volt már.
- Nagyjából... Szigorítok és kicsit változtatok a póráza tartásán. Ha pedig nem működne, nos... szólok a Gazdámnak... - sóhajtottam, mert az igen csak keserves és mindent kizáró lehetőség volna. Az utolsó. Aztán elköszöntünk egymástól és Lila kerített egy saját szobát, így, hogy kiszorult mellőlem. Én pedig hulla fáradtan bújtam be Cale mellé az ágyba, természetesen nem utcai ruhába, hanem boxerben, hogy végre ki aludhassam magam. Nem hiszem, hogy felkelnék rá, ha ő is, de azért átkarolva hozzábújtam. Néhány perc múlva pedig már mélyen aludtam.
Van még úgy 2-3 napunk itt, hogy kicsit lazíthassunk és kicsit átnevelhessem, aztán vissza kell térnünk Brooklynba.

Nem meglepő módon, mikor felébredtem már nem volt mellettem. Nem szívesen másztam volna ki a meleg ágyból, de mikor megnéztem a telefonomon mennyire az idő, tudtam, hogy nincs mese. Vissza is kell rázódnom, ráadásul az idióta helye is kihűlt, és jó lenne már végre megkötni. Szóval kikecmeregtem az ágyból, s miközben körkörös mozdulatokkal átmozgattam sajgó vállam, elmentem lezuhanyozni. Azon töprengtem milyen módszerekkel törjem meg kicsit, hogy szófogadóbbá váljon, és mi az, ami már azért túlzó volna. Nála ugyanis elég nehéz megtalálni a középutat. Zuhany után pedig felöltöztem. A konyhában már hallottam, ahogy tesz vesz, ami nem feltétlenül rossz, mert azt jelenti, hogy itt van. Mázli. Nem, nem neki. Mikor pedig a konyhába léptem, még meg sem szólalt már megfájdult tőle a fejem, pedig már a nyugtatót is kipihentem a tegnapi programmal együtt.
- Semmi baj, sőt... örülök neki... - sétáltam mellé és én is a pultnak támasztottam hátsóm, majd ránéztem. - ...mert így legalább nem lesz kávéfoltos. - tettem hozzá a végén s mielőtt még rákérdezhetett volna, elkaptam a tarkójánál fogva szembe lévő asztalhoz vágtam azzal a lendülettel. Éppen csak nem adta meg magát az asztal, de ő biztosan lefejelte, tettem róla. Áh, ez még nem a tegnap esti, még a hajós dolgon sem vagyunk túl. Aztán lassan karba tettem kezeim és onnan néztem rá, bár ő most háttal volt nekem.
- Nem megyünk vásárolni, ma még biztosan sem. És akkor sem öltönyöket. Nem bocsájtottam meg, mert okot sem adtál rá, hogy megtegyem. Nem vagyunk egy pár. - magyarázom, majd finoman el lököm magam a pulttól és közelebb megyek függetlenül attól, hogy ő megfordult e vagy sem, esetleg lecsúszott a földre.
- Ha rossz leszel, vagy kihúzod a gyufát megint, megbüntetlek. Ha jó leszel... nos... akkor nem kapsz büntetést. Ha valami nem tetszik, el lehet menni, de mire meggondolnád magam, mi már nem leszünk itt. - néztem rá és legyen éppen bárhol, ha alkalmam volt rá, hajába markoltam és közelebb húztam magam. - Érthető voltam?
Aztán elengedtem és ha csak nem akartam megtámadni, megfordultam és kerestem valami ehetőt a hűtőben, de végül jobbára egy tál olíva bogyóval kezdtem a napot. Majd később eszem valami értelmesebbet is.
- Szerzek majd neked valami fasza kis nyakörvet, ami minél távolabb leszel tőlem, annál nagyobb fájdalmat fog okozni. - dőltem vissza a pultnak, és úgy beszéltem, mintha nem épp az előbb kentem volna fel az asztalra. - Töröld le magad... - mutattam a konyha rongy felé. - Aztán megengedem, hogy megölelj. - kaptam be egy újabb bogyót, bár még az előzőt sem nyeltem le. - Vagy már nem is szeretsz?

Őszintén szólva jól esett, hogy kapott egyet, de még korán sem eleget. Teljes lelki nyugalommal dőltem aztán a pultnak.
- Nem, nincs jobb ötleted. - ráztam meg a fejem, miközben elfogyott az olíva bogyó, amit aztán egy pohár vízzel öblítettem le. Közben hallgattam, de szemem se rándult. Egyszerűen nem vettem fel a dolgot úgy, mint tegnap.
- Már tegnap tovább léptem, csak te nem bírtad nélkülem, annak ellenére, hogy szakítottunk. - válaszoltam, miközben ellökve magam a pulttól aztán az asztalnál a széken foglaltam helyett és a rajta lévő még épségben maradt gyümölcstálból kezdtem el csipegetni a szőlőt, miközben figyeltem.
- Na ja... a végén még megőrülök tőle, igaz? - vonom fel kérdőn egyik szemöldököm, utalva egy s másra, miközben elroppantok fogaim közt egy szőlőszemet. Megvártam míg befejezi, sőt még utána is vártam egy kicsit, mintha fontolgatnám, aztán megszólaltam.
- Nem. - jelentettem ki. Megváltozott, csak épp nem a jó irányba. Talán a tegnapi esemény volt rá ilyen hatással. Talán gyerekes módon megpróbál úgy tenni, mintha volna itt szava. Letéptem még egy szemet a szőlőből, majd felkeltem az asztaltól és elindultam az ajtó felé.
- Egyébként meg... Tovább léptem tegnap, sőt megbocsájtottam a hibákat... amiket Lila követett el, szóval vele már szent a béke. - kaptam be a szőlő szemet az ajtóban, majd szép komótosan kisétáltam. Ha elmegy, nem fogom megállítani, engedelmeskedni pedig még annyira sem, ez kész röhej. De ha velem akar maradni, a rabszolgámmá teszem. Mindenki érdekében.
Lesétáltam a hotelszobából, le a földszintre és onnan hátra, ahol most a medence is üres volt, és a bár is. Legalább is a pultoson kívül senki más. Szépen lecsüccsentem, kértem ki italt, és rágyújtottam egy szál cigire. Lehunyt szemmel szívtam meg, és őszintén jobban is esett, mint gondoltam volna. Majd a medence felé fújtam ki a füstöt. Mivel még kora tavasz volt, a hotel szinte teljesen üres volt, turistaként is csak mi voltunk itt, pláne, mert ez volt a legközelebb és a legkevésbé szem előtt. Mikor megkaptam az italom, fogtam, és pohárral, meg a cigivel együtt leültem a medence közelében egy napozó ágyra. Így a pultos sem zavartam a cigivel, és árnyékban is voltam. Még reggel értesültem róla, hogy Lila-nak köszönhetően sikerült az infó megszerzése a célponttól, amit ma és holnap szépen fel is dolgoznak. Ez Lila-nak is jó, mert jó pontot szerzett nálam és a főnöknél is, aki alapból már jó ideje lemondott róla és kiakarta nyírni. De azért résen kellett lennünk. Cale ugyanis titoknak számít, amíg bármi közünk is van egymáshoz.