Nem voltam benne biztos, hogy működő képes lesz ez a videóchatelés és telefonálgatás, de, ha nem is minden nap, azért mindig szakítottam időt Cale-re. A kapcsolatunk a zuhanó repülést és becsapódást követően remekül kivirágzott. Az utolsó napunk is tartalmasan töltöttük, többet nem is kívánhattam volna. Jókat tréfálkoztam vörös, új frizuráján, de alapból inkább csak szokatlan volt, mint sem, hogy ne tetszett volna. Ráadásul most még inkább kézre áll a sörény számomra, ha fogalmazhatok így. Az egyetlen bökkenő ebben az egész köztünk lévő kapcsolatban az volt, hogy ebben a két hétben könyörtelenül elkezdtük megritkítani az embereit, leginkább a nevesebb maffia tagokat, akik üzelmeikkel olykor akaratlan is gondot okoztak. Igazából a felkészülési idő alatt ismerhettem meg Voltaire személyét is, akiről kiderült, hogy Cale egyik bizalmasa. Az egyetlen valójában. Csak a személye utáni kutatásból derült ki, hogy minden bizonnyal ő az a valaki, akire én korábban féltékeny voltam. Persze azóta tisztázódtak a dolgok, főleg, hogy azóta már egy üzelmein kívüli kis csajra is megharagudtam, mint kiderült, teljesen értelmetlenül. Cale az enyém, csak az enyém és egy így van jól. Pont emiatt idegeskedtem sokat az akciók során. Zombie félszemmel mindig figyelte éppen hol van, mit csinál, nehogy véletlenül akkor robbantsuk fel egy épületet, amikor ő is bent van. De a hurok szorult, ahogy a hét vége felé Braxie emberei is megpróbáltak lépést tartani velünk. Lekövetni nyomainkat nem tudták, hiszen cyber terroristáink még a digitális láb nyomainkat is eltűntették, sőt, meg se jelenítették. Nem véletlenül kezdtük meg a hatalom átvételt, egyenlőre csak a törvényen kívüli hatalmaknál. Személy azonosságunk is védték, de, ha hagytunk is volna túlélőt, vagy egy ép rögzített felvételt, akkor sem ismerhettek meg minket, hiszen a modern, katonai uniformon kívül, egy sötétben neon fényben világító maszkot is viseltünk a sisak alatt. Alaposak, gyorsak és könyörtelenek voltunk. Ha voltak is ártatlan áldozatok, nagyon kevés, és általában nem általam, mint inkább Lila keze által haltak meg. Mindenkinek meg volt a maga szerepe a munkában, így jó ideig zökkenő mentesen törtünk előre. Kitty maradt a popsiján a rejtekhelyen - ami gyakorlatilag minden bevetés után változott a biztonságunk érdekében - és ő ügyelt rá, hogyha vírussal kellet kiiktatni a rendszer vagy megfejteni egy kapu kódrendszerét az lehetőleg akkor már meg is legyen, mire odaérünk. Zombie sem jött közelebb, mint kellene. A felfegyverkezésünk után, mindig egy közeli épületben várt, és figyelt. Ő volt a mesterlövészünk, ha esetleg szükség lett volna rá. Volt, már, hogy így volt... Lila volt a mi minden lében kanál zárfeltörőnk, akit, miután biztosítottuk a helyet, előre küldtünk a feltörni kívánt ajtóhoz, rendszerhez. Ha kellett értett a robbanóanyagokhoz is. De a puszta kezes harcokban is jó volt, bár leginkább reflexeinek és a különleges "adottságának" köszönheti hatékonyságát. Rajta kívül még a mi tankszerű ,Teddy macink jött velünk terepre. Nos ő... a mi buldózerünk volt, aki puszta méretével is meghátráltatta az emberkéket, akit meg nem, annak jobb híján úgy törte el csontjait, mint a fogpiszkálót. Aztán persze ott voltam én, az alfa, aki kiadta a parancsot, osztotta az észt, és ha a helyzet úgy hozta egyedül végezte el a bonyolultabb egy személyes munkákat. Én inkább a gyilkolásban és a lopakodásban álltam meg a helyem a terepen, de, mint már korábban bebizonyosodott, ügyesen parkouroztam is.
Nem volt kérdés hát, hogy ez a nap is sikeresen záruljon, aztán este egy pohár whisky mellett megérdeklődjem milyen napja volt Cale-nek. Mintha már hónapok óta nem láttam volna. Amit tudtunk, hogy újabb üzletet akartak megkötni az egyik épülő gyár épületben. Egyes információk szerint Cale hű barátja is ott lesz, Voltaire, bár ebben nem lehettünk biztosak. Ez ugyan némileg nehezebbé tette a dolgunk, legalább is az enyém, mert azon túl, hogy teljesítenem kell a küldetést, arra is próbáltam ügyelni, hogy Cale "barátai" ne purcanjanak ki, mert ki tudja milyen hatással volna a haláluk rá nézve. Azok után meg még problémásabb lenne a szemébe nézni. Szóval külön kértem Lila-t és Bear-t, hogyha lehet ki ne végezzék Voltaire-t. Bear nem értette, de Lila sem ellenkezett, én pedig nem magyarázkodtam. Épp elég, hogy lassan már mindenki tud róla. Nem váltunk külön, mikor odaértünk, mivel a csapatnak egyben kell lennie, hogy működő képes legyen, ha csak nem elég Kitty szakértelme. De mivel ez egy gyár, jobb is, hogy nem keringtünk. Kora este volt, így a maszkok sem világítottak, de a fekete ruhákban sem tűntünk ki annyira a konténerek és egyéb építés anyagok közt. A telefonom is némított, rezgőre volt állítva, ha esetleg Cale hívna, ne fogjon gyanút, hogy ki van kapcsolva, inkább gondolja azt, hogy el vagyok foglalva. Ami a gyár épületbe való osonásunk illette rendben ment, viszont gyanússá vált ez a nagy csend. Az, hogy akiket kívülről kiiktattunk alig voltak néhányan, pedig mindig nagyon ügyeltek rá, hogy egy betolakodó se járjon erre. Megérzéseim azt súgták, hogy itt valami nagyon nincs rendben, de már késő lett volna visszavonulni. Idő közben rábukkantunk a raktáron belüli pontos helyszínre is, ahol valóban folyt valami üzletelés, de gyakorlatilag kint több őr volt, mint itt most. Még Bear is gyanakvóan nézett felém. Intettem fejemmel, hogy kerítsük be őket. Szétoszlottunk, hogy különböző irányokból támadhassunk. Mikor mindenki a helyén volt, már épp jeleztem nekik, hogy kezdjük el leszedni őket, aztán lépjünk, mikor Kitty szólt, hogy most mérte be Cale telefonját, és a jel szerint itt van a raktár épületben. Már késő volt, mert a következő pillanatban Lila az egyik konténerről lőtt ki első körben két embert, aztán még egyet, míg Bear is talált egy-egyet megbújva, azokat dobálta, "hajtogatta" össze. Már azzal hibát követtem el, hogy csupán másodpercekkel később ébredtem rá, hogy a többiek már tüzet nyitottak. Annyira lesokkolt a tudat, hogy Cale is itt van, hogy hirtelen nem is tudtam mit csináljak. A még kör közepén lévőkből én is leszedtem néhányat, kettővel pedig utána végeztem egy puszta kezes harc során, de így is folyton azt néztem, nehogy véletlenül őt öljem meg. Közben pedig azon idegeskedtem, hogy a többieknek se essen baja és lehetőleg ők se nyírják ki. Az egy dolog, hogy figyelmeztettem őket Vol-ra, de Cale-re én sem számítottam. Mikor már majdnem mindenkivel végeztünk, és intettem volna, hogy húzzunk innen, kiderült, hogy csapda volt az egész. Noha, a küldetést így is elvégeztük, hiszen a csapda által sok emberük beáldozták. Többen voltak, jól láthatóan készültek ránk, de nem tűnt lehetetlennek egér utat keresni. Csak Cale ne ugorjon elém. Bear nem is fogta vissza magát, egyből a tagoknak esett és a maga módján Lila is. Én sem hagytam magam, de jóval sebezhetőbb voltam, így hogy ezer felé kellett figyelnem.

A tervünk alaposan át lett gondolva, hibátlanul működött is volna, ha számításba veszem, hogy Cale sem marad végig a seggén. Voltak már félresikerült küldetéseink, kellemetlen meglepetések, de így vagy úgy mindig sikerült megoldanunk, leginkább azért, mert általában nem féltünk pofán lőni az ellenséget, ha a szükség úgy kívánta. Igazából most sem kellett volna, hogy ez meggátoljon minket, Bear nem is értette miért bizonytalanodtam el, míg Lila inkább próbált nem is foglalkozni vele, de Cale jelenléte szinte megbénította az izmaim. Röpke pillanatok alatt váltam én a csapatunk feketebárányává. A többiek és a magam életét kockáztattam, mert tudtam, hogy bármelyik fazont képes lennék úgy állon vagy torkon ütni, hogy ott maradjon a földön, de attól féltem, hogy nagy hevességemben őt találom el. Nem, hogy megölni, ártani sem akartam neki. Legalább is fizikailag, mert az emberei levadászása parancsba lett adva, és ha fent kell tartanom a látszatot, akkor követnem kell a parancsokat. Amúgy sem ellenzem a célunk. A különbség azonban Braxie és köztem, hogy ő képtelen tisztán gondolkodni, ha atrocitás éri. Volt nálunk gázmaszk, csak nem rajtunk, mert alapesetben csak kényelmetlen lett volna egy raktár épületben, ahol jobbról balról támadnak minket. Nem gondoltam volna, hogy az események idáig fajulnának, bár őszintén akkor sem tudtam volna mit tehettünk volna, ha nem használnak altató gázt. Megölni akkor sem akartam volna, és amíg le nem buktunk volna a barátját is próbáltam volna megkímélni, amennyiben nem veszélyeztette volna testi épségünk. Borzasztó felelőtlen voltam, és ezeknek súlya csak most vált igazán érezhetővé. A kiesett idő csupán időpocsékolás volt a részemről, semmint, hogy hasznos húztam volna belőle, arra pedig nem is számítottam, hogy Cale félpucérra vetkőztet majd minket.
A gáz nem volt olyan durva, mint az injekció, de érezhetőek voltak utóhatásai, ahogy a kora esti hűvös idő is és a szorító bilincsek is. Ha nem Cale lenne, meg is lepődnék. Még zsongott a fejem kicsit, és a nyakam is átkellett mozgatnom, mert így lehajtott fejjel ennyi ideig, elég kényelmetlen. Máshol fájdalmat egyenlőre nem éreztem, ami azt jelenti, hogy nem beleztek ki vagy vagdostak meg. Ez még akár jó hír is lehetne. Bíztam benne, hogy a társaim is hasonlóan "jól" vannak. El is tekintettem magam mellé, miközben szép lassan tudatosult, hogy az isten háta mögött vagyunk, ráadásul valami nem túl stabil dolgon. Lila már előttem felébredt és Vol-al próbált szemezni, míg Braxie szóra nem nyitotta száját. Bear is hamar magához tért, bár idegesebbnek tűnt, mint mi ketten Lila-val. Főleg, mert gőze nem volt róla, hogy miért vagyunk kibilincselve, ráadásul ahogy lassan ereje teljében érezte magát, kicsit morcossá vált, hogy parancsot sem adtam nekik a támadásra. Lila mondjuk sokat nem tudott volna tenni, de Bear a 196 centijével és 118 kilójával, még ha a bilincseket nem is tudta volna leszedni izmaitól duzzadó testéről, a fából készült, ráadásul kéri kerék csoda, hogy így is elbírta. Nem sok erőfeszítésébe telt volna le szednie magát, és ha rá is lőnek, a közelében lévő egy-két embert biztos felkapta volna páncélnak, majd közben kiszabadított volna minket is. De nem tette. Miattam. Talán nem tartja túl észszerűnek cselekedetem, nem is kell, mert nem is az, de attól még nem merném szabadjára engedni, mert szinte biztos, hogy Cale a keze ügyébe kerül és akkor már nem lesz elég egy jó plasztika, mert darabokra töri. Ami azt illeti talán bennem is volna annyi erő, hogy eltörjem a száz éves deszkákat... Mielőtt azonban megfeszíthettem volna izmaim Cale hangja ütötte meg füleim. Felnéztem rá és míg beszélt  megnyaltam kiszáradt ajkaim.
- Végtére is csak sikerült, nem igaz...? - szólaltam meg bár így elsőre elég gyengén, rekedten és halkan, de azért megköszörültem torkom és folytattam. - Tudod... Palira vennem téged. Emlékszel...? Mondtam, hogy próbára teszlek... - mosolyodtam el a kábultságtól kissé gyengén.
- Fogadnunk kellett volna akkor egy csókban... - döntöttem hátra fejem, és próbátam mielőbb tele szívni a tüdöm a friss levegővel, hogy minél hamarabb magamhoz térhessek. Szavakba sem kellene öntenie, mennyire csordultig van szíve az irántam érzett gyűlöletével. Félreértés ne essék, én nem szórakozom most rajta. Csak emlékeztetem azokra az időkre, amikor még hellyel közzel tiszta fejjel gondolkodott.
- Hé! Engem ne keverj bele a ti undi kapcsolatotokba! Én csak parancsot teljesítek. Szóval nyugi, semmi személyes. Tudod, hogy megy ez... fizetnek, én meg intézkedem... - vonta meg a vállait Lila, már amennyire tudta, de úgy különösebben nem félt a megtorlástól. A halála minden esetben is fájdalom mentes volna. Ráadásul szimplán zakkant is. Még én is alig bírok rá hatni.
- Egyébként meg... szívesen, hogy a hajón elkaptam a gyilkosod. Jössz nekem egy jégkásával. Kék málnással. - szögezte le teljes lelkinyugalommal, majd ismét elkacsintott Vol felé.
- Ne is akarj megismerni. - morogta válaszul Bear.
Lett volna mit felelnem, de nem hagyta, én pedig nem erőlködtem, felesleges. Különös módon, így, hogy előtte már nem kell titkolnom magam, ahelyett, hogy megkönnyebbülést éreznék, nos... semmit sem érzek ez iránt.
- Igen, ezt már hallottam párszor tőled, de legutóbb úgy emlékszem nem neked köszönhetem az életem. - csóváltam meg kissé fejem. - Hozzád képest, én még mindig egy etikus gyilkosnak számítok, Braxie. - jegyeztem meg, ám mikor azzal jött, hogy ő érezte, hogy kamu az egész és hogy ismert már előtte is hozzá elég jól, szemeim forgattam.
- Azt mondtad nekem legutóbb, hogy őrült vagy és nem hülye. De ha már a bárban tudtad, hogy nem az vagyok, akit vártál, miért maradtál ott, hm? Miért hagytad, hogy...? - magát a kérdést inkább befejezetlenül hagytam, bár szerintem nagyjából mindenki tudja mire gondoltam ezalatt.
- És most mi lesz...? Ha nem a megölésem a célod, akkor ennyi erővel el is engedhetnél. Mi befejezzük, amit elkezdtünk, te esetleg feldobod a barátod... - pillantok itt jelentőség teljesen Voltaire-re. - ...aztán egy hét múlva tali nálad.
Nagyot szusszanva figyeltem, ahogy ügyet sem vet rá, vagy legalább is próbál. Mikor pedig elindult felém a tűvel, félre rántottam szám egy grimaszba, miközben morcosan néztem rá.
- Ne felejtsd el, hogy én mentem el hozzád, nem pedig fordítva. Te kezdtél el ott is öldökölni, megérdemelted volna az életfogytiglani magányt. De ha most kihúzod a gyufát, nem lesz mentséged és nem foglak tudni megvédeni attól, amit elindítasz. - figyelmeztettem komolyan. Nagy eséllyel le se tojt, így túl sok lehetőségem nem volt, mint elviselni a baromságát. Megint. Ha valakit csípett már meg a tűz forró olaj, tudja jól, hogy hasonló érzést nyújt a sav is. Nem kellemetlen, hanem fáj, amennyiben nem egy parányi adagot kap az ember. Éget, míg ép ideget ér, és el nem égeti a bőr azon részét, amit elér. Fájt, és ezt egyre morcosabb tekintetemen is látszott, de néhány szisszenésen és morgáson kívül nem adtam ki más hangot. Nyoma marad? Minden bizonnyal, ezért pedig külön meg lesz verve. Vagy... ezekhez hasonlóan én is emlékeztetni fogom rá, miért nem szabad az idomárnak a tigris ösztöneire taposnia. Ami meglepett, hogy több helyen is megkímélt.
- Hát mondjuk akár... el is engedhetnél... - jegyzete meg Lila, mikor ő került Cale figyelmének középpontjába. Le is sandított Cale nem éppen jó irányba kalandozó kezére. Összevontam szemöldökét, hogy vajon mi járhat a fejében, mert a megdugástól sem fél. Igaz, örömét sem fogja lelni benne, de kínokat sem fog átélni. - De ha többet fizetsz, mint amennyit
Shane főnöke, akkor szíves örömest átállok a sötét oldalra. Bár inkább az ő hátsóját védeném be, mint a tiedét... - biccentett Vol felé.
- Miért nem lep meg a csapatod iránti "hűséged"...? - morogta oda neki Bear, mire Lila felnevetett.
- Most miért? Egyik főnököm se szeret. De az ő hűtőjében legalább voltak olyan kis színes sütikék. Tudod, amit azok a burzsujok esznek... Az a mandulás ízű... - gondolkodott a sütemény nevén Lila, miközben körbe írta. Amíg pedig ők elvitáztak a francia édességen, és talán a többi emberkét is kellően lefoglalták Cale-el egyetemben, és megpróbáltam kiszabadulni. Nem mondom, hogy a sav okozta sebek nem fájtak eléggé, de inkább voltak olyanok, mint egy papír okozta vágás, amibe citromlét csepegtettünk, mint egy lőtt seb.

Úgy gondolom mind idáig roppant kegyesek voltunk hozzájuk, ha azt nézzük, hogy Cale-nek és a legkevésbé sem ártatlan barátjának haja szála sem görbült. Bár való igaz, hogy egy-két dolgot eltitkoltam Cale elől, szerintem igazán szemet hunyhatna felette. Az igaz, hogy kapcsolatom vele egy ilyen lebukás után betudható volna puszta színjátéknak is, de azt hiszem elég sok "hülyeségét" elnéztem neki, hogy végül én - és nem ő - kérjek bocsánatot, hogy újra kezdhessük. Tudom, hogy impulzív és hogy ezt olykor el kellene néznem neki. El is nézem olykor, de van egy határ, amit már nem hagyhatok neki átlépni, mindegy, hogy ki mit érez a másik iránt és az mennyire őszinte.
- Te meg miről beszélsz? Nem tettelek én próbára. Ha nem lett volna közöd ezekhez a gyilkos, pénzéhes idiótákhoz, akkor is megöltük volna őket. Tudod, rosszkor, rossz helyen. Úgy beszélsz, mintha te nem lőttél volna agyon, ha egyszer is keresztbe tettem volna neked. Emlékezz vissza a betöréses esetre. Akkor is simán megöltél volna. Kurvára nem rajtad múlt, hogy ne tedd. Szóval bagoly mondja... - néztem rá kissé rosszallóan, amiért ennyire rossz érvekkel próbál előhozakodni. Felesleges, mert bármit is mond, minden ellene fog szólni, hisz ő több bűnt követett el, mint én valaha. Az én fekete listámon csak olyanok szerepelnek, akiket minimum életfogytiglanra ítélnének, ha nem halálbüntetésre. Hozzá képest, én még mindig egy angyal vagyok, még ha lassan szürkülő szárnyakkal is.
- A cimborámat. - bólintok helyeslően. - Azért ne keverd a szezont a fazonnal. Ha nem te magad mondtad volna, hogy egyetlen egy cimborád létezik a Földön... Tudtommal Voltie-nak sem esett bántódása, vagy tán tévedek? - biccentettem enyhén oldalra fejem, kérdőn nézve Braxton-ra. - Az embereiddel te magad is váll rántva leszámolsz, függetlenül attól, milyen ígéretekkel hitegeted őket... - pislogtam rá laposakat, és láttam, hogy egy-két embere is elbizonytalanodott a mondat hallatán. - De azért ez elég vicces, ha jobban belegondolok. Eddig én panaszkodtam, mert fájlaltam, hogy, ahogy te mondtad embereket ölsz, jó részt ártatlanokat, ami nekem rosszul esett. Most pedig te rinyálsz néhány semmirekellő miatt, akiket a meghiúsult üzlet miatt másnap te öltél volna meg. Legalább most már valamicskét érted, miről pofáztam én eddig neked. - vontam össze kissé mérgesen szemöldökeim és hangom is megkomolyodott valamennyire, de az igazi gyűlölettől még távol állt. Még.
- A mérleg már rég felborult a te sok szarságod miatt. Az igazság azt, hogy bár engem valóban megkértek, és teljesítem is azt, te továbbra is telibe szartad azt, amire én kértelek. Szóval nincs ebben semmi igazságtalanság. Ha szót fogadtál volna, amit nem tettél, akkor lenne jogos a felháborodásod. Még is miért hallgassak rád, ha tisztán gondolkodni sem tudsz? Mindegy, hogy mondok e vagy teszek e valamit. Ne légy már hülye. Felajánlom, hogy jóvá teheted, itt és most, de akkor ne papolj itt nekem az igazságról. - húztam el szám, mert én valóban adtam neki lehetőséget. Megint. De ezúttal végleges lesz a lezárás, ha nem lesz képes javítani a modorán.
- Milyen kétszer? Nem, hogy örülnél neki, hogy leteszteltem a biztonsági rendszered, ami mint kiderült lószart sem ér. Még egy amatőr, 1 hetes okj képzésen résztvevő is megoldotta volna. - morogta felháborodottan Lila.
- Hozzád és az embereidhez képest etikus. A hóhért sem végzik ki, csak, mert bűnösöket végez ki. Azért van különbség. - válaszoltam, miközben figyeltem merre jár-kel vagy épp mit csinál. Nem mondom, hogy nem tartottam a savtól, mert ha valakit napi szinten kínozzák is, a fájdalomhoz akkor sem lehet hozzászokni, mindig lehet fokozni, pláne, ha maradandó sérülést okoz, emiatt pedig felkészülni sem igen lehet rá. Viszont pánikba esni azért nem esek, érzéseim kordában tudom tartani. Legalább is, ami az elgyengülést illeti, mert sajnos a düh kontrolálásával máig gondjaim vannak. Ezen pedig a sav okozta égető érzésem segített.
- Ó, kérlek... tudván, hogy te az embereiddel is úgy viselkedsz, mint ahogy beszélsz róluk, örülnének, ha ti ketten már halottak lennétek. Nem rátok van szükségük, hanem a pénzetekre. Ha megdöglötök, lenyúlják és tojnak majd egy olyan csapatra, mint mi. Pláne, mert már bebizonyítottuk, hogy ki tudunk játszani bennetek. Csak is, azért sült el rosszul ez az egész, mert én hülye, attól féltem, hogy beugrassz az embereid közé és véletlenül téged verlek pofán. Bár... most már látom, hogy megérdemelted volna. Teddy ütésébe viszont tuti beledöglöttél volna, amilyen kis satnya vagy... Ha valakinek még is kedve támadna fellépni ellenünk és úgy döntenénk, hogy megéri a pénzét, gondolod, hogy akiknek dolgozom nincs több lóvéjük, mint neked és a kiskutyádnak együtt véve...? Nem ismered a hátteret, szóval ne is próbáld magad elképzelni. New York alvilágának negyede... jézusom... - forgatom meg szemeim, nevetségesnek tartva azt a néhány tán ezernyi embert, a mi globális csoportunkat nézve. Még azt is megkockáztatnám, hogyha rá állítanám Kitty-t még Cale emberei közt is akadnának, akik titokban nekünk dolgoznak. Mi nem csupán pénzzel üzletelünk, és az üres fenyegetés illetve az őrültség is távol áll tőlünk, mi nyomatékosítunk, tesztelünk és akik megfelel, az választhat. Ezen még Lila is elkuncogta magát és Bear is mosolyogva csóválta fejét. Az, hogy most itt vagyunk, csak is az én hibám volt, de Cale épp most biztosít róla, hogy több ilyet ne kövessek el, és nem azért, mert esetleg ki nyírna, hanem, mert a legapróbb szikrát is kezdi kihűteni, amit még érzek iránta. Az, hogy engem bánt, egy dolog, bár rosszul esik. De ha a csapatommal fenyeget, én sem veszek vissza. Lia ismét felnevet Cale elborult kijelentése nyomán, és még én érzem kényelmetlenül magam, mert nem rég világossá vált mindenki számára, hogy mi együtt voltunk.
- Szerintem kufirc közben néhányszor beverhette az ágy szélébe a fejét, azért hablatyol ennyi marhaságot... de bírom ezt a sok szarságot, ami dől belőle... - nevette felém fordulva Lila.
- Nem szívesen emlékeztetnélek rá, de volt már rá alkalom, hogy... megtörtelek... - biccentettem oldalra fejem ismét, laposakat pislova felé, bár a sav okozta vérző sebekre felszisszentem halkan, mert minden mozdulatnál érezhetően voltak. És nem, itt nem arról beszélek, amikor akaratom ellenére megkínoztam az asztalon, az puszta baleset volt. De Zombie is mesélte, hogy volt már rá példa, hogy hatás gyakoroltam rá. Más különben miként is tarthatnánk ott, ahol...?
- De abban talán igazad van, hogy nem szorulsz kapcsolatra... A múltkor is azt hiszem erre utalhattál finoman, csak akkor még nem vettem a lapot. Bár egy pillanatig sem ellenkeztél, mikor nálad voltam... vagy benned... - emeltem fel fejem kicsit, csak azért is bosszantva ezekkel az apróságokkal. Nehogy már csak neki jusson a jóból, amit ideje sincs kiélvezni, mivel nem tud mit felhozni ellenem. Talán eltitkoltam ezt azt, de átverni nem vertem át a kapcsolatunkkal, és amennyire tudtam védtem is.
- Aaa... ennyire sosem kötött le az az űrhajós borzalom... Bocsesz. Szóval gőzöm sincs miről beszélsz... De tudtommal, ott sem támadt fel senki. Ez pedig itt nem a Walking Dead... - mosolyogta bájosan Lila.
- Játszani? Azt hittem már rég szobatiszta vagy... - jegyeztem meg morcosan mosolyogva, amire a két jó madár is felkuncogott, bár csak addig, amíg nem szúrt térden ez az idióta. Na ezt jobban megéreztem, mint az sav okozta fájdalmat. Nem üvöltöttem, de erősen összekellett szorítani a fogaim, és alaposan leizzasztott a fájdalommal való küszködés.
- Te ostoba! Akkor sem játszanék veled, ha bármiféle hitelessége lenne, annak, amit mondasz! - mordultam rá. Meg sem próbáltam kiszedni a kést, de majd ki kell találnom valami jó sztorit, miként szereztem, mert a végén velem végeztetik ki ezt a barmot. Teddy-vel a Lila nyakában lévő kínzó eszközre néztünk, majd én magam bajtársamra, aki bólintott egy aprót. Lila egy pillanatig sem fért, bár a fulladás őt is kínozná, valószínűleg az elvérzésbe halna bele, ami viszont csupán egy erőteljes álmosságként hatna rá. legalábbis a vérveszteség ez szokta okozni nála. Mikor eloldozott, csak azért nem nyúltam utána, mert meghallottam mozdulni Voltie-t, s mert rohadtul sajgott a lábam, ahogy ráálltam. De csak sikerült kiegyenesednem és kézfejemmel megtöröltem szám, miközben a pisztolyt rám szegező fickóra néztem.
- Szóval gyáva módon, a pincsiddel öletnél meg, nehogy felhorzsoljam a popsid? - mosolyodtam el. - Ennél azért többet vártam tőled, Braxie. Tehát azt mondod, hogyha most elkapom a torkod, úgy, ahogy szoktam, a féltékeny cimborád kivégezne...? - nevettem el magam finoman, leginkább, azért, mert nem csak vérzett, de fájt is a lábam, így azért nem volt felhőtlen a boldogság.
- Nem. - válaszoltam egyszerűen a játékra, majd hozzá tettem, de azt már teljesen hidegen. - Ha bármelyik csapattársamnak is baja esik, netán megölöd vagy öleted bármelyiket is, Voltie förtelmes halált hal, te pedig rosszabb sorsa jutsz, mint egy kutya Kínában. - figyelmeztettem, miközben komótosan elindultam felé. Ha csak el nem hátrált, vagy gyáva módon rám nem lőtt a seggnyalója, akkor minden bizonnyal idővel mellé értem és úgy néztem rá. Nem szerelmesen, nem dühösen, de még csak nem csalódottan, mert azon már rég túl vagyok. Úgy néztem rá, mint egy napok óta éhező, de még mindig türelmes, hidegvérű ragadozó a húsra. Nyilván ha rám lőtt az a barom, akkor nem jutottam közelebb, így viszont megkockáztattam. Ha nem lépett odébb - mert kinézem Cale-ből, hogy most válik beszarivá, hiszen tudja, hogy megérdemli a pofán verést -
elkaptam vörös hajánál és közelebb húztam annyira, hogy szisszenve a sebektől áttudjam karolni vállainál, mint, de nem úgy, mint akit megakarnék ölelni, hanem, mint két régi jó barát. Halkabbra fogtam a mondanivalóm, de a lazasága ellenére komolyan mondtam és utolsó ajánlatként.
- Most szépen elengeded a társaim, bocsánatot kérsz tőlem, és megígérem, hogy bármi is lesz ezután, neked nem esik bántódásod. Ha felnyomod a pincsid, még esetleg valamelyest fátylat is boríthatunk erre a napra. Ki tudja, még talán részben be is társulok melléd, ha kinyírod a partnered. - ajánlottam fel, majd jött a nyomatékosítás. - Ha viszont nem teszed meg rövid időn belül és beüt a szar úgy fogok rád nézni, mint azokra a semmirekellő szardarabokra, akiket a szemed láttára nyírtam ki. És hagyni fogom, hogy a társaim rajtad próbálják ki az itteni játékszereid. Persze nem fogom végig nézni, elmegyek addig cigizni egyet, de addig úgy sem szállnak majd le rólad, amíg darabokra nem szedtek. Ha visszatekintesz az én módszereimre és a tiéidre, láthatod, hogy én eddig is minden faszságot miattad tettem, noha mint kiderült, feleslegesen, mert sosem volt szükséged... erre az "örök páros" dologra, ahogy te hívtad még múlthéten. Te döntesz mi mennyit ér meg neked... - paskoltam meg túl oldalt vállát, majd le is húztam róla kezem. - Legközelebb már senki sem fog rád várni a bárban, ezt jól jegyezd meg... - figyelmeztettem, mert az ember könnyen dönt rosszul dühében, és csak azután döbben majd rá ő is, hogy mekkora hibát követett el, mikor hónapok, tán évek múltán beül egy bárba, ha nem is ugyanabba, iszik egyet, és akarva akaratlan is eszébe fog jutni, hogy legutóbb miként végződött a dolog.

Nem állítanám, hogy nem próbálkoztam meg finoman manipulálni az embereit, de legalább is annyira bogarat ültetni fülükbe, hogy kis időre elbizonytalanodjanak. Ilyen helyzetekben nem elég egy terv, több kell, és mellettük sem árt bebiztosítani magunk, amivel csak lehet. Pláne, ha elég rosszul állunk.
- Ugyan kérlek... Semmi köze a szerencsének ehhez. A parancs az parancs, de felesleges áldozatokat nem hozunk. Voltie barátod nem tartozott a célpontok közé. Még... Ne magadból indulj ki, én nem ölök kedvtelésből. - válaszolom, noha már akkor látom rajta, hogy igyekszik meg se hallani. Ez annyira nem jó, de ettől függetlenül nem feltétlen kell csendben maradnom. Előbb vagy utóbb biztosan megtalálom a módját, hogy beszédre bírjam. Pláne, hogy ő Cale, nem nehéz beszédre bírni. Gyenge próbálkozásom viszont - miszerint ellene hergeljem bandáját - úgy tűnt talán nem is volt akkora marhaság. Ugyan Cale-nek igaza volt benne, hogy így vagy úgy, de őket mindenképp meg kell ölnünk, láttam az arcukon, hogy fejükben elkezdtek járni azok a bizonyos fogaskerekek. A kérdés már csak az, hogy aki eddig birka módjára sétált a vágóhíd felé, mennyire képes még használni eszét és önállósodni?
- Ez egy borzalmasan rossz példa volt... - csóváltam fejem, mert nem is értettem, hogy jött ez ide, de rá is hagytam, ahogy idősödik egyre szenilisebb szegénykém. Bár való igaz, nála jó korán elkezdődött.
- Nyilvánvaló... - mosolyodtam el. - Abba bele sem gondoltál, hogy esetleg itt még messze nincs vége...? Na meg, ha annyira egyértelmű volt az egész, hogy még meglepetést sem okozott, hol voltál eddig? Miért lepődtél meg rajta annyira, mikor kiderült, hogy Shane bácsinak csak sikerült kijátszania. - hergeltem őt is kicsikét, mert a semmiből semmi sem lesz. Ellenben, ha valakinél elpattan a húr, az már valami. Lehet, hogy idegességébe lelő, de az is lehet, hogy annyira felhúzza magát, hogy ahelyett, hogy gondolkodna, eloldoz és szemtől szemben akarna megküzdeni, noha tudjuk jól, hogy abban még lesérültemben sem okozna gondot lenyomni. Az is sokat mondó volt, mennyire próbált már a végén rám se hederíteni. Csak muszájból válaszolt, azt is tömören és röviden. Most vagy tervez valamit, vagy közeledik a kiboruláshoz.
Olykor én magam is úgy érzem túl sokat és túl sokszor kockáztatok, de úgy tűnt a mai nap több is bejött, a visszakozás pedig nem az én stílusom. Meglepett, hogy leintette a pincsijét, de az nem, hogy végül hagyta, hogy magamhoz is húzzam. Ez a hajtépés már-már a védjegyem, szóval még ha a hajának színe még mindig furcsa az eredetihez képest, szeretem a feje tetején lévő taréját, amit előszeretettel cibálok meg. Most meg pláne, hogy lehet több alkalmam nem is lesz rá. De ettől függetlenül szívesen derékig nyomtam volna a forró üstben, azért, mert térden szúrt. Meg persze, mert rajtam kísérletezi ki a kutyulmányait, amire ott a többi rabszolgája is. Amíg a győzködésével voltam elfoglalva, nem tudtam még a mögötte lévőkre is figyelni, pedig voltak látható jelei a "lázadásnak". Mikor Cale-t meglőtték - ami még engem is meglepett - idegesen néztem a támadó irányában, majd nyúltam Braxie karja alá, ám mivel néhány perccel ezelőtt olyan szinten elintézte a térdem, hogy nem csupán a fájdalom és a használatósága okozott problémát, de a lassan egyre érezhetőbbé váló vérveszteség is, így csak tompítani tudtam esésén, illetve fedezékbe vonulni vele bármi mögé.
- Hihetetlen mekkora idióta vagy... - morogtam, miközben felhúztam felsőjét, és megpróbáltam megállapítani, mennyire súlyos a sérülés. Beszél, tehát létfontosságú szervet nem ért, már ami a szívet és a tüdőt illeti. Viszont nincs kimeneti seb. Ez elég nagy baj. - Még a saját embereid is ellened tudtam uszítani úgy, hogy én is a halálukat akartam. - hőbörögtem, miközben azért bevallom aggódtam is érte. Még ha olyan fizikumban lenne, mint én, akkor is megsínylené, de így. - A lényeg, hogy maradj velem, oké? El ne aludj... - néztem rá, és ha úgy láttam el akar ájulni, akkor kicsit megpofoztam. Közben persze igyekeztem fel-fel kapkodni a fejem és figyelni, nehogy ránk rontsanak. Na meg keresni valami közelben lévő pisztolyt is, akár egy hulláét. Nem sok sikerrel. Szerencsénkre viszont Zombie-ék épp időben érkeztek. Ha nem segített volna Kitty a kamerákon keresztül végig figyelni miben és merre visznek, Zombie akkor is ki találta volna előbb vagy utóbb, mivel "nagy rajongója" Cale-nek, és már-már ennek az elbaszott kapcsolatnak is. Teddy szokásához híven elszabadult és fegyvert kapva szintén elkezdte leölni az embereket, míg Lila kötelét Zombie lőtte le a távolból, mivel mesterlövésszel aligha felelne meg közel harcban. Bár nyugodtabb lettem volna, ha én is becsatlakozhattam volna a harcba, de bíztam a többiekben. Nekik csak egymásra és magukra kellett vigyázni, Zombie pedig mindenkit fedezett. A lövöldözés végül megszűnt, a csata tér pedig elég véresen végezte, de legalább éltünk. Lila kapott egy golyót a karjába, illetve Bear is vérzett itt-ott, bár azok inkább a verekedésekből fakadtak, mivel, hogy előszeretettel hajigálta az embereket. Hármunk közül én éreztem magamat a legpocsékabbul, mert hiába volt kés a lábamban, kezdett nagyon zsibbadni, és én is szédültem, de Cale-hez képest még mindig jobb állapotban voltam. Mikor a többiek odajöttek, Zombie is megközelített minket kocsival. Azzal amelyikkel idehoztak minket. Bear segített bepakolni Cale-t, mert már én is alig bírtam lábra állni, majd engem is besegítettek. Lila még hátra ült hozzánk, Teddy és Zombie pedig előlre. Nyilván városi kórházba nem mehettünk, és bár mindenki tartott tőle, hogy megtudja a nagy főnök, végül odamentünk, ahol anno engem is összeszedtek.
Mire odaértünk, már én sem voltam magamnál és Lila is szarabbul festett, bár inkább tűnt álmosnak, semmint szenvedett volna. A két férfi társam vitt be mindenkit, és idővel Kitty is megjelent, mert inkább aggódott az ágyunk mellett, mint, hogy távolról izgult volna értünk. Szinte egyből mindenkit a műtőbe vittek, de Zombie kérte az orvosokat, hogyha mindenkit összevarrtak lehetőleg egy szobába kerüljünk.