Never say never

braxie & websy

Ha nem velem történik, ami, én sem hinném el soha senkinek. Bár a világ nagy léptékben fejlődik, a holtak feltámasztása úgy hiszem... úgy hittem csupán tündérmese. Szerencsésnek mondhatom magam, de már most aggódom, hogy eme tudás olyan kezekben, mint Rowan és bandája, milyen jövő elé sodorja majd a világot. Hogy hálás vagyok-e neki? Végül is, ha nem tette volna azt, amit, azt gondolom nem zavart volna, hogy már nem élek, hisz nem léteztem volna. De így, hogy sikeresen visszatértem, még ha némi hátránnyal is, azt gondolom jobb, ha nem dobom el magamtól már is életem. Ezt a lehetőséget. Némileg ugyan aggasztott, hogy miként kezdjek új életet, pláne New Yorkban, de Rowannek erre is volt válasza: Sehogy. Tetszik vagy sem, mindenki érdekét szolgálja, ha búcsút intek New Yorknak, és hagyom, hogy üres sírkövemhez járjanak, azok kik még mindig annak tudatában élnek, hogy halott vagyok. Senkit nem hoznék ilyen helyzetbe. Egy embert kivéve. A vörös bohóc, noha erősen megalomán és némi antiszociális személyiségzavart is hordoz magában, nem teljesen romlott. Meg is lepett, hogy ismeri Braxton. Ó, ne, ne is kérdezd. Voltak különös meséi, hiteles történetei arról, hogy mi történt az autó baleset után, de mivel ezen emlékeim teljesen elvesztek, s talán jobb is így, nem is akartam nagyon elmerülni abba a különös elképzelésbe, hogy ő és én... ehm... mindegy. Szóval biztosította nekem a tovább utazás lehetőségét, s új élet lehetőségét adva utamra is engedett. Ebben az országban maradásomnak már nincs oka, noha munkám szívesen végezem most is, ha tehetem. És teszem is. Úgy döntöttem Franciaországban kezdve, világot látok, s ahol igazán otthon érzem magam, szépen beilleszkedem és ott kezdek új életet, noha... végülis ugyanazt folytatva, mint előtte. Sokkal, de sokkal előtte.

Nem említettem a cirkuszigazgatónak, hogy a repülő előtt még meglátogatom azt, akinek addigis igyekeztem egyengetni életét, de sejtette. Mindketten tudtuk, hogy nem fogok anélkül tovább állni, hogy ne látnám, ennyi idő után mivé vált. Ha egyáltalán... Rowan csak vállat vont, mikor Braxton után érdeklődtem, mondván, hogy semmit sem változott. Soha nem is fog. De bíztam benne, hogy ebben azért tévedett. Némi kutató munkával meg is leltem jelenlegi tartózkodási helyét, már, ami új munkahelyét illette. Oda akartam hívni, ahol először törtük meg a jeget, a lebontott cirkuszában, de őszintén szólva aggódtam kicsit az ennyire személyessé vált találkozótól, így végül se oda, se kiállításra nem hívtam el titkos érdeklődőjeként. Abban sem voltam biztos, hogy emlékszik e még rám, vagy, hogy egyáltalán ő örülne e egy ilyen találkozásnak, így úgy terveztem, majd a sorok közt ránézek, esetleg a műsor végéig ott maradok, ha már végleg itt hagyom a várost, és utána indulok csak el.
Őszintén sajnálom, hogy az autóaleset szilánkosra törte, annak virágzó lehetőségét, hogy jobb ember legyen, mint amilyen. Ha akkor nem ér baleset minket, ma talán már néhány fokkal más milyen lenne. Bár... nem tartom kizártnak, hogy változott. Igen, azzal is tisztában vagyok, hogy az egyik szintén nem beszámítható barátja ölt meg, lényegében az ő kérésére. A golyó ütötte nyom, még mindig ott van zakóm, mellényem, ingem mélyén, látható heggként mellkasomon, noha a halál érzését, csak úgy, mint a többit rég elfelejtettem. Mellékhatása, ha valakit feltámasztanak holtából. Bár szerencsém volt, mert mondhatni "friss" voltam a többiekhez képest. Különös, hogy még is a múltam ragadt meg, semmint a halálom előtti életem, ami hallhatóan gyomorforgató pillanatokkal volt teli, s olyan arcom mutattam, ami... sosem voltam én.

Esti műsor volt, nem volt időm másikra jegyet venni. Még kora tavaszi idő volt, hűvös és kissé esős néhol, de téli kabátra már nem volt szükség. Ez is valami.
Bevallom, a sok család és szerelmes pár közt kicsit furcsa érzés volt egyedül cirkuszba jönni, mégha nem is kimondottan a műsor miatt érkeztem, de annyi baj legyen. Szépen helyet foglalt a látványra éhezők közt, mint egyszerű vendég - még csak nem is a legelső székek közt - s vártam, hogy megkezdődjön az előadás. Máshová már nem is volt hely, és igazából nem is voltam biztos benne, hogy a láthatás oda-vissza is jó ötlet volna, tekintve, hogy Braxtonnak elég különös tévképzetei vannak a halált illetően. Ha pedig eljön a szünet ideje, és addigra látom, hogy... nos, hogy rendben van, nem is hiszem, hogy megvárom a végét. Nem akarok feltűnést, bajt pedig pláne. De az ő helyzetében nem aggódom, hogy jelent a rendőrségnek vagy bárkinek, akik komolyan vennék, hiszen őt is körözik elvileg. Míg pedig türelmesen várok a műsor kezdetére, megszokásból kezdek el nézelődni és analizálni embereket magamban. Addig sem unatkozom, ráadásul fel kell frissítenem tudásom. Ha igazságügyi pszichiáter már nem is lehetek, szimpla, de jól kereső pszichiáter még igen.

öltözék: just the usual zene: paint it black

to Shane

The Resurrection - Third Chapter.

Az élet néha nagyon furcsa dolgokat produkál, főleg az én életemben és azokéban, akik kapcsolatban állnak velem. Néha olyan, mintha lenne egy külön világ, aminek én lennék a középpontjában és a többi ember, akik körbe vesznek engem. Ez a világ, amiben mi vagyunk pedig igen csak furcsa, bizarr és merőben más, mint a normális, hétköznapi emberek világa.
Megint csak valami bizarr, különös dolog lehetett készülőben, amikor egy régi ismerősöm megjelent a cirkuszban és sajnos egyikünk sem volt tisztában bizonyos tényekkel. Websy minden bizonnyal nem volt tisztában Roman létezésével, én magam pedig nem voltam tisztában azzal a ténnyel, hogy Shane és Roman két külön álló személy. Tehát ez egy nagyon furcsa élethelyzet volt, de hát nem is mi lennénk, ha ez nem így lenne.
- Ladies and gentlemen! A Cirque Central köszönti önöket a mai esti műsoridőben! - tártam ki karjaim. - Lesz itt minden, mi ámulatot kelt mindenkiben! Oroszlánok és idomárok, artisták, bűvészek és illuzionisták! Kötéltánc és elefántok, tűznyelők és késdobálók! A világ legnagyobb és legkülönfélébb tehetségeit szerveztük be a mai műsorra önöknek!
Egyes fellépőink talán különcnek tűnhetnek, de higgyék el, sokkal különlegesebbek, mint, amilyennek tűnhetnek. Fogadják szeretettel a vak késdobálót! - kiáltottam és a sátor kötelei közül leugrott egy bekötött szemű ázsiai férfi, aki már a belépése után frappáns mozdulatokkal, késjátékokkal kápráztatta el a közönséget. - És a célpontot! - a sátor egy túlsó végéből egy céltáblához bilincselt fiatal, csillogós ruhába öltöztetett nőt hoztak elő a segítők, majd felállították az állványt, amire fel tudják akasztani és megpörgetni, miközben megjelentek a tűznyelők is, hogy feldobják a fellépést.
Ezen kívül sok más érdekes, izgalmas fellépő is érkezett, többek között én magam is felléptem bűvész és illuzionista mutatványokkal, a műsor végén pedig elbeszélgettem egy-egy nézővel, amíg el nem kaptam a tekintetemmel Shanet.
- No lám-lám, hát te is eljöttél? - mosolyogtam. - Ne izgulj, az, hogy élek nem jelent semmit. Nem fog változni semmi. Mindent megtarthatsz, amit örököltél tőlem. A pénzt is, a házat is, mindent. Nem kérek vissza semmit. Azt gondolom jobb így nekem is és mindenki másnak is. Talán még örülök is neki, hogy kicsit egyszerűbb lett az életem.
És, mi a helyzet a gyerekekkel? Már nem láttam őket egy ideje. Sőt, azóta nem, hogy rátok gyújtottam a házatokat. Még mindig olyan kis hősködő vakarcs? - kuncogtam. - Elég virgonc tud lenni, amikor felkapja a parókát - nevettem.

Never say never

braxie & websy

Nem terveztem felhívni magamra a figyelmet, sőt, ahogy ott ültem és elmerültem a cirkusz különös és víh hangulatába, arra is ráébredtem, hogy igazából maradnom sem kell a végéig, ha úgy van. Ha olyan is, amilyen, ha mit sem változott, ez ellen már akkor sem tudnék mit tenni. Más volt, mikor még "éltem" és meg volt az a lehetőségem, hogy a magam módján lebeszéljem dolgokról, vagy elcsaljam másfelé, hogy a lehető legkevesebb problémát okozza a világnak, de ezen "képességem" már aligha működne. Bár attól még rossz lesz látni és hallani, mikor újabb halottakról írnak miatta, s tudom, hogy mit sem tehetek ellene, de így van ez tulajdonképpen minden olyan elkövetővel, akivel még csak találkozni sem találkoztam. Vajon, ha akkor hagyom, hogy kivégezzék, ha nem beszélek vele és nem alakul ki az a különös kapcsolat köztünk, milyen ember volna? Élne még egyáltalán?
Hirtelen azon kapom magam, hogy a vendégtér feletti fények elsötétülnek és kezdetét veszi az előadás. A sok negatívum ellenére azért, okozott kellemes csalódást is, ahogy a műsort mindenféle vérengzés nélkül vitte, nagyok és kicsik örömére is. El is mosolyodtam. Emlékszem még, mikor elvittem a kórházba nagy reményeket fűzve az egészhez, bár borzasztó felelőtlen voltam, de... végül bevált. Jól viselte. Jobban, mint gondoltam. A gonoszságai ellenére még mindig ott lapul benne a mindenkinek megfelelni akaró, eleven kisgyerek. Talán örökké így is lesz.
Mire észbekaptam már a műsor is végett ért, tán még a szünet sem tűnt fel igazán, de akárhogy is, ideje volt elindulnom. Megvártam míg a tömeg előre megy, nem szeretek tolakodni és azt sem, ha rám lépnek, aztán mikor elapadt a családos, gyerkőcös sereglet nagyobb része, én is felkeltem és elindultam. Nem volt szándékomban szándékosan észrevétlen maradni, de nem is ugrabugráltam, hogy észre vegyen. Azt hiszem ennyi így elég is volt. De elég volt egy lopott, utolsó pillantás felé és egyből kiszúrt. Nincs baj, mert nem bújkáltam.
Sejtettem azt is, hogyha szóba is elegyedünk, nos, furcsának tűnhet majd neki és nekem is, de így élőbe tényleg némi zavartságot éreztem magamon. Már ott, hogy tegezett. Örültem, hogy felismert, de legutóbb még magázódtunk. Bár Rowan említett dolgokat, amik mindezt többszörösen is alátámasztják, nekem attól még furcsa. Aztán ahogy folytatta a kezdetleges mosolyom is úgy tűnt tova. Oké, ezer éve, hogy nem láttuk egymást, és talán mégsem hagytam benne olyan mély nyomott, hogy felismerjen, de... hogy összekeverjen valakivel. Össze is vonom szemöldökeim kérdőn. A pénzt és házat se tudtam volna hová tenni, bár Rowan gyanúsan bőkezű volt a tovább állásomat illetően, de... gyerekek?! És még a házukat is rájuk gyújtotta?! Talán mégsem olyan gyerek barát és  csupán az én jelenlétemnek köszönhető, hogy a kórházi látogatás nem fulladt tragédiába. Nem mondom, kissé rosszul esik, hogy a ragaszkodása ellenére, most még is úgy tesz, mintha nem ismerne meg. Hagyjam? Vagy tisztázzam vele az igazságot? Tán el se hinné. Vagy éppen azért hinné el, mert ő sem teljesen beszámítható és mindig is hitt ebben a reinkarnációs dologban.
- Magát is jó újra látni, Braxton. - mosolyodom el, ahogy zavartságom halványodik arcomon, mert minél tovább agyalok rajta, annál inkább elfog annak gondolata, hogy mindegy már.
- Látom maga mögött hagyta a horror cirkuszát. Ahogy azt is látom, bolt nyitás helyett, inkább beállt ismét fellépőnek. Jó érzés, nem? - mosolygom, mert szívből örülök, hogy azért itt normális emberként is képes létezni és még örömöt is okozni a látogatóknak. - Mondjuk azt nem értem, miért hiszi, hogy van családom, hiszen mondtam magának, hogy én a munkámnak élek... khm... éltem. Tudja... beszéltük a kiállítás után. Emlékszik még? Emlékszik még rám? - kérdem, de nem rosszallóan, sőt még mindig mosolyogva, kíváncsian. Megmutatnám neki a halálos lövés nyomát, de egyrészt hűvös van és jó pár ruha réteg fedi, másrészt nem vagyok egy pucérkodós típus.

öltözék: just the usual zene: paint it black

to Shane

The Resurrection - Third Chapter.

Furcsa pillantást vetettem az exemre, mivel minden pillanatban egyre érdekesebb volt. Most komolyan magázódunk? Miért?
- Most meg miért magázol, öreg? Most ezt azért kapom, mert eltörtem a lábad? - pislogtam. - De amúgy igen, magam mögött. Most már ez a cirkusz az "én" cirkuszom. Igaz, csak alkalmazott vagyok, de tökéletesen megfelel - rántottam vállat. - De várj? Mégis milyen boltról beszélsz? Nem akartam én soha közértes lenni. Azért hát na...
Ismét csak meglepetten pislogtam rá, még a kezemet is meglengettem az arca előtt.
- Persze, hogy emlékszem. ShaneLock - mosolyogtam. A Shane és a Hemlock összevonása adta az ötletet a névhez. - Hogy-hogy miből hiszem. Van öt gyereked. Vagy négy. És gondolom exnejed is van így. Meg van már új pasid is. Valami fizikus. Tudom, vacak dolog szakítani, de na. Lehet jól döntöttél. Igaz, én is próbálkoztam, de nem jött össze. Elhagyott a nőm - vontam vállat. - De ez van. Kár volt nővel kezdeni - nevettem. - Élettársak jönnek-mennek, nem tehetünk semmit. Ilyen az élet.
Csak azt nem tudom, hogy hogy sikerült neked mindez... - tanakodtam. - Hiszen éveken át együtt voltunk, mégis hogy sikerült mellettem ennyi gyereket gyereket eltitkolni és miért nem kerested akkor őket? Főleg, ha amúgy a kezdetekben annyira felelősségteljesnek is tűntél... Na mindegy. Furcsa egy helyzet ez - vontam meg végül a vállam. - De végülis ez annyira már nem is fontos. Végülis vége már. Na gyere. Igyunk meg valamit együtt - intettem és átkaroltam a válla felett, majd elindultam vele kifelé a sátorból.
- Már el is felejtettem, mi a kedvenc italod?- pillantottam oldalra felé.

Never say never

braxie & websy

Egyre kellemetlenebb irányt vett ez a találkozás. Számítottam rá valahol, de arra nem, hogy ilyen módon kanyarodunk el a... valóságtól? Talán hiba volt leinteni Rowant, mikor mesélni akart. De még ha vannak is dolgok, amik elképzelhetőek... azért... gyerekek? Még csak partnerem sem volt, sőt időt sem áldoztam senkire hosszú távon, hogy egyáltalán eljussunk az esküvőig vagy egy gyerekig, nem hogy négyig. Persze, ha tudnám, hogy egy klónom mászkál a városban, méghozzá teljesen velem ellentétes személyiséggel, hamar megvilágosodnék. Csak hát ez valahogy nem került szóba. Miért is került volna? Elvileg itt sem kéne lennem.
Tekintve, hogy lényegében neki köszönhetem, hogy meghaltam, azzal nem tudok mit kezdeni, hogy eltörte e volna bármim is, de nos igen, elképzelhető. Így csak értetlenkedő pillantást vetek rá.
- Igen, azt látom. Jót tett a kórházi látogatás a gyerek osztályon, úgy látom. - mosolyodom el haloványan, noha ezt még egyszer már nem merném megismételni. Az a jó pár év, ami még csak emlékekben sem nagyon maradt meg bennem, nem érzékelhető a mostani kapcsolatunkban, így nem tudok hozzá úgy viszonyulni, mint esetleg a baleset után, mikor... több időt töltöttünk egymás... mellett?
- Nem, nem, félreérti... - legyintek még mindig haloványan mosolyogva. - De a kiállításon, emlékszik? Említette, hogy akar egy bűvészboltot. Akkor lelkesnek tűnt a témát illetően. - próbáltam meg emlékeztetni rá, mert nekem néhány hétnek tűnt, az, ami neki több évnek.
ShaneLock? Nem tudom... most Sherlockhoz hasonlítgat? Eddig is különös gondolkodású fickó volt, így ezt sem igazán tudnám hova tenni. Exnej? Fizikus pasi? Oké, biztos, hogy összekever valakivel.
- De Braxton, gondoljon csak bele, még is hol lett volna időm ilyesmikre. Lehet, hogy ma már nem, de akkor népszerű igazságügyi pszichiáter voltam, a munkámnak éltem, de mondtam is. Szingli voltam. Emlékezzen csak vissza, még viccelődött is a kocsimban ezzel kapcsolatosan... Biztos nem kever össze egy ismerősével? Az ön esetében nem volna meglepő az emlékezet kiesés vagy más tévképzet... - vonom fel egyik szemöldököm találgatva.
- Ó, ezt szomorúan hallom... - teszem hozzá őszintén, hiszen bizonyosan szerethette a nőt, ha ragaszkodtak egymáshoz, még úgy is, hogy Braxton... nos nem éppen a társadalom példa polgára. Anno is volt hasonló kapcsolata, ha jól emlékszem, bár azt hiszem annak tragikus vége lett.
- Azért ne adja fel... - paskoltam meg vállát bíztatóan, hiszen ki tudja nem e tartogat még számára valami legális örömöt a sors. Sok szerelem létezik a világban, mire eljutunk a nagy őhöz. S mivel, hogy ő igencsak társasági lény, bár így kívülállóként én azt gondolom nem biztos, hogy komolykapcsolatokra született, azért az esélyt meg kell adni neki. Lehet legbelül ő is erre vágyik, csak fél. Elvégre mindenki fél, hogy elárulják a szerelmét. Azt hiszem nekem is emiatt kellett meghalnom. Féltékeny volt? Vagy félreértett valamit.
- Még is micsoda? - vonom fel kérdőn egyik szemöldököm megjegyzésén, de csak hamar felvilágosít. Még a hideg is kiráz a gondolattól, hogy akárcsak egy napnál tovább mellette legyek, még orvosaként sem, nem, hogy... szeretője, párjaként? Azt gondolom Rowan némi túlzással mesélt nekem erről az egészről, bár sokszor hozzátette, hogy mindenről ő sem tudhat. Azt mondta elég hullámzó kapcsolatunk volna. Extrémen hullámzó.
- Braxton... - fogom meg két vállánál és szemeibe nézek, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. - Nekem nincsenek gyerekeim. Soha nem is lesznek. Most ugyan épp nem dolgozom, itt már nem is tehetem meg, de még a mai nap repülőre fogok ülni és elmegyek Franciaországba, hátha ott nagyobb szerencsém lesz. - biztosítottam felőle, hogy merre tervezek, s lássa, hogy szó sincs családról, mert egyedül tervezek tovább menni. Mélyet sóhajtok, már-már lemondóan, hogy győzködjem, de vele tartok. Egy gyors ital még belefér.
- Ezt komolyan kérdi? - pillantok rá értetlenkedő rosszallással. - A kávé. Mi más? Bár ha tippelnem kéne, gondolom itt olyasmit nem kapni. De tea biztos van. - válaszolok előre pillantva.
- Nagyon remélem, hogy pszichiáterként Franciaországban nem egy francia Cale Braxton lesz az első esetem. Magából egy is elég a világnak... - mosolygom, azt hiszem valamiféle bóknak szánva.

öltözék: just the usual zene: paint it black

to Shane

The Resurrection - Third Chapter.

- Nos igen, jót. de azóta már sok minden történt. Az csak egy kis szeletkéje ennek az egész történetnek, amiben most vagyok, de ha úgy vesszük igen, jót tett az is. Akkor abban a helyzetben biztosan - mosolyogtam.
Hamarosan a boltos témában is jobban megvilágosodtam így egy hangyányit el is tátottam a szám a felismerésre, hogy egy háromezer éves témával rukkolt elő, amire talán már csak a meg nem írt naplók emlékeznének élénken.
- Ooo, igen, már emlékszem. Hú de rég is volt már. Nos igen, tovább gondoltam a boltot és bűvészboltos helyett maradtam bűvész és előadó művész. Ez mégis csak jobb. Aztán ha úgy adódik a műsor után eladhatok aláírt lapokat - nevettem. - Kis plusz bevétel, nekik meg szuvenír.
Hamarosan megint csak érdekes fordulatot vett a beszélgetés, amikor szóba került, hogy én tisztán emlékszem a gyerekekre és rá is, neki valahogy mintha ebből semmi sem lenne meg. Összekeverni valakivel?
Kezeimmel elkaptam a vállainál és közelebb húztam. Alaposan megvizsgáltam az arcát, a szemeit, a nyakát, a kezeit, a haját és még az ajkait is, a vonásait.
- Nem, biztosan nem. Minden stimmel - paskoltam meg arcát, majd tanakodni kezdtem. - Nincs véletlenül egy öt gyerekes gonosz ikertestvéred? A filmekben mindig van valami gonosz ikertestvér. Vagy mint abban a Nicholas Cage filmben! Az Ál/Arc-ban - csapkodtam vállon. - Tudod, amikor Sean Archer arcát és testét átoperálják, hogy úgy nézzen ki, mint Castor Troy! Az mekkora egy film volt. Láttad te is, nem? Vagy filmekre sincs időd, mi? - nevettem. - Amúgy meg ne már. Mégis meddig tart öt gyereket csinálni? Csak pár perc az egész, nem? Csak egy kis spricc és már meg is van a "baj". Elvégre te se vagy már szűz... - nevettem.
- Ugyan már, lehet, hogy skizoid vagyok, de nem őrült. Csak meg tudom különböztetni egymástól az arcokat. Annyira nem lehetek őrült.
Hamarosan ismét csak tetőződik a helyzet és mind a ketten csupán csak egymás értetlen arcait láttuk. Ő tiltakozott, én pedig nem tudtam hova tenni a helyzetet.
- Nincsenek gyerekeid. Értem. - bólogattam, majd mikor már azt hihetné, hogy tényleg hiszek neki, akkor ki kellett ábrándítanom. - Csak három lányod és két fiad - veregettem vállon kacagva. - Hadd kérdezzek valamit. Nem lehet, hogy kölcsönkért valakitől öt gyereket? Vagy nem bébiszitterkedett éppen? Nem? Tuti? - emeltem meg cilinderem és megvakartam a fejem. - Hát ez nagyon nehéz lesz így.
Tehát Francia földre megy. Ezt az információt azért elraktároztam magamban, mert később még jól jöhet.
- Nocsak, miért pont a langyik országába? Ott mindenki úgy beszél, mintha meg lenne fázva. Nem lesz zavaró? - kuncogtam. - Télen nem tudja majd eldönteni ki náthás és ki nem - kacagtam.
- Már hogyne lenne. Kávé, tea, forró csoki, hideg csoki, turmixok. Itt van minden. Még sorozatgyilkosok is - mutogattam magam felé, miközben egy bódé felé mentünk, ahol a meleg italokat és a turmixokat árulták.
Miközben a burkolt bók okozta örömöt élveztem elgondolkodtam rajta mennyire poénos lenne, ha követném őt franciába is és kicsit álruhába bújva boldogítanám. Mennyire vicces is lenne...
- Egy kávét a cimbinek és egy epres turmixot nekem.

Never say never

braxie & websy

Már az elején is kiérződött, hogy mintha elbeszélnénk egymás mellett, noha valójában azért voltunk ennyire biztosak magunkban és kételkedtünk a másikban, mert mindkettőnknek igaza volt. Nem mondom, talán most még is örültem volna Rowan jelenlétének, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba, hogy felvilágosítson mi a fene történt, míg... nem voltam. Olyan, mintha Braxton egy velem teljesen ellentétes emberről beszélne, aki állítólag én vagyok. Bármi ami vagyok, ő annak ellentéte. Na ez az igazi őrület. Csak azzal tudom magam vigasztalni, hogy tudom, sosem volt igazán beszámítható.
- Nem, nem láttam a filmet. - csóválom fejem, bár biztos nem vagyok benne, talán egy előzetesig eljutottam, de nem merném biztosan állítani. Fiatalabb koromban talán szakíthattam rá időt. - És nagyon remélem, hogy nincs. Bár nem tudom... az talán nem csak nekem volna kellemetlen, de azoknak is, akik ismernek...ismertek. Meg lehet nem engem kever vele, hanem őt velem. - teszem hozzá, ahogy vállaimon ragad és alaposabban szemügyre vesz, amin azért jót mosolygok. - Tulajdonképpen semmit sem változott. Ez... nem tudom mennyire jó, mert a mérleg is két irányba dőlhet, de mindenesetre örülök, hogy látom. - felelem, miután elenged.
"Spricc". Oké, ez még tőle is távol álló és kellően undorító kifejezés arra, amiről beszélgetünk. Nem vagyok prűd, de erre aprón félre húzom kissé a szám. S bár ebből adódóan eszembe is jut, hogy ő és a barátnője nem e kezdtek valamit... ilyen módon egymással, de nem, inkább lépjünk túl ezen a témán.
- Talán... még is... - teszem hozzá óvatoskodva egy félszeg mosollyal ajkaimon, mert lássuk be, voltak, és biztosan vannak még olyan húzásai, amit épeszű ember nem csinálna.
- Ez... - vonom össze szemöldökeim, már abban sem teljesen biztosan, hogy akarok e én erre még reagálni valamit, miután a győzködésem sem hiszi el. Igazából, nem is olyan fontos. Csak fejem csóválom, feladva a gyerekes dologról való győzködését.
- Tudja, Braxton, az agyunk nem képes mindenféle lelkibántalommal vagy tragédiával megbirkózni, még a legerősebbek sem képesek kontrollálni magukat ilyen esetben és előfordul, hogy megkeverednek az emlékeink, sőt, olykor a hiányos darabokat saját maga tölti ki elménk. - magyarázom neki elképzelésem, tudományosan alá támasztva, hogy éppenséggel mi zajlódhat le benne. De arcán, értetlenkedő kifejezésén látom, hogy kezd épp úgy elbizonytalanodni, mint én. Lehet nem is velem volt párkapcsolatban, csak azért hiszi, mert volt köztünk egy jó és kicsit sem egészséges viszony, amihez már a kezdetektől fogva ragaszkodott. Az, hogy végül megölt, lehet, hogy azért történt, mert ki tisztult a tudata, mikor az illető magára hagyta. Nem tudom. Nem tudhatom. Rowan mondott valamit, de kusza volt és elég tömör. De a humora mit sem változott legalább.
- Franciaország szép hely, és bár alapvetően nem túl jó dolog, de rengeteg ott a lélekorvoslásra szoruló ember. Megtört szív, depresszió. A francia emberek érzékenyek. Nem mellesleg nagyon finom ott a kávé és szépek a tájak. De persze elsősorban csak próbálkozom. Ha nem jön be, tovább állok. - vázolom fel a jövőm. Hiába kaptam új esélyt, most is ragaszkodom dolgokhoz az előző életemből, amik lényegében visszatérítenek abba az életmódba.
Odébb állunk egy bódéhoz, és addig is hallgatom őt. A "hideg csokin" jót mosolygok, a sorozatgyilkoson már kevésbé, dehát nem ő volna, ha nem ilyesmikkel poénkodna. Megköszönöm a kávét, ami kikapok, majd újfent rá pillantok, akkor is, ha esetleg közben leültünk valahova.
- Rowantől tudom, hogy maga is megpróbált új életet kezdeni. Több kevesebb sikerrel. De mire volt ez jó pontosan? Hiszen, igazából ugyanazt csinálja, ugyanott. Nem fél, hogy idővel a rosszakarói is megtalálják? - kíváncsiskodom, elejtve véletlen olyan információkat is, amiket lehet amúgy nem mondtam volna. Bár nem hiszem, hogy rosszban volnának Rowannel, lévén, hogy ő is jelen volt, mikor megöltek. - Ennyire szereti a cirkuszt?

öltözék: just the usual zene: paint it black

to Shane

The Resurrection - Third Chapter.

- Nézőpont kérdése. Őt veled, téged vele. A lényegen nem változtat - vontam meg a vállaim.
A további szavainak már nem láttam túl sok értelmét. Úgy beszél, mintha ezer éve nem láttuk volna egymást és már teljesen másik embernek kéne lennem, pedig azért nem tűntem el olyan hosszú időre. Talán csak két hónapja nem láttuk egymást, nem tudom mit hitt, mennyit kellett volna változnom.
- Én is örülök, bár azért elég sűrűn látjuk egymást, nem tudom, mit vagy úgy oda - mosolyogtam.
Óvatos motyogásait nem tudtam mire venni, nem is tudtam túl sok mindent kisilabizálni belőle, de nem is akartam inkább. A lényegre törést szerettem inkább.
Figyelmesen hallgattam, amikor a hézagos emlékekről és a konfabulációról beszélt. Meglehet volt benne igazság, de erre nem akartam válaszolni neki. Tény és való, voltak hamis emlékeim és tévképzeteim, de azért ennyire nem volt rossz a helyzet. Azért ennyi emlékem nem lehet hibás. Pontos tudás, pontos adatok birtokában voltam, nem hibás emlékek voltak ezek, hanem tények.
Összevont szemöldökkel méregettem, majd megcsóváltam a fejem.
- Miért gondolod azt, hogy a traumákat elnyomtam magamban? Nekem nincsenek traumáim - ingattam meg fejem. Oké, jó, voltak, de azokat nem nyomtam el magamban, egyszerűen csak tagadtam őket mások előtt. Nem mindenki előtt, de sokak előtt igen.
Figyelmesen hallgattam a franciákról és az országról alkotott véleményét, majd mosolyogva bólintottam.
- Vagyis jó pénzt fogsz kaszálni a lelki nyomoroncokon és még a tájban is tudsz mellette gyönyörködni - összegeztem. - Ha nem jön be, akkor menj Indiába és ápold a máglyahalálra küldött özvegyasszonyok lelkét. Könnyíthetsz a lelkükön, mielőtt a férjük után küldik őket.
De finom kávét tőlem is kaphatsz, nem kell azért a croissant őshazájába menni - kuncogtam.
Kikértem a kávét, majd leültünk egy padra és beszélgetni kezdtünk. Hamar szóba is hozta Rowant, amin jót mosolyogtam és a turmix tejszínhabjának tetején díszelgő epret falatoztam, miközben a pad támlájának dőlve kényelembe helyezve magam hallgattam. Érdekes volt. Vajon mi dolga volt neki Rowannel? Tudtam, hogy ismerik egymást, de most ezzel a húzásával meglepett. Vajon hová akar majd kilyukadni? Talán Rowan küldte rám? Tán Rowan tett vele valamit, amitől most ennyire furcsa? Kinézem a vörösből.
- Nos, nem ugyanott. A helyszín változott. Bár még mindig New Yorkban tevékenykedem, de ez már egy másik cirkusz. Szóval csak részben ugyanott.
De igen, ennyire szeretem a cirkusz. Nem tudom elengedni, nem tudok végleg megválni tőle. És igen, próbáltam új életet kezdeni, de nem sikerült. Teljesen nem. Bár már nem gyilkolok annyit, mint régen, de még mindig bennem van az ölés iránti vágy, a világ átformálásának kényszere. De tudod hogy van ez, ha valaki olyan küldetés tudatos isteni lény, mint én. Próbálok szembe szállni a múltammal, a belső késztetésekkel, de nem sikerül teljesen elhagynom a sorsom. A kijelölt utam. De talán jól van ez így. Egyszer megtalálom majd az aranyközéputat. Már sikerült lemondanom a vagyonomról, az ingóságaim nagy részéről, a bűnszervezetemről, de nincs kizárva, hogy idővel újra összeszedem majd magam és előlről kezdek mindent. Nem ismerem a jövőmet... Nincs túl nagy jövőképem.
Nem félek az ellenségeimtől. Ha megölnek, majd új testbe költözöm és kezdek és folytatom az életem. Csak a testem tudják megölni, a tudatom, a lelkem nem. Az még Istennek sem sikerült. De nem félek. Úgysem tudnak mit kezdeni velem. Túl nagy falat vagyok a világnak - kuncogtam a velem szemben lévő padon ülő Shane szemeibe pillantva. A tekintetem egy kicsit elkóricál a doki mögött kerítés túloldalára, a forgalomra, a rendőr autóra, a rendőrautóban ülő Shanere, közben a turmixomba kortyoltam. Még integettem is a rendőrautó után, bár tudtam, nem lát engem és már be is kanyarodott a sarkon.
Na várjunk csak! A rendőr autóban ülő Shanere?!
Mikor a felismerés belém hasított a mosolyom lehervadt és összerándulva visszaköptem az épp kortyolt turmixom a kocsi után nézve, de az már eltűnt az utcáról.
Letettem magam mellé a poharat és megdörzsöltem a szemeim, majd a velem szemben ülő férfira pillantottam. Elmosolyodtam és előre hajolva vállon veregettem. Ez egy furcsa, kínos mosoly volt, nem igazi vidám mosoly.
- Figyelj csak... óvatosan próbálok fogalmazni, mert tudom, hogy földhöz ragadt vagy és őrültnek tartasz, de épp most ment itt el a cirkusz mellett egy járőr kocsi, amiben ott ültél - mosolyogtam. - Biztos nincs egy gonosz ikertestvéred?

Never say never

braxie & websy

Nem teljesen. Mert, minden bizonnyal, ha őt is alaposan végig méri, felismerheti a különbségeinket. Mint ahogyan azt, hogy valaki másnak van gyermeke. - ráadásul öt. Az eszem megáll. Még egy is komoly felelősség, de azt gondolom, akik csak így potyogtatják őket - mert feltételezem hasonló korúval téveszt össze Braxton - az bizonyosan ostobaságból nem védekezik. Aztán a nagy részük árvaházban köt ki. Ahh... sosem fogom megérteni az emberiség ezen részét. Ismét zavartan pillogtam rá. Biztos vagyok benne, hogy nem néhány hónap telt el. Mégha az emlékeim hiányosak is, a sírkövemen jelzett időpont nem hazudik. Miért ennyire biztos benne, hogy az vagyok, aki nem? Hogy lehet valakit így összekeverni valaki mással, rokoni szál nélkül??
- Jobbára magának csak azok vannak. - csóválom fejem, elutasítva meglátását, persze megértem, ha tagadásba kezd. Mint korábban, most is ő a beteg, és én az orvos. - A maga történetein túl az aktáiban is fel volt sorolva jó néhány dolog, ami olyan traumákat okozott, hogy érthető, hogy nem találja helyét a világban. Csupán egy cirkuszban, ahol semmi sem az, ami... - és ezt nem sértésnek szánom, dehát ismer. Tudja, hogy orvosi dolgokban, ami szívemen az a számon. Ami pedig a terveim véleményezését illeti, kissé elhúzom a szám a kellően sötét poénkodásain, de igazából nem is várok tőle mást. Sóhajtok egyet mellé.
- Lényegében erről van szó... - erősítem meg, de a következőre csak mosolyogva forgatom meg szemeim. - Azt hiszem inkább Franciaország. Nem mintha nem vizsgálnám szívesen tovább a problémáival együtt, de itt már nincs jövőm, ellenben máshol, ahol még akár karriert is építhetek. - újra, de akkor is.
Megköszöntem a kávét, és leültem Cale mellé, miközben néhol elmosolyodva - főleg ahogy felidéződtek a régi emlékek a kihallgatásnál és az utána lévőknél - hallgattam.
- De próbálkozik, és ez mindenképp becsülendő. Nem sikerülhet minden elsőre, de, ha igaz, amit mond, és már jobbára inkább jót nyújt a világnak, semmint rosszat, mondhatom, hogy büszke vagyok magára, Braxton. - pillantok fel rá elismerően, mosolyogva. Talán más nem is mondja neki, talán észre sem veszik. De ezek az apróságok is sokat hozzátehetnek. Mert ezek szerint tényleg igencsak odateszi magát. A függőségek sem egyszerű dolgok, de kitartással megszüntethetőek. Ami pedig a reinkarnációt illeti, nos, más esetben biztos megpróbálnám vele megértetni, hogy ez képtelenség, de mivel jelenleg én vagyok az élő példa rá, hogy ma már a holtak visszahozatala sem lehetetlen, nem teszem, csak bólogatok. Sőt megkockáztatom, hogy van sejtése arról, hogy Rowan miféle kísérleteket hajt végre cirkuszában. Feltűnt, hogy tekintete elkalandozott, bár leginkább akkor, mikor mögém integetett, de mire összevont szemöldökkel magam mögé pillantottam már nem láttam senkit, aki visszaintegetett volna. Nem is lett volna ez furcsa, ha ő nem kezd el furcsán viselkedni. Majdnem a maradék pár korty kávét is kiöntöm, mikor vállon vereget és megint jön ezzel a különös dologgal. Amikor pedig közli, hogy perpill még látta is, ugyan vissza kapom fejem a forgalom felé, kissé aggodalmasan tekintek vissza rá. Leteszem a kis poharat, és egyik kezem a homlokára simítom, ellenőrizve, hogy nincs e láza.
- Szed valamit, Braxton? Korábban nem volt jellemző magára, hogy kábítószerezik, de nem lepődnék meg, ha azóta rákapott volna... - csóválom fejem. Talán súlyosabb a helyzet, mint gondoltam, mint ahogy ő állítja. Lehet, hogy már nem öl embereket, legalább is igyekszik visszafogni magát, de lehet, annyit hallucinál, hogy ő csak hiszi, hogy legalább félig sikerült elérnie, amit akart.
Ami pedig a számomra teljesen hihetetlen rendőrautót és a benne ülőt illette, csupán parkolót keresett a cirkusznál, azért kerülte meg, s vesztette szem elől. Utána viszont kiszállt és elindult befelé, természetesen immáron rendőr egyenruhában. Nem volt benne biztos, hogy Cale is itt van, de azt tudta, hogy cirkuszban dolgozik.
- Csicska Braxie boy! Merre bújkálsz? - kiáltotta, miközben járta a helyet és nézelődött a tömegben. Én csak a megnevezésre kaptam oda fejem és úgy nagyjából onnantól le is fagytam. Ilyesmi nem létezik... kizárt...

öltözék: just the usual zene: paint it black

Never say never

braxie, websy & roman

Sose szeretett közvetlen megnyílni vagy elfogadni a tény, hogy van, aki tényleg segíteni akar neki, semmint bántani ezekkel a dolgokkal. Pedig tudhatná, emlékezhetne, hogy sosem ártottam neki. Mikor a csomagtartóba feküdt, akkor is az ő érdekeit néztem, elvégre megúsztuk a rendőröket. Nem gondoltam volna, hogy ez ma majdnem, hogy megismétlődhet.
- De én csak látogatóba, és nem ide tartozom. Jövök és megyek. - felelem megjegyzésére, majd sóhajtva megcsóválom a fejem, jelezvén, hogy kár is ezen rugózni. A kávé jól esett, legalább nem alszom el, ha esetleg várni kell a gépre. Ellenben a fejlemények nem várt pillanatokba torkollott. A kis híján félrenyelt korty is aggasztott, de az jobban, hogy megint hallucinál. Nem csodálkoznék. Biztos sokat dolgozik, keveset alszik, sok cukrot fogyaszt, s ha még ezek mellé vesszük a gyógyszereket, drogokat... kész a baj. Amúgy is hajlama van a mentális betegségekre.
- Leklónoztam magam... - ismétlem el inkább kérdőn, zavarosan pillogva rá. Oké, jó, az én esetem is rendkívüli, na de, hogy klónozás. Lassan le is veszem kezem arcáról, nem érzem melegnek, de ez nem azt jelenti, hogy nem lehet neurológiai problémája.
- Most csak viccel, ugye? - vonom össze szemöldökeim a komolytalan válaszára. Sőt, ahogy felhozza a whiskeyt, az is elbizonytalanít, nem e a dupláját fogyasztja. Anno nem tűnt alkoholistának, dehát azóta ki tudja...
Akkor állt feje tetejére minden, mikor meghallottam... tulajdonképpen a saját hangom, csak más szájából. Ő is meglepődött, és én is. Elnéztem a hang irányába, de sokan voltak... Akkor még.
- Nem csodálkoznék, ha a maga keze volna ebben is... - csóválom fejem, egy picit már én is idegesen a sok érthetetlen történés miatt, amit ő még tetézett is. Szokás szerint...
- Maga megőrült? - teszem fel a buta kérdést, hisz ez eddig is nyilvánvaló volt. Helyben vagyunk, megint visszatérünk arra az ismerősre. De az még jobban meglep, hogy a nyakkendőm után kap. Ösztönösen teszem én is kezem az övére, hogy letudjam szedni, mert azért ez még is csak több a soknál, de közben előkerül a pisztoly is, ami még aggasztóbbá teszi az egészet.
Roman hallott minket, és a pánik keltés után észre is vett, csak mi nem láttuk, mivel pont háttal voltunk neki. Mivel sosem volt az a jó megfigyelő, most is jobbára Braxtonra összpontosított, ezért nem tűnt fel neki, hogy... talán egy picit hasonlítunk.
- Mr. Braxton, erre semmi szükség... kérem nyugodjon meg. Üljünk le és beszéljük meg... - kérleltem, miközben azon agyaltam, hogy tudnám elszedni tőle a pisztoly, anélkül, hogy bárki is megsérülne, vagy... belehalna. A távolabbi kezében van, így idő igényesebb, az én reakció időm meg még nem a legjobb. Persze mentem vele, mert jelenleg nem nagyon tudtam ellenkezni. A pisztoly végett ő volt az erősebb, de bíztam benne, hogy, mint anno, most is képes leszek megértetni vele, hogy nem kell az erőszak. De Hemlock már megint hozta a formáját. Ami biztos, hogy én tuti nem csináltam volna ilyesmit... Már csak emiatt sem lehet semmi közöm hozzá.
Nem messze mögöttünk állt meg, miközben Braxton a levegőbe lőtt, és - szinte már már szórakozottan - lőtte hátsóba sokkoló pisztollyal őt, aminek hatására esélyesen földre kerülhetett Cale, de ha talpon is maradt az izmaiban bekövetkezett görcstől még esélytelenebbé vált, hogy kiszabadítsam markából a nyakkendőm, így ha elesett, maga után rántott, noha rá nem estem.
- Hát ez kurva jó! - röhögte el magát eltéve a pisztoly, s közelebb lépve. - Imádok zsaru lenni, basszottul imádok! - vigyorogta, ahogy odébb rúgta - vagy ki a kezéből - Cale pisztolyát, majd felhúzta őt a földről és hátulról magához szorította, szorosan ölelve fél kézzel derekánál, másikkal pedig kicsivel lejjebb, majdnem az övénél. Ha nem morcogott Cale, még azt is megkockáztatta, hogy orra hegyével megcirógatta fül tövét és úgy duruzsolt bele.
- Végre legálisan is agyonverhetlek, amikor csak akarlak... mekkora buli már, nem? - vigyorogta. - De persze... alkudozhatunk, ha már voltál olyan nagylelkű és elláttál némi pénzzel... fizethetsz természetben is... - dorombolta fülébe, s csak azért láttam lassan felkelve a földről, hogy már Braxton ágyékánál matat, mert legalább kétszer végig néztem rajtuk, hogy megbizonyosodjak nem csak a szemem káprázik. Leporolva magam, próbáltam nem engedni az őrületnek, de ez még nekem is sok volt. Bár nem nézegetem magam sokat, tényleg kiköpött én voltam. Maximum a haja állt más stílusba, és talán, de tényleg csak egy leheletnyit volt izmosabb. De lehet csak, mert rajta feszült az egyenruha, rajtam meg öltöny volt. Ráadásul most már koszos is. Ha Braxton nem lépett közbe, noha én már addigra helyette is kellően felháborítónak tartottam, hogy ez a valaki, aki valóban ikertestvérem is lehetne, a nevemben tesz ilyen undorító dolgokat, úgy Hemlock is észrevett egy idő után. Állát onnantól Cale vállára hajtotta.
- Mi a picsa...? Te leklónoztál engem?! - förmedt rám, de nyilván a porondmesternek címezve a kérdést.
- Már elnézést! - vágtam közbe. - De nem vagyok se a klónja, se... - bármilyen bunkón is hangzik. - ...a testvére. - szögezem le, mert semmi se utalt rá soha, hogy lenne testvérem, nem hogy egy ikertestvérem. De mintha meg se hallott volna...
- Ahhww... ennyire hiányzik a szerszámom a szűk kis popódnak...? Ez milyen hízelgő már... - rötyögte, borostás arcát Calehez dörgölve, ágyékába markolva, amire én akaratlan is összerezzentem. Nem vagyok prűd, és nem jövök könnyen zavarba, de ez most pont olyan volt, mintha külső szemmel látnám magam, de olyan teljesen kifordult önmagam, hogy egyszerűen nem tudom hová tenni a kínos érzést, és legszívesebben elsüllyednék. Mert hát... ki tudja, hogy amíg én a temetőben pihentem, mások nem e keverték velem össze - hisz Calenek is sikerült - és miféle véleményt alkothattak rólam, általa, ahogy viselkedik. Nyilvános helyen voltunk. Láthatóan nem zavartatta magát, függetlenül, hogy Braxton az előbb még megakarta ölni. Talán most is. Megköszörültem a torkom, hogy irányomba fordítsam figyelmüket.
- Esetleg nem lennének szívesek felnőttek módjára viselkedni és befejezni ezt az... egészet? - kértem ki magamnak már-már sértődötten, háborogva.
- Na nee bassz! - röhögte el magát, de a hangleejtéséből az jött le, hogy most ismert csak fel. - Ő tényleg az a fickó? Az, akit eljátszottam neked, hogy kibasszak veled...? - röhögte el magát, el engedve általa Calet is, ha esetleg addigra nem tett róla a férfi, hogy ez korábban megtörténjen. Sokkoló hírek tömkelegét kapom a mai nap, de ennek hallattán elszörnyedve jelentek meg a képek lelki szemeim előtt, mégis miket művelhetett.
- Édes istenem... - csíptem ujjaim közé orrnyergem, s ha most lehetett volna, el is teleportáltam volna jó messzire. - Talán jobb lenne, ha én most... elindulnék... - motyogom, inkább magamnak, mint sem nekik, mert ami lejött az elmúlt pár percből, hogy egyikőjük sem, beszámítható.
- Jaj nyugi! Nem ejtettem teherbe, csak melegen tartottam... Hát... legalább is  egy ideig... Érted... melegen... - kuncogta könyökével megbökdösve Braxtont, aki jobb esetben még nem ugrott neki vagy nekem. - Én nem tudom ti miket műveltetek egymással anno, de igazi kis lepedő akrobata lett... és amit a szájával csinál, huh! - kapta fel fejét az ég felé nevetve, elismerő pillantást vetve rám, aztán Braxtonra. Még kacsintott is hozzá.
- Ezt nem hiszem el... - sóhajtom, és nem, tényleg nem. Sőt kezdem azt hinni, hogy Cale valahogy bevont a képzelgéseibe. Vagy még mindig álmodom...
- Befejezné, kérem? - figyelmeztettem, ahogy rápaskolni készült a mellette lévő férfi fenekére.
- Jó' van, na! - morogta talán most először kikérve magának a dolgot. Röhej... még ő háborog?! - Amúgy is, ez az ő segge... Szereted, ha taperászlak, nem? - kérdezte Caletől, még engem helyzetbe hozva a hülyeségével. Hogy lenne már köztünk akár rokoni szál??? Ez az ember pszichiátriai eset...
Sejtettem, hogy Calet gyerekkorában molesztálhatták, de azt nem, hogy még a mai napig is, ráadásul az én klónom... Kezdtem azt érezni, hogyha magukra hagyom, még Braxtonnak esik bántódása...

öltözék: just the usual zene: paint it black

Never say never

braxie, websy & roman

Manapság? - teszem fel a kérdést, inkább költőinek szánva, mert lássuk be, mindannyian tudjuk rá a választ. Meg is csóválom fejem. - Azt hiszem már ezen sem lepődnék meg. Láthatóan már az őrültségnek sincs határa. - sóhajtom némi csalódottsággal, hiszen előző életemben - bármilyen furán is hangzott ez most - legalább bezárták azokat, akik ilyen fokú veszélyt jelentettek a társadalomra. Most pedig azt látom, még hivatásos rendőr is lehet olyasvalakiből, aki láthatóan elég sok problémával küzd, amit előszeretettel él ki másokon. Sokkal nagyobb is a gond, mint, hogy most kicsit koszos lett az öltönyöm.
- Nem is csodálkozom... - rötyögte az egyenruhás hasonmásom. - Biztos megpróbált kiverni téged a fejéből... - nevetett gúnyolódva, miközben nem zavartatva magát, még mindig molesztálta kezeivel Braxtont, aki láthatóan nem bánta. Ez már alapból is abszurd látványt nyújtott, de így, hogy hasonlítottam is az őt bántalmazóra, pontosabban ő hasonlított rám, még abszurdabb volt. Nem tudtam eldönteni - és miértekkel sem alátámasztani - hogy azért nem zavarja, mert rám hasonlít az illető, vagy mert ténylegesen társfüggő és örül, ha már valaki ily módon is... kapcsolatot teremt vele.
- Ó, jaj, csak azt ne! - sopánkodott Roman, persze nem kicsit túlszínészkedve az egészet. - Már csak az hiányzik! Két luk van rajta, nincs több. Épp elegen vagyunk ketten is. Az édesnégyes amúgy is csak nőknél jó. Stipis stopi a hátsója! Mert a pofájával ellentétben, az mindig olyan fincsi szűk... - dörgölőzött hozzá hátulról vigyorogva, noha én sokadszorra köszörültem meg torkom, hogy észre vegyék maguk. Őszintén szólva, szürreális látványt nyújtott. Eddig el sem tudtam volna képzelni, hogy ilyen arc mimikáim is lehetnek, amiket ő itt produkál. Nem voltam vevő a perverzkedéseikre, se a piszkos humorukra, amire én jobbra csak szemei forgattam, míg ők nevettek.
- Jól van, vonakodj csak... nem baj. Több jut nekem. Bezzeg, ha élőben hallottad volna, milyen kéjesen nyögte a neved és könyörgött, hogy dugjam tovább... Szóval gondolom, hogy nálatok sem lehetett nagyon másként. - emelgette szemöldökét sokatmondóan, amire én már csak laposakat pislogtam. Talán jobb volna, ha mennék...
Már épp be is jelentettem volna, hogy inkább nem zavarnám őket tovább, és jobb, ha én is mielőbb elkezdem új életem, mikor láthatóan Braxton megelégelte a fickó folyamatos zaklatását, amit meg is értek, bár kevésbé erőszakos módon is leszedhette volna magáról. Egy, kettőt hátra is lépek, ahogy Roman vérző orral  hátára zuhan a földön, s már épp rötyögnek tovább a sorozatgyilkos húzásán és vélhetőleg dobálná megjegyzéseit, mikor előkerül a kés és leszúrja vele Braxton. Hitetlenkedve nézek előbb a cirkuszi alkalmazottra, majd a felnyögő rendőrre. Már nyúlnék a zsebembe a telefonomért, de rájövök, hogy nem tudok kit hívni. Magam is bajba sodornám és nem is igazán tudom jelen pillanatban melyikük védelmére kellene kelnem. Talán egyikükére sem. Braxton már nem a betegem. Roman pedig... róla nem is nyilatkoznék most.
- Ó, te pöcs! - nyöszörögte, persze mindvégig vigyorogva a földön fekvő férfi. - Ennyire fasz hiányod van? Szar lehet... pedig én még fel is ajánlottam magam egy gyors menetre. A lakókocsidban még úgy sem döngettelek meg, te hisztis kis picsa... - rötyögte, és már fogai is véresek voltak, ahogy a vér a szájába folyt. - De igazán figyelhettél volna, mikor a farkam szoptad, mert nem a bal kezemmel téptem a hajad... - nyúlt jobb kézzel pisztolyáért és térden lőtte Calet, mielőtt amaz használhatta volna a kártyákat.
- Elég legyen, az ég szerelmére! - szóltam rájuk, mert úgy tűnt ők csupán szórakoznak, miközben az életükkel játszanak és riadalmat okoznak. Rosszabbak voltak, mint két egymásnak eső kutya, de addig nem is merném itt hagyni őket, amíg ölik egymást. Vagy ez talán minden napos? Említett egy-két furcsa dolgot Braxton... Viszont a rendőrség kiérkezte előtt el kell mennem. Rowan biztos fejét fogná, hogy értelmes emberként még így is bajba sodrom magam.
Roman közben elkezdte kihúzni a kést a betonból és a kezéből is, bár eltartott egy ideig nyilván. Én pedig szívem szerint tőle is elvettem volna a pisztolyt, de mivel Braxtonnál is lehetnek még fegyverek, inkább nem tettem. Egyik halálát sem akartam, viszont a két őrült mellett, elég tehetetlennek éreztem magam.
- Nem tom mit hisztizel... én végig jó voltam hozzád... mindegy, hogy hátsó szándékkal, de biztos te sem okkal hagytál rám egy csomó pénzt... igazán visszavehetnél ebből a stílusból... - szólt oda, még a késsel bíbelődve. - Bezzeg, ha ő mászna rád, biztos széttárt lábakkal fogadnád! Amíg meg nem volt, jó voltam én is, te kutya! - kiáltotta oda már-már, mintha ideges volna.

öltözék: just the usual zene: paint it black

Never say never

braxie, websy & roman

Hiba volt eljönnöm ide. Maradnom is. Mégha ki is maradt pár év, azt hiszem semmit sem változott. Jó irányba biztos nem. S most nem elég, hogy erről is megbizonyosodtam, még vérengzést is rendeztek egy olyan alakkal, akit látva még mindig nehéz elhinnem, hogy létezik. Pedig... egy petéjű ikrek is lehetnénk, bár talán valamivel kigyúrtabb.
Tudtam, hogy széjjel kellene szednem őket, de jelenleg se fegyverem nem volt - velük ellentétben - se lehetőségem. Ugyanis egy dolog közéjük állni és szét terelni őket, de ha közben kiérkezik a rendőrség vagy bármilyen hatóság, nem nagyon tudok hová magyarázkodni, hiszen valószínűleg ők sem a gyilkossági kísérlettel lesznek elfoglalva, hanem azzal, hogy ki vagyok és kire hasonlítok. Sőt, most már abban sem vagyok biztos, hogy nem-e engem csuknának le az egyenruhás hasonmásom helyett. Ezek után egy percig sem hittem, hogy az újabb pisztoly dörrenést követően bármelyik is lenyugodna. Elég szerencsétlennek éreztem magam, ahogy mindkettő vérzett és bár elég csúnyák voltak a sérüléseik, még mindig próbálták elintézni a másikat. Előző életemben sem erre voltam szakosodva, de most meg aztán végképp nem tudtam mi legyen. A veszekedés témája alapvetően elég gyermeteg volt, és teljesen érthetetlen, de vérre ment a küzdelem, hiába szóltam rájuk.
- Kurva szádat! Mindjárt be is tömöm, te ostoba kutya! - mordul rá Roman Calere, mikor már a másik keze is lesérült, noha abból hamar kihúzta a lapot a szájával, mire odalépett volna hozzá a másik. Közbe léptem volna legalább annyira, hogy leszedjem róla Braxtont és odébb cibáljam, ilyen sérülten már csak nem pattogna annyit, de elég gyorsan lerendezték egymást.
- Ezt csináltuk anno is, emlékszel? - nevette vigyorogva, mert még ha egyik keze a betonhoz is volt szegezve és fájt is neki, élvezte, hogy hadakoznak. Mikor pedig eldörrent a pisztolyt, újra felnevetett. - És pont ígyis végződött, csak ott a seggedbe ment a táram! - nevette. - Valld be, hogy hiányzik, te szarházi... - sziszegte vigyorogva, míg végül a pajzánkodásának az lett a következménye, hogy Braxton elvette tőle a pisztoly.
- Bazd meg, Cale! - kezdett el morogni, bár, ahogy leszállt róla, azt gondoltam talán még is csak értenek a szép szóból. Legalább is Braxton. Mert nem úgy tűnt, mintha megakarna támadni. Csupán Hemlock agresszív megszólalása vonta vissza magára figyelmét, de elég hamar elhallgattatta. Nem ölte meg, de egy ilyen rúgás után, nem hiszem, hogy perceken belül magához térne a férfi. Az elájultról egyből én is Calere fordítottam tekintetem. Komolyan hitetlenkedve hallgattam, némi rémültséggel. Vigyem el? Megőrült?! Nyilvánvaló. Az volna a legjobb, ha elkapnák, és most futni sem tud.
- Tessék??? - bukott ki belőlem meglepetten, mert gőzöm sem volt, honnan veszi, hogy egyáltalán van ilyen lehetősége, nem, hogy még rám parancsoljon ez ügyben. - Még mit nem! - léptem egyet hátra a kijárat felé kissé mérgesen és természetesen tiltakozva. A börtönben is ellátnák. Ráadásul nagyobb biztonságban volnának az emberek is, ha életét egy cellában töltené. Megérdemelné... meg... nem is. Ha az eszemre hallgatok, azt mondanám nincs mese, még egy gumiszobával is jobban járnánk, ha viszont a szívemre, sajnálom, hogy bizonyos mértékben inkább áldozat mint elkövető. Nincs mentség arra, hogy megakarja ölni a fickót... de jól hallhatóan ő is csak kihasználta. Szinte nincs ilyen ember, aki ne venné magára, ha kihasználják. Pláne sokadszorra. Talán akkor sem kellett volna megmentenem...
- Sajnálom, de nem tehetem. - közlöm vele a tényeket, mégha magára is veszi. Nem várom, hogy megértse.

Nagyjából 3 óra múlva...

Hihetetlen... Röpke órák alatt vagy milliószor bántam meg a tettem. Tiszta lökött vagyok. Lassan magam is kezelhetném. Igen, biztosan megőrültem...
Már vagy negyedórája repülhettünk. Igen... tünk. Elláttam a sérülését, miután sikerült meglógnunk a rendőrség elől, s bár bőven lesz hova gyógyulnia, kapott egy elég erős fájdalomcsillapítót is. Nem tudtam, hogy nem érez fájdalmat, de ha tudtam volna sem biztos, hogy mellőztem volna, mert legalább kicsit kábáb lesz tőle. Még csak az kell, hogy a repülőn kezdjen el bolondozni vagy fenyegetőzni. Beljebb is ültettem az ablak mellé. Egyenlőre gőzöm sincs mit akarok ebből az egészből kihozni, de... legalább New York már biztonságban van tőle. Néhány óra múlva pedig retteghet Franciaország. Ha aludt nem zavartam fel, de ha csak kába volt, finoman megérintettem karját, miközben kicsit közelebb hajolva, így halkabbra véve megérdeklődtem hogy érzi magát.
- Hogy van? A vért ugyan nem sikerült pótolnunk, de sok folyadékkal azért rendbe hozható. Na meg sok pihenéssel... - ami tekintve, hogy terveim szerint ezt ágyhoz bilincselve teszi majd meg, nem aggódom. Még akkor sem engedném rohangálni, ha velem volna, mert hiába kímélt meg, attól még nem tudhatom nem e akar ártani most. - Sajnálom, hogy le kellett szedálnom. De mindkettőnk, sőt mindenki érdeke... - beszélek hozzá halkan, hogy ne is hallják és hogy én se zavarjam nagyon. Jelenleg most egy hotelben tudunk majd megszállni, ott is egy szobásban, mert hát indulás előtt azt gondoltam, hogy... mindegy. Viszont így nem tudom, hogy tudnék elmenni dolgozni.
Azért időközönként tenyeremmel megnéztem nem e lázas és hogy milyen a pulzusa. A cirkuszi ruhájától meg kellett szabadulnunk, a sajátomból kapott. De majd ha a hotelbe érünk, igyekszem rendezni ezeket a problémákat is.

öltözék: just the usual zene: paint it black