Ryan & Valeria

Bár általában nem szoktam ilyen helyekre járni, nem igazán szeretem ezt az óriási ricsajt, ami egy ilyen számomra egyáltalán nem érdekes meccsel jár, de mégis hagytam rá beszélni magam. Szükségem van arra, hogy egy kicsit kimozduljak a saját véget nem érő körforgásomból és megpróbáljak felszabadulni. Ezért is fogadtam el az egyik kedves páciensem meghívását, akinek szent meggyőződése, hogy ez a kosármeccs után még a kedvem is megfog jönni a kosarazáshoz. Kételkedek ebben azért egy picit, hiszen sem elég magas nem vagyok hozzá, sem pedig különösebben soha nem is érdekelt, de miután azzal érvelt, hogy mennyire magányos és nincs kivel el lennie, meg, hogy Őt mennyire utálja mindenki, megsajnáltam, így most itt ülök, kezemben egy alkoholmentes mohitóval, és próbálom kizárni az elmémből a mindenféle zajokat, ami ezzel együtt jár. Nem elég a zene, de még a jó nép is úgy visítozik, mintha nem is egy zárt teremben lennénk, hanem valahol az erdő szélén. Időnként a telefonom kijelzőjére pillantok, ami szerint még van öt perc a kezdésig, de Madison még mindig nem ért ide, sőt az üzeneteimre sem válaszol. Vagy csúnyán felültetett, vagy közbe jött valami más, és elfelejtett értesíteni róla. Legalábbis próbálok inkább ezekre a lehetőségekre gondolni mintsem arra, hogy valami baj történhetett. Akkor döntöm el, hogy a legjobb lesz haza menni, amikor a két ellenséges csapat elkezd felvonulni, és nekem még mindig nincs fogalmam arról, hogy a fehér ruhában lévőknek, vagy inkább a feketéknek kell szurkolnom. Körbe pillantok és megdöbbenésemre mindenki állva van, néhányan taspolnak, mások fütyülnek vagy éljeneznek, én meg csak bambán ülök a helyemen magam elé meredve és ismét elgondolkodok azon, hogy mi a fenét is keresek itt egyáltalán. Bár rengetegen vannak, nem is tudok mindenkit ebben a zűrzavarban felmérni, de mégis úgy tűnik, mintha az egyedüli olyan személy, aki nem tudja, hogy merre az előre jelen pillanatban, az én vagyok. Végül én is felállok és ismét körbe pillantok, bár ezúttal csak azért, hogy meggyőződjek arról, hogy nincs itt az apám egyik embere sem a közelben, hogy az akaratom ellenére hurcoljanak innen ki és meg se álljanak velem Rómáig. Néhány másodperc elég, hogy megnyugtassam magam,  tiszta a terep, majd a lehető legbarátságosabb mosollyal kérek elnézést minden egyes embertől, akik mellett elhaladok, néhányuknak még a lábára is rá taposok, bár olyan is akad, aki engem tapos meg, vagy épp jön nekem. Ezért sem szeretem a túl nagy tömeget, mert kicsit olyan fullasztó érzést vált ki belőlem. Már majdnem sikerül elérnem a sor végére, hogy mindössze egy hajszál válasszon már csak el az innen való szabadulásomtól, amikor valaki egy kicsit erősebben jön nekem - amit még csak észre sem vesz -, a mojitom pedig egyenesen egy férfi ölében landol. Bár nem szokásom káromkodni, de a saját anyanyelvemen talán mégis kicsúszik a számon egy nem hozzám illő szó is, amit reményeim szerint rajtam kívül úgysem ért senki. Vagyis tényleg remélem, mert ha van itt bárki is, aki olasz, attól nagy eséllyel menekülnöm kell. A felismeréstől azonban, megáll a kezem a levegőben, amelyikkel a táskámat akartam kinyítni valami papírzsebkendőt keresgélve.
- Ryan? - pislogok felé párat, mintha nem hinném el azt, hogy akire a mojitom ömlött nem más, mint a volt barátom, akivel már hosszú évek óta nem is találkoztam. Azóta nem, hogy kimondtuk egymásnak azt a végszót, ami azt hiszem, hogy mindkettőnk lelkét megkönnyítette. - Én nagyon sajnálom. De várj... mindjárt letörlöm. - hadarom el, majd ezúttal valóban a táskámba nyúlok azért a zsebkendőért, amit idegességemben valamiért nem is találok. - Pedig biztos, hogy ide tettem. - kutakodok tovább, vigyázva arra, hogy véletlenül se nézzek rá, mert bár sosem gondoltam arra, hogy milyen lesz ha majd egyszer újra találkozhatunk, de egyáltalán nem így terveztem volna el.