Az elmúlt napokban nagyobb volt a csend lakásban, Abi korábban ment és később érkezett, és azt hiszem megértem miért. Ami történt az hirtelen volt, talán ő is arra vár, hogy csendesedjen, időt és teret ad ülepedni, hogy utána majd minden valahogy úgy folytatódhasson, ahogy korábban, minden zavaró hatás nélkül, az akkor serkenő szikrák legkisebbjei nélkül is. Talán igaza van, talán tényleg ezt kell most tennünk, távolabb lenni egy kicsit, hogy később újra ugyanolyan közel lehessünk egymáshoz, mint régen voltunk.
Napokig tartjuk ezt, én sem szólalok fel a néma egyezségből, csak csendesen bólintok rá, mint egy titkos alkura, hogy akkor kerüljük egymást. Csendbe temetkezni végül is annyira nem szokott bonyolult lenni nekem, csak amikor már túlcsordulnak bennem az indulatok töröm mégis meg - de ez még nem következett be. Eddig egészen könnyedén ment, kívülről legalábbis, de a csendben mindig ott az a néma hátránya, hogy a gondolataid hangosabbak és élénkebbek lesznek, ezer meg ezer irányba száguldanak majd, ha nem kapnak válaszokat akkor kreálni kezdenek maguknak, találgatnak és igazából emiatt sokkal könnyebb belefulladni a hallgatásba, mintha kinyitnánk a szánkat és kiabálnánk akár.
A csendnek is viszont egyszer muszáj lesz végeszakadnia, együtt lakunk, nem húzhatjuk mindig magunk köré ezeket a szigorú falakat. A közelgő koncertünk napjára gondolok, hiszen az ilyeneken mindig ott van Abs is, már nem is lehetne másképp, hogy kihagyja csak úgy - emiatt is sejtem, hogy ott lesz, még mielőtt hallanám Wyatt erőteljes hangját, mikor azt mondja, hogy ott kell lennie, és Mateo is csak helyesel… ott lesz. Tudom, hogy ott lesz majd, a többi ember közt a tömegben, de az ismerős arcokat még a színpadról is egy kicsivel könnyebb szokott lenni kiszúrni, főleg mikor már tudod, hogy a világításban is merre keresd őket, hiszen akiket meghívunk, sosem a leghátsó sorból hallgatnak. Ott lesz, egészen közel a színpad széléhez, ahol mindig is lenni szokott.
Ennek semmin sem kellene változtatnia. Mégis, már a színpadon állva is tudja a tekintetem, hogy merre keresse - és ez nem is lenne fura önmagában, hiszen máskor is pillantottam rá, ahogyan a többiek is tették, nem ritka, hogy intünk neki vagy hasonló. De most, napok óta ez lehet az első, hogy szembenézek vele. Nagyon rég hallgattunk ennyire, akkor is, ha szűkszavú tudok lenni, nem minden csend egyforma, Van az a csend, amiben nem kellenek szavak, ami kényelmes, amit megért az aki hallgatja - és van az a csend, ami zajokkal teli, amiben csak találgatsz, ami válaszok helyett csak kérdéseket ad. A mi csendünk most pont ilyen, hogy kiszakítsam a tekintetem az övéből, miközben a színpad másik oldalára tartok. Végülis, távolságban egyeztünk meg nem? De ez most nem az a helyszín, amiben a távolság tartható, mert ilyenkor mindig oldódnak némiképp a gátlások, mert a zene mindig felszabadít, könnyebb benne távolabbra sodródni a valóságtól, hogy mikor már a színpadról tartunk le, egy kisebb mosollyal viszonozzam az ölelést - ugyanazt az ölelést, amit a többiek is kapnak, mégis… miért török ki belőle egy pillanattal korábban, mint máskor? Mintha annyira sietős lenne, hogy letegyem a gitárt hirtelen, mintha az lenne a teher amitől szabadulni akarnék és nem valami egészen más, ahogyan ellépek Abitól. Kizárt, hogy ne vette volna észre, hogy gyorsabban megszakadt az az ölelés, hiszen nekem is feltűnt, és amikor már én is látom, más is szokta… szerencsére a srácok még mindig fel vannak pörögve a koncert után, annyira, hogy ne tűnhessen fel nekik ez a pillanat.
Az asztalunkhoz érve, Virgil és Mateo közt foglalok helyet, távolabb Abstól, de mégis, így szinte szembe vele ami szerintem határozottan nem sokkal jobb. De amíg a poharamért nyúlok, hogy koccintsunk és ünnepeljünk, addig legalább kevésbé fura… a fenét kevésbé fura. Pont ugyan olyan fura a szemébe nézni, amikor hosszú napok óta most vagyunk a legközelebb egymáshoz. Hülye egy terv volt ez. Szerencsére a többiek átveszik a beszélgetés fonalát, ahogy mindenki fel van pörögve még, még közel sem kezdett lankadni bennünk az adrenalin, és igazából engem is csak ezek a hülye gondolatok fognak vissza attól, hogy jobban pörögjek. Szerencsére rajtam amúgy is kevésbé szokott látszani, meg ilyenkor főleg jól jön a többiek harsány élénksége, ahogy Wyatt alig tud ülni a fenekén, és Mateoval versenyben próbálják túlkiabálni a másikat. Én csak… próbálok a poharamra koncentrálni, de a tekintetem így is Absra téved, mintha azt kérdezné, hogy mi értelme volt eddig tartani a távolságot, ha most úgyis össze vagyunk szorulva? Szinte már vádolja, mégsincs benne él, de élesen figyeli, mielőtt még oldalra pillantanék, egy félénkebbnek tűnő lányra aki megközelíti az asztalunk. A hangzavar miatt nehezen veszem ki mit mond, de biztosan valami olyasmit, hogy tetszett neki a koncert.

Igazából fogalmam sincs, hogy mi lett volna a jobb megoldás a hallgatásnál - mert ha rólam van szó, a szavak gyakran csak tovább rontanak az ilyen helyzeteken. Talán azért mert valóban ilyen béna vagyok bennük, talán azért, mert magamban tartom a többségüket, talán azért, mert nem szeretem amikor kikényszerítik őket belőlem, tegye azt akárki: mások vagy én magam. Jobban beszélek szavak nélkül, mozdulatokban meg gesztusokban, vagy egyéb csatornákba vezetve őket gondosan, mert valahogy, amikor szemtől szembe kerülök velük… egyszerűen elcseszem. Abival meg nem akarom elcseszni. Fogalmam sincs, hogy mi ez, és meddig kísért még, meddig tart, hogy a gondolataim újra és újra őt találják, egyenesen keresik és vadásznak rá, vágynak arra, hogy újra meg újra megelevenedjenek a korábban láttot képek. Elképzelnék a folytatást, befejeznék a történetet ami hirtelen szakadt ketté a futár érkezéskor. Arra gondolok milyen az illata, az érintése, ha érinteném, ha érezném. Ha hosszú percekké dagadó pillanatokig tarthatnám a karomban… éjjelbe és nappalba tapadó forró képek, egyetlen pillanatból adódó mi lett volna ha, ami kísértéssé nőtte ki magát. És pontosan emiatt egyeztem bele némán, hogy kerüljük egymást, amíg elhalkul, ameddig kihűl egy kicsit, hogy talán majd… varázslatos módon semmissé vál? Meg nem történtté ami… meg sem történt, de mégis ott volt valami? Az a valami, ami bármi lehet, akár érintetlenül hagyjuk akár nem. Ha rá sem nézünk is ott vár, mégis ránézni kelletlen. Kellemetlenül édes, kellemetlenül érdes, viszkető vagy kívánatos, mind csak egyetlen pillanattól függ.
Azt hiszem emiatt is lépek el gyorsabban, legyen akármilyen fura is. Látom Abin is a tekintetem széléből, hogy másodpercekig csak áll még, de… mire számított? Ha minden olyan lenne, mint volt, akkor nem kerültük volna egymást még mindig. Szerencsére a srácoknak amúgy sem tűnt fel ez a pillanat, most leköti őket minden más, így én is csak sodródva az árral leülök közéjük. Az italt viszont csak lassan kortyolom, hátradőlve és kissé elfolyva az asztal mellett, mintha minden természetes lenne, akkor is ha éppen nagyon nem az.
Elkerülhetetlen, hogy a tekintetem egyszer, kétszer, vagy akár többször is Absra tévedjen, néha próbálom elkapni, máskor tovább időzik rajta, valahogy hasonlóan, ahogyan korábban is tettük az elmúlt két óra során. Most érzem igazán, mennyi kimondatlan dolog van köztünk, kényelmetlen és… könnyebb lenne újra eltekinteni. Valahol azt is teszem, amikor az érkező lányra pillantok. Azt hiszem ő is keresi a figyelmem, ezért megpróbálom hallgatni, hogy miről beszél Mateoval, mert nagyon igyekszik bevonni engem is, de szokás szerint nagyrészt biccentések és intések, esetleg félaszavas válaszok amiket adok. Kiszúrom még a szemem sarkából, hogy hol vannak a barátnői - mert ritkán érkeznek egyedül - az egyik távolabbi asztalról szemeznek velünk, és távolról… szurkolnak neki?
A beszélgetés igazából elég könnyedén megy, amíg lehetek passzív résztvevő, mert Mateo átveszi - de amikor Abs elragadja, akkor kettesben hagy minket a csajjal. Akaratlanul is feléjük pillantok, hogy mi ez már, hogy csak így elrabolja, ami máskor talán még jó is lenne, de nem most, most nem akarok társaságot mégis… a lányra pillantok, és mintha mindegy lenne, mintha kevésbé zavarna. A fenébe azért mégsem küldhetem el az egyik rajongónkat… mégis néha elpillantok megkeresni Mateot… meg Absot. De igyekszem figyelni arra amit a lány mond, válaszolok a kérdéseire, néha én is teszek fel, de nagy szükség nincs rá, mert minden mondatnál egyre bátrabb lesz. Amikor újra elpillantanék viszont Abi már sehol, Mat pedig egy idegen lányt fűz éppen. Ezért is hat váratlanul, amikor Abs megjelen, nem sokkal az után igazából, hogy a csaj egy széles mosollyal távozott a barátaihoz.
- Ránk. - Elveszem tőle az italt, mégis, talán kicsit mélyebben nézek rá, mint kellene. De számít ez már? Inkább csak igyekszem lehúzni az italt most már, kicsit sem olyan lassan kortyolva, mint az első körnél, mielőtt még újra elpillantanék róla. De mégis rálesek újra. Talán legalább a koncert előtti napon válthattunk volna két szót? Körbepillantok, de Wyatt már rég sehol, Virgil is nagyon elfoglalt, így lényegében majdnem kettesben vagyunk Absal, ha eltekintünk az összes többi embertől a pubban. Mégis ahelyett, hogy mondjuk hozzászólnék, a pohár szélével kezdek játszadozni. Jóformán még alig kezdtük el az ünneplést, mégis máris az jár a fejemben, hogy haza kellene menni, hiszen úgysem köt le semmi, és a többiek kedvét sem akarom lehúzni. Ők látszólag nagyon is maradnának még tombolni, és nem is hibáztatom őket, hiszen az elmúlt két óra szuperül sikerült. Nekem most viszont túl hangosnak, zajosnak és zsúfoltnak hat az egész; lehet, hogy a saját gondolataim is rásegítenek éppen? Oldalra pillantok, hogy ott ül-e még mindig Abs... és ott. - Ránk? - Visszakérdezek mégis, kicsit gúnyos éllel, ahogy gúnyosnak hat az az apró mosoly is az ajkaim szélén. Nem kifejezetten támadás, csak... érzi, milyen furának hat ez most egy hét mosolyszünet után? Én pedig nem szoktam csak úgy letagadni az ilyesmit.

Nem tetszik, hogy találgatósoktól terhes a levegő, hogy fogalmam sincs mit gondol ő, mit gondolok én és úgy általánosan, mi van most? Minden pillanat amikor szembenézünk egy kicsit mintha számonkérés is lenne, nem csak emlékeztető, mintha ezeket a kérdéseket tenné fel nekem. De fogalmam sincs. Legalább annyira, amennyire neki sem lehet, mert ha tudná, akkor már rég a nyakamban lenne a válasszal. De helyette csak sodródtunk a napokkal, egészen a máig, amikor arra kényszerültünk, hogy egy légtérben legyünk. Az a nap óta először, ez talán valahol veszélyes is lehetne. Most úgy érzem az, amikor hosszabban mérem végig, teljesen biztos vagyok abban, hogy ez veszélyes, hogy a csend és a távolság csak rontott az egészen, hogy semmivel, egy egészen kevéssel sem lett jobb. Ettől persze még nem mennék oda hozzá vagy hoznám fel, azt hiszem még mindig nem és még mindig választanám inkább ezt a furcsa hallgatást. A másik lehetőség sokkal kényelmetlenebb lenne még mindig, ebben még ott van, hogy egyszerűen, vagy legalább annak tűnően a poharam felé fordulok. De a srácok előtt egy átlagos pénteken nem fogjuk tudni fenntartani ezt az egészet, abban is biztos vagyok. Szerencsére itt túl sok minden van a szemnek és még a kezeknek is, ami lekötheti őket, az Abi és köztem levő feszültség szinte eltörpülhet számukra az össze többi inger közt.
Ami a legkevésbé kedvező nekem ebben a helyzetben, az az, hogy egy idegennel foglalkozzak. Velük mindig megerőltetőbb lehet egy beszélgetés, főleg mikor ravasz módon kanyart tennének az olyan sablonos de igencsak kényelmes témákról mint a zenénk és a fellépésünk, valami személyesebb irányba. De közben legalább Abs úgy tűnik, jól szórakozik Mateoval… ha már elrabolta tőlem, mint utolsó mentsvárat ehhez a beszélgetéshez a lánnyal. Mennyi lehet egyáltalán? 17? 22? Már rég közel sem egyszerű eldönteni.
Amikor viszont távozik, ha alig hallhatóan is, de fellélegzek - már komolyan megfordult a fejemben, hogy én leszek az aki itt hagyja. Ez a lélegzetvétel viszont lehet korai volt, mert alig pár perc, és már Abs áll az oldalamon az újabb kör piával. Szándékosan csinálja? A tekintetem rá téved, kicsit bele is mélyed, amikor koccintunk. Nem tudom megjegyzés nélkül hagyni, amit mondd, azt hiszem ő sem számíthatott igazán másra.
- Dehogynem. - Emelem a poharam újra, be is fejezve a végét. Azok vagyunk, barátok persze, de nagyon is jól tudja mire célozgattam éppen, csak teszi a hülyét még ameddig közelebb nem hajol. Kicsit megfeszülök, de azért egy élesebb pillantással felé fordulva szólalok meg én is. - Semmit. Semmi. Semmit. - Ez egy ilyen szép sor is maradhatna, hacsak az utolsó gondolata meg nem akaszt benne, hogy már tényleg felé fordulva figyeljem. - …csak folytattad volna? - Szinte habozás nélkül kérdezem, miközben őt figyelem, közelebb is hajolok hozzá. Sok minden függhet attól, hogy mit válaszol most, miközben csakis őt emelem a figyelmem epicentrumába. A hangomban itt már nyoma sincs a korábban erőltetett hideg távolságnak, valamivel közelibb, sokkal közelibb, amiből érezni, hogy most valóban ebben a pillanatban ragadtam, és nem egy másikban, ahogyan gyakran tenni szoktam. Lehet, hogy haragszom, rá, magamra, vagy mindkettőnkre akár - de ez a harag egészen eltörpül minden más érzelem mögött, szinte jelentőségtelenül apróvá zsugorodik a háttérben.

Tudom, hogy valami katasztrófális peremén sétálunk, ez mégsem olyan vész ami elől teljesen menekülni szeretnék, amikor a sejtjeim egyként sírnának fel érte, mikor minden mozdulat hozzá csal, s mikor a távolság csak nagyobbnak és nagyobbnak hat - nagyobbnak mint a szakadék széle amin állunk éppen, a veszély hirtelen átértékelődik, s már nem is attól tartanék igazán, amitől valóban kellene. Megőrjít, ő meg az egész helyzet, napról napra, óráról órára, hogy a csend fullasztóvá váljon, az idő kínzóan lassúvá, a pillanatok reggeleiben és estéiben vártam, hogy érkezzen - de került, ahogyan néha, egy-egy józanabb pillanatban kerültem én is. Nem biztos, hogy ez az az i amire azt a bizonyos pontot fel kellene tenni, de a józan ész napról napra cseppenként folyt le rólam, vészesen fogyva, hogy most pár pohár alkolhol után tényleg új értelmet nyerjen minden veszély. Főleg mikor már mellettem ül, a morgás szinte csak álca, ahogyan a kérdést nekiszegezem, érzem megugrani a pulzusomat, talán egy pillanatra az alhasam is, mert… remélek egy választ, akarok egy választ tőle, és… és azt a választ kapom tőle.
Évek óta ismerem, mégsem volt sosem köztünk ilyen a kapcsolat. Talán csak átmeneti, talán hosszabb, de azt már rég késő tagadni, hogy itt van és itt is ragadt köztünk. Hogy mit jelent ez a jövőre nézve szintén értelmét veszti, ahogyan lassan közelebb hajolok hozzá. Mit tesz velem? Könnyedén mozdulok bele az érintésébe, szinte felsóhajt a lélegzetvételem, amíg a pillanat tart, lehunyom a szemeimet, majd habozás nélkül hajolok a füléhez. - Hatalmas hiba lenne. - A suttogó hangom szinte egy sóhaj a fülébe, ahogyan újra ugyanazok a szikrákat érzem, sőt, még rosszabb, egy hét távlatából sokkal rosszabb. A nyakába csókolnék, de csak egy pillanatnyi puszi lesz belőle, mert bár a többiek most nem figyelnek, ez bármikor változhat, és ennyi józanság azért mégis akad bennem valahonnan. Annyi, hogy csak egy pillanatot habozzak az ajkaim alig érintése után, hogy felegyenesedjek. Nem volt elég, közel sem volt elég ennyi, de... ott az a hatalmas, fájdalmas de, amit hallgatás követ.
Táncolni hív, amire egy pillanatra összevonom a szemöldökömet, hiszen nem vagyok az a kifejezetten táncos alkat - bár ez nem jelenti azt, hogy sosem táncolnék - ami azt illeti, főleg nem így, de most mégis megbújik az arcomon egy apró mosoly, ahogy biccentek. Lehúzom az egyik italt, amivel szemeztem, majd megragadom Abi kezét és a tömegbe indulok vele. - Én viszont nagyon jó vagyok a hibákban. - Folytatom még a korábbi gondolatát, elkezdve egy másik gondolatot, ami szokás szerint a levegőben marad, ahogyan a tömegbe érünk.
Őrültek vagyunk? Igen. Őrültség? Igen. De nem akarom tovább növelni a kettőnk közti távolságot, sőt, egyenesen csökkenteném, játszanék a tűzzel, amíg az meg nem éget, ahogy a ritmusra mozdulva néha közelebb kerülök hozzá mégis, kívülről talán nem látszik soknak, de talán ő is érzi amit én, amivel játszunk, amit kóstolgatunk, ami végződhet nagyon de nagyon rosszul - de nagyon, de nagyon jól is. A kérdés csak az, hogy megkockáztatjuk… vagy az, hogy mikor? Hiszen ő hívott táncolni, hiszen én mondtam igent, hiszen ezen a ponton már nem csak hiszem, hogy mindketten érezzük azokat a bizonyos szikrákat a levegőben.

Nem akarok teljesen belegondolni, hogy mi az aminek a szélén táncolunk éppen, könnyebb lenne hátradőlni és hagyni, hogy sodorjon az ár magával - és valahol ezt is teszem, az elmúlt napok során és még most is. Nem én leszek az aki megtöri a csendet, de elfutni sem fogok előle, amikor mellém ül, amikor beszélni kezd hozzám, amikor az egész terem rá szűkül, már nincsenek táncoló fények és emberek, nincs más háttérzaj, csak az ő hangja az ami kiemelkedik, csak az ő alakja, ami számít most. Mindig ilyen volt? Mindig ilyennek láttam? Nem vagyok benne biztos, ahogyan a nyakához hajolok, mintha valaki teljesen mások lennénk. Játszhatnánk valahol két idegent? Ha már a távolság nem használt - őrültség - akkor talán tehetünk úgy, mintha nem Abi és Red lenne, csak mi egy kicsit - még nagyobb őrültség. De ha arról van szó, hogy hogyan lehet egy rosszba torkolló helyzetet mégrosszabbra fordítani, akkor én vagyok az embere. Rosszul végzőthez ez, már miattam is, hiszen tudnia kellene már rég, hogy mivel járok, most mégis, talán az alkohol az ami felold minket, amiért feszegetnénk a határokat amiket elkerülni kellene. Kapják be a határok, inkább magammal húzom az a táncoló embertömegbe.
Megreked bennem az illata, még hallom a hangját, amikor újra megszólal. Beleborzongok abba a három szóba, abba az újabb közeli pillanatba amikor a fülemhez hajolt. A válaszra viszont már nem marad idő, ahogyan közelebb lép és hozzámér, táncoltunk már korábban is, de sosem így, sosem éreztem még ennyire közel magamhoz, és sosem akartam még ennél is közelebb tudni. Ahogy az ágyékomhoz simul, és hátra pillant rám, mozdulok újra, átkarolva egy kis időre, nem tudom nem hozzáérni, ha csak egy kicsit is, de felgyúrva a ruhája anyagát simtani rajta. Őrültek vagyunk, ha sokáig játszunk a tűzzel, nem csak megégetjük magunkat, de a többiek is kiszúrhatják, hogy mit művelünk. Fogalmam sincs merre vannak, de őszintén, egyre kevésbé érdekel bárki más, mint Abs. A helyzeten az sem segít, amikor számot váltanak, valami lassú, amire már egymással szemben állunk, én pedig már teljesen átkarolom a derekát, csak egy kicsivel lennebb, mint szükséges lenne. Újra beleborzongok az elsuttogott szavakba, egy néma sóhaj, mielőtt még kinyitnám a szemeim. Nem lehet, tudom, hogy nem lehet itt, mégis ugyanazt érzem, már azóta, hogy felálltunk attól a rohadt asztaltól. - Szerintem elfoglaltak. - A szemeibe nézek, azt hiszem még nem néztem így rá soha. A válaszom egy határozott nemnek hat, ahogyan egy kicsit közelebb húzom magamhoz. - Mehetnénk máshova… - Most újra én vagyok az, aki a fülébe súg, csak annyira hangosan, hogy meghallja a zenén túl is. Ezt az estét már úgy határozottan képtelenek lennénk csak úgy lemosni magunkról… számítana még egy őrültség mára? - Menjünk máshova… - Már kérlelem, újra a nyakához hajolva, de itt nagyon kevés dolog van amit tehetnék, a rossz inkább az, hogy egyre kevésbé érdekelne, ahogy a kezeim már a fenekére csúsznak.

Hogy mi lesz majd holnap, az egészen eltörpül a mában, ahogyan a maradék józan eszem utolsó rétegei is kezdenek eltávolodni. Igazából már napokkal ezelőtt, amikor egyetlen esemény a mai történések sorozatát robbantotta ki magából. Mintha csak egy kapcsolót állítottak volna át, fény gyulladt a sötétségben, olyan helyen, ahol nem vártam volna, de most, hogy itt van, nem panaszkodnék rá. Másodszorra követném el ugyanazt a hibát, könnyen lehet, de még mindig rólam van szó, nem az első, hogy megismétlem a hibáimat, néha még csak nem is gondolva arra, hogy esetleg másképp végződhet, egyszerűen csak nem gondolok a következményekre, ahogy most sem teljesen, mert a gondolataim túlnyomó többségét már csak ő tölti ki, és ha a távolság nem segít akkor csak az ellentétpárja marad, ha nem tudjuk taszítani egymást, akkor vonzanunk kell, ha már nem vagyunk egy mágnes egyazon pólusa, ha kifordultunk önmagunkból, hogy ellentétes oldalként bevonzzuk egymást… hogyan állhatnánk ellent ekkora erőknek?
Sehogy. A válasz ebben az egyetlen szóban rejlik, nincs ahogyan, képtelenné válunk rá, erre pedig tánc közben nagyon is fény derül. Nincs hová menekülnünk, ez elől ha akarnánk sem tudnánk elbújni… de már nem akarunk, nem igaz? Azt remélem, hogy igaz, hogy egyetért majd. Mehetnénk. Azt mondja, mehetnénk, mégis megakad egyetlen apró feltételben, de nem sokáig, csak annak hat, soknak, rengetegnek amíg félrepillant. Lenne ahová mennünk, tudom is a helyet, csak nem akartam elrángatni - de rángat már ő előre, talán pont ugyanoda, vagy nem, nem érdekel, amíg szabad perceket nyerhetünk legalább, teljesen mindegy, hogy hol lesz az. Szinte versenyt futok vele meg az idővel minden sietős léptünknél, nem utána megyek hanem mellette amikor csak lehet, mert minden múló pillanatot a testemben érzek visszadobbanni. Úgy látszik tudja merre, ezért engedem, hogy benyisson a helységbe, mert nem tart túl sokáig, még nem, de határokat feszeget, olyanokat, amiket már rég semmisnek tekintenék. És most, hogy csukódik az ajtó… csukódik? Inkább csak belökjük, ahogyan nekilökném az ajtónak. Vagy ő lök neki előbb, csak átfordítom? Éreztem, hogy ő is húzna, de egészen idáig hagytam, hogy húzzon, minden idegszálam végén táncolt, hogy végre anélkül hajolhassak hozzá, hogy egy negyed pillanatra is másra kellene figyelnem. Ide a zene is tompulva szűrődik be, a fény gyenge, alig világítja meg a termet, de ilyen közelről mégis tisztán látni az alakját. Nem érdekel a festékillat, nem érdekel semmi más, csak az, hogy mohón az ajkai után kapva végre megcsókolhassam. Azt mondta hiba, most mégsem érzem annak, ahogy egy teljes hét vágyakozását folytatnánk egyetlen csókba… egyetlen csókba elférni viszont képtelen, azért is folytatom, miután levegőért kapkodva válnánk el, mohón folytatnám az álla, majd a nyaka mentén, gyengéden simítva el a haját az útból, vagy inkább sietve, annyira sietősnek hat most minden pillanat, hogy végre kettesben lehetünk. Erről sóhajtok a puha bőrébe, az illatával tel meg a tödőm, ettől hat bódultnak már az agyam, ahogyan a kezem már zavartalanul csúszhat a felsője anyaga alá. Megőrjít, azt hiszem, teljesen megőrjített a helyzet.

+18
Ami ott és akkor kezdődött egy apró szikraként, alig elültetett gondolatként, az mostanra igazi futótűzzé nőtte ki magát. Megvoltak a kétségeim, s talán vannak is, mert Absról van szó, arról, akit évek óta ismerek már, de most mégis egyre kevesebb józan gondolatom marad ami azt suttogná miért ne kellene, az a miért ne egészen másképp hangzik sokadjára, miért ne lehetne mégis engedni a kísértésnek? Hiszen most csak egy alkalomról szól, egy, ami talán elvesz majd az időben, amit talán még le tudnánk mosni magunkról, ami elől talán most már úgysem akarnánk menekülni. Felőle sem érezném, hogy elrohanna, legfeljebb ugyanazt a kételyt ami belőlem is árad: a többiek jobb, ha nem tudnak róla, akkor soha nem lennénk képesek megszabadulni tőle, mert teljesen biztos, hogy örök emlékeztetőket kapnánk tőlük minden adandó alkalommal duplán kapnánk vissza tőlük. Az üres terembe vágódva viszont már nincs senki és semmi más aki számítana, csak ő meg én, annyira, hogy a tömény festékillat se legyen képes kizökkenteni egyetlen pillanatra sem, hogy az ajkai után kapjak én is.
Akkor pillantok rá újra, mikor elvál tőlem, némán sóhajtok levegő után, de az is lehet, hogy utána teszem, miközben a füle mögé simítom a haját. A félhomályban alig látom, csak sejtelmes görbéket rajzol a fény az alakjára, mégis őt látom most a legélesebben. Egyetlen pillanat, hogy az ajkaim újra az ajkai után kapnak, majd újabb és újabb, mielőtt még a nyaka mentén csókolnám tovább. Mintha rá lenne szükségem az élethez, nem is oxigénhez, ami lehet, hogy részben igaz is ebben a pillanatban. Egyszerűen megörjít, de már kezdtem megszokni az érzést.
Csak egy pillanatra válok el újra, annyira, hogy lehúzhassam róla a már mellkasáig gyűrt felsőt, csak útban lesz már, mégis sietősnek hat minden mozdulatom. Nem akarom elsietni, csak a türelmetlenség az, miatta, ő váltja ki belőlem, hogy ennyire sürgős legyen, hogy ennyire akarjam, hogy ennyire zavarjon minden réteg ami elválaszt tőle. Miután ő is megszabadít a felsőmtől, türelmetlen szusszanással adom meg neki azt a pillanatot, miközben az én tekintetem és kezeim is a testén simítanak. Csak arra tudok gondolni, hogy mennyire szép, és mennyire akarom, hallani akarom, hogy a nevemet sóhajtsa, érezni akarom, hogy megremeg a teste.
- Mit művelsz velem, Abigail Roux? - Ismétlem a kérdését a fülébe suttogva, vágytól karcos hangon, mielőtt finoman ráharapnék. Akaratlanul is a nyakába sóhajtok, amikor a keze célba ér, pedig tudtam merre tart, mégis, minden érintésébe újra és újra beleborzongok. - Nem, biztosan nem. - Csókolom tovább a testét, az ajkait, mindenhol, legszívesebben a teste minden egyes részét körbejárnám, de helyette most csak az ajkait keresem az ajkaival, vagy nyakát szívogatom, harapdálom, a mellkasáig érve, végre kicsatolva a melltartóját, hogy már ne csak az anyagon keresztül érinthessem. Már rég szűknek hat a boxerem, amikor hozzám ér újra, a tenyerébe simulok, miközben a mellkasába csókolok, halkan morranva az érintésére. A fenekét markoló kezem előre csúszik, előbb a nadrágja anyagán át simítva rajta, majd türelmetlenkedve a gombot kezdi keresni rajta majd a cipzárt, hogy becsúsztathassam a kezem hozzá. Előbb gyengéden érintve, majd helyet csinálva még lennebb tolva az anyagot. Ha nem tenné magától, gyengéden nyitom szét a lábait, hogy szabadon érinthessem odalent.

Hülyeség, de most örömmel lennék a legnagyobb hülye ha ez azzal jár, hogy megkaphatom, hogy nem csak egy gondolat lesz ami egyenesen megőrjít. Jogos a kérdés amit ismételek, mit művel velem, mit művelünk egyáltalán, de az utóbbit legalább már egészen biztosan tudjuk, én legalábbis már rég elfelejtettem az aggályokat és kétségeket az egész helyzetről. - És tényleg. - Sóhajtom én is őszintén, ahogyan már képtelen vagyok betelni vele, már rég ő tölti ki minden gondolatomat, nem fontosak a miértek és mik lesznek, csak az itt meg a most, csakis ő meg én. Akarom, szinte már rémisztő vággyal, és hozzáérve már egészen biztos, hogy ezzel ő sincs másképp. Belebizsereg az egész testem, ahogyan az ajkai a nyakam vonalát követik, ahogyan kérlelni kezd, átérzem, mert sietnék én is, szaladnék előre vele, tényleg szaladnék, ha nem váratlanul nem nyílna ránk az ajtó.
Meglepetten pillantok rá, bármennyire is fáj, kicsit ellépve Abitól. Elsőre megszólalni sem tudok, még mindig szalad előre a szívverésem, még alig ocsúdtam fel a korábbi pillanat gőzéből, még csak lassan fogom fel, hogy mi történt, ki a csaj, és mégis mi a fenét próbál közölni részegen. - Mi a…? - Nem tudom befejezni a kérdés, de a hitetlen felháborodás a hangomban őszinte. Komolyan még közelebb is sétál? Mit akar, csatlakozni? Ha nem kapcsol Abs hangjára, akkor mozdulok, ahelyett, hogy megszólalnék, csak kitessékelem, mert hát… fogalmam sincs mit mondanék neki. Csak most kezdenek visszatérni hozzám a gondolataim, ahogyan Abi felé fordulok, és kifakad ismét, csak ezúttal nekem címzi minden haragját. Én pedig nem értem, hogy ez most mégis miért meg hogyan az én hibám, amikor ő legalább annyira akarta, mint én. Az utolsó mi a fene már csak a gondolataimban hangzik el, mert Abi már ki is viharzik, én pedig a hajamba túrok feszülten, majd végigpillantok magamon. Fel kell öltöznöm, lenyugodnom, majd… fogalmam sincs, ez az este így tényleg nagyon elcseszett lett. Magamra veszem a felsőmet, de még hosszú percek, mielőtt távoznék én is. Fogalmam sincs hova, igazából nem sok kedvem maradt ma már bárkihez is ezek után.
Kimegyek az épület elé, anélkül, hogy bárkihez is hozzászólnék - vagy úgy egyáltalán rápillantanék, mert ha rajtam múlna, most mindenkit akarva akaratlan melegebb éghajlatra küldenék. A szabad ég alatt remegő kezekkel veszem elő a cigisdobost és a gyújtót, elszívok egy szálat, max kettőt, majd lelépek a fenébe. Mégis mi volt az, hogy az én hibám? De ha erre gondolok, a pillanatot megelőző képek és illatok villannak be újra meg újra, hogy sóhajtva dőljek a falnak, elmormolva még egy pár szitokszót az éjnek. Csak akkor mozdulok meg, mikor már a második szálat is elszívtam, eldobom a csikket majd indulok. Haza. Majd útközben talán dobok egy üzenetet, hogy leléptem, de igazából abban sem lenne semmi fura, ha nem tenném.

Egy pillanat alatt szakad ketté a korábbi egységünk, ahogyan az idegen lány minden előjel nélkül ront ránk, és még távozni sem próbál, hogy feszülten kelljen kitessékelnem a teremből. Lázálomnak hat minden korábbi pillanat, ahogyan kettévágta a hangulatot, csak valami fura lecsengése maradt a korábbi gőznek, ahogyan Abira pillantok. Ahogyan rápillantok, ő még a fejemhez vágja azokat a szavakat amikkel engem okol. Amikor nagyon nem én csaltam ide, amikor ő is legalább annyira rohant fejjel előre, mint én. Mégis itt hagy egyedül, ahogy lessüllyednek a csendbe az utolsó szavai. Ekkor kezd valami valóság szerű is ismét az elmém felszínére csepegni, ahogyan a hideg falnak vetem a hátam, próbálom feldolgozni, ahogyan már a valóság telepszik a vállaimra. Kétlem, hogy bármi jó is származna abból, ha most Abi után mennék, ráadásul… ráadásul most nehezen is tehetném, nehéz lenne rejtegetni a nadrágomban maradt helyzetet. Ezért inkább a festéktől terhes levegőben maradok még, most érzem csak igazán, mennyire a tüdőmbe mar a keserű illat.
Ki kell mennem cigizni. Ez az első gondolatom, amikor végre becsukom magam mögött az ajtót. Minden szempárt és embert kerülök a szabadba vezető úton, semmi jó nem származna abból, ha most érintkeznem kellene másokkal, sőt, nagy eséllyel húznék most be az első személynek aki mégis beszélni akar velem.
A második szálat szívva kezdek csak némileg fellazulni, de a szabad kezem még mindig a gyújtóval szórakozik. Újra és újra lejátszom magamban a történteket, lehunyt szemmel sóhajtva néha, azon gondolkodva, mi lett volna, ha… és mi lesz majd még ebből? Mert bármi is robbant be most kettőnk közt, ettől az alkalomtól nem aludt ki. Még mindig itt van, itt lesz, amikor újra kettesben maradunk. És nem tudjuk tovább kerülni egymást, hülyeség volt már elsőre is. Eldobom a csikket, és szó nélkül hazaindulok, már nem akarok maradni, nem maradt energiám még a srácokra sem, nemhogy arra a temérdek idegenre akik bent annyira rohadtul jól érzik magukat.
Az elhaladó embereket figyelem útközben, magányos alakok és a közelgő vihar elől közösen menekülő összebújó párocskák, amire elhúzom a számat. Még érzem Abi érintését, még mindig bennem ég egy apró szikrája annak a tűznek, ami ott elborított minket. Amit már napok óta tápláltunk, a távolság ellenére is.
Csak ösztönből vezetnek a lábaim előre, miközben felemésztenek a gondolataim, ezért is rázkódok meg a váratlanul érkező, ismerősen meleg hangra. Abira pillantok, nem marad időm teljesen leplezni a meglepettséget az arcomon, így még elkaphatja a végét. - Nem… - Előbb beszélek, mint gondolkodok, de igazából mi mást mondhattam volna? Látom, hogy fél. - Persze. Haza? - Röviden kérdem, de ez igazából nem különös. Körbepillantok, de sehol egy taxi még. Én igazából szándékosan akartam egy darabig gyalog menni, hogy kiszellőztessem a gondolataimat, de a közelgő vihar lehet mégis közbe fog szólni. Vagy elázom. Akkor lesek újra rá, amikor behúzza a nyakát a vihartól. Sóhajtva előveszem a telefonomat, és keresni kezdem a taxi számát, amikor kellene persze sehol egy, ő meg lassan remeg mint egy fenyő a szélben, szóval talán jobb lesz hívni egyet, mint várni.

Egy pillanat alatt kifordultak magukból a történések, az este során több alkalommal is, mint egy út valami elcseszett hullámvasúton, éles fentek és lentek előre megírt sorozata. Egyik pillanatban még a fellegekben, a következőben meg baromi gyorsan visszarántódunk valami kegyetlen valóságba, ami csak az ajtó második csukódása után kezd igazán rámtörni. A korábbi hőség maradványai még körülöttem lengenek, lassan szállnak le a földre, de úgy érzem, nincs mibe kapaszkodnom. Mintha már rég elvesztem volna az egészben, de a távozásával csak újabbat dobott mindenen. De abból, ahogy elváltunk… ami előtte volt… kétlem, hogy csak úgy eltűnne. Ha képes lenne csak úgy eltűnni magától, ha képesek lennénk csak úgy eltekinteni felette és ignorálni, akkor most sem fajultak volna idáig az események. Sőt, ha nem tör ránk a csaj, akkor sokkal tovább jutottunk volna. Most viszont egy elégedetten űrrel a mellkasomban távozok én is percek hosszú láncolata után. El kell mennem innen, otthon sem változik majd semmi, tudom, de legalább kevesebb ember, fény, hangos zene és nevetés, boldog arcok az értelmetlen káoszban. Már csak lehúzni tudnám a hangulatot, az pedig mindenkinek csak rossz lenne.
Közel sem marad elég időm rendezni magamban a történteket - bár kérdéses, hogy erre lenne-e egyáltalán elég idő a földön, sőt, nagy eséllyel hagynám őket, vagy véletlenszerűen előtörjenek, próbálnám őket kidobni újra és újra, amíg egyszer valóban…lekopnának? De alig kezdeném el a folyamatot, a hangja visszaránt. Mit keres itt? Az egyik első rámtörő gondolat, pedig valahol egészen érthető, hogy neki sem sok kedve maradt maradni. A közelgő vihar sem kavart fel annyira, mint a pillanat amikor ismét mellettem áll. Nem érdekel a dörgés vagy a villámok, amikor megvan a magam vihara.
- Arra. - Eddig határozottan, most már kevésbé határozottan, de a fenébe is, én is ott lakok. Észreveszem, hogy szűkszavúbb, mint általában, de ezért sem igazán okolhatom.
Az érintése hosszú percekkel korábbanra ránt vissza, ahogyan a váratlanul ránk zúduló eső elől von félre minket, s hiába engedi el a kezem, még mindig ott érzem őt a bőrömön. Nem lenne elég egyetlen vihar, hogy ilyen korán lemosson rólam minden emléket róla.
- Lehet. - Igyekszem felocsúdni, és nem leragadni abban a pillanatban, nem elveszni az ő látványában, de még így is hosszabban figyelem, mint kellene. Talán mondanom kellene valamit, de tudom, hogy bármivel is próbálkoznék, csak rosszabb lenne, azért inkább csak hívnék egy autót. Neki. Nekünk? Végülis, egy helyre megyünk, és már kíméletlenül szakad az eső. De érzem magamon a pillantását, hogy figyel, hogy keresi az enyémet, az én tekintetem viszont elsőre még kerüli az övét. Nem tudom mi lenne, ha újra belekapaszkodna - vagyis de, pontosan tudom, mi lenne. Mielőtt azonban esélyem lenne hívni az ubert, közelebb lép, erre pedig nem tudok nem reagálni. A tekintetem hosszabb időre is az övére talál, és ez a következő hibánk, amit csak egy újabb követ, a csók, amire hozzám hajol. A csók amiért magamhoz vonom én is, amit viszonzok, ami már megint forrónak hat, aminek tüzében ismét megégethetnénk magunkat. De ez már korábban sem érdekelt minket. - Menjünk haza. - Sóhajtom miután szétvállnak az ajkaim, de még egyetlen pillanatra közel tartom magamhoz, még egyetlen pillanat, mielőtt képes lennék mégis távolabb lépni tőle. Egyetlen pillanat, ennyi a távolság, és már újra közel hajolok hozzá, egy második csókra, ha hagyja. - Menjünk haza. - Változik a hangom, ahogyan még csak egyszer hallhatta, ma, korábban. Most viszont már tényleg muszáj ellépnem tőle, hogy hívjam az ubert. Remélhetőleg gyorsan ideér, haza akarok menni, ha kell repülni, amíg velem jön teljesen mindegy, csak gyors legyen. Ezt a tüzet talán csak tűzzel tudnánk kioltani, a bennem égő tüzet a benne égő tűzzel és fordítva
Egy örökkének hat, ameddig megérkezik az autó, egy örökké, ameddig kettesben maradunk az eső elől bújkálva. Az eső elől meg még ki tudja mi elől, hasonlóan, ahogyan a festékgőztől nehéz levegőben is tettük. Most is pont annyira csak ő van meg én, mert a legtöbb ember már hozzánk hasonlóan találhatott menedéket, aki pedig mégsem, csak vakon rohan előre, hogy minél gyorsabban meghúzhassa magát.
Mintha csak ő lenne meg én, félig átázva a vihar szívében. Egy egészen másikéban, amivel ha hagyja, újra hozzá lépek, most, hogy célját beteljesítve elteszem a telefonomat. Már el is felejtem, hogy a többieknek is írni akartam, elfelejtek mindent és csak őt látom magam előtt, és csak az ajkai ízére tudok gondolni, ahogyan, ha az előzőt is hagyta, újra közelebb hajolok egy csókra. Mert egy csók már rég nem elég tőle, mert egy csók már rég csak valami több kezdetének hat, mert még mindig nem emelkedett fel teljesen az agyamat elborító sűrű köd, hogy most könnyedén ereszkedjen újra le. Megbűvölt, ahogy mondta, nincs erre jobb vagy más szó, amit keresni tudnék.

Megcsókolnám újra meg újra, mindegyiknél egyre többet akarva, mert mindegyik után egyre kevesebbé válna egyetlen csók. Nem tudom honnan jött ez az egész, csak azt, hogy itt van és nem szűnik meg, és már nem is akarnám igazán, hogy megszűnjön. Már csak őt akarnám, szinte itt az esőben is, de azért nem ártana hazajutnunk. Ezért is szakadok el tőle a második csók után, de visszatérek még egy harmadikra. Nem gondolok többet a helyzetbe, mint egy hirtelen fellángolást, mint két összecsapó tűz erejét, amik majd kioltják egymást ha összeérnek. Mégis futótűzként terjed, hogy még a ránk zuhanó égbolt sem olthatja ki. Mit művelünk? Nem tudom, mit művelünk, de ki akarom deríteni, hogy merre tart, meg akarom ismerni, bele akarok nyúlni a lángokba amíg még égnek, akkor is, ha közben tudom, hogy megégethetem magam bennük. A kérdés viszont megválaszolatlanul marad, ahogyan kénytelen leszek kiengedni a karjaim közül - megérkezett az uber, én pedig követem az autóba. Hosszú az út és kevésnek hat a tér, különös játékot játszik már órák óta, ahogyan ránk nehezedik a levegő, és több fokkal melegebbnek hat minden érintése nyomán. Magamhoz húzom én is, a karomat mögötte vezetve el ölelem át. Érzem minden lélegzet vételét, szinte hallom, hogy ugyanazt az ütemet veri a szíve, mint az enyém, ami máris felgyorsul, ahogy közelebb hajol. Az állam a fejének támasztva hajolok közelebb, a tüdőmet az illata tölti el, az egész lényem csak az ő lényére figyel.
Egyszerre válik hosszúvá és röviddé az út haza, hosszú, mert úgy tűnik sosem érkezünk meg, de rövid, mert amint mégis megérkezünk, kitépve magát az ölelésemből menekül tovább az autóból. Én valamivel lassabban követem, szinte álomból ébredve amiért ilyen váratlanul szaladt tovább. Ha nem érezném még magamon minden érintését, ha nem égetett volna mintákat a bőrömbe az ujjaival, talán tényleg azt hinném, hogy a kocsiban nem is történt semmi. De még mindig éget, amikor beérem a lépcsőház alján. De még mindig távoli, ahogy tovább szökkenne. Nem akarom elengedni, de nem is teszem, hiszen köztünk nincs is annyira valós távolság, mert tudom, pontosan tudom mennyire kicsinek fog hatni a lakás is, talán kisebbnek, mint korábban a taxi, mert a taxiból bármikor kiszállhattunk, de innen már nehezebben. Nem tehetjük ugyanazt, amit az elmúlt hétben, nem indulhat mindig hajnalban és érkezhet későn, csak azért, hogy ne fussunk össze.
Felérve én is a szobámba tartok, lecserélni az átázott ruhákat valami szárazra, miközben az agyam újra meg újra a korábbi pillanatokat játssza le. Megfordul a fejemben, hogy bekopognék Abihoz, beszélgetni - de tudom, hogy az nem is beszélgetés lenne. Elvesznek a percek, összefolynak a pillanatok, ahogy az ablakon átszűrődő kopogó eső hangját hallgatom.
Az ágyban fekszem amikor kopog. Először fel sem tűnik a gondolataim mélyből, másodszorra is csak késve, mikor már benyit a szobámba. - Mih? - Pont olyan összezavarodottan nézek rá, mint amikor nem figyelek, késve érnek el hozzám a szavak, és csak egy pillanat múlva kapnak jelentést is. Itt alhatok? A tekintetem végigszalad az alakján, csak egy sziluett a félhomályban, de az árnyékok játéka csak vonzóbbá teszi, a részletek, amiket csak a gondolataim egészítenek ki. Máskor talán arra gyanakodnék, hogy szívat, de most… most azt hiszem komoly a kérdés, ezért moccanok az ágy közepéből a szélére, felhajtva a takarót üzenve némán, hogy jöjjön. Jön? - Mi van az őrültségekkel? - Most én kérdezek, de csak miután bemászott mellém, mert annyi kérdés lebeg most közöttünk, egyre szűkebb helyekre szorulva, lassan túlcsordul és felrobban. Fel fog robbanni, és talán pont erre várok, hogy megtegye, hogy kitörjön, hogy ellepjen mindent. A szemeit figyelem, az arcát, őt magát, akit évek óta ismerek, most mégis egészen másnak hat. Idegennek, izgalmasnak, talán a tiltott gyümölcs édes íze teszi azt ami az ereimben lüktet ismét.

Újra meg újra megzavarnak, mintha semmi meg senki nem akarná ezt, úgy űznek el minket egymástól, mintha ezzel üzenne valamit az univerzum - mégsem szűnik vagy enyhül továbbra sem, itt lángol, éget és mar egyre mélyebbre. Talán hazudnak a csillagok és mégsem rossz ez, mert ellenállni még annál is rosszabbnak hat. A mágnes két pólusa is vonzza egymást, hiába egészen mások, talán ilyenek vagyunk mi is?
A taxiúton ránknehezedik minden várakozással töltött pillanat, próbálom a lassan araszoló autókat nézni, a néha pislákoló fényeket, vagy elhaladó embereket - a figyelem legnagyobb része mégis valaki egészen másé. Csak az övé, mintha kisajátította volna a lényem nagyját, s csak azért nem az egészét, mert a maradék küzd ellene, küzd minden ellen, a taxisöfőr ellen, az idő és tér ellen, ha tehetné, elemeiben bontaná meg a fizika törvényeit csak azért, hogy haza repülhessünk. Más lesz otthon bármi is? Pont ilyen fullasztó lesz a levegő, pont ennyire fogom akarni őt, mint most a karjaim közt. Talán csak rosszabb lesz, de talánokba kapaszkodva ki kell bírnunk a hazautat mégis. Édesen takar be a kísértés, lopott érintésekbe, apró simogatásokba, elsuttogott vágyakba csomagolva amíg meg nem érkezünk, amíg ki nem táncol a karjaim közül, amíg a biztonságot nyújtó épület felé nem indul. Én pedig még mindig nem tudom levenni a tekintetem róla, mint akit megbűvöltek, talán ez is történt, nem megőrültem, csak a hatása alá kerültem.
Kellene, nem kellene, igenek meg nemek lengenek körbe minket, minden kimondott és kimondatlan szót meg gondolatot. Ha tehetném… tehetném? Néha úgy látom igen, máskor meg nem, összezavar és lehet mégis megőrülök, amikor csukódik mögötte az ajtó. Őrült vagyok, ostoba, hülye vagy mindhárom egyszerre, amikor ennyi alkalom sorakozott fel előttem, mégsem léptem. Összezavar. Felforgat. Kifordít egy kicsit, de a vágyak teszik, azt hiszem, rég voltam bárkivel is és ez most rohadtul nem segít az egészen.
A szobámba érve szívesen verném a fejem a falba, mégis az esőben keresem a megnyugvást, abban az egyenletes, néha megszakadó, egy-egy mozdulatnál frissüllő dallamban. Utána kellene mennem, vagy sok lenne? Hiszen ő lépett el, és az az átöltözés nem úgy hangzott, mintha hívna. A párnámba fordulok, kétlem, hogy egyhamar aludni bírnék, vagy tudnék, esetleg akarnék? A gondolataim, mint képek és hangok sebes vihara, nem tudom csitítani. Csak egyetlen pillanatban halkul el mégis: amikor kopog és belép. Akkor csend lesz, akkora, hogy hallom mindkettőnk lélegzetvételét. Itt van…
- Igaz. - Halkan figyelem, oldalra fordulok én is, felé. Egy újabb pillanat, amire válaszolok a kérdésére. A szívem gyorsabban ver, mint korábban. - Nem. - Nem félelem, vagyis nem abban a formában. Csak… évek óta ismerem és nem akarom szex miatt elveszíteni. Ugyanakkor nagyon is akarom… - Attól nem, hogy őrültség. - Elkapom az államon simító kezét, mielőtt még visszahúzná, a tenyerébe bújok majd bele is csókolok. - Talán. - Megszokhatta már tőlem a félszavas válaszokat, a csak megkezdett de közel sem befejezett gondolatokat, rendszerint alig kifejező arccal, szemforgatásokkal vagy grimaszokkal. Ez most mégis más. Félszavak persze, de lágyabb hangon érkeznek, hasonlít arra, amit korábban hallott a teremben.
Nem mondhatom el, hogy miért aggódnék mégis, nem tud a Charlieval történtekről, ő sem és senki sem, és igazából… kétlem, hogy bárkinek is meg kellene tudnia már. - De mi lehet a legrosszabb? - A szemébe nézek, komolyan kérdem, mi rossz történhetne? Pontosan tudom, mi rossz. - Te félsz? - Félre simítom a haját, muszáj hozzáérnem, a hajába túrnom, a tarkóját cirógatnom a hüvelykujjammal. Komolyan kérdem és látja rajtam, érdekel, hogy még mindig kételkedik az egészben? A talán jelen lévő és talán csak oda képzelt jelekkel összezavar.