i am so ready!

oh. no, not for your thing, sorry.

Feszült csendben várok. Nem segít, hogy a háttérben a tévén Spongyabob megy, és ráadásul egy tök jó rész, szóval szeretném nézni. Ha ennél is figyelemzavarosabb lennék, akkor megtenném, de ha valamiben nem ismerek viccet, akkor az az állatnevelés, és most állatnevelés folyik. Vérre menően. Felmordulok, ahogy Pong elkezdene felállni, mire ő egy sóhajjal visszaül oda, ahová öt perce leültettem. Tovább bámuljuk egymást, ahogy várom, hogy leteljen a tíz perc. Ez mondjuk nem nagy szám, minden hozzám kerülő kutya első dolga, hogy megtanulja, ha én azt mondom, hogy ül és marad, akkor ülsz és maradsz. Néha jó lenne, ha ez embereknél is működne, nem? Sajnos nem működik. Próbáltam. Cameron egy hónapig nem beszélt velem, és vírust rakott a gépemre, amitől akármit akartam megnyitni, helyette betöltött a képernyőmre egy pattanáskinyomós YouTube videó, ami a legundorítóbb dolog a világon. Szerintem a kávéfőzőm is ő rontotta el, de ezt nem ismerte be. Véletlen lett volna az időbeli egybeesés? HÁT NEM HINNÉM!!!

Szóval nem az a kunszt, hogy ülnek a kutyák, csak azért akarom kivárni a tíz percet, hogy lássam, tényleg értik-e a feladatot, és nem csak automatikusan csinálnak mindent. Megint rámorgok Pongra, mert megint felkelne. Végül csak kibírja a tíz percet, mikor is lefektetem őket, meg parancsra görögnek jobbra, aztán balra. Gyakrabban kéne több kutyát a lakásban tartanom, hát zabálnivaló a két dán dog, ahogy ügyetlen szinkronban nyomja az ipart, az esetlenül hosszú, kalimpáló lábával. Pingnek olyan marhára elege van az egészből, ha ennél jobban forgatná a szemét, félnék, hogy felakad. Kapnak egy jutifalit. Na, az persze tetszik. Megint ülésbe parancsolom őket, aztán Pongot utasítom, hogy kérjen bocsánatot Pingtől. Pong kötelességtudóan felkel, odacammog a tesójához, az egyébként fájdalmasan éles körmei kocognak a parkettán, aztán a hátsó lábaira ül mellette, a mellsőket pedig Ping nyaka köré fonja. Majdnem felvisítok örömömben, hogy megint sikerült, de akkor elkezdenének ugrálni, meg ilyenek, szóval visszafogom magam. Helyette csak utasítom Pinget, hogy bocsásson meg, mire az engedelmesen megnyalja Pong pofáját.

Na ez az a pont, ahol örömködni kezdek, meg jár nekik vagy három jutifali, és alapos simi, meg rengeteg „ügyes fiú!”. Meg az a pont, ahol csengetnek. A hiperaktívan vidám kutyákkal a nyomomban vigyorogva ajtót nyitok, és rácsodálkozok Warrenre. – Helló Baby Blue, hát te? – kérdezem, miközben azért behúzom a lakásba, meg egy kis szökkenéssel adok neki egy nem túl gyengéd, de annál szeretetteljesebb puszit a babasima arcára. Jó csinos is, remélem nem kutyanyálazom össze. – Úúú, mielőtt mondanád, képzeld, most tanultunk egy trükköt! Megmutassam? Megmutatom!! – szökdelek vissza a nappaliba, útközben felmarkolva egy újabb adag jutalomfalatot, mert az előbb az örömködés közben kifogyott a pizsamám zsebe. Füttyentek kettőt, mire a kutyák vágtatnak is felém, lesve a feltartott kezem. – Ül! – utasítom őket, ők meg kicsit vonakodva ugyan, de leteszik a seggük. – Pong, kérj bocsánatot! – adom ki a következő ukázt, mire Pong ügyesen el is indul, de Ping inkább lefekszik, a hátára gördül, és… játszani kezdenek. – Ne mááár! Héé! Most miért égettek?! – méltatlankodok, még toppantva is mellé, bár az unikornisos mamuszban ennek hangja semmi. – Három órája csináljuk, ne legyetek már lámpalázasak közönség előtt! – győzködöm őket, de éppen pont szarnak rám.

Elég lenne füttyentenem, és figyelnének, de… ehh, olyan cukik. Menjenek a fenébe. – Meg kellett volna ölelnie – nézek szomorúan Warrenre, lebiggyesztve az alsóajkam. – Szóval, miért is… - kezdek bele, miközben a jutalomfalatokat a pizsim zsebébe tömködöm, aztán kissé ledermedek, tekintetemmel egy órát keresve. Hét óra öt. Óhogyaza?! – Basszus, a bál! – csapok a homlokomra, amitől hót morzsa lesz az arcom, de ezen a ponton nem tök mindegy?! – Bassza meg, bassza meg, basszaMEG! – indulok meg sprintelve a fürdő felé, mint akit kergetnek. Majdnem el is taknyolok a kanyarban, csattanok egyet a falon. – Tíz perc! MAX! Előszednéd a ruhát, a vendégszobából, amit Sera kinézett? Van a zsákon dátum! – kiabálok magam mögé, miközben próbálok nem átesni a kutyákon, akik utolértek, és felettébb lelkesek, mert azt hiszik, versenyzünk. Úgy kell kituszkolnom őket a fürdőből, hogy tusolhassak gyorsan, ami közben fogat is mosok, mert kétségbeesetten marhára nem leszek kész tíz perc alatt, de legalább a mosolyom legyen szép?! A három perces zuhanyom után köntösben rohanok át a nappalin a szobám felé. – Mindjárt kész vagyok, mindjárt!!! Igyál egy kávét! Vagy ne, ha épp infarktust készülsz kapni! Ugye nem fogsz? – kukucskálok ki a szobámból Warrent keresve a tekintetemmel, miközben kapkodó ujjakkal fonom a hajam.

trainwreck. but your trainwreck. remélem szeretted. <3 | ⚶

high on the beat of a breakdown

'cause you and me are like drugs and candy

Azt azért el kellett ismernem, Bonnie lakásának volt valami egészen sajátos hangulata. Szerethetőnek épp nem neveztem volna, lakhatónak meg aztán végképp, de összességében azért csak be kellett látnom, hogy legalább annyira az én műveletlenségem, mint az ő lakberendezési hiányosságait tükrözi a tény, hogy nem találtam megfelelő jelzőt rá. A egyedi, például, amolyan polkorrekt köntöseként a véleményemnek, már majdnem jó volt, csak nem egészében fedte azt a miafasz reakciót, ami néma suttogásként csúszott ki az ajkaim közül, mikor egy viszonylag rövidre nyúló csengetés után Bonnie a küszöbön belülre invitált. Annak fényében, hogy a patologikus halmozás legsúlyosabb eshetőségeire készültem, a valóság mondjuk messze sokkal szerethetőbb formát öltött, olyan szempontból legalábbis, hogy nem kellett előre kitaposott ösvényen közlekednem a helységek között, és nem volt halálfélelmem, hogy elkapok valami fertőző betegséget pusztán attól, hogy hozzányúlok valamihez. Ezzel például máris megelőzte Wyndhamet, aki ugyanezt nem mondhatta el a saját lakásáról.
- Hát én – felelek reflexből, mosolyogni pedig meg se próbálok, mert most nem érdemli meg. Az arcán átfutó meglepettség – meg a normális ruhák hiánya – egyértelművé teszi, hogy fogalma sincs arról, mit keresek itt. Számon kérni viszont nem marad időm, mert vele ellentétben én elkövetem azt a hibát, hogy levegőt veszek; a túlélésre elpazarolt héttized másodperc alatt Bonnie porondmesterré avanzsál, nekem pedig néznem kell az előadást, amire a két hatalmas kutyát próbálja rávenni.
Nagyon messziről indulunk.
Szám szerint kettő darab lemondó sóhajjal kísérve követem figyelemmel, ahogy a boldog mosolya végül pánikba vált át a felismerés mentén, miszerint késésben vagyunk. Vagyis ő. Én, tartva magam a jó szokásomhoz, időben és felöltözve jelen voltam a megbeszéltek szerint. Hiba volt arra a feltételezésre alapozni az indulást, miszerint Bonnie majd képes lesz tartani magát bárminemű időrendhez, úgyhogy ebben az egyenletben végül is mégiscsak én voltam a hülye, amiért nem telefonáltam ide korábban, de azért nyilván őt hibáztattam a csúszás miatt. Nem hangosan, csak amolyan néma fejcsóválással; az sokkal veszélyesebb.
- Hogyne – forgatom meg a szemeim az óhaját hallva, amit ő ugyan már nem lát, de elég szoros a barátságunk ahhoz, hogy hozzá tudja képzelni a gesztust a hangszínemhez, úgyhogy őszintén ajánlom neki, hogy kihallja mögüle. – Remélem azon kevesebb a kutyaszőr, mint rajtad.
Széles ívben kerülöm meg a szóban forgó négylábúakat, akik teljes vehemenciával próbálják rátörni Bonnie-ra a fürdőszobaajtót. Nem különösebben zavarja őket a jelenlétem, engem viszont annál inkább a nyüszítésük; el is játszom a gondolattal, hogy magamra zárom a vendégszoba ajtaját, és inkább csak nemes egyszerűséggel megfojtom magam a ruhászsákkal, de túlságosan szeretem a mélykék öltönyöm ahhoz, hogy kutyakaja morzsák között halljak meg benne. Nem, ott Bonnie fog itt meghalni, ha akár egy perccel is tovább készülődik, mint az általa megadott időkorlát.
A tíz percnek hazudott emberöltőből végül alig három telik el, mikor úgy döntök, hogy akár le is vehetem a zakómat, mert már igazán mindegy. Ráérünk. Valahol ezen a ponton ront elő Bonnie is a fürdőből, Londont idéző temzei köddel a háta mögött, és multitasking képességét csillogtatva egyszerre fon hajat, hadar és megy az idegeimre. Lenyűgöző.
- Ki tudja, fiatal még az este – indulok utána a Sera által jóváhagyott, előkészített és felcímkézett ruhával a kezemben, és nagyvonalúan nem véve tudomást a hiányos öltözetéről, az ujjai közé kényszerítem a vállfa kampóját. Az sem érdekel, hogy épp a haját fonja. – A koffein ide már amúgy is kevés.
Nem Wyndham vagyok, hogy megvesztegethető legyek némi kávéval. Már csak azért sem, mert indulás előtt ittam egyet, számítva rá, hogy hosszú esténk lesz. Azt mondjuk nem gondoltam, hogy ennyire, de alkalmazkodtam már nehezebb körülményekhez is.
- Akarom tudni, hogy miért nem vagy még kész, vagy csak felbosszantom magam rajta? – Beugratós kérdés, mert úgyis mindenképp fel fogom bosszantani magam rajta. Ezt váltja ki az emberekből Bonnie sajátos bája, ezért szeretjük.
Többnyire.    

pont annyira, mint téged. döntsd el, az épp mennyi : D    | ⚶