+18
Kavarognak bennem az érzések, s ha nem figyelek rájuk, csak hangosabbak lesznek, elszabadulnak, és mégjobban próbálják átvenni felettem az irányítást. Mi lehet most Abival? Mit csinál? Csak ő tölti ki a gondolataimat, a plafont bámulva is csak rajta meg a történeteken jár a fejem. Legszívesebben egyszerűen átmennék hozzá, és ezen a ponton komolyan csak azt akarom, hogy a nyakunkba zúduljon az egész, legyen akármi, legyen akármekkora ökörség, mert ha nem történik valami, akármi, én egyszerűen szétrobbanok. Mégsem mozdulok. Valami mégis az ágynak szegezve tart, amíg meg nem érkezik, csak akkor leszek képes újra mozdulni.
- Igen… - Egészen hasonlóan érzünk, tényleg, hogy tűnhet valami ennyire rossznak amikor annyira jót ígér. Azt hiszem még az elsőnél sem voltam ennyire… ideges? Talán ez egy jó szó a bennem kavargó szüntelen viharra.
– Én sem. - Közelebb húzom magamhoz. Ha nem így lenne, akkor már rég kockáztattunk volna, már rég feldobtuk volna azt az érmét, nem is gondolva arra, hogy mi lesz ha a rossz felén landol majd. De ha egyikünk sem akarja, akkor… mégiscsak jobbak az esélyeink nem belefulladni, nem? Talán? Fogalmam sincs.
Fél. Azt hiszem megértem miért, mielőtt még kifejtené is, sejtem a mondanivalója egy részét. Azt nem tudom mondani, hogy nem kell félnie, vagy hogy biztosan nem lesz semmi, amikor én is hasonló dolgokra gondoltam az elmúlt percekben. A tekintetem találkozik az övével, a mélyébe süllyed, szinte elvesz benne, miközben a testem már most lángokban áll. Ennek lehet, hogy nem lesz jó vége, de már határozottan későnek érzem ezt a gondolatot. Erre viszont nem lehet tanácsom, fogalmam sincs mit mondhatnék ilyenkor. Halkan, hosszasan sóhajtok fel, mégis, már most ott van mögötte a vágy amit lassan órák óta cipelek. - Azt hiszem, már így is túl sokat féltünk. - Lehet nem azok a szavak amiket hallani akart, fogalmam sincs mik azok a szavak amiket hallani akar, csak az agyamra lassan telepedő ködöt érzem újra, és csak rá tudok gondolni, a közelségére, a teste kellemes melegére, ami lassacskán felemészt.
Hagyom, hogy a hátamra fordítson, olyan lassú a mozdulat, hogy meglep a következő, amiben már rajtam ül, annyira, hogy halkan bele is nyögjek amint cél ér, ha teljesen az ölembe mászott, érezheti is, hogy a testem reagál a közelségére. A szívem gyorsabban ver, ahogyan összekulcsolja a kezeinket a fejem mellett a párnán, elveszek a csókban, vágytól égve viszonzom, már ismerős ez a táncunk, annyiszor belekezdtünk, de egyszer sem értünk a végére. Talán most? Nagyon remélem, hogy most már senki sem zavarna meg… Azt mondja ismét, hogy fél, hogy nem akarom ugyanazt, a testem mégis már rég elárulta az akaratát amikor az ölembe mászott. A többiről pedig… - Fogalmad sincs, mennyire akarom… - Mosolyognék egy aprót, de elharapom még az ajkam szélén a végét. Bizsereg az egész testem, ahogyan leveszi magáról a felsőt, hallani, ahogy a visszatartott lélegzetvételem kiszabadul végre. Én is egyfajta szabadságot érzek mikor a kezemet a melleire vezeti, beleborzongok a szavaiba. - Ahogyan óhajtod. - Most pedig már tényleg nem bírom elfojtani azt a mosolyt, amivel rámarkolok a melleire, előbb szinte csak ismerkedve, majd egyre határozottabban miközben közelebb hajolok hozzá, mert nem elég a kezemmel érinteni, mert azt mondta, elvehetem, elvehetem mind én pedig az ajkaimmal kezdem ostromolni a testét, több óra felgyűlt vágyát sóhajtva vissza a bőrébe. - Őrülten akarlak. - Sóhajtom a bőrébe, csak fellesve a szemeire vágytól teli tekintettel, miközben nem habozva tovább már húzom is le róla az utolsó anyagdarabot. Annyira sietnék, rohannék előre, mert az idegeim táncolt ma este, és az összes előzőn is, hogy most azonnal magamévá tenném. Nem hagyom, hogy sokáig távol maradjon, húzom is vissza, csókolom újra, az ujjaimmal a lábai közé simítva, majd belecsúsztatva miközben csókolom, bárhol, mindenhol, főleg ha úgy érzem, hogy rohanna velem, rohannék előre vele, de ha lassítani akar, akkor megpróbálok lassítani vele, amíg közös ütemre nem érünk.

+18
Napok és órák várakozása, hogy most itt vagyunk, ahol talán senki sem zavar meg minket. Nagyon remélem, hogy senki nem tenné, hogy az intő jelek sora most befejeződik, hogy most már nem kell menekülnünk sehová, legfeljebb egymás karjaiba, ahogyan felemelkedek mellé. Imádom. Imádni akarom a teste minden porcikáját, ahogyan imádni akartam korábban is, csakhogy most gyorsabbnak hat minden, gyorsabban ver a szívem, gyorsabban kapkodjuk a levegőt, és gyorsabban reppennek a pillanatok is. Ha nem tapadtunk volna olyan sokszor egymáshoz, ha legalább egyszer később érkezik valaki, talán most nem érezném ennyire sürgetőnek a vérem, de egyik sem így történt. Most viszont az enyém. Az enyém, és ahogyan mondja, bizsergés szalad végig a gerincem mentén.
Az ágyra dőlve újra felsóhajtok mikor megérzem merre tart az ajkaival, majd mikor már körülöttem érzem moccanni, a hajába túrok finoman, de nem erőltetem a mozgását, csak beharapott ajkakkal pihegve pillantok le rá. Szinte rémisztő, hogy mennyire akarom már, azért is lélegzik fel az egyik felem valahol amikor elhúzódik. Csak annyira állítom meg a mozdulatban, hogy a közeli fiókhoz nyújtózva elővegyek egy óvszert, sietősen húzva fel, hogy folytathassuk. Ahogy újra az ölembe ül, a derekára csúsznak a kezeim. Halkan morranok fel amikor végre már teljesen benne lehetek, az a pár pillanat, majd a kezdetben gyengéd mozgás amit kezdeményez… a csók amivel én is hajolok felé mindent elmond amit tudnia kell, miközben ösztönből mozdulok én is bele a mozgásába. A kezeim már nem maradnak csak a csípőjén, a testére simítanak, miközben vagy ajkait, vagy a nyakát csókolom. Az egész testem átveszi az agyam édes bizsergését, olyannyira, hogy későn veszem észre mennyire a hatalmába kerített, hogy mikor még ő talán csak belelendülne, az én testem máris megfeszült a gyönyörtől. A fenébe. A fenébe, az első józan gondolatom, amikor enyhülni kezd a forróság. Nem tudok a szemébe nézni. Elsőre biztosan nem, ahogyan lemászik rólam, reflexből takarom el az arcomat, mert érzem, hogy ég. Nem tudom, hogy látott-e már elpirulni, de ennyire biztosan nem, mert most lángokban áll az egész arcom. Nem kell megválaszolnom a kérdését, mert mindketten pontosan tudjuk mi történt. - …sajnálom… - Kínomban nyöszörgöm, talán nem is hallja, fogalmam sincs, én csak… azt szeretném, hogy megnyíljon a föld, magába fogadjon és soha, de soha ne kelljen kimásznom belőle. Ennyire kellemetlenül rég éreztem magam, de nem maradhatok végig elbújva, egyszer muszáj megmozdulnom. Ami relatív hamar meg is történik, kidobom az óvszert az ágy melletti kukába és… véletlenül rápillantok. Még mindig elég forrónak érzem az arcomat ahhoz, hogy vörös legyen, de a fenébe, már… egy kicsit mindegy. A kérdése biccentek egy aprót, síri csendben veszem elő a cigisdobozt és a gyújtót a fiókból, hogy felé nyújtsam. A tekintetem kerüli az övét; mégis mint mondhatnék? Hogy nem szoktam így alulteljesíteni? Attól csak még szánalmasabbnak tűnnék… ezek után meg nem lepődnék meg, ha ő sem akarna látni…

Ez az éjszaka a miénk lehetett volna, ez az éjszaka egészen a hajnalba nyúlhatott volna, lehetett volna édes, lehetett volna forró, hosszan tartó és gyönyörbe áztatott. Ehelyett… szinte végetért mielőtt elkezdődött volna, egy pillanat alatt tört szilánkosra az álom és zuhant hangosan a padlóra. Nem is tudom mit mondok, nem is tudom mit mondjak, nem sűrűn keveredek ilyen helyzetbe, de amikor mégis, pont vele… könyörgöm, akárki mással lehetett volna, akire rácsukhatom az ajtót és az életben nem látom többé, de Abi pont nem olyan, akit csak úgy elküldhetnék a fenébe egy kösz, ez ennyi volttal, majd kezdjen amit akar az éjszakában meg úgy általánosan az életében. Bárki más cikis sztorijának könnyebben lettem volna részese, csak annak nem, akinek még nap mint nap a szemébe kellene néznem, kezdve mondjuk a holnappal. Nála nehezebb úgy tenni mintha ez soha az életben nem történt volna meg.
Gépiesen mozdulok a cigiért és a gyújtóért, a tekintete most méginkább éget, de már egészen másképp, mint pár perccel korábban. Csak pár rohadt perc…
Csak biccenteni tudok a köszönetre, inkább én is előkotrok egy szálat, talán a nikotin majd… nem tudom. Nem tudok semmit és igazából ez annyira nem újdonság, de legalább nem kell arra figyelnem, hogy mennyire ég még az arcom.
- A buliból kiindulva ami ott volt, későn. - Szóval lett volna időnk, emiatt is halk a hangom, mielőtt beleszívnék a cigibe ismét. A következő kérdése viszont határozottan meglep, annyira, hogy muszáj felé pillantanom. Tényleg csak egy pillanatra, mert még nem akarok a szemébe nézni.
- …maradsz? - Akármilyen kellemetlen is a helyzet, nem akarom, hogy így távozzon. Remélem, hogy nem fog csak úgy kisétálni ezek után, bár, ha megtenné is megérteném. Azt sem akarom, hogy szánalomból maradjon, de ha lelép, akkor tényleg egyedül maradok a becsületem padlóra zuhant szilánkos darabjaival. Szóval valahol az lehet méginkább szánalmasabb lenne csak, a két rossz közül meg inkább választanám a kissebbiket, azt, amiben még esélyt is látok arra, hogy ha csak egy kevéssel is, de jobb legyen az esténk elrontott vége. Annyira viszont még kapaszkodok a büszkeségem romjaiba, hogy ne kérleljem a maradásra, csak egy egyszavas kérdés amiben igyekeztem elnyomni minden reményt a válaszára. Végülis… már benne volt az ő kérdésében is, hogy maradna… bár ki tudja, mennyire gondolta komolyan. Ezért lesz most ismét feszült az a pár pillanat amíg elhangzik a válasza.

Most, hogy elhalkulunk, hangosabb lesz a vihar, élesebbek a villámok és mélyebbek a dörrenések. Van időnk erre figyelni két slukk közt, ha a néma mozdulatokon kívül más nem tölti ki a szoba csendjét. A gondolataim viszont ennél jóval hangosabbak, bennem tombol igazán a vihar, nagyobb, mint a kinti és hangosabb. Nem akarom, hogy lássa, nem akarom, hogy bárki is lássa - de holnap úgy kellene a szemébe nézzek, mintha ez most nem történt volna meg. Holnap, holnapután, azután… tudnom kellett volna a szerencsémet, azt hiszem, vagy legalább fél füllel hallgatni a számtalan jelre ami előttünk volt. Most egyértelműnek látszik, de korábban egészen más hatott magától értetődőnek. Elvesztettem a fejem és most ez az ára. Nem akarom megtörni a csendet, mert nem is tudnám mivel - azt sem tudom, hogy az elkövetkező napok csendjét mivel tölteném fel, mert a gondolataim már ott tartanak. Ott, és azon, hogy mit gondol most Abi. De semmiért sem néznék rá újra, hogy megtudjam.
Ő lesz az aki megtöri a csendet, én még erre is kis késéssel felelek, miután ráérősen fújom ki a füstöt. Nem akarom, hogy furának hasson a hangom, erre kell az a pár pillanat. Gyakran sokkal kevésbé tudom titkolni mit érzek, mint szeretném… - Ha beszél sem hinném, hogy hihető lenne. - Hiszen már nagyon is ütött benne az alkohol, az is meglepő lenne, ha összefüggően el tudná mondani, az méginkább, ha pontosan… a hihető pedig egyenesen csodaszámba menne. A lány és a szája most a legkisebb az aggályaim közt. Ha nem lenne a cigi, talán tényleg ki kellett volna küldenem Abit, akkor is, ha azzal nagy eséllyel rontok az egészen. Így viszont van ami elterelje a figyelmem és egy kicsit csitítsa a gondolataim - legalább addig, amíg a végére érek. Egyszer viszont el kell nyomnom a csikket és kettesben maradnom vele meg a valósággal. Mégis megnyugtat valahol, hogy marad - akkor is, ha lehet, hogy részben szánalomból teszi. Ez talán a kisebbik rossz, de őszintén, a fene tudja már. Murphy törvénye nagyon él bennem.
Aprót biccentek, ahogy elindul az ablak felé, ha nem tenné meg esélyesen megtenném én, de így legalább újabb pillanatokig nem kell megszólalnom. A tekintetem lopva követi az alakját, de elpillantok, mielőtt még észrevehetné, hogy figyelem. Ezt… elcsesztem. Amikor viszont mellém feküdve maga felé fordítja a fejem, már nehéz nem rá figyelni. Nem tudom mit akar mondani, de van egy sejtésem, a hangsúlyból, a tekintetből, az érintése gyengédségéből. Nem kell a szánalma. Fáj a szánalma, rühellem, ha szánnak, mint valami törékeny kisállatot. Ezért is morranok rá. - Persze. - Ilyen közelről talán látja, hogy a szemeimet forgatom, most jönne az a rész, hogy elküldöm a fenébe, és talán meg is történne, ha a következő pillanatban nem bújna közelebb. Ezzel meglep, váratlanul ér, és bennem rekednek a durva szavak. Némán mozdulok a sötétben, hogy magamhoz öleljem a testét. Ilyen közelről biztosan érzi, hogy felsóhajtok némán, de legalább minden bántó szó bennem maradt, minden olyan szó amit később én is megbántam volna, hogy a fejéhez vágtam őket. Egy pillanatra közelebb húzom, és azt hiszem, ez pont elég válasz a kérdésére, őszintébb, mint az odahajított persze volt korábban.
- Jó, hogy itt vagy. - Igazából az este esélyesen legkellemetlenebb részén már úgyis túl vagyunk, ezért érzem úgy, hogy nem sokat veszthetek azzal, hogy kimondom, miközben gyengéden simogatni kezdem a hátát. Őszintén megnyugtat valahol a közelsége, a korábbi kellemetlenül feszengető érzések enyhülni kezdenek tőle. Látom, hogy ő a vihart figyeli, én viszont őt nézem.

Ennél élesebb nehezen lehetne a különbség az esténk kezdete és a mostani pont közt, ha akkor az egekben voltunk, most a pokol egyik bugyrában pihenünk éppen, a csend mozdulatlanságát csak a cigi füstje zavarja meg. Egyszerre zavar és nyugtat meg, hogy még itt van, mert egyszerre emlékeztető arra, hogy mi történt, de arra is, hogy emiatt még nem küldene azonnal melegebb éghajlatra. Abi jobb ember, mint én, mert mondjuk lehet, hogy ő is gondol arra, hogy egyszerűen lelép - még mindig itt van. Én pedig nem egyszer választottam azt a megoldást, hogy egyszerűen lelépek. Fordított helyzetben fogalmam sincs mit tennék, de még így is szinte elküldöm, amint érezni kezdem a sajnálatát. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni az érzéssel, a haragom messzire űzné, akkor is ha ezzel egyúttal Abit is el kellene űznöm. Pont az ilyen meggondolatlan hibákba szoktam fejjel beleszökni, amikor a szám sokkal gyorsabb minden gondolatomnál. Mégis, egyetlen szerencsésen intézett mozzanat amivel meglep, belém fojtja a hirtelen támadó haragot. A felszínen kavarog még, de legalább annyira összezavarodottan, amilyen én is leszek ahogyan átölelem. Esélyesen jobb, sokkal jobb, hogy megakadályozta a sértettségem kitörését, mert már most tudom, hogy megbántam volna azokat a hirtelen támadó, és legalább olyan hirtelen ki is szabaduló gondolatokat. Rögtön abban a pillanatban, hogy elhagyták volna az ajkaimat, de rendszerint ilyenkor már nincs vissza csak előre valami rémes lejtőn, ahol egyre rosszabbak meg rosszabbak lesznek a dolgok. Most viszont elenyhül a pillanat, ahogy rá figyelek, lassan szertefoszlanak ezek a kusza érzések, teret engedve újabbaknak, amiket a teste közelsége kezd ismét felkavarni. Így, hogy ilyen közelről érzem a szíve minden dobbanását, minden lélegzet vételét, minden apró mozzanatot, nehéz nem csakis rá figyelni meg gondolni.
- Tényleg örülök. - Abbahagyom a simogatását, de csak egy annyire időre, hogy gyengéden félreseperjem a haját az útból. Ha hagyja, akkor lassan közelebb hajolok hozzá egy csókra. Ez most nem siet vagy rohan bárhová, megáll egy kicsit a pillanatban és itt reked vele, végülis, megérkeztünk már és a korábbi maraton futás közel sem vált be, most meg már nincs hová menekülni. Csak ő van meg én, a reggel pedig még mindig egész távoli, főleg, ha a mostani pillanathoz hasonlóan egy kicsit megáll még az idő, elhalkul a vihar, tompulnak a villámok éles fényei.

Örülök, hogy belém fojtotta a gondolatot, mielőtt még a sértett haragom meggondolatlan szavai megbántották volna őt. Így már kényelmesebb a csend, van benne valami megnyugtató, valami, amitől lassan fellélegezhetek. Valami, amitől a közelsége melegnek hat, amitől a korábbi szakadék köztünk már is hat olyan áthidalhatatlannak. Sőt, lassan mintha kisebb és kisebb lenne, hogy már ne kelljen attól tartani, mi van az alján, ha zuhanunk, akkor a folyóba fulladunk majd bele vagy az éles sziklák nyársalnak fel. Nem, most csak ő van meg én, a vihar beszűrődő neszei ismét a háttérbe szorulnak, ahogyan az ő alakja egyre élesebb lesz. Szeretem a közelségét, most tényleg úgy érzem, hogy jó, hogy itt van velem. Szeretem, ahogy mosolyog. A miértek hosszú sorára pedig nem akarok gondolni, hogy miért ilyen jó, miért ilyen természetes, miért változik meg látszólag minden köztünk egyetlen pillanat leforgása alatt, miért vagyunk képesek együtt megjárni a mennyek után a poklot, majd felemelkedni ismét. Egyszerűen csak jó vele lenni és ezt elfogadom, mint egy ritka pillanat, anélkül, hogy fejtegetni vagy megérteni próbálnám. Végülis az elmúlt napok valahol pont erről szóltak, némán kerestünk válaszokat meg kiutakat, de most már nem akarok kibújni az egész elől, egyszerűen csak elfogadni, hogy itt van és szeretem, hogy itt van ez köztünk, legyen bármi is. Egy hirtelen fellángolás, esetleg hosszabban égő tűz, valami múlandó vagy valami ami kitart még egy ideig…
Meg akarom csókolni. Csak egy érzés, nem is gondolat, ahogyan finoman elsimítom az arcába hulló tincseket. Nem olyan, mint a korábbi csókjaink bármelyike, ez gyengéd, ez nem rohan valami kétes jövőbe, inkább csak megállítja az időt, hogy kiélvezze annak minden múlandó pillanatát. Mert egyszer talán majd magunkhoz kell térnünk ebből, de az nem most van, most még csókolhatom úgy, mintha a világon minden idő csak a miénk lenne, miközben átölelem.
- Én sem. - Csak visszasuttogom az ajkaira, alig válva el tőle, miközben az ujjaim lassú mozdulatokkal ismét a testén köröznek, láthatatlan mintákat rajzolgatva a bőrébe, mielőtt még újabb csókra hajolnánk közelebb. Az érintése jólesően égeti a bőröm, apró jeleket küld szerte-szét, hogy az egész testem belebizsereghessen minden apró mozdulatba. Lassan ébredező vágyak táncolnak ismét bennem, amiket az ajkára is csókolok, amikről némán sóhajtok, amiknek mintáját folytatnám a nyakán, amikkel képes lennék az egész testét elszórni. Talán… talán adhatnánk még egy esélyt ennek az estének? Egy olyat, amiben kevésbé szorít az idő, amiben csak ő van meg én, amiben nem számít az éjszaka vége meg a hajnal közeledte, amiben nem rohanunk annyira, nem hajszoljuk a csillagok fényét, mert tudjuk, hogy megvárnak majd. A csókjaim pont ezt kérdik, a csókjaim pont erről kérdezik némán. Remélem, hogy ő is hasonlóan érez.

Már rég úgy érzem, hogy semmi irányításom nincs a mai este eseményei felett, ha mégis megpróbálnék hatni rájuk, csak kicsúsznak a kezeim közül. Talán ez egy jel arra, hogy hátra kellene dőlnöm és átadnom magam nekik? Elfelejteni, hogy mitől lehetne rossz, vagy akár azt is, hogy mitől jó, csak átélni a pillanatot, hozzon bármit is, anélkül, hogy ráfeszülnék. Ahogyan Abs közelebb búj, pontosan ezt éreztem, hirtelen elmúlt a bennem tomboló feszültség, a haragom egyenesen kettévágta, elcsitított egy vihart mielőtt még kitörhetett volna. Lehet véletlen volt, lehet ráérzett, de örülök, hogy így történt, hogy nem lett ez is egy újabb pillanat amit bánnom kellene ma, holnap, de még az után is.
Ebben a pillanatban valóban ő tölti ki a gondolataimat, nem csak a teste, hanem az egész lénye. Fogalmam sincs, meddig tarthat ez, de örülök, hogy itt van. Hogy pont ő van most itt és nem valaki más. Amennyire távolra kívántam volna korábban, most annyival is közelebb, ahogyan magamhoz húzom, mintha el sem akarnám engedni. Sebezhetőnek érzem magam most is, de mégsem annyira kellemetlen mint máskor, nem érzem, hogy menekülnöm kellene, hogy riadtan takargatnom kellene magam mielőtt még meglátná. Most nem zavar, most örülök, hogy velem van ebben a pillanatban is, ahogyan az ajkaihoz hajolok, semmi sem hat természetesebbnek, mint az a csók köztünk, lassan és lágyan, mintha nem lenne semmi, amit most rejtegetnem kellene előtte.
Vágyom rá, de már nem olyan vad őrülettel mint korábban, ez valami egészen más, kicsit idegen, szokatlan, de tetszik. Tetszik, hogy úgy érzem, most sehová sem kellene rohannom vele, egyszerűen csak elidőzhetek még ebben a pillanatban, amit kedvünkre nyújthatunk, amibe most ketten ragadunk. Akaratlanul is felsóhajtok, amikor megfogalmazza az én vágyaimat is egyetlen szóval, szeretné. Én is szeretném. Szeretném, ha az idő most csakis a miénk lenne. Nem akarok ellenállni neki, már rég nem, most sem, hogy ennyire más. Főleg most nem, hogy ennyire más, a végére akarok járni, ki akarom tapogatni minden részletét, érezni akarom az ízét, meg akarom ismerni.
Lassan csúszik ki az érintésem alól, ahogyan a mellkasom mentén halad, párszor a tüdőmben ragad a levegő egy-egy elsuttogott sóhajra, amikor elidőznek az ajkai az alhasamnál. A tekintetem az övébe akad, a mélyére mászik, őt keresi, az egész lényét, miközben egy újabb sóhajjal simítok az arcára. Szinte kérnie sem kellene, ott a válasz a testem minden rezdülésében, ami reagál minden mozdulatára, ami most csak miatta kel új életre, mintha most csakis miatta lennék itt. Mintha most a világom közepének tűnne, minden érzékem rá van kiélezve, minden más csak mellékes, hamis csillogás mellette. Nem veszem le róla a tekintetem, az ajkaimat finoman beharapva figyelem, ahogyan az ajkaival megérint, majd elveszek benne. Halkan pihegek a mozdulatai alatt, minden sejtem belebizsereg, miközben egy óvatlan pillanatban a nevét sóhajtom. És kicsit sem bánom, hogy a tudtára adom, mennyire kezdi elvenni a józanságom, miközben a légzésem csak miatta szaggat, a szívem most csak miatta dobban olyan hevesen újra meg újra.

+18
Évek óta ismerjük egymást, és mégtöbb, lakunk együtt - ismeri a legjobb és legrosszabb pillanataim sokaságát, esélyesen pedig a mostani is egy közülük, ahogyan az előző is azzá vált. Nagyon régóta ismerjük egymást, de szerintem így is akadnak titkaink, nekem legalábbis biztosan, részek az életemből amiket elzárva tartok és lakat alatt őrzök. A legfontosabbak, a legfájdalmasabbak, lényegi emlékek amiktől képtelen lennék szabadulni, amik túl fontosak ahhoz, hogy szabadjára engedjem őket. Talán neki is akadnak, talán mindenkinek - most mégis úgy érzem mellette, hogy ellazíthatom ezeket a gátakat, hogy nem baj, ha egy kicsit mégis beles mögéjük. Most mégsem érzem magam közben igazán sebezhetőnek, sőt, egészen biztonságban.
Ismét vágyak kelnek életre bennem, amiket az ajkára csókolok, amiket a bőrébe rajzolok, amikért ismét az ajkaira hajolok, mielőtt még elindulna a testem mentén. A szívem dallama az övét követi, csak néha szalad mégis előre az ajkai játékán. Szeretem, hogy milyen határozottan indul el, tetszik, ahogyan nem haboz, imádom, hogy magának akar. Kicsit megőrülök, kicsit elveszek, kicsit eltűnök a valóságból, de a tekintentem mégis újra meg újra visszatalál rá, mint akit megbűvöltek, mint aki a hatalma alá került. Hajszolja a testem, korábban a lelkem, már nem is tudom, mim szomjazik rá igazán - talán mindkettő. Azt hiszem, mindkettő.
A csípőm néha szinte magától mozdul egy aprót az ajkai játékába, az ujjaim a hajába túrnak, alig mozdulatok, apró biztatások, a sóhajaim nesze, a légzésem szaggatott dallama, és a hangom, ahogyan a nevét suttogja, amíg a testem a gyönyörtől nem válik cseppfolyóssá. Kitölti az érzékeim a jelenléte, szinte túlcsordulok tőle, még bódultan ködös a tekintetem, amikor ellazulnak az izmaim.
Kell még egy pillanat, csak egyetlen, egy annyi józansághoz, hogy magamhoz vonjam ismét egy csókra, hogy magam alá fordítsam, hogy most én legyek az aki csókokkal szórja a testét, hogy most ráéreősen fedezhessem fel annak minden centijét. Most van időnk, még van időnk, igaz? Csak némán kérdi a tekintetem, ahogyan fellesek rá, az ujjaim a melleinél játszadoznak, nemsokára az ajkaim is követik, be akarom barangolni az egész testét, hallani akarom a sóhajait, megismerni minden dallamot amit elő tudok csalni belőle. Ahol élvezet szaggatja ezt, tovább időzök, de tudjuk merre haladok, az ujjaim mozgása vetíti előre, ahogyan a combjára simítok, ahogyan belemarkolok, határozottan, de még gyengéden tárva szét a lábait. Nem sitek vagy rohanok, lassan játszom az édes percekkel, a combjába csókolok újra meg újra, hosszasan kísértem mielőtt még tovább haladnék. Meg akarom őrjíteni egy kicsit, legalább annyira, mint ő is tette velem - vagy mégjobban.

+18
Nem szeretek ennyire nyitott lapokkal játszani, mégis, felszabadítónak érzem most. Korábban csak a büszkeségemen ejtett sebre tudtam gondolni, most viszont teljesen elveszett az az érzés a többi mellett, most egyszerűen alábuktam valami egészen másba, amiből nem akarok felébredni. Szeretek itt lenni vele ebben a pillanatban, tartson bármeddig is. Lehet azért van, mert ismerem, lehet azért, mert egy részem, egy gyakran mélyre fojtott részem nagyon is várt egy ilyen pillanatra. Azért is akarom kiélvezni minden percét, hiszen fogalmam sincs, mikor lehet újra egy hasonló. Lehet ez is olyan gyorsan változik majd ahogyan egy héttel korábban tette, lehet, hogy egy újabb hét elteltével álomnak fog érződni - de az is lehet, hogy már holnap arra ébredünk, hogy talán valós sem volt. Azért is élem meg úgy, mintha csak az itt és most lenne, amit nem követnének holnapok, de amikben a tegnapok is egészen jelentéktelenné törpülnek.
Imádom hallani a hangját, sóhajok és nyögések sorozatát, ahogyan a nevemet ejti mielőtt a testét elönti a gyönyör. Nem számítottam arra, hogy ilyen gyorsan megtörténik, mégis egy apró, elégedett mosollyal indulok fel hozzá amikor hív. Mint akit megbűvöltek mászok fel mellé, útközben még elhintve pár kisebb csókot, megérkezve pedig az ajkaihoz hajolok. Az egyik kezemmel megtámaszkodom a feje mellett, a másik az oldala mentén halad a combjához, hogy belemarkoljak miközben egyre hevesebben csókolom. Mégsem ugyanaz a mohóság van benne, mint az első csókjaink során, mélyebb vágyakról sóhajtok most az ajkaira. Fogalmam sincs, hogy mi történt velem, de nem akarom, hogy elmúljon amit kiváltott belőlem.
Amikor elválnak az ajkaink, a tekintetem az övébe mélyed. Sosem néztem még rá ennyire lágyan, mégis vágy szikráitól égő szemekkel. Az ujjaim az arcát cirógatják, még elkaphatja a pillantása a halk nyögésbe fulló sóhajomat amikor megérint. Újabb csókért hajolok közelebb hozzá, egyre mohóbb táncra hívva őt. Kitölti az egész világomat most, már nem kell túl sokáig ingerelnie, hogy készenálljak. Szinte fáj a pillanat, amikor el kell szakadnom az ajkaitól, amikor újra a fiókhoz nyújtózom. De még egy pár pillanat, még egy pár őrjítően édes, amielőtt folytathatnánk. Közelebb hajolok ismét, a tekintetem az övét keresi. Halkan felnyögök, amikor elkezdem érezni őt, a testem szinte már remeg érte, mégsem sietem el. Most sem sietem el egyetlen mozdulatomat sem, ahogyan elmerülök benne. Az ajkára csókolok, hagyok egy kis időt magunknak, mielőtt még mozogni kezdenék. Előbb csak egészen gyengéden, akkor is, ha közben a lepedőbe markolok. Elengedem a combját, helyette a kezét fogom meg, az ujjait az ujjaimmal összekulcsolva a feje mellett, miközben újra meg újra csókolom, mint aki képtelen betelni vele.

Szeretem, hogy most ennyire természetesnek hat minden, könnyednek és magától értetődőnek, hogy anélkül lehetek gyengéd, hogy bármitől is tartanom kellene. Legfeljebb a holnap képe rémiszthetne, de az most nem létezik, az valami képzelt, nem is valós. Most csak ő van és én, nincs de, ha, semmi ami akadályozhatna, semmi ami megállíthatna. Mintha mindig is rá szomjazott volna a lelkem, a mostani pillantok sokkal nagyobb elégtételt jelentenek, mint korábban bármelyik. Azt hiszem, ő is ezt érzi most amit én, azt hiszem valami hasonlóra gondolhat. Nem tudom mi ez a kapocs köztünk, amit eddig nem láttunk, azt sem, hogy mióta van itt - lehet, hogy csak a megfelelő óra megfelelő percére várt. Hiszen csak ennyin múlt, egyetlen pillanaton, hogy a légkör köztünk teljesen másra váltson. Fogalmunk sem volt, hol landol majd a szárnyait finoman verdeső pillangó, hogy vihart kelt majd vagy csak egy széllökést, hogy kihat-e a felszállása majd az egész világunkra vagy sem. De tetszik, hogy ide vezetett, hogy hozzá csalt, ha még csak ennyi időre is, de vele akarok lenni. Úgy érzem már rég kicsit többről szól ezt, mint a testünk vágyai, azt hiszem, ettől lesz annyira mámorító minden érintése.
Elcsókolom a gondolatot, pedig hallom, szereti a mosolyom. Valóban ritkán teszem, talán egy kicsit ritkán, de most sem tűnt fel, most is elveszett a pillanatban. Annyira tökéletesnek hat most minden, hogy kicsit sem bánnám, ha mégis megállna az idő, ha valóban itt és most megrekednénk ebben a pillanatban is boldog lennék vele. Az ajkaira hajolok, újra meg újra csókolva, halkan pihegve bele. Nem akarom, hogy vége legyen, de tudom, hogy egyszer vége fog szakadni. Mégis csodás minden pillanat. Közel érzem magamhoz, a lényemhez engedtem közel, egy olyan darabhoz, amihez keveseket szoktam. Amit rég engedtem meg bárkinek is.
Nem tudom hol kezdődik ő és hol én, mintha már nem is lenne ő meg én, csak egyetlen mi. Az idő is elveszni látszik, elmúlik teljesen, mintha sosem létezett volna, mintha mindig csak ő létezett volna. A testünk és lelkünk egyetlen dallamot ismer, a miénket, egy közösen szépet, aminek a végén szinte egyszerre bukik alá a testünk.

Mellé fekve hozzábújok én is, magamhoz ölelem, a korábbi percek pillanataitól még mindig kicsit kábultan, kicsit szaladó szívvel és légzéssel, de közelebb húzom magamhoz. Nem tudom mikor voltam utoljára ennyire boldog, mikor hatott valami ennyire kellemesnek. Megcsókolom újra, ahogyan közelebb hajol. Csak egyetlen pillanatra akasztanak meg a szavai, vagy talán még annyira sem, nem születik második gondolat vagy ennél nagyobb habozás, valahogy illik a pillanatba, amiben közelebb húzom egy kicsit. - Jóéjt. - A homlokomat nekitámasztva hunyom le a szemeimet, érzem, hogy csak pillanatok kérdése és el fog nyomni az álom - bár most a valóság is az álmok legszebbjeinek érződött.

Reggel lassan kezdenek csak felszivárogni az emlékek, mintha nem is emlékek lennének, mintha egy álom darabjait próbálnám felidézni. Ahogy magam mellé pillantok, az ágy üres, de a párnámon még itt az illata, az illat, ami alig órákkal korábban még teljesen kitöltötte a szobát, most csak egy apró lenyomata az estének. Becsukom a szemeiemt, ahogyan a párnába fordulok, már tisztán emlékszem mindenre, és mosolygok. Egy pillanatra mosolygok, majd el is múlik, ahogyan felkelek. Nem tudom milyen lesz látni újra, mármint… nem tudom mi változott, ha változott bármi is. Ha ez most csak egy alkalom volt, mert túl különlegesnek hatott ahhoz, hogy megismételhesse magát. Az ilyen jó dolgok nem szoktak csak úgy újra meg újra megtörténni. Azt sem tudom, hogy ő mit gondol majd erről, hogy hibának élné meg mégis, vagy annál kicsit többnek? Eddigre a többiek is biztosan hazaértek, ha nem mindenki, de legalább egy valaki biztosan itthon van még rajtunk kívül. Lassan veszem magamra a ruháimat, a tegnapiak nagy része eldobálva hever a padlón. Annyira nem is lenne különös, más azt hihetné, hogy csak siettem, de én pontosan tudom a történetet mögöttük.
Már felöltözve lépek ki az ajtón, nem tudom mire számítsam, ha meglátom, vagy mit mondjak, ha mondanom kellene? Erre viszont gyorsan választ kell kapnom, ahogyan meglátom a konyhában. - Jó reggelt. - Még karcos egy kicsit a hangom a reggeltől, ahogyan a közelébe indulok, nála van a hamuzó, én pedig rá akartam gyújtani. Persze, nem az az egyetlen az egész lakásban - de meddig kerülhetem? Nem kellene kerülnünk egymást, az elmúlt hétből kiindulva legalábbis. Mondjuk a következményeket figyelembe véve… nem is zárult annyira rosszul.
A közelében foglalok helyet csendben, de nem nézek rá újra, csak kiveszek egy szálat a dobozból és meggyújtom. Nem tudom mit mondhatnék, ha mondhatnék egyáltalán bármit is. Talán csak kerülni kellene az egészet? Úgy tenni, mintha meg sem történt volna? De túl sok minden történt ahhoz, hogy csak úgy semmissé válhasson, főleg egy pár óra alatt.
Különös ilyen közel ülni hozzá, nem közelebb, mint bármikor máskor, de sokkal távolabb, mint az este folyamán voltunk egymáshoz. Lassan fújom ki a füstöt, nem tudom eldönteni, hogy a csend most megfojt vagy még tűrhető? Úgy érzem, ha hosszasan néznék rá, zavarba jönnék. A tegnap mi… a tegnap nagyon sok dolgot műveltünk. A tegnap... a tegnap a kedvesének nevezett? Mégis felé fordulok, némiképp a felismeréssel az arcomon.

em tudom mi lesz majd reggel, hogy mire ébredünk miután már másodjára térhetünk magunkhoz egy álomból. Nem tudom milyen lesz majd a szemébe nézni újra egy olyan pillanatban, ami nem a mostani érzelmeitől fűtött, nem tudom milyen lesz majd úgy érni hozzá újra mintha nem is lett volna köztünk semmi annál bensőségesebb, mint ahogyan már összértek az ujjaink amikor átadtam egy bögrét vagy egy cigit. Nem tudom milyen lenne ezek után, ha az ölembe mászna ahogyan szokott, nem tudom milyen lenne - de nem ugyanolyan, mint régen. A mai este nem fog semmissé válni, nem fog eltűnni a sötétben, nem fogják elfeledtetni a felkelő nap sugarai. A mai este talán nem csak az emlékeimbe égett, de a sejtjeimbe is, a lényembe, a lelkem egy darabja fogna őrizgetni titokban, elzárva minden mástól, ahogyan a kincseket szokták, lakat alatt, hogy ha még meg is találná valaki, kifosztani ne tudja.
Ha tudnám sem akarnám elfelejteni, őrizni akarom pont így, ahogyan volt, minden pillanatát. A reggel miatt aggódni ráérek, a reggel talán majd megoldja magát, most még este van, ahogyan egymás karjai közt elnyom az álom, még távolinak hat a reggel, nem is valósnak, még tart az első álom, amikor utolér a második.

A reggel hűvös, az estéhez képes egészen hideg. Mintha kihűlt volna nélküle, mégis itt érzem magam körül az emlékek lecsengésében, ahogyan újra felelevenednek, előre kúszik az a sokat ismételt kérdés - mit műveltünk? Fogalmam sincs, hogy mi volt vagy mi történt, csak arról, hogy nincs bennem bűnbánat, hogy nem tudnám bánni, hogy mégis megtörtént, hogy az este úgy alakult ahogyan.

A reggeli gondolata meg sem fordul a fejemben, ahogyan kilépek a szobából, csak egy cigire van szükségem, mégis Abira gondolok még mindig. Rá, aki mintha csak kilépne a fejemből, a konyhában áll, egy pohár narancslé és egy szál cigi társaságában. Pont úgy, ahogyan reggelente lenni szokott, mégsem hat ugyanolyannak, mégis, mintha egy kicsit másképp vetülne az arcára a fény, mégis mintha a mosolya most megnyugvással töltene el.
A kérdése meglep, mégsem kell sokat gondolkodnom a válaszon. - Igen. - Közben odaérek hozzá. - Nagyon jól. Te…? - A tekintetem most időzik rajta hosszabban, ahogyan helyet foglalok nem messze tőle, csak annyira szakadva el, hogy rágyújtsak. Máskor nem gondolnék mögöttes jelentést semmibe, most mégis mintha mindenben azt keresném egy kicsit. Inkább elszakítom róla a pillantásom, amióta az elsőt szívtam a cigibe, nem is fordultam felé - egészen addig a gondolatig. Addig az egyetlen szóig, ami az ő ajkairól hangzott el, talán még kábán, talán még bódultan, talán még túl őszintén, vagy egyszerűen tűl részegen a pillanat mámorában? De elhangzott, bennem pedig mintha csak most tudatosult volna.
- Semmi. - Nem tudom mit mondhatnék erről őszintén, megbámulni sem akartam miatta, csak pont olyan hirtelen jött, mint maga a felismerés. A köhögéséből ítélve pedig őt is sokként érte a reakcióm. Nem akarom, hogy fura legyen a légkör - bár most talán nem is kifejezetten fura, inkább különös, ahogyan mindketten tapogatózunk a tegnap történtek ködjében, találgatva, hogy merre kellene innen menni tovább, mert nem látni az ösvényt.
Leütögetem a hamut a szál végéről, addig is elszakadhat róla a pillantásom. - Semmi. - Ismétlem ahogyan újra az ajkaim közé emelem a szálat, mélyet szívva belőle, lehunyt szemekkel egy pár pillanatig még magamban tartva a füstöt mielőtt lassan kifújnám. Kimondva teljesen biztos vagyok abban, hogy hülyén hangozna, ha elmondanám mi jutott eszembe. Talán nem is emlékszik rá, talán jelentősége sem volt, talán csak én kattogok most ezen a szükségesnél tovább, mert különösen hat. Olyan különösen, amit nem tudok hová tenni, képtelen vagyok megfogni, mert elillan amint elérném az ujjaimmal. - A többiek? - Nem akarom, hogy azt érezze, a tegnap zavar… de fogalmam sincs, hogy mit kellene kezdeni vele, vagy kellene-e bármit. Lehet csak érintetlenül kellene hagyni, mint a legszebb kristálykészletet, ami csak arra van, hogy nézzük, de soha többre.

Az este után hagyott apró lenyomatok még mindig nem múltak el, mintha még mindig követnének, ahogyan közeledem hozzá - azért is kerüli valahol a tekintetem, azért sem időzik rajta tovább a szükségesnél. Nem igaz, hogy sosem figyeltem volna meg, de az más volt, másnak hatott, másnak hat most minden. A csend is, amit nem tölt ki a hangja, bár próbálja vezetni a beszélgetést, közel sem olyan harsány és könnyed, mint bármely más reggelen. Ez nem egy más reggel, ez az a reggel, a tegnap esti után reggel. Megmásíthatatlanul égett az emlékeink közé. Ha mással történt volna, talán most jobban zavarban lennék. Kétlem, hogy most látná rajtam, de okkal próbálom lefoglalni magam a cigifüsttel.
Nagyon jól. Nem tudok elnyomni egy kisebb mosolyt, ahogyan ugyanazokat a szavakat hallom tőle is. Nem tudok nem rá nézni mégsem, a tekintetem mégis elvesz az övében, egyetlen pótcselekvés mégsem elég, hogy csak úgy kiszakadjak az egészből. Igazából azt sem tudom, hogy akarom-e hogy csak úgy elmúljon, hogy csak ennyi legyen. Ő mit akarhat? Vagy láthat az egészbe? Kétlem, hogy túl kellene bonyolítani, hogy bele kellene préselni bármi komplikáltat, lehet így önmaga pusztaságában volt a legszebb az egész? Nem tudom, fogalmam sincs, de egy részem ki szeretné deríteni.
Biccentek egy aprót a szavaira, igazából nincs kétségem afelől, hogy legalább egyvalaki itthon van már, most mégis örülök ennek a pár pillanatnak kettesben vele. Akkor is, ha fogalmam sincs mit mondhatnék. A csend is sokat elárul, főleg az, hogy ő is hallgat. De mégsem úgy érződik, hogy kifejezetten kerülni akarná az egészet, talán csak úgy van mint én, próbálja kitapintani a történeteket. - Igen. - A tekintetem követi a mozgását, most, hogy háttal áll már teljesen mellékes a cigizés, csak figyelem, ahogyan a kávégép körül tevékenykedik. Az viszont meglep, amikor egyenesen felhozza a tegnapot. Sejtettem, hogy fel fogja hozni valamikor, mert velem ellentétben ő nem kerülget a végtelenségig egy témát amit kicsit is kényesnek érezne, hanem belevág. Csendben hallgatom, akkor sem véve le a tekintetem róla, mikor szembefordul. Állom a pillantását, emésztgetem a szavait, azt az ismeretlen ízt. Fogalmam sincs, hogy hogyan tovább. Mielőtt viszont bármit is válaszolnom kellene, Mateo ismerős hangja robban be közénk, ezért szavak nélkül pillantok inkább a hamuzó felé, finoman megütögetve a szálat, mintha csak cigiztem volna, mintha semmi sem zavart volna meg, mintha semmi sem zökkentett volna ki. Varázslatos volt. Azt hiszem, ez egy jó szó a történtekre, annak hatott, valami különlegesnek. De a különleges pillanatok ritkák szoktak lenni.
- Kösz. - A bögre kávé felé pillantok, mégsem mozdulok, mégis mozdulatlan maradok. Egy kicsit azt hiszem éppen megfulladok, de csak az látszik rajtam, hogy feszült vagyok, talán kicsit zavart. Nem pirul ki az arcom, nem érzem melegedni, egyszerűen tele vagyok gondolatokkal és érzésekkel. Most Mateot is kerülném inkább, bár ez nem fura, megszokhatták, hogy reggel egy ideig jobb nem hozzám szólni, mert az alapnál is harapósabb tudok lenni. Inkább ráveszem magamat, hogy egy újabbat szívjak a cigiből, miközben a szemem sarkából látom, ahogyan Mateo csatlakozik mellénk. Úgy tűnik, jó estéje volt, legfeljebb egy kicsit hosszú.
- Nagyon gyorsan leléptetek az este. - Ártatlannak szánja a megjegyzést miközben ledobja magát, kétlem, hogy bármi többet képzelne a mondatba, mégis köhögni kezdek a füsttől.

Nem tudnám még megmondani, hogy mi az ami megváltozott a tegnap, hogy az pontosan milyen hatással is lesz a jövőnkre. Csak azt tudom, hogy a tegnapot nem lehet csak úgy eltörölni. Tudom, hogy nem fogom csak úgy elfelejteni, semmissé téve dobni ki. De ha túlgondolnám, ha túl mélyről kezdeném elemezni, talán csak veszítene az értékéből.
Még mindig érzem a közelségét, talán pont emiatt is kerüli a tekintetem - kerülné, határozottan kerülné, mégis rátalál újra meg újra, és amikor rátalál, nehezen engedné el. Kétségtelen, hogy az emlékek élesen élnek bennem, hogy őt figyelve még elevenebbé válnak.
Bármikor felbukkanhat valaki és megzavarhat mindket - de miben is? Hiszen csak beszélgetünk, hiszen lehetne ez a reggel olyan is, mint bármely másik. Mégis teljesen más. Teljesen másnak hat a reggeli napfény az arcán is, de mint ahogyan az egész helyzetet, egyelőre ezt sem tudom megfogni. Hirtelen történt, robbanásszerűen fajult el, majd valami gyönyörűben telepedett közénk. Mostanra viszont felszállt a köd, elmúlt a pillanat, és csak a józan emlékek maradtak belőle. Most van valami feszült a hallgatásban, a csend mintha közénk ékelné magát, mintha… talán mindketten a tegnapon gondolkodunk még. Amíg szóvá nem teszi, akkor már nem valami megfoghatatlan érzés lesz az egész. Mateo viszont a legjobb - vagy legrosszabb pillanatban érkezik közénk, a megjegyzése viszont határozottan a legrosszabbak egyike. Akkor is, ha jó eséllyel ártalmatlannak szánta, legalábbis nem abban a környezetben, amerre a gondolataim viszik tovább. Miközben próbálok túllendülni a tüdőmet maró érzésen, a szemem sarkából figyelem, ahogyan Abi Mateo ölébe mászik és átkarolja. Semmit sem kellene éreznem a mozdulatra, hiszen már régóta ennyire közvetlen velünk.
- Sok volt a partihangulat. - Megvonom a vállam, kicsit könnyezve, de már alig köhögve. Nem minden buli alól húzom ki magamat, de előfordul, hogy korábban lelépek ha úgy érzem, kezd sok lenni. Nem csak a tömeg meg az emberek, a zene, a hangzavar meg úgy általánosan minden.
Máskor odadobnék egy megjegyzést Abinak a távozásához, de most inkább nem akarom felemlegetni, főleg nem Mateo előtt, hogy mit csinált este. Pontosan tudom, hogy mit csinált este. Helyette inkább Mateora pillantok. - Inkább mesélj a buliról. - Lassan elvigyorodok, mintha az ő estéje vadabb lett volna. Pedig ha tudná… Még érzem az arcomon Abi ajkainak láthatatlan lenyomatát.
Hallom, hogy beszél, de alig tudatosulnak bennem a szavak, inkább csak hallgatok és biccentek párszor, mintha figyelnék rá. Az évek során nagyon jó lettem abban, hogy úgy tegyek, mintha jelen lennék egy beszélgetésben, holott a közelben sem vagyok. A gondolataim visszaterelődnek pár perccel és pár órával korábbanra. Azt hiszem, beszélnem kell vele, mielőtt ugyanabba sétálnánk bele, mint egy hete. Csak arra várok, hogy Mateo elmenjen, vagy befejezze a történetet. Amíg lelép a fürdőbe, én a csikket elnyomva indulok Abi szobája felé, hogy bekopogjak. Kétlem, hogy ne lenne még ébren…

Miután benyitok, előbb csak becsukom magam mögött az ajtót, a tekintetem csak utána állapodik meg rajta. Igazából fogalmam sincs mit fogok mondani neki, csak… szóval csak nem akarom teljesen a levegőben hagyni a dolgokat, azt hiszem. - Szóval… a tegnap este. - Szerintem sejti ő is, hogy emiatt jöttem. Kicsit halkabban beszélek, mint máskor, nem akarom, hogy a többiek hallhassák, bár még fel sem ébredt mindenki. - Tényleg… varázslatos volt. - Az egy jó szó rá, csak… el akartam mondani, hogy még mindig így gondolom én is, reggel is, és nem csak a pillanatban. A tekintetem mégis ez a pár szó közben kétszer is tanácstalanul siklik le róla, inkább körbepillant a szobában, mintha nem ismerném már rég. Fogalmam sincs mivel kellene folytatnom, tudom a kérdését… hogyan tovább? A választ viszont nem ismerem rá. Talán azért sem léptem még bennebb. De most végre újra a szemeibe nézek. - Fogalmam sincs. - Fogalmam sincs, mégis közelebb indulok hozzá, végre felolvadnak a tagjaim, és mellé ülök az ágyra. Közelebb akarok lenni hozzá.