Pozitív: őszinte. Negatív: őszinte. Bár rávehető a bocsánatkérésre, könnyedén előfordulhat, hogy csak olaj a tűzre, mert kicsúszik egy szűretlen gondolat, aminek nem kellett volna. Hoppá, kellemetlen, de most kezdje elölről a békülést? Azt mondják az idő a legjobb gyógyszer, és neki is pont ez kell, idő, különben csak mélyebbre ássa magát - viszont van amire nem érdemes várni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy sosem vetemedne hazugságra, vagy mélyrevágó bűntudat kísértené az álmatlan éjszakáin – egészen más okok miatt virraszt néha hajnalig is, ami mellesleg nem a valahol negyvennyolc óráig számoltam ébrenlét rekordjának megdöntése, bár az is elég nemes cél lenne, de, ugye, az őszinteség fontos, nem? (Nem?) Ezen a ponton már inkább szimplán szókimondó, de részletkérdés. Pont olyan apróság amire másokban könnyedén felfigyel, valószínűleg magában is, de ezt nem fogja elárulni neked. Ellenben a rólad alkotott véleményeiről, mert azokról előbb vagy utóbb, de tudni fogsz. Nem mindig annyira fontos, hogy azonnal közölje, de amikor úgy érzi eljött az ideje, akkor a szükségesnél többet is kaphatsz. Mert ha apró részletekről van szó, rémesen pontos tud lenni a memóriája, de azért olyasmit mondjuk, hogy mit reggelizett, nem érdemes kérdezni tőle. Valószínűleg valami ehetőt, főleg, ha eszébe is jutott, hogy még ilyen igényei is vannak. A napi szükséges folyadékbevitelről meg inkább ne is beszéljünk, a teste elmorzsolhat egy fohászt amikor végre vízhez vagy valami hasonlóhoz jut, ha már ő évek óta nem vetemedett ilyesmire.

Pozitív: rendszerető. Negatív: a rendje a sajátja, amit nem tanácsos fejtegetni. Állítása szerint megtalál mindent, ami igaz is, viszont nem mindig azonnal vagy időben. A gyakran használt dolgai mindig elől vannak, valahol valamelyik kupacban, tuti ott van, de, tudod, talán már nem is olyan fontos az. Ráér. Ő is, meg az elintézni való ügyei is. Azért mondjuk határidőre beesik az ilyesmikkel, többnyire. Esetenként. Attól függ. Ne nézd így, jó munkához idő kell, nem? Ja, hogy összecsapta? Nem jött az ihlet. Vagy jött, csak éppen máshoz és kár lett volna elpazarolni a kibontakozó lehetőséget. Igen, a fekvés is a folyamat része, nem, nem csinálhatna mást közben, és nem, nem zavarhatod. Különben is, fejhallgatóval már hallani sem fog, de ne tévesszen meg a látszat, nincs szüksége ilyen eszközökre, hogy elvesszen egy másik világban, ami sokkal izgalmasabb nálad. Ne vedd magadra, az a mérce azért elég magas. Viszont kitapasztalta a biccentések és aha-k tökéletes arányát, szóval még el is hiheted, hogy veled van. Az elbambulásai másik előnye, hogy nem tudhatod biztosra, hogy ez most a természetes állapotai egyike, vagy most rásegített valamivel. Különben ilyenkor jönnek a legjobb ötletei, legalábbis ő ezt állítja, és az őszintesége már bizonygatva volt. A jó amúgy is nézőpont kérdése, mint szerencsére egy csomó más dolog, amit vétek lenne nem kihasználni.

Pozitív: lelkes. Negatív: csak az iránt, ami érdekli is. Ha nem érdekli, akkor sokszor a képletes seggberúgás kevés motiváció tud lenni számára. És mikor lelkes is, a lendület nem mindig tart elegendő ideig, vagy, egyszerre több dolgot is elvégezne. A választást pedig érdemes átgondolni, vagy esetleg egyszerre esni neki mindkettőnek. Utóbbi esetében készítheted a popcornt, mert így vagy úgy, de általában műsor lesz. Rendszerint a Red bénázása, vagy a Red idegösszeroppanása című van rendjén ilyenkor, de különleges alkalmanként más is előfordulhat, hiszen szereti a változatosságot. A kedvence a Red megcsinálta, klasszikus, de ritkábban adják, mint szeretné. De a Red elképzelte és működhetett volna alcím legalább megjelenik mindenhol. De ha elég fontos számára, megoldja, vagy legalább is ez állítja olyan magabiztossággal, hogy ha nem ismered, nem kérdőjelezed meg. Ha ismered és már harmadjára hangzott el, akkor érdemes a szünetben visszatérned a konyhába, hogy feltankolj a folytatáshoz. Lehet, hogy egész estés műsor lesz. Ha szerencséd van akkor beidőz egy alvásszünetet, de ha olyan állapotban van, akkor ez a szükséglete sem állítja meg. Másnap meg remélhetőleg nem lesz igényed a kanapéra, vagy akár a padló egy részére, mert éppen ott aludt el, ami a legközelebb elérhető volt. Azért a saját ágyát létesíti előnyben, de ha távol van, nem válogat. Az esélyei jobbak, amikor a teendőit sorban próbálja elvégezni és nem egyszerre, hiszen még így is könnyedén elkalandozhat a lehetőségek tengerében. Néha előny, máskor hátrány, hogy tele van ötletekkel. Le kellene szoknia a szorosan a határidő lejárta előtt megejtett változtatásokról. Vagy mondjuk, időben kellene elkezdenie az unalmasabbnak tűnő feladatait is.

Pozitív: azért nem a legnagyobb seggfej a bolygón, még ha néha úgy is tűnik, hogy igyekszik. Hidd el, annyira azért nem erőlteti meg magát. Negatív: ezt azért nem feltétlenül fogja elárulni vagy bármilyen más módon tudatni. A legjobb módszer megtanulni olvasni belőle, csakhogy a használati útmutatót nem mellékelték hozzá, vagy ha mégis, akkor tuti valamelyik kupaca alján érdemes kezdeni a keresgélést. De azért óvatosan, több okból sem ajánlatos mélyre túrnod. Egyrészt, lehet olyat találnál vagy látnál, amit nem szerettél volna, másrészt pedig, nem illik kutakodni, harmadrészt pedig, rohadtul nem kellene áttúrnod a cuccait. Észre fogja venni, és meglepő módon nem fogja értékelni, ahogyan a rendrakási kísérleteket sem szokta, legyen szó itt bármiről, a megcsinálja valaki helyette és kényszerítik rá skálán. Különben ami nem az ő fenségterülete, ott többnyire mások számára is elviselhető az általa okozott rumliszint.


Összességében nem riad vissza a konfrontációt idéző vagy munkát igénylő helyzetektől, de szereti a kényelmesebb utat választani és kivárni amíg szükséges a dolog, ilyenkor viszont már nem fogja vissza magát. Csak ne legyen túl késő. De legalább elhiszi, hogy mindenből kit tud mászni… egyszer. A nehezebb időkben meg talál valamit, ami leköti a figyelmét. Az extrovertált és introvertált elválasztó vonalán táncol, az emberek hiánya pont úgy le tudja meríteni egyes napokon, mint másokon a tömeg. Szüksége van csendesebb percekre, ugyanakkor mások pezsgéséből is táplálkozik, még ha nem is mindig feltűnően teszi. A tömeg nem azon a szinten zavarja, hogy esetleg túl sok szempár mered rá, inkább a hangok meg a képek élénk változása az, ami elterelheti a figyelmét. Ilyenkor bemászik a saját burkába, ahová nehéz követni, s csak testben marad a társaság többi tagjával. Máskor, mikor az őt körbevevő kép és hangvilág megfelelően passzol a belső rezgéseivel, aktív résztvevő is válhat belőle. Az érzelmei legszínesebb skáláit magában éli meg, ezekből többnyire csak töredékeket oszt meg, s amikor mégis kitárulkozna, az nem a kedvesebb fajtából lesz, még akkor sem feltétlenül, amikor annak indult. A törődését is hajlamos iróniába és társaiba burkolni. Ő az az ember, aki el tud vegyülni a tömegben, de amikor megszólal képes elérni, hogy mindenki rá figyeljen. A legtöbb emberrel felületes és érdekkapcsolatokra játszik, csak egy-két közeli ismerősre van szüksége. De ha kérdeznék, azt mondaná meglenne nélkülük. Klisé, de gitárral a kezében teljesedik ki, a legrosszabb helyzeteiben mindig a hangszerhez menekül, hiszen az ami mindig ott van számára.

Túl nagy a csend, alig van mozgás, mintha mindenki lefagyott volna. Pedig Rea biztosan a szobájában van, az utolsó csomagjainál járhat, nem tudom, én felszívódtam az elmúlt percekben, mielőtt még megfulladtam volna. A hármasunkból duó lett, most meg már szóló, nagyjából egy év alatt. Bőven elég idő ahhoz, hogy minden felforduljon… Még mindig nem bocsátottam meg magamnak, amiért túl kevés időt töltöttem Geryvel. Tulajdonképpen nem is lett volna annyira kevés, ha nem ennyi lett volna az összes. Tizenöt év, amikből az elsőkre nem is emlékezhetek. Sejtem miért döntött így Rea, nekem is idegen egy ideje minden itthon, de azzal nem lesz otthonosabb a ház, ha mondjuk ő is lelép. Még ha nem is örökre, New York elég távol van ahhoz, hogy szinte annak tűnjön. Nem mintha eddig folyton egymáson lógtunk volna, főleg az elmúlt hónapokban, de akkor is ott volt a tudat, hogy itt van. Itt volt. De már nem lesz. Nem kellett volna ennyire váratlanul érkeznie a hírnek, a jelek valahol mindig is itt voltak, mindenki tudta, hogy nem maradhat így örökre. De ez rohadtul nem fog megoldani semmit. Már azóta tudom, hogy először meghallottam mire készül, mégis odamegyek hozzá, a fogaim láthatatlanul szorítva egymásnak elveszek egy újabb csomagot és kiviszem, mintha semmiség lenne. Pont így is köszönök el, mintha nem jelentene semmit. Mintha közben nem hagyna itt, hogy csináljak amit akarok, ő köszöni elfut. Nem neki fog kelleni visszasétálni a kihalt házba és élni tovább a mindennapokat, mintha minden rendben lenne és semmi sem változott volna. De minden megváltozott. Nincs többet mi, csak én, és a szüleink. Azt a rövid búcsúzást is csak úgy odadobtam Reának, örüljön neki és menjen, nem érdekel. Rohadtul nem. Nem akartam látni, őt sem és senki mást sem, így kötöttem ki az ágyamon ülve, úgy bámulva a mellette álló kopott gitárt, mintha mindenről ő tehetne. A gitárt, amin már évek óta tanultam játszani, mert Reával ellentétben én nem hagytam abba szinte azonnal. Imádtam a hangszert, most mégis nehéz volt ránézni, hiszen őt láttam… és őket láttam. Ha már elment, vihette volna az emlékeket is, de azokat persze itt hagyta az ürességgel együtt. Megremeg a kezem ahogyan végül a gitárért nyúlok. Amint az ölembe fektetem, mintha megnyugodnék egy pillanatra, de ez csak a látszat, múlékony állapot, ennél több idő fog kelleni elfelejteni… mindent. Már ha el akarom engedni. Geryt nem felejthetem el, bármennyire is fáj kapaszkodni az emlékekbe. Rea jelenleg pedig nagyon is megérdemelné. A hangszer végül visszakerül a fal mellé, helyette papírért nyúlok, meg ceruzáért, az van a legközelebb. Egyelőre nem tudok úgy ránézni a gitárra, hogy ne Rea egyik konyhában rögtönzött koncertjét lássam magam elől. De a dallam megfertőzött, kitölti a szobát, még a fejhallgató sem segít elnyomni, pedig a hangerő már súrolja a megengedett határokat. A vonalak egyre élesebbek, erővel húzom őket, míg végül a ceruza hegye belekap a kivékonyodott papírba, feltépve, hasítva, de nem érdekel. Semmi nem érdekel.
Végül mégis az istállónál kötök ki, az egyik kezemben telefon, a másikban meg a gitár, amit csak megszokásból vettem magamhoz. Nemsokára lemegy a nap, de még nem túl késő ahhoz, hogy felüljek a lóra és elinduljunk. Magától is tudja már, hogy merre, hiszen ilyenkor csak egy hely van számunkra. Elsőnek érünk oda, de nem baj, csak percek kérdése, és a lassuló vágta hangjai elárulják, hogy megérkezett a társaságunk. Én már távolabb ülök, figyelve a lemenő nap utolsó sugarait, számolva a sorra megjelenő fénypöttyöket az égen. Ő pedig mellém ül, és sokáig nem is történik semmi más, azon kívül, hogy kutatni kezd a zsebei közt egy dobozért és egy gyújtóért. Nem kérdez, tudja, hogy felesleges lenne, nem azért hívtam, hogy panaszkodjak, csak rohadtul nem akartam abban a kiürült házban maradni, amibe kényszerütem. Passzívan szívom be a kifújt füst maradékát, amit a szél nem kap magával, az hozzám is elér. Becsukom a szemeim, de tudja ő is, hogy teljesen mindegy, már egy ideje úgysem figyelek semmire ami kint történik. Percekig ülhettem így, hiszen már a második szál után kutakodott, csakhogy ezúttal mintha nem a dobozából vette volna. A mozgolódás nem maradt abba, ezért rápillantok, bár kicsit késve, amire kinyitom a szemem egy kéz nyúl felém, benne egy szállal, ami első ránézésre nem lenne gyanús, ellenben a pillantással összerakva, amivel felém nyújtják már felmerül pár kérdés bennem, amiket inkább nem is teszek fel, rájöhet abból, ahogyan összevonom a szemöldökömet. De egyáltalán nem rosszallóan, inkább hitetlen az a pillantás, mint szidó. – Segít ellazulni. – Mintha az olyan könnyű lenne. Mintha szükségem lenne rá. Mert mintha igaz lenne, ezért is veszem el tőle és szívok belőle. Egész határozottnak tűntem volna, ha úgy három másodpercen belül nem toltam volna az arcába a szálat, miközben ő szépen kiröhögte a fuldokló köhögésem. De azért elcsendesülve megvárta amíg én is hallgatok végre, és csak akkor nyújtotta ismét felém, miután már ő is szívott egy újabbat. És természetesen másodjára is elfogadtam. És az este valóban könnyebb volt, mint a korábbi, amit egyedül töltöttem a szobámban. Itt ketten voltunk egyedül, távol mindenki mástól, az éjjeli rovarokon kívül csak a mögöttünk levő dobogás és néhai kaparás, halk nyerítések hangja törte meg a csendet. Előbb vagy utóbb vissza kell mennünk, de ha rajtam múlik, az inkább utóbb lesz. Különben is, hozzászokhattak már a szüleink, hogy egy ideje eltűnünk esténként.
Újabb percek telnek némán, érzi már ő is, hogy nem lesz ebből több, talán ezért is áll fel szó nélkül. Megrezdülök a távolodó lépteire, de nem fordulok utána, menjek csak ő is, legalább a szálat nálam hagyta, amit remegő kézzel emelek az ajkaimhoz. Nem érdekel. Kurvára nem. De végül mégis megáll, hallom ahogyan elvesz valamit majd a közeledő lépteit, amik végül mellettem hallgatnak el. Az ölembe nyomja a gitárt, miután visszakérte a cigit. Fintorogva nézek rá, majd a hangszerre is, amit eleve hülyeség volt elhozni. Rea bénázása újra megelevenedni látszik, akárcsak Gery nevetése a háttérben. Baromira nem ezért érkeztem, a tekintetem okkal dühös, de őt ez nem érdekli. Teljes nyugalommal foglal helyet, utoljára felém nyújtva a szálat, de gyorsan vissza is húzza és inkább elszívja a végét, mielőtt még kárba menne, mert mondjuk véletlenül ráugrom vagy bármi hasonló. Látja érni a leszólást, de mielőtt szavakba önteném a nemtetszésem, azzal a széles vigyorával dobolni kezd a semmiből. Nemtetszően pillantok vissza a korábbi naplemente helyére, de végül az ujjaim mégis a helyükre kerülnek, követve a ritmust. Rea és Gery képe halványulni kezd, egy időre eltűnnek, egy időre minden távolinak tűnik. Egy idő után pedig már egyedül is a kezembe tudtam venni a hangszer úgy, hogy a testvéreimmel közös élmények helyett ez a kép jelenjen meg előttem, vagy egy a számtalan utána következő estéről, amik egyre korábban kezdődtek.



A ház valahol mindig üres maradt, de legalább már nem teljesen otthontalan, bár az ünnepi vacsorák sokkal furábbá váltak, főleg Rea jelenléte miatt. Örülnöm kellene a testvéremnek, és örülnék is neki, csakhogy… nem vagyok benne biztos, hogy az ott valóban a nővérem volt. Hasonlított rá, mégis, valami visszafordíthatatlanul megromlott. Három év telt el így, amire elég idős lettem, hogy fogjam a csomagjaimat és kisétáljak, hasonlóan, mint ahogyan Rea is tette, de mégsem ugyanúgy. Vele ellentétben én otthon voltam, nagyrészt. De ez már a múlt lesz, ahogyan a régi és új ismerős arcok közt New Yorkhoz közeledtem. Szerencsére a város elég nagy ahhoz, hogy ne kelljen találkoznom Vele. Annak ellenére is, hogy otthon búcsúzás közben kaptam megjegyzéseket arra, hogy találkozhatok Reával is. Ami igaz, megtehetném. Ha akarnám, biztosan. De akarom? Nem is vagyok biztos abban, hogy ismerem még. A költözés amúgy is a saját problémáival jött, könnyebb volt elmerülni abban, hogy elég pénzünk maradjon a következő hónapra, és a zenére is legyen időnk, ha már nagyrészt ezért jöttünk ide. Az első évet átvergődjünk valahogy, kihasználva azt a pár gyenge szálat ami a városhoz köt, megismerni a lehetőségeket, később talán adni egy esélyt az egyetemnek... legalább kipróbálni. Megtapasztalni New York minden arcát, elmenni a csillogás árnyékában, felváltva aludni az utcán, fellélegezni, amikor végre újra tető van a fejünk felett. Érinteni az álmot majd végignézni ahogyan kicsúszik a kezeink közül, talpra állni és folytatni, remélni, hogy egyszer összejön.