- Komolyan Gerald, nem érdekel a hülyeséged.

- De, de... ott hagyom! Ígérem... - a héten már harmadik alkalommal hívta fel ezzel a hülyeséggel. Mégis kit érdekelt hogy együtt van-e az asszonnyal vagy sem? Azért nem találkozott többet vele mert nem tudott teljesíteni az ágyban. Amit neki is megmondott. Valamiért azt gondolta hogy ezzel akarja kímélni az érzéseit. Megforgatta a szemeit és hátradőlt, elégedetten pihentette megfáradt tagjait a kipárnázott irodai székben. Mely, mutatós külseje mellett azt az igen előnyös tulajdonságot is hordozta magában hogy igen strapabíró  darab volt, sőt, majdnem eltudott dőlni 180 fokban! Ezt már többször kipróbálta és még mindig ép volt. Jó, rendben. Az egyik kereke kitört a megpróbáltattatások során és már nem tudott vele gurulni de annál nagyobb baja nem volt! Egyébként sem szerette mozgatni a széket, ezt a kis apróságot képes volt elviselni neki. Lábait az asztal szélén nyugtatta, kényelmesen nyújtva el azokat, egy újabb kis műsort adva a szemközti irodaház férfi alkalmazottainak. Direkt hordott miniszoknyát az ilyen unalmas napokra, amikor ilyen-olyan ügyek miatt több időt kellett töltenie a kis szentélyében. Kiválasztotta a legszebb harisnyakötőjét, még ha az olyan nagy távolságról nem is tűnhetett fel, direkt nem húzva be a redőnyöket. A két iroda nagyjából ötven vagy hatvan méterre esett egymástól, nem kellett túlzottan megerőltetniük magukat hogy rálássanak. Ugyan tapasztaltabb ügynökként jobb irodát kapott de még így is a rossz oldalán lakott a városnak. Úgymond. Egyedül volt és mégis, hülye könyvelőkkel szemben, a kocsikon és ragyás képükön kívül nem jutott neki jobb kilátás. Mások olyan matricát tettek az ablakokra mely kizárta a kíváncsi tekinteteket, amin egy darabig ő is elgondolkozott, de aztán egy titkos hódolója küldött neki egy csokrot. Azt nem tudta miképp derítette ki merre van de... Valahol csodálattal töltötte el a kitartása. Más, normális nőket, ez félelemmel töltött volna el, ő azonban feldobódott. Ilyen kis szerencsétlen nyomik úgysem tudtak semmi veszélyeset csinálni. Azt se tudják hogyan állítsák fel, mégis mire vetemedtek volna? A rózsákat meg szerette, elviselte a rendszeres kis semmiségeket. Már csak egy jó könyvelő kellett volna aki nagyobb adójóváírást intéz neki és egy kis vetkőzős számot is megfontolt volna az ügy érdekében. Bár, hogy így hirtelen eszébe jutott... Nem látta be miért ne szórakoztathatná magát... és másokat. A gyerek egyébként sem tűnt egy pontos fajtának, alapból rájuk számolt plussz egy fél órát. Ennyi időnek pont elégnek kellett lennie.

- Szivi, megmondtam... Leszarom. Nem érdekelsz. Nem, nem, el se kezd emlegetni azt az estét! Részeg voltam és nem voltak bent a kontaklencséim. Valamiért azt hittem hogy hosszú a hajad. Az én hibám. Nem mindig ismerem fel a tupékat. - megint elkezdett magyarázkodni. Nem is értette hogy mi a francot nem értett ezen?! Annyira fárasztóak tudtak néha lenni a korosztályának a tagjai. Már az est elején letisztázták hogy nem lesz semmi. Most miért kellett újra és újra előadnia ezt a melodrámát?

- Oké, ennyi időm volt a hülyeségedre. - miután kinyomta a telefont, meg sem várva hogy lekurvázza, benyomta a kedvenc spotify válogatását és lassan leemelte lábait az asztalról. Itt volt az ideje a saját szórakozásának.

Az egyik kis legújabb felfedezettjét várta megbeszélésre, bár nem tudta hogy tényleg számíthat-e a megjelenésére. Elbűvölte, megbabonázta a fiatal kis fiúkák nyurga testének izmai, ami viszont annál is fontosabb volt hogy egészen más időbe repítették vissza a dallamukkal. Hirtelen húsz évvel fiatalabbnak érezte magát, olyan elementáris szabadságot érezve ereiben melyet már rég elfedetnek hitt. Vagy az csak az a süti volt amit az egyik drogos haverjától kapott? Esetleg a kettőnek a kellemes keveréke? Nem, nem volt teljesen önkívületben. Feltudta mérni hogy van-e bennük potenciál vagy sem. S náluk megvolt az a furcsa érzés a torkában, amit nem gombócnak nevezett, inkább egy vibráló gömbnek ami nem engedi az izmait, egy olyan ízt érzett a szájában mely valami jót sejtetett. Maga sem tudta rendesen körbeírni az egész jelentet. Egyszerűen azt érezte hogy meg kell majd környékeznie valamelyik kis cukiságot. Amire pont adódott is alkalma a koncert után, hamar ki is használta a szerencséjét. Az hogy részeg mámorában sikerült megtartani a névjegyet... Végülis ezért csináltotta jó színesre őket. Nehezebb volt elveszíteni. Túl sokat mozgott drogos zenészek között hogy megengedje magának az ilyen apró, ámde annál nagyobb hibafaktorokat. Úgy gondolta az irodájába fogja meginvitálni, kíváncsi volt vajon mennyire gondolja komolyan az egészet. Vajon egyedül jön majd vagy a többiekkel? Mit lehet kihozni belőlük? A végletekig eltudott menni az embereiért de ha ők nem akarták, nem volt meg bennük az igazi vágy, hit... Akkor nem tudott velük mit kezdeni. Látnia kellett, józanon, meghallgatni a terveit, az addigi munkáit hogy feltudja mérni milyen alapanyag és mit is lehet kihozni belőlük. A tervében már eleve ezer meg egy terv pörgött százas fordulatszámon de nem volt fiatal fruska, nem áldozhatta akárkire vagy akármire az idejét. Kellett ez a kis felmérő. Végülis, csak nyerhetett az ügyön. Ha nagyon nem tudta volna meggyőzni a másik akkor legfeljebb kipróbálják a széket. Még a függönyt is behúzta volna. Ilyenkor érezte szerencsésnek hogy legalább az irodája másik része normális falakkal és ajtóval volt ellátva. Eltudta magát szórakoztatni az unalmas estéken.
Ahogy az ablak elé lépett, ahol a közönsége már rég készen állt a premierre, lassan ujjai felkúsztak a blézer széléhez, azt elgondolkozva simítva végig. Mintha csak akkor ismerkedett volna meg az anyaggal, mozdulatai azt sugallták, ordították a messze távolba, a vetkőzésnek a gondolatával játszik. Nem nézett fel, nem számolta meg hány alak lóg nyálcsorgatva az ablakban, élénk fantáziájában már lassan az összeshez hozzátapadt valaki. Úgy képzelte a szomszédes épületben már egy egész kis rajongói klubja gyűlt össze, névtelen arcuk mögött talán még életek is rejtőztek. A valóságban néhányan, akik rendszeresen vizslatták mit csinál unalmas perceiben, már megszakítottak a mindennapi robotot és tényleg közelebb húzódtak. Az egyik nagyon kétségbeesettnek, vagy inkább nevezzük perverznek? Neki még látcsöve is volt készenlétben.

Az igen vegyes lejátszási listája épp a Jailhouse Rock-hoz ért, egy ötven évvel utáni darabot váltva, látszólag minden harmónia nélkül dobálva be az újabb és újabb dalokat. Akkor már tényleg nem tudta tovább tűrtőztetni magát, felhangosította a laptopot. Az iroda már megint az ő zenéjétől zengett. Újdonsült lelkesedéssel lépett a színpadra, mely abban az esetben a szűk teret jelentette az asztal és az ablak között míg lekanyarintotta válláról a blézert és az akasztók irányába dobta.

- Ezt csak nektek fiúk... - küldte a dalt rajongóinak, megemlékezve arról milyen rossz is lehet az életük. Minden nap ugyanaz a robot, a kiszámítható, egy lassú, kegyetlen méreg mely felőrli a testüket és lelküket, felét sem tudva arról milyen szép és izgalmas a világ valójában. Az eredeti tervét már el is felejtette, egyébként sem ragaszkodott hozzá annyira, átadta magát a zene ütemének. Elvissel énekelt, kívülről fújva az időtlen sorokat. A nagy átélésében már meg is kerülte az asztalát, képzeletbeli mikrofont tartva a szája elé, az ablaknak énekelve hangosan. A hangja nem is volt annyira rossz, még ha nem is feltétlen frontember materiál. Forgott, perdült, átadta magát a zenének, ezzel persze már megint az őrületbe kergetve a többi munkatársát akik esetleg dolgoztak is volna aznap. Lehet, többek között ezért sem költöztették a másik oldalra, ahhoz túl rossz volt a híre.

Ha esetleg valaki akkor kopogott volna... Valószínűleg nem hallotta meg. A leendő látogatója legfeljebb annyit tapasztalhatott meg, ha már az épület folyosóin járt, hogy minden más ajtót bezártak és a recepciós, lélekjelenlétével küzdve próbálja magát rávenni hogy bemenjen és hatszázodjára is elmagyarázza neki hogy ezt nem illik. Még mindig nem. Akkor sem ha szerda délután van és meg kell ünnepelni. Vagy épp akármilyen más, random kifogással jött elő, csak hogy húzhassa az időt és szemtelenkedjen.

Number forty-seven said to number three

"You're the cutest jailbird I ever did see

- Come on and do the Jailhouse Rock with me... - fordult újra amikor Kitty és a srác a látóterébe kerültek, megakasztva az előadását. A lány kínosan biccentett a srác felé, ezzel némán felhívva a figyelmét hogy ott a vendége. Mintha ő nem vette volna észre! Egy ilyen kis édes nyuszifiú kerülte volna el a figyelmét?! Ugyanmár.

- Szereti Elvist, Mr. Bryan? Vagy túl ódivatú Önnek? - mosolygott szélesen mikor megállt, leejtve a kezét, kicsit pihegve, boldogan vigyorogva a kettősre. Nem várt válaszra, ahhoz túlságosan felvolt pörögve, megint rajta volt a szómenés. Egyébként egy pillanatig sem érezte magát kellemetlenül hogy rajtakapták a kis kikapcsolódásában. Miért kellett volna? Hiszen a srácnak kellett volna késnie! Nem tudja még milyen a zenészek élete.

- Köszönöm Kitty! Egy angyal vagy! Bomba testben. - szólt a lány után negédesen, félig ő is végigfuttatva a tekintetét az öltözékén miután megfordult, leplezetlen elégedettséggel állapodva meg kerek idomain - Ezt ne mond a HR-en! Mindenen felkapják a vizet, hihetetlen. Egyszer üssél egy rossz fenékre, örökre véged lesz. - vonta meg a vállát és fordult vissza az asztalhoz, nem figyelve meg hogy Kitty hogy reagált volna. Valószínűleg megint csak megcsóválta a fejét kifele menet, vagy a kis zenészkével kezdett el flörtölni? Ezek a fiatal lányok, mindig azt gondolták hogy sikerül megváltoztatni őket. Ők lesznek majd az utolsó egyéjszakás kalandjuk, megadják magukat, tökéletes családapák lesznek... Míg a valóságban, ahogy egyre feljebb másztak azon a bizonyos szamárlétrán, napról napra homályosabb lett a múltjuk és az értékeik. Annyiszor kellett már ehhez asszisztálnia, nem is tudta volna megszámolni. Azok az aranyos, félszeg kicsi fiúk egyre bunkóbbak lettek, a drogok már mint édesség, úgy cserélődött a tagok között, mint ahogy a nők is, elfeledve a kezdeti napok önfeledt vidámságát s azok nehézségeit.
Miután üzletről volt szó ezért nem dőlt be a srác előtt míg kikapcsolta a zenét, nem ingerelte feleslegesen. Pedig lett volna kedve hozzá. Izgalmas teste volt és elég szép haja, ami beindította a hormonjait. Bár ő elég sok emberre rá tudott izgulni ha olyanja volt, szóval... Chace nem az egyedi esetek közé tartozott. Ráadásul üzlet, üzlet... Már megint emlékeztetnie kellett magát.

- Üdv a Foundations Music-nál! Oh, be sem mutatkoztam hivatalosan! - szelte át gyorsan a kettejük között lévő távolságot, úgy szökelve magassarkú cipőjében mint egy kis erdei elfecske, látszólag gyakorlott veteránként mozogva az olyan bonyolult cipőkben is. - Eli Lexington! - nyújtotta a kezét, ha a másik kinyújtotta volna a sajátját akkor határozott, ám nem túl erősen megszorította és folytatta a szövegelését.

- Chace, nagyon sokat kellett várnom... Csúnya fiú. Nem szabad a hölgyekkel ezt csinálni. Ezt biztos mondta az anyukája. - csusszant ki keze vaskos ujjai közül, neheztelés nem volt a hangjában, inkább kitárta a karjait míg hátrébb lépett, büszkén mutatva végig az irodán.

- Ez itt az én kis királyságom! Tetszik? A szomszédság nem olyan jó de hamarosan költözök. Bár szerintem egyszer félig láttam egy kis iroda katymatyot. - tette csípőre a kezeit míg vizslatta a szemközti épület ablakait, talán egy lélegzetvételnyi szünetet hagyva a másiknak hogy kibontakozzon és tényleg megnézhesse a helyiséget. Meg a hosszú lábait melyek barnán, izgatóan csillogtak a lemenő nap fényében. Az iroda viszonylag tágas volt, az asztallal szemben egy kanapé foglalt helyet, az ablakkal szemközti fal mentén pedig egy könyvespolc. Egy 43 colos átmérőjű tévé töltötte be a teret, majdnem ugyanakkora hangfalakkal párosítva, amitől sokan szerették volna megszabadítani, tekintve zenehallgatási szokásaira. A polcon még volt pár képkeret, ahol mindenféle emberekkel volt együtt, magazinok, fotóalbumok, pár üres sörösüveg. Ami, az elmúlt öt percből kiindulva, talán nem is volt olyan furcsa. De egész különleges címkéjük volt, egyik másikon mintha aláírás is lett volna? Inkább emlékeknek tűntek mintsem otthagyott szemétnek. A kanapé mögötti falon pedig az ő kis galériája tárult a kíváncsi bámészkodók felé, ahol legalább két tucatnyi képről vigyorgott vissza ilyen-olyan zenészek társaságában. Voltak ismert és nem annyira ismert arcok a sokaságban, a legtöbb képen rockerekkel volt, végigölelve a tizenöt éves munkásságát, megörökítve a különböző korszait rajtuk. Volt ott hosszú, rövid, fekete és vörös hajjal, minden ami csak a csövön kifért, na meg épp a divat diktált. Az az egy állandó volt hogy mindig valami nagyon szűk, kihívó ruhában kapaszkodott egyik vagy másik férfiba, valahogy azt sugározva minden egyes képről hogy nem is lehetett volna jobb a buli. A leghíresebb együttesek a következők voltak: Anthrax, Korn, Disturbed, Rammstein, Five Finger Death Punch és esetleg olyanok akiket mások nem annyira de Chace jól ismert a zenei világból. Nyilván nem dolgozott együtt az összessel, csak a java részével. A fal leginkább arra szolgált hogy emlékezhessen azokra a szép percekre, az emberekre akiket megismert és megszeretett, örökre nyomot hagyva a szívében.

- Valahogy mindig a rock bandák mellett kötök ki a legvégén. Biztos a sors. - fordult a képek felé, meg is feledkezve a szomszédság vizslatásáról, nem messze állva meg a másiktól, gondolataiba mélyedve akadva meg az egyik képnél. Öt vagy hat éve lehetett már? Elkísérte a bandát valami világ háta mögötti kis európai ország fesztiváljára. Mindezt azért mert az a szerencsétlen nem volt hajlandó nélküle utazni a repülőgépen. Mennyire dühös volt... Hiszen ő is utálta a repülést! De miatta végig kellett ülni a majdnem ezerórás utat, a végén meg még rohangálni a hotel ismeretlen környékén hogy valahogy beszerezze a mindent is. Chace emlékeztette a frontemberre, még ha azt nem is jegyezte meg.
Szerette ezeket a képeket de néha szomorúsággal is töltötte el. Olyan szívesen visszakanyarodott volna az időben hogy csak egy napot eltölthessen megint velük... Rockerek, az ő achillesz ina. Imádta és gyűlölte az idiótákat, túl sokat kerültek bajba. Legalalább egy tucatnyi halott intett vissza már a képekről. Túladagolás, halálos baleset, gyilkosság... Mindent megélt a hosszú évek alatt míg mellettük rohangált mint egy aggódó anyuka.

Ilyen volt Eli, sugárzott az energiától, még a csendesebb napokon is érződött rajta hogy ezerrel pörög, gondolataiban már jóval előrébb jár mint mások. Lehet hogy negyven éves volt de ez a kis szarkalábakon kívül alig látszódott meg rajta. Az egész attitűdjével, mozdulataival, a játékosságával, a huszonéveseket hazudtolta meg. Nyílt volt és elfogadó, nem azt sugározta magából hogy a másik egy olyan helyre lépett be ahol szégyellnie kéne magát, megütköznie a másiknak a hatalmán, mennyire a kezében lehet a sorsa. Egy rég nem látott ismerősként fogadta akivel újra beszélhetnek. Egyedül az iroda, annak gazdagsága és a rengeteg ismert arc lehetett az mely megmutatta, nem egy kezdővel van dolga. Az hogy akkor tudta fogadni a szerencse és az ő kíváncsiságának a közjátéka volt, hiszen nem tudta eldönteni miért is vette rá magát ilyen későn a megkeresésre. Furcsa és izgalmas játék volt ez, ő meg imádott nyomozni.

- Csücs! - mutatott a kanapére míg az asztalohoz sétált és nekidőlt. - Mesélj, hogyhogy megkerestél? És még gitárt is hoztál... Kapok egy szerenádot? Remélem. - húzta fel magát az asztalra és keresztezte lassan a lábait, végig megtartva a szemkontaktust a másikkal, ha annak megvolt még a lélekjelenléte vagy nem merült el a képek nézegetésében. Ugyan az eredeti terve mindig az volt hogy visszafogottan viselkedik csak valahogy ezek az apró kis mozdulatok annyira maguktól értetődőek voltak... Számára legalábbis.
Tényleg nagyon aranyosnak gondolta hogy a gitárjával jött el. Egy első találkozás élményénél semmi sem volt jobb ebben a szakmában. Legalábbis az ő megítélése szerint. A fiúk azt szerették ha már folyik a pénz és szinte magától megy az üzlet. Nade abban mi volt a kihívás? Megkeresni mindig ugyanazokat az arcokat, csak azon vitatkozni meg intézkedni hogy minden kis hóbort ki legyen elégítve?! Nem, egyszerűen nem akart belefásulni, megtörni. Nem akarta hogy az egész egy olyan robottá váljon ami megöli a lelkét. Ezért kereste az újakat, nem ment a tehetségkutató műsorok irányába vagy karolta fel a kis vékony, szende lányocskákat. Túl egyszerű, átlátszó, idegesítő meló. Ő ezeket a tényleg lelkes, olykor még alázatos kis pici fiúkat szerette akiknek ott volt az izgatott csillogás a szemükben ami semmi mással nem volt összehasonlítható. A csillogás mely az ismertséggel mindig elhalványult, ám ő elmenti magának, megörökítve a legszebb pillanataikat, kapaszkodva abban a percbe, csak reménykedve, nem tette őket végleg tönkre a hírnév varázsával.

Number forty-seven said to number three

"You're the cutest jailbird I ever did see

- Oh, karaoke! Imádom! A lányokkal minden héten megyünk. - pörgött tovább, mintha csak nem is ismerte volna a megállás fogalmát. Pedig még csak nem is szedett be semmit sem... Az ilyen-olyan orvosok talán ezt hiperaktivitásnak nevezték volna, az ő szemében viszont egy ajándék volt, hiszen mindig tudta tartani a lépést másokkal. Inkább az összes többinek kellett felkötni a bugyit ha tényleg vele akartak bulizni.

Olyan boldog volt ettől az új lehetőségtől. Igen, sok vörös kis zászlócska lengte körbe a fiúkat, Chace személyét leginkább de ezekben az első napokban, a szerelmes illúzióktól túlfűtötten, már megint figyelmen kívül hagyta. A képzeletében fel is volt állítva egy ütemterv, egyszerűen tudta hogy mit akar belőlük kihozni, amit el kellett érnie. Ebben megint csak az volt a probléma hogy másokkal kellett ezt elérni. S ő akármennyire akarhat valamit ha a másik nem teszi bele a kellő munkát a maga részéről...

- Jó fej lehet a mama. Majd elhozzuk a nagy koncertre. - mosolygott szélesen a másikra, bevonva abba a vad fantáziába mely már majdnem elragadta minden tagját. A legtöbben ezért szerettek vele dolgozni, mert az önbizalmat hamar kétszázra tudta tekerni, viszont ez volt egyben a nagy veszélyforrása is a dolognak. Olyannyira elvakultak hogy nem látták merre van az előre, egy idő után pedig ott hagyták, nem akartak rá hallgatni. Néha elgondolkozott azon hogy tényleg jól csinálja-e. Ugyan az évek alatt sokat finomodott, javított a hiányosságain, ám ezt az egyet olyan nehezen tudta legyűrni. Sikeres volt a maga területén és sokan a fél karjukat is odaadták volna ha tényleg lát bennük elég fantáziát. Csak valahogy keveseket tudott megtartani a józan ész mezsgyéjén a vakító fények és vakuk kereszttüzében.
Dezért volt ott, ezért élt és lélegzett. A zene. Nyilván a pénzért is csinálta mert egyébként nem élt volna meg, ám ennél sokkal több volt a háttérben. Ő nem egyszerűen azt akarta hogy az x éves szerződés alatt sok pénzt szerezzen és minél több híres ember az ismerőse legyen. Ő azt akarta hogy ezek a kicsi bandák, akik tényleg valami jót csinálnak, hallassák a hangjukat.

A kisfiú viszont milyen kis szemtelen volt. Ezért kanyarodott vissza szürke lélektükre mindannyiszor a falra, útmutatást várva az örök vigyorba fagyott arcok valamelyikétől. A forgatókönyv legvége, a sötét oldal... Vajon ott volt a kis homloka mögött már megírva? Nem merült bele ezekbe a sötét gondolatokba egy pillanatra sem, utálta a szomorúságot. Ő mindig vidám akart lenni, a környékén mindenkinek boldognak kellett lennie, így nem engedhette meg magának hogy a borongós közérzet egy pillanatra is a felszínre törjön, ezzel elhomályosítva önnön álarcát melyet már kőbe véstek szerinte.

- Mióta? Hmh... Olyan tizenöt éve. Nem tartom számon. - gondolkozott el egy pillanatra, kicsit szégyenlősen véve tudomásul hogy egy régi szerelmével szemez már megint. Oh, azok az átkozott képek. A mindene és megsemmisítő formulái egy személyben.

- A küldetésem az... - szállt le lassan az asztalról, míg egy édes mosollyal felvértezve lépett közelebb a másikhoz, megint csak ingerelve a gyereket. Látta a pillantást, a huncut fényt mely felvillanyozta őt is. Játszott mert megtehette és szerette ezt az édes huzavonát ami a legtöbb férfi agyára ment. - hogy megtaláljam a tehetségeket. Hiszen egy menedszer vagyok... A Foundations-től! Az alapokról indulunk. Keresünk, elmerülünk a város mocskába hogy később egy kinccsel bukkanjunk fel. - a lába pár hüvelyknyire volt a sráctól, bizsergő aurájuk szinte lángolt a helyiségben mely egyszerre olyan szűknek és levegő nélkülinek tűnt. Ám még mielőtt a másik mozdulhatott volna, amint azt érezte hogy amaz ugrásra kész, el is lépett előle és inkább az ablak felé sétált hogy folytathassa a monológját.

- A legtöbben az ügynököket cápáknak tartják, legszívesebb külön állatfajként emlegetnének. Ami persze valahol igaz de nem látják mi a valódi értelme ennek az egésznek. - figyelte a másikat az ablak visszatükröződéséből míg lassan, a nagyragadozók nyugalmával emelte fel a karjait és nyújtózott egyet. Ezzel pár centit emelve az amúgy is nem túl hosszú szoknyán, csak jobban feltárva azokat az izmos combokat melyeket oly szívesen ragadtak meg a túlfűtött éjszakákon.

- A zene! - pördült vissza hirtelen, teljes lelkesedéssel adva meg a választ ami szerinte tökre egyértelmű volt. - Ezért járom éjjelenként a klubbokat... Többek között. - kevert egy huncut mosolyt és célzást a mondatba, kicsit elnyújtva a választ, fürdőzve a másik figyelmében és kékjeiben. Már megint nagyon rosszul viselkedett és ezt tudta is. Megválaszolta már magának igazán hogy miért is hívta be? Igen, tetszett neki a zene. Látta benne azt hogy képes érte dolgozni is? Ez volt a legnagyobb kérdés. Lehet az győzte meg amikor épp ment le a színpadról és elmerülhetett a cuki kis popójában? Igen, ez sokat segített a helyzeten.
Az asztalhoz lépett, ahol a mobilja hevert végig és könnyed mozdulattal feloldotta majd gyorsan a képek és videók szekcióhoz tekert ahol pár kattintás után ki is választotta a megfelelő fájlt. Újra visszalépett Chace elé, már nem olyan szemtelenül közel mint az első alkalommal és felé emelte a tárgyat. A legújabb iphone simult a kezébe, rózsaszín, igen lányos tokjáról különböző macska figurák lógtak le, egyáltalán nem azt az érzést keltve hogy egy negyven éves nő mobilja lenne a kezében. Viszont, ami ennél sokkal lényegesebb volt, a videó amit lejátszott.

- Szia józan Eliiii... ne keresd a melltartót, eldobtaaaaaam! - Eli  magát vette fel az egyik koncertjükön mint beköszönés, akadozó nyelvvel kommentálva a helyet és embereket, boldog részegségben ugrándozva. Ahol... épp kék volt a haja? Ilyen japán anime figurának tűnt szinte a két konttyal a feje oldalán, a különböző hülye nyakláncaival és erős, neon színű szemfestékével. Mintha csak szeretett volna minél jobban beolvadni, feltűnés nélkül felmérni a terepet. Ami félig meddig sikerült, bár szokás szerint nem a legjobbat gondolták róla. Az nő illúziója csak pár percig tartott, utána rögtön a színpadot vette a maga teljes, lepukkant pompájában. Dübörgött a zene, a srácok pedig teljesen átadták magukat, talán észre sem vették az újabb vakus mobil felbukkanását. Hiszen a legtöbb hülye állandóan fényképezett vagy videózott valamit, ő miért tűnt volna ki? Nem volt túlontúl nagy a tömeg ám a legtöbb annál lelkesebb volt. A zaj és zene édes miazmája mely másoknak fülsértő, rockereknek a nedves álom. Maga a felvétel nem volt túl hosszú, csak pár percig tartott és talán Chace felfogta akart ezzel a nő mondani, talán nem. Úgysem kellett túl sokat várnia hogy megint megszólaljon. Vajon milyen érzés lehetett saját magát viszontlátni egy kalóz felvételen egy random éjszakáról ami már lehet meg sem volt a fejében? Bár arról nem volt meggyőződve hogy ez két hónappal ezelőtti felvétel.

Eli szeretette ezeket a nyers, vágatlan felvételeket az első napokból. Egy egész kis gyűjteménye volt hasonló fényképekből és koncert felvételekről otthon és a felhőben, mivel Kitty már sikeresen digitalizáltatta Eli icloud fiókjába. Az unalmas perceiben, amik ritkán akadtak, ezeken ment végig és nosztalgiázott, áldva titkárnője eszét, valahol legbelül remélve hogy majd mindig akad egy újabb vad éjszaka ami elsőre nem tűnik jelentőségteljesnek, csak az évek és a közös élmények, az elért sikerek teszik majd azzá. Amivel persze megint csak eltért az összes többi cápától mert a potenciál ott volt benne, viszont az átkozott érzelmei mindig elsodorták egy olyan útra melyek mások nem tettek meg. Folyamatosan segített a kis patronáltjain, törődött minden hülyeségükkel, akkor is tovább harcolva azokért akiket megszeretett amikor már rég el kellett volna engednie a sztorit.

- Látod?! A tömeg, a zene! Ezért kerestelek meg. Imádtam! Minusz a banda neve, attól kivagyok. - húzta is vissza a mobilját és továb pörgetve azt, elégedetten magával, mert szerinte sikerült nagyon jól megmagyaráznia azt ami lehet hogy csak az ő fejében játszódott le. Ha Chace nem tévedett akkor a tinder, össze nem téveszthető alkalmazás hangjai is felpittyentek, bár a nő arcáról semmi sem tükröződött vissza míg elmerült az üzenetekben. Ő tényleg képes volt egy normál beszélgetés közben is megnyitni azt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne hogy az ember megnézi van-e új üzenete a kósza dugásokat koordináló appban.

- Nem akarok és sosem akartam kis hülye pop sztárocskákkal jönni menni, abban nincs semmi kihívás. Elmehetnék a tehetségkereső műsorokhoz de... bah. - legyintett unottan míg az asztala mögé sétált és bedobta magát a székbe és hátradőlt, elgondolkozva tekergetve az üzeneteket és profilokat.

- Megnéztem a banda profilját instán. Aki mindig nyalja az arcod az a barátod? Mert ha igen akkor fel lehet úgyis építeni az imázst. Bár a rockerek hetven százaléka hetero, szóval ha fel akarjátok vállalni akkor nehéz dió lesz. - pillantott ki oldalra egy pillanatra a másikra, újból csak tök semlegesen beszélve olyan témákról ami másoknak igen nagy nehézséget okoznának.

Number forty-seven said to number three

"You're the cutest jailbird I ever did see

- Nem tudom Chace. Kincset találtam? Szeretném azt gondolni. Nem akarok a bolondok aranyára markolni. Tudod mi az? Hallottál már róla? Mondok erről egy rövid sztorit. - ha ismerte volna akkor abban a pillanatban sóhajtott is volna fel és jön rá, ez nem egy pici anekdota lesz ami három perc alatt végetér. Nade ő Eli volt! Eli aranyos volt, igaz? Chace olyan sok dolgot nem látott még a másikból, nem ismerhette rezdüléseit és a fények játékák mik mindig cinkosan ott csillogtak elképesztő kék szemeiben.

- Tíz éve történt, akkor még nem ebben a menő irodában voltam. - sóhajtott fel tettetett fájdalommal, elgondolkozva állva mellette, nem lépve el vagy közelebb, csupán játsszva a tűzzel mely a férfi jelentett azon a napon számára. - Egy nagyon aranyos kis bandát találtam meg. Olyan lelkesek és édesek voltak, el sem hinnéd! Szóval sokat egyeztettünk, kicsit rendbeszedtük a hátterüket és az imázsukat. Volt pár jó koncert, vártunk a nagy lehetőségre. Ami egy nap el is érkezett, egy jótékonysági est keretében. Amire nagyon nehezen sikerült rávenni őket, annak ellenére is hogy egy lemezkiadó cég elnőkének a lánya szervezte. Ugye tudsz követni? Mindegy, megmondtam hogy ott kell lenniük és pont. Nem érdekel semmilyen kifogás. Nem illettek volna oda, a belemet kidolgoztam mire sikerült meggyőznöm a rendezvényszervezőt hogy vegye be őket is a buliba. És amikor azt mondom hogy a belemet kidolgoztam az azt is jelenti. - közelebb hajolt, kezeivel a srác térdén hajolt meg, ajkairól eltűnt az addig látott mosoly, valami ismeretlen komorság férkőzött lélektükrei mögé. - Tudod mi történt a parti napján? Azok a balfaszok elszívták az agyukat és sosem jelentek meg a megbeszélt időpontra. - it megállt, hagyta hogy a másik feldolgozza az infot, nameg a Chanel szemtelenül édes illatfelhőjét mely körbelengte finom alakját. - Ez mit jelentett nekem? Három év visszaesést az előléptetésemhez. - szorultak meg finoman az ujjai térdén, nehezedett jobban a másikra, ám egy pillanatig sem azt éreztette a másikkal hogy csókra hajolna közelebb.

- Azóta megfogadtam két dolgot. Először is, mindig van egy backup banda, másodszor... Nem dolgozom drogosokkal. - még mielőtt a másik megmozdulhatott volna, vagy megérintette volna fehér kis kacsóit, eltolta magát és afelegyenesedett, halovány mosolyt lövellt a másik felé, hamar letisztázva, nem tűr el semmilyen bullshitet egyiktől sem. Ő nem az a nő akit a mocskos kis modókban dugnak meg egy-egy sikeresebb előadás után. Ha együtt dolgoznak partnerek, kicsit főnök és beosztott egyszerre, terelgetve a tagokat a végcél felé.  

Aranyos volt ahogy előadta a terveit, a lelkesedés tényleg sütött a hangjából. Szerette volna azt gondolni, tényleg abba kapaszkodni hogy komolyan gondolják. Sajnos jó párszor kellett azokban a kis lelkes fiatalokban csalódnia. Ennek ellenére sosem adta fel a reményt hogy mindent megold majd. Mint ahogy egy-két évig még azokkal az idiótákkal is megpróbált együtt dolgozni, végül a főnöke sokadik felszólítására dobva csak az ügyet. Egyik legfájdalmasabb veresége volt az évek során, minduntalan kísértve. A dög egy pillanatra eltúnt amikor üzletről beszéltek, Chace igen színes képet kaphatott arról mégis hogyan közelei az ügyfeleit, a tárgyalópartnereket. Már csak egy ostor hiányzott volna a kezéből.  

- Ha velem akartok dolgozni akkor kurva gyorsan szedjétek össze magatokat. Nem akarok balhékat, késést, cuccot vagy fegyvereket nyilvános helyen. Egyben kelletek nekem, te is és a kis haverjaid is, nem fér bele semmi más mellé. - nem impikált semmit sem, hogy hallott volna valamit a másikról vagy csak megérezte a romlást mely a mérgek hordoznak magukban. Mindenesetre Chace számára egyértelmű lehetett, komolyan gondolta amit mondott. Végülis annyira nem volt meglepő, egy ügynök sem szívesen tette a kis kezeit olyan zenészekre. Később, amikor már ment a szekét, persze nem lehetett velük mit kezdeni. Azonban a kezdeti időszak túl törékeny volt ahhoz hogy csak úgy baszakodjanak.

- Amikor azt mondom hogy mentek, akkor mentek, nem akarok mellépofázást. Tisztán és cukin, ahogy szeretem, megjelentek és megcsináljátok a bulit. Ha valamit elbasztok akkor azt elsőre velem közlitek. Nem akarok semmit sem a médiából megtudni. Tudom hogy megy ez, nem kell bemutatni, de nem tartotok ott hogy a cuccal vagy kurvákkal kelljen még törődnötök. Anyátok helyett az új anyuci leszek, persze szexibb kiadásban. Elmondhattok és el is mondtok mindent hogy megmaradjon a jó viszony. Én pedig gondoskodom mindenről. Nincsenek tabuk. Nem is hiszek bennük. Mond ki és rántsd le egyben a ragtapaszt, egyszerűbb lesz.

Játszott a szavakkal és testével, a mosoly visszatért, mert nem akarta egészen megölni a buli hangulatát kettejük között. Talán ezért is kapta elő a telefonját, hogy nehogy komorság üsse fel a fejét. Elvarázsolta mennyire beszippantotta a másikat a felvétel, örült neki hogy sikerült átadnia azt az életérzést ami őt is elragadta. Varázslatos volt, akárki akármit is mondott, egyszerűen imádta a kifejezést az arcán mely ott ragadt.

- Igen, jók voltatok. Ezért is kerestelek meg. - bólogatott mosolyogva, továbbra is a telefonját piszkálva. Félelmetes, egy fél óra alatt is sikerült legalább egy drámából és megannyi potenciális üzenetből kimaradnia. Teljesen felvillanyozta hogy hirtelen így pörögtek körülötte az események. Legszívesebben rohant volna egyik helyről a másikra mint egy őrült, elintézve mindent is, meghallgatva az összes pletykát mely terjengett szűk kis közösségében.

- Jaj drága, én is két kapura játszok. Pont nem érdekel hogy ki hova dugja be a szerzsámát vagy a nyelvét. Egyszerűen tudnom kell minden ilyen dologról hogy ennek megfelelően kezeljen a média ügyeket. De nagyon kis cuki vagy hogy ennyire szereted. Kicsit kár, cukik lennétek együtt... Jó kis imázst lehetne köré építeni. Ha meggondolod magad nyugodtan mond! - nézett fel a telefonból és vizsgálgatta a másik arcát. Mit is mondhatott volna erre?

- Három nap. Legkésőbb szombat este hívj fel az eredményekkel. - állt fel a székéből, újra csak visszasétálva a másikhoz, kicsit visszafogva a kétértelmű dolgait, csak kíváncsian vizsgálgatva a másik lélektükreit, azon gondolkozva vajon mi járhat a kis csinos kobakjában.

- Tényleg szeretném azt gondolni hogy van esélyetek kitörni a névtelenségből. Megtudok adni hozzá minden eszközt és lehetőséget, ahhoz azonban nektek is partnereknek kell lenni. Nem tudok és nem is fogok olyanokkal együtt dolgozni akikben nincs meg a megfelelő lelkesedés és alázat a munka iránt. Ha tényleg azt gondolod hogy hajlandó vagy éjt hajnallá téve dolgozni, utazni, gürizni, akkor keress meg és beszélhetünk még a dolgokról. Viszont a következő alkalomra nem csak egy új vagy több bandanév variációval akarlak itt látni. Tudni akarok mindent a többi tagról, rakjatok össze pár felvételt, a legjobb számaitokról, mindegy milyen minőségben, valamint szeretném látni az összes eddigi dal szövegeit is. Írjátok össze milyen stílusban és irányban gondolkoztok, mik az öt hetes, öt hónapos valamint az öt éves tervek. És ahogy azt már mondtam... Minden szarról tudni akarok amit csináltatok. Nem pár év múlva akarok egy kis pióca újságíró hívására ébredni aki kínos kérdéseket feszeget. A külvilággal való kapcsolattartás tekintetében jó darabig én leszek az arcotok, pont nincs szükségem arra hogy valami hülyeség miatt az én reputációm is sérüljön. És hidd el Chace, ha valamit ki akarok deríteni akkor megteszem. Vagy így vagy úgy de megtudok mindent. Sokkal rosszabb ha utólag jövök rá. - enyhült kicsit a mosolya míg újra felemelte a mobilját és belemerült az üzenetekbe. - Jah, még egy fontos dolog. Bandatagok között nincs kavarás. Se így, se úgy. Ha pedig aláírjátok a szerződést... Akkor én is az leszek. - nem is nézett rá míg ezt mondta, csak felkapta az asztal széléről a kis Chanel táskáját és gyorsan a vállára akasztotta.

- Na jólvan drága, mennem kell! Egy élmény volt! Puszillak, légy jó! Már alig várom hogy beszéljünk. - intett a másik felé és kapcsolt magasabb fokozatra. Mennie kellett, alakultak az események! - Ugye kitalálsz drága? - állt meg az ajtó előtt, egy kicsit kacér pillantással mérve végig a másikat. - Kitty pedig szintén tiltólistán van. Ő csak az enyém. - kacsintott könnyedén még kilépett, már nyomta is be a mobilját hogy kikeresse a megfelelő számot.

- Kitty drága, az úr távozik. Vedd fel drága az adatait, jó? E-mail, social media fiókok, cím... Csak a szokásos.

- Rendben Eli. Valami másban segíthetek még? - kérdezte készségesen, magában kicsit fellélegezve hogy a tornádó főnöke már el is megy. Nem mintha nem szerette volna, csak... Sok volt. Mint általában mindenkinek.

- Ma már nem jövök vissza, nyugodtan vegyél ki egy szabad délutánt. Majd holnap csacsogunk! - mosolygott rá és már be is nyomta a messenger videohívás gombját és mint egy tini, magát véve haladt előre a kijáraton, nagyban fecsegve a semmiről, igen hangosan, megint csak olyan témákat feszegetve ami sehogyem illett volna az irodai környezetbe.    

Number forty-seven said to number three

"You're the cutest jailbird I ever did see