- Justin! – Kiállt rá a vőlegény abban a pillanatban, ahogy megpillantja, és néha Colton sem képes felfogni, hogyan tudja ennyire jól alakítani a szerepét, amit csak néhány hónapja kezdett el. – Hát sikerült megoldani, hogy el gyere! – És már kapja is az ölelést újdonsült barátjától, akit nem ismer túlságosan régóta, de a kitalált apjának a kitalált pénze sokakat vonz, főleg, ha képes bármire elég széles mosolyt villantani, ami a másik szájából elhangzik. Nem úgy élvezi ezt az egészet, ahogyan bárki más tenné, mert a lelkének semmilyen pluszt nem nyújt egyetlen gesztus sem, ami őt érte az elmúlt időszakban, sőt, az egóját sem simogatja, amiért ennyire jól teljesít. De amíg minden sínen van, addig képes koncentrálni, és olyan fókuszba kerülni, mintha sosem létezett volna ennél fontosabb ügy. Neki az igazság fontos, a részletekben nem az ő dolga elmerülni; már azokban, amik nem őt érintik. - Megmozgattam minden követ. – Alex úgy tudja, egy Bahamákon töltött hétvégéről volt kénytelen lemondani annak érdekében, hogy a boldogító igennek szentelje szívélyes figyelmét, pedig Colton élete, amióta elkezdődött az akció, kimerül abban, amit Justin "családja" kínál, de annak nagyon nagy része a nagyközönségnek készült, ő nem éli meg igazán. A Lexust a parkolóban Dave szerezte, bár Colton a cabriót, hiába a szép tavaszi idő, túlzásnak vélte volna, de ezért van a csapata. Dave legalább húsz mondatos litániában értette meg vele, miért nem túlzás, ő pedig ritkán áll le vitatkozni, úgy amúgy bárkivel. Leveszi a drága napszemüveget, hogy megtisztelje a vőlegényt a tekintetével, aztán az ölelést követően már nem tartja fel, hogy a vendégsereg további tagjait tudja üdvözölni. Ha egy valami igaz a mai napon, az az ifjú pár valószínűleg őszinte eskütétele, amivel akár tudna is azonosulni, de minden, ami ma nem az ő dolga, csak elterelné a figyelmét a lényegről. Nem látványosan, de keresi a szőke tincseket a tömegben, azonban igyekszik csupán ügyes megfigyelőként részt venni a szertartáson, és nem magára hívni a célszemélyek figyelmét, amíg az nem szükséges. Szinte óramű pontossággal jön össze minden, amit a csapattal leegyeztettek, és amint az ültetési rend virágos cukormázzal díszített táblája előtt keresi a nevét, már meg is kapja azt a figyelmet, amit olyan ügyesen mellőzött az elmúlt két órában talán. - Nézzenek oda, Justin Bancroft. – A mély hang komolyabb kihívást rejt magában, Colton azonban megnyerő mosollyal fogadja az idősebb Quinlan kissé kemény fellépését. Ritkán futnak egyébként ekkora kört az ügyeket érintően, de Martinához az erős apaszerep, valamint az ebben rejlő bizalom elnyerése tűnt a legegyszerűbb útnak, sokkal inkább, mintha úgy csöppenne az életébe, mintha előtte senkinek és semmi lett volna Justin. Quinlant pedig vonzza a pénz, és talán Colton nem jár messze attól, ha meri feltételezni, hogy már összeboronálta őt a lányával. Nem hibáztatná érte, közel tökéletes az a kép, amit alkottak Justinról. - Örülök, hogy sikerült végül megoldanod az időpontot. Szeretnélek bemutatni majd valakinek. - Egy kis sejtelmességet vél felfedezni a férfi részéről, de meghagyja neki a játék ezen részét, mert úgy vette észre, a vélt hatalmának az eleme, amit a kezében tart, elvenni tőle pedig butaság volna, hadd élvezze. - Mindenképp. - Válaszolja szívélyesen, miközben egyik kezét lezserül az öltönynadrágja zsebébe rejti. - Merre ülsz, fiam? - És már ott is vannak, ahová minden vezet, viszont dicsőséges mosoly nem követi a kérdést Colton részéről, mert annál ő sokkal profibb, minthogy ennyire kis győzelmeknek annyira látványosan örüljön. - A terem végén valahol, mivel, hogy utolsó pillanatban sikerült ugye visszajeleznem. - Szó sem lehet róla. Az asztalunknál van egy üresedés, April nem tudott eljönni, úgyhogy csatlakozz csak hozzánk. - A férfi szavai nem igazán tűrnek ellentmondást, azt pedig, hogy April nem tudott eljönni, jól tudja, hiszen a csapata intézte így. - Megtisztel, Mr. Quinlan. - Mondja újabb előzékeny, de azért valahol határozott mosollyal, és már követi is a férfit az asztal irányába, ahol el fog kezdődni igazán az egész bevetés, és, ahol a lényeg ül már valószínűleg. A szőke tincsek tulajdonosa háttal ül neki, amikor már közel járnak annyira, hogy jól rálásson az asztalra. Éppen cseveg valakivel, Colton pedig igyekszik a vele kapcsolatos újdonságokat magába szívni azelőtt, hogy ránézne; a hangját nem azért hallja messziről, mert annyira harsány lenne, hanem mert igyekszik kiszűrni a tömeg adta alapzajt, és őrá koncentrálni. A mozgása, a gesztusai nem térnek el a videóktól, amiket a megfigyelőik készítettek, és amiket milliószor lejátszottak maguknak, de azért mégis más személyesen látni az egészet. Van valami kompozíció az egészben, bár nem olyan alkat, aki költeményekhez hasonlít másokat, de azt, mennyire kerek az egész, fel tudja fogni. - Angyalom, hadd szakítsalak félbe egy pillanatra. - Hangzik el azonnal, ahogy megérkeznek, ő pedig már készíti a megfelelő arcot, amíg Martina feláll a helyéről. - Justin Bancroft egy nagyon kedves, új barát, szerencsére sikerült elcsípnem a tömegből, és meginvitáltam őt az asztalunkhoz. Justin, ő itt a lányom, Martina Quinlan. - Azzal az idősebbik Quinlan helyet is foglal a névtáblája előtt, Colton pedig nyújtja a kezét a lánynak, miután bemutatták őket. - Örvendek, Martina. - A szemével a kézfogást követően pedig elkezdi keresni April névkártyáját az asztalon. - Úgy néz ki, melletted fogok ülni a vacsora alatt, ha jól látom.
Édes kis teherként kaptam meg Anniet, Christina és Alex kislányát a szertartás idejére, majd ezt követően annyira ragaszkodni kezdett hozzám, hogy velem akar egy asztalnál ülni a vacsorán. - Kincsem, te a mamáékkal fogsz ülni, már a kis széked is be lett készítve. Látod? Mosolyog rá kedvesen Christina Anniere és mutat az asztal irányába, de a kislány hajthatatlanul a szoknyámat kezdi el ráncigálni jelezvén, hogy most az lesz, amit ő akar. - Semmi gond, szívesen vigyázok rá. Ez a ti napotok, én és Annie jól meg leszünk egymással. Még egyszer gratulálok! Koccintom össze velük a pezsgővel megtöltött kristálypoharamat és szabad utat engedek a mögöttünk várakozó vendégseregnek, akik szintén gratulálni szeretnének az ifjú párnak. Annie kezét el nem engedem, még véletlenül sem szeretném elveszíteni, amíg a személyzet egy tagjára nem találok, hogy legyen kedves a pár szüleinek asztalától a kisszéket a mi asztalunkhoz áttenni. Odaérve, helyet foglalva a székemen, gondosan körbepillantok a helyszínen és az embereken, mintha csak a szálloda egy olyan rendezvényén lennénk, amibe elég melót fektettem ahhoz, hogy kézben tartsak mindent. Ebben az esetben viszont ez nem igaz, inkább csak megszokás a pásztázó tekintetem, amiből anyám hangja szakít ki. - Martina, ez az édes csöppség mit keres itt? Érdeklődik, mivel ez miatt kicsit megborítottam az ülésrendet. - Édesnek édes, de már nem olyan csöppség, igaz Annie? Nézek rá a nagy szemekkel figyelő kislányra, aki csak bólogat igazat adva nekem. - Egyébként meg April úgy sem tudott eljönni, nem? Pont elférünk. Fészkelődök kicsit, hogy teljes kényelembe helyezzem magam. - Látod? Kérdezem, amikor anyám helyett apám hangját kapom válaszul. A hang irányába fordulok és először apa, majd az ismeretlen férfi arcának rezdüléseit figyelem. Ösztönösen felállok, mintha gyerekkorom óta erre neveltek volna és valljuk be valahol ez a kijelentés helytálló. Hallgatom a bemutatás gondosan átgondolt szavait és közben az jut eszembe, hogy nem is apám lenne, ha nem próbálna a szerelmi életembe is beleszólni. Rendesen feldühít, amiért kerítőnőt játszik, de egyelőre belemegyek a játékba és udvariasan visszamosolygok Justinra a kézfogásunkat követően. - Én is Justin! Viszont van egy kis bökkenő! Fordulok az asztal irányába, amikor Annie integetni kezd és benyög egy sziát. Gondolatban most hálálkodok neki és pacsizok vele, amiért a bökkenő szóra, így reagál. - April helyét időközben már betöltötte Annie, úgyhogy sajnos nem fogunk elférni egymás mellett. Sajnálkozom neki, de valójában megkönnyebbülés, amiért nem kell jópofiznom apám kiszemeltjével.. egész este.. pont az orra előtt. - Elférünk, elférünk! Sikongatja Annie, amiért már annyira nem hálálkodom neki, inkább dühöngök, amiért már elérte azt a kort, hogy tud érthetően beszélni. - Csillagom, nem hiszem, hogy ez most megoldható! Bökök rá az orrocskájára, de korábbi viselkedéséhez hűen hajthatatlan és nem enged addig, amíg nem érvényesül az akarata. Idegesítő egy kis fruska! - De, ha gondolod megpróbálhatjuk összehúzni magunkat! Vetem fel az ötletet egy vállrándítás kíséretében, amivel sikerült behódolnom egy makacs kislány akaratának, de abban bizakodom, hogy Justin nem feltétlen vágyik erre a kényelmetlenségre. Gondolok itt az árgus szemekkel figyelő apámra vagy a szűk kis helyre, amivel akarva akaratlanul is közelebb fogunk ülni egymáshoz, mint kéne.
How do I live? How do I breathe?
When you're not here I'm suffocating
I want to feel love, run through my blood
Tell me is this where I give it all up? For you I have to risk it all
Tisztán emlékszik, hogy a karakter, akit most játszani kénytelen, hogyan pattant ki a csapat fejéből, milyen módosításokon, finomításon esett át, és, ami a legfontosabb, hogy hogyan igyekeztek elég átfedést találni Justin és Colton között olyan módon, hogy bőven legyen lehetősége fogódzkodót találni olyan helyzetekben, amikre nem számít egyáltalán. Pont ilyen ez most is, amikor egyik pillanatban még a bemutatkozásra koncentrál, hogy minél kedvesebb és elbűvölőbb legyen, de azért még se legyen túl sok, amikor Annie akár ki is libbenthetné a szerepéből. Nem ez történik, hiszen ha Justin nem is feltétlenül, de Colton nagyon szereti a gyerekeket, tekintettel arra, mekkora családban nőtt fel. Ha nagyon akarná, akkor két kezén meg tudná számolni, és nevezni az összes unokatestvérét, bár Katie mostanában szült ikreket, szóval lehet, hamar bajba kerülne a nagy bizonygatás közepette. Ért a gyerekekhez, szereti az elméjüket, szereti figyelni, ahogy megnyílnak a világra, és végül magukévá is teszik azt idővel, úgyhogy valahol… talán örül ennek az egésznek, sokkal természetesebb Colton számára így a helyzet, mintha csak a felnőttekre kellene koncentrálnia. Valahol kiábrándító, ahogy a fülében gondosan elrejtett készüléken keresztül hallja a csapat hangját, és azt, hogy „maradj az asztalnál”, mert amúgy is ezt tette volna. Ilyen apróságok nem fogják eltántorítani attól, amire készül, hiszen az életével játszik, amiben egy kislány csak egy nagyon kellemes, hozzáadott dolog lesz. - Legalább Annie mellettem áll. – Mondja őszinte, de nem túl széles vigyorral az arcán, amit a kislánynak szán, de keresi közben Martina tekintetét is. Valahol tetszik neki ez a fene nagy ellenkezés, főleg azért, mert nem neki szól, hanem az öregének. Minden új információt elraktároz a fejében a megfelelő helyre, később talán tudja majd használni, sosem lehet tudni. - Van számodra egy kis ajándékom. – Óvatosan elmegy Martina mellett, talán kicsit szándékosan közel megtéve magát a mozdulatot, közben pedig egy szalvétát vesz el az asztalról. Először úgy gondolta, leguggol a kislányhoz, de úgy nem lenne látható az idősebbek számára a gesztus, ezért felteszi Anniet a székre, hogy onnan tudjon figyelni. Néhány mozdulat múlva a szalvétából virág alakul, amit azzal a szép madzaggal köt végül össze, ami a szalvétát is összefogta eredetileg, így nem csúszik szét az alkotás. Annie csillogó szemekkel köszöni meg neki, és nem kell az idősebbekre néznie Coltonnak ahhoz, hogy tisztában legyen a plusz pontjával, amit most kapott tőlük. - Ez nagyon kedves tőled, Justin. – Hangzik el Martina édesanyjától. Van egy olyan érzése, hogy Martina nem egészen így fog reagálni erre, de sosem baj, ha van egy kis ellenállás. Az már érdeklődést feltételez. - Nekem tökéletesen megfelel, ha össze kell húznunk magunkat. – Jelenti ki határozottan, de nem túlságosan, és helyet foglal a többiekkel. Ahogy közelebb kerülnek egymáshoz a lánnyal, valahogy többet vél felfedezni belőle, mint egyébként szüksége lenne rá; érzi az illatát, figyeli egy pillanat erejéig a bőrét, a haja anélkül tűnik puhának, hogy meg kellene érintenie. Nem látványos egyáltalán, ahogy igyekszik ebből visszarázódni a lényeghez, egy kis ideig azonban furcsa érzés kering a torkában ezzel kapcsolatban. Szerencsére az idősebb Quinlan az ő malmára igyekszik hajtani a vizet, szinte azonnal. - Mesélj Justin, hogy halad apád terjeszkedési terve? - Martina édesapja a lehető legjobb fényben akarja lefesteni, amiért ugyan megdolgozott, mégis nagyon hálás. Ha minden ügye ilyen simán alakulna, ahogy eddig ez, akkor talán ő lenne idővel a legjobb a szakmájában, viszont nem bízza el magát egyelőre, és úgy egyáltalán. - Simábban talán nem is mehetne. Az európai szektor néhány hónapon belül olyan dinamikussá válhat, hogy az éves bevétel egynegyedét fogja kitenni terveink szerint, ami kezdésnek szerintem azért ritkaság számba megy. - A hangját tárgyilagos keretek közé szorítja, ahogy egy üzletember, vagy annak a fia tenné, a tartásában mégis lapul némi büszkeség. - Mindenképpen találkozni szeretnék vele, Justin. Lenne egy üzleti ajánlatom. - Kapja a felajánlást, amire egyébként a csapat felkészült, és el is hangzik a fülében, hogy "nagyon szép, Colton". - Az esküvő után az első dolgom lesz ezt megszervezni, Mr. Quinlan. Azzal a társaság idősebbjei épp elég ideig koncentrálnak egymásra ahhoz, hogy Martina felé tudjon fordulni. - És te, Martina? A családi vállakozásban képzeled el magad, vagy másfelé készülsz elindulni?
Nem repesek az örömtől, amiért az apám és a kis Annie ilyen helyzetbe hozott, sőt kifejezetten bosszant a szitu, amibe újfent sikerült belekeveredni. - Mindenki más is, ne aggódj! Tudatosítom benne, hogy neki nincs miért aggódnia, ha valakit bunkónak tartanak most, az úgyis én vagyok. Annie szeme felcsillan, amikor Justin ajándékot emleget, én meg kíváncsi tekintettel követem végig a mozdulatait, azt, ahogy elhalad mellettem, ahogy gondosan felemeli Anniet a székre és a kis virágot, amit szalvétából hajtogatott neki. Bevallom ezt elsőre ki nem néztem volna belőle! A tettével, a gesztussal mindenkit kilóra sikerült megvennie, különösen anyámat és Anniet, de mélyen belül azért ezzel a cuki kis húzásával némileg engem is lenyűgözött. - Tényleg az! Vallom be neki és talán most először sikerül őszintén elmosolyodnom a jelenlétében. Amúgy miért van az, hogy egy pasi gyerekkel szíveket hódít? - Csodás! Térek vissza az előzőleg már mutatott kevésbé kedves formához, amikor megtudom szándékában áll maradni. Még egy apró sóhajt is hallatok, amivel sikerül mindenki rosszalló nézését megnyernem magamnak. Végül beletörődök a sorsomba és a többieket követve az asztaltársaságból, én is helyett foglalok Justin mellett. Igyekszem a legapróbb mozdulatokat megtenni, miközben behúzom a székemet, de akaratlanul hozzá érek Justinhoz, hol a karját, hol a lábát érintve, ami azt engedné feltételezni, hogy ügyetlenkedem. A közelsége furcsán hat rám, egyszerre zavarba ejtő és dühítő, ahogy ennyire kiérzem a parfümének jól eső illatát és csupán egy pillanat erejéig, de megragadja arcának vonásai a tekintetemet. Leginkább most is apám az, aki irányítani akarja a beszélgetést és nem meglepő módon tesz is erről, majd hozza a szokásos formáját, amikor képes még egy esküvőn is a munkáról beszélni. Miközben Justin tárgyilagosan elkezd mesélni és adja apám alá a lovat, leesik, hogy korábban már hallottam róluk, a bizniszükről, arról, hogy miben utaznak. Igazából az egész annyira átlátszó, apám törekvése, a bogarak, amiket már az esküvő előtt a fejembe ültetett, mindez azért, mert azt hiszi az életem minden egyes részletéről ő dönthet. Belül már fortyogok és Justin kérdése tökéletes arra, hogy robbanjak, nem törődve azzal hol vagyunk és kiknek a társaságában. - Nem is tudom. Talán kérdezzük meg apámat, ő már úgyis döntött minden fontos kérdésben az életemről vagy nem? Teszem fel célzottan apámnak a költői kérdést és láthatja mennyire pipa vagyok, amiért azt hiszi irányíthat, mint valami bábot. - Ha megbocsátotok.. Kezdek bele a mondatomba és állok fel az asztaltól, de apa elég erélyesen csendre int. - Martina, ülj le! Most szolgálják fel a vacsorát és ez egy esküvő, ami nem rólad szól, szóval ne rendezz jelenetet. A hangja erőteljes, tekintélyt parancsoló, amitől mindenki meghunyászkodik, de engem csak egyetlen egy ok marasztal, méghozzá Alex és Christina esküvője. Egyetlen egyben igaza van apámnak. Nem tehetem tönkre az ő nagy napjukat csak azért, mert mi már megint összekülönböztünk. Minden erőmet összeszedve próbálok lehiggadni és leteszem a seggem a székre, most már nem törődve azzal, hol érintem és hol nem Justin testrészeit, végülis ő akart maradni, amit mostanra talán már belát, hogy hiba volt a részéről. - Oké.. Veszek egy nagy levegőt. - Mi lenne, ha nem a munkáról beszélnénk. Elvégre ez egy esküvő az istenért! Morgok még egy kicsit, majd töltök magamnak még egy kis pezsgőt, mert ezt én nem fogom józanul kibírni. - Kérsz? Kérdezem Justint, amitől apám tuti gutaütést kap, amiért nem a pincért kérem, hogy szolgáljon ki.
How do I live? How do I breathe?
When you're not here I'm suffocating
I want to feel love, run through my blood
Tell me is this where I give it all up? For you I have to risk it all
Egyáltalán nem kerüli el a figyelmét az epés megszólalás a másik részéről, és ha Colton bárhogy viselkedhetne, valószínűleg mosolyogna rajta, de Justinnak tartania kell magát a tervhez, hiszen az mindennél és sokkal fontosabb, ezért talán elmondható, hogy figyelmen kívül hagyja. Nem egészen, ugyanis a tekintete találkozik a lányéval, ahogy elsétál mellette, hogy azzal a személlyel foglalkozzon – vagy az egyik olyannal -, aki az ő pártját fogja. Nem mondaná különösebben, hogy ez volt a terv, de elég információ és anyag áll rendelkezésükre Martináról ahhoz, hogy sejteni lehetett, milyen reakcióval ajándékozza meg Coltont, amennyiben az apján keresztül igyekeznek megközelíteni őt. Kissé azonban visszás érzés marad a férfiban, amikor a virággal örömet okoz, és talán ez az egyetlen dolog, amit enged kiütközni az arcára, de csak egy pillanat erejéig. Hiszen a gesztus teljesen őszinte volt a részéről, de hamiskásan keserű a szájíze attól, hogy mégis megjátssza magát. Nem kevés órát töltött szakemberek között, millió és egy helyzetet lepróbáltak teljesen valós körülmények között, hogy mindenre megfelelően tudjon reagálni, és az asztaltársaság szerencsére a virág és Annie öröme köré fókuszálja a figyelmét, így könnyedén vissza tud térni a célszemélyhez, meg az igazán fontos dolgokhoz. - Kedves tőled, hogy így gondolod. – Látszólag olyan, mintha a lány csipkelődése, és a csodás megjegyzés egyáltalán nem menne át Justinnak, de azért a mosolya élében van egy kis figyelmeztető jelzés Martina felé, hogy nagyon is érti. De Justin nem olyan, akinek ne lenne elég pénze a hatalmas képéhez, és ehhez valahogy Colton is tud igazodni, csak ő az a típus, akit az ilyesmi egyáltalán nem érdekli. Ezért is furcsa számára, mennyire szórakoztatja a szőkeség viselkedése, holott őt ez egyszerűen csak hidegen szokta hagyni. Mintha a perceket számolta volna vissza a fejében, ahogy a lány végül – talán kicsit hamarabb, mint hitte -, de kiakad a körülötte zajló eseményeken, ő pedig ártatlanul igyekszik nézni rá, meg a család többi tagjára mindeközben. Az értetlenség éppen csak annyira színezi a vonásait, hogy attól nem tűnjön ostobának, mert egyetlen kitétele volt a karaktere megalkotásakor; idiótát nem hajlandó eljátszani, akkor sem, ha a legszimpatikusabb fajtát alkotják meg belőle. Egy ideig hallgat, ugyanis ez az a pont, ahol át kell állnia Martina oldalára, úgy, ahogy az a tervben meg lett alkotva. Az apja már úgyis a hazugság kellős közepén, a zsebében csücsül, így ha szimpatikussá teszi magát a lány számára, az az öregnek is csak tovább imponál majd. Colton szereti annyira átlátni az egész játékot, hogy képes legyen irányítani, és nem tudja egyelőre, hogy Martina viselkedése szórakoztatja jobban, vagy az, hogy egyelőre az egész társaság engedi neki, hogy ő legyen a bábjátékos. - Igen, köszönöm. – Kezdi egy óvatos mosollyal, és már nem is tesz említést sem a munkáról, sem arról, hogy az imént még üzletelni készült a lány apjával, csak elfogadja a pezsgőt, sőt, megengedi a másiknak, hogy töltsön neki. Aztán, egyfajta lezser módon a körasztalnak fordítja az oldalát, hogy ne legyen teljesen tiszteletlen, és a kezébe fogja a pezsgőspoharat, így egyébként Martina felé is fordulhatna, de ő a vendégsereget kezdi el kémlelni. Megvárja, amíg a lány ránéz, ekkor egy érdekes, cinkostársakra jellemző, halvány vigyort villant, és a szemével elbök egy irányba. Ha Martina követi ezt az irányt, akkor az egyik, talán negyvenes, női vendég felé fordul, aki valami tollas, rendkívül ízléstelen kalapot visel, és ez nem csak Justin számára vicces, Colton sem bírná nevetés nélkül a látványt, csak ő nem lenne ennyire diszkrét. A nevetését úgy előzi meg amúgy, hogy belekortyol a pezsgőbe. - Ismered? – Kérdezi utána, és tudatában van annak, hogy Martina valószínűleg ismeri a hölgyet, közben pedig a vendégsereget pásztázza, hátha van még olyan, aki látványosnak akar hatni egy ilyen eseményen.
Az igazság az, hogy naivan, de valahol abban reménykedtem, hogy apámmal legalább egy estére megfeledkezhetünk az állandósulni látszó nézeteltéréseinktől. Erre jön a már túlzóan átlátszó szándékával, mintha Justin egy masnival átkötött kis ajándékcsomag lenne. Ez az egész rendkívül kényelmetlen. Bosszant, és talán túl hamar pattan el nálam a cérna, mégis gondoljon bárki bármit, legyek én a hisztis picsa, de akkor is jelét adom a kifakadásomnak. Nem is kell sokat várnom a bárgyú tekintetekre, az értetlenkedő arcokra, ahogy apám erőteljes kiállására sem, amivel egyértelműsíti számomra, hogy ebbe most ne kezdjek bele, ha kérheti tőlem. Na nem, mintha ez kérés lett volna, sokkal inkább hatott utasításnak. Az asztalt körülülő bagázs néhol szúrós, néhol pedig könyörgő ábrázata, mintha csak egyszerre akarna arra kérni, hogy maradjak, de viselkedjek is egyben. Justin arckifejezése mégsem egyértelmű. Olyan, mint aki valahol meglepett, valahol mégis megértő és nem szándékozik vitatkozni velem, ha menni akarok, ő elenged. Hirtelen nem is tudom hova tenni őt, így fogjuk rá mindenki akaratának eleget téve, leteszem a seggem újra a székemre, ami változatlanul túl közeli számomra Justinéhoz képest. Nehéz lenne megmondani elsőre, hogy Justin jelenléte vagy apám üzletről való témaválasztása borított-e jobban ki, de összegezhetjük a kettőt és, akkor legalább valami értelmet kap ez az egész. Igyekszem nem tovább vinni a látható idegességemet, így még egy magamra kényszerített mosolyt is dobok mindenkinek, mielőtt a pezsgős üveg után nyúlnék. Bátorkodom Justint is egy pezsgőre invitálni és boldogan fogadom, hogy velem tart, így legalább apám elnézőbb lesz, amiért nem vártam meg a kiszolgálással a személyzetet. Miután megtöltöttem a poharainkat, azonnal bele is kortyolok egy jó nagyot, meg még egyet, amolyan nyugtatásképp, mégis csak ki kell valahogy bírnom ezt az eddig nem túl zökkenőmentesnek tűnő estét. Fürkésző tekintettel figyelem, amikor Justin a körasztalnak fordítja az oldalát és a vendégsereget kezdi el kémlelni. Hirtelen felötlik bennem a gondolat, hogy várunk-e még valakit, mert akkor én inkább átülök Annie nagyszüleihez, ezzel átadva az én helyem és megmenekülve a többiektől, de nem erről van szó. Cinkostársakra jellemző, halvány vigyort ejt meg felém, mintha csak játékba hívna és akkor értem meg igazán miről is van szó, amikor a fejem abba az irányba fordítom, amerre Justin az imént a szemével mutatott. - Mrs. Catherina Allen. Mr. James Hunt felesége. Aki.. ha jól látom épp egy másik nőt szédít a pult melletti asztalnál. Irányítom a tekintetemmel Justint az emlegetett férfi irányába. - Talán ez a kalap csak figyelemfelkeltés akar lenni a férje számára. Egy biztos. Nehéz lesz nem megtalálni a tömegben, ha épp menekülni akarna. Szegény nő tényleg elég nevetségesen fest abban az ízléstelen, tollas kalapban, de valahol sajnálom is szegényt, amiért ilyen disznó férjet talált magának. Talán ezért nem fakad ki elsőre a nevetés belőlem, pedig általában nem szoktam zavartatni magam, így Justin most csak egy mosolyt kap tőlem az észrevételeire. Ami azt illeti, bőven akadna még kit kifigurázni, és plusz pont Justinnak, amiért könnyebb vizekre terelte a beszélgetést, de időközben elkezdték felszolgálni az előételeket, ezért visszafordulok az asztaltársasághoz. Amíg a személyzet tagjai körülöttünk sündörögnek, lesve minden kívánságunkat és elénk helyezik az ételeket, figyelmesen észreveszik az üres poharamat, amit kérdés nélkül újra töltenek, mintha csak ismernének. - Köszönöm Marcus! Szólítom a pincért a nevén, mert már megfordultam itt annyiszor, hogy megjegyezzem. - Ms. Quinlan. Bólint egyet udvariasan, és még mielőtt apám többet feltételezhetne ez mögé és kirúgná, tovább áll a következő asztal vendégeihez. - Nyugtass meg Justin, hogy az üzleti életen kívül van magánéleted! Nem lehetsz te is egy robot, mint az apám. Érintem meg egy pillanatra Justin karját és cinkelem leginkább apámat, akitől kapom is az éles nézést, hogy álljak le, de nem szólal meg, amit betudok annak, hogy azzal kezdeményeztem beszélgetést, akit ő nézett ki nekem.
How do I live? How do I breathe?
When you're not here I'm suffocating
I want to feel love, run through my blood
Tell me is this where I give it all up? For you I have to risk it all
Felötlik benne az a néhány hét, amíg ezt a jelenetet, és minden lehetséges kimenetelét elpróbálták szóban, és átgondolták fejben is, és ahhoz, hogy a tökéletesnek vélt kimenetel létrejöhessen, a Martináról készült videókat elemezték a reakcióiról, főleg az édesapja és az édesanyja társaságában, hiszen a kettő egészen másként hatott. Colton adta végül a mappának a Cinkostárs nevet, és hitt benne teljes vállszélességgel, hogy ez lesz a járható út, és ami eddig kettejük között történik, nem tűnik úgy, hogy rá fog cáfolni Colton gondolataira, úgy egyáltalán. Ő ugyanis mindig úgy gondolta, hogy bármilyen emberi lény szívéhez a megértésen keresztül vezet az út; a feszült, cérnaszálon függő apa-lánya kapcsolatban Martina nem sok menekülőútra találhat, ahogy az elemzések ezt, mint eredményt hozták ki a hetek során, így Justin úgy lett megalkotva, hogy az a személy legyen, aki bár társadalmi rangban azonos szinten mozog, mégis van benne elég realitás, és elég emberi tényező ahhoz, hogy szimpatikus legyen, főleg Martina számára. - Ezt a borzalmas kalapot bárki kiszúrná a tömegből, de a férjét, úgy néz ki, még ez sem hatja meg. Egyet tudok vele érteni. – Nem neveti el magát, hiszen az elvárható viselkedést tartania kell, mindkét formájában, de belemosolyog a pezsgőspohárba, ahogy kortyolni készül a lány által töltött pezsgőből. Elkapja a másik mosolyát, ami az övéhez nagyon is hasonló, és viszonozza, megpecsételve a cinkostárs elméletet a gesztussal, ahogy visszafordulnak az asztalhoz. Martina hangos kérdése, amit inkább intéz az édesapjának, mint Justinnak nem hozza zavarba, de nem is keresi az idősebb Quinlan tekintetét, most nem az ő oldalán áll, és ezt határozottan éreztetnie kell Martinával, anélkül, hogy ez feltűnővé válna. - Egyelőre nem veszek részt a cég mindennapjaiban, az apám tart kézben mindent, és még nem akarná ereszteni a gyeplőt, úgy gondolom. – Válaszolja a lány feltett kérdésére, miközben befejezi a pezsgője maradékát is, és a szeme sarkából már látja, hogy hamarosan az ő asztaluknak is felszolgálják az előételt. És amíg a válasza valahol az egész asztalnak szól, ő oldalra fordul, hogy a továbbiakban közvetlenül Martinával beszélgessen, fontossá téve őt, jelezve, hogy figyel a gondolataira, a meglátásaira, és bármire igazából, amire szüksége van. - A világ egyelőre érdekesebb számomra, utazni szoktam, és pillanatképeket fotózok az ott élők mindennapjaiból. – Ha nem rendőr lett volna, talán Coltont is ez a "hobbi" tette volna teljessé, de nem volt lehetősége, sem az anyagi helyzetük, sem a szigorú neveltetése végett. Szándékosan kerestek olyan hobbit Justinnak, aminek még Colton is szívügyét látta, mert így tudja teljes mértékben beleélni magát a szerep elvárta érzelmekbe. Ő alapvetően sem egy érzelmes fajta, sokkal logikusabb, racionálisan szemléli a világot, és ritkán, ha egyáltalán mutatja ki az érzelmeit. De Justinon ott kell lennie sok mindennek, hogy meggyőző tudjon maradni, és elnyerjen egy fiatal szívet, különben több hónapnyi munkát kellene kidobniuk az ablakon, és egyelőre a legjobbnak látszó lehetőséget, hogy a bandát lebuktassák, és megtisztítsák tőlük a várost. Nem tudja figyelmen kívül hagyni a lány érintését, és ebből kiérzi a szimpátiát, szinte azonnal. Tudja rögtön, hogyan, milyen vonalon haladjon óvatosan tovább, mert úgy tűnik, Martina szeret érintésen keresztül kommunikálni, és bár nem érti magát, mégis azt érzi, ez neki sem lesz ellenére.
Az van, hogy az életemnek eddigi része, többnyire eldöntött kérdések sorozatából állt, és sokáig még csak fel sem tűnt, a mára már nyilvánvaló, hogy apám irányítja körülöttem a szálakat. Beetetett, és elhitette, hogy a jövőm felé vezető lépéseket, én magam teszem meg, mint aki önállóan, egyedül hozná meg a nagy döntéseket. Pedig túlnyomórészt, ő lökött rajtam kettőt, mindig arra, amerre ő épp jónak látta. Mostanra meg már mindent megkérdőjelezek. Őt, a szakirányomat, és az összes eddigi döntésemet, amit meghoztam. Vajon az ő befolyása volt nagyobb, vagy az én akaratom? Talán ezért is fakadok ki ennyire hamar, anélkül, hogy előtte mérlegelném, milyen hatást gyakorol ez másokra. Leginkább Justinra, az egyik kiváltó okra, mégsem érzem zavarban magam, mint akinek magyarázatot kéne adnia. Annyira nem érdekel az egész, hogy az ilyen eseményeken apám szerinti elvárható viselkedést sem tanúsítom, ami biztosan okoz neki némi fejfájást. Őszintén? Nemes egyszerűséggel: bekaphatja! Nem is csoda, hogy ezek után a pezsgős üveg után nyúlok, és töltök magamnak nem egy kortyot, nem is a hivatalos mennyiséget, hanem csordultig tele, hogy csillapítson a paprikás hangulatomon. Ha a pezsgő még nem is, de Justin kedvesen tereli a figyelmemet, amivel meglepően jó hatást gyakorol rám. Mindig is szórakoztatott mások feltűnési viszketegsége, ahogyan nevetségesebbnél nevetségesebb eszközökkel próbálnak a figyelem középpontjává válni, bár sosem értettem mi szükség van rá. Ha tehetném, én most is eltűnnék, ellennék egymagamban, de valahogy nem szánt szándékkal, mindig úgy alakul, hogy a tekintetek rám szegeződjenek. Nem a csodálattal telt arcokról beszélek, sokkal inkább az "ennek a lánynak már megint mi baja" nézésekre. Na mindegy. Egyben egyet kell, hogy értsek, a kalapos hölgy tényleg viccesen fest. Justin szavaira már csak bólogatok, amolyan megtudlak érteni nézéssel, és a mosolya nem is zavarba hoz, leginkább egy furcsa szimpátiát kelt bennem, amit szerettem volna elkerülni. - Megnyugodtam. Felelem, miután Justin válaszol a feltett, leginkább apámnak szánt, gúnyos megjegyzésként ható kérdésemre. - Ami engem illet, gyakornok vagyok apám cégénél. Bár a mindennapjaimat nem tölti ki a szállodákkal kapcsolatos ügyintézések, szerintem apám nem bánná, ha így lenne. Mondjuk kétlem, hogy valaha is kieresztené a gyeplőt a kezéből. Fejtem ki a véleményemet úgy, hogy apám is halhassa minden egyes szavam. Korábban Justin a családi vállalkozásról kérdezett, és arról hol képzelem el magamat, így némi rálátást szerettem volna biztosítani neki az életemre, bár van egy sejtésem, hogy apám velem kapcsolatban már sok mindent elárult. Talán csak azt nem, mennyire egy irányításmániás barom, de ezt meg Justin is levághatta már. Miután utánpótlást kapott a poharam Marcus jóvoltából, azonnal magamhoz ragadom, és úgy fordulok Justin irányába, ahogy azt tette ő is felém. - Ez igazán jól hangzik! Csillan fel a szemem, mert mindig is áhítattal figyeltem azokat az embereket, akik világot járnak. Akik nem maradnak meg egy helyen, és újabb ingereket keresve találnak valami csodára. - Hány országban jártál már, vagy ha csak egyet választhatnál melyik lenne az? Mi az az élmény, ami odaköt? Faggatom, ha már sikerült egy olyan témát érintenie, ami igazán érdekel. Közben az előételeket már minden asztalnál felszolgálták, és mielőtt nekiláthatnánk, vagy segíthetnék felvágni Annienek az ételt, hangos csörömpölésbe kezd a vendégsereg, csókot követelve ezzel az ifjú pártól. Én is csatlakozok a hagyományhoz, de előtte iszok egy kortyot a pezsgőből. Nem hiányzik, hogy a nagy csörtetésben kárba vesszen egyetlen cseppje is.
How do I live? How do I breathe?
When you're not here I'm suffocating
I want to feel love, run through my blood
Tell me is this where I give it all up? For you I have to risk it all
Colton apja is szigorú volt a fiúkkal szinte születésüket követően már azonnal, és neki nagyon nagy léceket kellett tudnia megugrani a családjában, különösen azóta, hogy a bátyját minden előzetes hír, vagy korrekten lefolytatott tárgyalás nélkül, azonnal bebörtönöztek, és az elkövetett vétség fényében látogatókat egyáltalán nem fogadhat, valószínűleg sosem. Egyetlen alkalommal sikerült a szerveken belül elérnie egy tíz perces beszélgetést vele, de Jonathan egy másik ember volt már a rácsok mögött, és semmit, de tényleg semmit nem volt képes felfedezni abból a testvérből, akivel felnőtt. Akármi is történt, az megtörte egy életre, Coltonnak meg ezzel, és a szülei elvárásával már örökre együtt kell élnie. Az ő szimpátiája innen ered, mert ő sem feltétlenül a saját élete kovácsa volt, csak nem ugyanúgy jutottak el ide ők ketten, mégis talán ugyanazt a jelentést hordozza manapság. Coltont nem sodorta el az apjától az az elvárás, amit felé támaszt a mai napig, hanem tökéletesen meg akar neki felelni, és mindezt talán a tisztelet hajtja benne, mert abból rengeteg van benne az apját illetően, és senkire nem nézett fel úgy az életében, mint őrá. Martina meglehet, sokkal rosszabb helyzetben van, mint Colton, mert az ő lelke csak be van zárva, és lesz is addig, amíg nem akar saját életet élni, és nem ereszti el az apja kezét. Biztosan megsértődne, ha ezt bárki elmondaná neki, de itt csak ő tud majd úgymond leválni erről az elképzelésről, ugyanis az idősebb Quinlan nem tarthatja vissza fizikailag. Sajnálja valahol, hogy ez a beszélgetés sosem fog megesni közöttük, hiszen ő nem a tükör, az igazság kell, hogy legyen, hanem a vonzó és visszautasíthatatlan megértés. - Van valami otthonos abban, ha a családi vállalkozáshoz köze lehet az embernek. Az évek meg úgyis megerősítenek majd, vagy éppen megcáfolnak abban, mit kell tenned. – Ez a megértés minden porcikájából sugárzik a másik felé, és burkoltan már tereli is a lányt a saját irányába; a szabadsághoz, ami nem köti gúzsba, akit érdekel minden más aspektusa is az életének, nem csak az, hogy arra terelje, amit ő helyesnek gondol. Az apja jó barátja, később üzlettársa, de tökéletes ellentéte Justin. Őszintén megmosolyogtatja Martina hirtelen lelkesedése, és azt veszi észre magán, egyik hangulat sem olyasmi, amit bánna a másiktól; a dac és a sértettség számára szórakoztató volt tőle, ez az energia pedig kellemes, és maga Colton is jól tudja érezni magát mellette. - Kelet-Ázsiába a nap bármelyik szakában elindulnék. – Ezek már nem Colton szavai, neki ilyesmire sosem volt, és lehet sosem lesz lehetősége. Ő azt választotta, hogy az országát szolgálja, és most csak azért éli ezt az életet, hogy igazságot szolgáltasson a városban, és megtisztítja Amerikát a bűnözők egy részétől. Évek óta el sem hagyta New Yorkot, nem, hogy repülőre ült volna, és süttette volna a hasát egy trópusi szigeten. Számára ez kissé elképzelhetetlen, viszont remekül elő tudja adni az ellenkezőjét. - De ha választanom kellene, akkor Vietnám, abból is a vidék. Ott az emberek a régi, szigorú hagyományok között élnek, és elképesztőek azok a nyugodt, rendszeres mindennapok, amiket volt részem megtapasztalni. – Aztán ahogy kimondja, elkezdődik a csörömpölés, ő pedig csatlakozik a vendégsereghez, bár nem a szíve csücske ez a hagyomány. Nem valószínű, hogy lesz lehetősége megházasodni, de ha mégis megesne, biztosan idegesítené ez a szokás, de aminek eleget kell tenni, annak eleget kell tenni. A mosolya persze most nem erről árulkodik, lelkesnek tűnik, és hangosan belefüttyent a tömegbe, amikor a csók elcsattan a pár között, vigyort varázsolva így a pár csókjába. - Mindig van valami magával ragadó az esküvőkben, hogy az ember szinte kedvet kap saját maga is hozzá. – Mondja mosollyal az asztaltársaságnak a csörömpölést követően, és ezzel néhány halk nevetést kap válaszul, főként a hölgyektől.
Vannak fenntartásaim a családi vállalkozást illetően, mert nem vagyok egészen biztos benne, hogy bele akarom vonni magam, teljességgel odaadva magam egy életre. Egy részem már így is beolvadt apám cégébe, köszönhetően a gyakorlati éveimnek, és hazudnék, ha azt mondanám nem vagyok elégedett. Hiszen a program tökéletes, a tapasztalatok átadásától egészen az üzleti részeket érintően, mégis van egy visszahúzó erő apám személyében. Maradjunk annyiban, hogy egy alapjáraton parancsolgató apa, aki későbbiekben a főnököddé avanzsálja majd magát, nem biztos, hogy a legjobb ötlet. Főként a jelenleg is zajló viszályaink tekintetében, így talán nem akkora csoda, amiért kételyek támadtak fel bennem. - Még bő egy évem van a mesterképzés megszerzéséig. Meglátjuk, merre billen majd az a bizonyos mérleg. Ennél jobban jelenleg nem is szeretnék belefolyni a jövőm tervezésébe, mert annyiféleképpen alakulhat még minden. Apám árgus tekintete a mondandóm alatt, persze erősen sugallja felém, vagy inkább belém, hogy merre is kéne haladnom azon a bizonyos úton. Részéről evidens, hogy a már jól ismert, és általa kitaposott ösvényen kéne járnom. Apám unszolása ellenére, a megértés Justin részéről jólesően hat rám, kicsit meg is könnyebbülök, amiért nem folyunk bele a családi vállalkozás részleteibe. A hivatalos hangnemet követően, nagy eséllyel furcsának tűnhet a hirtelen hangulatváltásom, miután az utazás irányába indul meg a beszélgetés, de hazudnék, ha nem mutatnám ki mennyire feltud dobni, amikor valaki az élményeiről mesél. Mindig is szerettem világot látni, de sosem volt bátorságom egy hátizsákkal megindulni, mindenféle biztonsági öv nélkül. Talán a Quinlan név, az állandó óvintézkedések és kényelem miatt, ami a családommal jár. Nem tudom pontosan, de ennek a kalandvágynak a gondolata, mai napig ott motoszkál a gondolataim tengerében. Tényleges figyelemmel kísérem Justin beszámolóját, nem csak a szokásos udvarias hallgatóság látszatát keltem, amit általában az ezekhez hasonló rendezvényeken játszanom kell. Őszintén meg lep, még engem is, amiért a társasága kellemes érzéssel tölt el, és egyre inkább eltűnni látszik bennem az ellenszenv, amit eleinte kiváltott belőlem. Leginkább apámnak köszönhetően. - Vietnám tényleg csodaszép. Ott fantasztikus képeket készíthettél. Utalok a korábban említett mindennapokból elkapott pillanatokra. Mi a véleményed a konyhájukról? Biztosan kóstoltad a jellegzetes ételeiket. Nekem a kedvencem a Bahn Mi szendvicsük. Folytatom tovább az érdőklődést, ami átcsaphatott a faggatózás érzetébe, amikor az ételek kiszolgálása után a vendégsereg csörömpölésbe kezd, csókot követelve az ifjú pártól. Egy biztos korty után az italomból, én is csatlakozom és Justin lelkesedése okoz némi döbbenetet az arcomon. Természetesen engem leszámítva, minden más hölgy szívét elnyerte a füttyentésével és a már-már nyálas dumájával az esküvőkről és azok hagyományairól. - Nekem ez a szokás.. pont, hogy elveszi.. Jegyzem meg mellékesen, amire kapok némi felháborodást a többiektől. Valószínűleg, a túlzó őszinteség nem épp az ő kedvükre való, de mit sem törődve ezzel egy vállrándítással elintézem. Egyébként meg egyáltalán nem hiányzik, hogy Justin arról áradozzon, kedvet kapott az esküvőhöz, miközben apám itt ül velünk szemben, és nagyjából minden mozdulásunkra, megszólalásunkra odafigyel. Képzelem mennyire tetszene neki az ötlet, hogy bekösse a fejem egy általa választott férjjelölttel. Még mielőtt túlzottan belelovagolnánk magunkat a témába, az előételem veszem szemügyre. A grillezett sajtot spenót levéllel, cukkini rösztivel és paradicsom chutney-val tálalták fel, ami nagyon jól néz ki, bár nem tudom Annie ebből mit fog tudni megenni. - Megvárjuk a levest angyalka, vagy megkóstolod ezt a fincsi sajtot? Nézek rá Annire és rábökök a pisze orrára, amin felnevet. Miután az ölembe terítettem a szalvétát, vágok is egy kisebb falatot, amit megtud kóstolni a kislány is, elvégre nem én szabom meg mit ehet és mit nem. - Jó étvágyat! Veszem elő az illedelmesebbik énem, aki nem esik egyből neki a kajának, és ismeri az etikettet, amit már kiskorában beleneveltek.
How do I live? How do I breathe?
When you're not here I'm suffocating
I want to feel love, run through my blood
Tell me is this where I give it all up? For you I have to risk it all
Ha úgy tetszik, akkor ez az első tégla jellegű bevetése, de rengeteg rajtaütésben volt már része, és valahol Colton jelleméhez közelebb is állnak az olyan jellegű akciók. Van azonban egy része neki is, az okoskodó, mindent mindenkinél jobban tudó énje, aki most nagyon is élvezi, ahogy szépen lassan belesüpped a karakterébe, akit kitaláltak, és aki úgy mozgatja a szálakat már most, az első órában, ahogy azt egyébként kell tennie. Valahol könnyű a dolga egyébként, mert bár számára Justin egy felfuvalkodott hólyag összességében, de vannak közös pontjaik az életben - még, ha Colton részéről ezek csak elképzelések és vágyak egyébként -, és Martina egy olyan lány, aki iránt képes szimpátiát érezni a helyzete miatt. Egy kicsit talán sajnálja is miatta, de nem az ő dolga, hogy kihúzza ebből. Az ő dolga, hogy a cinkostársa, és később ennél is több legyen. Valahol úgy érzi, a testét és a lelkét is eladja most a hazájának, de erre nevelték, ő pedig nem szokta a neveltetését szinte sohasem megkérdőjelezni. Annyiban különbözik ettől függetlenül a bátyjától, hogy Jonathannak még gondolati szinten sem ötlött fel a fejében, mivel jár a haza szolgálata, Colton pedig gyakorta elmélkedik rajta, hogy mit tesz, és miért, legyen az kötelesség, vagy sem. - Egy egész élet itt áll előtted, hogy dönts. Ne kösd eseményekhez, a szív, én úgy vettem észre, mindig jobban húz, mint a határidők képesek lennének. – Mondja mosolyogva, és talán először szólal meg olyan minőségben a mai napon, ami vele egyáltalán nem egyeztethető össze. Coltonnak a szíve soha és sehova nem húz, hiszen ha így lenne, nem ügynökként szolgálna, ahol azt kell tenni, amit mondanak, akkor is, ha az az egész életébe kerülhet. Ő a kötelességet ismeri, és a szívére, mint olyanra, még sosem hallgatott. De Justin biztos valami hasonló szépséget mondana, amivel lelket tud önteni a másikba, ezért jönnek a szavak, és a mosoly. "Sosem hittem volna, hogy képes vagy ilyenre." Hallja a fülében Dave hangját, akire a háttérből rá is szól a vezetőjük, Ortega, hogy viselkedjen, Colton mosolya pedig annyival lesz szélesebb, ami még egyáltalán nem teszi feltűnővé a gesztust. - Igen, így volt. – Teszi hozzá a gondolatait a lány mondataihoz, büszkeséget csempészve a hangjába, és kicsit ki is húzza magát, összeegyeztetve a hangját a testbeszédével. - A marhahúsos tésztalevesüket meg is tanultam elkészíteni, bár sosem lesz olyan, mint az eredeti. Olyat tényleg a kis falvakban, az ott élő asszonyoktól érdemes kérni, ha arra jár az ember. – Mondja teljes beleéléssel, mielőtt a csörömpölés megszakítaná a beszélgetésüket, ő pedig füttyentéssel tetőzi a gesztust a pár felé, amiről hamar kiderül, hogy Martina számára nem egy vonzó hagyomány. - Mindenkinek más a szép. – Jegyi meg a másiknak, éreztetve, hogy igazán nem veszi zokon az élcelődését, mielőtt elvesztené a figyelmét néhány percre, de addig is vált néhány szót az apjával, ezúttal nem üzletről, hanem a családjukról beszélve röviden; vannak-e testvérei, házasok-e, büszkélkedhet-e nagybácsiként, és hasonlók. Közben nagyjából elfogyasztják az előételt - és Colton legbelül üvölt, amiért a gazdag népek úgy gondolják, hogy néhány, szépen tálalt falat bárkinek elég lenne egyébként -, ő pedig Martinához fordul, elővéve a zakója belső zsebéből a telefonját, ami nyilván nem az ő készüléke. Teljesen személyre szabták, és semmilyen jele nincsen benne annak, hogy ne lenne folyamatosan használva, és a tulajdonosa ne Justin lenne. Dave, amennyire fura fazon, annyira profi profilozó. - Ezt meg akartam mutatni neked. – Mondja halkan, és átnyújtja a telefont, amin egy kép van megnyitva egy vietnámi asszonyról, aki a reggeli első napsugárban mossa a patakban a konyharuháit. - Nem mindig hálás dolog a fotózás, mert az adott pillanatot nem tudod úgy megélni, és azt érezheted, hogy elveszik. De később.. – Egy kicsit közelebb hajol, mintha azt szeretné, hogy csak Martina hallja a szavait. - .. az ember csak visszanézi őket, és utólag úgy emlékszik, mintha teljes mértékben jelen lett volna. – Az áhítat a szavaiban tiszteletről árulkodik, ami ennek a képnek szól teljes mértékben, amit az akció miatt készítettek kizárólag, nehogy a neten esetleg visszakereshető legyen bárki számára.
Kötelességtudat. Mindig is felelősséget vállalva kellett élnem az életem. Erre neveltek, egy bizonyos szerepre, amiben fel kell lépnem és elvégeznem a nekem szánt feladatokat. Helytállni és eleget tenni a Quinlan névnek, ez az én dolgom. Legalábbis sokáig ebben a hitben ringattam magam. Mára viszont Justin szónoklata a szív döntéseiről elgondolkodtat, holott korábban sosem volt kérdés, hogy az eszem diktáljon. Talán túl gyakorta is fordult elő, hogy az eszem irányította a szívemet, ahelyett, hogy hallgatott volna. A szív minden bölcsnél bölcsebbnek bizonyul. Halottan már jó párszor ezt a mondást, ez idáig mégsem figyeltem a mondanivalójára eléggé. Ezért is érdekes, amiért mostanra az érzelmek kezdtek el fölényesen uralkodni rajtam, nem törődve a következményekkel, amik még rám várnak. - Talán nem is vagyunk képesek kizárólag valaminek az értelmére vagy kizárólag az érzéseinkre támaszkodni. Végül úgy is mindkettőre szükség lesz. Vagy csak érezzek és ne töprengjek? Húzódik az én szám is mosolyra, miután feltettem a válaszra nem váró kérdésemet, de valójában könnyen megeshet, hogy ez lenne a legegyszerűbb módszer. Hátradőlsz és majd az élet alakítja. Váratlanul ér, mennyire könnyedén eltudok beszélgetni Justinnal és, hogy az eleinte kettőnk közt ékelődő ellenszenv, egyre inkább eltűnni látszik. Tetszik, ahogyan beleéléssel mesél, szinte magam előtt látom a helyet és érzem a marhahúsos tésztaleves illatát. - Majd megkóstolom. Fűzöm hozzá a mondanivalójához, direkt nem hozzá téve, hogy az ő általa elkészített vagy a kis falvakban élő asszonyok féle verziót tesztelném le. Még az is lehet, hogy mindkettő érdekel. A könnyed társalgásunknak a pohár csörömpölés vet véget, egy régi hagyomány, aminek úgy tűnik Justin nagy kedvelője. A füttyentés, a gesztus, amit a pár felé tesz, legalábbis erre enged következtetni. Hamar hangot is adok annak, én, hogy vélekedek erről a tradícióról, ami természetesen okoz némi problémát a hagyományőrző emberekben. A szemöldökük a homlokukon jó magasra szökik, a mondandóm közepette. - Még jó, hogy nem vagyunk egyformák. Jegyzem meg Justin kijelentését követően, de a szavaimat sokkal inkább a még mindig szúrós tekintettel díjazó hölgyeknek szánom. Miután az előételt felszolgálják, a figyelmem a kis Anniere irányul és gondoskodva róla kisebb falatokra vágom neki az ételt, amit kedvére megízlelhet. Eleinte jön a fintorgás, meg, hogy ő ezt nem szereti, majd miután látja, hogy jóízűen elfogyasztom a tányéromon lévő falatot, ő is hasonlóan tesz. Megsimogatom a kis buksiját, amiért ilyen ügyesen viselkedik és nem kezd hisztibe az asztalnál, mit tudom én ebben a korban úgy bármiért. Közben félfüllel, de elkapva néhány mondatot, figyelem Justin és apám közti beszélgetést. - Megismerni más kultúrákat, megfigyelni az ott élő embereket és hagyományaikat, egy igazán csodálatos dolog. Érintem meg Justin kezét, mintha csak én is a mobilt fognám vele együtt, és húzom finoman magamhoz közelebb a készülékkel együtt, hogy jobbra szemügyre vehessem a képet, amit a zakója belső zsebéből előhalászott telefonon mutat nekem. Ez a mozdulat pofátlannak, talán túl közvetlennek tűnhet, de az erő, amit kifejtek, egyáltalán nem erőszakos, amit Justin félreérthet. - Ez a fotó igazán értékes. Osztom meg vele továbbra is a gondolataim, és elengedem a kezét, miközben a tekintetemet újra az ő szemeinek szegezem. - Magával ragad. Fejezem be a képpel kapcsolatos teóriámat, ami Justint arra engedheti következtetni, hogy igazán sikerült lenyűgöznie a tehetségével, a megragadott pillanattal, amit megosztott velem. - Köszönöm, hogy megosztottad velem. Erősítem meg a szavaimmal is. Közben elénk kerül a leves is, újabb csókkövetelés után, mindenki neki lát az elfogyasztásának. Újra Annie segítségére sietek, és amikor látom, hogy már boldogul egyedül is, folytatom az elém lehelyezett étellel. - Honnan ered az ismeretségetek az ifjú párral? Fordulok ismételten Justin felé, miután végeztünk mindketten a levessel és kíváncsi tekintettel figyelem az arcát.
How do I live? How do I breathe?
When you're not here I'm suffocating
I want to feel love, run through my blood
Tell me is this where I give it all up? For you I have to risk it all
Legyen az akármilyen volumenű bevetés, a csapat a dolgát, és a haza szolgálatát maximálisan komolyan veszi. De néha, hogy az idegek ne feszüljenek pattanásig, kell valami, ami szépen feloldja azokat; történt is ez akkor, amikor Justin karakteréről eldöntötték, hogy a szív diktálja majd a lépéseit, és a szeretet és a megértés az, ami lenyomatot hagy utána a világban. Dave volt az, aki hozzátette, hogy természetesen Colton tökéletes ellentéte a srác, mert a fancsali arcával még a Starbucksban sem mosolyognának rá, nem, hogy elnyerje vele Martina szívét esetleg. Abban a pillanatban annyira röhögött ezen mindenki, hogy Coltonnak még a könnye is kicsordult, de ezt követően úgy folytatták az egész napot, mintha semmi sem történt volna. Colton nem ilyen, hiszen nem így nevelték, ráadásul a hivatása sem engedi meg neki a szív dolgait. Ő ezt sosem kérdőjelezte meg, szimplán csak feltűnik neki most az ég és föld szintű különbség saját maga, és az általa alakított figura között, de hamar lezárja a gondolatot magában annyival, hogy amíg ő el tudja játszani Justint, addig Justin már nem tudná őt, és ez így tökéletes. - Ez sokban függ az adott dologtól, úgy gondolom. Van, amikor csak az ész segíthet, mert így véd meg minden fájdalomtól, amit a szív tud okozni, máskor meg az észnek annyira nincs helye az adott helyen, hogy még engem is meglep. – Biztosan van igazság abban, amit mond, mert baromi jól hangzik a száján kiejtve, de ahogy Coltont is épp, hogy nem rázza ki a hideg a csöpögős szavaktól, úgy Dave is felhorkant a fülében, de nem kommentálja a dolgokat, mert a végén vagy ő kezd el nevetni, vagy.. nem, Colton nem teheti meg, hogy nevessen, érezzen bármit a fickóval kapcsolatban. Szerencsére neki nem kell ezt a figurát megszeretnie, a mellette ülő szépségnek viszont annál inkább. Visszafogott mosollyal bólint Martina szavaira, mint aki elhiszi neki, hogy valóban meg fogja kóstolni az ételt, amiről Colton úgy beszél, mintha valaha lett volna hozzá szerencséje, ez azonban nincsen így; Justin biztosan végigkóstolta gondolatban a vietnámi konyhát elejétől a végéig, de Colton kifejezetten szereti a hagyományos, amerikai ételeket, és nem szokása újdonságokat kipróbálni. Az viszont talán elmondható, hogy mindkét felét szórakoztatja, ahogy Martina tovább hergeli az asztalnál ülő, idősebb generációt; Justin viszont anélkül néz együttérzően a hölgyekre, hogy a lány észrevenne belőle bármit, hiszen a velük ülő kislánnyal foglalkozik, ami egyáltalán nem baj, hiszen így beszélgethet az idősebb Quinlannal, és tovább fűzheti a kitervelt szálakat anélkül, hogy feltűnően a lányra tapadna, amit ugye nem volna okos ötlet megtennie. Viszont remekül kijön a kép, amivel érzéseket akar kiváltani a másikból, és ez meg is történik. - Tudod, ezért biztosan megéri elveszteni némileg a pillanatokat. Mert így később újraélhetem másokkal, de azért kicsit keserédes. – Mondja mélyen elrévedve először a képben, majd a másik pillantásában, ahogy egészen közel kerülnek egymáshoz. Nem bánja annyira, mint először gondolta volna, sőt.. rengeteg információt kell pluszban feldolgoznia a bevetés során, és azt veszi magán észre, hogy Martina megnyugtatja, amikor éppen nem a szemét akarja kikaparni a helyéről az apja miatt. Kissé eltávolodik, hogy ne legyen szó tárgya feleslegesen, de nem annyira, hogy Martina hirtelen egyedül érezze magát; ő a cinkostársa, végtére is. - Édesapád mutatott be minket egymásnak, úgy három hónapja, azt hiszem. – Mondja határozottan, de nem hangosan, és közben keresi az öreg pillantását, aki egyetértően bólint a szavakat hallva. - Nagyon szimpatikusak voltunk egymásnak, és ragaszkodtak hozzá, hogy ma eljöjjek, ami nagyon jól esett. – Igazából úgy érzi, Martina szándékosan adja meg neki az összes lehetőséget, hogy még inkább szimpatikus legyen neki, amint sikerül az összes ellenszenvét elengednie; így már nem csak az apján keresztül van kapocs közöttük, de az egyik legjobb, gyerekkori barátja is erősködött, hogy Justin ma itt mindenképpen jelenjen meg.
- A szív és az ész kifürkészhetetlen útjai. Teszem hozzá Justin szavaihoz, amiben bőven van igazság, mégis azt a hatást kelti a szavaival, mintha állandóan tudná mit kell mondani. Túl tökéletes, túl mézes-mázos, olyan, aki apám kegyeit könnyen elnyeri. Ahogy a hölgyek szívét is az asztalnál. Ezért van, amiért nehezen tudom eldönteni, hogy ő most valójában ilyen, vagy csak szerepet játszik mások kedvéért. Bevallom szórakoztatna, ha végre látnám hibázni. Nem arról van szó, hogy nem tetszik, amit mutat magából, de hozzá képest én túl sokat mondó is vagyok, akár egy nyitott könyv, akiből kedvére olvashat, ha úgy tartja kedve. Akár önfeledten szórakozhat is rajtam, amiért egyik pillanatban érdeklődő tekintettel figyelem, amiről mesél, a másikban meg gúnyos, hergelő amazonná változom, aki kiáll az igazáért. De én ilyen vagyok és nehezemre esne meghazudtolni önmagam, amikor már a vacsora elején sikerült felbosszantaniuk. Szinte észre sem veszem, milyen hamar sikerül lekötnie Justinnak a figyelmem, egy képpel, az újra gondosan megválogatott gondolatmenetével, és a pillantásával, amibe egészen belefeledkezem egy rövid időre. Szinte árulkodik az arcom arról, leleplez engem, hogy én benne vesztem el, a szemeiben, azon töprengve még mindig, hogy ki ő valójában és mit keres itt, mégis mit akarhat tőlem. - Az bizony, keserédes. Erősítem meg a szavait, mintha csak azon gondolkodnék el, hogy az ő jelenléte okozza ezt leginkább bennem. Hiszen egyszerre dühít, amiért eleget tesz apám kérésének, már-már lenyűgöző módon teszi neki a szépet, közben meg egyszerre élvezem a társaságát, amivel leköt engem. Amikor visszafogottan megszünteti a köztünk lévő közelséget, legalább fellélegezhetek és elterelhetem a kavargó teóriákat, amik sorra jönnek fel az itt létét illetően. Persze ez nem tart sokáig, a kíváncsiságom hamar győzedelmeskedik felettem és hajt előre abban, hogy egyre többet tudjak meg Justint érintően. - Apám úgy tűnik igazán ért a kapcsolatok kialakításához. Jegyzem meg kissé gúnyosan, de azért nem erőteljesen kivehetően, ezért is jelenik meg egy mosoly az arcomon, ami azt tükrözheti, hogy ez igazán szuper. Be kell ismernem, hogy nem tudok felmutatni Justin ellen semmit, azt leszámítva, hogy apám közreműködésével tette tiszteletét ma itt, így arra az elhatározásra jutok, hogy békén hagyom kicsit és engedem, hogy ő irányítsa tovább a beszélgetést, ahelyett, hogy tovább faggatnám túl nagy érdeklődést mutatva felé. Közben lefoglalom magam a fő-, egyben utolsó fogással a desszert előtt, ami úgyis csak később fog felszolgálásra kerülni és hasonlóan a korábbi, lassan már berögzült mozdulatokkal segítem Anniet az elé lehelyezett ételének elfogyasztásában. Miután kellemesen jól laktam, kérek egy kis pezsgőt még, amit idő alatt elkortyolgathatok, amíg néhányan még az étellel kötik le magukat. - Engedelmetekkel. Állok fel az asztaltól, udvariasan biccentve mindenki felé, egy kicsit hosszabban elidőzve Justin tekintetén, mint a többiekén, majd ott hagyom a társaságot, most, hogy látom a zenekar készülődik megnyitni az estét. A lépteim célirányosan a mosdóhelységet keresik, és mivel apámé a szálloda, ezt legalább nem kell kutatni, nem úgy mint Justin rejtélyes személyiségét. Nem tudom pontosan mennyi időt vesz igénybe, amíg kihámozom magam a ruhából, majd újra vissza, de lépteim sietősre veszem, amikor hallom, hogy beharangozzák az ifjú pár nyitótáncát. Minden zavargást elkerülve foglalom el szépen, csendesen a helyem újra az asztalnál és irányítom a tekintetem Alex és Christina irányába, a vendégsereg többi tagjához hasonlóan. - Nekem ez az egyik kedvenc részem. Súgom oda Justin fülébe és szívesen hozzátenném, hogy az apa lánya táncot követően, de nem adom meg ezt az örömöt apámnak, hogy újfent kihúzhassa magát büszkeséggel töltve.
How do I live? How do I breathe?
When you're not here I'm suffocating
I want to feel love, run through my blood
Tell me is this where I give it all up? For you I have to risk it all
Valószínűleg valamennyire szükséges, hogy ne csak Justin legyen jelen ezen az eseményen, de Colton is találjon magának valamit, ami szórakoztatja, amíg a munkáját és a kötelességeit éppen drága pezsgő és falatnyi előételek között kell teljesítenie. Colton pedig hamar megtalálja ezt a szórakoztató aspektust a lány heccelésében, ami még segítségükre is lehet a későbbiekben, hiszen máshogy egyébként sem tudná a kíváncsiságát maximálisan maga felé irányítani; de be kell vallania, végtelenül szimpatikus neki - Coltonnak - ez a hirtelen váltakozás, és ha önmaga lehetne, már régen elnevette volna magát, és tovább akarná húzni a lány agyát, hátha még kap belőle anélkül, hogy mézesnek és mázosnak kellene lennie. Nem merül el azonban ebben az érzésben, hisz nem akarja szabotálni az egész, több éven keresztül felépített és elkészített akciót, csak mert benne, a valós önmagában Martina valamit megmozgat hirtelen. Inkább eszközként használja, és így nem csöpög el a kreált mondataitól, meg a mesébe illő életétől, ami nem is létezik. - Úgy gondolom. – Mondja sejtelmesen Martina apjára értve, tovább fokozva a titokzatosságot, és azt már nem teszi hozzá, mire is gondolt ezzel. Közben a tekintete odaragad rövid időre a másikéra, és valójában Justin arra gondol, mennyire jól jött ki a lépés, hiszen így találkoztatott a lánnyal, Colton pedig arra, hogy az öreg Quinlannak igazából köze sincsen az itt történtekhez, és az is szórakoztatja ennek kapcsán, hogy Martina apja anélkül büszkélkedhet a kerítéssel, hogy valójában lett volna ráhatása. Amikor Martina elnézést kér, ő csak bólint egyenes háttal, és azt veszi észre magán néhány másodpercet követően, hogy ezúttal a tekintete a másik hátára, illetve a szőke tincseire tapad, és egészen addig követi őt vele, amíg Martina édesanyja nem kérdez tőle néhány dolgot, amikre mosolyogva, előzékenyen válaszol, elnyerve most már mindkét szülő úgymond áldását a jövőre nézve. Colton első benyomása, amit másokra gyakorolni szokott egészen más; ő hűvösebb alkat, sokkal megfontoltabb, visszahúzódó, aki nehezen engedi másoknak az igazi őt látni, sőt, néhányan bunkónak is titulálták még, amiért nem egy napsütés az első találkozáskor. Justin viszont pontosan olyan, amit egy a Quinlanékhoz hasonló páros csak kívánhatna a lányuknak. Valahogy megérzi, hogy Martina ismét közeledik hozzájuk, ezért a tekintetével elkezdi őt keresni, mintha vonzaná azt a lány magához, és kissé elválnak az ajkai, amikor az új ruhában megpillantja a másikat. Ez lehetne akár megjátszott is a részéről, mert illene mindenbe, amire szükségük van a lány szívének meghódításához, de nem.. ez most Colton volt, teljes mértékben. És amikor ezt észreveszi és meg is érti, hirtelen mintha dühös lenne magára, de ez kívülről természetesen egyáltalán nem látszik. A háta merevedik meg egyedül, és nem tudja, hogy ezt most magának, vagy Martinának szól, ahogy helyet foglal ismét mellette, de amint meghallja a hangját a bőrének ütközni, amint suttogni kezd neki, a háta elernyed ismét, és elkezd vigyorogni, miközben a tekintete a párt követi a parkettre. - Szóval szeretsz táncolni? – Kérdezi suttogó, kicsit mélyebb hangon, és az utolsó szónál odafordítja a tekintetét a másik felé, és nem ereszti azt néhány másodpercig, mintha utalni akarna valamire. Aztán hirtelen megint a parkettre tereli a tekintetét, és anélkül nézi végig a táncot, hogy ismét a lányra nézne közben, vagy direkt így alakítva, vagy igyekezve kicsit fellélegezni a vonzásából. A tapsviharban lelkes résztvevő, fel is áll a székből, és amikor a vendégsereg elindul a parkettre, hogy csatlakozzanak az ifjú párhoz néhány szám erejéig, Colton elkezd vigyorogni, és a kezét nyújtja Martina felé. - Szabad egy táncra? – Nem költi túl ezúttal a mondatot, csak viszi tovább a szerepét, ahogy azt kell. Azt pedig elég, ha ő tudja, hogy Colton legalább annyira táncolna most a lánnyal, mint Justin.
Justin személyében úgy érzem, újabb férfi lépett az életembe, akit nem tudok elsőre kiismerni, aki nem ad egyértelmű képet magáról. Akárcsak apám és Tiger, a féltestvérem esetében. Ezért akarva akaratlanul is megfordul a fejemben, hogy Justin is csak egy szerepet játszik, és mindez, amit ma látok belőle, csak egy tökéletes alakítás a részéről. Talán csak magamból indulok ki. Abból, hogy a szüleim kedvéért hányszor kellett a mesébe illő életet tükröznöm a külvilág felé. A kötelező kiegészítőt, akinek a tökéletességre kellett törekednie. Illetve kellene még most is. Azonban az utóbbi hónapokban egyre kevésbé megy a megfelelés, a mára már nevetségesnek tűnő elvárásoknak, amiket támasztottak felém. Néha azt érzem, úgy viselkedek, mint egy dacos tinédzser, aki a saját csatáit vívja az élettel. Mintha külön kérésre, folyton olyan helyzetekbe kerülnék, amik felbosszantanak, amik kimondatják velem azokat a dolgokat, melyeknek eleinte nem feltétlenül akarnék hangot adni. Mégis a szavak gondolkodás nélkül, csak úgy ömlenek belőlem. Most is mondanám tovább a magamét, amikor apám kapcsolatépítésének módszerei kerülnek terítékre, de Justin tekintete odavonz magához, és ahelyett, hogy tovább osztanám az észt, egészen elcsendesedek. Hosszasan sikerül elvesznem arcvonásai elemezgetésében, mire ráeszmélek mit is művelek, és tényleg felmerül bennem a kérdés, miért köt le ennyire Justin személyisége, amikor pont, hogy gyűlölködnöm kéne. Legalább egy kicsit, hogy apám ne győzedelmeskedhessen felettem, és Justin arcára ne költözhessen egy öntelt mosoly, amiért sikerült megnyernie. Ezek után nem is bánom, hogy kis időre ugyan, de megszabadulhatok a társaságtól, és a Justin felé irányuló kíváncsiságomtól, ami nem igazán akar nyugton hagyni. Szinte már el sem akarom hinni, amikor a távozásom előtt még az utolsó pillantásom is az övé, ami újabb okot ad a siető lépteimnek, melyekkel a befolyását igyekszem leszerelni magamról. A mosdóba érve felfrissítem magam, benedvesítem kicsit az arcom, annak érdekében, hogy kicsit magamhoz térhessek. A pezsgő, de leginkább Justin hatása alól akarom magam megmenteni. Egy nagy sóhaj után el is döntöm, hogy egyszerűen úgy teszek, mintha nem mozdított volna meg bennem, a szívemben valamit, mint akit egyáltalán nem érdekel a jelenléte. Egyszerűen levegőnek fogom nézni, mégha ez első nekifutásra elég gyerekesen is hangzik. Azonban ez az elhatározás, a kijózanodott állapot nem tart túl sokáig, hiszen míg a lépteim az asztalunkhoz irányzom, Justin tekintete újra odavonz magához, és le sem tudom róla venni a szemeimet. Szinte alig veszem észre, hogy sikerül egy kicsit őt is ámulatba ejtenem az új ruhakölteményemben. Helyet foglalok mellette és, amíg korábban kényelmetlennek éreztem a kialakuló közelséget, ami Annie jelenlétének köszönhettünk, most jólesően fogadom, amiért ennyire könnyedén, feltűnés nélkül a közelében lehetek. Azt lehetne feltételezni, hogy a mozdulataim direktek, hogy előre megterveztem őket, de a bőrünk érintkezése, ahogy közelebb hajolok, hogy a fülébe suttoghassak, egyáltalán nem egy irányított tett. Őszintén meglep engem is, amiért miközben a táncparkettre lépő párt figyelem, fél szemmel Justint is szemmel tartom. Mintha csak nyomon akarnám követni a rezdüléseit, hogy az események mit váltanak ki belőle, és amikor elvigyorodik az én szám is mosolyra húzódik. - Amíg neked a világjárás és a fotózás szolgál kikapcsolódásként, addig nekem a tánc az egyik ilyen szenvedélyem. Vallom be neki, miután tekintetem az övéről én sem eresztem, de csak annyira kivehetően, hogy azt ő érthesse. Nem is tudom. Talán egy másik életben akár táncos is lehetnék, ha a családi nyomás és kötelezettség nem sodort volna el egy teljesen más irányba. Mára viszont ez már elképzelhetetlennek tűnik, így megmarad egy álomképnek, amibe néha jó beleveszni. Ezért is figyelem árgus, csillogó szemekkel az ifjú pár táncát, és dicsérem a többiekhez hasonlóan tapssal a költeményüket. Amikor Justin a kezét nyújtja felém, egy pillanatra, mint aki jóváhagyásra várna, vagy aki kicsit kéretni akarná magát nézek körbe az asztaltársaságon, de egyöntetű válaszként sugallják felém, hogy ne is gondolkozzak a felkérés nem elfogadásában. Leginkább persze anyám, aki még meg is jegyzi, hogy vigyáz a kis Annire, amíg távol leszünk. - Örömmel. Fogadom el végül Justin táncba hívását, és miután felálltam, majd igazítottam egyet a ruhámon, kezemet az ő tenyerébe helyezem. Kellemes izgatottság járja át a testem, miközben a táncparkettre érünk, és szinte boldogsággal fogadom, amiért elszakadtunk a többiektől. Az arcom mindenesetre biztosan erről árulkodik, amikor hagyom, hogy Justin a derekamra helyezhesse a kezét, én pedig az enyémet széles vállára pakolom, finoman végig simítva azon. Van bennem egy finoman zavarban lévő érzet, miközben mozdulataim egyáltalán nem árulnak el engem, mégis szemeimben megbújik, amikor összetalálkozik az ő tekintetével.
How do I live? How do I breathe?
When you're not here I'm suffocating
I want to feel love, run through my blood
Tell me is this where I give it all up? For you I have to risk it all
Benne kell legyen valahol a képletben az a tény, hogy mennyire vonzza a tekintetét a másik magához, ez is biztosan a kitalált karakter miatt történik Coltonnal; legalábbis a tudatalattija ezzel nyugtatja magát, mert hát a környezete szerint amúgy is egy érzéketlen, kiállhatatlan alak, miért pont őt vonzaná egy fiatal lány, aki ráadásul egy teljesen lehetetlen helyzetben van? Találnia kell, és elég gyorsan egy pontot, amibe kapaszkodhat, és amitől nem feledkezik meg szinte a kötelességéről, amikor Martina közel van hozzá. Ennél ő sokkal profibb, és nem egy bevetésen fogja megtalálni az a szerelem, amiről eddigi évei során tudomást sem akart eddig venni, és gondolja ezt azért, mert látja a jeleket. Egész életében azt tanulta hol egyetemen, hol egyéb képzéseken, hogy hogyan mutatkoznak meg érzelmek az embereken, miből ismerhetőek fel, hogyan épülnek egymásra, és ezt hogyan használja a saját előnyére. De ha valaki olyan képzett lenne most itt, mint ő, akkor őt használnák további célokra, ezt pedig nehezen engedheti meg magának, mikor akkora a tét. Az igazság mindig fontosabb lesz számára mindennél. Mégis elkényelmesedik abban a tudatban, hogy őt itt senki sem ismeri, senki sem látja az indíttatásait, és senki sem fogja leleplezni attól, ha néha a másikon ragad a tekintete. Az elhatározása erős, Martina kacaja néha erősebb, és talán a legnehezebb most mindennél, hogy elrejtse azt a Coltont, akit érdekelni kezd ez a fiatal lány, minden aspektusával benne. Itt most csak és kizárólag Justinra van szükség. Koncentrálnia kell, mert már érzi magán, mennyire fáradt a sok, mézes-mázas szövegtől, amit sikerült kipréselnie magából. Ő egyáltalán nem ilyen, talán sosem mondott még szépeket, és irtózik is a romantika ezen formájától; az ő szeretetnyelve a cselekvés, mert bármikor leveszi a polcról az üveget, vagy szalad el a párja kocsijával a szerelőhöz, sőt, bármire meg lehet kérni, ha elég szerelmes, de az ilyen nyálas marhaságokat messzire elkerüli. De aztán odaül az a hülye vigyor az arcára, amikor a táncról kezd el mesélni neki a másik, és alig bírja visszafogni a képzeletét, ahogy egymás után csilingelnek a szavai a fülébe. Lát egy árnyat, ami ütemesen mozog a zenére, de gyorsan eltűnik, ahogy igyekszik ő is a helyén kezelni saját magát. - Nos, én már mutattam képeket a szenvedélyemről.. – Suttogja annyira halkan - ha már amúgy is ennyire közel vannak egymáshoz -, hogy csak Martina hallja, és igen, ez egy erős utalás volt arra, hogy egy napon látni akarja azt a szenvedélyt. Azt már nem tudja eldönteni, hogy Justinban gyulladt meg a vágy ennyire, vagy Colton nem bír már megint magával. Addig végül is, amíg az akció pörög, és ő jó helyzetben marad, lehet nem kell ezen ennyit agyalnia, csak odafigyelni, hogy addig tudjon elmenni, amíg az a banda tagjainak már börtönt jelent. Mostanra már annyira elmosódik a két férfi, hogy nem egészen biztos abban, melyikük akar mindenáron táncolni a lánnyal, de amikor a másik kezét megfogja, hogy a parkettre vezesse, valahogy már teljesen mindegy. Biztosan inkább Justin az, mert Coltont nem kedvelné a másik, az ő szemére nem tapadna oda Martináé, és nem érdeklődne iránta ennyire feltűnően. Ahhoz ő túlságosan is savanyú. Colton is fellélegzik azért egy kicsit, hogy már nem egy egész asztalt kell megnyernie és szórakoztatnia, hanem végre a célpontra koncentrálhat teljes egészében. Valamilyen isteni csoda folytán egyébként egészen jó táncos, de ha fel kellene kutatnia magában, hogy miért, csak nagyon nehezen tudna bármit kibökni ezzel kapcsolatban. Justinnak viszont biztosan olyan vonása ez, amivel szinte alapvető felvetés, hogy rendelkezik. - Azt hittem, nemet fogsz mondani. – Érti a felkérésére, és egy vigyorral vezeti a másikat a lágy zenére a táncoló párok között, magabiztosan, és valahol mégis lazán. - Néha úgy érzem, kedvelsz, néha a pezsgőspoharadba tudnál fojtani. – Semmi számonkérés nincsen a hangjában, inkább csak azt tükrözi, amit mindkét férfi érez; végtelenül szórakoztatja a morcos Martina, és nagyon kellemes az összhatás, mert amikor összeakad a tekintetük, meggyullad a szoba körülöttük. Mint most is, és a gesztus szándékos ezúttal, amitől Colton megnyugszik, hogy képes még azért bámulni a másik szemeibe, mert a bevetés megköveteli tőle, és nem azért, mert nem bírja megállni.
Tényleg tetszik nekem. Nem tehetek róla. Egyszerűen tetszik. Nem számít, milyen elszántan játszom meg, hogy nem így van, ettől még igaz. Úgy érzem, vagy teszek egy lépést felé, vagy hanyatt-homlok elmenekülök előle. Talán tényleg könnyebb lenne elfutni, de valami továbbra is itt marasztal mellette. Valami legbelül azt súgja, hogy nem szabad egyfolytában azon agyalnom, hogy jó-e ez nekem, és nem szégyellhetem az érzelmeket, amit kivált belőlem. Még akkor sem, ha alig merem magamnak is beismerni, hogy azok léteznek. Újszerű ez az érzés nekem. Úgy kezelem, mint egy titkot, ami mögé elbújhatok, és mikor azt hiszem uralom, az egyszer csak utat tör magának, majd elszabadul. Irányítani szeretném, de nem igazán tudok neki parancsolni. Kicsit olyan ez, mintha az eddig lelakatolt szívemet többé már nem érné meg elzárni. Mintha csak elkezdődött volna benne egyfajta áramlás, ami Justin felé vette az irányt, és bár tetteimmel próbálom leplezni magam, ő diktálja a tempót. - Nos, én nem ígérhetek semmit, de azt sem mondom, hogy egyszer nem lesz alkalmad látni azt a szenvedélyt. A mondandómat továbbra is suttogva, egyes egyedül neki szánva, úgy fogalmazom meg, hogy végig a szemeibe nézek, és miután befejeztem, még egy pillanatig rajta tartom a tekintetemet, amiből melegség árad. Mindeközben már nem csak őt, hanem saját magamat is próbálom megérteni. Vajon engedhetek-e annak a vágynak, ami előtör belőlem, amikor táncba hív? Jó ötlet-e még közelebb engedni magamhoz, amikor már így is elvesztettem magam felett az irányítást? Végül ahelyett, hogy válaszokat keresnék, megadom magamat, és hagyom, hogy sodródjunk az árral. - Most képzeld el, ha nemet mondok.. A fejemet veszik az asztalnál. Húzódnak mosolyra az ajkaim, miközben mozdulataimmal követem az övéit. Bár nem ez az oka, amiért "kettesben" szerettem volna egy kis időt tölteni vele, még mindig igyekszem leplezni, mennyire a szívem diktált ebben a kérdésben, ezzel a józan ész ellenkezését maga mögé utasítva. Megjegyzésén akaratlanul is felnevetek. Egyáltalán nem lep meg, szinte biztos voltam benne, hogy hasonló képet festhettem le magamról a mai váltakozó viselkedésemmel. - És, ha azt mondom mindkettő helytálló? Emelem a tekintetem rá, egy huncut mosollyal, mert tényleg hasonlóan érzek vele kapcsolatban. Kétségkívül kedvelem, mégis van benne valami, ami nem hagy nyugodni. Ami felbosszant, és talán ez leginkább apám kavarásának köszönhető, vagy annak, hogy korábban sosem kerített hatalmába olyan érzés, amit ő képes kiváltani belőlem. - Nem is tudom.. Már-már bosszantóan tökéletesnek mutatod magad, és nehéz eldöntenem, hogy ez vagy te, vagy csak apám kedvéért játszod a szerepet. Mert, ha miatta, akkor szólok előre, hogy egy idő után elég fárasztóvá tud válni. Hidd el, tudom miről beszélek. Ha pedig miattam, akkor fölösleges ez a mézes-máz, mivel nem vagyok a tökéletesség megkövetelője. Ezt már csak magamban teszem hozzá, és nem tudom, végül miért adom ki magam ennyire, hogy mégis mit gondolok róla, de úgy érzem megköveteli az őszinteséget. Valahol ezt várnám én is cserébe. Mert vágyom a tudásra, hogy apám miatt, egy jó üzlet megkötése érdekében van itt, és érdeklődik felőlem, vagy ténylegesen engem akar megismerni. Vagy csak szimplán az esküvőre érkezett, és én látok az egészbe többet. - És tudom, hogy néha túl őszintén nyilatkozom magam felől, a dolgokról, de a képmutatás nem igazán az én műfajom. Megtudod ezt érteni? Fogalmam sincs, hogy erre a kérdésre ténylegesen várok-e választ, miközben elveszek a tekintetében, és egy pillanatra úgy érzem, csak mi ketten vagyunk a táncparketten. Azt hiszem, egész idő alatt, egy kicsit a lelkét szerettem volna meglátni, mint sem a testiségekre hagyatkozni, annak ellenére, hogy most is rábízva magam a karjaiban tarthat.
How do I live? How do I breathe?
When you're not here I'm suffocating
I want to feel love, run through my blood
Tell me is this where I give it all up? For you I have to risk it all
Igaz, hogy Coltont igyekszik magában teljes mértékben elzárni, mégis, mivel alapvetően egy erős és alkalmanként túlságosan is bátor személyiség, felszínre akar törni néha, és még csak nem is visszafogott érzelmekkel. Néhány arcizma biztosan belefeszül abba, hogy ne nevessen fel Martina szavain, miután félig-meddig kiönti neki a lelkét a meglátásairól. Nem nevet, mert nem szabad. Pedig nem rosszindulatból tenné. Az ő szeretetnyelve alapvetően kimerül a piszkálódásban, és a szíve mélyén most is ezt húzná elő a kalapból, hogy eloszlassa a lány kételyeit; elmondaná neki, mennyire komolyan veszi azt, mások hogyan nyilvánulnak meg bizonyos közegben, valószínűleg kifigurázná saját magát, meg talán Martinát is, egészen addig, amíg annyit nevetnek, hogy már fáj a hasizmuk tőle. De az Colton, és ide most nem őszinte nevetésre, hanem további színjátékra van szükség. Justin szeretetnyelve, ha egyáltalán határoztak meg nála hasonlót, biztosan a virágos szavaiban, meg a grandiózus gesztusaiban nyilvánulnának meg, amiktől Colton szabályosan rosszul tudna lenni. Azonban amit egy következő, halovány mosollyal az arcán mondani készül, abban bőven van igazság, mindegy, melyik énje akarja megértetni Martinával a lényegét. - Mindenki álarcot visel, Martina. – Mondja szórakozottan, és kénytelen megszakítani a mondanivalóját, amíg finoman megpörgeti a másikat, és amikor visszatérhet hozzá közel, akkor folytatja szinte suttogó, bizalmas hangon a gondolatait. - A világot úgy kondicionálta a társadalom, hogy ez szinte elvárás legyen. Nem nevetgélhetsz hangosan egy temetés kellős közepén, mindegy, milyen kapcsolatot ápoltál az elhunyttal, ahogy egy esküvő közben sem törsz ki zokogásban, akkor sem, ha valami számodra nagyon kedveset gyászolsz. – Igen, most határozottan Colton beszél belőle, ugyanis egészen biztos abban, hogy Justin képtelen lenne összerakni ezeket a mondatokat úgy, hogy értelmesek is legyenek. Persze, Coltonnak kitétele volna, hogy nem lehet buta az a karakter, akit el kell játszania, de azért belátja, nem a mély filozofálás Justin erőssége. - Nincsen abban sem semmi rossz, ha a legjobb arcomat akarom mutatni bárkinek egy első találkozáskor, mert ilyenkor ez az elvárás. Ez nem egyenlő azzal, hogy mást mutatok, mint aki vagyok. És lehet, hogy egy rosszabb pillanatomban nem leszek már ennyire... tökéletes, ezt mondtad, ugye? Simogatod a lelkem egyébként, be kell valljam. – Justin jó kedélyű megjegyzései azért előbukkannak a mondandója végére, és széles mosollyal igyekszik utalni arra, hogy az ő első találkozója a mai napon a lánnyal esett meg, ezért igazából neki igyekszik imponálni, és nem annyira a családjának. Ezért lett a cinkostársa, ezért akarta megtörni kettejük között a jeget olyan beszélgetéssel, ami a szenvedélyeikről, róluk szól, és ezért kérte fel őt táncolni. Mármint Justin, ugye. - Ennyi erővel mondhatnám, hogy egy idegesítő pukkancs vagy, de erről szó sincsen. Olvasok a sorok között, és nem abból vonok le következtetést, amit apád iránt érzel, hanem abból, amit irántam. – Elégedett magával, amint a mondandója végére ér, és ez a vigyorában tökéletesen kiolvasható. Meglehet, szándékosan ugratja a másikat, ezért még egyszer megpörgeti őt a terem közepén, aztán finoman visszahúzza magához a lányt. - Még mindig képmutatónak gondolsz? – Tudja, persze, hogy Martina nem ezt mondta, de Colton észrevette, hogyan fogalmazott az imént, és bár meg nem sértődik ezen, hiszen őt szinte lehetetlenség megbántani, érdekli, hogyan reagál erre a kérdésre a másik.
Abban igaza van Justinnak, hogy valahol mindenki álarcot visel, a kérdés már csak az ki mennyit takar el magából. - Alkalomadtán a világ tényleg megköveteli, hogy felvedd az álarcodat, a szép ruhádat, és a mosolyodat. Mondandómat hozzá hasonlóan, bizalmasan fogalmazom meg, miután finoman megpörget és újra közel kerülünk egymáshoz. - Tényleg nincs ebben semmi rossz. Egy dolgot viszont nem szabad elfelejteni.. Ha nincs közötte az igazi arcod, akkor elvesztél. Megtehetünk mi mindent, hogy megfeleljünk az elvárásoknak, csak közben ne veszítsük el önmagunkat. Tudom.. pontosan erről beszél ő is, hogy attól még, amiért igyekszik a legjobb arcát mutatni ilyenkor, ettől függetlenül nem mutat mást, mint aki ő valójában. Ez pedig megnyugtat, és a széles mosolya a tökéletességre visszatérő megjegyzésével, együttesen engem is jókedvre derít. - Végül úgyis mi döntjük el, hogy mit vagy éppenséggel kit tartunk tökéletesnek. Súgom a fülébe, kicsit magunkra is utalva ezzel. Szerintem egyébként tökéletesség nem létezik, és az az ember, aki erre vágyik csak az őrületbe kergeti saját magát. Persze, ha szeretsz valakit, könnyen tökéletesnek láthatod azt, aki már a részeddé vált, aki a hibáival együtt válik igazán azzá. Legalábbis valami hasonló érzés lehet a szerelem, amikor az igazság, a másik legelrejtettebb titkai nem ijesztenek el, sőt ettől csak még jobban szereted. Azon nyomban hangosan felnevetek, amikor megkapom az idegesítő pukkancs jelzőt, és bevallom egyáltalán nem találom sértőnek a szavait, igazából néha tényleg pontosan ezt a látszatot kelthetem az emberekben. - Nekem az idegesítő pukkancs tetszik. Húzódik a szám széles vigyorra, de mielőtt leragadnék itt, próbálok rátérni a mondanivalójának lényeges részére is, azonban ekkor egy újabb pörgetést eszközöl rajtam. Bevallom élvezem, miközben a táncparkett közepén suhanunk végig, majd olyan finoman húz magához, hogy abba jólesően egy kicsit bele is borzongok. - Képmutatónak? Rágom meg újra a szavait, mintha csak erősen elkéne gondolkoznom a kérdésén. - Azt hittem sikerült már a következtetést levonnod az arcomról, hogyan érzek veled kapcsolatban. Nem tudok számára egyértelmű választ adni, ameddig az érzéseim az irányába számomra is ennyire keszekuszák. Mert néha bizony úgy érzem olyan hatást képes gyakorolni rám, amit nem tudok csak úgy lerázni magamról, és ez egyszerre tud kellemes és ijesztő lenni. - Mindenesetre már nem akarlak a pezsgőspoharamba fojtani. Próbálom a zavarom átfordítani valami poénos dumába, amivel egyrészt válaszolok a kérdésére, közben meg mégsem adok egyértelmű képet neki arról, hogy idővel, mennyire sikerült megkedvelnem. És míg előtte, úgy magam előtt is próbálom tagadni, bár egy idő után az érzelmek fölém tornyosulnak, és egyöntetűen nem akarnak tovább foglalkozni az eszem ellenállásával. Végül hagyom, hogy a megfejthetetlen vágyak vezéreljenek, és mozdulataim a táncban egyes egyedül az ő testbeszédére figyeljenek, megszüntetve ezzel mindent, mindenkit magunk körül. A szám, amire táncolunk szépen lassan csendesedik el, és tekintetem Justinéval fonom össze, mint aki nem biztos abban, hogy máris elakarja őt engedni. - Köszönöm a táncot. Mosolygok rá, de addig nem engedem el, míg ő sem ereszt engem.
How do I live? How do I breathe?
When you're not here I'm suffocating
I want to feel love, run through my blood
Tell me is this where I give it all up? For you I have to risk it all
Azt veszi észre magán, hogy figyelmesen hallgatja a másik gondolatait, amik, természetesen, akár a jövőben még fontosak is lehetnek a bevetés szempontjából, de Colton sohasem volt annyira ostoba, hogy ne vegye észre magán azokat a bizonyos vörös zászlókat. A másik hangja beleringatja egy érzésbe, ahogy bizalmaskodón eszmecserélnek a világról, meg annak elvárásairól, amit kifejezetten kedvel már most a lányban, pedig neki nem kellene semmilyen érzést táplálni iránta. Ő egy alany, egy küldetés eszköze, itt egyedül Justin mondhat bármit büntetlenül, Coltonnak még gondolnia sem szabad semmire. Mindig úgy vélte, az ő fantáziája nem létező dolog, ezért nehéz bárkinek is megmozgatni, sőt, a haza szolgálata - amit a bátyjától vett át erősebben, mint mondjuk az édesapjuktól - mindenek felett állt mindig is. Ez most sem változik semmit, de Martina olyan színfolt egy fekete és fehér történetben, amire nem számított. Ez viszont így veszélyes, gondolja. Ahogy az a nevetés is, ami elhagyja az ajkait a pukkancsra, mert bár ezt a szót ő maga sohasem ejtette volna ki a száján, valahogy mégis vicces az összhatás, ami körbelengi őket. Ennek fő oka valószínűleg az, hogy a másik nem sértődött meg a kifejezésen, tehát az általa megjátszott pukkancs viselkedés is egy olyan színjáték, amit az előző szavai alapján annyira megvet. Coltont annyi nyugtatja az egész kavarodásban, ami köztük keveredett, hogy még ennek ellenére is képes a lányt boncolgatni, tehát a figyelme még mindig a lényegen van, ha minden igaz. - Nekem is. – Mondja őszintén, és lehet, ezzel színt vall kicsit, de ez az esküvő a bevetés szempontjából az egyetlen olyan, természetesnek ható, véletlenszerű találkozás, amivel élhet. Nem mondta volna ki, hogy tetszik neki Martina ilyen burkoltan, ha nem lenne biztos benne, hogy a fogadtatása a mondandójának jó lesz, amiben már csak azért is biztos, mert a szavak nem megjátszottak, csak a helyzet, amiben ki lettek mondva. - Nem szeretek túl hamar levonni bármilyen következtetést. De van már egy elképzelésem. – Mondja egyfajta elégedett vigyorral, ami nem annak szól, hogy ő mennyire jó ügynök, aki ennyire kiválóan a kezében tudja tartani a történéseket, sokkal inkább a kettejük között alakuló.. nevén még nem nevezhető viszonynak, ami egyáltalán nincs ellenére, furcsa módon. - Ennek őszintén örülök. – Suttogja a másik fülébe, mert bár eddig sem gondolta, hogy Martina őszintén egy pezsgőspohárba akarja fojtani őt, de ugratni vele a másikat, hogy utána ilyen vallomást kapjon tőle, még Colton lelkét is simogatni kezdi. A szám, amire eddig táncoltak elhalkul, és viszonylag gyorsan kezdődik a következő, az ő tekintete viszont a másikon ragad egy pillanatra. Mondani akarna valamit, nem tudja még, hogy mit, és ahogy nyílik a szája, úgy ugrik szinte Alex a nyakába, és onnan minden olyan gyorsan történik, szinte össze is mosódik előtte. Elkeveredik Martinától, és kiveszi a részét a színjátékban, hiszen a fiúkhoz - az újdonsült férj és a csapata - kerül, ahol táncol, szórakozik, és mindenben partner, amibe bele akarják vonni. Talán egy fél óra is eltelik, az idő alatt megpörget néhány hölgyet és lányt is a többiekkel, hangos, amikor annak kell lennie, iszik, amikor kínálják, egyszóval ünnepel az ifjú párral. Nagy jelentősége van ennek a pár momentumnak, hiszen így az álcája, miszerint ide tartozik továbbra is tökéletes, illetve a hangzavarban egyszerűbben tudnak a fülébe instrukciókat mondani, mint egy bensőséges, közeli, suttogással teli pillanatban, amit Martinával élt meg. De egyelőre konstatálják, hogy minden a terv szerint halad. Enyhén spicces, amikor kikeveredik a fiúktól; a zakóját valahogy elhagyta, az ingén a felső pár gombot kigombolta a melegben, és egy pezsgőspohárral a kezében próbálja fékezni a lendületet, amit az előbbi szórakozás adott neki, amikor is elsétál Martina mellett, aki nem is tudja, hová igyekszik. Vagyis elsétálna, de visszafordul az utolsó pillanatban, és meg is fogja a lány kezét. Látszólag nagyon jól mulat, és őszintén? Coltonnak sincs ellenére ez a jókedv, egyáltalán. - Éppen téged kerestelek. – Mondja, és őszintén beszél ismét, hiszen az este Martináról szól, az már más kérdés, hogy igazából ő is akarna időt tölteni a másikkal. - Merre tartasz? – Kérdezi kíváncsian, ez pedig a szemében is megcsillan, miközben a tekintetével követ Martina háta mögött egy láthatatlan útvonalat, amin a másik elindult, mielőtt megállította volna a tervében. Aztán a tekintete, ahol mindkét szemének sarkába odabetonozta a vigyorát szinte, úgy ragad a másikon, hogy a lélegzete is eláll tőle.
Azon kapom magam, hogy szívesen beszélgetek Justinnal, még akkor is, amikor nem feltétlenül értünk mindenben egyet. Talán pont ez tetszik igazán benne. Valahogy mellette nem szippant magába az a nyomás, ami rendszerességgel fojtogatni kezd. Nem úgy, mint számtalan embernél, miközben a hatalmasra nőtt elvárásaiknak próbálok megfelelni. A vele eltöltött idő alatt nem foglalkoztat, hogy valójában nem is vagyok olyan szép és jó, mint amilyennek sokan hisznek, vagy legalábbis szeretnék ezt feltételezni rólam. Igazából egyre inkább nem magamra és másokra koncentrálok, sokkal inkább akarom megismerni, és megérteni, hogy ő miért olyan amilyen. Mintha a puszta szimpátia már nem lenne elég számomra. Úgy próbálom felfedezni őt, mint egy távoli, idegen bolygót, akit ha már ismerek, bátorítani akarom, hogy a szívemhez beszéljen. Justin pedig tökéletesen veszi a jeleket, és ha csak egy kicsit is, de a tánc során átadjuk magunkat a másiknak. - Ha van rá mód, szeretném majd hallani, hogy a mostani elképzeléseid, az este befejezésével, mennyiben változnak meg, amennyiben egyáltalán változnak azok. Ez egy erős utalás arra, hogy szeretnék a mai nap még több időt eltölteni vele, és ha módom van rá, akkor megtudni, hogy milyen következtetéseket vont le kettőnket illetően. Egyelőre viszont élvezem, hogy hol kimondva, hol kimondatlanul erősítjük meg a másikat az érzéseink felől, aminek teljes tudatában még mi magunk sem vagyunk, és abban sem lehetünk biztosak mi is ez pontosan. Mindenesetre jólesően feledkezem bele az egész minket körüllengő bizonytalanságomba, miközben együtt tesszük meg a lépéseket egy számomra ismeretlen úton. Amíg táncolunk, egyetlen tökéletes pillanatig ugyan, de azt érzem, hogy teljes harmónia uralja a testemet, ami azt jelenti, hogy pontosan ott vagyok, ahol lennem kell. Ezért is keserít el annyira, amikor a zene elhalkul, majd kezdődik egy újabb, de egy következő vele eltöltött tánc helyett, elragadják tőlem. Alex rám kacsint, én meg mielőtt lemondóan felsóhajthatnék, Christina - az újdonsült feleség - megragadja a kezemet, és húz Justintól egy teljesen másik irányba. Nagyon gyorsan történik minden. Még visszapillantani sincs időm, amikor szélsebes tempóval körbevesznek a csajok, és meginvitálnak egy rövid körre. Ünneplünk, ami megmutatkozik az italfogyasztásban, és a táncban egyaránt, hiszen az időm nagy részét hol a táncparketten, hol pedig a bárpultot támasztva töltöm el a többiekkel. Közben Alex is rám talál, rendesen megpörget, és együtt szórakozunk, engem pedig örömmel tölt el, amiért boldognak látom a gyerekkori barátomat. Az események egyre inkább felpörögnek, és amellett, hogy kimelegedek, kissé sikerül berúgnom, ami megmutatkozik az időközben kiengedett hajam kissé kócos tincsein is. A sűrű történések után, szükségem van egy kis magányra, és friss levegőre, mielőtt teljesen elveszíteném a kontrollt magam felett, így elindulok kifelé a teremből, vagyis indulnék, de Justin keze a kezemen megállít. Pimasz mosoly költözik a számra, amikor érdeklődni kezd, és bár egyedüllétre vágytam, valahogyan az ő jelenléte cseppet sem tud zavarni. Őszintén szólva, nagyon is örülök neki. - Megmutatom. Fogom meg egy pillanatra a másik kezét is, majd eleresztem, de csak az egyiket, és így mutatom neki az utat, amennyiben velem tart. A közös sétát kézen fogva, csendben tesszük meg, egészen a liftekig, és mindez kellemes érzéssel tölt el. Nem csak a testi érintkezés miatt, nem is tudom, nem igazán találok rá magyarázatot, de valami különleges benne. Miközben hívom a liftet, és várakozunk, tekintetemet ráemelem, és jobban szemügyre veszem. Az az igazság, hogy tetszenek nekem az ingén azok a kigombolt felső gombok. Azonban mielőtt túlságosan elkalandoznék, megmentőmként megérkezik a lift, ami az ittas, kissé pajzánabb gondolataimból kiszakít. Továbbra sem eresztem el a kezét, úgy szállok be vele a liftbe, és mielőtt kiválasztanám az emeletet, közelebb lépek hozzá. - Bízol bennem? Kérdezem tőle őszintén, teljes komolysággal, és reménykedem egy igenben, annak ellenére is, hogy alig ismer. - Csukd be a szemed. Súgom a fülébe, és ha megteszi, megnyomom a legfelső szintet jelző gombot, ami a tetőre vezet, majd a biztonság kedvéért a háta mögé lépek, és két kezem a szemeire helyezem. Igyekszem mozdulatlan maradni, miközben a pulzusom a magasba szökik, és ahogyan haladunk felfelé, úgy nő a légzésszámom, és a vérnyomásom is. Valamiért a közelsége ilyen hatással bír, és amikor nyílik a liftajtó, üdítően csap meg minket a meleg szellő, amiből Justin már sokat sejthet, de továbbra sem hagyom, hogy kinyissa a szemeit. Óvatosan, lassan haladva vezetem ki a tetőteraszra, egészen a medence széléig. - Kinyithatod. Duruzsolom a fülébe, és ezzel egy időben leveszem a kezeimet a szemeiről, hogy elé tárulhasson a látvány, amit én úgy imádok. A fejünk felett cikázó égősorok fénye, keveredik az asztalokon elhelyezett gyertyák pislákolásával, a távolban pedig a kivilágított Empire State Building látható.
How do I live? How do I breathe?
When you're not here I'm suffocating
I want to feel love, run through my blood
Tell me is this where I give it all up? For you I have to risk it all
Nem egészen ezt kellene éreznie, amikor megtalálja a lányt a teremben; a helyén kezelve az, hogy összefut Martinával úgy nézne ki, ahogyan kell, egy mesterkélt, megrendezett jelenet, és semmi több. Mégis izgatott lesz, amikor megint úgy adja a helyzet, hogy egymás társaságában lehetnek, és azt látja a másikon is, amit egyébként a csapat is akarna, ő meg.. Tudja, hogy a helyzet már nem egészen kerek, és ez nem a legprofibb viselkedés a részéről, de betudja egyelőre a nyomásnak, az idegen szerepnek, vagy annak, hogy csak követi azt a sémát, ami működni látszik a lánynál. A probléma csak az, hogy rengeteg van Coltonból abban, ahogy előadja magát, talán túl sok is ahhoz, hogy biztosan állítsa, ez Justin érdeme, és nem az övé. Egy része nem is akarja, hogy Justin számlájára legyen írva a lány kezdeti rajongása, mert Colton kőszívét nagyon is melengeti, amiért úgy érzi, mindezt ő váltotta ki. Aztán meglehet, hogy kicsit túl sokat ivott a színjáték oltárán, és azért kuszálódnak így össze a gondolatai, mert lassan egy szót sem ért belőlük. Azt viszont érti, hogy a másikkal akar menni, és talán egyetlen pillanatra sikeresen kitisztul valamennyi a fejéből; a megbeszéltek szerint a legfontosabb célkitűzés a mai napra az, ha kettesben tudnak idővel maradni ők ketten, és egy ilyen eshetőségre millió meg egy mondatot írtak össze a szituációtól függően azért, hogy képes legyen elcsábítani a másikat. Arról senki sem beszélt, hogy így fog dobogni a szíve a lehetőség hallatán, és gondolkodás nélkül követi a lányt, talán azért, mert ez a kötelessége, talán azért, mert maga Colton is így szeretné. Ez most egy olyan talány, amit reméli, sohasem kell majd kibogoznia, és reggelre kialussza majd, ahogy minden stresszforrással ezt szokta tenni. Nem hülye azonban, és bár az érzelmek terén sohasem volt túl vagány, azt azért érzi, hogy Martina minden most, csak nem stresszforrás. - Bízom benned. – Mondja a másiknak, és biztos benne, hogy az alkohol miatt kérdezi tőle ezt a másik, ő pedig amiatt válaszolja ezt. Képtelenség, hogy bízzanak egymásban, ezt az ép esze Coltonnak képes felfogni, mégis, ettől teljesen függetlenül olyan felfokozott állapotba kerül attól, ami vele történik, mintha elhinné minden szavát és gondolatát is. A liftben állva érzi, hogy gyűlik benne egyfajta vágy, és az a hatalmas szerencséjük - igen, az az utolsó pezsgő határozottan sok volt -, hogy be kell csuknia a szemét, és a háta mögé sétálva Martina el is takarja azt a kezeivel, így nincs lehetősége hozzáérni. Egy fokkal könnyebben viseli, ha a lány hozzásimul, mintha mindenáron ő akarná tenni ugyanezt, és vennie kell néhány mély levegőt, hogy el bírja viselni saját magát. Mi a francot művel mégis? Valamennyire visszarántja a földre az, hogy a letakart szemei miatt minden más érzékére kell hagyatkoznia, amikor nyílik a lift, a bőrét pedig friss, kinti levegő simítja végig, amikor vigyorogni kezd. Persze, nem kellene neki, valószínűleg az alkohol készteti erre, de élvezi a kalandot, amire invitálták, nincs mit tenni. A következő, aminek az illatát érzi, az a klóros víz, ami egyre erősebb minden lépéssel, és mintha gyomorszájon vágnák, úgy érzi magát a medence gondolatára. Természetesen amiatt, hogy a beépített poloska a fülében így veszélybe kerül. Nem azért, mert véletlenül vizesek lehetnek, ez egyértelmű. Felnevet, ahogy egy spicces ember őszinte reakciója bármikor ez lenne, ha egy medencéhez viszi egy ennyire gyönyörű lány, és Martina felé fordul hirtelen, vigyorral az arcán. - Csak nem ezen a helyen szeretnéd, ha elmondanám az elképzeléseimet rólad, meg az estéről? – Tudja, hogy a lány ezt még szeretné tőle hallani ma este, csak a tánctéren nem volt lehetősége megígérni, hogy elmondja majd később, annyira gyorsan keveredtek el egymás mellől. - Vagy más terveid vannak? – Kérdezi sokkal halkabban, kicsit talán komolyabb az ábrázata is, mint akinek már nehezére esik a vágyaival mit kezdenie. Egy kicsit közelebb lép a másikhoz, de nem annyira, hogy az Martinának zavaró legyen, miközben abban reménykedik, hogy a zavaró ellentétét érzi a másik iránta.
Már nem igazán megy a józan gondolkodás, és úgy szeretném ráfogni ezt az alkohol bódító hatására, de ez már valami egészen másról szól. Justin az. Az ő közelsége, ami megrészegít. Ez pedig igazán megrémiszt. Arról nem beszélve, hogy egyszerre izgulok és nyugszom meg, amikor megérint, és ezektől a cikázó gondolatoktól egészen összezavarodok. Fogalmam sincs, hogyan rendezhetném ezt a kavarodást a fejemben, - ha egyáltalán ott zajlik - amikor elég ránéznem, és egy hatalmasat dobban a szívem. Kalapál, és nem merem beismerni az okát, megfejteni miért ver ennyire hevesen, ráadásul egyre hangosabban, mintha csak üzenni szeretne valamit. Mit akarsz? Esztelen ritmusra vált, amint közelebb lépek Justinhoz, szinte lebuktat, miközben mellkasom a hátához finoman hozzásimul, és ez az a pillanat, amikor vágyódó sóhajomnak nem engedek utat. Nem hagyhatom, hogy felszínre törjön, még mielőtt kendőzetlen őszinteséggel töltené be a teret. Visszatartom, miközben egy kis időre én is lehunyom a szememet, mintha csak attól nem hasítana belém Justin jelenléte, a lehetőségekkel együtt, amit magában rejt. Nem tudom miért, de egészen újszerűen tud rám hatni, és ez ébreszti fel bennem a tudatot, hogy a korábban kettesben eltöltött idő más férfiakkal, ehhez még csak nem is hasonlítható. Például fogalmam sem volt róla, hogy a sóvárgásnak ekkora ereje is lehet, amely minden egyes porcikámba beférkőzik, és milliószorosára fokozódik. Kétségtelen, hogy ez az az érzés, amit minden erőfeszítéssel próbálok tagadni, de miért ilyen kegyetlenül nehéz? A gond talán ott kezdődik, hogy Justin irányába nem szimplán testi vonzalmon alapul a vágyam, amit viszonylag könnyedén le lehetne küzdeni, hanem a szívem zakatoló hangja az, amivel a harcot már sokkal nehezebb felvenni. Talán a csatát el is veszíteném, amennyiben nem nyílna ki a lift ajtó, és térítene észhez a friss levegő. Még pont időben. Nem várható el, és nem is várom el, hogy Justin a teljes bizalmával ajándékozzon meg engem, ugyanakkor a kétség nélküli közös sétánk a medencéig, arra enged következtetni, sikerült egyfajta odaadást kiváltanom belőle. De, ha mást nem is, egy őszinte nevetést mindenképpen. Közben a vigyor, ami az arcára költözik, átragad rám is, aminek következtében hatalmas mosolyt formálnak ajkaim. - Az attól függ, hol és mikor ér véget az este közösen eltöltött része. Nagyon szeretném tudni mi az elképzelése engem illetően, hogy mi járhat a fejében, azonban az este még nem zárult le, és többet szeretnék kapni belőle, ahogyan bármilyen félelmetes, magamból is többet szeretnék mutatni neki. Szeretnék. Úgy tűnik túl sok mindent szeretnék egyszerre, és amikor közelebb lép, ez egyre csak felerősödik bennem. A józan eszemet elhagyva, gondolkodás nélkül teszek felé én is egy lépést, mintha csak a lehetőséget szeretném megragadni, hogy a köztünk lévő távolságot megszüntethessem. Ezzel pedig ezt el is érem. Viszont nem tudok megszólalni, nem tudom szavakba önteni az érzelmeimet. Azt, hogy eddig sohasem éreztem, amit most érzek. Én tényleg sohasem féltem attól, hogy mi lesz, ha nem kellek valakinek. Aztán ma találkoztam vele, és egyre világosabbá kezd válni, hogy egyáltalán nem vagyok ura annak, ami most velem, velünk történik. Szinte az ajkaira suttogok, miközben megragadom az ingének azon részét, ahol a felső pár gombot már kigombolta. - Azt akarom.. Azt akarom, hogy ragadjon el a hév, hogy eszelősen boldogok legyünk. Valahogy így kellett volna folytatnom, de bármennyire is akarok nyitott lenni, olyasfajta érzések kerítenek a hatalmába, amivel hirtelen nem is tudok mit kezdeni. Ettől pedig annyira megrémülök, hogy ahelyett, hogy most filmekbe illően megcsókolnám, a kezem lök egyet a mellkasán, egészen a medencébe taszítva őt ezzel, ha nem kapcsol időben.
How do I live? How do I breathe?
When you're not here I'm suffocating
I want to feel love, run through my blood
Tell me is this where I give it all up? For you I have to risk it all
Coltont úgy képezték ki, hogy egy bizonyos helyzetre képes legyen nem csak a túlélés, de a legjobb végkifejlet érdekében többféleképpen reagálni. A medence egy olyan aspektust kölcsönöz a helyzetnek, ami a fülében gondosan elrejtett kommunikátornak csak árthat, ezért messzire el kellene kerülnie, nehogy beleinvitálja a lány esetleg, mert amilyen állapotban vannak, és amilyennek Martinát megismerte az eddigi este, és az akció előtti kutatás során, ez mind-mind benne van a pakliban. Érzékeli a "veszélyforrást", de mintha túl sokat ivott volna, vagy egyszerűen Martina van rá ilyen hatással, mert mintha egyáltalán nem is érdekelné. Az volna az okos döntés, ha kicsit arrébb húzná a lányt, az egyik, medence mellett lévő napozóágyra, és ott beszélgetnének tovább, de Martina olyan, akár a mágnes, és nem képes sem a szemét levenni róla, se megmozdulni. Szeretné, hogy beszéljen még hozzá, hogy hallja a hangját, hallja, hogy mit szeretne tőle még az este folyamán, és mintha olyan dolgokban reménykedne, amiket egyáltalán nem kellene hallania. Mármint Coltonnak, Justin részéről, hogy hogyan zárul az este, nem kellene, hogy fontos legyen, mégis az. Coltonnak fontos. "Colton, a medence.." Próbálják figyelmeztetni a kommunikátoron, hiszen valószínű, hogy a tetőteraszon lévő kamerákon keresztül figyelik őket, és látják, mennyire közel került a veszélyes helyzethez, amit kutya kötelessége lenne lereagálni. Nem tesz úgy, mintha meg sem hallaná, de nem is reagál, mert Martina éppen mondani akar neki valamit, ami őszintén érdekelné, de ahelyett, hogy a válaszokat megkapná, lök rajta egyet a másik, és az első hiba a mai estén meg is történik. A kommunikátoron keresztül hallja, ahogy a felettese azt mondja, "a picsába", de a víz alatt utána már semmi mást nem hall, mielőtt elveszíti a füléből az eszközt. Annyi lélekjelentét még marad benne, hogy amikor kapcsol, megfogja Martina kezét az utolsó pillanatban, és húzza magával, így pedig elkerülhetetlen, hogy mindketten csobbanjanak a vízben. Amiről azért elmondható, hogy felfrissíti valamennyire az amúgy bódult elméjét, közben pedig fel is spanolja, mert Colton szereti az extrém helyzeteket, legyen az sport, vagy valami meredek, amit meg tud élni. Nem ideális, hogy most már nem fogják hallani őt, de közben meg lehet, hogy az. Feljön levegőért, és hangosan elneveti magát, miközben Martina is ugyanezt teszi. Még mindig nevet, amikor odaúszik a lányhoz. - Valld be, hogy ezért hoztál fel ide. – Ingatja a fejét, és kitörli a vizet a szeméből mindkét kezével, hogy kicsit jobban lássa a másikat. A víztől Martina testén - már amit lát belőle - odatapadt a ruha, ő pedig mintha hirtelen már nem is lenne olyan jókedvű, és elkezd a medence széle felé úszni, úgy, hogy nem mond semmi mást. Justin most egy kicsit háttérbe szorul, ez mind Colton, és bár nem érezni rajta, hogy feszült lenne, az előbb olyan gondolatok jutottak eszébe, amiknek nem szabadott volna. Nem a távolságot tartja, csak meg akar támaszkodni a medence szélében - legalábbis azt akarja, hogy így tűnjön -, de amíg Martina nem ér oda hozzá, nem tud ránézni megint. A helyzet nem ideális, a kommunikátorának annyi, és a gondolatait sem képes kordában tartani tovább. Aztán mégis a lány felé fordítja a fejét, és elmosolyodik, de ezúttal úgy, hogy még a szeme sarka is mosolyog az arca minden vonásával együtt. - Elveszed az eszemet teljesen. – Vallja be, és el akarja hinni magáról, hogy ezt Justin mondja, és a terv része, az akcióhoz tartozik, és semennyire nem tartozik őhozzá, az emberhez az álca alatt. Közben meg mozdul a keze, egyenesen a lány derekára, és a medence szélén támaszkodva közelebb húzza magához, egészen közel, de az ajkaik egyelőre még nem érnek össze. Ennek pedig az az oka, hogy Colton elemző természete próbálja túlgondolni a helyzetet, és megoldást találni hirtelen arra, hogy visszataláljon a semleges zónába, amire, ahogy látszik, esélye sincsen.
Kezdőlap
:max_bytes(150000):strip_icc()/table-setting-x-1-12696a3e755e436e818bea3547bacedd.jpg)
