Igazán sajnálom, hogy néha nincs velem a modern kor szelleme, vagy a tipikus kínai turista szindróma. Minek következtében, mindig és minden körülmények között legyen nálam egy fényképezőgép, de legalább telefon. Mégpedig azért, hogy a felejthetetlen pillanat, minden jelentéktelen erejével megmaradjon az utókornak. Ma ugyan is kettő darab ilyen kép készülhetett volna, amit maximum abban a kategóriában lehetne mutogatni, amin először mindenki szolidan mosolyog, de kellő idő elteltével már röhög.  
Bár csak képzeletben alkottam meg az önarcképemet, de azt hiszem, hűen lekövettem az események alakulását. Mert hát, mire belemásztam, meg jó ízlést mellőzően felrángattam magamra azt a borzalmat, amit itt köznyelven egyszerűen csak munkaruhának neveznek, megérkezett a Főnök. Hiába nem dolgozom még itt rég óta, de az már leesett, hogy ha ő boldog, akkor mi nem feltétlen leszünk azok. Azaz, ő nagyon sokat kap, mi meg csak egy kicsivel többet. De ez hol nincs így? Azt pedig kijelenthetem, hogy aki ilyesmi munkát végez, annak igen is számít az a kicsivel több. Igen-igen, nekem is! Még sem volt töretlen a lelkesedésem, amikor kiderült, hogy mi is lesz a mai nagy meló: szálloda. Talán a “nemakarom” savanyú cukor ábrázata, az engedelmes szolga teljes engedelmességévének állíthatna emléket az első el nem készült kép.  
A szállodai munka ugyan is, bár csak eddig mindössze két órácskányi helyettesítő tapasztalatom van köszönőviszonyban sincs az irodák rendbetételével. Ott elég a saját tempó és az alaposság, de egy szálloda? Szóval az, igényeket jelent, meg magas szintű elvárást, szakértelmet és ha ez most nem gond, a lelkesítőbeszéd további részét már nem próbálnám meg visszaidézni.
Igazából az ötödik függöny leszedése és feltevése után, már csak egyetlen egy dologra vágytam, hogy az a nagyon kedves hölgy, ott a pincében, még egyszer megmutassa hogyan is kell rózsa alakba hajtogatni a törölközőket. Rutinosan hajtotta ide-oda, mint a villám és ez fontos momentum, én meg ámultam az elismeréstől és utána? Utána néma tétlenséggel próbáltam leutánozni, hát kevés sikerrel jártam. De ha még egyszer megmutatná?! Akkor most az üres szobákat járva csak a régi, vagy koszos törölközőket kéne ezekre a csodákra kicserélni és ennyi. Igen, az áhítatból elkeseredésbe csapó mogorva önarckép mutatná meg a legjobban, hogy mennyire, de mennyire nem akarok felmászni a létrára, hogy nekiessek a következő ablaknak. Ezért könyörögnek a vállaim és hosszú idő után, először kíséri újra -maradjunk annyiban: kellemetlen érzés, lassan minden mozdulatomat. De felmászok, mert a társam tériszonyos és ha szólnak, hogy jön a szoba foglalója nem kifejezettebben leszünk a Főnök által megdicsérve a lassú munkáért. Még ha a szálloda vezetését kevésbé izgatja ez a tény, legalább is Josephnek, aki ebben nálam rutinosabb, ez a tapasztalata.  
- Fel tudod tenni egyedül is?
- Nem. - és magát a kérdést sem értem. A függöny nehéz, ő is tudja és ráadásul nem az a felcsipeszelem és aztán szépen húzogatom fajta. Önkéntelenül is Joseph felé fordulok, hogy most ugye csak viccelődik, mert belassultam és így túl unalmas, de látva, hogy holtra vált arccal toporog... - Jól va..
- Mindjárt jövök! - igazából nem jön, hanem rohadt gyorsan, szinte fénysebességgel távolodik. Egy, legalább egy reményvesztett pillanatig szemezek a becsukódó és finoman kattanó ajtóval, aztán megadóan fel a karnisra és a félig még lelógó függönyre. Nem akarsz felmásznia helyedre, ugye? Persze ez csak egy elkeseredett és ki nem mondott kérdés volt, de ahogy elengedtem a problémát és kellően feltüzeltem magam a munka magányos befejezését illetően. Hát, elkövettem a hibát, hogy kinéztem az ablakon.  
Nappal kevésbé látványos, mint így a sötétségben sziporkázó fényékkövekkel, gazdagon telehintve. Belefeledkeztem egy kissé az ablakon túli világba, de elég volt csak egy kicsit közelebb engedni a tekintetemet és a tiszta ablakon kirajzolódó alakom pontos emlékeztet arra, hogy nem lebzselhetek. Különben is! Még én akarok hegyet mászni, én, aki mindössze néhány függöny felrakása után úgy nyavalyog, mintha eddig még a teáscsészét is más emelgette volna helyette. Tehát! Nekiláttam felfűzni a maradék függönyt...

~ ★ ~

Ahogy újra kezembe veszem a kellékeket, azért már világosan látszik, hogy ez így több mint mókás lesz. Tényleg jó súlyban van ez a sötétítő (is). A laikus ember ki sem nézné belőle, szerintem, de hát a mielőbbi, egészen frissen jött buzdító gondolatok hatása alatt ennek éppen igyekeztem minél kevesebb jelentőséget tulajdonítani. És egészen jól megy! Meg menne is valószínűleg, ha nem mocorogna az ajtó kilincse, a parányi hang pedig reményt kelt bennem, hogy Joseph érkezett vissza. Most az mellékesnek tűnik, hogy az ábrázata és a távozásának hirtelensége alapján, ez indokolatlanul gyors visszatérés lenne. De pont ennek a jött és ment felvetésnek eleget téve, az ajtó nem is nyílik ki és hiába vetem rá várakozó pillantásomat is. Makacsul mozdulatlan marad.  
A beszűrődő hang pedig végkép elhessegeti az iménti reményt, mert itt most az a lényeg, hogy hiába nem lehet minden elhangzott szót kivenni, határozottan női hang. Hölgyek viszont nem jöttek velünk és ugye most már tudom is, hogy miért is nem. Visszakiáltanék, hogy nyilván téves a szoba, mert az valamiért nem kerül fontos szerepbe, hogy esetleg felküldtek valakit szólni ezért, azért vagy csak úgy valamiért. Miért is tennék így? Mert, logikus lenne? Mikor itt a függöny és ha elengedem, akkor nagy valószínűséggel az egész a földön fog kikötni és kezdhetem elölről, de hát az ajtó. Az ugye nem azok közé tartozik, amiket az utolsó utáni panziók szobájának védelmére állítanak és csak az nem megy be rajtuk, aki tulajdonképpen nem is akar. Szép is lenne, ha egy ilyen szálló szobájából csak úgy megszöknének a más fantáziáját vagy éppen rosszallását felszító hangok, de fordítva is igaz az állítás. Az sem növelné az elégedettséget, ha a folyosón végig masírozó társaság minden víg hangja bebújna a pihenésre vágyó ágyába, nem hagyva az áhított alvást. Összegezve: feleslegesen kiabálnék, az érthetetlen lenne és ha még is szólni jöttek, akkor biztosan van az illetőnél kulcs, mert az, mint újonc engem nem illetett meg. Utolsó sorban, a vendég így vagy úgy, de be fog jutni a saját szobájába.  
Egy újabb tehát-tal és azzal a feltételezéssel, hogy az illető majd tovább áll, visszafordulok a félbehagyott tevékenységhez. Azt hiszem kárörvendően mondhatnám, hogy kár volt. Engedni kellett volna a józan ész tanácsának: menj és nézd meg ki az! Mert az újabb bebocsájtást kérő hang sokkal nyomatékosabb, mind az ajtó lapján, mind szóban és volt az az első ütem, aminek hallatán kiszaladt a kezemből a zsinór és bekövetkezett mindaz, amit éppen elkerülni igyekztem.  
Lesajnáló, minden mindegy sóhajjal mászom le a létráról, rá sem nézve a függönyre, mert képtelenségnek érzem, hogy azt egyedül oda felráncigáljam és valószínűleg nem is tennék vele jót. Úgyhogy kizárásos alapon, ha már ez nem megy, akkor megpróbálom kisegíteni az ajtó előtt állót, ahogy azt amúgy is illett volna.  Mikor már az ajtó kilincsén van a kezem, igyekszem nagyon udvarias ábrázatot magamra ölteni, mert az le rí az öltözékemből, hogy nem a szálló vendége vagyok és nem is állok az alkalmazásában, mivel köze sincs ahhoz az egyengúnyához, amit az itteni alkalmazottak viselnek. Ahogy feltárul az ajtó, igyekszem olyan eshetőségekre is felkészülni, amik általában csak egy film kellékeiként funkcionálnak, mert ki akarna egy ilyen ajtónak nekirontani. De ahogy a növekvő rés láttatni engedi a túloldalán ácsorgó hölgyeményt, tekintetem egyszerűen ott ragad az arcán, a vonásait fürkészve. Miközben a gondolatok mezejére csöppen a sürgető érzés, hogy ismerd már fel! Hiába válnak el egymástól az ajkaim, hogy az után érdeklődjek, miben is lehet a segítségére, mivel a fogaskerekek egy egészen más kérdésre keresik a sürgős választ, ez elmarad. Egy név az, amit igazából olyan nagyon gyorsan ki szeretnék mondani, hogy..
- Tini? - vagy nem? Ez az utóbbi zönge pedig túlontúl élesen érződik benne. Mert régen volt a találkozás és ha most válaszolnom kéne, hogy hogyan és mikor és hol, akkor nagy valószínűséggel csak annyit tudnék biztosan, hogy legalább három évvel ez előtt, vagy még régebben. És mi van, ha mellé lőttem, hát … majd kiderül.

~ ★ ~

Persze egy név édeskevés. Erre akkor kezdek igazán csak ráébredni, ahogy elégedetlenséget vélek felfedezni a velem szemben álló hölgyemény vonásaiban. Brávó Xie! Ez most nem volt telitalálat. Ennek megfelelően kéne és persze kellene is, meg csinálom is azt a láthatatlan tevékenységet, aminek következtében összekapdosom az elkószált, de amúgy nagyon szolgálatkész munkás énemet. Tehát, nekifutok annak, hogy elnézést kérjek. Csak ebben pont addig jutok, hogy az “e”, mint az elnézés kezdetű szó legelső tagja megformálódik, amikor is felcsillan a remény. Én azt a kérdést akkor is annak veszem, ha hangsúlyából még mindig ugyan az a bizonytalanság uralkodik.
Szeretnék a segítségére lenne, de annyira az általa is megtörténő felismerésre várok, hogy elmaradnak az apró segítségek. Mint mondjuk az, hogy én nőttem egy keveset, meg az is, hogy genetikai okokból kifolyólag még mindig tányérképem van bizonyos szögből, azért már koránt sem olyan kerek és jó pár kilóval könnyebb is vagyok.  
- Ez egy hosszú történet, de … - lelkesedésem meglepettségbe csap át, ahogy a mozdulata nem várt fordulatot vesz. Valószínűleg, ha lenne időm gondolkodni a helyzet jó megoldásán, akkor sem döntenék másként. Mert végül is annyira régen volt már, amikor értő magyarázattal igyekezték tudatosítani bennem, hogy mi az, amitől hátra levő életemben el kell búcsúznom és mi az, amit idővel újra a tevékenységeim listájára tűzhetek. Nyilván az, hogy valakivel a földre zuhanjak, az a tiltások között szerepelne. De teljesen ösztönösen igyekeztem elkapni a karjait és megtartani az egyensúlyát. Viszont annyira kézenfekvő volt, hogyha egy függöny nehéz, akkor ő is az lesz, bármennyire legyen is karcsú. Elmondható hát, hogy szinte törvényszerű volt, hogy a szőnyegen kötünk ki, aminek éles csíkja lehetett az imént igen gáncsoskodó hangulatban.  
- Ahah - a nevetés egy hangyányit fájdalmasabb formájával nyitom a kialakult helyzet konstatálását. Igyekszem nagyon óvatosan venni a mielőbb kint rekedt levegőt és inkább arrafelé terelni a hangon leejtését, ami a helyzet komikusságának állít gyorsan múló emléket. Egy kicsit még is megpihenek. Ezért eshet meg az, hogy nincs aggodalmas kérdés és Tini már szinte talpon is van, lebiggyesztett ajkakkal nézek rá. - Szép-szép, csak így a nyakamba esel és az ölelés már el is marad? - mire befejezem a mondatot már egyfajta mímelt duzzogással nézek fel rá, ami hamar barátságos formát ölt.  De mintha nem venném észre a segítő szándékot, magamtól igyekszem két lábra kecmeregni és ez legalább hibátlanul sikerül. - Hát...túl régen! Nem ütötted meg magad? - kérdezem szóhoz engedve végre az aggódásom, még egy pillantást is vetek rá. Ami önmagában ad némi megnyugvást, mert így futólag úgy tűnik sértetlen. A mielőbb hiányolt ölelést pedig nagy lelkesedéssel, de azt hiszem még mindig azzal a jellemzően szigorú tartózkodással fogadom, amit még odahaza, Kínában vártak el. Egy lány becsületéle vigyázni kell! Ha nagyon szigorú akarok lenni, már abban a pillanatban nagy bakit követtem el, amikor kettesebe keveredtünk, de ezen azzal a kifogással igyekszem kibújni, hogy őt merem nővéremnek tekinteni.
- Oké, üljünk. - ha engedi óvatosan belé karolok és igen, megpróbálkozom azzal, hogy valamivel szilárdabb támaszt nyújtva elkísérjem az ágyig. Közben pedig kérdését is megválaszolhatom, azzal a gondtalansággal, aminek akkor töretlen létet mertem elkönyvelni. - Amúgy pénzt keresek, de kisegítő munkaerő formájában, mielőtt rosszra gondolnál. - ezzel bátorkodom elejét venni annak, hogy valami csínyen jár az eszem. Hiszen régebben ez cseppet sem állt tőlem, jobban mondva tőlünk Feiel, időként pedig Yuan sem ódzkodott tőle.  
- Hozzak vizet? - kérdezem, mikor már biztonságos, stabil pont kerül a hátsója alá. Annak a hangyányi kaján mosolynak pedig igyekszem elvenni az élét, hogy lehet nem is a szőnyeg volt a ludas, hanem az egy pohárral több alkohol? Természetesen, ha kér a világ legnehezebb italából -elvégre hajókat is elbír, akkor készséggel kiszolgálom. Ez az előnye a közel majdnem egyforma a szobáknak, már én is tudom mit és hol találok. Végül viszont elé telepedek le a földre, már azzal gyomorszorító érzéssel, hogy el kell mondanom mi történt velünk. De fair lenne, csak így, meg most, amikor az itóka miatt lehet érzékenyebb hangulatban van?
- Tulajdonképpen az történt, hogy valószínűleg a négy metrómegállóval távolabbi gyorsbüfé kajája, amiből a társam is evett, hát... nem csak gyorsan készül, de gyorsan is távozik az ember gyomrából. Egyedül maradtam és az a függöny rohadt nehéz és egy kedves Hölgy is éppen a kritikus ponton szeretett volna bejönni, aminek ez lett a végeredménye. - mutatok én is a szőnyegre a gyorsan kerekített történet végeztével. Megpróbálok egy őszinte mosolyt meghagyni az arcomon, félek kevéssé járok sikerrel, ezért is hagyom elszomorodni az ábrázatom. - Én már nem is vagyok elég? - a szőnyegre vetem a pillantásom egy hosszú, hosszú perc erejéig, hogy megenyhítve a dolgot egy lazább, engesztelő tekintettel nézzek fel rá. - Ha szeretnéd kipihenni a bulit, akkor megpróbálok gyorsan és csendben végezni. - ajánlom fel, azzal a reménnyel, hogy elsiklik a felett, hogy a többiekről nem ejtettem egy szót sem. Talán nem is tudnám hol kezdjem, hogy azért tűntünk el mert, Franklin nagypapa eltűnt és azért dolgoztunk, hogy a Nagyit kimozdítsuk a megszállott keresésből, hogy egyetlen este tönkre ment minden. Yuan egy átkozott gépnek köszönheti, hogy még élőként tekintenek rá. Fei megszökött és hónapok óta még csak annyit sem üzent, hogy jól van. Nem. Ezt most biztos nem tudnám csak úgy itt hagyni neki, hiszen jól megvoltunk, mi négyen. Nem igaz!?

~ ★ ~

- Had éljek a te szavaiddal, túlélem. - tejbe tök vigyorral hitegetem. Illetve annyira nem is, mert ebbe azért nem fogok belehalni. Ugyan akkor még sem köthetem derült égből villámcsapásként az orrára, hogy egy fél ház nem volt képes agyon nyomni, akkor az általa jelentett és az említett épületével összemérve, a jelentéktelen súlya végezne velem. Jobb is így! Most biztosan nem simulhatnék egy kicsit gyerekként az ölelésébe, hiszem, hogy őszinte és annyira hiányzott már ez a természetes, már-már szinte apró gesztus az életemből. Nem bánnám, ha tartama a jó ízlés határát már súrolná és valahol talán tudom is, hogy őt ez nem zavarná, de lám, mennyire ügyel arra, hogy engem ez még se veszélyezzen. Így viszont némi komiszsággal nézhetek a szemébe.
- Ugye tudod, hogy ez eddig nem szóltál, hogy jó lenne ilyesmivel számolni. Szerinted lehet életbiztosítást kötni az éjszaka közepén?- enyhén kérdőn emelem meg a szemöldököm, hogy jelentőségteljes pillantást vessek a lábára. Jobban mondva nem is arra, hanem a cipőjére. - Viccet félre téve, egy ilyen cipőben egyáltalán csoda, hogy menni lehet. - igyekszem nagyon tárgyilagos, mi több együttérző lenni és kevésbé teret adni a rosszallásnak. Ebben segítségemre van maga a helyzet is, hogy a mi kis összeborult kettesünk eltipegjen, további ismeretektől mentesen, egészen az ágyig. Nem vágyom a padló és az azt borító szőnyeg behatóbb ismeretére és ettől Tinit is megfosztanál szívem szerint, meg kis reménnyel sikeresebben mint az előbb. Az ágyat sikeresen és zökkenőmentesen értük el, hogy ott meglehetősen értetlen fejjel nézzek rá, míg elhelyezkedik és figyelme rám irányulhat.
- Testhezállóbb? - senki ne kérdezze miért akadtam fenne ezen a szón, talán mert próbáltam elszakadni, hogy itt az egyetlen testhezálló dolog az Tini ruhája. Aztán, mint az áramütés eszembe jutott valami. - Most, hogy mondod, az ablakmosás tényleg testhezállóbb lenne. - mosolygom mély magabiztossággal. Elvégre szinte köztudott volt, hogy szeretem a magas helyeket és főleg az azok meghódítására törekvő tevékenységeket, pont úgy, ahogy Yuan is. Azt pedig most előzékenyen figyelmen kívül hagyom, hogy némi alkati változáson estem át és valószínűleg az említett jelző szerint, egy recepciós, vagy kisebb és nem megerőltető lóti-futi munka jobban állna. Semmiképp! Ez a zsigeri reakcióm rá, mert bár szeretem az embereket és minden munkát meg kell becsülni, de ez a jelenlegi azért ad némi szabadságot és ha éppen a szőnyeg alól sem tudok kisöpörni egy kis jókedvet, akkor sem jel mosolyogni. - Köszönöm az ajánlatot, de én két nap alatt kipurcannék itt, látnod kéne milyen pörgés van lent. Nekem háromszor kellett megmutatni, hogyan kell összehajtani a törölközőt és ugye függönyöket aggatok a helyére. - őszinte vallomást tettem, magamnak is elismerve, hogy bizony azok a fránya korlátok váratlan helyeken tudnak rosszul érinteni. De legalább a víz szervírozása nem haladja meg a képességeimet, bár talán lehetett volna egy kicsivel hidegebb, a jó hír viszont az, hogy legalább nem langyos. Annak meg lehet rossz vége lenne, köhm.
- Látom elfelejtetted, hogy én és a tanulás nagyon rossz viszonyt ápolunk. - játékosan forgatom a szemeimet. Hányszor pirított rám Yuan azzal, hogy ha így folytatom az egész szünetet végig seggelhetem? A kellemesnél valamivel többször, amolyan egészen idegesítően sokszor, tulajdonképpen. - Úgyhogy maradtam annál, amit élvezek és ez a zene. - Nyújtom át neki útközben a poharat, hogy ha már az előbb a hőfoka miatt aggódtam, ne a kezem melegétől legyen “ihatatlan”. - Tényleg! Te már végzős vagy, nem? - bármennyire töröm a fejem nem emlékszem, ezért is bizonytalan kissé a kérdés hangzása. - Szereted amit választottál? Mi is volt? - érdeklődöm, mert én biztos vagyok benne, hogy a zenében, alakuljon bárhogy is, örömömet fogom lelni. Az pedig, hogy híres hegymászó leszek, meg világbajnok “hegyi kecske”, az, nos, az már a múlté. Marad mindez kellemes kikapcsolódás.
- Fátylat rá! - söpröm be egyetlen feloldozás alá az egészet, részeben mert egyedül úgy sem boldogulnék, másrészről pedig, tényleg mindig együtt voltunk, de már csak voltunk. Ebben a pillanatban ennek tudatában lenni, nagyon nehéz, de még mindig nem akarom rázúdítani. Addig is örülök a lehetőségnek, hogy nem kell kiutat keresnem és inkább hallgatom a tervét.
- Biztos jó a szobaszám? - érdeklődöm. - Persze, maradj csak! Én csak örülök a kiváló társaságnak. - annak dacára, hogy sejtésem szerint e pillanatban a kijelentésem nincs egészen összhangban az ábrázatommal. Jobbnak láttam, hogy fel is kecmeregjek a földről, húzva egy kicsit az időd, hogy eszembe jusson valami kerülőút, vagy bármi más, ami elveheti a figyelmét. - Kortyolgasd csak nyugodtan, hátha nem lesz fejfájás belőle, vagy lesz? - komiszkodom egy kicsit. - Megpróbálkozom vele, de ha nem megy, számítok a segítségedre. - igyekszem a férfi büszkeségre apellálni és, hogy ne csak a szám járjon elsattyogok a létráig, aztán törd a fejed módszerrel, meg jobb híján megkeresem az “elejét” és szépen felhajtogatom a létra kapaszkodójára. - Nem hiszem, hogy függönyt szeretnének lopni, de ezzel maximum a sarokig lehetne futni. Mmm. És. Mit szólnál ahhoz, ha inkább te mesélnél elsőként, mert azok a vacak kapók nagyon makacsak tudnak lenni. Látod? - felé fordulva felmutatom a kisujjamat, aminek a tetején egy ragtapasz terpeszkedik. Nem a kapó vagy mi a szösz szúrta meg, de ürügynek azért még befogható. - Jó hallgatóság vagyok! Mh? Kérlek! - még mindig felé nézek, ám már kérlelően, ha nem is ugyan olyan, de hasonló kiskutyaszemekkel, ahogy nem sokkal korábban ő is tette.

~ ★ ~