Annyi minden történik mostanában körülöttem, hogy úgy érzem, néha muszáj kiszellőztetnem a fejem, erre azonban egyre kevesebb lehetőségem adódik a teendőim mellett. Az egyetem, a sok beadandóval állandóan hajt, a gyakorlat sem egy tehermentes feladat apám mellett, így állandó rohanás az életem.
Egyetlen egy dologhoz ragaszkodtam a héten, az pedig a vezetés, hogy mindenféle sofőr, vagy más tömegközlekedési eszköz igénybevétele nélkül, legyen egy kis én idő, amikor tényleg csak magam vagyok. A gondolataimmal, a cikázó kérdésekkel a fejemben, amelyek minden egyes alkalommal Tiger és a mi kapcsolatunk eldöntő sorsát próbálják elemezni.
Még mindig nem sikerült dűlőre jutnom vele. Igazából már könnyen hiheti, hogy teljesen leírtam, és ezzel mindenféle lehetőség nélkül tovább álltam, de valójában egyszerűen csak őrlődök, ráadásul megállás nélkül. Próbáltam pro és kontra listát írni, mintha azzal csak mérni lehetne az egészet, de rá kellett ébrednem, hogy ez egyáltalán nem ilyen könnyű. Ugyanis húzok felé. Nagyon is, olyan szinten, hogy nem egyszer kellett megállítanom magam a mozdulatban, hogy tárcsázzam a számát, és egy újabb találkozót kérjek tőle, aminek alkalmával jobban elmélyülhetünk azokban a kérdésekben, melyeket korábban nem voltam képes feltenni. Valójában pedig ilyenkor jön a probléma. Fogalmam sincs milyen szinten kéne ebbe egyáltalán bele ásnom magam, és merjek-e kockáztatni. Mert ér annyit, ezt már réges rég elkönyveltem magamban, ugyanakkor nem csak róla van szó. Ott van a családom, akit foggal körömmel mindig védeni fogok, a nehezítő körülmény az, hogy már ő is a részesévé vált, így viszont nehéz okosan dönteni. Tehát mindig ugyanoda jutok, és megfejtést egyelőre nem találok.
Mindez talán azért csapódik le ilyen erővel bennem, mert nem olyan régen, egy olyan incidensbe kerültem, amikor feltörtek bennem azok az érzések, amik a Tigerrel való utolsó találkozásunk alkalmával is terítékre kerültek, csak kicsit máshogy. A düh, az a felismerés, ha nincs, aki helyettem cselekszik, lehet olyat teszek, amit később megbánok.
Bántani akartam azt a férfit, aki engem bántott, aki nekem rontott, és hátsó szándékkal környékezett meg, márpedig én inkább a szavak, mint a tettek embere vagyok. Erőszak terén mindenképpen. Inkább vágok az emberhez sértő dolgokat, mintsem fellépjek erőszakosan, de akkor ott a bár mosdójában, amikor nekem rontottak, kicsit sem ezen az elven működtem. Ha nincs Zachary, talán én látom el annak a mocsoknak a baját olyan módon, ami később nagy bajba sodorhatott volna.
Azóta alakult ki bennem, ha nevezhetem így, az üldözési mánia, amiért folyamatosan úgy érzem, hogy valaki követ, és egy pillanatra sincs időm fellélegezni, mert vagy csak generálom magamban ezeket az érzéseket, vagy a másik lehetőségbe inkább bele sem merek gondolni.
Mindenesetre most, amikor a parkolóházba sétálok, ahol letettem az autót, ugyanez az érzés kerít hatalmába, és egyre inkább veszek fel egy sietős tempót. Folyamatosan hátrapillantok, és nem tudom, hogy már csak a képzeletem játszik velem, de úgy érzékelem, hogy valaki ténylegesen a nyomomban jár. Kapkodva nyúlok a táskámba, hogy elővegyem a kulcsot, amint az autóhoz érek, de remegő kezemmel, miközben oda-vissza jár a tekintetem, elejtem. Lehajolok érte, de mire felemelkedem, már az ajtó oldalának csapódok, egy erős lökés hatására. Amint megpillantom az ismerős arcot, rá kell ébrednem, hogy a sejtéseim beigazolódnak. Tényleg követtek, talán már napok óta, azóta, hogy legelőször egy tinderes randevú alkalmával összehozott az illetővel az élet.
- Ugye nem gondoltad, hogy ennyivel megúszod? Érkezik a kérdés felém, miközben a torkomnál szorít rám, és émelyítően beleszagol a nyakamba. Alig kapok levegőt, a szemeim kidüllednek, próbálok szabadulni, de minden egyes kapálózásommal csak fogy az oxigén. Kétségbeesek, teljesen a kiszolgáltatottság uralkodik el rajtam, mégis valami ösztöni éled fel bennem, ami arra sarkal, hogy szabad lábammal a férfiasságába térdeljek. Ez az egy mozdulat, ami pillanatnyi szabadulást enged meg, és mindent hátrahagyva szaladok el, hogy elbújhassak.
A rendőrséget kéne hívnom, az lenne a bölcsebb, nekem mégis automatikusan Tiger jut eszembe, és kihasználva ezt a kevés időt, küldök neki egy sms-t, egy S.O.S. üzenettel, a helyzetemet megadva, hogy idetalálhasson. Talán butaság volt a részemről azt feltételezni, hogy egyáltalán észreveszi, vagy törődik vele, de jelenleg kevés épkézláb ötlet jut eszembe, miután egyedül a telefonom és a kocsikulcsom maradt nálam. A rendőrségnek pont nincs időm elmagyarázni mi történik éppen.
- Ez nem volt valami szép. Ezért büntetés jár, hol bujkálsz szépségem? Közeledik a hang egyre közelebb felém, és én próbálok minél kevesebb zajt csapva négykézláb, a még ott parkoló kocsik között lavírozni. A baj csak az, hogy késő van, és az autók száma egyre csak fogyni tűnik.
Lavírozok, az elkerülhetetlen között, és rá kell jönnöm, hogy ha nem ér időben ide Tiger, ha egyáltalán jön, már csak egy választásom marad, az pedig a menekülés, lehetőleg az autómmal. Rohanni kezdek, amint úgy érzékelem, hogy lehetőségem adódik rá, és olyan tempót veszek fel, mintha csak ezen múlna az életem. Talán tényleg így van. Még nem érek oda, de már közel járok, amikor nyitom az ajtót, hogy idővesztés nélkül pattanhassak be az ülésre és gázt adhassak. Nem látok senkit, semmi hangot nem hallok, amikor tolatni kezdek. Ezzel talán megúsztam, de a nagy körültekintésben, az ide-oda cikázó tekintetem záporában, sikerül szem elől tévesztenem a lényeget. Már csak a motor háztetőn csapódó testet érzékelem, és egyelőre magam sem tudom eldönteni, hogy szándékosan gázoltam el a támadóm, vagy puszta véletlen. Akárhogy is, a lelkiismeretem hatalmasabb, mint a félelmem, így lefékezek, és kiszállok, hogy odarohanhassak megnézni, hogy megöltem, vagy csak maradandó károsodást okoztam az elütés során. Szerencsére pulzusa van, így egy pillanatra fellélegzem, de a fickó teljesen eszméletlen, ráadásul vérzik több helyen, így kezd rajtam eluralkodni a pánik, ami kiszorítja belőlem a levegőt. Könnyek költöznek a szemembe, amikor körbenézek, észlelem a kamerákat, és az egész történést, amivel én valakinek ártottam. Lehet az bűnös, de akkor is ártottam.

Furcsa, már-már megmagyarázhatatlan meglepetéseket tartogat az ember számára az élet. Hiszen ki gondolta, míg korábban én próbáltam megfejteni, hogy Tiger jó vagy rossz ember, és a cselekedetei megmagyarázhatóak-e valamilyen módon, most a saját tetteimmel sem tudok elszámolni. Már pedig muszáj lesz. Kénytelen vagyok elfogadni maga a tényt, hogy elgázoltam valakit, és a földön fekvő férfi látványa teljesen megszédít. Kapkodva, remegő kézzel próbálom felmérni a sérüléseit, hogy hol érte az ütés, mert a baleset bekövetkeztében felfogni sem volt időm mi történik. Már csak a felsőtestének a becsapódását észleltem. Először a motorháztetőn, majd a szélvédőn, végül a visszapillantón tárult elém, ahogy a teste elrepül, és elterül a földön. Életem eddigi legrémisztőbb percei, gondoltam akkor, de az, ahogyan most itt térdelek mellette tehetetlenül, a bűntudat marcangoló érzésével, sokallta ijesztőbb.
Tudom, hogy mentőt kéne hívnom, sőt már a legelső alkalommal a rendőrséget kellett volna tárcsáznom, de sorra követem el azokat a hibákat, amiért ezeket már nem tehetem meg. Nem, addig nem, míg ki nem találom ezt hogyan valósíthatom meg, azonban a pánik a gondolkodás apró szikráját is megöli.
Úgy érzem perceken belül elérek egy olyan állapotot, ami újabb baklövésre sarkall, de ekkor érkezik a hátam mögül egy ismerős hang, akinek a gazdája segít elernyedt testemet felállítani. Kétségbeesetten, és zavartan állok előtte, szinte feldolgozni se tudom a kérdéseit, egyáltalán azt, hogy itt van. Megtapogatom az arcát, hogy megbizonyosodjak nem csak képzelődöm, és ahelyett, hogy első körben bármit is válaszolnék, magamhoz ölelem. Ettől az érzéstől pedig azonnal végig csordul az első könnycsepp az arcomon, majd a következő, de még én is tisztában vagyok azzal, hogy bármennyire is szét vagyok esve, erre most nincs idő. Ezért az ölelést rövidre zárom, és próbálok lehiggadni, érthetően válaszolni. Azonban alig akar hang kijönni a torkomból. Még csak egy sikoltást sem eszközöltem, amikor az egész baleset megtörtént, és valószínűleg azóta bent rekedhetett minden. Remegő hangon próbálok mégis szavakat formálni, majd mondattá alakítani.Azt akarnám mondani, hogy mennyire örülök, hogy itt van, és még mindig jó szorosan ölelni, de ekkor bekapcsol valami túlélési ösztön, amit még sosem tapasztaltam ilyen mértékben.
- Egyedül van. Megtámadott, sikerült kiszabadulnom, és elrejtőztem, de az idő vészesen fogyott, mielőtt rám találhatott volna, ezért megpróbáltam elmenekülni. A hangom továbbra is remeg, ahogy az egész testem vacog, közben mégis már az autóra, majd a földön fekvő férfira mutatok.
- Én esküszöm nem akartam bántani, baleset volt. Vázolom neki a történéseket röviden-tömören, csak a lényeget kiemelve, abban bízva, hogy ő látja ebből a kiutat.
- Tövig nyomtam a gázt, de a sebesség így sem érte el a 20 km/h-t, így talán nincs akkora gáz. Próbáltam megvizsgálni a sérüléseit. A feje megsérült, így érhette koponya zúzódás, és szerintem a lába is eltört. Nem vagyok orvos, fogalmam sincs, de muszáj lesz valahogy kórházba juttatnunk. Szinte kapkodom a levegőt, mialatt próbálom nagyjából a lehetséges károkat a tudtára adni.
- Annyira sajnálom, hogy belerángattalak, de én csak azt tettem, amit akkor jónak láttam. Tudom már, hogy hiba volt. Méghozzá hatalmas, mert ha először a zsaruknak szólok mindezt talán elkerülhettük volna, de így körbetekintve magam körül, ráadásul úgy, hogy már Tigert is belerángattam muszáj egy olyan tervvel előállnunk, amiből sértetlenül kitudunk kecmeregni. Mint mondtam furcsa meglepetéseket tartogat az élet, és egyben most már biztos vagyok. Tiger az életem részesévé vált.

Bajban ismerjük meg ki az igaz barátunk, de ez vajon újdonsült testvérekre is igaz?
Még csak megfontolásnyi időm sem volt, amikor elküldtem Tigernek az S.O.S sms-t, valami legbelül mégis azt súgta, legyen bármi, rá számíthatok azok ellenére is, hogy legutóbb még én nem tudtam, hogy ő számolhat-e velem, és nem azért, mert ne lenne fontos. Ugyanis az, és ezt valami megmagyarázhatatlan módon, de a legelső alakalommal, amikor találkoztunk már tudtam. Hülyeség vagy nem, éreztem, hogy összekapcsolódik a sorsunk, és nem csak azért amiért féltestvérek vagyunk. Elvégre igen, közös az anyánk, de ennyi év kihagyás után aligha lenne ez ide elég, és talán épp ezért próbáltam magam előtt is tagadni a hirtelen kötődést, mert az oka felfoghatatlan volt számomra.
Most már viszont azt kívánom bár előbb elfogadtam volna. Bár ne így találkoznánk újra, és bárcsak előbb megtudtuk volna beszélni a dolgainkat, tisztázni pár kérdést, ami nem hagyott nyugodni. Bárcsak elmagyarázhatnám neki miért voltam képes őt napokig kerülni, és úgy csinálni, mint akit teljesen hidegen hagy, miközben más sem foglalkoztatott, minthogy az ő és az én életem, hogy tudna gond nélkül összefonódni. De erre most nincs lehetőség. Hiszen sem a lehetetlen helyzet, sem az idő nem engedi, hogy az amúgy fontos, de most felesleges szájtépésnek tűnő magyarázkodásba kezdjek. Mondjuk amúgy sem menne. Az egész felismerés is azért tört csak felszínre, mert a kétségbeesett várakozással telt percekben másra sem tudtam gondolni, egyáltalán eljön-e, és mennyire akarom, hogy ő legyen az a személy az életemben, aki ha baj van, ott van mellettem. Akire bármikor bármilyen helyzetben számíthatok, legyen szó akár egy olyan elcseszett ügyről, mint amiből most egyedül kimászni nem tudok.
Legelőször, amikor még nem látom, csak az ismerősen csengő hangot hallom, mintha csak a képzeletem űzne gúnyos játékot velem, és még akkor is nehéz nem azt hinni, hogy megőrültem, amikor megpillantom Tigert. Aztán mire végre feleszmélek, másra szinte nem is vagyok képes, minthogy azonnal a karjaiba essek, és szorosan öleljem, ezzel is megbizonyosodva arról, hogy tényleg itt van velem. Egyetlen egy pillanat erejéig legalább eltudok feledni mindent, majd újra darabjaira esem, amiről tudom, hogy nem engedhetném meg magamnak, de kell legalább egy perc, amíg pár könnycsepp útnak ered az arcomon, és baromi nehéz nem zokogni. Legszívesebben most azt tenném, hagynám, hogy teljesen szétessek, de valahogy ösztönösen mar belém a tudat, hogy nem engedhetek neki. Ezúttal nem ereszthetem szabadjára a túlcsorduló érzelmeimet, így amilyen hamar csak rátudom bírni magam, bontom az ölelést. Belehajtom a fejem Tiger tenyerébe, hagyom, hogy letörölje a könnyeimet, és egy pillanatig még ringatózok ebben egészen addig, míg meg nem szorít kicsit megrázva engem, ösztönözve arra, ideje visszatérnem a jelenbe.
Minden erőmet összeszedve igyekszem értelmes választ adni a kérdéseire, még akkor is, ha minden porcikám ellenkezni akar, hogy egy hang is kijöjjön a torkomon. Összefoglalom, már amennyire tőlem telik a történteket, és a kapkodó lélegzetvétel ellenére próbálok nem kifulladni. Némileg az segít, amikor Tiger mindkét kezébe veszi az arcom, és megerősít abban, amit én is tudok, mégis nehezemre esik elhinni, akkor is ha korábban egyszer már sikerült kimondani, ezért újra elismételni nem tudom, csak sután bólintani egyet, hogy felfogom, és értem.
Azt viszont már csak akkor értem meg igazán, hogy jól tettem, amiért neki szóltam, mikor olyan határozottsággal és magabiztossággal lép fel, amire én jelen esetben még képtelen vagyok. Meg kell törölnöm a szemeim, mielőtt a szürke Lexus irányába nézek, amivel ő érkezett, és miután beazonosítottam, újra csak egy bólintással vagyok képes megerősíteni őt, hogy észlelem, amit mond, de a hang a torkomon megszorult. Remegő kézzel átnyújtom neki a kocsikulcsomat, és ekkor jövök rá, hogy volt nekem egy táskám, amit még akkor ejtettem el, amikor megtámadtak, majd a menekülés során sem vettem fel a földről a pánik közepette. Tekintetem cikázni kezd, hirtelen azt sem tudom melyik pozícióból hova érkeztem, amikor végre szemeim megtalálják. Nem az a fontos, ami benne van, nem is maga a táska, sokkal inkább a bizonyíték, hogy itt jártam, hiszen tele van az irataimmal, és nem vagyok jártas ez ügyben, de nem lenne szerencsés itt hagyni, ezért mielőtt Tiger autójához indulnék először azt szedem össze anélkül, hogy magyarázni kezdeném.  
Az erőmet még mindig nem sikerült teljesen visszanyerni, bénának érzem magam minden egyes lépésnél, de igyekszem eleget tenni annak, amit Tiger kért tőlem. Beszállok az autójába, és ez a mozdulat újra lejátszatja a fejemben a gázolást, amitől kiráz a hideg, viszont mielőtt túl sok időt pazarolnék el erre, azt figyelem, hogy mikor jelez nekem Tiger, és amikor int fogcsikorgatva ugyan, de gázt adok. Odaállok ahova kérte, majd kiszállok az autóból, hogy kinyithassam a hátsóülést, és a látvány, ami elém tárul, megrémiszt. Ugyan levágtam, hogy valami ilyesmire készül Tiger, de ezt végignézni, és részt is venni benne, főleg miután mindez nekem köszönhető, mindenhogy, csak nem megnyugtatóan hat az amúgy sem stabil lelki állapotomra. Segíteni nem tudok neki, a lábaim legyökereztek, így a cselekedeteiben nem állítom meg, mindössze végignézem, ahogy nehézkesen, de betuszkolja a pasast a hátsó ülésre.
- Durva. Ennyit tudok csak kinyögni, elnézve azt ahogyan Tiger összekötözi a támadóm kezeit és lábait, és nem úgy értem, hogy ő lenne a durva, mindössze a sokk mondatja velem a körülményekre való tekintettel. Mármint amúgy ő is durva, de jelen esetben hogyan is ítélkezhetnék?
Ezernyi gondolat jár a fejemben, ezernyi kérdéssel, mégis amikor Tiger bezárja a hátsó ülést képes vagyok, mégha csak kis időre is, de elengedni őket, és beülni az anyósülésre. Miután becsatoltam magam, tekintetem azonnal a hátsó ülésen fekvő fazonra irányul, majd onnan Tigerre, végül az autómra, amit hátra hagyunk. Már ott a kérdés a számon, amikor kigurulva a parkolóból megpillantok egy másik autót, ami mellett megállunk, és egészen addig amíg nem látom meg Sainzt, nem hallom a beszélgetést, nem is értem mi a terv. Végül amikor összeáll a kép, ledöbbenek mennyivel előttem jár Tiger, ráadásul jön egy újabb felismerés, miszerint mindenki az én seggemet menti annak ellenére, ahogyan a legutóbb faképnél hagytam őket.
- Köszönöm. Érintem meg Tiger kezét egy pillanatra hálával a szemeimben, mert még nem tudom rendezni magamban a történéseket egészen, az viszont egyértelmű, hogy törődik velem, és nélküle aligha tudtam volna döntést hozni. Nem hogy jót, semmilyent, így egyelőre mégha szarul is vagyok, de legalább már nem egyedül.
A szívem olyan gyorsasággal ver, hogy csoda nem szakad ki a helyéről, ez viszont már nem egyértelműen a pánik, hanem az adrenalin velejárója, ahogy kiérünk a forgalmasabb útra. Mostanra már úgy érzem helye lenne a kérdéseknek, de elnézve Tigert, ahogy a telefonját nyomkodja, és egy hívást indít, úgy döntök még kivárok, hátha azzal is több információ birtokába jutok anélkül, hogy szóra nyitnám a számat. Ez be is jön, és amikor a kérdés ér, hogy mikoriak a felvételek, mielőtt válaszolhatnék Tiger megteszi helyettem, így egyetértően bólintok. Ha nem ebben a helyzetben lennénk lenyűgözne, hazudok így is lenyűgöz milyen profin törölnek el egy megtörtént esetet, ami alig fél órája történt. Nem tudom ez most rám nézve mit jelent, de némi csodálat csillan meg a szemeimben, ami azon nyomban eltűnik, amikor Tiger a garázst említi a kórház helyett.
- És mikor visszük kórházba? Teszem fel a kérdést aggódó tekintettel, először az ő szemeibe nézve, majd a még mindig eszméletlen pasast csekkolom, mert a körülményeket elnézve értem miért nem tehetjük meg ezt azon nyomban, de elkap egy fojtogató érzés, ami azt sugallja, hogy erre később sem fog sor kerülni. - Ugye kórházba visszük majd? Kérdezek rá újra, másképp, hogy értse mire gondolok, és mintha megrémült volna attól a gondolattól, hogy más végkimenetele lesz a dolognak, a támadóm is kezd nyöszörgő hangokat kiadva, valószínűleg a fájdalomtól, magához térni. Azt hiszem ettől esek pánikba igazán én is, főleg miután alig érthetően, de elkezd beszélni is. Káromkodik, fenyeget, amihez nem is értem, hogyan van még ereje, de ha ezt kell hallgatnom, amíg oda nem érünk, előbb vihet engem Tiger egy intézetbe, ahol kezelnek. A táskámban kezdek kutatni, majd amikor találok benne egy selyemsálat, kicsatolom az övet, és hátrahajolok, hogy beletömhessem a mocskolódó szájába. Mikor ez megtörtént, visszaülök a helyemre, újra becsatolom magam, és lehunyva a szemem beszívom, majd kifújom a levegőt.
- Oké, mikor érünk oda a garázshoz? Kezdek kiborulni. Vallom be, mert egyszere kezd letámadni mindenféle érzés, és ha ez még a kocsiban robban, az egyikünknek sem lesz szerencsés. Résnyire ugyan, de leengedem az ablakot, mert szükségem van arra, hogy megcsapja az arcom a levegő, és egészen addig maradok így, tettetve, hogy minden rendben, ameddig oda nem érünk az emlegetett garázshoz, ahol állítólag majd lehiggadhatunk. Kétlem, hogy engem jelen helyzetben képes lenne bármi is lenyugtatni.
Amikor végre megérkezünk összenézek Tigerrel, majd amint leállítja az autót kipattanok az autóból, mivel megőrülök, ha egy perccel is tovább kell maradnom.
- Hogyan tovább? Sétálok át az ő oldalára, amikor kiszáll, mintha csak arra várnék, hogy tudjuk már le ezt az egészet. Tulajdonképp pontosan ezt szeretném, a végére érni, azt viszont már nem tudom mikor kattantam át a pánikból odáig, hogy képes legyek ezt már nem remegő hanggal megkérdezni.
Úgy cselekszem, és ott segítek, ahol tudok Tigernek, egy egészen más ember képét lefestve, mint korábban, amikor földbe gyökereztek a lábaim, és nem hogy mozdulni, de hang se jött ki a számon. Kinyitom neki a hátsó ajtót, hogy kihúzhassa onnan a támadom, majd egészen egy székhez ráncigálja, ahol leülteti. A sálat már én magam tépem ki a szájából, arra gondolva, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, csak essünk már túl rajta.
- Megöllek ribanc! Jön az első, sokat magára nem várató fenyegetőzés, amit nem először hallok tőle, és mintha ezért lenne, hogy minden eddigi nekem szánt megjegyzése egyszerre akarná szétrobbantani az agyam, amire én a dühtől az eszemet veszte felpofozom. Nagyot szól, oldalra is hajlik a feje, amit én rántok vissza összeszorítva az arcát mélyen belenézve a szemeibe.
- Azt hiszed félek tőled? Jobban teszed, ha te kezdesz el félni tőlem! Vágom az arcába, és akkorát lökök rajta, nem törődve a korábban általam okozott sérüléseivel, hogy hátraessen a székkel együtt.
Határozottan elvesztettem a fejem, a kontrollt magam felett, és sajgok az idegességtől, ami a bőröm alá kúszik, miközben a lelkiismeretem is kezd előmászni, ami ráébreszt a tetteimre. Olyan kettősség marcangol, hogy azt sem tudom mi tévő legyek, mindenesetre Tiger szemeibe nézni képtelen vagyok. Mi a fene van velem? Hogy emelhetek bárkire is kezet, mégha az ártott is nekem? Én nem ilyen ember vagyok, vagy mégis?

Félek, és ez egyre jobban fokozódik, szinte már ájulást követel, amikor egyszercsak megjelenik Tiger, aminek okán ez az akut tünet, mert hogy ez az, annak kell lennie, végre valamelyest enyhülni kezd. Ha eltudnám mondani mennyire megdobbantotta a szívem a jelenlétével, megtenném, de képtelen vagyok egyelőre úrrá lenni a pánikon, ezért ha csak lassan is, de próbálok arra összpontosítani, amire ő ösztönöz, és mintha ennek hatására fogna el egy érzés, ami miatt nem akarok szánalmasnak tűnni a szemében. Ezért, ha kellemetlen is, de kapargatni kezdem valahonnan egészen mélyről a maradék erőmet, hogy a testem mozgásra legyen képes, és a tudatom is ezzel együtt éled fel részben.
Kocsikulcs, táska, Lexus. Mantrázom magamban, ahogy sorban cselekszem. Először átnyújtom neki a kocsikulcsom, majd felkapom a táskám a földről, végül elindulok a már korábban beazonosított Lexus irányába. Ez eddig, többnyire, mégha a testem makacskodik is velem, megy, de amikor beülök az autóba, és a gázpedálra lépek, az indulás már rémülettel tölt el, ezzel együtt pedig el is dőlt, hogy később a vezetés nem fog menni. Ennek most azonban nem engedhetek teret. Muszáj Tiger segítségére lennem, legalább ennyiben, ha jelenleg másban nem is lehetek.
Nem tudok. Csak figyelek, és szenvedek közben. Látványosan veszem szemügyre Tigert, és a támadót, akit megkötöz, és betuszkol az autóba. Vagyis mindezt Tiger értem teszi. Miattam, és ez újra nem tölt el jó érzéssel. Eszembe jut, hogy lett volna más lehetőségem. Hívhattam volna mást is, de én a bajban egyedül rá tudtam gondolni, mintha csak ösztönösen jött volna mindazok ellenére, hogy kiakartam zárni őt az életemből. Persze ez sosem volt igazán igaz, csak ezt próbáltam bemesélni magamnak. Erre most egy ilyennel keresem meg, bevonva őt egy sötét dologba. Ő mégsem riad vissza, sőt. Mintha minden lépése arról árulkodna, hogy nem először csinálja, és ahogyan ez korábban gondot okozott számomra, most megkönnyebbüléssel tölt el. Ad egy levegővételnyi időt arra, hogy a történtek ne zabáljanak fel teljesen. Ennyi pedig épp elég, hogy legalább az anyósülésen elhelyezkedjek, és anélkül kössem be magam, hogy elsírnám magam. Ugyanis a határán vagyok. Ha csak egy másodpercre a megfeszített testemet elengedném, könnyek záporoznának az arcomon. Hiszen elegendő mindössze hátranéznem a hátsó ülésre ahhoz, hogy minden, ami az elmúlt fél órában történt újra lejátszódjon, és ez meg is történne, ha számomra váratlanul ugyan, de nem jönnének meg Sáinzék. Valójában alig akarom elhinni, hogy tényleg itt vannak, mégis hálával telt szemekkel súgok egy köszönömöt, amit a számról leolvashatnak. Ezt sugallom Tiger felé is, amikor a kezét érintem, majd végre, ha csak egy szóval is, de kitudom fejezni.
- Hiszek neked. Hazudom. Mármint elhiszem neki, hogy megoldjuk valahogy, csak annak a módjában nem vagyok egészen biztos. Mert kétségkívül ő az én érdekeimet nézi, ő engem védelmez, én még sem tudok elmenni az mellett mit követtem el. Nem tudom feledni a hátsó ülésen megkötözött férfit, akit korábban elütöttem, és nem látok kiutat belőle. Nem látom mi lehetne más megoldás, minthogy kórházba vigyük. Mégsem a mentőket hívtam. Mégsem ez volt az első gondolatom, és állandóan fojtogatni kezd az az érzés, hogy nem megfelelően cselekedtem. Nem így kellett volna lennie. Azonban már késő. Már nem gondolhatom meg magamat, és hagyatkoznom kell Tigerre, aki mintha tényleg látná ebből a kiutat, vagy mindössze ezt remélem, mert kell valami, amibe kapaszkodhatok.
Legalább annak kapcsán már tisztán látok, hogy a kamerafelvételek miképp fognak eltörlődni, és Sáinzék jelenléte is egyre inkább körvonalazódik, de még mindig nem hagy nyugodni a kérdés, hogyan segíthetnénk azon, akinek én okoztam sérüléseket. Tudom, hogy nem kéne érdekelnie, hogy a legkevésbé sem érdemelné meg, de magamat okolom miatta. Bűnösnek érzem magam, ha csak eszembe jut hogyan repült át a motorháztetőmön, és ezek a képek még mindig élénken jelennek meg előttem az idő alatt, míg Tiger válaszára várok, ami kezdetben egy hosszú csendként telepszik ránk, egészen addig, amíg végre meg szólal.
- Itt már nincs olyan opció, hogy jó. Ennyit tudok még kinyögni azelőtt, hogy a fickó magához térne, és nem engedném el a témát, ha nem kezdenének őrjítően a fejembe mászni azok a szavak, amik hátulról jönnek. Ez már tényleg túl sok nekem, és talán ebből a felindulásból cselekszem úgy, hogy egy táskámban talált sállal tömöm be a fickó száját, nem törődve azzal, hogy hol vesz ezután levegőt. Valahol azt hiszem itt dőlt meg, hogy kórházba akarnám vinni, legalábbis első körben, és annak hangot is adok, mennyire járok közel a még megmaradt józan eszem elveszítéséhez.
- Faaaszom.. Káromkodok egyet, mert mást sem csinálok, mint mély  lélegzeteket veszek, de nem segít. Nem űzi el a rossz érzést, ami tépi a bőrömet. Nem szabadít fel, épp csak arra elegendő, hogy ne fulladjak meg. Mélyen beszív, hosszan kifúj. Alkalmazom, mert mi mást tehetnék, kiugrani az autóból jelenleg nem egy megoldás kész terv, ezért résnyire ugyan, de leengedem az ablakot az oldalamon, hátha a friss levegő hasznát vehetem.
Aztán végre tényleg megérkezünk az emlegetett garázshoz. Nyílik az ajtó, és mi lehajtunk egy újabb, ugyan kisebb, de ugyanolyan fehérre meszelt falú parkolóba. Rosszul vagyok ettől. Mintha csak visszatértünk volna oda, ahonnan indultunk. Mindenesetre már nem tudok tovább az autóban létezni, ezért ahogy leáll a motor, pattanok ki onnan. Lépteim szaporán veszem az autó másik oldalára, és árgus szemekkel szinte követelem, hogy adjon valami feladatot Tiger, különben a tehetetlenség érzésétől, és az összes többitől, amit próbálok elnyomni, kiborulok. Mikor végre kapom az utasítást, a fémajtó felé fordul a tekintetem, és nem váratva a dologra irányba veszem, amit amint megkapom a kódot, be is pötyögök, hogy kinyílhasson. Aztán végignézem, ahogy Tiger kivonszolja a kocsiból a támadóm, és amikor az hányni kezd, hirtelen engem is elkap a hányinger, de uralkodom rajta annyira, hogy visszasétáljak az autóhoz, és segítsek bevonszolni őt a garázsajtó mögötti szobába.
Nem sok időt szánok a körbenézésre, de azt még én is észlelem, hogy kinézetre egy jól felszerelt konditerem hatását kelti a hely, ami ennek ellenére, borzongással tölt el. Eszembe jut mik mehettek itt már végbe, főleg miután Tiger úgy gondolta jó ötlet ide hozni a fazont, akinek a sorsáról kéne döntenünk. Valószínűleg, ha ezt most mesélné valaki nekem, el sem hinném, nem hogy részesévé is válok.
Abban még segítek Tigernek, hogy a fickót a székre tudjuk ültetni, de utána fel- alá kezdek járkálni idegességemben, majd amikor már tényleg magatehetetlenné válik az illető, kitépem a szájából a sálat. Abban bízom, hogy már nincs mondanivalója, vagy legalább meghunyászkodik, érzi ég a láb alatt a talaj, de ennek a szerencsétlennek még ennyi esze sincs. Engem pedig már tényleg minden apró csírája elhagyott, szóval gond nélkül pofozom fel. Ég a tenyerem az ütés erejétől, de még ez sem tart vissza. Valahogy minden megszűnt egy pillanatra. Csak ő, és én vagyok. A düh, amit az irányába érzek, a megszégyenítés, amit ő okozott, az érintések, amik marcangolják mai napig a tudatom, a lehelete, a szavai, mind-mind egyöntetűen zúdulnak rám arra késztetve, hogy itt helyben tépjem ki a szívét az illetőnek. Ha van neki. De nincs. Nem lehet, ezért az indulataimtól elvakultan szorítom össze az arcát, és lököm hátra öt székestül együtt, meg sem hallva azt a reccsenést, ami a kezének az eltörésére utal. Egyedül az üvöltés, amely valamelyest visszahoz. Ami újra visszatérít önmagamhoz, és egyszerre eszmélek fel mit tettem. Megint.
Tiger szavait elsőre meg sem hallom, annyira kizártam egy időre, azonban az érintésére a karomat reflexszerűen rántom el, mert bár nyugodtan közelített meg, az én adrenalinszintem olyan magas szinten mozog még most is, keveredve a felszínre feltörni akaró kétségbeeséssel, hogy esélyem sincs beleolvadni. Nem nézek rá, sőt teszek egy lépést előrébb, hogy távolabb kerüljek, majd maradok ebben a pozícióban, lefagyva. A földön üvöltöző pasast bámulom, beleég a látványa az agyamba, majd próbálok nem elveszni ebben teljesen, miközben a figyelmemet Tiger szavaira kéne összpontosítanom.
Viszont megnyugodni nem tudok. Elfelejteni, hogy mi történt még annyira sem, de egyelőre ennek nem adok hangot. Ahogy annak sem, miképp taglóz le minden kimondott szó, ami arra irányul én mit követtem el, és ennek milyen következményei lehetnek, melyekkel még csak vitába sem szállhatok, de a türelmem a végét járja, amikor már szembe kerülünk egymással, és az ujjaim után próbál nyúlni. Most sem engedek az érintésének, nem fogadom be, mert képtelen vagyok azt a segítséget elfogadni, amit ő kínál. Egyelőre legalábbis biztosan nem.
- Ez most komoly? Ennyit tudsz közölni? A tényeket, amiket már én is tudok? Hogy a faszba lehetne ez az egész olyan, mintha meg sem történt volna? Nézz már körül! Olvasom rá a haragom, ami nem is az irányába, sokkal inkább magammal szemben tanúsítok, de ez most így jön ki rajtam, miközben végig mutatok a pasason, aki, ha jól saccolom, hamarosan eléri azt az állapotot, amikor már csak pár nyögésnyi erő fogja elválasztani az ájulástól.
- Ez az egész úgy szar, ahogy van.. Jézusom.. Én.. Én.. Fújtatok egyet, könnybe lábadt szemekkel, miközben megmasszírozom az orrnyergemet, hogy folytatni tudjam. - Ez már végig fogja kísérni az életemet. És azt sem tudom mit vársz tőlem. Mégis mit kéne erre reagálnom? Hogy igen, tudom? Tudom, hogy mekkora bajban vagyok, és minden hozzám lesz visszavezethető, ha kórházba visszük? Hogy ez már nem opció? Akkor? Akkor mi legyen? Eresszek egy golyót a fejébe, és holnap keljek fel, mintha mi sem történt volna? Ezt kéne mondanom? Kérdezem tőle számon kérően, olyan számomra abszurd dolgokkal dobálózva, ami talán nem is áll távol a valóságtól. Mert, ha nem is én, de az egész idevezető úton az az érzés fogott el, hogy valaki pontot tesz ennek a végére, egy életet elvéve. Erre viszont nem tudom, hogy valaha is felkészült lennék, mégis ezt a témát érintem, amikor folytatom, mert minden eddig elnyomott szó most akar felszínre törni. - Bassza meg! Ha tudnád, hogy végig futott a gondolat az agyamon, hogy szívesen megtenném.. eltenném láb alól, mert megérdemli, mert ártalmas, mert egy féreg, akinek nincs joga létezni.. Vallok színt, hogy ténylegesen megfordult hasonló gondolat a fejemben. - De én nem leszek gyilkos. Közben mégis olyan közel állok hozzá, hogy még egyet belerúgjak a földön fekvőbe, hogy ez megrémiszt. Te ezt érted? Hmm? Vagy nálad csak a racionalitás és a tényszerű közlés létezik? Érdeklődök, támadok, mert most mást nem ismerek, ezzel is csak védekezni próbálok, miközben átláthatatlanul kuszálódik minden össze, és kimerítem minden erőmet, ahogy egyre hangosabbá válok.
- Tudom, hogy nem ismersz eléggé még, de nem egyértelmű, hogy egy szájbabaszott ölelésre lenne szükségem, hogy legalább egy percre, de teljesen összezuhanhassak? Annak ellenére kérdezem ezt, hogy erre nincs lehetőség, és ezt tudom, ahogy azt is, épp azért közelített erről az oldalról, amiért a felszínen akar tartani. Amiért, ha most esek darabjaira, nem lesz időben kiút ebből, vagy történetesen az lesz a megoldás, hogy itt helyben patkol el a fickó, ha nem figyelünk.
Pontosan ez történik ebben az amúgy is már átláthatatlan káoszban, ami leginkább nekem köszönhető, amikor éppen csak megüti egy hang a fülemet, ami a fickó felől érkezik. Tekintetem Tigerről most ő rá vándorol, amikor látom, hogy a saját hányásában fuldoklik, tekintve, hogy háttal ért földet, amikor a dühöm tettlegességig fajult. Alig pár másodperc ugyan, de végig fut az agyamon, hogy végignézem, ahogy ezzel bevégzi, amivel a sorsa eldől, ahogyan az enyém is, és talán az utóbbi, ami miatt amint letelik ez a rövid, mégis hosszasnak tűnő idő, a cselekedeteim írják felül a gondolataim. Gyorsan a pasashoz lépek, és mivel nehezebb, mint amire számítok, kissé nehézkesen, de az oldalára fordítom, megakadályozva ezzel, hogy megfulladjon. A bűz émelyítően hat rám, és nem sokon múlik, hogy én is kidobjam a taccsot néhány, öklendezést követően.
Térdre rogyok, mintha most szállt volna el minden erőm, amikor szembesülök azzal, hogy a fickó valószínűsíthetően tényleg belső vérzésben szenved, és a vérveszteség idézte elő a hányást is, ami akár agysérülés gyanújára is adhat okot.
- Mondd, hogy van egy kijelölt orvosotok, aki azonnal tud segíteni, aki tartja a száját. Potyognak a könnyeim, felmérve annak a lehetőségét, hogy a fazon az én kezeim által patkol el, ha nem teszünk valamit. - Nem halhat meg így. Nyöszörgöm, alig hallhatóan, miközben a fickó fejét tartom, aki befejezi a hányást, és kezeimen érzem nyirkos bőrét az izzadságtól, amit nem indokol a hőmérséklet. Egy újabb jel, ahogy a szapora, kapkodó légzése is, hogy a vérmennyisége egyre inkább csökken. Félek, ha sürgősen nem látja el egy orvos, itt a vége, és aligha tudnék azzal a tudattal tovább élni, hogy megöltem valakit. Mégha az bűnös is.

Ez nem én vagyok. A brutalitás, az a sok düh, ami elkezd felemészteni, és az erőszak, ami belém költözve elkezdi a cselekedeteimet irányítani nem lehetnek az enyémek. Közben mégis, és ez baromi megtévesztő, egyben ijesztő is. Ezért akarok valakit hibáztatni, leplezve a saját hibáim, melyek hatalmasabbnak tűnnek, mintsem uralkodni tudjak rajtuk. Tehát ártok. Ártalmassá, és veszélyessé válok, amit egyáltalán nem lehetett elmondani rólam eddig a pontig. Elkezdtem változni, mintha csak elindultam volna egy lejtőn a történések kavalkádjában, és nemhogy nem találok kiutat, hanem teljesen el is vesztem benne. Ezért sem tudom Tigert közel engedni, befogadni, a segítő kezét elfogadni, mert én magam sem tudom eldönteni jelen esetben az erős harag, vagy a hatalmasra nőtt kétségbeesés, ami idevezetett. Elvesztettem önmagam, és még a kapaszkodót, amit ő nyújthatna, azt is élből elutasítom. Olyan vagyok, mint aki elakarja tépni az utolsó szálat, ami visszahozhatna, és helyette inkább kiadom magam. Színt vallok, vádolok, haragos villámokat szórok a tekintetemmel, mindent teszek, csak nem engedek, miközben pontosan erre lenne szükségem, mégsem tudok így cselekedni.
- Legjobb, ha semmit nem mondasz. Nem, ez valójában egyáltalán nincs így, de közel sem tudok én sem értelmesebb választ adni, mint ő. Hiszen a szavak, amik elhagyják a számat, az a sok gondolat, amely talán nem is feltétlen arra reagál, amire kéne, nem szól másról, mint egy segélykiáltásról, egy baszki kezelhetetlen állapotról, melytől nem tudok szabadulni.
A szavai valahol mégis megérintenek, amikor újra közelíteni próbál felém, és ebből az okból nem is teszek hátráló lépéseket, mint korábban.
- Én.. Én nem állítottam soha, hogy neki nem fáj semmi, valljuk be alig ismerem, most viszont a folytatás helyett, inkább hallgatok. Megakarom érteni, felfogni velem ellentétben ő miért nem borul ki, miért én vagyok az egyetlen őrültnek tűnő személy itt. Úgy érzem magam, mint akinek teljesen elment az esze, aki egy rémálomban ragadt, melyből nem tud felébredni. Nem akarom elfogadni, hogy ez a valóság, és valószínűleg ezért is találtak be annyira a szavai korábban, melyek tudatosítani akarták bennem, hogy ideje felébredni és szembenézni a következményekkel. A tettekkel, melyek egy életen át végig fognak kísérni, és szétszaggatni éjszakánként.
Azt is mondhatnám szar, amikor visszaütnek a szavaid, amikor a vádaskodás, amivel védekezni próbáltál, épphogy alapot adtak egy újabb pofonnak, amibe úgy rendesen belehajoltál. Ugyanis Tiger továbbra sem finomkodik, egyébként teljesen érthető okokból, mégsem kellemes hallgatni, beleképzelni magam nem csak az ő, hanem a saját helyzetembe is, ami próbál elpusztítani, amiért ilyen kiállhatatlan vagyok.
- Azt hiszed rohadéknak hiszlek, vagy taplónak, amiért szárazon közölsz tényeket? Nos igen, most tényleg elég nagy paraszt vagy, amiért így, és nem másként, egy általam ismert módszer által próbálsz hatást gyakorolni rám, de értelek. Felfogom, de amíg te ezt ismered, részese voltál bármi hasonlónak, én úgy érzem felrobban a fejem, és szétszakadok belülről a sok érzéstől. Szakad ki belőlem megint egy újabb vallomás, ami már nem bírt lapulni, mert olyan érzés kerít hatalmába, mintha magyaráznom kéne miért kapkodom a levegőt, és ver le a víz a történtek hatására, miközben nem megy el a fülem mellett, hogy ő már ártott másoknak, de a legkevésbé sem tudok most arra összpontosítani. Majd egyszer, egy másik alkalommal, amikor nem magam ellen küzdök. - Tudom, hogy hálásnak kéne lennem, amiért rohantál, hogy segíthess, és mégcsak azt sem mondhatom, nem vagyok az. De könyörgöm, te meg azt bocsátsd meg nekem, amiért épp ésszel még nem sikerült feldolgoznom mindezt. Mutatok a pasasra, erre az egész káoszra itt körülöttünk, ami kétségkívül nekem sok. Eddig ilyen mértékben nem volt az életem része, és nem gondolom, hogy bocsánatkéréssel tartoznék, amiért így reagálom le. Amiért összezuhannék legszívesebben minden másodpercben, mégsem teszem, mert próbálok az ő hatására még mindig a felszínen maradni, és talán ezért is bukik ki belőlem nekem mire lenne szükségem. Hogy valójában mennyire szeretnék, ha csak kis időre is, de megrogyni, méghozzá lehetőleg a karjaiban, amennyiben engedi. Ő pedig végre engedi, és ami eleinte béna ölelésként indul, én szorosabbá teszem, magamhoz vonva őt, mert ha csak kicsit is, de ez záporozó szívverésemen segít. Noha alig elég ideig, amikor megcsapja a fülem a pasas öklendezésbe kezdő haláltánca.
Behunyom a szemem, összeszorítom a fogaimat, kiakarom zárni a körülöttünk történteket, de egy belső hang nem enged szemet hunyni afelett, hogy ilyen módon érjen véget a fickó élete, és megint úgy cselekszem, ami talán nem megfelelő ebben a helyzetben. Én viszont ezt ismerem, segíteni másokon, ellentétben a korábbi cselekedeteimmel, és mint aki most akarja menteni a menthetetlen próbál jó útra térni. A baj csak az, hogy ez már túl késő, megint akkor akarok kapcsolni, amikor semmi értelme, ennek ellenére fordítom át kínszenvedés közepette a fickót az oldalára, hogy ne fulladjon meg, és könyörgöm Tigernek orvosért, vagy bármi megoldásért, ami nem enged vért tapadni a kezemhez.
Egyszerre figyelem a pasas légzését, miközben a sajátomat is próbálom mérsékelni a könnyeimet nyeldesve, és csak néha pillantok fel Tigerre, aki számomra váratlan módon tényleg mindent megtesz, hogy egy orvost kerítsen. Mindeközben tagadhatatlanul rossz érzés kerít hatalmába. Nem csak amiért itt térdepelek egy alig lélegző ember felett, hanem amiért elkezdenek visszahangozni a korábban Tiger fejéhez vágott szavaim. Nem akartam őt vádolni, rossznak feltüntetni, mint aki tényleg egy lehetetlen alakként játszik szerepet az életemben, egyszerűen csak a saját életem, ami leáldozóban pörgött végig a lelki szemeim előtt. Ez váltotta ki belőlem azt az ellenszenves nőszemélyt, aki nem én vagyok, csak áldozatául esett a cselekményeknek, de sem a körülmények, sem az az érzelmi hullámvasút, amire felültem nem engedi, hogy most bocsánatot kérjek. Nincs itt az ideje, főleg akkor nem, amikor végre sikerül elérnie valakit Tigernek, aki tényleg idejön.
Nem mondanám, hogy megnyugodtam, de valamelyest csillapított a kétségbeesésemen, és a könnyek sem záporoznak már végig az arcomon, megemelve a mellkasom kapkodásos lélegzetvételeim közepette, amikor a kezét nyújtja. Igazából nem is mérem fel miért akkora baj, hogy a pasas fejét fogtam ezidáig, csak megadom magam remegő lábaimmal, melyek alig találnak maguknak stabilitást, amikor Tigerbe kapaszkodva végre felállok onnan.
- Köszönöm, hogy ezt megtetted értem. Mondom ezt már viszonylag a korábbiakhoz képest nyugalmi állapotban, mert bőven van okom miért hálálkodnom. Nem csak, amiért orvost hívott, hanem az egész ma nyújtott segítségéért, amit egészen mostanáig nem igazán tudtam befogadni. Egyszerre nem bírtam, és nem is akartam, mert akkor abban a szituációban még túlzottan maga alá gyűrő hatásként éltem meg.
Persze most sem sokkal jobb. Az a negyed óra, amíg az orvosra várunk, a legkevésbé sem felszabadító. Néma csönd, és feszültség vesz minket körül, de amikor végre nyílik az ajtó egy sóhaj szakad ki belőlem. A megkönnyebbülés jele? Aligha, inkább egy valami végre történik a halálhörgéseken kívül, melyeknek ennyi idő bőven elég volt, hogy beleégjenek a tudatomba, és később majd szétszakíthatnak újra és újra.
Az orvos eleinte értetlennek tűnik, majd amikor már a sérülttel foglalkozik, és Tiger a mosdóba küld beleegyezően bólintok egyet. A lépteim nehezek, mintha mázsás súlyokat kellene cipelnem, majd amint beérek és magamra maradok elkap a hányinger, ami most már odáig vezet, hogy kidobom a taccsot a vécébe. Mégcsak váratlanul sem ér, szinte csoda, hogy eddig bírtam tartani. Kiadom magamból, ami még kiakar jönni, majd a mosdókagyló felé veszem az irányt, megengedve a vizet, hogy megmosakodhassak. A tükörbe nézek, és nem ismerek magamra. Táskás kisírt szemek, beesett arc. Gyorsan el is kapom onnan a tekintetem, mert undorodom tőle, és iszok pár kortyot a csapról, majd megnedvesítem az arcom, és a nyakamat is. Kimerültnek érzem magam, mint aki lenyomott egy hosszú műszakot, de valójában tudom, hogy a lelkem fáradt meg igazán. Na és a szívem, amely nem bírja el ezt az egészet, ezért kell még egy kis idő, amíg rászánom magam, hogy visszasétáljak a tett helyszínére, ahol remélhetőleg még mindenki él. Mert ugye virulni senki sem fog.
- Mit jelent az, hogy átveszed? Mi fog történni most? Kérdezem, amikor visszaérek, miközben egy lehetséges forgatókönyv már él a fejemben, és tudom jobb, ha nem tudok semmiről, mégsem hagy nyugodni a gondolat. - Nem akarok hazamenni. Nem akarok egyedül maradni, igazából nem tudom mi tudna segíteni, ami által úgy tudok tenni, mintha semmi sem történt volna. Tudom, hogy azt várja, hogy eltűnjek és megkönnyítsem, de fogalmam sincs, ha hazaérek és Rea otthon talál, hogyan színleljek, vagy mi olyan elfoglaltságot találhatnék, ami elvonatkoztatja a gondolataimat erről az egészről. Igyam le magam? Gyógyszerezzem be magam? Ideig óráig oké, na és utána? Justin előtt, hogyan maradjak az a lány, akit megismert, miközben valaki egészen mássá váltam? Mit kéne tennem? Mondja meg! Szinte kivételesen utasításra vágyok, egy jelmagyarázatra, ami kihúzhat a pácból, ha szükség van rá.
- Segíts abban, hogy tudnám a legkevésbé feltűnő módon feldolgozni ezt. Hajolok közelebb hozzá, finoman rászorítva a karjára, megadva neki azt, hogy miben lenne szükségem rá, mivel ő is tudja ez a mindennapjaimra kihatással lesz. Bár az orvos itt van, a színjáték adott, a fejem nem annyira megtévesztett, hogy ne tudja ennek végül mi lesz a vége. Ez pedig minden, csak nem az, amit egy olyan lány mint én, könnyedséggel feltud dolgozni.

Minden kicsúszott a kezeim közül. Nem én irányítok, nem uralkodok sem a szavaimon, sem a tetteimen, és épp ebből kifolyólag nem tudom vajon mi lesz a következő lépésem. Mintha csak nem lenne szilárd talaj a lábaim alatt, és mintha a saját szavaimba fulladnék bele, melyek anélkül indulnak útjukra, hogy én beleegyeztem volna. Ráadásul ez az elveszettség folyton-folyvást kivág belőlem egy darabot, és a hiányzó részek nélkül már azt sem tudom ki vagyok. Egy őrült, egy kétségbeesett bolond, valaki, aki bűnös? Valahogy így érzem magam. Őrült, amiért nem a rendőröket hívtam, kétségbeesett bolond, amiért még volt lehetőség, de nem támaszkodtam a mentők segítségére, és bűnös annak okán.. Túl sok minden miatt. Itt van például Tiger. Haragszom rá, vádolom annak ellenére, hogy én kevertem ebbe bele, én okoztam nehézséget, miattam kell megoldást találni valami olyasmire, ami mind elkerülhető lett volna, ha időben felmérem a helyzetet. Ha döntésre tudok jutni nélküle, és nem hagyom magam.
Hagyni magam. Úgy állok előtte, mint aki nem ismeri ezt az állapotot, miközben neki ugyan nem, de az engem elárasztó érzéseknek hagyom, hogy bekebelezzenek, beszippantsanak annyira, hogy már ne találjak kiutat. Eszembe jut az első találkozásunk. Az, amikor azért nem lehettem önmagam, amiért a család árgus szemei minden mozdulatomat és szavamat figyelte. Majd elém tárul épp az ellenkezettje. Az első közös ereszd el a hajamat, amikor izgalmamban, annyira berúgtam és betéptem, csak azért, mindenki szimpátiáját elnyerjem, hogy végül én sültem fel. Túl kitárulkozóvá váltam, túl őszintévé, valaki olyanná, aki éhezik az igazságra, mégsem akarja egészen befogadni, ha megtudja azt. Aztán jött az a kínkeserves esküvő, ami lehetett volna jó is, mégsem tudtam elengedni magam, mégha Justin töretlenül próbált segíteni azon, hogy önmagamat adhassam. A végeredmény végül mégis ugyanaz: valamiért, valahogy mindig van egy gát, ami megakadályoz, vagy épp azt átlépve túl sokat akar.
Jelen esetben azonban már magam sem tudom melyik melyiket akarja jobban, utat törve magának, de az is lehet, hogy épp ennek a két hadakozó énnek a vegyülése okozza, amiért olyan vagyok, amilyen. Kiállhatatlan. Bosszantó. Vádaskodó. Túl érzelmes. Valaki, aki nem tudja mi a helyes e percben. Aki úgy cselekszik, és olyanokat mond, ami nincs rendben, vagy legalábbis nem tudja ezt tényleg így is gondolja, esetleg csak az érzelmei viszik el egy más irányba.
- Gyenge vagyok. Elsőre ez csúszik ki a számon Tiger szavait követően, amikor épp az ellenkezőjéről akar meggyőzni, és nem csak azért nem hiszek neki, mert nem érzem magam erősnek, hanem mert a megfelelési kényszer, amit apám gyerekkorom óta belém nevelt, arra késztet, hogy elismerjem a hibáim, - megválogatva ki előtt teszem - majd felálljak onnan. Ezért sem marad abban ennyiben a szánalmas elismerésem, amikor végre magamra erőltetem, hogy  újra megszólaljak, ahogy mindig is tanították azt. - De... Határozom el magam, hogy kimondjam, ami eddig elvárás volt az életemben, mégis megbicsaklik a hangom egy pillanatra. - Én ezt kibírom. Nyelek egy nagyot, a gombóctól megszabadulva a torkomban, ami emlékeztet arra, hogy hazudok, és talán hazugság volt eddig minden szavam, annyira evezek egy elvárt, és egy valós megélés között. Valahogy nem sikerül megtalálnom a kettő közti állapotot, ezért hol ez, hol az akar erősebben felszínre törni, de ami biztos, hogy megoldást akarok találni. Én. Önerőmből, anélkül, hogy bárki segítségemre lenne, habár Tiger arra kér bízzak benne, és szavai is arra ösztökélnek, hogy engedjek abból a burokból, amit magam köré öleltem. Mégsem tudok, aztán villámcsapás szerűen tör rám, hogy mégis mekkora szükségem van erre, valójában rá, az ölelésére, és minden kimondott szavára, aminek végre ha csak valamelyest is, de engedni akarok. Egy pillanatra ugyan, de elakarok folyni a karjaiban, kitárulkozni, elveszni, és egy olyan ártatlan, mégis bűnős képet festeni előtte, amivel egyedül nem tudok megbirkózni.  Mert nem tudom melyik vagyok igazán. Ártatlan, amiért rám támadtak, vagy bűnös, amiért én is kárt okoztam? Bassza meg.. elmosódtak azok a határok, amiket meghúzhatnék, amik segítenének lelkemen, melyek megnyugvást adhatnának.
Legszívesebben örökre így maradnék, a szorító ölelésében, aminek az erejét és határozottságát valójában én fejtem ki, mégis megnyugvást tud adni, főleg miután védelmezően átkarol. Többet akarok belőle, több ilyen percet, ami nem késztet gondolkodásra, csak békén hagy. Mégsem lehet, mégis elveszik tőlem, amikor a valóság visszaránt, és emlékeztet mi is vagyok. Bűnös. Egyre csak ezt mantrázza minden egyes beszökő gondolat, és erőtlen vagyok, hogy kizárjam. Odakúszik, megmártózik, és beeszi magát annyira, hogy ne engedjek a logikus gondolatnak, hogy ezzel vége. Neki vége. Utolsó lélegzetvétel, belefulladva a hányásba. Nem. Nincs vége.
Az egész egy küzdelem. Szorítás a torkomon, fenyegető bűntudat, és a kétségbeesés, amivel magamon is akarok segíteni vezet el egy lehetetlen helyzethez. Tulajdonképp mentem a menthetetlent, könyörgök a segítségért, a pánik teljesen úrrá lesz rajtam egyszerre, amikor már a földön fekvő, aligha sok évnek örvendő pasas életéért könyörgöm Tigernek, valljuk be teljesen fölöslegesen. Ő mégis eleget tesz a kérésemnek, és ez újra ad némi megnyugvást annak ellenére, hogy valahol én is tudom nincs értelme. Valahol mélyen legbelül, de ez nem elég, hogy a tudatomig is eljusson, így mindössze megköszönöm, amiért miattam orvost hív, és úgy segít, ahogy én kértem.
Néma csend, és feszült zavartság, ami maga köré zár minket, amíg a doki tényleg kiér, de mégha fel-alá is járok, próbálok higgadt maradni, magamra erőltetni egy szilárdságot, ami végül a legkevésbé sem sikerül. A tekintetem összevissza cikázik, ahogy a gondolataim, és amikor végre, ha csak kis időre, de szabadulhatok a közvetlen környezetemből, fellélegzem. Talán túlságosan is. Annyira, hogy minden kijön belőlem, ami bennem volt, de nem szavakban, hanem a mai nap fogyasztott étel és ital tartalma, ami ott virít a wc mosdókagylóján röhögve rám, hogy mekkora balfasz vagyok. Az vagyok. Nem is balfasz, hanem egy naiv, átvert valaki, aki úgy cselekedett, ami minden logikának ellent mondott.
Határozottan elbasztam, ez terül elém, amikor megtörlöm a számat, és erőtlen testem a tükör elő vonszolom, ami csak újra azt kérdezi tőlem: Miért? Miért így? Erre tanítottak? Ez egy összeszedett, elvárt cselekedet? Hol hagytad az eszedet? Miért? Újra és újra a miért, és ennek okán kell idő, hogy újra színt valljak, megmutassam magam Tiger előtt, aki a testvérem, akivel mostantól egy olyan titkot őrzünk, ami örökre összeköt minket.
Nem így akartam hozzáláncolni magam, sőt azt sem tudtam igazán összefonódjon-e a mi életünk, habár tagadhatatlanul kíváncsi voltam rá, és egyszerre vágytam egy testvérre, de a legkevésbé sem ilyen formában.
Mostanra viszont már eljutott a tudatomig, hogy csak rá hagyatkozhatom, ő van nekem, az egyetlen, aki megérthet, és ennek fényében térek vissza hozzá. De ez nem egy  megadás, mégha kényszerhelyzet is, ugyanis valami kezdettől fogva arra intett, hogy rá támaszkodjak, és most végre vagyok olyan állapotban, minden súlyom ráhelyezhessem, mégha ezek neki mázsákat is jelent.
- Rea. Bólintok a kérdésére, amikor a néma csöndet végre bezárja, és arcomat a kezei közé veszi. Eszembe jut a lakótársam, az ahogyan mi ketten megismerkedtünk, és a nyíltság, ami körbeölelt minket, most mégis egy színjátékot kell majd előadnom előtte. Félek, hogy nem leszek képes rá. Attól, hogy átlát rajtam, túl jól ismer már, és Tiger szavai ellenére nem fogok tudni úgy tenni, mintha minden ugyanaz lenne. Ettől a gondolattól pedig már most megfeszül a testem, és lehetetlennek tűnik a feladat. Nem érzem késznek magam arra, hogy könnyeden társalogjak, megfeledkezzek a ma történtekről, és éljem az életem tovább, mintha mi sem történt volna. De valójában Tiger nem is erre kér. Ő nem hazugságot akar, csak féligazságot. Annyit, amennyit más is elbír, anélkül, hogy gyanakodni kezdene, vagy bajba keveredne.
- Nem vagyok túl jó a lavírozásban. Szólalok meg végre én is, miután úgy tűnt elhagyott a hangom, és a szavak is elfogytak.
- De megpróbálok egy olyan középutat találni, amivel nem ártok. Sem ennek az ügynek, aminek pontot kéne tenni a végére, sem a szeretteimnek, akik nem szerezhetnek erről tudomást. - Viszont nélküled nem fog menni. Vallom be, arcomat közre fogó kezeire helyezve a sajátjaimat, és a tekintetem sugallja, ez valóban igaz. Nélküle semmi vagyok, összezuhanok, ezért szükségem van a támogatására. Testvérre, aki nekem eddig sosem volt, akit amikor jött elfogadni teljesen nem tudtam, most mégis úgy érzem egyedül ő van nekem. Talán azért, mert mostantól ő az egyetlen, aki előtt nem kell titkolóznom, aki úgy ismer, mint senki más, lecsupaszítva a bűneimmel együtt. - És ma még magamra zárom az ajtót. Értem miért látod jobbnak, hogy társaságban legyek, és ne hagyjak a teljes magamba zuhanásnak, de ha ma megpróbálok mindent ugyanúgy csinálni, mintha mindez meg sem történt volna, abból kész katasztrófa lesz. Tudom, hogy nem menne, amikor még a tükörbe nézni is alig bírok. Ismerem el, elszégyellve magam előtte, lesütve a szemeimet. - Holnapra majd összeszedem magam. Nézek fel ismét rá, mint aki ígéretet tenne, de mindketten tudhatjuk ez nem lesz ennyire egyszerű. Ugyanis mindez nem csak holnap, és holnapután, hanem egész életem során végig fog kísérni, ami idővel könnyebb lehet, de elfelejthető sosem lesz.
Kérdésére mindössze bólintok, mert már magam sem tudom mit tudok, és mit nem, merjek-e feltételezésekbe bocsátkozni, vagy tényleg próbáljak inkább elveszni a homályban. Bár talán jobb lenne, ha nem terhelném magam tovább, és maradna a részleges tudatlanság, ami legalább hagy néha lélegezni is.
- Rendben. Egyezek ki abban, amit javasol, és nem fárasztom már egyikünket sem azzal, hogy ellenkezésbe kezdjek, mert mégha akarnék se lenne már erőm hozzá, főleg miután már a szavak sem találnak utat maguknak. Meg nem ölelem, habár a késztetés nagy, helyette végig simítok a karján, mert ez még belefér, ez még nem lök vissza abba az állapotba, amikor kétségbeesetten majdhogynem pánikrohamom volt. Igyekszem kimért maradni, határozott, éppen ezért távolságtartó is valamelyest, amíg Sáinzre várakozunk, mert így tudom egyedül a felszínen tartani magam.
Amikor hallom a parkolóházba érkező autó hangját, azt hiszem Sáinz megvár majd a kocsiban, és lesz lehetőségem Tigertől elköszönni normálisan anélkül, hogy még egyszer utoljára tekintetem megtalálná magának a földön hanyattfekvő testet, de nincs ilyen szerencsém. Minden egészen másképp történik. Sainz éppen akkor lép be az ajtón, amikor elkövetem a hibát, és megpillantva Cole-t, beleég a tudatomba a látványa, satnya teste, szinte élettelen arca, így rémálmaimban szinte biztosan kísérteni fog, eszembe juttatva minden bűnöm, amit ellene követtem el, és ennek hatására a szemeim szinte azonnal könnybe lábadnak. Elkapom róla a tekintetem, amit Tigerre vezetek át, majd megtörlöm a szemeim, mielőtt  a könnyek útnak indulhatnának, hazudva, hogy jól vagyok, és csak ezután fordítom a fejem Sáinz irányába.
- Mehetünk? Sainz csak ennyit kérdez, és biccent egyet Tiger felé, miközben én már nem látom azt a döbbenetet az arcán, mint amikor a mai nap először megpillantott, pedig a körülmények mostanra csak rosszabbodtak. Ő mégis, szinte körbe se néz, nem firtat semmit, az arca fókuszált marad, mintha csak engem akarna kímélni ezzel, meghagyva majd Tigernek a kérdéseit, amikor visszaér hozzá.
- Persze. Szedem össze magam én is, már amennyire ez jelenleg egyáltalán lehetséges, és ezúttal már csak Tigeren akad meg utoljára a tekintetem, amiben megcsillan az összes érzés, ami kifogott ma rajtam. Végül kimegyek az ajtón, és rá bízom magam Sáinzre, aki magához hűen most is leleményesen old meg problémákat, így a hazavezető út alatt beszél helyettem is. Szórakoztat, ezzel legalább, ha csak ideig óráig is, de sikerül megfeledkeznem egy kicsit a marcangoló érzésektől, melyek majd ma még úgyis megszorongatják a torkomat, kipréselve azt a maradék erőt, ami még nem enged összezuhanni.