Megfogadtam magamnak, hogy nem fogok rágörcsölni. Nem tudtam betartani. Egy hétig olyan voltam, mint akinek súlyos koffein elvonásban van része. Amiben a vicc, hogy nem is iszom soha kávét, viszont a gyakornok biztos, ami biztos alapon vödör számra hordta nekem a kedvenc teáimat, hátha akkor nem küldöm el vécét pucolni. Az utóbbi tényleg nem történt meg, de így is kapott egy napot a archívumban. Ahogy mindenki másnak is, akinél hibát találtam, még a szokásosnál is szigorúbb büntetéseket osztottam ki. És nekik halvány fogalmuk sem volt róla, mi az oka az egésznek. Hallottam én már minden létező pletykát a szakítottak a partneremmeltől kezdve, a terhes vagyokon át egészen addig, hogy a főnököm azon gondolkodik, ki akar rúgni. Maradjunk annyiban, egyik sem talált. Sőt, az utolsó komoly mellé nyúlás, mert a polgár mester kifejezetten riadt arccal kérdezte meg tőlem, hogy ugye nem akarok a közeljövőben szülési szabadságot kérni. Alapvetően a koromat elnézve azért nem volt olyan rossz az a tipp. Mert ők nem tudhatták, hogy az egésznek egy látogatáshoz van köze, amelyet a főnököm számára jegyeztem elő két hete. Colton Sykes. Annak a férfinak a neve, aki nálam szitokszóval ér fel. Nem túl gyakori, így elsőre, amikor beírtam az időpontot és rutinból lekértem az alap adatokat a felettesétől, még minimálisan reménykedtem benne, hogy nem ugyanaz a srác, akit ismertem sok évvel ezelőtt. Aki megmutatta nekem, milyen képmutató is tud lenni a férfi nem, ha akar, és még csak tudomást sem kell róla vennie. Persze azóta én is változtam, nem keveset. Neki köszönhetem a ragaszkodásomat a kontrollhoz, a többi hivatali dolgozó pedig a remek munkakörülményeket két hétig. Miközben megpróbáltam úgy tenni, mintha nem készülnék fel előre.
Ez sem jött be. A kozmetikus és a manikűrös a múlt héten, a fodrász két napja volt aktuális nekem. Persze mondhatom, hogy ezeket hat-nyolc hetente látogatom magamtól is, de mind ráért volna még a jövő hétig. Csak én nem. A lelkem kis része vágyik rá, hogy megmutassa neki, mivé váltam nélküle. Már nem vagyok 21 éves torna ösztöndíjas, és ennek megvannak az előnyei és hátrányai is. Mell tájékon szépen kikerekedtem, pedig előtte sem voltam teljesen deszka. Még mindig vékony vagyok, de már nem annyira izmos mint akkor és jó néhány egyéb domborulat felfedezésével járt ez. Folyamatosan magas sarkú cipőben közlekedem, másképp öltözködöm és pontosan tudom, melyik smink az, ami kihangsúlyozza a vonásaimat. És bármennyire is előre eldöntöttem, hogy ezeket nem fogom az orra alá dörgölni, csak nem bírtam ki. Reggel, mikor majdnem húsz perccel nyitás előtt behajtok az épület alatti parkolóba, legalább már nem ver a szívem percenként százhúszat. Nagy levegőt veszek, utoljára ellenőrzöm magamat a visszapillantó tükörben, mielőtt táskával a kézben kilépnék az autóból és egyenesen elindulnék az oszlopok között a lift felé. Hamarabb készen voltam, mint számítottam rá és még a reggeli forgalom is elég kezelhető volt ahhoz, hogy tudjam, bőven van időm egy bögre ideg nyugtató kamilla teára is. Remek, ez a nap legalább részben jól indul...
Kicsit szaporáznom kell a lépteimet, hogy elérjem az éppen beérkező liftet és még előre is szólok az ott lévőnek, hogy tartsa. Amit meg is tesz, így amint előbukkanok az utolsó kanyarban, egyesen szembe nézhetek a saját nemezisemmel. Most már mindegy. Kihúzom magamat, nagyon nyelek és fordulás közben automatikusan be is nyomom az emelet jelző gombot, mielőtt a helyhez viszonyítva a lehető legmesszebb állok meg tőle. Ami egy nagyjából százhússzor százhúsz centi alapú fém kockában nem igazán működő program. Azt hiszemem a kamilla teát ezennel lemondhatom. És minden más általam eltervezett hatásos belépőt, mint a lesajnáló tekintet az asztalomnál ülve. Helyette pedig itt a teljes alakos kép, mellé pedig némi fény, amely minden apró ráncba beleül, szóval remélem, alaposan eldolgoztam ma reggel a korrektort és a primert az arcomon. Legalább a ruhára nem lehet panasz, fekete szoknya és rövid ujjú blúz, fölötte zöldes szürke zakóval és magas sarkú nyári csizmával. A tűsarkút az asztalom alatt tartom, odáig még nem jutottam el. És nem is fogok már. Mindegy, a ruhapara meg úgy egészében a tény, hogy ő az idegesebb, segít, hogy én megnyugodjak. Egek, az arca... szerintem arra számít a haját is lekiabálom a fejéről. Hogy is mondta mindig a szobatársam? Ja igen, én képes vagyok a keresztvizet leszedetni, ha akarom. És most nagyon-nagyon akarom. Csak nem teszem meg. Sokkal idegesebb attól, hogy hallgatok és méregetem. Szemügyre veszem az arcát, az alakját és persze a ruháját is. Tudni akarom, mi változott. És hibákat keresek. Ezt még csak nem is titkolom...
- Igen, itt vagyok, mivel itt dolgozom, Cole - mutatok a kitűzőre a derekamon, amelyet minden más alkalmazotthoz hasonlóan állandóan magamnál kell tartanom. Még a mosdóban is. Ez egyfajta azonosító és a vonalkóddal az ember adataival. Például amilyen a vércsoport. Az enyém egyezik a polgármesterével. Plusz pont volt ez a munka felvétel alatt. Még akkor is, ha egyben két lábon járó vérdonornak is néztek miatta. Egyébként eddig ilyesmire messze nem volt szükség és a betegségeim listájára sem voltak eddig kíváncsiak az emberek. Mindegy, már megint csak csaponganak a gondolataim, hátha akkor nem kell tudomást vennem egy több mint egynyolcvan magas fehér elefántról a liftben. Ami persze nem sikerül, mert érzem a jelenlétét, a testéből sugárzó hőt és az illata is átverekedi magát azon a citromos rétegen, amelyet parfümmel készítettem a nyakam köré. Fene, fene, fene! Annyira túl akartam lenni rajta, annyira úgy akartam tenni, mintha már nem igazán hatna meg a dolog, erre mi jut most nekem? Minden erőm arra megy el, hogy ignoráljam, amennyire lehet. És szakadoznak a pajzsaim.
Elsőre fel sem tűnik a hang. Annyira megszoktam már, hogy ez a lift nyikorog, hogy a súrlódást is átlagosnak veszem. Mikor azonban egy éles süvítés mellé megrándul, én is megingok és neki esem a fém falnak. A vállam hangosan koppan, érzem, ahogy a csontjaimon is végig cikázik a fájdalom. Lehunyom a szememet és összpontosítok, hogy ne kiáltsak fel, majd pár másodperc múlva nagy levegőt véve eljutok addig, hogy tudatosítsam magamban, a felvonó, amely ma évek óta rémisztget, most tényleg megállt valahol a semmiben. Bezárva engem a lehető legrosszabb helyzetben. A következő pillanatban pedig a fények nagy része is kialszik, tovább fokozva ezzel az alapból is kísérteties hangulatot.
- Ne, ezt ne - suttogom magamnak, miközben egyenesen a panel elé lépek, keresve a segélyhívó gombot. Valahol itt kell lennie, alap felszerelés minden liftben. És még akkor is működnie kell, ha nincs áram. Annyira remeg a kezem, hogy csak másodikra sikerül végül benyomnom, de a búgó hang azt jelzi, működik. Halvány sóhajjal veszem tudomásul, hogy van valaki a másik oldalon és hamarosan válaszolni is fog, mert így nem kell a zárt térre és a sötétségre koncentrálnom. Nincs klausztrofóbiám a szó eredeti értelmében, nem zavar, ha szűk helyeken kell átmennem, repülőre ülni sem probléma, de a bezártságtól régóta rettegek. Pontosan tizenegy éves korom óta. Olyan helyen lenni, ahonnan nem tudok kijutni, ha ki akarok, az a rémálmom. És most nagyon-nagyon közel vagyok hozzá, hogy a pánik reakció beinduljon. Csak a hangszóróból kiszűrődő mély dörmögés tereli el egy pillanatra a figyelmemet. - Clark, ugye maga az? Ana Simons vagyok, megállt a lift az első és a második emelet között. Kérem mondja, hogy van egy karbantartó, aki ki tud hozni! - szólalok meg reménykedve benne, hogy az épületért felelősek már itt vannak és azonnal neki tudnak látni elhárítani a hibát. Most nem foglalkozom vele, hogy egyértelműen ott van a hangomban a félelem, sőt, még azt is elfelejtem, hogy Colton is itt van velem. Pánik és önvédelmi ösztön veszi át az irányítást, miközben érzem, ahogyan gyűlni kezd a hideg veríték a hátamon is. Ki kell jutnom, gyorsan!!!