Mathieu & Savannah

Ruganyos, gyors léptekkel, szememet le se véve a konyha boltívéről pattogok le a vörösre mázolt lépcsőn a sötét hallba. Pont, mintha tilosban járnék... és talán tényleg! A baleset óta mint egy szobafogságra ítélt gyerek – kit érdekel ilyenkor a nagykorúságom – takarodó után elhagyni a házat felér egy öngyilkossággal.
Hangos hahotázás, vidám kuncogások zaja szűrődik ki a verőfényből. Evőeszközök koccannak hozzá a porcelántányérok felületéhez, poharak csilingelnek és különböző más konyhai kellékek. Megint összegyűlt a nőegylet. Anyunak mániájává vált az utóbbi időkben figyelemelterelés céljából – ez csak az én elméletem -, hogy összehívja a Manhattan- és aközeli gazdag asszonyok, politikusfeleségek seregét, míg a férjeik hatalmukat és befolyásukat bizonygatják a kirendeltségen. Hacsak nem ők is elvonulnak ilyenkor kibeszélni – és kipihenni nejeik idegtépő szokásait és modorát egy éjszakákba nyúló bridzsparti alkalmával. Meg is tudnám őket érteni.
Kínosan ügyelek rá, hogy a súlyom alatt ne recsegjen a kiemelkedően elegáns, fanyar arisztokratákat idéző átmeneti otthonunk ősöreg díszítőeleme. Hiába az igyekezet, végül a megnyikorduló hatalmas ajtó okozza a vesztem. A csikorgó zsanérokat hallva megfagy bennem a vér, vállam felett pedig az addig csiviteléstől és nevetgéléstől hangos konyha felé pillantok. Csend van. Túl nagy.
És ott áll Ő!
- Mathieu Alexander Girard! – harsogja fülsértő, recsegős franciáján. Ha valaki, hát az anyám az a fajta felsőbbrendű elitista francia asszony, akinek angolul, vagy a világ bármely más nyelvén megszólalni olyan, mintha a mordori fekete beszédet venné a szájára, amin ő ugyan meg nem szólal – mondd csak, te mégis hova az ördögbe készülsz ilyen későn?!  És nekem nehogy azt mondd, hogy levegőzni, mert Isten az atyám, hogy letépem a füledet a helyéről!
- Nem levegőzni! Találkozok srácokkal.
- A srácokkal... A srácokkal?! Mit beszéltünk?
- Hát, igazából elég sok mindent – a fogasról lassított felvételben akasztom le a dzsekimet – nemsokára jövök.
- Mathieu!  A bátyádnál voltál bent ma egyáltalán? – szinte érzem ahogy a puszta kérdés összezúzza a nagy nehezen összekuporgatott kis jókedvemet is.
- És te? - amióta Sebastian bent fekszik, háromszor, ha betette oda a lábát. Egyszer bebandukolt az apámmal elsírni, hogy „jaj az ő szegény kisfia…” másodszor, amikor az orvos leültette őket a továbbiakról értekezni. Harmadszor pedig… volt egyáltalán harmadik eset? Talán. Nem emlékszek. És akkor még ő kér számon, hogy bent voltam-e nála, amikor a napjaim javát ott töltöm, mintha csak csodára várnék, hogy egyszer majd kinyitja a szemét?
- Majd jövök! – vágom rá és faképnél hagyom őt a hall közepén. Foglalkozzon inkább a barátosnőkkel. Határozottan teszem be magam mögött az ajtót.
A farzsebemben zümmögő hívásra nem reagálok… az időhúzásból ítélve minden bizonnyal Noah türelmét teszem megint próbára.
- Vagy száz évet öregedtem, haver! Megint nem tudtad eldönteni, hogy melyik flancos göncödet aggasd magadra mi? Talán a Vanity Fair gálájára vagy hivatalos, vagy mi van már? – mi baja van ma mindenkinek?
Feltűnő haraggal zúghatok el mellette, legalábbis a gyors pislogásából és az értetlen grimaszából ítélve.
- Mi van? Az öreged húzott fel megint?
- Az még a jobbik eset.
- Mondtam, hogy van szabad szobánk, ha kell…
- … jaj, Noah, csak menjünk! – adom ki az ukázt.
Az elmúlt időkben valamelyest a perifériára szorult a versenyzés, ami annak az aszfaltozott formáját illeti. Jobban belegondolva, mióta Seb kórházba került én pedig jóformán szilánkosra törtem a csuklómat, ahhoz se volt kedvem és hangulatom, hogy bármit is kezdjek magammal. Egy-egy dolog fizikai képtelenség lett volna, másrészt pedig ember legyen a talpán, aki ekkora felelősséggel és teherrel a vállán a hobbijainak szenteli a drága idejét.
- Mi is ez pontosan? – teszem fel a milliós kérdést, Noah viszont válaszra se méltat. Sunyi képe kivirul, szemében lázas fény csillog s jóformán nem bír az energiáival – mi van, giliszta van a seggedben, hogy nem bírsz megülni rajta? – csapok rá vigyorogva a térdére, mire pedig befordulunk, beérjük a sereglő ember- és autótömeg végét. A kocsija röfög, prüszköl, hörög alattunk, mint egy zabolátlan versenyló.
- Nézd azt a sok cicát! Nem is értem, hogy mit keres egyik-másik a volán mögött… jobb helyet is tudnék szánni nekik.
- Ebben egészen biztos voltam... – szememet forgatva szállok ki vele együtt a kocsiból. Szinte tapintani lehet a tömeg feszültséggel elegyedő lelkes tettrekészségét. A vágyat, hogy beüljenek ki-ki a saját kocsijába, mások a sofőr mellé és meghajthassák az erőgépeket.
Megértem, én is imádok vezetni. Apám öccse ültetett először volán mögé. Timothé volt és lesz is örökké a család fekete báránya, aki elhatárolódott a magas elittől  és inkább a szenvedélyének, a szórakozásnak szentelte az életét. Élni akart, boldogan, szabadon, nem pedig gyűlölt politikusként vagy más „nagy emberként” megöregedni, majd meghalni. A szüleink legnagyobb pechjére pedig Seb és én is inkább rá ütöttünk a sportok és egyéb extrémsportok szerelmeseként, mint rájuk. Egy szó, mint száz, egyikünket se érdekel a politika, ellenben minden más annál inkább.  
Tekintetem a tömeget pásztázza. A furcsa párocskákat, a vigyorgó fiatalokat, srácokat és lányokat.
- Mattie – a zajban alig hallom meg Noah hangját s csak miután még egyszer a nevemen szólít, akkor fordulok felé – Mattie, ülj be hozzá!
- Mi van?
- Nézd azt a babácskát ott egyedül! Ülj át hozzá! Esküszöm, hogy megbosszullak, ha kinyír! Haver! – arra az egyre azért kíváncsi vagyok, hogy mi ez a berögzött marhaság a legtöbbjüknél, hogy a nők nem tudnak, vagy legalábbis rosszul vezetnek, esetleg nem valók versenygépekbe? – vagy nyúl vagy?
- Maradj már! – csitítom.
- Mattie! Mattie! – kezdi el skandálni, mire pedig felfogom, a mellette álló jó néhány másik is csatlakozik hozzá. Ha valami, hát ez tettre bír, s ellökve magam a matt fekete szörnyetegétől, a lány felé veszem az irányt. Jó ég, már látom a holnapi szalagcímeket.
- Remélem rám vársz – elég közel sikerül megállnom mellette ahhoz, hogy ne kelljen túlharsognom a körülöttünk lévő tömeget. Féloldalas kis mosollyal keresem meg a tekintetét, majd a kocsi felé biccentek – rúgjunk szét néhány egoista segget? - én nem hiszek abban a baromságban, hogy egy nő nem lehet jó sofőr. Ha pedig már Noah is azt vallja, hogy a nők nem valók közéjük, akkor én segíteni fogok a lánynak erre rácáfolni.

Mathieu & Savannah

Az emberek félreismernek, de legalábbis szeretnek téves következtetéseket levonni a sajtó mindig éber hiénáinak hála. Azok, akik ismerik valamennyire az arcomat vagy a nevemet, javarészt az apám politikai életéhez, vagy az abban betöltött szerepköréhez, és annak elitjéhez kötnek engem is, hiába nincs hozzájuk túl sok közöm. A megrendezett ülő- vagy állófogadásokon hajbókoló, kezeslábas pingvinbe öltözött, smúzoló ficsúr jut eszükbe, akinek összességében három dolga van ilyenkor: hevesen bólogatni az apjai szavai megerősítéseképp, agyondicsérni a női vendégeket vagy éppen elkápráztatni valamelyik korombéli milliárdos leányát, mert nyilván gondolni kell lassan a családi vagyonra és annak biztos jövőjére.
Sokak szemében én vagyok a pénzéhes fiú, aki mindent megkap, elég elböffentenie magát. Fekete Ferrarit a meglévő luxus utcai autók mellé, méregdrága ruhákat, mesés utazásokat kontinensen innen és túl, pont úgy a feltehetően mesés örökséget, ami az apám halálával üti majd a markomat. Nőket, kizárólagosan a pénztárcám… bocsánat, apu pénztárcája miatt.
Én persze aláírom, hogy a némileg zűrös, balhés magánéleti – lapok szerint válság – szerintem öntudatra ébredés is jókorát lendít a negatív megítélésemen. Csupán az a kérdés, hogy melyik rétegnél?
Az átlag fiatal úgy tartja, hogy végre, merek kitörni a szülői befolyásból, az apám jó vagy rossz megítéléséből és ismernek végre egy olyan politikus csemetét, aki nem kíván nagyratörő álmokat dédelgetve az apja nyomdokaiba lépni. Látnak egy srácot, aki próbál elvegyülni a szórakozó tömegben a többi fiatallal, hiába ordít róla messziről, hogy nem összekapargatta az adott esti bulizásra a rá valót...egy olyan vakmerő srácot, aki szeret veszélyesen élni és akar is veszélyesen élni mintegy ellenszegülésként, amiért az apja tiltotta őt az álmaitól és vágyaitól. Ezért most tilosban, tiltás alatt, szabályokat megszegve és áthágva élem azokat.
Minderről nyilván más véleménnyel vannak a nagyok, a nevek, apám szimpatizánsai, akik sorra felszisszennek és a kisujjuk körmét rágcsálják, ha meglátják, hogy rólam cikkeznek, és azt, amit cikkeznek. Felháborodnak, ha nem vagyok jelen egy családi vagy felsővezetői partin, ha nem bólogatok elég határozottan, mint azok az idegesítő, bólogató kutyák a csomagtartók ablakában.
Tele vagyok támadható felülettel, ezt pedig rendszerint minden különösebb probléma és lelkiismeretfurdalás nélkül ki is használják. A szüleim persze erről úgy vélekednek, hogy a saját magam ellensége vagyok, pont, mint Sebastian vagy az apám öccse. Nem meglepő, hogy a bátyám talán ezért sincs ember számba véve sokszor, de legalábbis Girardként kezelve, amiért képes és meg is teszi, hogy a saját álmait kövesse.
Ezer éve nem vettem részt hasonló utcai versenyen. Az utóbbi időkben egyéb más elfoglaltság miatt háttérbe szorult, mint program, de a rajongás és a gyorsaság szeretete nem szűnt meg létezni, egyszerűen kis időre más téren kívántam magam fejleszteni. Csakhogy ennek is meglett a maga böjtje.
Rengeteg sport van a repertoáromon. Legyen szó bármiféléről, nagy valószínűséggel ilyen-olyan módon, kevésbé vagy jobban, de van hozzá közöm. A parkour viszont egészen más tészta, sokkal másabb erőfeszítéseket igényel. Amilyen nehezen indult és amilyen nehezen sikerült felvennem a ritmust a bátyámmal és az ő tudásával, annyira jól belerázódtam. Aztán beletört a bicskám és tartok tőle, bele fog telni némi időbe, hogy ismét folytatni tudjam. Már, ha fogom valaha.
- A haverom egy paraszt – lesek Noah irányába, aki fülig érő vigyorral, vad bólogatással mutatja fel a hüvelykujját. Ó, ha tudná, hogy most mire helyeselt - … akibe pont annyi érzelmi, és ha már itt tartunk, értelmi intelligencia szorult, mint a visszapillantó tükrödbe. Ettől függetlenül jó gyerek, csak egy kicsit nyers és hímsoviniszta - vonok vállat. Csak olyan mint a többi.
- Én vagyok a potyautasok gyöngye. Amennyiben megfelelek… – a kacsintásra nem reagálok, legfeljebb egy aprót rándulhat a szám széle, ami némi mosolyfélére enged következtetni. A végén még azt gondolja, hogy csajozni jöttem ide a haverok buzdításával. Mert nyilván, ahol sok százezreket érő autók vannak, ott csinos „cicák” is megfordulnak.
Csak akkor vigyorodok el, és akkor is inkább a föld felé, amikor a fülemhez hajol.
Megrázom a fejem.
- Nem vagyok egy félős fajta, ne aggódj egy percig se az érzékeny lelkivilágomért. És nem teszek különbséget sofőr és sofőr között. Épp elég olyan nővel találkoztam már, akinek inkább voltak tökei, mint nekünk sokunknak – utalok itt a férfi nem képviselőire. Lehet itt sokan nem, de én ismerek olyan rallys hölgyeket, akiknek a vezetési stílusuktól elég sok pasinak lett szaros az alsógatyája. Még nekem is. És nem azért, mert nem tudnak tolatni vagy parkolni és rettegnek, hogy meghúzzák a kocsit vagy összetörik.
- Nem vagyok a pasija! – mondom szinkronban a lánnyal. A nagy felhajtásra tett utalás viszont annyira nem üdít fel, mint normális esetben történne, amennyiben én is egy átlagos, középosztálybéli suhanc lennék. Még örülnék is az ingyen hírverésnek.
Tekintetem mint egy üldözési mániától szenvedő, sebtében kezdi pásztázni a tömeget, hol van a legtöbb telefon, hol vannak fényképezőgépek. Alapjáraton nem zavar, ha fotóznak. Beletörődtem, elfogadtam az évek alatt. De vannak olyan alkalmak, amikor jobb szeretem magam megválogatni, hogy milyen kép kerül ki rólam, de főleg a környezetemről. Ez esetben pedig én posztolok úgy és azt, amit én akarok.
- Csak utánad! – intek az autó felé, s ha beszáll, szinte reflex-szerűen csúszik a gipsszel rögzített kezem az ajtó felső peremére - szigorúan ügyelve a fényezésre - hogy rásegítsek a becsukásra. Másikkal pedig megpaskolom az autó tetejét.
Tekintetem egy pillanatra elkapja Noahét, és bár meg se szólalok, kiolvashatja belőle azt a bizonyos „kösd fel a gatyádat!” néma figyelmeztetést, mert a valószínűleg nem alaptalan- és ok nélküli magabiztosság csak úgy sugárzik a lányból.
Megkerülöm a kocsit és beszállok mellé. Nem szeretek külső alapján ítélni, de jólesően megkönnyebbülök, hogy nincs minden tele rózsaszín holmival és a kormányon sincs plüss szőrme. Tartása, mozdulatai árulkodók.
- Mióta csinálod?

Mathieu & Savannah

Noah pofátlan unszolása miatt már-már a kellemetlenség az, ami elűz a díszes kis kompániájától. Kik ezek a „haverok” egyáltalán? Némelyik arcot mintha most látnám életemben először. Ha tudom, hogy tervei vannak velem, hogy csak elrángat de voltaképp leakar rázni, el se jöttem volna vele. Bőven találtam volna magamnak más programot, potyautasnak úgyse túl kifizetődő lenni, mikor a lábadban benne van a bugi és tolnád rá a gázt ahogy a csövön kifér. Ha az anyósra kerülök, annak mindig megvan az oka. Többek között Noah habitusa. Emiatt sem ízlik eleinte a ténye annak, hogy más mellé kell beülnöm. Az ő stílusát… pontosabban az ő hajmeresztő stílusát már túl jól ismerem és tudom, mikor kell helyette gondolkozni és kitalálni egy-két dolgot annak érdekében, hogy előnyösebb helyen végezzen. Hiába akar mindig nagyon, hiába akar mindenki más előtt végezni, hiába akar ő nyerni – mint mindenki – egyszerűen a habitusa miatt képtelen a hidegvérének megőrzésére és, mint egy bika vagy egy kos, ha már ez a jegye, menne neki mindennek és mindenkinek. Ha nem ülnék mellette néha, biztos vagyok benne, hogy a huszonnyolcadik kocsiját siratná, mert jó néhányat tönkre tett már emiatt. És másét is, bele se gondolva abba, hogy életeket tesz kockára az ostoba manővereivel. Ezért is aggódok amiatt, hogy talán be se ér egyben. Ki fog mellé ülni egyáltalán?
Végezetül sikerül róla, ha sokáig nem is, de egy kis időre megfeledkezni.
Meglep a lány változó hangneme s bár közel olyan, mint amikor a versenyzők bekerülnek a zónába, valamelyest mégis lazább annál. Nem is olyan tüskés sündisznó, mint amilyennek eleinte tűnt, sőt, még azt is megkockáztatom, hogy egy pillanatra sikerül több figyelmet szentelnem a mosolyának.
- Örülj neki, hogy nem ismered! Minden második mondata után ütnéd. Ebben biztos vagyok – nehéz őt kezelni, hiába tud jó srác lenni.
- De biztos kilógnál? – teszem fel kicsit élcelődve, pimasz mosollyal a kérdés. Nem érzem úgy, hogy kilógna a tömegből, bár attól is függ, hogy milyen értelemben? Az ő szemében csillogó fény mindenképpen más, mint sokuk esetében. Legtöbben az ilyesfajta versenyeket hobbiból, adrenalinhajhászásból űzik, vagy mert van egy jó kocsijuk, vér a pucájukban és annál nagyobb egójuk ami elhiteti velük, hogy bárkit képesek elverni. Igazi versenyzőnek viszont nem alkalmasak. Nincs elég tehetségük ahhoz, hogy ténylegesen sportszerűen űzzék a versenyzést a nagyok között, vagy egyből a királykategóriában. Így marad az utcai versenyzés meg a sírás, ha jönnek a zsaruk.
Ez a lány viszont másnak tűnik.
A szervező utasítására először ő, majd én is beteszem magam a kocsiba, amit akarva akaratlanul, ha nem is észrevétlenül, de nem is pofátlan módon feltérképezek. Se egy csicsás kiegészítő, se egy színes bizbasz. Asszem’ kezdenek a megérzéseim beigazolódni. Ez kocsi. Nem cicababa nyuszibusz. Ő pedig erre rá is erősít. Vonakodva kissé, de követem a példáját és bekötöm magam. Jobb a békesség.
Beletelik egy kis időbe, míg ízlelgetem a nevet, amint pedig kapcsolok, elkerekedő szemmel pillantok rá a műszerfalról.
- Mármint...az a Deneuve? – tökéletes franciával ejtem ki a nevet, ezzel pedig valószínűleg saját magamat is az árulás útjára sodrom. Nem egyszerű Amerikában helyinek eladni magam. Néha, ha nem figyelek oda, ijesztően beszélem az angolt. Ijesztő akcentussal, amire sokan annyit szoktak mondain, hogy „istenem, de aranyosan beszélsz!”. Nem tudom hány pasi tartja ezt szívből jövő, jóleső dicséretnek. Hát én nem vagyok közöttük, azt viszont belátom, hogy hiába tanulom már kisiskolás korom óta a nyelvet, az akcentust képtelen vagyok kinőni. Jó, néha azért képes vagyok lágyítani rajta.
- Mathieu. Sokan csak azért szólítanak a becenevemen, mert fogalmuk sincs, hogy kell kiejteni - nem tudom őket hibáztatni érte. A francia egy nehezen beszélhető nyelv, sokan nem is értik "miért jó" ez az idegesítő krahácsolás és a mély torokhangok. Ki találta ki egyáltalán? Aztán ha megtudják, hogy francia és francia között is van különbség... elég számba venni a kanadai franciát, az „igazi” franciát, vagy a monacóiakét.
Az utasításra elmosolyodok és csak, hogy lássa, szófogadó potyautas vagyok, eleget teszek neki, lábammal pedig ellentámasztok a padlón. A motor jólesően, ismerősen bőg fel alattam, dzsekim alatt érzem, hogy égnek áll az összes szőrszálam. A legszebb hang a Földön!
Az indulás pillanatában automatikusan hátra fordulok, hogy lássam, Noah hogy kapja el a rajtot. Szokásához híven szarul. Szinte hallom a fülemben a vad anyázásokat.
- Mhm… gondolom végig hallgatom majd annak az idiótának az egész évre elegendő szidalomáradatát, hogy ki mekkora idióta volt és nem hagytak neki helyet sehol. Ezek után pedig – mutatok rá a lányra – azt is, hogy te mekkora szemét vagy – pillantok az arcára széles vigyorral – aztán megiszok egy üveg valamit, ha sokáig kell hallgatnom őt akkor kettőt. Amúgy nincs tervem... még – mert tényleg nincs, ez pedig akár lehet felhívás keringőre. Nem szoktam előre gondolkozni, hogy egyes programok után mivel üssem el az időmet, a helyzet valahogy mindig úgy alakítja magát, hogy valahol ki kell kötnöm.
Egy pillanatra jobban ráfogok a kapaszkodómra, majd szemöldökömet ráncolva figyelem a McLaren seggét ahogy ide-oda cikázik előttünk.
- Valahogy meg kell tartania az első helyet, ha már nem elég gyors - itt pedig nem kötnek bennünket igazi és kőbe vésett szabályok azon kívül, hogy vigyázz a másikra, a kocsidra és ne akarj megölni senkit! Nem úgy a versenyszférában, ahol a többszöri irányváltoztatásért komolyan nyakon vágnak.
- Tapadj rá, de hagyj annyi helyet, hogyha fékezne ne fuss a seggébe és kitudd kerülni – saját bőrömön tanultam meg, hogy soha nem lehetsz biztos abban, hogy mire készül a másik, milyen aljas módon fog hátráltatni vagy kiütni a versenyből. Van, aki még a saját kocsiját is képes beáldozni a győzelemért.
- A rajtnál láttam, hogy nem gyorsul túl jól, ami mondjuk érdekes egy ilyen kocsinál, valószínűleg inkább a srác kezdő még. Nem tud időzíteni. Használd ki a tapasztalatlanságát és a kocsid előnyét – ajánlom - maradj vele és ha lesz egy nagyobb kanyar, menj bele más íven, mint ahogy ő és gyorsítsd ki.
- Várj még... – simítom a kezemet az övére a váltón, mintha így próbálnám meg elejét venni annak, nehogy az általam elképzeltnél kisebb és korábbi kanyarnál próbálkozzon vele. Kicsit talán engem is elkap a hév, ahogy a jármű mozgását figyelem előttünk, arra viszont figyelek, hogy ne nyúljak bele a lány versenyébe, csak tanácsot adjak – látod! – mutatok magam elé, amikor egy pillanatra a másik kocsi feléhez ér a miénk orra a kisebb kanyar után – nem lép a gázra időben és nem is vált jó ritmusban. Sokszor valószínűleg nem fogod tudni eljátszani vele, ő is rá fog jönni, ha van egy kis sütnivalója…

Mathieu & Savannah

- Egészen addig amíg őt meg nem ismertem, én se… – jókedvű vigyorral ingatom a fejem. Hogy hogyan kezdődött a Noahval köttetett barátságunk? Egy egyszerű, de minden balhét elindító kérdéssel: na mi van?! Az pedig különösen nem volt ínyemre, hogy pont az egyik legjobb barátomnak tartott lánynak szánta ezt a fenyegető, agresszív kérdést. Hát apukám - gondoltam - az aztán nagyon nagy legénységre vall, ha egy náladnál úgy harminc kilóval könnyebb nőnek döngeted a melledet! Ez pedig szinte azonnal kibillentett a béketűrésemből, és ahelyett, hogy hideg fejjel, értelmesen ahogy azt egy modernkori gondolkozó embernek illene, szóval leállítottam volna, inkább visszakézből pofán vágtam. Aztán úgy meglepődtünk mindketten, hogy azóta az egyik, ha nem a legjobb barátokká váltunk. A stílusa viszont tagadhatatlanul hagy némi kívánnivalót maga után, de mentségére szóljon, hogy rengeteget fejlődött. Orvosi eset: képtelen helyén kezelni a feszültségeket, ami dühroham formájában csapódik le, általában egy másik félen.
Számos olyan alkalom volt már a két év alatt, mikor szívem szerint addig ütöttem volna őt, amíg mozog, de ha bele is telt némi időbe, megtanultam kezelni. Arról már nem is beszélve, hogy rendes, béketűrő és békeszerető ember vagyok. Nem nyitok vitát feleslegesen – kivéve, ha a szüleimről van szó, velük bárhol, bármikor, bármiről – és nem kezdeményezek verekedést sem. Általában minden ilyen esetből eredő felhajtásnak én iszom meg a levét. Ahol jelen vagyok és csak felmerül a nevem, hiába nem csinálok semmit, én vagyok elsőként megítélve... na meg elítélve. Valamiért szeretnek versenyt űzni abból, hogy körém építenek fel minden balhés szituációt, mintha legalábbis én lennék a konfliktusoknak a fő okozója, miközben csak a háttérben sunnyogok valahol és egyszerűen csak tiszteletemet teszem az adott helyen.
Emiatt van bennem egy csepp kis aggodalom a mai nap kapcsán is, ha már az elmondások alapján túlontúl nagy fenék lett kerítve ennek a néhány megtehető kilométernek. Valahol viszont bízok abban, hogy itt mindenki, de legalábbis a legtöbben kínosan figyelnek az inkognitójukra – és a biztonságra - már csak a megrendezett programot illető szigorok miatt is. Valószínűleg senkinek nem hiányzik, hogy állandó razziát tartsanak a rendőrök, és a jövőben lehetőségük se legyen részt venni az ilyesfajta versenyeken. Mert nem lesz min.
Arról, hogy kit hol és mikor nem látnak szívesen, én is nagy meséket tudnék tartani, de inkább nem teszem, helyette egy egyszerű, együttérző pillantással nézek bele a szemeibe. Engem se szokott mindenki körbe rajongani, ha megjelenek a sípályákon vagy szimplán odadugom a képemet, ahol a sport értelmében elpicsázható emberek vannak.
- De, ha Deneuve vagy, akkor mit keresel egyáltalán egy ilyen helyen, ilyen srácok között? – teszem fel a kérdést őszinte meglepettségemben, bele se gondolva abba, hogy valószínűleg soktényezős ez a szitu is. De azt gondolná az ember, legalábbis az én észjárásom jelen állás szerint így látja, hogyha az az apja, aki, akkor közelebb fog ő tartózkodni a hivatalos versenypályákhoz ennél. Nehéz elképzelni, hogy valószínűleg tilosban járva száguldozik Amerika utcáin. Ellenben akkor elkönyvelhetjük, hogy ez a mi malmunkra hajtja most a vizet.
- Nekem is – előkelőbb, kellemesebb hangzású, márpedig melyik férfiúi büszkeség nem igényli azt, ha a becézgető, kicsinyítőképzős neveket elhagynák vele szemben? - a Savi pedig...? - kérdezek vissza. Talán ismerem a családját hírből, innen-onnan ahogy mások is, de nem vagyok tökéletesen kiművelve a legtöbbjük személyéből.
- Ha ez nem elég érdekes, akkor tényleg nincsenek tervek – nevetek fel, bár annyi szent, Noah hisztije megfog érni egy misét.
A családjára való tekintettel először meglepőnek érzem, hogy kikéri a véleményemet, de rá kell jönnöm, hogy az, ha versenyzők génjeivel született az ember se kifejezetten jelenti azt, hogy a heves izgalmak alatt mindent észre fog venni. Mindig vannak kiskapuk és apró helyzetek, amit ki lehet használni. Neki most arra kell figyelnie, hogy a képzeletbeli pályán tartsa az autót, s ha már itt vagyok én és van időm arra, hogy a vetélytársait megfigyeljem, akkor hülye lennék nem ismertetni vele az észrevételeimet, amiből van néhány.
Mikor a McLaren mellé kerülünk, leheletnyit előrehajolva nézek át az utasterébe. A srác le se veszi a tekintetét az útról, mintha attól félne, nem tudja egyenesen tartani. Ez valószínűleg a lányon nem fog múlni, ellenben ő nem tudja még most se tökéletesen egyenesben tartani a kocsit. Nem is lep meg, hiszen a kocsi hol erre, hol arra húz kicsit. Lehet futómű probléma is, nem csak rettegés.
- Ha most kapnék frissen jogosítványt és egy ilyen kocsit tolnának alám, valószínűleg én is félnék – vallom be. Lehet, hogy nekem is ott pihen a garázsban a fekete Ferrari, de ezen felül van két egyszerű, városi útra tervezett autóm is. Nem lehet mindenhova Ferrarival menni. Nincs értelme például a két utcával arrébb lévő marketbe elgurulni vele. El se indulsz vele jóformán már ott vagy, arról már nem beszélve, hogy a nagybevásárlás valóságos öngyilkosság lenne.
Próbálok együtt élni és létezni a vezetési stílusával, megsaccolni, hogy melyik kanyart, hogy és milyen ütemben, milyen szögben fogja bevenni. A kései, túl kései fékezés viszont engem is meglep. A biztonsági öv nagy erővel tart vissza attól, hogy a műszerfalra kenődjek, de a kezem még így is védekezésképpen támasztom neki annak egy aprócska grimasz kíséretében. Hiába telt már el valamivel több, mint két hét a baleset óta, az a bal kéz még mindig érzékeny és nem kifejezetten rajong azért szerencsétlen, ha a testem súlyát kell megtartania.
- Remélem megnyerjük... – motyogom az orrom alatt, látva a közeledő "bajt". Ennek tudatában már semmiben nem lehetünk biztosak: a visszapillantóban látom kibújni mögülünk Noah kocsijának orrát. Ha idáig felért, egészen biztos, hogy bármit meg fog tenni a győzelme érdekében.
- Vigyázz vele, nem túl fair játékos – abban persze nem hiszek, hogy most komolyabb erőszakhoz folyamodna már csak azért se, mert én ülök az anyóson. De ki tudja? – a kocsija hosszú távon nem a legjobb választás versenyzésre. Lomha és nehéz, hiába gyorsul jól. Rémesen vált. Van, hogy csak bőg és ordít alatta a kocsi, ha elviszi őt a habitusa, elfelejt váltani, főleg vissza, és befullad. Ellenben agresszív. Türelemmel viszont agyba-főbe lehet verni – magyarázom, mikor pedig mellénk ér jobbról, nem látok mást az arcán, mint idegességet és haragot. Szinte hallom a bömbölő hangját a  vereség lehetősége miatt. Mi a francot tett fel a mai győzelmére? Félre-félrepillantgat. Mintha valamiféle lehetőséget keresne. Viszont csak egy lehetőség van jelenleg…
- Fék! Fékezz! – és csak remélni tudom, hogy megteszi, mert Noah abban a pillanatban felénk húzza a kormányt…

Mathieu & Savannah

Egyet kell értenem vele, béketűrő vagyok, viszont szent nem, és olykor-olykor az agyam nekem is istenesen el tud durranni. Bár ahhoz tényleg komoly dolognak kell hozzá történnie. Van viszont egy hatalmas hibám: az a fajta vagyok, aki hosszan tűr, elvisel. Inkább lenyelek felém irányuló szitkokat, elviselek kötekedő alakokat magam mellet és ha kell, leszegett fejjel, ökölbeszorított kézzel viselem, ha viccet űznek belőlem vagy megaláznak. Az ebből eredő feszültséget viszont valahogy, valamilyen módon le kell vezetni, máskülönben én is hasonló vehemenciával mennék neki, és kötnék bele még a járdaszélén álló fába is, mint Noah. Részben ezért is fektetek olyan nagy hangsúlyt a sportokra, legyenek azok bármifélék. A felgyülemlett energiákat így tudom a legeredményesebben kezelni, és valamin keresztül leadni, végső soron pedig tökéletes adrenalin löket. Egy-egy meredekebb sziklamászásnál, mögötted zúgó lavinával a sípályákon pedig ráébredsz arra, hogy van annál keményebb dolog az életben, mint eltűrni néhány verbális pofont valamelyik idiótától. Hosszú éveken át keresgéltem és igyekeztem minél jobban megismerni önmagam. Feszegettem a határaimat, és rá kellett ébrednem, hogy a bennem dúló érzelmek vagy az időnkénti haragom megfékezésére kizárólag a fizikai aktivitás bizonyul eredményesnek. Talán pont emiatt tudom olyan jól türtőztetni magam a legmeredekebb szituációkban is.
- Valószínűleg pont ez az oka. Mert nem vagyok agresszív fajta és én eltudom viselni a hülyeségeit, talán egy kicsit még kordában is tudom őt tartani, ha szükség van rá. Nem vagyok benne biztos, hogy egy hozzá hasonló kaliberű emberrel megtudnák érteni egymást. Amúgy jó gyerek tud lenni, csak… vannak problémái – de kinek nincsenek?
Magunk elé meredve komoly tekintettel hallgatom őt végig. Olykor-olykor biccentek egy kisebbet csak, hogy lássa, nem húzták le a redőnyt előttem a nagy bambulásom közepette, figyelek rá, csak elmerülök a témában míg próbálom a helyén kezelni.
- Tehát… – kezdek bele végül és úgy helyezkedek, hogy valamelyest jobb legyen a rálátásom az arcára – akkor az édesapád nem akarja, hogy versenyezz. Jól értem? – pislogok rá kíváncsian - Ennek mi az oka? Mármint értem én, hogy apád egyetlen lánya vagy és egy apa-lánya kapcsolat általában más, mint apa-fiú között. De nem az lenne az evidens egy hozzá hasonló ember, egy volt versenyző esetében, hogy tök mindegy, hogy fia vagy lánya születik és az vevő a műfajra, ráadásul jó is benne, akkor tovább vigye azt, amit ő elkezdett? Bár… - elhúzom a számat – ha jobban belegondolok és, ha nekem egyszer lányom születne, lehet én se örülnék annak, ha mindazt a sok őrületet amit én űzök, ő is csinálni akarná utánam – válaszolom meg magamnak szinte azonnal a kérdést. Nem vagyunk egyformák és ki-ki a maga módján viseli, majd dönti el, hogy szeretné-e bevezetni az utódait a saját világába vagy sem. Ha egyszer megadatik és fiam születik, őt nagyon szívesen elcipelem magammal hegyet mászni, síelni, evezni, szörfözni, barlangászni, de egy kislány… az azért érzékenyebb téma.
- Arra nem gondoltál még, hogy más úton járj, mint amit apád elképzelt? Jó, nyilván ez is „más” – legyintek a műszerfal felé, utalva az ilyesfajta versenyzésre – de, hogy hivatalosan akár más szériában kipróbáld magad? Rally? IndyCar, NASCAR? A Le Mans-i 24 óráson például egy öt fős női csapat is részt vett tavaly. Vagy nem akarsz konfliktust? – hogy ne akarna?! Igaz, nem ismerem, nem tudom, hogy mi hajtja, mennyire állhatatos, mennyit jelent neki egy versenyzés vagy az apja és az ő közötte lévő kapcsolat mennyire mély, mennyire fontos? Azt főleg nem, hogy mit mond neki az örege. De ő versenyző alkat, akinek talán szembe kellene mennie az apjával ahhoz, hogy az elismerje őt és szabad kezet, valamint döntésjogot adjon neki. De, mint mondtam, nem ismerem se őt, se a körülményeket.
- Ahogy neked tetszik… Savannah – ízlelgetem a nevét, majd vékony réssé szűkítem a szemeimet – de ha senki nem tudja, hogy itt vagy, vagy, hogy ki vagy egyáltalán, én mivel érdemeltem ki, hogy alig több, öt perc alatt az orromra kötötted? Voltaképp bárki lehetek, aki téged előnytelen színben tüntet fel, és akkor lőttek az inkognitódnak – eszemben sincs hasonló dolgokhoz folyamodni, és gyanítom, hogy ezt ő is leszűrte már abban a pillanatban, hogy beültem mellé a kocsiba. Fogalmazzunk úgy, hogy egy csónakban evezünk, ami a személyünk felfedésének témáját illeti. Csatlósok vagyunk.
- Elfogadjuk a meghívást, bár előtte azért megnézem, hogy hogy fog állni a szája, ha csak sokadiknak intik le – nevetek fel jókedvűen. Noahnak mindig savanyú a szőlő, és hiába követ el ő orbitális hülyeséget, hiába hibázik vagy rontja el ő a saját versenyét, valahogy mindig más a hibás, ő csak áldozat. Ez is egy tipikus Noah mentalitás. A megálmodott világában mindig ő a szenvedő alany, és az univerzum is ellene esküdött fel.
- Márpedig van, amit nem lehet elég korán…kezdeni – nyögök fel közben ahogy kényszeredetten meg kell támasszam magam. Egy pillanatra érzem az alkaromba nyilalló szúrást, ugyan nem vészesen, de egy pillanatra emlékeztet a baleset napjára és arra, hogy holnap reggel még jelenésem lesz, be kell mennem Sebhez a kórházba – miattam ne izgulj, taposs bele! Majd odafigyelek – számítottam a kanyarra, csak annak milyenségére nem voltam felkészülve.
- Ha mégis, ne szokj hozzá, rémes kabala vagyok, túl sokat dumálok… és, ha ez nem ilyen lenne, lehet én ülnék valamelyik szomszédos kocsiban – először felmutatom a kezemet, majd hüvelykujjal magunk mögé bökök jelzésértékkel, hogy akár versenyző is lehettem volna ma, és akkor nem csak egy Ferrari zúgott volna Staten Island aszfaltozott utcáin.
Noah kiszámíthatatlan. Az arca, de főleg a tekintete árulkodik minden azt követő tettéről. Meggondolatlanul tud dönteni, az a fajta, aki előbb cselekszik, majd el kell, hogy viselje a tettei következményeit. Talán pont emiatt kapcsol be bennem valamiféle vészvillogó, mikor a sötét íriszei megvillannak és egy aprócska mozdulatot tesz, ami hirtelen irányváltásra enged következtetni. Lehet hiba a látottakra és arra alapozni, hogy eléggé ismerem őt… Talán tényleg az első megérzés volt a jó, hogy nem csinálna túl nagy hülyeséget, amíg bent ülök én is a kocsiban, mert nem vált sávot, nem húzza rá a kormányt Savannah járművére, hiába feltételezem azt.
Most sikerül időben kitámasztanom magam és nem borulok sehova, csupán hagyom, hogy az egy pillanatra meglóduló szívem lecsillapodjon. Megkockáztatom, még le is sápadtam az imént.
- Tévedtem… annál, hogy Noah mellett kell ülnöm néha, csak egy rosszabb dolog van. Utasnak lenni egy másik kocsiban, amikor ő is pályán van. Rossz barát vagyok, amiért egy pillanatra elhittem, hogy tényleg belénk akar jönni? – teszem fel a találóskérést, ami jóformán csak kiszakad belőlem, át se gondolom igazán. És ami még keményebb: ha én vezetek, tudom, hogy ura vagyok a helyzetnek és úgy mozgolódik alattam a kocsi, úgy dolgozik, ahogy én akarom. Most nem az én kezemben van az irányítás, ami nyilván frusztráló.
- Amúgy ez… nagyon szép volt – ismerem el, majd kihúzva magam, visszahelyezkedek az ülésbe.
- Hogy? – kérdezek vissza, s némi hezitálással pillantok a kezemre, amit fel is emelek – ja, ez? Nagy butaságot csináltam, aminek megfizettem az árát… – nem a kezemre gondolok. Az, hogy eltört, nem vágott annyira földhöz, mint a nagy valószínűséggel egy életen át tartó bűntudat, harag és elveszettség a bátyám miatt. Erről viszont egyelőre még nem óhajtok beszámolni neki. Figyeljen csak az útra, ami tisztának tűnik előttünk. Némileg sikerült meglépnünk is a többiek elől is
- Áhh, én nem szoktam senkire se fogadni. Nem a pénzért vagyok itt. De, ha ezt megnyered, akkor lehet átgondolom, és a jövőben egyszer-egyszer rommá keresem magam rajtad. De kizárólag a kocsi hűségem miatt – kacsintok én is, vele együtt egy szemtelen megjegyzést is teszek, benne az infóval, hogy én magam is Ferrari párti vagyok. Nem ok nélkül.
A telefont automatikusan átveszem tőle, az apja és közötte kialakuló szurkálódós beszélgetést pedig somolyogva hallgatom végig. Nem szólok semmit egészen addig míg le nem kell tennem.
- Egy szimulátorban a pasiddal, mi? – vigyorogva nézek rá – és ezt ő be is veszi? Az apukád elég nehezen kiismerhető. Ne versenyezz… de nagypapa se akar lenni. Hát akkor mit akar? Mit kellene csinálnod? – nevetek fel, majd a fejemet ingatva lezárom a telefonját. Ahelyett, hogy visszaadnám neki, inkább a saját ölembe helyezem, ne kelljen vele foglalkoznia, adódik majd elég probléma, hogy megelőzze az elénk tolakodót.
- Az ott már a vége, nem? – biccentek a messzi távolban villódzó pötty felé. Jó néhány kilométer van még előttünk ugyan, viszont jócskán bele kell majd húznia Savannahnak ahhoz, hogy ne az utolsó előtti pillanatokban dőljön el, hogy ki lesz a győztes. A visszapillantóban a többi kocsit keresem. Noah valahol az ötödik, hatodik helyen kulloghat és valószínű, hogy már szétveri őt az ideg és püföli a kormányt, hogy szar a kocsija. A többiek viszont jönnek.
- Pörgesd fel a kicsikét! Lássák csak mi, na meg ki hajtja!

Mathieu & Savannah

Teljesen megértem őt, és valószínűleg nagyon sokan mások is osztanák a véleményét.
- Nehéz gyerekkora volt, persze ez még nem menti fel az alól, hogy egy tapló paraszt. Ezen nincs mit szépíteni. Viszont az, amit az előbb prezentált és ahogy tette, az már egy sokkal finomabb verziója annak, amilyennek megismertem. Ha hiszed, ha nem ő volt az első ember az életemben, akit istenesen szájba vertem. Már a találkozásunk pillanatában. Meg is érdemelte meg nem is. Akkorát amekkorát kapott biztos nem, de legalább irányba állította őt a lendület. Vagy a döbbenet. Ezt még nem döntöttem el. És hozzáteszem, én se vagyok egy könnyen feldühíthető valaki – amolyan megnyugtatásképpen mondom, nehogy egy idegbajos ökölharcosnak könyveljen el, hiába bizonygatom állandóan a békeszerető lelkemet. Nekem sajnos nem jutott ki abból a „politikusi” vehemenciából, ami apunak igen.
A történet hallatán elhúzom a számat. Valami rémlik, hogy annak idején hallottam valami mesét egy balesetről, de nem vagyok benne biztos, hogy nem keverem valami mással. Kelletlen grimasszal, amolyan „hát így már mindent értek” sóhajjal dörzsölöm meg a combomat.
- Hiába a versenyzői véna, szerintem akkor találkozott először a ténnyel és akkor értette meg, hogy milyen lehet elveszíteni a saját gyerekét – érzem ahogy az arcom eltorzul, és a torokomat köszörülve pillantok el felőle, mielőtt még túlontúl nyilvánvalóvá válik az, hogy hasonló cipőben járunk, ki-ki a maga módján. Egy gyerek elvesztése a legnagyobb tragédia, ami egy ember sújthat, és fáj belegondolni abba, hogy Seb jelen állás szerint is élet-halál között lebeg, nekem pedig így kell mindennap az anyámék szemébe néznem…
- Kívülállóként megértelek téged és őt is – tisztázom végül és újra visszafordulok felé – viszont az eddigiek alapján nagyon hasonlóan gondolkozunk a szenvedélyünkről, arról, amit csinálni szeretünk és ilyen módon inkább a te véleményedet osztom, mint az övét. Ami éltet, azt csinálni kell, ha veszélyes, ha nem. Ma már minden sarkon veszély fenyegeti az embert, az élet pedig túl rövid ahhoz, hogy mindig azon aggódjunk, hogy talán a következő kanyarban már ott vár ránk a kaszás. Én is rengetegszer hallgatom végig, akár egy nap többször is, hogy hagyjam abba a hegymászást mert lezuhanok… miért szörfözök, tele van cápával a víz… minek a síelés, hát betemet a lavina. De akkor minek igyak, ha szomjas leszek, vagy minek egyek, ha megint éhes? Könnyebb mindentől félni és reszketni, mint megbízni a másikban és elhinni, hogy tudja mit csinál vagy éppen mit kockáztat – fejtem ki a véleményemet – amúgy meg, több idióta tudna kinyírni napi szinten akár csak az idő alatt, míg átsétálok a zebrán mint, hogy felzabálna egy cápa – teszem hozzá kicsit duzzogva. A cápák amúgy is meg nem értett lények. Szerintem több embert gázolnak el, lőnek le – főleg Amerikában – egy nap alatt, mint ahányat cápatámadás ér egy év leforgása alatt.
- Csak az lep meg, hogy nem számol azzal, hogy mégis külön utakon jársz. Mert azért… ez se épp veszélytelen – olyannyira nem, hogy volt már halálos baleset nem is egy az ilyesfajta utcai versenyeknek. Itt nem számít a sportszerűség és nincsenek olyan leírt szabályok, melyek megkötik egy ember kezét, esetleg figyelmezteti, hogy „jobban jársz, ha nem teszed! A saját érdekedben se!” Az pedig, hogy miként profitálsz egy ilyen versenyből? Örülj neki, hogy túléled –… vagy tudja?
Ezért is merül fel bennem a kérdés, hogy miért nem próbálkozik más területen. Persze érthető, hogy az nyilván nem lenne ugyan olyan, de vannak olyan dolgok, amit kénytelen az ember maga mögött hagyni, hogy révbe érjen. Talán megérné.
- Ámen! – vágom rá, hiszen hatalmas igazság az, amit mond.
- Szóval kihasználod a sebezhetőségemet… jól van – bólogatok tettetett sértettséggel, mígnem egy pillanatra megáll bennem az ütő. Soha nem akartam elrejtőzni, nekem nem vált létformámmá az, hogy ismeretlen maradjak. Egyszerűen tudom, és innen ered a csepp kis megrettenés, hogy idegenek körében futótűzként terjednek a pletykák, ami pedig nem szokott előnyös lenni a számomra. Valószínűleg ő se a legszebb történeteim egyikét láthatta az egyik virtuális magazinban – tudtam, hogy kellett volna napszemüveg, ha hülyén néztem volna ki benne a sötétben, ha nem – viszont úgy tűnik tényleg igaz az, hogy a szemeim mindig elfognak árulni, tök mindegy, hogy merre járok. És nem elég, hogy könnyen felismerhetőek, beszédesek is. Anyu egész eddigi életemben a szemeimnél fogva tudott tetten érni. Ha füllentenem kell, ezek az elsők, melyek üvöltve küldik a jelt az embereknek: hazudik!
- Jézusom, erről ne is beszéljünk! – hörrenek – már kezdek hozzászokni ahhoz, hogy minden nap mással járok, tök totál mindegy, hogy éppen az unokatestvéremmel kapnak lencsevégre vagy egy gyerekkori barátommal, akivel soha semmi ilyen nem volt közöttünk, legyen bármilyen hihetetlen. Nem értem, hogy miért ebben látják a hírértéket…
Azt meg végképp nem tudom, hogy mi ez a hirtelen felhajtás, miért kell minden csapból nekem folynom? Nincs más ember, más politikus kölyök, akin csámcsogni lehet?
- Amúgy sok dolognak van igazságalapja, csak nem mindegy, hogy hogyan tálalják és az sem, hogy azt megelőzően „hány szájon ment már keresztül” az a téma, és milyen módon fog kikerülni, mekkora ferdítésekkel. Mert általában itt van a baj… - a sajtó sosem volt a jóbarátom és hiába próbálom otthon elmagyarázni, hogy mosom kezeimet a lehozott cikkek kapcsán, ember legyen a talpán, aki képes meggyőzni egy politikus apát, akinek a jó hírneve akár még a fia esetleges ámokfutásától is függhet. Nem akarok én apunak ártani, viszont azt se várhatja el tőlem senki, hogy majd felszívódok és életem végéig négy fal közé zárva fogok élni csak azért, mert a bulvár kipécézett magának. Ezt senki nem várhatja el tőlem.
- Amíg nem narancslével akarod kiszúrni a szemét, akár még lehetőség is lesz rá – nem bírom leplezni a jókedvemet. Noah nagy ivó. Talán többet látja az embert őt részegen, vagy csak spiccesen, mint józanul. Ha valahol valaki vízzel, teával vagy valami üdítővel kínálják, általában kikéri magának „minimum Cola!” felkiáltással.
- Én hiszek neked – mert természetesen így van. A hangomban mégis kiütközik valamiféle bizonytalanság, mert valóban lehet bármilyen jó, tapasztalt, kormánykerékkel a kezében született az ember, ha van a pályán egy olyan, aki maga a négykeréken guruló ördög és képes kockára tenni nem csak a saját kocsiját és másét, de ugyan így emberi életeket is. Az őrültek ellen nincs jó módszer, se biztos megoldás.
Nincs különösebb oka annak, hogy miért pont Ferrari. Talán a kölyökkoromig visszanyúló családi rajongás a Forma1-ben meghozta a gyümölcsét, én pedig legalább ebben az egy dologban illően hasonlíthatok a szüleimre, ha már másban nem sikerült. Az én világomban a külcsín is számít. Márpedig, ha egy ágaskodó paripa van a kocsid orrán, egészen biztos, hogy felfigyelnek rád az emberek. Hogy is volt az az utálom, ha a sajtó velem foglalkozik?... így ne legyen képmutató az ember. Egy szó, mint száz, kisfiú korom óta vágytam egy Ferrarira, ami mostanra ott pihen a garázsban. Minden autót imádok, aminek igazi ereje van, de abban a fekete jószágban ülni életérzés. Ismerem az erejét, a kialakítását, és bár nem ismerem teljes egészében Savannah vezetési stílusát, de talán pont az autóismeretem miatt sejtem, hogy mikor mire számíthatok. Ezért nem kapaszkodok úgy, mintha az életem múlna rajta.
- A kellemetlen beszélgetések. Értem én.
A „célvonalon” átgördülve valamelyest ellazulok, és még az előtt kicsatolom az övet, hogy megállna.
A pacsira feltartom a kezem.
- Kabala se voltam még, mostantól talán így kellene magamat hirdetni, hátha jobb hírnévre teszek szert az újságírók körében is – nevetgélve kászálódok ki az alacsony járműből, s be se csukom az ajtaját, a lány már ott áll előttem. Ép kezemet a hátához emelem egy pillanat erejéig, először csak simítok rajta egyet-kettőt, majd aprócskát meglapogatom - szép volt! – teszem hozzá. Tényleg az volt, és csak örülni tudok neki, hogy nem vitte el őt a Noah miatt eredő hirtelen pánikom, hogy belénk fog jönni. Ez esetben talán esély se lett volna a győzelemre.
Ki se mondja a távozási szándékát, már érkezik a korábbi fazon és elcsípi őt, hogy fellökdösse… mit fellökdösse? Felcibálja a dobogóra. Automatikusan lépdelek utánuk, a tömegben úgy kell egyik-másik ember között átverekednem magam, hogy haladni tudjak. A kezemben addig szorongatott telefon megrezzen, talán üzenet érkezett rá. Kis lámpaizzó villan a fejem fölött, még nem adtam vissza neki a készüléket.
Az oldalsó gombbal felvillantom a képernyőt, mintha hívás érkezett volna be az imént, és amint beérem őket, elkapom Pierre karját. A mihez tartás végett rá is szorítok egy kicsit egyfajta jelzés értékkel, hogy engedje el. Ha megteszi, márpedig jobban teszi, ha elengedi, kezemet Savannah kézfejére, onnan pedig a karjára simítom, majd közelebb húzom magamhoz. Fejem nemet int Pierrenek, gipszelt kezemben lévő telefont pedig felé mutatom.
- Most hívtak, hogy zsaruk tartanak erre. Menjetek! Majd később megünneplitek őt – magam is meglepődök a határozottságomon. Tipikusan az a fajta hazug ember vagyok, akit hamarabb utolérnek, mint a sánta kutyát, mert túlmagyarázok mindent, ráadásul a szemeim is elárulnak. Most viszont tudom, hogy mi forog kockán, és mi történhet, mi fog történni akkor, ha Savannah lelepleződik.
A hátam mögött néhány vaku villan. Szinte automatikusan húzódok úgy, hogy se a lány arca, se az enyém ne kerüljön a lencsék látómezejébe. Na abból kerekedne csak igazi zűrzavar, ha mi egy képre kerülnénk.
- Menjünk! – biccentek a kocsija felé, ami jelen állás szerint nem is látszik az előttünk összezáró tömegtől.

Mathieu & Savannah

- Nem, azt szerintem senki nem szereti, főleg, ha akkora az egója, mint az övé – nevetem el magam és tétován megvakarom a tarkómat – viszont hiába ömlik belőle a hülyeség, ő mégis tudja, hogy mikor tapos bele az ember lelkébe. Csak az már ránk nézve lenne luxus, ha el is várnánk tőle, hogy akkor bocsánatot kérjen. A kimondott baromságokért mi vezeklünk a sértett fél előtt, őt pedig irányba állítjuk. Tanul belőle, legközelebb máshogy reagál dolgokra. Kicsit olyan, mintha egy gyereket nevelne az ember, aki állandóan feszegeti a határait – mondhatom én ezt úgy, mintha egy nagy tapasztalattal rendelkező felnőtt volnék, aki tökéletesen ura az életének, de nem vagyok az. Viszont láttam rokonokat felnőni, tudom, hogy hogyan viselkedik egy kicsi gyerek, egy nagyobbacska vagy egy egészen nagy. Mindig a határokon billegnek és sokszor a szülő maga se tudja eldönteni, hogy mi lenne a helyes nevelési módszer. Ha rácsapna a rendetlen gyerek seggére célzásértékkel, hogy olyat legközelebb nem csinálhat, vagy elmagyarázza neki? Na szerintem egy két-három éves gyerek a magyarázatokból és a miértekből még nem ért, egy hozzám hasonló korú tesztoszterontól túlfűtött mamlasz pedig már nem ért belőle. Illetőleg ért, csak nem akarja belátni, ha hibázott. Majd más kijavítja helyette.
- Saját tapasztalatból mondom, hogy máshogy reagál az ember a saját maga balesetére és máshogy azok, akik látták. Amúgy kívülről általában minden csúnyább, főleg, ha ripityára hullik a kocsi, de az „utasra”, ha nagyban gondolkozunk, versenyzőkre nézve pont ez a jó. Minél nagyobb a kár annál biztosabb, hogy elnyelte a kocsi az ütközés erejét. De ez még nem fog segíteni azon, hogy az ember hozzátartozója álltó helyében fog kihordani öt szívrohamot és két agyvérzést, amíg kihámozzák a romok közül és ne adj Isten, kórházba is kell vinni – megtudom őt érteni. Az elmúlt évek alatt nekem is voltak olyan bukásaim akár síelésből eredően, akár búvárkodás közben, amikor a szüleim, hiába léptem már felnőtt korba, vérben forgó szemekkel, fogukat csattogtatva akartak eltiltani mindennemű szórakozásomtól. Mert ők nem az elhivatottságot látják az általam űzött sportokban vagy alapjáraton az életvitelemben, hanem a játékot, a szórakozást.
- És a bátyád? Ő hogy áll ehhez? Mármint összességében ahhoz, hogy az apátok tilt, és ahhoz, mert gondolom nagyon is tisztában van vele, hogy teszem azt, most itt vagy – magamból indulok ki. Számomra a testvér szó jelent mindent. Soha senkivel nem volt olyan erős kapcsolatom, mint a bátyámmal, még a szüleimről is képes vagyok megfeledkezni, ha ő mellettem van. Furcsa, végtelenül erős és mély kapocs a testvéri kötelék. Van, akinek nyilvánvalóan ápolnia kell és folyton gyomlálni, hogy jó legyen, más hírből se ismeri a jó testvérek fogalmát. Én viszont kivételesnek tartom a miénket, ezért is olyan nehéz elfogadni, hogy nem láthatom őt napi szinten, mint ahogy azt is, hogy képes lenne az életét adni értem. Más részről viszont érthető is egy olyan viszonyban, mint a miénk. Én is így tettem volna. Előbb mentettem volna őt, mint saját magamat. Ahogy ő, úgy én se foglalkoztam volna a következményekkel.
- Ez a minimum – nevetek fel én is, majd aprót rázom ide-oda a fejem egy sóhajjal –… a kiskutya tekintet, tudom, tudom… „a nők gyengéje”. De mit csináljak, ha egyszer ilyen arcom nőtt? – és hozzáteszem, ez a bulvár egyik kedvence. Szerintük erre jó ez a szelíd, zöld szemem. Hogy levegyem a lányokat a lábukról. Nem mondom, olykor bóknak jó, ha valaki említést tesz rá, de adódnak olyan alkalmak, és manapság ez van többségben, mikor a világból kitudnának vele üldözni. Tényleg azt gondolják, hogy ennyi vagyok? Két szép szem, egy helyes arc, meg az apám pénze? Lassan én magam is kezdem ezt hinni.
- Riporternek? Mi a pillanat! – bólintok elismerően – a bátyám is hasonlóban utazott, aztán felhagyott vele. De amúgy teszem hozzá néha én is megszoktam lepődni, hogy éppen mit veszek ki a szekrényből vagy mit aggatok magamra. Na eköré lehet csak igazán érdekes cikket kreálni – vannak azok a bizonyos másnapos reggelek, amikor az ember csak csukott szemmel benyúl a fiókba, kivesz valamit, felvesz rá egy nadrágot, délután pedig azon kapja magát, hogy az egész város rajta röhög, mert a fehér, vékony anyagú nadrág alá átütő piros vagy fekete alsót húzott. Na puff.
Abban a pillanatban mikor Noah a lány karjaiba lökött, ücsörögjek csak nála az anyóson, ha már annyira elveszettnek tűnt szegény – mellékesen megjegyzem, nem volt az – haragudtam. Nem az volt a mai napom terve, hogy idegenek mellett fogom ütni a tam-tamot és huhogni, hogy igyekezzen, nyomja már a gázt, mert le fognak hagyni! Most viszont hálásnak kellene lennem neki és nem csak azért, mert kellemes csalódás ért, ráadásul egy „testvér autóban” ücsörgök ami ismét bizonyította, hogy a legjobbak egyike, pont ahogy a sofőr, de azért is, mert egy kellemes, jó hangvételű beszélgetés kerekedett Savannah és én közöttem. És halkan megjegyzem, a közös „munka” is kifejezetten izgalmasnak bizonyult, hiába volt az kicsit ilyen, kicsit olyan. Az pedig különösképpen megnyugtat, hogy Noah képes volt egy egész verseny alatt nélkülem boldogulni. Ha higgadtnak nem is neveztem volna az elmúlt percekben, de az mindenképpen dicséretes, hogy nem akart és nem is tört össze senkit, még magát se. A fancsali grimasza a tömegben viszont mindenképpen szórakoztató.
Nem úgy a kialakuló pánik, ami nem csak Savannah-t, de engem is magával ránt, amint elcibálják őt mellőlem a rögtönzött dobogó irányába. Nem vagyok egy hős lovag fajta, nem szoktam lányokat menteni a nap huszonnégy órájában, de jelen állás szerint ez a legkevesebb, amit tehetek érte. Talán ez megint felkerül a címlapokra, talán megint órákon át hallgatni fogom apámék zsörtölődését, hogy „mi a jó Istent csináltam már megint, hát mit gondolok én?” Ám a korábban hallottakból fontosabb most az, hogy Savi apja ne jöjjön rá arra, hogy a lánya egy ilyen banda által szervezett illegális versenyen bőgette a kocsiját.
A fazon először nem díjazza, hogy megállítom őt. Van a mozdulatában valami bizalmatlan, valami fenyegető, amit azonnal tudomásul is veszek, mégsem tágítok. A terv pedig, hogy mivel tudom eloszlatni a kétes tömeget, jó ötletnek bizonyul.
Egész alakommal védem őt a fényképezőgépektől, a kíváncsi tekintetektől. Nem tudom garantálni, hogy teljes mértékben megtudom óvni ettől a bolondériától, az már szinte könyvelhető, hogy magamat nem. Ha pedig így is van, akkor a maximumot mégis igyekszek kihozni belőle. Hogy mit csinálunk, ha mégis kiderül, hogy ő is itt volt? Majd kitalálok valamit…
Kezem a tőlem távolabb eső vállára simul, miközben igyekszem őt a kocsi felé terelni. Érzem, hogy meg-megremeg, szemem sarkából látom az ijedtséget az arcán. A felém nyújtott kulcsot automatikusan átveszem tőle, és ha ő beszáll az anyósra, már vágódok is be a volán mögé.
A felbolydult méhkasra emlékeztető tömeg pánikszerű menekülését kihasználva felbőgetem a motort, és különös figyelmet fordítva arra, nehogy valakit felültessek a motorháztetőre, elindulok egy távolabb eső mellékutca felé, ahol talán gyorsabban eltűnhetünk a kíváncsi- és zaklató szemek elől. A kikötők felé veszem az irányt, nem hinném, hogy arra túl sokan akarnának kerülni.
Féloldalas mosollyal nézek bele a visszapillantóba. Állítok rajta egy kicsit.
- Kabala… életvezetési tanácsadó… csatlós… most meg már életmentő is. Tudod, nagyon sokkal tartozol ám nekem – jegyzem meg csipkelődve, hátha egy kicsit eltudom űzni azt a pánikot, ami eluralkodott rajta. Nem gondolom ám komolyan, nem tartozik nekem semmivel – jól vagy? – kérdezem meg aztán őszintén, majd lejjebb húzom valamelyest az ablakot mind a két oldalon, hogy több levegőhöz jusson. Hátha eltűnik a sápadtsága.
- Lehet, hogy baromi jól vezetsz és tényleg kemény csaj vagy, de lehet nem ártana megtanulnod mégis pofonokat osztani, ha szeretsz, ha nem – hiába tűnik komikusnak az amit mondok, a hangom mégis kemény és határozott - … senki nem rángathat el sehova, főleg nem akkor, ha nem akarod és ellenkezel – utálom, ha kihasználják egy nőnek a sebezhetőségét és a fizikai erőben rejlő gyengeségét. Az ebből eredő harag talán jól látható a megfeszülő állkapcsomból, s csak ekkor döbbenek rá, hogy amint neki, úgy nekem is szükségem van a befelé tóduló menetszélre, hogy kitisztítsa a fejemet. Ennek ellenére könnyedén, finoman váltok sebességet. Nem rángatom, nem tépem, a kocsi kellemesen duruzsol alattunk.
- Ja, és… tessék – csúszok kicsit lejjebb, hogy kivehessem a farmerom zsebéből a telefonját – bocs, felhasználtam szegényt, de egy nemesebb cél érdekében tettem – nyújtom oda neki.
- Fogalmam sincs, hogy mit láttak belőled, letudtak e fotózni, bízok benne, hogy nem, de nem tudom garantálni. Ha sikerült, majd… kitalálunk valamit – például azt, hogy én vezettem, én voltam a sofőr, ő pedig a bájos utasom. Nekem már úgyis mindegy, hogy mit pletykálnak rólam és, hogy mit kapok majd érte odahaza. Az egész életem arról szól, hogy boxzsák vagyok a média- és ugyan így a családom számára.
Ha már témánál vagyunk...
- Van New Yorkban egy jó kis box klub, oda szoktam lejárni egy-két sráccal. Ne gondolj semmi öldöklő küzdelemre, egyszerű feszültség levezetés. Ha ez rendbe jön – engedem el a kormányt, hogy felmutassam a kezemet – eljöhetnél oda te is. Csak a… biztonságod érdekében… - ajánlom fel, bár nem tudom mit szól hozzá.
- Merre menjünk? Levegőznél egyet a kikötőnél, vagy...? - az elmúltak tudatában nem tudnám megítélni, hogy mire vágyhat. Döntse el ő, és akkor oda viszem.

Mathieu & Savannah

Megrázom a fejem.
- Az a baj, hogy minél több szemetet olvas magáról az ember és minél többször kell szembesülnie azzal, hogy mások szerint milyen, hogy mit csinál vagy mit nem csinál, idővel el is hiszi – márpedig a magukat újságírónak kikiáltók nyilvánvalóan jobban ismernek. Azt furcsállom csak igazán, hogy a múltkori baleset miatt hozzánk kiérkező rendőrökről még nem cikkeztek, pedig már előre láttam magam előtt a beharangozott hírt, miszerint a kétes életvitelem miatt kinyírtam egy embert. Hiába, hogy nem tudnának holttestet felmutatni sőt, még azt se tudnák megmondani, hogy hogyan történt az eset, de már látom, hogy el lennék könyvelve gyilkosnak is. Végezetül nem tudom, hogy mi az oka a nagy csendnek, a zsaruk óvták ennyire a személyünket, vagy tényleg lemaradtak róla?
- Az én szüleim napi szinten ordítanak velem az összes hóbortom miatt, nem hiszik el, hogy az életemet nem akarom kockára tenni, egyszerűen szükségem van arra, amit csinálok, hiába nem köt engem pl versenyzői véna. Ilyen szinten legalábbis. De…Ez… ez nagyon nehéz téma – vallom be, hogy hogyan érzek ezzel kapcsolatban. Elhúzott szájjal, egy pillanatra az ablakon túlra meredve ücsörgök tovább. Nehéz. Nehezen kezdek bele, egyszer-egyszer elnyílik a szám, de valami mindig megakadályoz abban, hogy komolyabban beszélni akarjak, vagy merjek magamról. Kellemetlen számomra, ha rólam van szó és kellemetlen, hogy olyan dologról akarok beszélni amit szégyellek, ami fáj. Viszont ő túl sokat mondott már el magáról, túlságosan megnyílt. Mert megmerte tenni… akkor én nem tartozok ennyivel? - nehezen tudok hozzáfűzni bármit, még nem volt problémám azzal, hogy a gyerekem veszélyesen akarna élni – engedek meg egy óvatos, kicsit talán félszeg mosolyt – viszont, és nagyon szépen megkérlek, hogy ez maradjon közöttünk, ebből szerencsére még nem csináltak nagy hírt és szeretném, ha így maradna… nem is akarok róla hosszan beszélni. A bátyám kómában van – egy pillanatra megremeg a hangom – megrögzött parkouros, nagyon-nagyon jó benne, ő tényleg verseny szinten űzi. Néhány éve én is csatlakoztam hozzá, együtt csináljuk napi, olykor csak heti szinten a haverokkal. Nekem csak hobbi, de neki az élete. Nem olyan rég viszont csináltam egy nagy butaságot... – emelem rá a tekintetemet – meggondolatlan voltam. Arra mentem amerre nem kellett volna, csak mert ott rövidebbnek tűnt az út. Én megúsztam egy agyrázkódással és csukló töréssel, ő viszont azóta is kómában van és jelét se mutatja annak, hogy fel fog valaha ébredni – nagy, reszelős sóhajjal fújom ki a levegőt. Kínszenvedés erről beszélnem, és igyekszek le is butítani a történetet. Majd ha egyszer tényleg kíváncsi lesz rá, akkor elmesélem, most viszont nem fárasztanám vele – és azzal a legnehezebb megbirkóznom, hogy én juttattam oda. Ebből sejtem, hogy az apád ezért is tiltana, mert bár fizikálisan nem ő tehetne arról, ha esetleg bajod esik, de az ő szenvedélyéből ered a tiéd is. Illetve a tiétek, mert a bátyád is érintett nyilvánvalóan. Ez szerintem nem azon múlik, hogy hisz benned vagy nem. Inkább magában nem, mert tudja, hogy nem fogja tudni elviselni, ha bajod esik. Neki lenne túl nagy teher, mert nem elég, hogy ott lóg a levegőben, hogy akár elveszítheti a gyermekét, de az még az ő hibája is lenne. Legalábbis ez az én elméletem – gyanítom egy szülő se vágyik arra, hogy a gyereke extrémsportkedvelő legyen. Persze, sportoljon, mocorogjon, legyen fitt és egészséges, de tegye ezt normális kereteken belül. Focizzon, bringázzon – szigorúan aszfaltos úton, ne hegyek és sziklák között – fusson vagy járjon kondiba. De margón megjegyzem, az „egyszerű” hétköznapi sportokban is látunk érdekességeket és hajmeresztő baleseteket.  
- Sejtettem – mosolyogva figyelem az arcát. Tetszik a nevetése. Kedves, csilingelő és őszinte – aki igazán akarja, feltalálja magát, de sose felejt el igazán az ember fia lenni – kellenek a szülői jótanácsok akkor is, ha néha olyanok, amilyenek.
- Öhmm, van az a szint, igen, amikor nehéz uralkodni felette és azt hiszem, hogy akkor rá is van írva minden – ritkán durran el az agyam, de akkor nagyon, és én is aláírom, hogy az ilyen esetekben képes vagyok meggondolatlan dolgokat mondani, tenni, vagy úgy reagálni, hogy arra nem lehetek büszke.
- Hé! – hörrenek fel nevetve – igaz a fantáziálást nem tiltja a törvény.
Belegondolva abba, hogy én mihez tudnék vagy akarnék kezdeni, ha netán befejezném a néhány sportolóét megszégyenítő életvitelemet, nem biztos, hogy őszintén válaszolni tudnék. Lehet, hogy egyetemre járok, lehet, hogy lenne mit csináljak sőt, lenne hova fejlődnöm, de egy a biztos: soha nem érezném magam annyira szabadnak, eltökéltnek és élőnek, mint egy hegymászásnál, búvárkodásnál vagy éppen a volán mögött ülve, még ha nem is olyan az, amilyennek szeretném, hogy legyen. Boldog vagyok így az életemmel.
Na nem úgy abban a néhány idegőrlő percben, míg testőrré avanzsálva az autóig terelem a lányt, különös figyelmet fordítva arra, hogy az arca rejtve maradjon.
- És mind ezt egy nap alatt – reflektálok – kezdem azt hinni, hogy nem a versenyzés a komoly veszély, hanem a hozzá hasonló alakok – annak idején hasonlóért vertem be Noah képét, megjegyzem kevesebbért. Ő csak a stílus és az erőfitogtatásért kapta. Ha ma paprikásabb lettem volna, lehet a Pierre nevű fazon is kap egyet, bár… sanszos, hogy nekem meg a fal adta volna a másikat, kiindulva a méreteiből. Jobbnak tartottam a békességet. Amúgy is, „többet ésszel, mint erővel.”
- Ó, persze! Legyen belőlem személyi testőr? Szerintem ehhez nem lenne fizimiskám – bökök a levegőbe, hogy nyomatékosítani tudjam a szavaimat.
- Tudod mekkora feneket tudnak ennek keríteni, ha kiderül? Igazából végig az volt előttem, hogy az egy dolog, hogy az én családom látni fogja és tudni fog róla. Ugyan, mit ez nekem, már a sokadik női ügyem lenne, amit az újságokból tudnak meg – hiába nincs semmiféle nő ügy, csak úgy van beállítva – viszont a te esetedben nem biztos, hogy kifizetődő lenne, ha velem hoznának hírbe, főleg egy ilyen helyen. Apád nem csak téged, de biztos, hogy még engem is kinyírna. Ettől függetlenül erre is fel kell készülnünk, úgyhogy nekem már minden mindegy alapon, én vezettem. Egy szórakozóhelyen ismerkedtünk meg, én hívtalak el magammal és fogalmam se volt arról, hogy ki vagy. Addig majd tanulom a színészetet is és megpróbálok meglepődni a szembesítésnél, hogy „tééényleg?” Ez így jó? – kicsit rálépek a gázra, hogy a sárgán még átérjünk – ha a kocsidat is lefotózták…. na az már megint egy más kérdés – elhúzom a szám ahogy ebbe belegondolok – megoldjuk, nem hagylak szarban. Az elmúlt fél órában veled voltam, nem fogok elhúzni és felszívódni – határozottan kiállok a véleményem mellett. A mai világban és a tapasztalataim szerint az emberek szeretik faképnél hagyni a másikat, vagy a saját bőrüket menteni míg másról megfeledkeznek. Én nem vagyok ilyen. Nem akarok ilyen lenni, ezért pedig teszek is.
- Szavadon foglak! Ennek már nem kell sok – heti két alkalommal egy, másfél órát fektetek bele, az pedig épp elég arra, hogy levezessek- és határozottabb lábon álljak a talajon. Nem azért kezdtük el a srácokkal, hogy járjuk az utcát és arcokat verjünk kékre meg lilára, de tagadhatatlan, hogy önbizalmat ad.
- Akkor irány a kikötő. Noah-t nem kell félteni, ha nem talál, akkor felhív, vagy hazamegy majd eldönti. Vagy keres magának más szórakozást – az előttünk lévő hosszú egyenesben gyorsítok. A Ferrari hangjától jóformán kiráz a hideg és libabőrözni kezd a kabátom alatt a karom. A hosszú, autómentes egyenesre való tekintettel gyorsítok.
- Ami késik, nem múlik. Bízzunk benne, hogy még lesz rá lehetőségetek – jót virulok azon, hogy mennyire ragaszkodik ehhez a koccintáshoz Noahval.
New York Harbor felé haladva egyre inkább a lehangoló, kopár gyárépületek válnak a fő látványossággá. Nem túl szép ellenben, nyugis környék. Egy aprócska utcába kanyarodok be, ami egy kamerával megfigyelt parkolóra nyílik.
- Jártam már erre néhányszor, nem lesz baja – utalok a kocsira, majd kiszállva az alacsony  járműből, kinyújtóztatom a lábaimat. Távolból idehallatszik nem csak Staten Island nyugis utcáinak zaja, de Brooklyn éjszakai nyüzsgése is. Nem nyeli el teljesen a víz vagy a közöttünk lévő hosszú-hosszú kilométerek. Lezárom a kocsit, a kulcsot pedig automatikusan átadom neki, nehogy azt gondolja, hogy meglógni készülök majd vele, őt pedig itt hagyom a francba, lent a kikötőben. Ha nincs ellenére, elindulok a két épület közötti vékonyka, járdázott útszakaszon. Már innen jól látszik a város fényeit tükröző víz, de a Verrazzano-Narrows híd egy része is.  
- Arról már beszéltünk, hogy apád és a testvéred hogyan viszonyul ahhoz, hogy versenyezz. De mi van az édesanyáddal? Nálunk óvás és féltés szempontjából anyu teljesen kimaxolja a lehetőségeit és bár apu is a fejét tudja verni a falba, ha baromságot csinálok, de ő inkább a jó hírnév oldaláról közelíti meg a dolgokat - szomorú, de ez az igazság.
Zsebre dugott kézzel bandukolok mellette a leejtős úton, csak egy-egy kósza kavicsot hessegetek arrébb az útból, ami halk koccanással ütközik neki az épületfalaknak.
- Majd’ elfelejtettem! Most, hogy kezdődik a szezon, gondolom te is a családdal tartasz a versenyekre…

Mathieu & Savannah

- Leszoktam már róla, de egy időben elolvastam összeset és csak hőbörögtem, hogy „nem hiszem el, már megint nem az igazat írják le”. Aztán megértettem, hogy nekik nem érdekük az, hogy az unalmas dolgokkal foglalkoztassák a népet. Lehet beugrottam egy energiaitalért a boltba, de nyilván mit hoztak le? Biztos alkohol problémáim vannak, mert előtte való nap egy szórakozóhelyen láttak, talán egy kicsit illumináltabb állapotban a kelleténél. És akkor elindul ezzel a lavina. Plusz… - megköszörülöm a torkom, majd benedvesítem a sok beszédtől kiszáradt számat - … vannak azok a haverok egy-egy társaságban, bár gondolom te is találkoztál már ilyenekkel, akik ugyan nem akarnak rosszat azzal, ha valamivel rángatják az ember bajszát, de feszt, hogy pont beletalálnak és olyannal kezdik el húzni az agyadat, amivel nem kellene. Na, nekem pedig mi a legjobban támadható felületem? – teszem fel a sokat érő találós kérdést – a média, természetesen és az általuk kiadott cikkekben állított baromságok - és ha már csaj hajhászás… mit tehetnék, ha egyszer rengeteg nő van a baráti társaságomban? Most komolyan azt gondolják, hogyha valamelyikkel elmegyek valahova, azt már megkefélem, vagy több van közöttünk barátságnál? Úgy néz ki, hogy tényleg sokan hisznek még mindig abban, hogy férfi és nő között nem lehet barátság. Én vagyok az ékes példája, hogy nem akarunk mi mindenkivel összefeküdni csak azért, mert két melle van az illetőnek és nem tökei nőttek.
- Igazad van – helyeselek – anyuék mindketten gazdag, elit családból származnak, egyedül apu testvére volt az, aki kiszakadt ebből az előkelőségből és ő is az adrenalinban, a ténylegesen megélt életben találta meg a szórakozását. Talán inkább ő rá hasonlítunk Seb és én is, mint a szüleinkre – furcsa gondolat szokott bennem megfogalmazódni néha. Mi van, ha nem is apánk fiai vagyunk? Voltaképp nem is hasonlítunk rá túlzottan, még a szemünk színe is Timére hajaz – anyuéknál a szórakozás kizárólag operából, színházi előadásokból áll, vagy egy-egy kosztümös összejövetel a felső tízezer másik felével és számukra egyetlen elfogadott testmozgás van, gondolom te is sejted mi… a tenisz. Jó ég, hányszor hallgattam, hogy „elfogadom a sport szeretetedet, ha majd Wimbledonban játszol, és tökéletes fonákod meg kétkezesed lesz!” Az, amit én csinálok, sokak számára tényleg őrültségnek tűnhet. Más meg a kalapját emelné, hogy ennyi idősen, hogy tudtam egyáltalán ennyi mindent megtanulni? Mert érdekelt és akartam. És mert időt szakítottam rá. Ők pedig abba a csapatba tartoznak, akik soha nem fogják ezt elfogadni, mert az életemet kockáztatom, mert milyen fényt vet rájuk, vagy az egész családra? Valahol nyilvánvalóan megértem őket és én is, lehetnék velük elnézőbb vagy kegyesebb. De én nem tudok naphosszat barázdabillegetőt játszani, bárgyún mosolyogni akkor is, ha tudom, hogy politikai érintettségem miatt, kígyót-békát kiabálnak rám. Apu ezt eltűri. Őt nem érdekli, hogy a politikai nézetére való tekintettel elítélik vagy megítélik. Ő hisz abban, amit csinál, hisz magában, abban, hogy az jó az, amit csinál, onnantól pedig nincs miről beszélni.
A szüleink gondolkozása kapcsán terelődik a téma olyan irányba, amit jobb szerettem volna elkerülni, de egyszerűen nem tudom nem felhozni példának. Bólogatok. Újfent egyetértek vele. Seb nagyon jól tudta, hogy mit csinál és nem véletlenül döntött úgy, ahogy. Viszont mindig ott van a ténye annak, hogy lehettem volna okosabb. Akkor most nem itt tartanánk.
Hálás mosollyal pillantok rá.
- Köszönöm – többek között azt, hogy nem fogja tovább adni senkinek, mint ahogy azt is, hogy ő talán nem így gondolja, de néhány szóval képes némi lelkifröccsel támogatni. Ennyit számít pár jó, kedves szó. Nyilván nem változtat meg semmit, és ezektől vagy a túlzott bizakodástól a bátyám se fog felébredni. De mindenképpen könnyebb elviselni a napokat, ha van valaki, aki, ha nem is mond sokat, de legalább annyit, hogy neki elmondhatom. Nem tudom, hogy erre sor fog kerülni vagy sem, majd elválik.
- Miért nem ülsz le vele ezt megbeszélni? Mi az, amit ő szeretne, gondol vagy elvár, azon túl, hogy ezt meg ezt ne csináld? – mert sokszor ilyenek az apák. Azt csinálsz, amit akarsz, kizárólag azok közül, amit én mondok.
Mosolyogva veszem tudomásul, hogy van még egy közös pont: rossz hazudozók vagyunk. Ez azért dicséretes nem? Vagy nem…
- Nézd már! – hörrenek fel és egy tettetett szigorú pillantással felé nézek – már épp azonosulni tudtam azzal, hogy rosszfiú vagyok, aki illegális versenyeken vesz részt és egy apád-szerű nagy névnek a lányával zúgott Staten Island utcáin. És most még ezt is elveszed tőlem – amit amúgy nem bánnék, így is túl sok van már a rovásomon, de ha nem vele, vagy kamu formában helyette, akkor tényleg meg is tettem volna és volán mögé ülök. Félek apu lassan úgy is beletörődik az életvitelembe, de különben is mit tehetne? Kiadja az utamat? Ettől függetlenül kifejezetten kedves és szimpatikus Savannahtól, hogy nem bújik el mások mögött és inkább vállalja a tetteit, mint másra kenné. Nem sokan mondtak volna ellent az ötletemnek, mindenki mentené a bőrét egy ilyen esetben.
- Miért? – nézek végig rajta, majd az arcán állapodik meg a tekintetem – probléma van a külsőd és az eszed közötti egyensúllyal? Hogy néznek ki akkor az „okos” lányok, ha nem így? – az én agyam viszont ezen a ponton nem okos. Soha nem hittem és nem is fogok hinni a sztereotípiáknak, hogy ha valaki csinosabb és szebb az átlagnál, akkor az ne lehetne okos és értelmes, tanult és tájékozott.
- Nekem sincs semmi kifogásom ellene – Noah talán bele se gondolt akkor, hogy mit indít el a rögtönzött kis akciójával. Nem szokott gondolkozni, akkor se tette. De nagy általánosságban az, amit csinál, köszönőviszonyban se szokott lennie az elképzeléseivel. Most talán abban reménykedett, hogy majd kitépjük egymás haját a verseny alatt, vagy pedig hátráltatni fogom őt Noah érdekében. Hát… azt kell mondjam, hogy ez esetben ennél ostobább már nem is tudott volna lenni. Holnap kiderül.
A kikötő és környéke estefele elcsendesedik. Az utolsó nagyobb szállítmányok általában napnyugta után kiszoktak futni, nem húzzák éjszakákba nyúlóan azóta, hogy a közelben lakók sérelmezték a kései rakodás, pakolás zaját, vagy a kikötőt elhagyó, tülkölő teherhajókat. Legalábbis legjobb tudomásom szerint ez az oka annak, hogy egy lélek se mozog a környéken, rajtunk kívül.
Jól esik, meg is nyugtat az a mérhetetlen szeretet, ahogy az édesanyjáról beszél. Őszinte és természetes, pont amilyennek egy átlag családanyát eltudok képzelni a lányával minden különösebb felhajtás nélkül.
- Sajnálom a válást – hangom csendes, mintha attól tartanék, hogy bárki meghallhatja, hiába vagyunk magunkban. Másrészről, ha akarja az ember, ha nem, az ilyen témákról valamiért mindig részvéttel beszélünk, bele se gondolva abba, hogy az elvált feleknek talán így a könnyebb és a jobb. Hiába éljük a válások idejét, amikor bármerre kapja az ember a fejét házasságok szakadnak meg, családok válnak többfelé emiatt, abba soha nem gondol bele senki, hogy ez talán kegyelemmel szolgál az addig házasságban álló feleknek - Tehát valójában az ő kapcsolatukba is beleszólt az, hogy az apád versenyzett. Minden elismerésem anyukádé. De gyanítom most azért könnyebb már neki úgy, hogy a lánya felnőtt. Szerintem erre fel volt készülve.
Anyu fél éven át depressziós volt, miután Seb az államokba költözött, hogy a saját útját járja. Rengeteget fogyott, és nem csak a természete változott meg, de még a stílusában is olyan radikális változások történtek, amit mi többiek nem voltunk képesek megemészteni. Imádja Sebet, ő körülötte forgott a világa. Ezért is olyan nehéz megértenem és megemésztenem azt, hogy miért nem ül az ágya mellett napi sok-sok órát?
- Apu egy nagyon furcsa szerzet. Szigorú, a politikában nem ismer lehetetlent. Mindig az elképzeléseinek megfelelően csinál mindent, és elvárja, hogy más is így csináljon. Felépített magának egy életet, a hosszú évek alatt egy nagy támogatói bázist és nem csak az egyszerű pórnép tagjaival, de más-más politikussal egyetemben. Amikor gyerek voltam, csak az számított neki igazán, hogy jól éljek, egészséges legyek, meglegyek. Akkor tényleg még… hogy fogalmazzam meg? – gondolkodok el egy pillanatra – akkor még tényleg a család számított neki. Az, hogy van egy gyönyörű felesége, két fia, akinek meg kell teremtenie mindent és olyan szeretetet adni nekik, amivel boldogok lehetnek. Aztán a két fiú elkezdett cseperedni, és valószínűleg nem abba az irányba, mint amit ő elképzelt… - egy nagyobb partoldali szintkülönbségről az aszfaltozott útra ugrok, majd visszafordulva Savannah felé, a kezemet nyújtom neki. Ha elfogadja, lesegítem őt onnan, majd folytatom - nyilván az is fontos neki, hogy mi van velünk, csak nem mutatja ki. Talán mert azt gondolja, hogy nem igényeljük felnőttként a törődést. Csak azt tudja fújni, hogy már megint rólam beszélnek a barátai, benne vagyok az újságban és a többi és a többi. Tudod, én pedig elfáradtam – vallom be és talán a hangomból is kihallatszódik ez a jellegű inkább lelki és mentális kimerültség – belefáradtam abba, hogy megakarjak felelni neki, vagy az elitnek. Nem tudok mosolyogni és bólogatni mert muszáj, mert támogatnom kell őt… én nem ilyen vagyok. Rám van írva minden, amit érzek, nem tudok színlelni. Ezért inkább elviselem a dührohamait és a modorát, ahányszor kapok a fejemre valamiért, amit el se követtem, vagy azért, mert elmertem menni mit tudom én… szörfözni a haverokkal Huntington Beachre. Bonyolult ez.
Nem kifejezetten vagyok büszke az apámmal való kapcsolatomra. Talán soha nem leszek az. Viszont vannak neki is jobb pillanatai, amikor nem akar politikus lenni. Amikor csak van és létezik a mában. Ilyenkor mintha felfedezném benne az apámat. Azt, aki régen is volt.
- Ez hatalmas lehetőség, nézzük bárhonnan is! De mindenképpen leülnék a helyedben a bátyáddal is, hogy átbeszéljétek, ő hogy gondolja. Azt mondtad, hogy a legjobb barátod. Esetleg ő nem tudna néhány jó szót szólni érdekedben az apádnál? Hogy… adjon neked akár egy kis türelmi időt, hogy bizonyíthass neki? Talán van út az ő szívéhez is… segítsek? – én át tudok mászni gond nélkül a korláton, majd onnan le a vízszinthez, onnan figyelem őt és ha segítségre van szüksége, itt vagyok.  
- Úgyis gondolkoztam már rajta, hogy el kellene ugrani megint Monacoba.

Mathieu & Savannah

- Már csak az a kérdés, hogy vajon megéljük azt az időt, mikor lesznek ilyen újságírók? Sok másikkal egyetemben ez a szakma is elkorcsosult. Ma már az is lehet újságíró, aki az addigi élete alatt egy cikket se írt még meg, ráadásul azt se tudja, hogy mi fán terem a helyesírás – a 21.században eljutott odáig a világ, hogy bárkiből lehet bárki, iskola se kell hozzá. Ha kitalálja a tizenéves kislány, hogy márpedig ő fotós lesz, akkor fotós lesz belőle. Ha énekes akar lenni akkor énekes lesz függetlenül attól, hogy milyen iskolát végzett. És csak gyanítani tudom, hogy hasonló körülmények között kerülnek ki a nagy tömegből a riporterek, tv-sek és még az újságírók is, akik közül nyilvánvaló, hogy a legcsapnivalóbbak találnak meg engem is – tudod mi a szomorú? Az én életemben sincs túl sok olyan téma, amihez igazán hozzá lehetne nyúlni. Nem bővelkedek milliónyi kapcsolatban, nincsenek futó kapcsolataim, nem váltogatom a barátnőimet heti vagy napi szinten. Talán egy dolog van, amihez tényleg hozzá tudnak szólni és teszem hozzá, nem is sajnálják az ilyen jellegű történeteket sem, hogy hány ezer helyen fordulok meg akár csak egy hónap leforgása alatt, nyilvánvalóan nem a saját magam keresetéből. De ez meg egy olyan dolog, hogy… - vonom meg a vállam – gyanítom nem én vagyok az egyetlen politikus gyerek, aki szereti és ki is élvezi, hogy a szülei azok akik, és megengedhetik maguknak, hogy a kölyküknek megfizessék a repjegyeket, vagy azt hogy egy jobb szállodában szálljon meg néhány napig – mondhatnám azt, hogy ha már ennyire más utakon akarok járni, mint az apám, ha nem akarom kivenni a részemet a nagyok harcából és a politikusi közutálatból, akkor miért nem mondok le az anyagi javakról sem? Miért nem kezdem el újra, teljesen a nulláról az életemet, miért használom egyfajta eszköznek az ősöket arra, hogy szórakozhassak, világot lássak és éljem az egészséges, felszabadult húszaséveikben járó fiatalok életét? Pont ezért… mert nélkülük nem tudnám mindezt a milliónyi dolgot csinálni és művelni.
- A szüleim bele se gondolnak, hogy milyen lehet kimozdulni a négy fal közül és ahelyett, hogy kicsit „élnének”, elmennének kirándulni, akár csak egy sétára a parkba vagy bárhova. Őszintén megmondom neked, soha nem láttam még őket az efféle egyszerű, hétköznapi, embereket éltető dolgokra összpontosítani. Ha ki is moccannak valahova, akkor felülnek egy jachtra, amit valaki vezet, ők meg beülnek a kialakított helyiségben egymástól néhány méterre, és egész nap a telefonjaikat vagy a laptopot bújják. Esküszöm neked, hogy néhány mai fiatalt szégyenbe hoznának azzal, hogy mennyit ülnek a közösségimédián. Emiatt engem se fognak megérteni szerintem… soha, akár össze is törhetném magam érte – soha nem vártam el senkitől, hogy megértsék, milyen az, ha kimész a nyílt vizekre szörfözni. Ha várod a nagy hullámokat és meg is lovaglod őket. Milyen szembeszállni a természet erőivel, a hideggel, a hóval és a jéggel, előtted a felhőkben eltűnő heggyel, aminek derekán elindulsz felfelé a megadott úton és csak attól függ a túlélésed, hogy mennyire rögzítetted jól magad, mennyire vagy kitartó. Nem véletlenül van, hogy az ilyen „akciókra” is megvan a saját baráti társaságom, mert ezekre nem vehető rá mindenki és akárki. Noah-t például nem tudnám eléggé megfizetni ahhoz, hogy elvigyem barlangászni. Egyrészről klausztrofóbiás, ő soha nem fogja átszuszakolni magán semmiféle járaton, hogy nagy kínkeservek árán elérjen a céljához. És ha már célok, nem szeret semmit hosszabb úton megtenni. Neki nem a megtett út a lényeg, hanem a vége. Nem egy nagy küzdő. Soha nem volt és nem is lesz az.
- Ebben is látok rációt. Jogos, úgyis mondhatnánk – egy időben én is összetörtem minden egyes alkalommal, mikor azt hallottam otthon, hogy „Nem!” „Oda biztosan nem mész!” „Meg vagy te húzatva?” „Elment az eszed?” Én pedig nem tudtam, hogy magyarázzam el akár kézzel-lábbal, hogy de nekem ez jó, ez éltet, ezt akarom csinálni. Nekik mondhattam, de száz szónak is egy volt a vége: nem! Én pedig nem tudtam, hogy törjek össze, jobban vagy kevésbé? Ezért alakult úgy, hogy nagyon sok olyan dolgot csinálok anélkül, hogy előre beszámolnék róla. Utólag meg, ha megtudják, csak vállat vonok. Már megtörtént, nem mindegy?
Nemlegesen, vigyorogva intek nemet.
- Kösz, de épp elég szenzációból volt már lehetőségem kivenni a részem, azt hiszem most is pont elég az, ami valószínűleg alakulóban van – nem tudom, hogy mikor fogja a sajtó felkapni a fejét arra, hogy a legidősebb Girard fia jelenleg is kómában fekszik egy amerikai kórházban, miután a szenvedélyében találta meg a végzetét is, addig tisztázatlan körülmények között. Nem akarom meglátni az első olyan szalagcikkeket, hogy csak én voltam jelen, emiatt ki tudja, hogy mi történt, elvégre nincs ki elmondja a valós, igaz történteket… nem voltak szemtanúk, nem volt senki, aki igazolhatná a balesetet. Már a gondolattól is hányingerem van, hogy én leszek beállítva a bátyám gyilkosának, és fogalmam sincs, hogy hogyan fogom ezt a súlyt elcipelni a vállaimon.
- Én inkább vakmerőségnek mondanám, mint butaságnak. Nagyon sokan vagyunk úgy vele, hogy a szüleinktől kapott nem, az nem. Szent és sérthetetlen. Viszont a többség mégis a másik véglet és ha a szülő nemet mond, a gyerek lázadni fog. Vagy csak azért is csinálja, mert azt mondták neki, hogy nem, vagy pedig még is rátesz néhány lapáttal. Ez az ellenkezés szerintem az emberi természet egyik velejárója, nem leszünk tőle buták. Talán meggondolatlanok és konokok igen, de…én a butaságot inkább a szellemi kvalitásokkal hoznám párhuzamba – buta és buta ember között is van különbség, de őt még csak véletlenül se mondanám annak. Egyszerűen próbálja az apja tiltásának ellenszegülve kihozni a lehetőségeiből és a szenvedélyéből a maximumot. Voltaképp… pont olyan ő, mint én, csak mindkettőnknél más lenne a végkimenetel, ha a szüleink felszívnák magukat velünk szemben.
A szüleit illető dolgokra nehezen tudok mit mondani. Az én szüleim soha fel se vetették a válás lehetőségét és ha valamiben apu is jeleskedik, az a házassága. Apaként talán csapnivaló tud lenni, viszont az anyuval való kapcsolata őszinte és több, mint huszonhét éve töretlen. Úgy vigyáz a házasságukra, mint egy féltett kincsre és esélyt se adott még arra, hogy esetleg mással hozzák őt hírbe. Talán ezért is érinti olyan rosszul az, hogy nap-nap után más nővel lát engem az újságokban. Valószínűleg nem azzal van a probléma, hogy nekem nem hisz, hanem azzal, hogy hagyok támadható felületet nem csak magamon, de a családom hírnevén is. Az viszont egészen meglepő, hogy arra még nem jött rá, hogy Franciaország és Amerika merőben különbözik egymástól…Nyugaton a pletykák éltetik az embert.
- Ebben nőttetek fel, Savannah. Azt csodálnám, ha semmiféle érintettséged nem lenne a versenyzéseket illetően. Erre fel kellett készülni mindenkinek – az autóversenyzés nem arról szól, hogy mennyire „fertőző” vagy sem, hanem arról, hogy milyen ingerek érik az embert gyerekkorában. Ha pedig ők ott voltak a szüleikkel a pálya közelében, akkor nagyobb valószínűséggel alakul ki bennük az autók és az adrenalin iránt érzett rajongás és vágy. Mondhatni „családban marad”. Ezt pedig az anyjuknak is tudnia kellett volna.
Miután lesegítem a falról, szórakozottan felnevetek. Egy ideig nem is mondok semmit, csak figyelem a cipőm orrát, az utat, majd pedig az éjszakai ruhát öltött hidat. Megdörzsölöm a homlokomat.
- Szerintem apu sokkal jobban örülne annak, ha a „családi vállalkozásban” lennék ennyire maximalista, abban másznám meg a képletesen értett hegyeket és abból hoznám ki a maximumot, mint az általam űzött „hülyeségekből”. Abból ő és a család soha nem fog profitálni, hogy én boldogan élem azt, amit választottam magamnak. Őt nem érdekli, hogy mennyire unalmas az az élet, amit ő választott, ha már egyszer tett azért, hogy kitapossa a fiai előtt is az utat – a politikusi mentalitás önzőségen alapul és kizárólag az számít nekik, hogy hány különböző helyen képesek még a befolyásukat gyarapítani. Én is ezer meg egy lehetőséget nyújtanék neki, és azt, amit eddig ő elért, én képes lennék megsokszorozni. Egy a bibi: nem vagyok olyan készséges.
- Ez lehet. Viszont más szemszögéből is megismerné a helyzetedet, amibe ő nem tud belegondolni csak azért, mert makacsul hisz a saját maga elméletében és véleményében. Persze nem jelenti azt, hogy emiatt majd minden megváltozik és elfogadja, hogy te is pályára teremtél. Egyszerűen elültetnek egy-két kisebb gondolatot a fejében, és talán máshogy fog tekinteni bizonyos dolgokra. Nem mással nyernéd meg őt, csak más szemével tudna látni és más fejével gondolkozni. De ez csak az én véleményem, nálunk se jött be túlzottan, mikor a nagybátyám próbált meg beszélni a fejével. Viszont azóta belátja azt, hogy nem várhatja el száz százalékig, hogy mi kiálljunk nem csak a politikában elfoglalt szerepköre mellett, de úgy alapjáraton azt se, hogy teljes mértékben osszuk a politikai nézeteit. És félre ne érts – tartom egy pillanatra magam elé védekezésképpen a kezeimet – ezt nem azért mondom, hogy megakarjalak győzni valamiről vagy, hogy most azonnal menj és változtass az eddigi hozzáállásodon vagy épp az apádén. Egyszerűen én így élem meg és harcolok mind a mai napig a tiédhez hasonló szülői tiltások ellen – makacs és hajthatatlan. Ő akar tenni és egyedül akar bizonyítani az apjának. Csak félek tőle, ha nem von be a történetbe egy harmadik félt, esély se lesz arra, hogy az apja esetleg más gondolatokat formáljon meg vele kapcsolatban, mert hisz a véleményében.
- Ne aggódj, magamból kiindulva biztos fogok találni ott is valakit, aki majd felkarol – nevetek fel, mert való igaz, az ismerkedési szokásaimat sikerült egy teljesen új szintre emelnem. Olyan nincs, hogy én valahol nem tudok senkivel se kommunikálni és magamra maradok.
- Gondolom az elkövetkezendő időszakban akkor nem fogsz túl sokat tartózkodni New Yorkban – nem is kérdés, mint megállapítás ez. Ahogy beindul a nyári szezon, mi se tartózkodunk túl sokat itt, szeretjük a hátunkra venni a többiekkel a kontinenseket és mikor mi jut eszünkbe, ott töltünk el hosszabb időt. Hogy mi lesz az idei program? Még nem tudjuk pontosan…
- Ez jó is lesz – lépkedek le a köveken a vízig, ahol egy sziklatömbre ülök le – ha nem lenne ekkora szenvedélyed a versenyzés és nem ezen a pályán képzelnéd el magad, vagy nem az lenne az apád aki, gondolkoztál azon, hogy mihez kezdenél?

Mathieu & Savannah

- Tehát… akkor bízzunk benne, hogy az újságírás is olyan lesz majd idővel, mint a divat? – gondolkozok el egy pillanatra. Talán nem hülyeség. „Miért ne?” kérdéssel a tekintetemben az ég felé mutatom a tenyereimet – ha azt vesszük, hogy manapság hány olyan dolog jön megint vissza a köztudatba és válik ismét divatossá, amit a régi időkben hordtak és viseltek az emberek, akkor talán ezzel se lövünk nagyon mellé és bízhatunk a jó szerencsénkben, meg abban, hogy a költői… bocsánat újságírói szabadságnak a végére pontot tesznek és úgy fog működni, ahogy illik.
Lehet ez is ugyan úgy körbejár, mint egy-egy régen elfeledett, annó jó szolgálatot tett, majd jó ideig cikizett és gucsmolt ruhadarab vagy bútor, esetleg szokás? Idővel majd megint előveszik, alaposan leporolják, aztán rájönnek, hogy nem is volt az olyan rossz dolog? Nem bánnám. Már csak az a kérdés, hogy a mi generációnk megéri ezt az időt egyáltalán, mert tagadhatatlan, hogy az újságírás reneszánszát éljük… negatív értelemben – ó, ne is mondd! Ráadásul helyesírási hibákkal is beszélnek – nem mondom, én is jobb szeretek olykor-olykor kurtán, a mai szlengekkel és a mai kornak megfelelően írni és beszélni, elvégre… annak a korosztálynak vagyok én magam is a képviselője. Persze otthon, főleg apu ismerőseinek körében oda kell figyelnem, de ha a társaság olyan, ami jobban megérti ezt a fajta nyelvezetet, mint az irodalmit, vagy úgy általánosságban az egyszerű, hétköznapit, én se vagyok különb nálunk. És jól esik, hogy nem is kell odafigyelni állandóan arra, hogy mit mondok, hogy mondok, miért nem úgy mondtam és miért amúgy?
Okfejtését az alsó ajkam sarkát rágcsálva hallgatom végig, majd jókorát bólintok.
- Nem mondom, hogy nincs valóságalapja és azt se, hogy valamilyen szinten az utóbbival nem értek én is egyet – millió és számos ponton lehetne kritizálni a munkájukat vagy azt, hogy miféle témákat rángatnak elő annak érdekében, hogy szórakoztatni tudják a „közönségüket”. És az a baj, hogy fel is hatalmazza őket a puszta munkájuk arra, hogy meg is tegyék. Ők pedig hülyék lennének nem élni a lehetőséggel és nem a legszaftosabb történeteket adni az embernek. A bulvár meg tudjuk jól, hogy milyen… az esetek többségében nem hisz neki az ember, aztán ha ott áll vele szemben az érintett fél, mégis ferde szemmel néz rá, mert „mi van, ha mégis igazak a pletykák?”
Kényszeredett mosoly jelenik meg a szám szélében.
- Nehogy azt hidd. Apámnak nyilván megvan a maga kellő mennyiségű dolga és kötelezettsége. És főleg az utóbbi, nem is látjuk őt sűrűn. Anyu viszont tipikus otthon ülő politikus feleség és csak azzal próbálja elütni az unalmas, semmittevés köré épülő életét, hogy elkezdett festeni. Legalább kibontakoznak a művészi hajlamai, azt pedig nem lehet elvitatni tőle, hogy jó benne. Úgyhogy legalább ezzel foglalkozik - nem véletlenül járt ennek megfelelő iskolába se - ennyit a nagy fáradtságról. Bár, a semmit tevésbe is el lehet fáradni, ezt nem vitatom.
Elhúzom a szám. Valószínűleg mindenki tapasztalta már, hogy milyen az, ha nincs tartalma a napnak és jóformán az a fajta unalom öli meg az embert amiért ide-oda pakolja magát, de sehogy se jó. Se célok, se tervek, kedv meg még annyi sincs. Rosszabb, mint lefutni egymást követően két maratont. Így se úgy se telik az idő, de az utóbbi esetében legalább történik valami. Nézheted a tájat, az embereket, buzdíthatod magad.
A további szülőket illető témára csak legyintek. Felesleges szócséplés, soha nem fognak megváltozni, és nem is fogják osztani a nézeteimet. Tudom, hogy bennük nem fogok soha támogatókra találni és nem is küzdök már azért, hogy ez megváltozzon.
Az elővett telefon először megrémít. Egy pillanatra tényleg elhiszem, hogy ezt most feldobja a netre úgy, hogy nem is olyan régen még én küzdöttem azért foggal körömmel, nehogy valaki észre vegye őt és lefotózza. Jó, azt hozzáteszem, hogy még mindig jobb, ha mi publikálunk, mint a sokat szidalmazott újságírók, mert amit mi kiteszünk és egy-két szóval kommentálunk, akár odafigyelve a környezetünkre is, azt ők nem teszik meg. Mégis, nem véletlenül jelzem, hogy ezt inkább hanyagoljunk, bár rajta se tűnik teljesen nyilvánvalónak az, hogy valóban meg is tette volna. Azt hiszem van mindkettőnknek épp elég baj a megítéléssel kapcsolatban, nem kell, hogy rá is tegyünk erre még egy lapáttal.
- És ha a bátyád őrültnek tart, akkor ő nem az? – nevetek fel, elvégre mégiscsak egy csónakban eveznek – de feltennék egy kérdést neked, bár nem biztos, hogy tudni fogod rá a választ. Ha az apád nem akarja, hogy ezt csináld, ha nem akarja, hogy te is versenyezz, akkor mi a francért indított el téged ezen az úton, miért húzta el az orrod előtt a mézesmadzagot, hogy aztán csak szenvedj azért, mert nem engedi meg neked, hogy csináld amit szeretnél? – teszem fel a találós kérdést, ami nem sokkal ezután és az újabb apját illető kritikát követően hagy bennem további kérdéseket. Mert egy pontból még nem vizsgáltuk meg a dolgot.
- Amúgy… nem lehet, hogy inkább az a probléma, csak nem mondja, hogy jelen állás szerint még nem tart ott a sportág, hogy ténylegesen a nők is bekerüljenek a mezőnybe? Hosszú távon legalábbis, ő pedig nem akarja, hogy csalódj az álmaidban, így inkább elvállalja a rossz zsaru szerepét és vállalja, hogy rá haragudj? – mai napig hallani azokat a tényszerűségeket, hogy egy-egy ilyen versenyt, főleg a mostanában megtoldott hosszú naptáras versenysorozatokat egy női szervezet, egy női test nem tudná elviselni és a helyén kezelni. És ez, valamint a szponzorok hiánya okozza a foglalkoztatottságuk mellőzését. Az viszont tény, hogy vannak női versenyzők, és egyes kategóriáknak, így a Formula 2-nek is volt női pilótája, aki az egyedüli volt a mezőnyben, viszont ő se vett részt az összes versenyen, hanem valaki mást váltott. Valószínűleg ez még nem az az idő ebben a férfi központú világban, hogy megváltoznának a nézetek, de talán mindennek eljön majd az ideje, mint ahogy mondta, az újságírás is egyszer megváltozik… talán ez is, de nem biztos, hogy a mi időnkben.
-  Akkor téged is köszönthetünk az ingázók körében? – mert én se csinálok mást, mint jövök megyek. Persze javarészt most az Államokban vagyok, csak egyszer-egyszer utazok haza, többször inkább a srácokkal megyünk el valahova, addig se a szüleinket kell hallgatni, vagy az ő világnézetüket osztani. És különben is szükségem van az élményekre, a kapcsolatok ápolására és arra, hogy ne egy helyen éldegéljek megkötve ugyan azokban az ingerekben.  
Felnevetek a kérdésén.
- Lehet. Semmit, mert ezt akarod csinálni. Ha elég elszánt vagy és bízol is benne. Más talán azt mondaná, hogy nem is kell, hogy feltétlen jó legyen valamiben, csak elég szorgalmas, hogy belekezdjen és beletanuljon. Néhány munka olyan, mint a szerelem: nem mindig köttetik első látásra. Az is lehet, hogy eleinte terhes és unalmas, idővel viszont lehet, hogy szerethetővé válik. Talán, ha több időt töltenél mikrofonnal a kezedben riporterként, azt is megszeretnéd. De ha már kalandkeresés – lököm meg őt finoman vállal – egy jó hegymászást, búvárkodást, hajózást, evezést és sok mást, bármikor feltudok neked ajánlani – nem mindenkinek való egyik sem, de ez is pont olyan, mint a versenyzés. Szoknia, tűrnie és bírnia kell a testnek, mert nagy, olykor kibírhatatlannak tűnő erők hatnak rá, főleg egy mélytengeri búvárkodás alkalmával.
- A szerelem… csodálom, hogy lányos álmaid is vannak – pimaszkodok kicsit, majd nagyot sóhajtva a víz felé fordulok – azért kívánom neked, hogy ne kelljen azon gondolkoznod, hogy mihez is tudnál kezdeni. Remélem, hogy bejönnek majd a számításaid és nem kell csalódnod.
Csak jókat tudok neki kívánni és azt, hogy legyen önmaga, ne hagyja, hogy eltántorítsák a céljaitól legyenek azok bármilyen nehezek is.
- Tényleg! – jut eszembe – ha már leverekedtük ide magunkat és ilyen jól ülünk, megkérdezem… mi lesz a bulival? Nem az volt a terved, hogy a verseny után buliba mész? Helyette lecibáltalak ide ömlengeni...  

Mathieu & Savannah

Nagyokat bólintva osztom a véleményét.
- És az a baj, hogy inkább a "nem jó így" érvényesül – annyi mindent kell az embereknek elviselniük, annyi mindenen kell keresztül menni, eltűrni és beletörődni, hogy nem meglepő az, hogy amiről mi beszélünk, amire mi vágyunk, pont úgy tesszük, mintha magának a Messiásnak eljövetelére számítanánk. Sokan talán hiteltelennek gondolnák azt, hogy én parádézok az emberek jóléte, nyugalma, szabadsága mellett úgy, hogy közben az apám pénzén vett méregdrága Ferrarit vezetem és negyedévente kiruccanok valahova a világ túlsó felére, de vallom, hogy a magamfajtáknak pont ugyan úgy ki kell állnia a sorsfordító küzdelmek mellett, mint mindenki másnak. És nyilván nyomor és nyomor között is van különbség. Én nem tapasztaltam még meg, hogy milyen ha mellőzni kell, vagy a szokásosnál silányabb minőségű dolgot kell megvásárolnom a boltban, de azt tudom, hogy milyen, ha kikészítik az emberségedet, a lelkedet és mentálisan is meggyötörnek.
- Szerintem ez a mai világban óhatatlan – vonok vállat, mintha természetes lenne a szlengek használata. Az is. Modern világban élünk, és amennyire fejlődünk bizonyos területeken, annyira „korcsosodunk” néhány másikon – nekem ami talán a legnagyobb problémát okozza az az akcentus. Talán annyira nem tűnik vészesnek, de remélem értékeled az igyekezetemet amiért bár jól titkolom, de véres verejték folyik a hátamon a próbálkozás miatt, hogy érthető legyek. Bár… ha már mindketten beszéljük a franciát, valószínűleg az erős akcentus se zavarna – kicsi korom óta tanulom az angolt, így bár tökéletesen megtudom értetni magam, mások megértésével sincs baj, pont olyan, mintha a második anyanyelvem lenne, valamiért a franciára jellemző elharapások, eltűnő hangzók ugyan úgy megjelennek benne. Az olasz egy másik téma. Azt valamivel később, az iskolában kezdtem el, viszont szebben beszélem, mint amennyire tökéletesen használni tudom. Ott azért kell a súgó néha.
- Ezt pont nekem mondod, aki azt se tudja, mi fán terem egyhelyben ücsörögni egész álló nap? – néha kell a pihenés ezt aláírom, és egy-egy húzós nap után, vagy egy edzőteremben töltött kínlódást követően jó is az, ha letudok ülni, ki tudom fújni magam és néhány óra erejéig csak létezek. De, hogy ezt napi szinten, sőt heti és havi szinten csináljam?
Azt is megmerem kockáztatni, hogy vannak olyan napok, amikor anyu még a házból se teszi ki a lábát, mert minek? Levegőt szívni? Ugyan már, még megárt! – de végtére is, ebben nőtt fel. Ő azt a fajta családi hagyományokat hozta, ahol a nő csak ül otthon és várja haza mosolyogva a férjét. Néha főz valamit, hogy még boldoggá is tegye, de ennél több dolga nincs. És ne érts félre, nem szidni akarom őt, vagy… rombolni az imidzsét, szeretem. De egyszerűen nem tudom ésszel felérni, hogy hogy lehet így élni egyáltalán? Persze én pont ennek ellenkezőjét csinálom, ezért nem értem. Mint ahogy ők se engem – be kell látni, hogy az erős ellentétek olykor nem vonzzák, hanem ütik egymást. Akkor viszont bucira.
A hallottakból kiindulva, és talán meredek a légből kapott feltételezésem, de semmit nem zárhatunk ki. Épp ezért, már csak kíváncsiságból eredően is felteszem Savannahnak a kérdést, csakhogy neki mi lenne egy ilyen jellegű forgatókönyvről a véleménye.
Kíváncsian hallgatom őt végig, komolyan odafigyelve minden szavára, de még a hanglejtésére is. Néha hezitál, máskor pedig ugyan azt a makacs, energikus hevességet látom benne, mint a verseny pillanatában. Én mégis máshol kezdek bele a válaszadásba, de inkább a véleményformálásba.
- Csakhogy az őrülethez is hozzáfűzzek valamit – először mosolygok, majd komolyabbra fordítom a szót, úgy meredek a víz irányába - Ahhoz, hogy több, mint 300km/h-val száguldozzon az ember, igen… azt hiszem elkerülhetetlen az, hogy valaki őrült legyen. De szerintem inkább pofátlanul jó csapatjátékosok és őrülten kitartóak. Én általában csak addig megyek el az őrületem határáig, amíg én rajtam múlnak dolgok és mások nem sérülnek. Eddig tart az én őrületem, nem tovább. Addig, hogy felelni tudjak a tetteimért, hogy eltudjak számolni a lelkiismeretemmel, ha történik valami. És, ha a forma1-re vagy 2-re gondolunk, itt most nem is kifejezetten a versenyzőket kell alapul venni, hanem azokat akik felelnek a csapatért vagy tervezik a kocsikat, akik összerakják… Technikai sport, tudjuk mind… de mit érezhetnek azok a szerelők, akiknek egy esetleges hibájukból baj történik? Vagy a tervezők? Tök mindegy, hogy pilótaként milyen kvalitásaid vannak, ha tönkremegy a motor és kigyullad, nem tudsz kiszállni, ott maradsz és tény, hogy tiéd is a felelősség mert nap, mint nap beszállsz a kocsiba, de a többieké is mert közük van hozzá, dolgoznak rajta. Az ő őrült fejükbe mi mehet végbe? – talán nem teljesen egyforma a két dolog, de mégis ennyit számít a csapatmunka, főleg az extrémebb helyzetekben. Életek függhetnek tőle és talán valaki bele is rokkanhat. Fizikálisan és mentálisan is. Én nem tudom, mennyit bírnék el lelkileg.
- A világ sajnos ott tart, hogy hatvan pluszos vénemberek hoznak döntéseket mindenki, még a nők teste felett is – utalok a legutóbb meghozott törvényekre is egy gyerek megtartásával kapcsolatban – sajnos nem tudunk fejlődni, hiába a törekvések. De tudod, hogy ez mindig így megy… majd, majd, majd, állandóan csak elodázunk mindent, aztán a majdból sose lesz, vagy majd egyszer csak. Aztán jön valaki, aki beújít mert mer nagyot álmodni, és vagy bejönnek a számításai és felemelik, vagy körbe röhögik, hogy „ezt az idiótát”.
És ez mindig igy van, ha szimpla személyekre is bontjuk le a történetet. Mindenki csak halogat és vár. De meddig?
- Nem igazán – nevetem el magam – szeretem New Yorkot, most már túl sok minden, illetve túl sok mindenki köt ide, akiket nem akarok elveszíteni. De mennem kell néha valamerre. Haza, vagy más országokba, ha csak hetekre is. Viszont a mehetnékem ellenére az is kell, hogy legyen egy olyan pont az életembe, ahova mindig hazatérhetek.
Látom rajta, hogy a riporter témától nincs elragadtatva, emiatt nem is húzom vele sokáig az agyát.
- Rengeteg adrenalin, de más módon. Viszont hasonlít a kettő egymásban arra, hogy sok esetben itt is hajszálon múlhatnak dolgok, és egy rossz lépes, egy rossz döntés talán az életed utolsó döntése lehet. De közben világot látsz… láthatod, hogy milyen, ha a felhők felett süt a Nap. Milyen olyan magasból a kilátás, amikor már tényleg domborodik a táj, és elhiszed, hogy a Föld gömbölyű. Vagy… láthatod milyen a világ a víz alatt. Olyan vízben, ami nem medencében vagy fürdőkádban van. Tudom, más így elmondva. De meg kell tapasztani – én már nem tudnék lemondani ezekről akkor se, ha néha iszonyatosan magányos, példának okáért egyedül, kirögzítve egy fém póznához, csákánnyal felküzdeni magadat a hegytetőre.
- Jaj, csak viccelek, én biztos vagyok benne, hogy elképesztő a nőies oldalad. Amúgy meg… szerintem a vezetés is lehet nőies… Vagány módon nőies.
És tessék, végszóra meghozom neki a bulit, amit mindketten elfelejtettünk. Jóformán repülök utána, mihelyst eszébe jut, hogy jelenése van, és az az út, ami lefelé jövet kullogva egészen hosszúnak tűnt, azt jóformán két perc alatt tesszük meg visszafelé.
- Megígértem, hogy elmegyek veled, és én állom a szavam. Talán még Noah-t is elcsípjük, nem hiszem, hogy ő nemet mondana egy kis iszogatásra. Koccinthattok üdítővel, és az orra alá dörgölheted, hogy te aztán elpicsáztad őt. És ezt is kipipálhatod a bakancslistádon. Az ivászatot viszont csak módjával, mert ciki vagy sem, rémes ivó vagyok – szeretek inni. És tudok is… két pohárig még tartom is magam derekasan. Viszont hamar a fejembe száll, én pedig két perc alatt képes vagyok szembe menni minden elvemmel, másnap meg fogom a fejem, hogy „Jézusom ez én voltam?” – úgyhogy előzetesen nem ígérek semmit, csak azt, hogy elmegyek veled és behajtom Noah-n a bocsánatkérést, amiért alábecsült téged.  

Mathieu & Savannah