- Egyáltalán nem az – intek nemet – én is büszke vagyok rá, ezzel nincs is probléma. Ha tehetném inkább franciául beszélnék. Csak, amikor idejöttem és elkezdtem kommunikálni, tök mindegy, hogy kivel, láttam azt az apró kis mozdulatot, tudod amikor… félrefordítják egy kicsit a fejüket, egyén függő, hogy megemelik a szemöldöküket vagy összehúzzák a szemüket és látod rajtuk, hogy rohadtul koncentrálniuk kell, hogy megértsenek és még fülelnek is, hogy jól hallják, amit hallanak? – a bizonyosság kedvéért be is mutatom neki a mozdulatsort, míg szóban is vázolom a problémám fő okát, ami miatt van, hogy jobban, van, hogy kevésbé erőltetem meg magam, hogy odafigyeljek az angolra – na… miután a huszonnyolcadik ember is ilyen képet vág és ilyen mozdulatokat tesz, komolyan elgondolkozol azon, hogy veled van a baj vagy mindenki mással? Aztán rájössz, hogy bakker, ezek rohadtul nem értik, amit mondasz, mert ténylegesen hasonlóan beszélsz angolul, mint franciául, legalábbis hasonlóan ejtesz ki szavakat, csak egy másik nyelvben. Bár… - vonok vállat – az is feltűnt mióta itt vagyok, hogy sok amerikai ahhoz is lusta, hogy gondolkozzon, nem, hogy még abba is erőt vagy energiát fektessen, hogy megértsen egy akcentussal beszélt angolt – nem, nincs különösebb problémám az amerikaiakkal… csupán azzal, hogy úgy gondolják ők szarták a spanyolviaszt, körülöttük forog a Föld, közben olyan sötétek tudnak lenni, mint az éjszaka. De ez is az amerikaiak sajátja. Mindent ők találnak fel, az ő zenéjük és popkultúrájuk a "leg", csak ők tudnak értéket adni a világnak és még arra is hivatottak, meg joguk van hozzá, hogy odamenjenek mások országába, beleszóljanak mások háborújába, felfegyverezzenek más országokat, hogy azok úgy táncoljanak, ahogy az amerikaiak fütyülnek, és tönkre tegyenek más kultúrákat, életformákat. Mint mondtam, az amerikai nép egyéneivel nincs problémám, nyilván itt is, mint mindenhol máshol, a fejétől bűzlik a hal…
- Ne aggódj, majd eljön az az idő is, amikor máshogy se fogok tudni megszólalni, mint az anyanyelvemen – mert ha részeg vagyok, teszem azt, akkor is hiába beszélek angolul, az akkor is francia. De a lerészegedésig nem szándékozok ma eljutni.
Nagyot bólintok a Duracelles hasonlatán, a vigyorom pedig közel az egész fejemet körbe futja.
- Szerintem mi feltudnánk tölteni egy atomreaktort… nekem mindig azt mondta a nagybátyám, hogy ha … így kell megjelennem valahol – mutatok végig magamon, utalva az egyszerű farmernadrágomra, sportcipőmre, pólómra és dzsekimre – akkor olyan vagyok, mint egy visszatartott ló, akit nem engednek igazán meghajtani. Aki nem futhat olyan gyorsan ahogy tud… vagy akiből nem tudják igazán kihozni a maximumot, mert nem jó a zsoké. Nem azt mondom, hogy nem tudok megülni a seggemen egy-két órát nyugodtan, vagy nem vagyok képes leülni, hogy megnézzek egy filmet. Nekem inkább arra van szükségem, hogy fizikálisan és mentálisan is lekössenek.  Ha nincs az egyik, mert mit tudom én? Ömlik kint az eső, akkor leülök valakivel sakkozni, nézek valami filmet, olvasok, vagy playstation és társai. Úgyhogy nem azt mondom, hogy nem tudok nyugton ülni, csak határozott ideig… egy álló napon tuti, hogy nem, de még egy fél napon át se menne – és nem mondom, hogy nem fárasztó ilyen, állandóan foglalkoztatásra vágyó aggyal és testtel élni. Ha le is jártam az összes lábamat egy nagyobb hegyitúra után, még este azért le kell mennem egy „levezető futásra”, csakhogy a lelkibékém meglegyen. Lehet, hogy ez már inkább beteges és mániás, de mit tehetek, ha ez lettem és ez vagyok én?
- Azért megnyugodnék, ha teljes mértékben kiküszöbölnék ezeket a dolgokat. Esküszöm neked, ahány versenyt nézek, a rajtnál úgy feldübörög a szívem, mint ott helyben sokuknak a kocsikban… - voltaképp mindig a rajt, a helyezkedés a legrizikósabb, amikor öten, hatan, sokan akarnak megpróbálkozni egy előzéssel, egy vonalba kerülnek a szűkülő aszfalton és ide-oda lökdösik egymást. Aztán ki tudja, hogy ki húzza a rövidebbet? És akkor még finomnak, úriembereknek lehet őket nevezni, mert a NASCAR-ban például egészen biztos, hogy ripityára fog törni néhány autó. Ott aztán nincs finomkodás, úgy kirakják egymást, ahogy éppen nem szégyellik. Márpedig azt nem szokták... szégyellni a durva mozdulatokat.
- New York nekem jelen állás szerint az a biztos pont, ahova hazajöhetek. Itt is feltalálom magam, remek falmászó termek vannak, konditermek, boxklubbok és társai, aztán ha többre vágyok csak elindulok Kanada felé. Ott mindent megtalálok, amit itt a felhőkarcolók között nem – bár egy ideig még azoknak is megvolt a maga varázsa, de nem vagyok benne biztos, hogy mostanában újra otthonosan fogok mozogni a parkourosok világában. Ez a vonat talán már elment és ha Seb nem fog magához térni, valószínűleg nem is fog visszakanyarodni értem…
-  Ha esetleg a jövőben erre jársz, dobj majd egy üzenetet, a legtöbb platformon roppant fantáziadús módon, Mathieu Girard néven megtalálsz… és ha vevő vagy tényleg valami másra, ami izgalmas, szórakoztató, de nem száguldozás, akkor szólj, kitalálunk valamit – azt nem garantálom, hogy azzal, ha eljön velem egy nagyobb hegyitúrára vagy falmászásra, később pedig tényleges hegymászásra, majd ő is belebolondul az én szenvedélyem néhányába. De ez akkor is egy jó mód arra, hogy esetlegesen megértse, belőlem mit váltanak ki, másrészt pedig ő is lásson valamit még a világból, mert gyanítom, nagyon sok dolog még előtte is rejtve van.
- Szigorúan szőlőlével, igaz? – attól függ, hogy milyen is az a szőlőlé? Lehet, hogy nagyon bőszen hirdetem az iváskultúrám furcsaságát, amin sokan talán megbotránkoznának, de egy jó borra még én se mondanék nemet, ha kínálnának vele. A következményekkel meg majd számolok utána.  
- Ha nagyon adja a macsót, akkor legyezgesd kicsit az egóját… ha van valami, amit nagyon utál, de legalábbis nem tudja, hogy hogyan kezelje, az a dicséret. Ő magát szereti ünnepeltetni mintha valamiféle sztár lenne, de az, ha meg is dicsérik ráadásul huzamosabb ideig teszik azt, zavarba jön és kellemetlenül érzi magát. Olyankor érdemes vele kommunikálni, talán az az ő igazi arca, csak elbújt egy tahó balfasz álca mögé, és ott felejtette magát – Noahnak kétségkívül bajok vannak a fejében. Minden olyan tulajdonságát, ami jó és értékelendő, mintha elakarná rejteni az emberek elől, nehogy rájöjjenek, hogy ő alapjáraton egy jó srác, csak nincs még ember a világon, aki megértené őt, a gondolkodását és alapjáraton a világról kialakult képét. Talán épp azért jövünk ki annyira, mert én beláttam a maszk mögé azután, hogy behúztam neki egyet. Azt megelőzően addig verte a melleit, ameddig a többi srác ott volt mellette és hasonló módon, hasonló stílussal reagáltak, mint ő. Mikor aztán megkapta azt, ami neki jár, mintha megijedt volna. És nem tőlem, mert hogyan is ijedt volna meg tőlem? Hanem attól, hogy elvetette a sulykot és ezért kapott egy jó nagy sallert. Valószínűleg azelőtt soha, senki nem mosott még be neki a viselkedése miatt, és mint egy neveletlen, uralkodásmániás kutyának, neki is meg kellett mutatni, hogy mikor mit szabad és nem szabad csinálni. Márpedig egy nővel nem állunk le hőbörögni.
- Csak nehogy visszanyaljon a fagyi – teszem hozzá vigyorogva - … és, mi lesz ezzel a társasággal, ha itt hagyod New Yorkot? Azokkal a barátokkal, akiknek megígérted például azt, hogy ma ott leszel a bulin? Vagy ők is abba a brancsba tartoznak, akik mennek majd veled? – alapjáraton egy rémesen ragaszkodó ember vagyok. Azt, akit megszeretek, aki igazán a barátom lesz, nem szívesen engedem ki többet a kötelékemből, épp ezért nehéz elhinnem, hogy talán eljön majd az ideje annak, hogy Noah-tól is el kell szakadjak, vagy néhány másik sráctól és lánytól, akik már azóta mellettem vannak, hogy átléptem az országhatárt. Persze, a mi, de főleg az én világomban nincsenek igazi távolságok és ha ők nem is, én sűrűbben fogok tudni erre járni…
- Hova is megyünk pontosan? Megírom ennek az Isten átkának is a címet, hogy szeretne koccintani vele egy... hogy is mondta? "Babácska"... már, ha esetleg nincs ott alapból ő is.

Mathieu & Savannah

Elmosolyodok a németeket érintő kritikán.
- Ebbe nem tudok belekötni. De azt azért hozzá kell tenni, hogy bőven vannak olyan amúgy angol anyanyelvű népek is, például az írek vagy ausztrálok, akiknek aztán olyan akcentusa van, hogy ugyan úgy csak pislog az ember – és persze a brit-és az amerikai angol között is vannak különbségek nem csak szavak terén, de kiejtésben is. De minden országnak megvan a maga akcentusa, így össze se lehet hasonlítani, ellenben azonnal fel lehet ismerni, ha különböző nemzetiségű emberek az angollal igyekeznek boldogulni. Az enyémet nem is szívesen hasonlítom egy nemzetéhez sem, azonnal rá lehet vágni, hogy francia vagyok.
- Ez meg a másik véglet… én nem is lustának mondanám őket, hanem sznobnak. És ilyen például a francia is. Sokszor tapasztaltam már odahaza, hogy angolul megszólalni, na az már derogál… És ahogy te is mondtad, nem is szívesen tanulnak meg mást. Ugyan ez van Spanyolban és Portugáliában is. Legalábbis ezek már saját tapasztalatok – azt gondolná az ember, hogy a mai világban ma már az a minimum, hogy mindenki megérteti magát legalább angolul. Ezzel szemben mintha visszafelé fejlődnénk és inkább tekintünk büntetésként az nyelvtanulásra, amivel szemben dacolni kell.
- Ó, egy percig se gondolom, hogy olyan vagy… De ha már így kitértél rá és ennyire magyarázkodnod kell, azért elég gyanúsnak tűnsz – szűkítem össze a szemeimet, majd egy játékos mosollyal megrázom a fejem jelezve, hogy csak hülyéskedek.
- Hát – nagyot sóhajtok, majd az ég felé emelem a tekintetemet, végül vissza rá - … bízzunk benne, hogy ennek is eljön majd az ideje… a legjobb barátaim mind láttak már ilyen… állapotban? – válik kérdővé a hangsúly. Nem is tudom, minek nevezzem – nem mondom, hogy feltétlen büszke vagyok magamra ilyenkor, de hát ez is én vagyok, nincs mit tenni – sokszor hallgattam egy időben, hogy nem vagyok elég laza, nem tudok és miért nem tudok csak úgy kikapcsolódni és igazán bulizni, élvezni a fiatalságot? Egyrészt talán koravén vagyok, ami miatt soha nem fogok bocsánatot kérni. Másrészről pedig voltak, és talán vannak mind a mai napig olyan gátlások bennem, amit nem fogok tudni csak úgy levetkőzni. Az, hogy én igyak és úgy istenesen igyak, egyfajta próbatétel a számomra és nem csak azért, mert genetikából kifolyólag nem bírom az alkoholt. Pont úgy, ahogy az egész családomnak ellensége… másrészről pedig láttam én már olyan állapotban az ital hatására hozzám közel álló embereket, amit nem szívesen elevenítek fel magamban. Jobb bizonyos dolgokat elfelejteni, vagy szimplán nem gondolni rájuk, és tenni azért, hogy én ne jussak el odáig.
A lemerülésre jó nagyot bólintok.
- Ritka nálam, de egyszer már volt hasonlóban részem, de az inkább ijesztő volt, mint az a fajta „lemerülés”, amikor az ember csak keres magának egy ágyat és leteszi rá magát másnapig – már csak attól elfog egyfajta pánik, hogy visszagondolok rá. Szinte felelevenedik bennem az elnehezülő láb érzése, a homályos látás, a furcsán, hol mélyebben, hol gyorsabban, hol kihagyva verdeső szívem, a fülzúgás és a nehézlégzés. Először pánikbetegségre tippeltek, de mitől is lett volna nekem pánikbetegségem? Egyáltalán miért pont akkor, amikor a tökéletes kikapcsolódást választva indultunk hosszú hegyi túrára a srácokkal? Nálam ez a természetes és a nyugtató közeg. Aztán megértették velem az emberek, hogy oké, hogy fitt vagyok, sportos és sokat bírok, de azért egy hét alatt két hegymászás, mindennapos futás és edzés után talán nem kellett volna bevállalnom még egy több kilométeres túrát is közel negyven fokban. Hogy is volt korábban az őrültség meg a butaság? Azóta okosabb lettem és nem vagyok rest észrevenni, ha a testem jeleket küld, hogy köszöni szépen, egy ideig elég volt neki.
- Ez levédethetnéd – utalok az idézetszerű megjegyzésére. Én hiszek neki. Nem kell nekem sportszerűen versenyeznem ahhoz, hogy egy erőgépben ülve akár egy egyszerű utcai versenyen, vagy a szerpentines, kietlen hosszú utakon haladva tövig nyomva a gázt, meg-megdobbanjon a szívem… olyan igazán jólesőn, bizsergetőn.
- Én ajánlottam fel, úgyhogy jössz bármikor is, én itt leszek – és csak bízok benne, hogy nem akkor fog jönni, amikor épp nem tartózkodok az Államokban, bár a mai világban azt hiszem már nem megugorhatatlan és kivitelezhetetlen feladat, hogy szóljunk a másiknak.
Jól esik a „kocsikázós” tempó, még ha az is valamelyest gyorsabb az átlagnál ezen az útszakaszon. Nem különösebben érzem úgy, hogy Savannahnak össze kellene törnie magát azért, hogy mihamarabb odaérjünk, addig még én is eltudok intézni egy-két üzenetet, sőt, még Noahnak is lesz ideje odaérni, ha esetleg még nem ette oda őt is a fene.
- Őszintén? Erre én is nagyon kíváncsi vagyok – Noah ritkán, vagy csak nagyon nehezen köt olyanokkal barátságot, akik valamilyen módon túltettek rajta. Márpedig nézzük bárhonnan is, Savannah a minap istentelenül elverte éles helyzetben, ezt pedig soha nem fogja neki zsebre tenni. És nem azért, mert annyira konok, makacs és öntelt lenne… jó, nyilván ezért is, de sokkal inkább azért, mert a büszkesége mindaddig hajtani fogja vele szemben, amíg legalább egálba nem kerülnek. Csakhogy ő soha nem fog döntetlenre kihozni valószínűleg semmit a lánnyal szemben – azt viszont nem is mondtam, hogy jól vezetett… nem is azért kell. És mivel ő is tudja, hogy rossz volt, és amúgy se egy sofőrgéniusz, gyanús, hogy zavarba fog jönni vagy kellemetlenül érzi majd magát. Viszont a pofa, amit vágni fog az minden pénzt megér, ha esetleg vágysz arra, hogy milyen az, amikor egy nagyképű bolond kizökken a komfortzónájából.
Nem akarok én borsot törni az orra alá és valószínűleg magammal cseszek ki, mert utána napokig hallgatnám, de azért azokban a pillanatokban elképesztően élvezném, hogy tudatosul benne az, hogy van valaki, akit keményebb fából faragtak, mint ahogy azt ő elképzelte. Talán eljönne az ideje annak, hogy nem általánosít és nem lesz minden mutatósabb, csinosabb nő szimplán „cicababa”.
- Na várj! – emelem az ég felé mindkét mutatóujjamat, mintha őszintén képes lennék most lenyomni egy STOP gombot, csakhogy megértsem, amit mond – azt addig megértem, hogy elválnak az útjaitok, nem minden barátság tart örökké. De te most azt mondod, hogy olyan emberekhez sietsz, akik amúgy nem kedvelnek, mert nem az vagy akit akarnak, hogy legyél? – billentem félre a fejem – vagy félreértettem valamit?
Világ életemben az elvek embere voltam és nekem az egyik nagy elvem az, hogy nem foglalkozok olyanokkal, akik meg akarnak változtatni, akik hamis barátságot színlelnek csak azért, mert érdekük származik abból, hogy ismernek. Mindig utáltam a kétszínű embereket, akik tettetik, hogy kedvelnek, miközben nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy nem különösebben jó érzések azok, amelyek hozzám kötik őket. Az ilyeneket rövid időn belül eltüntetem az életemből, mert nincs szükségem arra, hogy felesleges koloncokat cipeljek magamon. Más kérdés, hogy akadnak olyan személyek, akik hozzám nem kötődnek, nem is különösebben vagyunk jóban, csupán köszönünk egymásnak vagy váltunk néhány szót, de valamelyik másiknak, aki viszont fontos nekem, jó barátja. Persze megértem azt is és el is fogadom, hogy vannak olyan kényszerhelyzetek, amikor az ember mindenáron tartozni akar valahova, például egy idegen városban, országban, ezért bármit elvisel és bárhova betud illeszkedni. De azt hiszem Savannah ennél többet érdemel.
Megrázom a fejem.
- Tényleg nem különbözünk sokban egymástól, vagy mondhatnánk úgy is, hogy meglepő módon elég sok mindenben hasonlítunk. De nem elég önmagában ez, hogy jól kijöjjön egymással két ember? – teszem fel a találós kérdést és a fejtámlának biccentem a fejem, miközben felé pillantok – és annak is örülhetsz, hogy én nem az a csávó vagyok, akinek az az első gondolata, hogy hogy dugjon meg valakit a bowlingozás helyett – utalok vissza arra a bizonyos „baráti társaságra”. Nem azt mondom, hogy én szent vagyok és olykor-olykor nem fordul meg némiképp vadabb gondolat a fejemben egy-egy nő láttán, de ugyanakkor „régimódi” neveltetést kaptam, melyben hatalmas hangsúlya van az emberi kapcsolatoknak. Lehet van bennem vonzalom példának okáért Savannah irányába is, de valahogy én úgy állok hozzá ezekhez a kapcsolatokhoz, hogy nulláról elindulva valamilyen irányba együtt felépítjük a mi kis történetünket. Az pedig, hogy ebbe ki milyen értelemben fogja elfoglalni a helyét, kivel hova fut ki és mi lesz belőle, azt majd kialakítják a közös nevezők vagy épp az ellentétek. Senkiben nem a dugó partnert keresem. Aztán ha lesz belőle, akkor… lesz. Ott a testiség nyert, jobb esetben az érzelmek.
A kapott adatok alapján lepötyögöm Noahnak is a helyszínt, majd lezárom a képernyőt, a telefont pedig az ölembe ejtem.
- Tehát ilyen könnyen bűnbe ejthető vagy… értem – vonom le szórakozottan a következtetést – azt nem bánnám, ha elkerülnénk – észre se veszem, csak a kinti sötétnek köszönhetően visszatükröződő tükörképemen, hogy grimasz jelenik meg az arcomon. Mivel nem rajongok az iszogatásért és igyekszek is tenni azért, hogy csak annyit és kizárólag annyit igyak, ami még nem üt ki teljesen, általában én vagyok az ügyeletes rendrakó és „bébicsősz”, aki nem hagyja, hogy eldurvuljon egy-két buli. Jó lenne ma kimaradni ebből.
- Jaj, ne! – nevetek fel – az, hogy a szakik, hogy isszák, de tényleg, még a gigájukat is mozgatják, mint a libák, még nem jelenti azt, hogy neked is úgy kell. Ők is csak azért csinálják, hogy kiérezzenek olyan ízeket, amire mi csak azt mondjuk, hogy „hát jól van, ez finom édes” vagy „gyümölcsös” esetleg „savanyú”… ők meg felsorolnak egy egész oldalnyi dolgot, amit éreznek benne. Na meg, hogy előkelőnek tűnjenek vagy nagyon hozzáértőnek, mert ha feltűnt, mindig jönnek az ilyen mozdulatok után a kritikák. Ezért szar, azért szar. Én egyszerűen csak azért iszom, mert nem akarok két pohár után kifordulni magamból, maximum csak jobb lesz a kedvem, és legalább elmondhatom magamról, hogy „nagyfiú vagyok” és ittam valamit, ami nem gyümölcslé, viszont nem is egy… mit tudom én, whisky vagy tequila – az utóbbi sincs tiltólistán, csak ésszel kell szürcsölnöm.
A telefon rezgésére kapom fel a fejem.
- Na ne! – mutatom felé a kijelzőt és a Noahtól kapott fényképet. Ő már valószínűleg rég ott van… és az állapota is megkérdőjelezhetetlen – azt hiszem… túl sok időt töltöttünk el a kikötőben ahhoz, hogy ők már nagyon jól érezzék magukat. Még meggondolhatjuk magunkat… - fogalmam sincs, nehéz betájolni, hogy mennyire vagyunk a kérdéses helyszíntől, de már most menekülnék, pedig még oda se értünk – visszatérve... ezek az állítólagos barátok tudják, hogy ki vagy? Vagy csak egy lány, aki New Yorkba jött?

Mathieu & Savannah

Nevetése hallatán kiszélesedik a mosolyom. Jó hallgatni ahogy nevet és ahogy képes szórakozni azon, amit más esetleg magára venne, vagy kiakadna rajta.
- Persze, hogy kell, lehet meg is őrültem volna már, ha csak a családomat vesszük alapul, ha nem fojtottam volna egyszer-egyszer alkoholba a nagy bánatomat – horkantok szórakozottan amikor megjelenik a fejemben egy kép rólam valamelyik srác videójából – csak tudod, van az úgy, hogy itt van a… hogy is szokták mondani? A jóság a hit és az erény megtestesítője – mutatok végig magamon nevetve – aztán egyszer a lovak közé csap ez a gyerek és úgy istenesen leissza magát, aminek következtében egy iszonyat nyitott, problémáktól mentes ember lesz, akit rá lehet venni bármire és akármire… jó fej, minden addigi bizonytalanság elszáll belőle, és nem arra készül görcsösen, hogy majd ő cipel haza mindenkit, mint nagy általánosságban. Sőt, még arra is képes lesz, hogy a buli fénypontját eredményezve végig táncolja a maradék néhány órát az asztalokon… na… ezután mindig elfogják várni, hogy így mulass és így szórakozz, de viszont tudod, hogy rohadtul nem vagy rá képes, mert nem bírja a szervezeted a nagyobb alkohol mennyiséget. Nagyon hamar beüt, ráadásul a gyomrom se ápol túl jó kapcsolatot vele. Úgyhogy hiába akarják, hogy ez a csávó nagy party arc legyen, ha egyszerűen be van ellene oltva, és utána két napig csak sír, mert nem bír elmászni a wc mellől, mert csak azt tudja ölelgetni.
Nincs túl nagy alkoholista múltam és valószínűleg sok egyetemista körbe is röhögne emiatt. Viszont ami van, az olyan is. Emiatt pedig inkább azt vallom, hogy felesleges néhány önfeledt, önkívületi állapotban végigbulizott órácska, ha más se marad belőle, mint a rossz emlékek és érzések.
- Ijesztő. Főleg, ha azt vesszük, hogy életemben először… nyilván a születésemen kívül, akkor voltam huzamosabb ideig, kőkemény két napon át kórházban, míg felpumpáltak némi munícióval – nem volt még se törésem, se agyrázkódásom se más betegségem vagy egyéb műtétem, ami miatt meg kellett volna látogatnom az orvosokat azok főrezidenciáján. Talán hihetetlen is, hogy ilyen életmód mellett még nem történt olyan probléma velem, amit nem lett volna elég egy fáslival vagy ragtapasszal orvosolni, pedig annyi ponton történhetett volna már baj…
- Néha nem is tudom melyik a nehezebb – nem mindig akarja ugyan azt az eszem és a testem. Amikor az egyik már menne, vagy még mindig menne, akkor tuti, hogy van valami más, egyéb elfoglaltságom, aminek eleget kell tenni. Viszont amikor a testem már azt mondja, hogy köszöni szépen ennyi elég volt neki, akkor egészen biztos, hogy találok száz másik olyan programot és helyszínt, amit azonnal meg akarok nézni, meg akarom mászni, le akarok oda merülni és társai. Ezért szoktam mondani, hogy baromi nehéz az én fejemben és az én testemmel együtt, vagy abba bezárva élni.
- Mindenképp… addig találd ki, hogy mit bírsz a legkevésbé… a túl mély vizet, a túlságosan ritka levegőt, a hosszú sétát vagy a szűk helyeket – sorolhatnám még napestig, de valószínűleg elég lesz erről akkor beszélni, ha majd eljutunk odáig, hogy meg is ejtsünk egy ilyen programot. Már, ha lesz olyan, mert az esély mindig megvan, hogy az emberek lemorzsolódnak egymásról főleg a távolság miatt. Márpedig, ha Savannah útnak indul és ki tudja, hogy milyen időközönként jön csak vissza New Yorkban, vagy úgy általánosságban mikor fogunk tudni a világ valamelyik pontján találkozni, az se biztos, hogy megmaradunk-e egymás mellett. Én azért szeretném. Szükségem van a hozzá hasonló emberekre. Azokra, akik így gondolkoznak, akik tudnak és szeretnek élni, keresik az izgalmakat, ráadásul számos területen vallunk nagyon hasonló elveket. Arról már nem is beszélve, hogy mindketten szeretünk veszélyesen élni… nem csak a szó valódi értelmében, de a szüleinket illető kérdésekben is.
Mind erről Noah valószínűleg más véleménnyel lenne, és határozottan kitartana amellett, hogy ő csak egy babácska, akinek semmi keresnivalója egy ilyen kocsiban. És még azt is kikérné magának, hogy én az első találkozással már jó kapcsolatot ápolok vele és olyan dolgokba is beavattam, még ha csak érintőlegesen is, amiről másnak lehet, hogy csak a sokadik találkozás után nyilatkoznék. Az, hogy kinek mit és mennyit mondok el magamról, egyéne válogatja. Nekem első körben látnom kell azt, hogy odaígérhetem a bizalmamat a másiknak és ha igen, akkor abból is mennyit? Ehhez pedig más sem kell, mint odafigyelni a testbeszédre, a szemre és arra, hogy ő maga mennyi mindent és milyen jellegű dolgokat képes- és akar is elmondani magáról. Ugyan nem adom nehezen a bizalmamat, amennyiben úgy érzem, hogy az adott fél „méltó rá”, de valamiért felém hamarabb megnyílnak, mint én mások irányába… bár, sokat hallottam már, hogy elég bizalomgerjesztő arcom van.
A pillanatnyi értetlenségemre, miszerint nem tudom hova tenni vagy épp helyén kezelni a baráti társaságát vagy a barátkozási szokásait, hamar választ kapok s az addig mozaikos kép is szépen lassan összeáll.
- Ez a kemény a mai világban nem? Ma már mindenhol az egyéniségeket keresik, mert egy kaptafává kezd válni a társadalom, mintha futószalagon gyártanák az embereket ugyan azokkal a szokásokkal, ugyan azokkal a stílusérzékekkel, de még a kinézet is kezd „egyenszerűvé” válni. Az ilyen tucatok közül mindig jó, ha kikerül egy-két egyéniség, igazi üde színfoltja lesz egy társaságnak… de mégis, ha aztán valaki egy kicsit más… ha csak máshogy gondolkozik, máshogy öltözködik, más dolgokat szeret, akkor máris ki van nézve és kijelentik, hogy nem oda való – a 21.században ember legyen a talpán, aki rájön arra, hogy mi a jó és mi nem? Mindenki a nagy elfogadást szajkózza, hogy milyen megértő, milyen toleráns mindenkivel, nemtől, nemi hovatartozástól, származástól függetlenül. Aztán mégis jön a megbélyegzés és a hát mögött sutyorgás.  
- Ha engem kérdezel és egy egyetemre jártunk volna, én baromi menőnek tartanám, ha felmernéd vállalni, hogy más dolgok izgatnak, mint mindenki mást. És előbb kötnék veled barátságot, mint sok másikkal – jelentem ki határozottan - kedvelem azt a lányt, aki vagy. Aki inkább beletapos a gázba, mint fékezne, és akinek vannak őszinte, épkézláb gondolatai. Okos vagy, az pedig, hogy szép is, az már grátisz. Viszont soha nem akarnám, hogy a szépséged előnyt élvezzen az eszedhez képest… – persze a mai világ a külsőségek felé billen. Minél szebb, minél kifogástalanabb külsővel rendelkezik valaki, annál népszerűbb lesz, tök mindegy, hogy mellette egy tapló barom vagy butuska, ostoba liba. Ilyen formában, és ha innen közelítjük meg a témát, nem véletlen, hogy sokszor rám is rám csodálkoznak, ha a népszerűségi rátámat nézik. Mindig tele voltam barátokkal, bár a java részük nem örök életű dolog, de vágynak a társaságomra és nem mondom, hogy nem csak a külsőségek miatt. Egy időben a szemeimért az emberek ölni tudták volna egymást, jóformán már én untam a témát, mikor a kiskutya szemeimet, a sötét szempilláimat sóhajtozták. Ráadásul, szerencsére még zsákot se kell húzni a fejemre, ha meg akarok jelenni valahol, így adott volt, hogy mindenki a pártfogásába vesz, mint franciából ideszakadt srácot. Az, hogy idővel kiderült, hogy kinek a fia vagyok nyilvánvalóan még inkább hozzáadott a népszerűségemhez. De végezetül mindig azok maradnak meg mellettem fixen, akik azért szeretnek, mert olyan ember vagyok, amilyen. És ez számít igazán.  És ebben Savannah is megerősít a saját tapasztalataival.
A következőre viszont akaratlanul is felvonom a szemöldökömet.
- És az tényleg barátság, ami az alapján működik, hogy kinek mi csurran-cseppen belőle? Ha csak a javakat nézik? Akkor inkább maradjon a „van néhány közös témánk”, mert abból biztos, hogy mélyebbre lehet fűzni a kapcsolatot, és kisebb az esély arra, hogy a felszínességre és az érdekekre fognak építeni – hozzá hasonlóan vonom meg én is a vállam. Ez az én személyes véleményem. Én soha nem tartottam barátságnak azt, ami érdekeken alapul, amikor csak azt lesik az emberek, hogy kinek miféle előnye származik abból, ha a másikkal állítólagos barátságot ápol.
- Vigyázz mit kívánsz! – mutatok rá – piszkosul jól játszok – ha valaki feltenné a kérdést, hogy ugyan miben nem vagyok jó, ha már sportról van szó, először nem biztos, hogy tudnék válaszolni. Túl sok mindent próbáltam már és túl sok mindent szeretek. Aztán kisülne belőle, hogy lovagolni nem tudok, és a kifejezetten célzó sportokat se próbáltam még, mint amilyen az íjászat vagy a lövés. Igen, azt hiszem ezek a gyengeségeim. De hosszú még az élet.
A jó hangulatot egy pillanatra lelombozza a Noahtól érkező fénykép, és bár nagyon lelkesen mutogatom Savannahnak, hogy nézze, nézze, de nem… hajthatatlan, én pedig nem állok túl messze attól, hogy bevágjam a sértett gyerek durcát.
- Ühümm… csak egy New York-i lány, aki elrabolt és most bulizásra kényszerít… jól van… - lököm ki a kocsi ajtaját tettetett duzzogással, mintha legalábbis ő tehetne arról, hogy itt kell lennem, és nem én mondtam volna, hogy eljövök vele.
- Ne próbáld… csináld – motyogom inkább magamnak, mint neki, miközben tekintetemet végig futtatom az épületen. Na nem úgy, ahogy azt az egyik állítólagos barátnője teszi már a falakon belül, velem. Egy pillanatra még én érzem kellemetlenül magam azoktól a gusztáló tekintetektől, amire rátesz még egy lapáttal a megjegyzése is. Inkább nem kommentálom még azt se, amit Savannah mond, helyette engedek a noszogatásnak és egyik lábamat a másik után pakolva, ügyesen szlalomozgatok a széthajigált poharak, popcorn szemek és tálak között. Messziről kiszúrok egy-két ismerős arcot, egy másik viszont a tarkómról ismer fel és egy jókora, csípősen csattanós pacsit ver a hátamra. Kezem rögtön ki is csúszik a lányéból, és behúzott nyakkal fordulok a nálam közel tíz centivel magasabb felé.
- Erről már azt hiszem beszéltünk! – morranok rá, de ő csak idült vigyorral a képén örömködik a nagy „meglepetés üdvözlése” miatt. Mint egy óriáscsecsemő.
- Úgy eljöttél mellettem befelé jövet, mintha itt se lennék.
- Ha ekkora idióta maradsz, akkor mindenki jobban járna, ha nem lennél itt – morgok az orrom alatt, és kicsavarva a karomat megdörzsölgetem a hátamat. Nem tudom mi ez az új mánia nála, hogy szét kell verni üdvözlésként az embert.
- Te pedig… - vezeti a pillantását a lányra, majd az amúgy is metszettebb, ázsiai felmenőkről árulkodó szemeit összehúzza. Sokat ivott. Ha józan lenne azonnal tudná ki ő – csinoska vagy…! Iszol valamit? – búg és berreg a lánynak, mint valami kangörcsös macska. Épp csak nem tekereg a lába körül.
- Nem azt mondtad, hogy ma csak üdítővel öblögetsz?
- Meggondoltam magam…

Mathieu & Savannah

- Ha ez így is marad és majd, ha nagy leszek, még meg is hálálom… - magamtól inni és valaki által leitatva lenni, két külön dolog. Én tudom, hogy mit bír a gyomrom, mennyit és milyen formában, más viszont nem biztos, hogy tisztában van vele, emiatt pedig olyan dolgok keverednek össze, amiknek nem lenne szabad. Felnevetek a másnapos sztoriján.
- Ez az a szitu amikor a kedves lány gyermekből ki nem nézné a szülő, hogy mire képes… én bezzeg az első nagy ivásom után mit kaptam? Idült vigyorokat az étkezőasztal felől. Mindenki frissen és fitten, szép ruhában, kenegették a kis pirítósukra a mogyoróvajat meg a lekvárt, szürcsölgették a kávét, én pedig a világomról se tudtam és azt se, hogy melyik irányba dőljek, hogy valami két lábon tartson… onnantól pedig mindegyik a szokásos „nem mozdulok a wc mellől” szint volt… ezért mondom mindig, hogy nekem tök mindegy, hogy ki mennyire érzi jónak az önfeledt vedelést, ha az nekem nem hoz semmi élvezetet csak kínlódást, akkor ugyan miért igyak annyit, hogy azzal inkább ártsak? – nem vagyok önsajnáltató fajta, soha nem voltam az. Inkább reális. Miért okozzak magamnak plusz bajt, ha alapból is szenvedés tud lenni az élet? Anyu az első egynéhány alkalomnál természetesen igyekezett a kedvemre tenni, ő is vizet hozott és gyógyszereket, de inkább volt kellemetlen és frusztráló a jelenléte, mintsem megnyugtató. Mégis ki akarja, hogy a tulajdon anyja végig asszisztálja a mosdóban való kuporgást a wc felett, míg az is kijön az emberből, amit meg sem ivott? Közben pedig mást se hall, mint a jajongást, hogy ezt nem kellett volna, ezt nem lett volna szabad és legközelebb ne csináld! Elég sok mindenről tartom úgy, hogy nekem találták ki. A jó filmeket, a jó zenéket. A kirándulásokat, a repülést vagy a hajózást… a száguldozást… de az ivászat, na az pont nincs közöttük.
- Amellett, hogy kalandos életet élek, muszáj körültekintőnek és odafigyelőnek lennem, főleg, ha egyedül megyek valahova. Senki nem szeret egymagában egy szakadék aljába zuhanva, ripityára tört csontokkal meghalni, vagy valahol elvérezni, esetleg egy méhcsípés miatt allergiás sokkot kapni. Muszáj mindenre felkészülni és ha már azzal borzolom évek óta a kedélyeket odahaza, hogy járom a nagyvilágot és a különböző terepeket, akkor legyenek tisztába anyuék vele, hogy tényleg odafigyelek és törekszek arra, hogy egyben térjek haza. Ha pedig többen megyünk, a felelősség annyi felé oszlik. Vigyázunk egymásra, de ugyanakkor van egy plusz nyomás, hogy nem csak magunkra, de mindenki másra is figyelnünk kell, mert haza kell érniük… kicsit olyan ez, mint a katonaság. „Mindenkit hozz haza.” – mélyítem el a hangomat, mintha egy filmet narrálnék – persze balesetek mindig történnek. Ficam, csúszás-mászás miatt horzsolás, esés miatt foltok vagy vágások, de soha nem kellett még komoly beavatkozás miatt kórházba mennem -  soha nem az az első gondolatom, hogy akkor rohanjunk a kórházba, mert bibis lett az ujjam. Ha nem vészes, tudom magam is orvosolni. Na de aztán vannak a hajmeresztő történetek, mint amikor Noah került kórházba egy körömvágás után. Belevágott a lábujjába, nem foglalkozott vele, és vérmérgezéssel kezelték napokig. Előtte való héten meg közel száz kilométert túráztunk hegyeken és völgyeken át, de semmi baja nem lett. Ez a tipikus Noah átok: „kivel, ha nem velem történt volna meg?”  
Kijelentésére kihívó pillantással meredek rá. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt ő teljesen átgondolta, bár nem szándékozok őt egyből mélyvízbe hajítani vagy olyan próbatételek elé állítani, aminek tudom, hogy képtelen lenne eleget tenni, hiába sportos alkat. Én se Svájc hegysapkái között kezdtem a mászást, mert ez nem az a szint, mint az úszás, amikor a kedves apád behajít kölyökkorodban a vízbe, hogy „ússz!” Aztán ha úgy néz ki, hogy megakarsz fulladni, talán nagy kegyesen kihúz a lábadnál fogva. A hegyekkel, a különböző magasságokkal és mélységekkel nem játszunk, s nem hívjuk ki magunk ellen a sorsot. Csak egy életünk van, amit szeretni, óvni és félteni kell. Nem játék. Ezt pedig a saját életem keményen megtanította nekem, én pedig nem fogom elfeledni.
- Jól van. Cápák kizárva… bár, szerencsétleneket többnyire csak félreértik és beállítják őket írtandó gyilkosoknak, pedig mi mászunk be az ő életterükbe – védem meg a vízimacskákat, bár tagadhatatlan, hogy én se kifejezetten rajongok értük. Viszont, ha vízre száll az ember olykor számolnia kell azzal, hogy nem biztos, hogy kizárólag delfinek fognak ugrándozni körülötte vagy bálnák énekelni… - amúgy ki fogsz nevetni, én például a pókoktól rettegek – vallom be, de ahelyett, hogy komoly szégyenérzetet tanúsítanék, csak elvigyorodok - igazság szerint semmiféle jószágot nem szeretek, aminek négynél több lába van, vagy kettőnél kevesebb. Úgyhogy pók és kígyó kizárva – hát egyik se épp egy cápa, de a legtöbb emberből így is undort váltanak ki, ráadásul egyik másik még nagyobb veszélyt is jelent, mint a vízi ragadozók. Mondjuk abba belegondolni, hogy mennyi mindent csinálok extrém sport címszó alatt, kicsit talán nevetséges, hogy egy ártalmatlan ugrópóktól viszont frászt tudok kapni. Nem lehet mindenki tökéletes…
- Persze, hogy van! Grand Canyon, Alaszka és Kazahsztánon is gondolkozok már egy ideje, ott még nem jártam, pedig tele van megmászni-átmászni- és megjárnivaló lehetőséggel – vázolom az eddigi terveket, de ezek nyilvánvalóan még nem teljesen kiforrottak, a Grand Canyon kivételével. Na most, hogy ott is mászok, vagy csak bejárom, az még kérdéses és függ a társaságtól is. Van, aki vevő a hajmeresztőbb dolgokra, de van, aki inkább lejárja a lábát, csak ne kelljen másznia.
Az egyetemi- és az ott tanúsított megfelelési, beilleszkedési kényszer már kevésbé olyan kellemes téma, mint az azt megelőzők. Fancsalin húzom el a számat.
- Tehát nem elég, hogy szoros copf, még húzott szem is… azt hittem a szoros copffal ez önmagában is jár – ha csak arra gondolok, hogy én hány lányt láttam már olyan szorosra fogott hajjal, hogy jóformán az arcuk, a szemük és a mosolyuk is megváltozott tőle, feleslegesnek érzem a szem „korrekciót”. Megteszi önmagában a hátrahúzott haj is – sajnos ez tényleg egy ilyen műfaj. Kicsit a megszoksz vagy megszöksz eset. Szerencsére én viszonylag értelmes emberek közé keveredtem, akik olyanok, amilyenek. Nem akarnak mások lenni, inkább kiállnak a saját maguk milyensége vagy épp mássága mellett. Bár, ilyen szakon talán az a minimum, hogy erre képes legyen az ember – vonom meg a vállam. Az is lehet, hogy jobb iskoláról van szó, vagy szimplán jobb közegről, jobb évfolyamról, ahol nem kell mások elvárásainak megfelelni és feszülten azon görcsölni, hogy legyen barátja az embernek. Ami pedig egy különös hozzáállás nálunk, hogy a legtöbben azt az elvet vallják, hogy „nem barátkozni járok én egyetemre”. Ezt valahol nagyon értékelem, bár nem tudom, hogy némelyikük mennyire lehet magányos ilyen gondolatokkal...
- Én pedig hasonlóan örülök, hogy te olyan vagy, amilyen… mert tényleg kevesen vannak, akik nem a friss húst, a becserkészésre váló prédát látják bennem, vagy nem azt várják, hogy na majd én leszek az, aki egy-két szép szóval magához édesgeti őket. De gondolom a te esetedben is lehetne az ilyen esetekről ódákat zengeni – mert velem aztán nem hiteti el senki, hogy sok pasi nem arra utazik, hogy megszerezze őt magának.
Nem volt könnyű neki, de sajnos az élet nem arról szól, hogy mindent csettintésre vagy könnyen, küzdelmek, törekvések nélkül megszerezhet magának az ember… ez nincs különbül a barátok esetében sem. Viszont helyt állt. Szépen helyt állt és visszakanyarodott a gyökereihez. Sokszor hallottam, hogy egy embernek tudnia kell megújulni és alkalmazkodni... viszont soha nem felejtheti el azt sem, hogy honnan jött.
És nem könnyű ez akkor se, ha olyan bulira ígéred oda magad, amiről már előre tudod, hogy káoszba fog fulladni… Noah már most bűzlik az alkoholtól és úgy tűnik, ma ő lesz az, akit haza kell cipelni és jól helyre pofozni. A reakciója a megjegyzései rögtön előhozzák belőlem az öreg bugrist.
- Hogy mi?! – hüledezik és az amúgy kifejezetten nyugtató mély orgánuma néhány oktávval magasabb hangot üt meg – szűz? Szüzet?! Hát annak meg mi értelme van, akkor igyál inkább limonádét! Elvileg az is van… valahol… ottan’ a’! – mutat nagy hévvel, kis híján még engem is fejbe ver, az egyik több literes, apró csappal ellátott üveg felé, ami úgy tűnik teljes érintetlenségben sorvadozik a sarokban – látod? Nem kell a kutyának se!
- Jézusom, te miről zagyválsz? – horkantva nevetek fel, vigyorom pedig tovább szélesedik, amikor Savannah beveti nála a „bájait”.
- Hát, pedig… én mindig kedves vagyok – dadog. Mindig dadog, ha zavarba hozzák, és ez alól az ittas állapotok se kivételek.
- Nem, nem vagy az.
- … hogy?! – mintha most térne csak magához az addigi mámorból és esne le neki, hogy kivel is kommunikál, elhúzódik a lánytól és „kikérem magamnak” képpel méregeti őt tovább – hogy te vagy az?! Ahaaa, emlékszek én erre az arcra. Te Mattie! – kap a vállam után és úgy ránt közelebb magához. Karját a nyakam köré csavarja és a mellkasomat csapkodja – most mondd meg, tényleg te hoztál szerencsét neki?
- Attól függ.
- Na mer’ aztán mitől? És nekem miért nem tudsz soha szerencsét hozni, te? Kabalák szégyene?! – hüledezik, én pedig ezen a ponton képtelen vagyok elrejteni a szórakozottságomat, tekintetemmel mégis azt figyelem, ahogy Savannah az italok között keresgél.
- Tudod – hámozom le magamról a kezét, majd ellentmondást nem tűrően nyomom le őt egy székre, mielőtt felborulna velem együtt– először is rohadt nehéz vagy, úgyhogy ülj meg szépen a seggeden itt. Másodszor… nem mindenkinek hozhat szerencsét még a legtökéletesebb kabala sem, ha az illető vezetési kvalitásai igencsak…. hogy fogalmazzak? Hiányosak, és hagynak némi kívánnivalót maguk után – sandítok először Savannahra, majd vissza Noahra, akinek látszólag nagyon tekernek a kerekei, csak épp képtelen felfogni azt, amit mondok. Szélesen elvigyorodik.
- Mondasz valamit.
- Na! Köszönöm szépen! – paskolom meg a vállát, majd a felém nyújtott sörösüveget átveszem a lánytól. Nem szándékoztam inni, de Noah jelenlegi viselkedéséből és bódultsági szintjéből kiindulva jól fog jönni.
Savi teljes nevét hallva az illetékes barátnő szájából még az én ereimben is megfagyasztja a vért, de vele ellentétben én reflex-szerűen futtatom végig a tekintetemet a hozzánk közelebb lévő embereken. Nem úgy néz ki, mintha velünk lennének elfoglalva, de az ördög sosem alszik.
- Nagggyon jó… és én mivel koccintsak? – csapja össze Noah a kezeit, én pedig egy kéznél lévő üdítős üveget adok oda neki.
- Ezzel! Akkor hát – épp, hogy megemelném az üveget, hogy akkor koccintsunk bármire, Noah azzal a lendülettel megemelkedik, s mint egy szemellenzős ló, már csattog is kis híján csurgó nyállal egy épületbe belibbenő szöszi felé – ó te magasságos… - sóhajtva támaszkodok neki Savannah mellett az asztalnak, onnan figyelem a sikertelen cserkész procedúrát – azt viszont nem fogod megúszni, ha már szegény kicsi nekem itt kell szenvednem, hogyha az a mamlasz kidől, segíteni fogsz bepakolni a kocsiba, mert egészen biztos, hogy egyedül nem bírom majd el – ingatom a fejem, s ha már közelebb evickéltem hozzá, az ő üvegéhez koccintom az enyémet – egészségedre! Arra, hogy nyertél… arra, hogy zseniális kabala voltam és arra, hogy találkoztunk!

Mathieu & Savannah

Volt egy időszak, amikor apu ivással engedte ki a fáradtgőzt. Eleinte csak iszogatott a nagy politikus kapcsolatokkal, megünnepeltek sikereket, győzelmeket és lehetőségeket… ez az iszogatás végül szokássá vált odahaza is. Nem is kellett komolyan indok hozzá, előkerült a minibárból vagy a hatalmas vitrinből valamelyik címeres barátja, többnyire whisky formájában. Ő pedig ezzel a lendülettel megszűnt az az ember lenni, akit ismertünk. Amúgy se volt soha a megtestesült jóság, kedvesség és báj. Szigorú ember még szigorúbb, kemény elvekkel és egy olyan megkérdőjelezhetetlen, arrogáns modorral, ami mellé Xanaxért üvöltött az ember.
Az alkoholmámoros agressziója sűrűn öntötte el a fejét, és az az egy szerencsénk volt, hogy nem rajtunk vezette le, de képes volt tenni és mondani is olyan dolgokat, amit onnantól kezdve soha nem felejtettünk vagy bocsájtottunk meg neki.
Önmagában ez már elég lenne ahhoz, hogy azt mondjam, köszönöm nincs szükségem az alkoholra… féltem a józan eszemet tőle, és óvom a barátságaimat és a komolyabb, fontosabb kapcsolataimat, melyek nem szenvedhetik el a kárát annak, hogy kikeljek magamból. Ugyan nem tudom, hogy képes lennék egyáltalán erre, de nem szívesen kísértem a sorsot. Az pedig, hogy messze nehezebben bírom az alkoholt, mint sokan, s tudom, hogy a hangulatomra is jócskán rányomná a bélyegét, valamint az azt követő napjaimra is, plusz indok arra, hogy távol tartsam magam az italozgatástól.
A hangjára tett megjegyzést hallva felnevetek.
- Nos… akkor ebben is hasonlítunk, mert az én hangommal aztán embereket lehetne riogatni. Az más kérdés, hogy a zuhanyzó akusztikája ezen valamelyest változtat – nevetve forgatom meg a szemeimet. Soha nem voltam dalospacsirta, ha valamiből hát ebből igen keveset osztottak a családunknak. Se tánctudás, se pedig fülbemászó énekhang. A zene szeretetét ettől függetlenül nem lehetett elvenni tőlem, és legyen bármilyen gyerekriogató hangom, különbséget tudok tenni zene és zene között.
- Meg fogsz lepődni, én például imádok egyedül moziba járni. Régen elképzelni se tudtam, mert szükségem volt valakire, akivel megoszthatom a film okozta élményeket. Aztán a közös „mozizásból” egyszemélyes program vált, mert annyi ember volt már körülöttem és annyian kívántak különböző rendezvényekre, programokra elrángatni, hogy szükségem volt arra, hogy valamikor egyedül maradhassak a gondolataimmal vagy úgy alapjáraton önmagammal – vonok vállat. Vannak olyan emberek, akik elképzelni se tudják, milyen egyedül elmenni bárhová és vannak azok, akiknek nem különösebben derogál ezt megtenni. Én az utóbbiak táborát erősítenem, de nem nevezném magam magányos személyiségnek emiatt, egyszerűen kell az a szusszanásnyi szünet, amíg nem hallom mások ricsaját, morgását, ökörködését.
- A többi kétségkívül csapatjáték és bevallom, sok helyre nem is szívesen megyek el egyedül, mert ki tudja, hogy mi történhet? Elég egy rossz lépés és ottmaradok, aztán ember legyen a talpán, aki megtalál ilyen, vagy olyan állapotban – a kevésbé veszélyes és kevésbé hajmeresztő programokat különösebb aggodalom nélkül bevállalom… de mindig mérlegelni kell, és jól utánajárni, kiismerni magunkat az adott terepen. Nem titok, volt már olyan eset, amikor a két kezemet összetehettem azért, hogy volt mellettem valaki…Történetesen pont egy vízi incidens keretein belül.
- Ez nem a te hibád, hanem a társadalom magáé. Persze, nyilván mi magunk, személyenként is tehetünk érte, pont, amit mondasz a zacskóról, de annyi olyan dolgot kényszerülünk megvenni, amihez nem tudunk más módon hozzájutni… - gyógyszerek, előre csomagolt dolgok… nyilván különös hangsúlyt fektetnek már egyes cégek arra, hogy lebomló anyagokból készüljenek bizonyos csomagolóanyagok, de véleményem szerint a világ még nem elég felkészült arra, hogy teljesen eltudjunk hagyni minden műanyagot az életünkből. Ebben nőttünk fel, "műanyag generáció" vagyunk. Nem viszünk magunkkal táskát a boltba, ezért inkább megveszünk egy olcsó zacskót, ahelyett, hogy jobban a zsebünkbe nyúlnánk egy anyagból készült táskáért, amit később is feltudunk használni még. Ez még hosszú ideig körforgásban marad, de majd talán az unokáink vagy az ő unokáik élhetnek műanyagmentes életet.
- Nem vagy rossz ember. De ha esetleg tenni szeretnél akár a vizekért és az élővilágukért, szoktak rendezni olyan akciókat, amikor egy-két nagyobb delegáció kimegy a vizekhez, és ki a parton, ki a vízben gyűjti be a széthagyott szemeteket. Már önmagában ez egy hatalmas segítség és öröm is, hogy tudjuk, vannak még néhány marékkal olyan emberek, akik foglalkoznak és foglalkozni is akarnak ezzel – egy időben sűrűn vettem részt hasonló programokon, mivel valamilyen formában oda kellett tennem magam apu politikájának népszerűsítéséért. Én pedig ezt találtam a legmegfelelőbb és legértelmesebb dolognak. Csakhogy időről időre elmaradtak ezek a vízivilág értékeit és szépségeit óvó, környezettudatos próbálkozások, mert se aput, se a többieket nem érdekelte már annyira a dolog. Persze ez még nem jelenti azt, hogy én nem mozgathatnék meg mindent… de mint mindenki más, én is szeretek bizonyos programokat elodázni, és inkább a saját szórakozásomat előtérbe helyezni. De ilyen az ember.
Az ízeltlábúak világát nem különösebben tudom ilyen részvéttel gyászolni, hiába tudom, hogy rájuk hasonlóképpen nagy szükség van. Mégis ódzkodok a rovaroktól, különösképpen a pókoktól, akik inkább undort és viszolygást ébresztenek bennem, mint valódi félelmet.
- Maradjunk annyiban, hogy addig nincs baj a pókokkal sem, amíg elszórakoztatják magukat a sarokban és megfogják a szúnyogokat. Akkor van baj, ha eltűnnek – nevetek fel, és valahol mélységesen egyet tudok érteni Savannah apjával és a testvérével is. Ha meg ki kell egyet iktatni, akkor jöjjön a Biblia, az kegyes és gyors halál, minthogy kikínlódjam őket így vagy úgy az ablakon. Amit kirakok az vissza is tud jönni és akkor már ugyan ott tartunk.
- Szuper! – csapom össze a tenyereimet, majd össze is dörzsölöm őket – az biztos, hogy Alaszkában nincsenek kígyók… cserébe van medve, szarvas, farkas, bálna. Velük, hogy állsz? – szerencsére nincs különösebb ismertségem különlegesebb állatfajokkal, és nem is túlzottan vágyok rájuk. Bőven elég nekem a kutya és a macska. Bálnalesen már jártam, állatkertekben találkoztam más fajokkal is, de szeretném, ha ez így maradna, példának okáért, ha egy medvéről van szó. Ha rács választ el bennünket azzal nincs problémám, de, hogy életben mit tudnék csinálni velük szemben? Na erre még nem készített fel senki.
- Borzalmasan hangzik. Pont, amilyen az apám világa is, és én emiatt akarok ettől távol maradni, hiába akarja, hogy a politikusok útján találjam meg a helyem. Az egyetemből kiindulva akár még lehetne is közöm hozzá, de… engem egyszerűen elrettent, hogy képesek, és minden különösebb szégyenérzet nélkül át is gázolnak akárkin… az amit apám is éveken át művelt a társaival, és ahova eljutott az ő segítségükkel… - megrázom a fejem, s mint aki nem is képes arra, hogy tökéletesen megfogalmazza a gondolatait, csak megvonom a vállamat és a lány szemeibe nézek – nem nekem való – mondhatjuk, hogy szelídebb, és talán emberpártibb, önérzetesebb vagyok annál, mint, hogy mások felett, mások eltiprásával hatalmat szerezzek magamnak. Én nem tudok érzéketlenül hatalmi célokat mások, vagy önmagában az emberi érdekek elé helyezni. Engem jóformán megfojtana egy ilyen élet.
A hosszúra nyúló mondandóját apró bólogatásokkal hallgatom végig, s igyekszek nem közbevágni, mind ahányszor menteni szeretném magam, miszerint nem is gondolom őt olyannak, amit elmond. De végül, mikor befejezi, csak egy dologra reagálok.
- Szép… most már idióta is vagyok. Annak se sűrűn neveztek még – húzom fel az orromat sértetten, noha van egy sejtésem azzal kapcsolatban, hogy ez a bizonyos idióta jelző minek tudható be – minden esetre azt hiszem ezzel sokan vagyunk ugyan így. Mármint nem a pasik tekintetében – vonok vállat szórakozottan, na nem mintha magyaráznom kellene a bizonyítványomat, és valószínűleg érti is, hogy mire gondolok. Ha én is minden csinosabb, szemrevalóbb nőt megkívánnék hódítani, aki a baráti társaságomba bekerül, vagy önmagában dúsítja már azt szerény személyével, nagy valószínűséggel egészen hosszú névsorom lenne azokról a személyekről, akik az exeim táborát erősítenék. Ehhez mérten büszkén elmondhatom magamról, hogy összesen két darab komoly kapcsolatom volt, és körülbelül ugyan ennyi, ami csak néhány hétig tartott, mert ennyi idő kellett ahhoz, hogy rájöjjünk nem illünk össze, vagy épp mindenki mást várt a másiktól.
Odabent egy nagyjából a fejemben korábban megszülető kép vár bennünket. Ittas alakok támasztják a falat az egyik oldalon… ittas alakok dugják le a nyelvüket a másik torkán a másik oldalon, és itt van az én címeres ökör kebelbarátom, aki jóformán megállni is képtelen a saját lábán a már bevitt alkoholmennyiségnek hála, hiába bizonygatja mindig, hogy nem fog inni. Mára rá kellett volna jönnöm, hogy máshogy kell értelmeznem a mondanivalóit: ha azt mondja nem fog inni, akkor biztosan inni fog, ha pedig azt, hogy inni fog, akkor maximum csak elszürcsölget egy kis málnaszörpöt. És én mennyivel jobban kedvelem azt az énjét, aki csak üdítővel öblöget.
- Hogy tessék?! Mi a baj az én vezetési szokásaimmal? – kérdez vissza hüledezve, és Savannahról rám vezeti a pillantását arckifejezéseinek egyik legnevetségesebbével. És akkor győzzön az ember nem a képébe röhögni szerencsétlennek, miközben ilyen bárgyú, málé ábrázattal áll előttem? Az orrom alatt elnyomok egy vigyort, majd megköszörülöm a torkomat.
- Ezt majd megbeszéljük akkor, ha kitisztul a fejed – találom meg a kegyes választ, és csak vigyorogva ingatom meg a fejemet, tekintetemmel a lányét keresve. Imádom, hogy egy-egy mondatával úgy ki tudja akasztani, hogy a mindenre frappáns választ adó Noah jóformán megsemmisülni látszik.
Beletelik némi időbe, míg felismerés csillan a szemeiben, hogy mégis kivel szájal ilyen vidáman.
- Az egy szar kocsi, tök mindegy, hogy összetöröm vagy sem. Már rég a roncstelepen kellene lennie – bosszús, sopánkodó morgással legyint és ingatja ide-oda a fejét. Istenem, csak el ne hányja magát!
- Attól még, hogy nem tudod vezetni, még nem lesz szar az a kocsi. Add el, ne ripityára akard törni, jó? – arról nem is beszélve, hogy tényleg sanszos volt, hogy belénk fog jönni. Bevett szokása, ha nem is tettlegességig elvinni a manővert, de megijeszteni a másikat, amiből hasonlóképpen csúnya balesetek szoktak kisülni.
- Óóó, persze. Megijedtél igaz-e? – ugráltatja a szemöldökét Savi felé, nekem pedig ekkor válik világossá, hogy tényleg a tervei között volt. Hogy melyik végkimenetelre hajtott, azt talán soha nem fogjuk megtudni.
- Inkább hallgass el! – sziszegem a fülébe, s talán a nap folyamán először tűnhetek tényleg idegesnek és haragosnak. Kezébe nyomok egy üres üdítős üveget, kezdjen vele, amit szeretne. Ő viszont jobb elfoglaltságot talál, így én a sörömmel együtt verek sátrat a lány mellett, s némi időbe beletelik, hogy legyűrjem a korábban feltörő haragomat. Noah után a szóban forgó lány felé pillantok.
- Nem is néz ki túl jól. Szegény… - emlékeztet a fél évvel ez előtti önmagamra, hiába, hogy bizonyos volt, hogy az én kapcsolatom akkor végleg véget ért, és nem csak átmeneti problémákkal kellett küzdenünk. És Chloe valóban nem néz ki jól. Mire Savannah meglengeti a lehetőségét annak, hogy ő is menjen ki az udvarra, talán még jót is tenne neki a felfrissülés, már meg is célozza a másik irányt.
Szerencsére soha nem voltam szimpátia hányó, és elég sűrűn esett meg, hogy mások hátát paskolva vagy átvéve a jó barátnők szerepét, a hajukat fogtam hátra, míg végeztek. De ez nem az a nap, így a koccintás után én is sasszézok az udvar irányába. Remélhetőleg ott se hányás, se pedig izzadtságszag nem fog keveredni egymással. Még vetek egy pillantást Noah felé, aki néhány furcsa szerzet között billeg ide-oda… fogalmam sincs, hogy mikor keveredett oda hozzájuk vagy, hogy honnan ismeri őket, de inkább nem kérdezek, csak vetek még egy gyanús pillantást feléjük, majd követem Savannah-t, akit odakint érek utol.
- Jól vagy? – érdeklődők kicsit meglepetten fürkészve az arcát – figyelj, szerintem ezt megiszom, és én összelapátolom Noaht. Fogalmam sincs, hogy kik azok a srácok, akikkel leállt, de nem szeretném megvárni, hogy balhé legyen belőle… nem úgy néznek ki, mint akik jóban lennének egymással – és tényleg nem, ő pedig pont az a fajta, aki képes belekötni bárkibe bármiért, mint ahogy őt is szeretik a természete vagy a puszta megjelenése miatt hergelni. Márpedig, ha Noah dühbe gurul, akkor…
… hangos csörömpölés érkezik bentről, s szinte érzem, hogy kifut az arcomból is a vér.
- Mondd, hogy nem…!

Mathieu & Savannah

- Tudod – vonok vállat vigyorogva, de a hangom bár szórakozottnak tűnik, mégis őszinte – aki hallgatózik, az meg is érdemli, ha olyat hall, amit nem akar – nem születtem énekesnek, és sokan vagyunk ezzel ugyan így. Viszont azt nem vehetik el tőlünk, hogy a saját magunk szórakoztatására, vagy csak a fáradtgőz kiadása végett, teljes beleéléssel üvöltsük a kedvenc dalainkat vagy főzés közben, vagy a zuhany alatt. Nyilvánvaló, hogy bizonyos helyzetek megkövetelik, hogy csendben maradjon az ember, főleg, ha nem akar hülyét csinálni magából. De a négy fal között, főleg, ha egyedül vagyok, vagy olyan személlyel, aki tudja jól, hogy a hangom pont olyan, mint egy repedtfazéké, a ritmusokat hírből se ismerem, engedtessék már meg, hogy énekelgessek!
- Teljesen más… nekem a nyugalmat jelenti és az „én időt”, viszont vannak árnyoldalai is. De ezt nyilván az nem is fogja megérteni, hogy mi a jó ebben, aki csapatostul vagy kettesben megy el valakivel, hogy kikapcsolódjanak és szórakozzanak egyet – nem is akarom rábeszélni arra, hogy próbálja ki, alapjaiban véve az elmondása szerint nem az a fajta, miért akarnék én ezen változtatni? Ez csak az én fixaideám – bár… az is tagadhatatlan, hogy az utóbbi időkben nem sok olyan filmet készítettek, ami miatt tényleg érdemes volt moziba menni. Nem is tudom mikor voltam utoljára – kerekednek el a szemeim, s mint akinek összefolynak a fejében a hetek és hónapok, elhúzom a számat és megvonom a vállam - Inkább élveztem a lusta emberek időtöltését és megvártam, míg kijött valamelyik streamingszolgáltatón, ha valami csak egy kicsit is érdekelt – helyette feltaláltam magam és kerestem jobb elfoglaltságot – az ember társas lény és hosszú távon gyanítom mindannyian becsavarodnánk, ha nem lenne mellettünk egy beszélgető partner, egy társ. Én például, és ne nevess ki, rendre észreveszem magamon, hogy ha sokat vagyok egymagamban, akkor elkezdek magamban beszélni. És mondani szokták, hogy „legalább nem beszél vissza”, de … de… Képes vagyok megválaszolni magamnak a feltett kérdéseket – soha nem mondtam, hogy teljesen normális lennék, de szerintem senki nem az. Mindenkinek vannak stiklijei, különleges, érdekes berögződései, amit nem tud vagy nem is akar elhagyni.
- Pattogatottkukoricába azért még éppenséggel belefulladhatok – nem valószínű, de az ördög sosem alszik.
Megértően bólintok a kifejtett gondolatokra és egyet is értek velük.
- Én is hasonlóan gondolkozok. Mit érek én egyedül egy marék másik emberrel, mikor elég átnézni Indiába, Kínába, ahol naponta több ezer tonna műanyagot és egyéb szemetet szórnak bele a vízbe. Máshol olajfoltok úsznak az óceánokon, azzal se foglalkozik senki, vagy a vizek ökoszisztémájával. Majd pont azzal segítek valamit, ha én leslattyogok valamelyik partra és kihajítok a kukába három cigicsikket meg négy műanyag palackot? – bólintok ezzel jelezve, hogy teljesen megértem az álláspontját, és hiába szónokolnék arról, hogy de aztán nagyon vigyáznunk kell a vizeinkre és a földjeinkre, hogy majd az unokáinknak is legyen miben úszniuk, tudjanak honnan gabonát aratni, mikor én se teszek különösebben semmit azért, hogy változzon a helyzet – mindig azt mondják, hogy egy ember hozzáállása is rengeteget változtathat, mert rajta keresztül másokhoz is eljut az „ige”. Sajnos egy haveromon nem vettem még észre, hogy a szemetesbe hajítanák a cigicsikket vagy papírzsebkendőbe csomagolná a rágóját és azzal együtt dobná ki, ahelyett, hogy szanaszét köpködné úton-útfélen. Hiába, hogy tőlem nem látnak hasonlót – és nem csak azért, mert egyáltalán nem, vagy csak szökő évente egyszer szívok el egy-egy szál cigarettát – viszont amit magamon észrevettem, az inkább a saját magam lelkiismerete. Jól esik, ha tudom, hogy hozzájárultam egy partszakasznak a kitisztításához vagy tisztántartásához. Hiába, hogy mint te is mondtad, nincs rá időm, bár mondjuk nekem miért ne lehetne, nem kötnek olyan komolyabb programok, mint például téged. De ebből is látszik, hogy talán pozitívan és jól látom a helyzetet, de én se vagyok képes igazán tenni érte. Úgyhogy, ha más nem is, akkor most ketten érezzük emiatt szarul magunkat – billentem meg kicsit a karommal, hogy ne lógassa itt az orrát, vagy de, lógassa, de akkor azt csináljuk együtt – nem vagy önző, épp csak annyira, mint mindenki más. A magunk dolga érdekel és nem az, hogy mi lesz harminc, negyven vagy ötven év múlva – mert nyilvánvaló, hogy nem az elkövetkezendő néhány évben fog bennünket elönteni a szemét, hanem ez egy hosszú-hosszú folyamat, amit majd talán az unokáink fognak inkább megsínyleni. Amire pedig a legtöbben azt mondják, hogy: az legyen az ő problémájuk.
- Azt hiszem, ha így állunk hozzá, minden további nélkül megmenekülünk – nevetek, és az a szomorú, hogy ezt még el is tudom képzelni.
- Olyan sokszor gondolkoztam már el azon, hogy hogyan létezhetnek olyan emberek, akik képesek rezzenéstelen arccal, érzelmek nélkül feltenni olyan kérdéseket, ami jól láthatóan a másiknak fáj – összeszorul a szívem, ha belegondolok, mi lesz, ha a média fülébe jut az eddig olyan jól őrzött és védett baleset Sebbel kapcsolatosan. Nem akarom, hogy megneszeljék, nem akarok a hiénák kereszttüzébe kerülni, hogy a bőrt is lenyúzzák rólam csak, hogy választ kapjanak minden faragatlan, bicskanyitogató kérdésükre. Márpedig hamar elfog jönni az ideje, hiszen túl nagy a csend azóta is… olyan nincs, hogy egyszer ne jönne szóba, ne kerülne ki valami aprócska információ, aminek a nyomán bárki el tud indulni és szimatolhat.
És ugyan úgy összeszorul a szívem a Noahtól hallottak miatt is, mikor innen-onnan összeterel bennünket a „sors”. Bár ez a sors most meglehetősen aljas játékot űz velem, és szívem szerint én lennék az első, aki most bemosna egyet csávókámnak.
Nem tudom uralni az arckifejezéseimet, s a kelleténél jobban is szíven üt, hogy tényleg, és valóban megtette volna azt, amitől akkor, ott a kocsiban is rettegtem… persze kimagyaráztam, vagy inkább belemagyaráztam, hogy csak játék volt, csak ijesztegetett bennünket mert tudta jól, hogy ismerem bizonyos rossz szokásait… De nem. Akkor mégis, miért nem tette meg?
Összeszorított állkapoccsal figyelem az alkoholtól torz vigyorral grimaszoló képét, miközben Savannah kimondja helyettem azt, amit belém fojtott a döbbenet. Kicsit talán megszeppen, de nem látom elég józannak ahhoz, hogy tökéletesen fel is fogja mindazt, amit mond neki a lány. Üveges szemmel néz hol rá, hol rám, de lehúzta a redőnyt és félek, ezt csak józan pillanatában fogjuk tudni megvitatni. Akkor viszont biztos, hogy megfogja kapni a magáét, mert tényleg életekkel játszik. És nem is az a bajom, hogy ezt velem játszotta el… hanem, hogy bárkivel képes lenne. Bár, így érik a kérdés: megbízhatok én benn egyáltalán?
Miután csitulnak a kedélyek, elindulok Savannah után. Sokkal inkább az ő társaságára vágyok most, mint bárki máséra, de azért azt az információt elraktározom magamban, hogy vannak itt olyan személyek, akik nagy valószínűséggel még komoly gondot fognak okozni az éjszaka folyamán. Főleg, ha tényleg összekötik a bajszukat Noahéval.
- Ezen a ponton pedig nem is tudom, de talán nem is akarom őt megvédeni. Fogalmam sincs, hogy mi a fene ütött belé… de azt hiszem ideje rávennem magam egy alaposabb elbeszélésre vele, míg rá nem fázik ő, vagy valaki más – fogalmam sincs, hogy mit fogok elérni vele. Vannak időszakok, mikor lehetetlenség vele szót érteni, s mint akinek teljesen elmennek otthonról, vagy mint egy szemellenzős ló, csak megy előre a maga igazán és ostoba gondolataitól vezérelve. Ha azt mondja a fejében egy hang, hogy ő menjen neki más kocsinak, akkor neki fog menni és tök mindegy, hogy ki ül benne… a haverja vagy akár a tulajdon szülei.
És csak megérkezik a nem várt hang. Csörömpölés, üvegtárgyak szó szerint robbanásszerű zaja, ami miatt pillanatokon belül lesápadok, s mint aki alól kihúzták a talajt, szédelegve indulok el abba az irányba, ahonnan az előbb érkeztem.
Volt egy megérzésem azokkal a srácokkal kapcsolatban és mindvégig tisztában voltam Noah jelenlegi állapotával, mégis otthagytam őket. Most pedig szuszakolhatom át futtában magamat a tömegen. Egy ideig még látom magam előtt Savannah alakját, majd reménykedve egy gyorsabb, rövidebb útban, irányt változtatok. A söröm jóformán reptében ér asztallapot, és ahogy elég közel kerülök az ide-oda billegő, valószínűleg több maflást benyelt állítólagos haveromhoz, mielőtt még felbőszült bikaként rontana rá valamelyik másikra, egyszerűen elkapom a fekete bőrdzsekijének kapucniját, nem foglalkozva azzal, ha esetleg megfullad, lenyeli miattam a nyelvét vagy az ádámcsutkájának esik bántódása. Annál fogva rántom őt vissza.
- Nem! – jóformán üvöltök az arcába és nem érdekel az sem, hogy az ő ujjai az én felsőm nyakába kapaszkodnak. Baromira elegem van abból, hogy nekem kell lennem a józsarunak, hogy nekem kell odafigyelni arra, hogy mikor és mennyit iszik, és milyen állapotba kerül az alkohol befolyásában. És azt hiszem a mai viselkedése, a korábbi megnyilvánulása valamit eltört bennem. Tudja, hogy min megyek keresztül, tudja, hogy mit élek meg minden egyes nap, amióta Seb kórházban van. Tudja, hogy milyen vesszőfutás ez nekem… hol van emellett még ahhoz is erőm, hogy az ő baromságaival foglalkozzak? – ezt nem! – verem hozzá az öklömet a mellkasának, miközben vérben forgó szemekkel, vicsorogva pillant hol rám, hol a másik két srácra – most szépen fogod magad, és kivonszolod innen magad, mielőtt én kirugdoslak ki! Mert isten az atyám, megteszem! – fintorogva próbál újra mozdulni, hiába, hogy a másik gyerek már valamilyen úton módon eltűnt, aki az egyik esetleges hergelő, avagy hergelt volt. Noah mégis, még mindig menne – befejezted? – sziszegem, mikor pedig egy határozott kéz a hátamra simul, ijedten rezzenek össze.
- Majd hazaviszem. Menj, fújd ki magad – fogalmam sincs, hogy mit láthat a srác az arcomon, vagy miről árulkodik a testbeszédem. Csak akkor értem meg, mikor lassan hátrálva megérzem a kezeim vad remegését, s mintha nem kapnék levegőt, zihálok. Én korábban megmondtam Savannahnak, hogy jobban szeretem a békét és nem is vagyok egy kifejezett ütlegelős vagy kekeckedős ember… viszont, ha egyszer feldühítenek...
Pont emiatt nem is emelem a "közönségünkre" a szemeimet. Nem akarom a lány tekintetét látni... Nem akarom látni benne az ítéletet, mit gondol most rólam.
- Kösz… - suttogom, és vetek még egy pillantást Noahra, aki addigra lesütött szemekkel ácsorog már a másik mellett, aki a grabancánál fogva próbálja féken tartani. Mintha már tudná, hogy ő okozta a káoszt… És én is tudom, hogy ő okozta, amit pedig megelőzhettem volna már hamarabb. Így ahelyett, hogy ténylegesen a levegőre mennék, feszülő álkapoccsal fordulok a földön milliónyi üvegcseréppé robbant, egykoron talán magát vázának nevező dolog felé, hogy elkezdjem összeszedni, mielőtt még valakiben kárt tenne.

Mathieu & Savannah

Szeretek élni. Úgy is fogalmazhatnék, hogy szeretek megélni bizonyos dolgokat, élethelyzeteket. Olyanokat, amik kimozdítanak a komfortzónámból, az unalmas mindennapokból, amikor nincs is más, mint egyetem, vizsgák, otthon ücsörgés vagy a haverokkal eltöltött idő. És a félreértés végett: imádok velük lenni, a lételemem, hogy kisebb vagy nagyobb társaságban ki tudjak kapcsolódni. Viszont mindig vágyok valami másra. Valami olyanra, ami megdobja az adrenalinszintemet, amitől érzem, hogy élek… nem csak a szimpla létezés van, az örökös huszonnégyórák átevickélése, amikor hiába, hogy ver a szíved, hiába mondod, hogy élsz, mégis az annyira természetes, annyival magával értetődő. Amikor aztán eljutsz addig, hogy nyakig bebugyolálva, nehogy lefagyjanak az ujjaid vagy a füled, megállsz egy pillanatra és hátra fordulsz, mögötted a végtelen, hólepte táj, a több száz méteres mélység… na akkor igen! Akkor eszedbe jut, hogy milyen élni, milyen az, ha igazi erővel veri a szíved a bordáidat… rájössz milyen félni, mikor eszedbe jut, hogy nem több, egy rossz mozdulat és a mélység legalján kötsz ki… megtanulsz igazán félni, majd pedig leküzdeni ezt a félelmet és belátod, hogy mind az az egyszerű kis rettegés amivel nap, mint nap szembenézel, nem fogható ahhoz a kiszolgáltatottsághoz, amikor egy náladénál hatalmasabb erővel kell dacolnod: a hideggel, a faggyal, a magassággal vagy a mélységgel, a vízzel esetleg a szárazsággal. Ez mind-mind olyan tapasztalat, ami változást indít el az ember életében…
Megtanulsz élni. Élvezni az életet és mindent úgy megélni, mintha bármely napod az utolsó lehet. Nem fogsz minden egyes nap unottan kimászni az ágyból a gondolattal, hogy „na megint ki kell valahogy maxolni a napot”, mert tudod, hogyha arra képes voltál, hogy megmássz egy hegyet, akkor onnantól kezdve bármi másra is képes leszel.
És pont így megtanulsz egyedül boldogulni úgy, hogy ne csak ne tudj, de ne is akarj más emberek segítségére, támogatására számítani, mert nem lesznek ott minden egyes percben, minden egyes lépésednél, hogy fogják a két kis kezedet. Erre sokan nyilvánvalóan nem képesek. És nem azért, mert ne tudnák valóban elvágni a másokhoz fűződő szálakat, vagy ne tudnának egy-két napot eltölteni egyedül, egyszerűen olyan szintű szociális világot élünk, amiben az emberek sülve főve együtt lehetnek és nem csak fizikálisan, de virtuálisan is. Másrészről megszenvedik az emberek a magány iránt érzett félelmet, az abból eredő kellemetlenségeket. Nem mennek el egyedül kávézni, mert ciki… kivel beszélgessenek addig? Komolyan egyedül rágjanak el egy szendvicset, míg mindenki más nézi? Üljenek be a moziba egyedül?! Egyedül egyenek popcornt?...
Nekem szükségem van az egyedüllétre és arra, hogy kitisztuljon az agyam, és érezzem utána a barátaim hiányát, azt, hogy most már elég volt a nagy csendből, velük akarok lenni. De ehhez nyilván az kell, hogy kicsit „sok” legyen nekem a velük eltöltött közös idő. És az tud lenni.
- És teszem hozzá, olcsóbban meg is úszod azzal, ha fizetsz a csatornákért és megveszed a boltban a popcornt vagy az üdítőt – kezd mérhetetlenül elborulni a világ, és ma már egy mozi is pont annyit jelent végösszegben, mintha elmenne az ember egy színházba, ahol nyilván sokáig jobban bele kellett nyúlnunk a zsebünkbe. A mozi volt az olcsó szórakozás. De csak volt.
- Pontosítok! Van egy olyan énem, aki nem csak megmakacsolja magát, de el is bizonytalanít bizonyos dolgokban. Amiben én már messze biztos vagyok, akkor jön a kis bizonytalanság és máris nem olyan tiszta és magával értetődő a dolog. Mert nehogy azt hidd például, hogy mindig teli pofával vigyorogva ugrok neki egy meredekebb dolognak, amit éppen kitalálok… volt már velem is olyan, hogy visszatáncoltam a szakadék szélétől, mert tele lett a gatyám. Na szerinted akkor ki hatott rám? – nevetek fel, mert ilyen kontextusban azért messze viccesebben. De tény, hogy vannak olyan helyzetek amikor még én is betojok. És ilyenkor a józan észre hagyatkozik az ember, egyfajta túlélési ösztönre, ami azt mondja, hogy nem szabad felmászni, lemászni, ugrani, kúszni vagy mászni, mert ki tudja, hogy mi lesz aztán? De ha úgy állítom be, hogy közben saját magammal kerülök e tekintetben vitába, máris kellemesebb magáról a témáról beszélni.    
Nem törhetek pálcát felette csak azért, mert őszintén bevallja, hogy nem különösebben tesz sok mindent azért, hogy a bolygónk egy szebb, jobb és élhetőbb hely legyen, lehetőleg minél kevesebb műanyaggal, mert én se töröm össze magam, ha erről van szó. Változtathatnék, természetesen és abban is igaza van, hogy mi pont az a réteg vagyunk, akiknek nem csak lehetősége lenne arra, hogy utat és példát statuáljon, de meg is kellene ragadni akár a torkánál fogva ezt a helyzetet.
- Majd eljön az idő és ha minden jól megy, ha eléggé „felnövök” hozzá, akkor talán elmegyek kampányvezetőnek, vagy a Föld Érdekvédelmi Egyesületének én leszek a megalapítója, aminek elsődleges célja az erdők, a vizek és azok élővilágának a megmentése lesz – bólintok nagyokat, mintha már most elhatároztam volna magam – amúgy viccet félretéve, talán tényleg ebbe az irányba haladok. Ha meg kell rekednem ott, ahol most vagyok, ha foglalkoznom kell a politikával és különböző módon példaértékkel képviselni dolgokat és helyzeteket, akkor én inkább ezt az irányt választanám – mert egészen biztos, hogy nem az apámét. Politikus biztosan nem lennék, legalábbis olyan körökben, mint ő, egészen biztos, hogy nem. Nyilván adott lenne számomra is a külügy, vagy éppen a kommunikációs szféra azon belül, de ha már így is hozza az élet, akkor tegyem azt értelmesen és tegyek jó szolgálatot a saját bolygóm érdekében. Lehet ideje lenne felkeresnem a Greenpeace-t.
- Ez megvan szerencsére – anyai nagyanyám leukémiában halt meg hosszú évek szenvedését követően, így a mai napig, immáron tizedik éve, hogy egyszeri, nagy összegű adománnyal támogatjuk a leukémiával diagnosztizált gyerekeket odahaza. Emellett szintén anyu szorgalmazta a művészeti képzésben résztvevők támogatását is. Többek között.
Nagy bólintással értek vele együtt.
- Seb pont ezért hagyta abba. Túl jó gyerek ő is, egyszerűen képtelen ilyen szigorral és fegyelemmel vagy kegyetlenséggel fordulni bárkihez is. De mindig ábrándos alak volt, azt gondolta, majd ő megváltja a világot, aztán csak rá ébredt, hogy nem neki való a pálya. Helyette ő is inkább a sportot választotta, a szabadságot és a saját útjának keresgélését. Falmászást oktatott kezdőknek és haladóknak, valamint túrákat szervezett kisebb-nagyobb csoportoknak Amerika teljes területén. Többször gondoltam már arra, hogy csatlakozok hozzá, ha befejeztem az egyetemet, azzal viszont nem számoltam, hogy talán át kell majd vennem a csoportjait és a helyébe kell lépnem – horgasztom le a fejem, bár nem állt szándékomban megint ilyen irányba terelni a beszélgetést, egyszerűen visz magával a lendület…
Az pedig visz magával Noahval szemben is, és jól láthatóan nem csak engem, de Savannah-t is. Mindig is volt valami bicskanyitogató Noah viselkedésében, de még a hangjában is, ahogy beszél. Nem nevezhető a legjobb társaságnak főleg akkor, ha a kezelhetetlen perceit éli. És a jelenlegi is ilyen, pedig valahol hittem benne, hogy a nap végére kicsit megpróbálja uralni az érzéseit és ha kell, ráülni a saját szájára. Nem így lett és nyilvánvalóan az alkohol se kedvez neki, ami meghozza a maga hatását, a parasztból pedig még nagyobb paraszt lesz.
- Talán nem menthető, de kezelhető – hasonlítom őt egy betegséghez – csak jelen állás szerint az alkohol kezeli őt, bár ez még mindig nem mentség, mert a kocsiban józan volt – és végtére is, ott születtek meg a hülye, át nem gondolt tettei, aminek majdnem puszta felindulásból eleget is tett.
Nem tudok nem egyetérteni vele. Nekem is okoz néha álmatlan éjszakákat, hogy mi lett volna, ha egy adott, kényesebb pillanatban nem lettem volna ott én is vele, hogy lerángassam másról, vagy egyszerűen úgy lépjek fel vele szemben, hogy visszavonulót akarjon fújni azonnal. Mondhatnám, hogy tudom őt kezelni és akarom is… viszont az a fajta módszer, ami a következő pillanatokban tőlem ered, nem biztos, hogy jó, de legalább célravezető.
Gondolkozás nélkül rántom vissza őt, mielőtt még elérne a következő sráchoz, akinek egy-két maflással tenné színesebbé és feltűnőbbé a képét. Nem tudom, hogy honnan az én fene nagy magabiztosságom vagy a semmiből keveredő haragom és a szigor, amivel fékezni tudom őt. Bár lehet, hogy megáll és látom a szemében a felismerést, viszont jól látom minden mozdulatán, a grimaszon, amibe az arca vadállat-szerűen eltorzul, hogy szíve szerint én lennék a következő, akinek megmutatja az ökle erejét. Talán megérdemelném, talán nem. De afelől semmi kétségem, hogy ő többet érdemelne annál, amit eddig kapott, vagy ahogy én lépek fel vele szemben. Viszont pont az a reakció, amit produkál, elegendő ahhoz, hogy bekapcsoljon a fejemben egy vészvillogó: Noahnak valami baja van. De, ha így is van, ez még nem jogosítja fel arra, hogy így kell viselkednie.
Vadul verdeső szívvel nézek a másikra, mikor biztosít felőle, hogy majd ő elviszi innen lehiggadni, a torkomat szorító gombóc viszont azután se óhajt szűnni, hogy jól láthatóan és hallhatóan a tömeg is szépen lassan távolodni kezd a bunyó helyszínéről. Nyilván csak addig volt izgalmas itt tolongani, míg volt mit nézni, de az, hogy esetleg valaki belegondolna abba, hogy mi lett volna, ha nagyobb felhajtás kerekedik, már nem járja.
Savannah érkezésére összerezzenek, s egészen meglepetten keresem meg a tekintetét, miközben az üvegcserepeket kezdem összegyűjteni a kezemben és magam előtt egy kisebb kupacban. Az egész házban édes szesz és gyomorforgató hányás szag kering, megspékelve némi pizzával. A padló szintjén pedig nem különösebben kellemes.
- Szerintem ezt nem most fogjuk megtudni – sóhajtom csendesen, majd a távolodó alakok felé pillantok – nem tudom, hogy kik ezek a srácok, de soha nem voltak jóban Noahval. Közös ellenszenv talán, és szerintem csak annyi történt, hogy most egy fedél alá kerültek és nyilvánvalóan senki nem volt szomjas… – jobb ötletem nincs ennél. Mikor vonultam kifelé se beszéltek egymással, csak nézték a másikat, mintha a saját territóriumukat féltették volna egy erősebbtől – de talán megelőzhettem volna, és akkor most nem az üvegszedéssel kellene foglalkozni – fejemet ingatva utalok a bunyóra – el ne vágd a kezed – biccentek felé és egy földön kallódó műanyag tálat húzok közelebb magunkhoz, vödör híján.
A kérdése viszont váratlanul ér. Először a még mindig remegő kezemre pillantok, majd lopva a lányra.
- Semmi bajom – fizikálisan talán tényleg nem esett bántódásom, inkább még én voltam az, aki miatt Noah fenyegetve is érezhette magát. Ez pedig roppant ritka alkalom, viszont az ő számára nem ismeretlen. Talán ő az egyetlen olyan ember, akinél képes lennék a tettlegességig is elmenni, mert tudom, hogy másképp nem mindig ért a szóból. Mentálisan viszont lesz mit helyrehozni, már csak ha belegondolok abba, hogy valószínűleg ezt meg kell beszélnem később vele – de azután lehet lesz, ha leülök vele elbeszélgetni. De amúgy – áll meg bennem az ütő, és futtában végig mérem őt – te hova tűntél? – és ekkor tudatosul bennem, hogy mennyire beszűkült a világ abban a pár percben, míg lecsitultak a kedélyek…
- Gondolom nem ilyen estére számítottál... csak jobb volt lent a kikötőben... - nevetek elkeseredetten és az addig kezemben tartott cserepeket a tálba helyezem, majd felegyenesedek.

Mathieu & Savannah

- Na, hát ezzel tényleg nem tudok vitába szállni – értek vele egyet. Vannak olyan filmek, amiket bűn nem moziban nézni a látvány vagy épp az epikus jelenetek miatt. És ha már moziról van szó, összesen két olyan film van, illetve filmsorozat, amire engem bármikor be lehet vinni, és amikor tényleg képes vagyok én magam összecsődíteni egy nagyobb brancsot, hogy együtt nézzük, együtt zabáljuk a popcornt és együtt vedeljük a több literes kólát, mert feledhetetlen élmény, amikor különleges alkalmakon a Gyűrűk ura vagy a Star Wars – szigorúan a régi – részeket vetítik. Ezek mindig visszatérő vendégek a filmlistámon odahaza is, évi kétszer biztosan maratont tartok belőlük, de amikor a mozikba is sor kerül rájuk bizonyos évfordulókon vagy külön kérésre, mindig ott vagyok. Nincs annál izgalmasabb és nagyobb libabőrt okozó pillanat, mint amikor a Gyűrűk ura csatajeleneteit nézi az ember, vagy a Star Wars zenéje felcsendül a bevezetőnél.
- Lehet elég érdekesen állna a szám, ha olykor-olykor egy gonoszabb vagy a túlontúl vakmerő énem hangjára hagyatkoznék és fejetlenül mennék bele a hülyeségbe csak azért, mert az adrenalinszintem azt követeli. Ennek egyszer már meglett a következménye és nem szeretném soha többet megismételni – az ember hibázik. Hol kisebbet, hol nagyobbat és sohasem teljes mértékben tisztázott az, hogy milyen felindulásból követ el hibákat. Ma már én se vagyok benne biztos, hogy száz százalékban arra fognám az elmúltakat, hogy fáradt voltam és nyűgös, egyszerűen a rövidebb utat kerestem, amin keresztül hazajuthattunk volna. Mert mi van, ha pont Sebnek akartam bizonyítani azt, hogy én is tökéletesen boldogulok már ebben a világban? Rosszkor hoztam rossz döntéseket, és egy akkora hibát követtem el, aminek kis híján mindketten megittuk a levét. Kockára tettem és veszélybe sodortam két életet is. És ezt most, mint egy hatalmas pofonként, egyfajta leckeként és billogként kell magamon viselnem. Tanulni és felállni belőle, de soha nem felejteni el azt, hogy a meggondolatlanság milyen tragédiákat szül.
Innentől kezdve nagy valószínűséggel óvatosabb leszek, kíméletesebb a saját testemmel, ha arra kerül a sor, körültekintőbb és megfontoltabb, óvóbb, türelmesebb másokkal.
Ez nyilván nem jelenti azt, hogy innentől szent életet fogok élni, és ne történne olyan eset, vagy ne kerülnék olyan helyzetbe, hogy újabb hibába kergetem magam. De amennyiben lehetőségem van rá, inkább átgondolok mindent kétszer, mielőtt nekivágnék.
- Jó, majd ráveszem valahogy, ha már kellőképpen kiheverte a fáradozásait.
A világmegváltó kezdeményezésem egészen felcsigáz. Annyira nyilvánvalóan nem, hogy itt hagyjak csapot-papot és azonnal belefogjak a tervezésbe, de a puszta gondolattól vezérelve megnyílt előttem még egy út, egy újabb lehetőség, ha esetleg a többi, és az alapjáraton vágyott forgatókönyv nem jönne be. Mindig szükség van az A és B tervekre. Legalábbis az én világomban mindenképp, mert soha nem lehetek elég biztos benne, hogy hol fogok kikötni, lesznek e lehetőségeim, vagy a tulajdon apám lehetetlenít el valamelyiktől...
- Becsszóra! – nyújtom felé a kezemet kisujjesküre – hogy tökéletes példa legyél és együtt tudjunk majd szemetet szedni a delfinek, bálnák és teknősök életének érdekében. De azért… - húzom vissza egy pillanatra a kezem, ha netán tényleg az ujját adná rá – ne csak a nőknek akarj példakép lenni, hanem mindenki másnak is. Nekem is! A világnak hatalmas szüksége van az olyan elvű és kaliberű emberekre, mint amilyen te vagy, függetlenül attól, hogy nők, avagy férfiak. Áll az alku?
Az elmúlt ki tudja már, hogy hány órában volt szerencsém ha csak részben is, hogy milyen ő valójában. Lehet, hogy negyed annyira se ismerem, mint szeretném, viszont az, amit ez idő alatt látni engedett magából, sokkal több és sokkal kedvesebb a szívemnek annál, mint sok olyan személy, akit már hónapok vagy évek óta ismerek. Semmi felszínesség, mentes mindennemű sallangtól. Tudja, hogy mit akar, tudja hova tart és hogy azt milyen áron szeretné elérni. Elhivatott, kemény saját magával, és ha már magával az, és bár ezt még nem tudom, de akkor nyilvánvalóan mindenki mással is, ha más nem, elvárások terén. Kedvelem az ilyen embereket és úgy hiszem, hogy szükség is van rájuk.
- Sebastian pont ugyan ez… alapjáraton egy érzékeny ember, aki, ha olyat lát, olyat hall, mire észreveszi az ember már remeg a szája széle és lehajtott fejjel toporog, hogy merjen sírni vagy ne merjen? Ő nem az a pasi, aki kemény pofával áll és azt vallja, hogy egy férfi nem sírhat, mert az a gyengeség jele. Mi nem ilyenek vagyunk, csak abban nem vagyok biztos, hogy kitől örököltük? – teszem hozzá, mert jó vagy sem, ebben is ő rá ütöttem. Nade, hogy ő kire? Se anyu, se apu nem egy érzékeny, túlontúl érzelgős valaki. Talán egy kicsit még én is jobban tudom tartani magam Sebnél, de a baleseténél… idejét se tudnám megmondani, hogy mikor sírtam, zokogtam annyit, mint abban a néhány napban, míg eljutottam a sokktól a felfogás szintjére – szeretném én is olyan elhivatottan igazgatni a nálam fiatalabb és tapasztalatlanabbak útját, mint ahogy azt ő is teszi és őszintén remélem, hogy te is eléred amit szeretnél – nem tudok múltidőben beszélni róla. Amíg ezen a földi síkon van, amíg nem kell virágot hordani a sírjára, addig nem.
Értettem Seb gondolkozását és osztottam is azt. Sokakkal ellentétben és tudtam, hogy miért akart tanítani és oktatni, miért akarta megszerettetni a falmászást vagy a nagyobb túrákat másokkal, hogy miért akart emberekkel foglalkozni. Meg akarta mutatni, hogy több van ebben a világban annál, mint amennyit az ember nap, mint nap lát. A szépségét és az értékét akarta átadni az embereknek és természetközelibbé tenni őket, mert ma már a legtöbben beszorulunk négy fal közé, a számítógépek és a telefonok világába. És értem azt is, amit Savannah mond a háttér nélküli emberekkel. És nem rejtem véka alá az ehhez hasonló terveimet én sem. Nyilván ez is egy hosszabb és keményebb út lesz, hiszen Seb is rengeteget dolgozott és gürcölt azért, hogy megszerezzen különböző képesítéseket azért, hogy oktatni tudjon. Arról nem beszélve, hogy mennyi küzdelem volt neki az is, hogy elérje és képes legyen felelősséget vállalni mások életéért. Mert legalább olyan kemény meló ez, mint amilyen egy repülőgép vezetőjéé lehet… ott van mögöttük sok száz ember, pici gyerektől az idősekig, akiket el kell juttatni A-ból B-be. Rá bízzák egy ismeretlen emberre az életüket egy hatalmas fém dobozban, ami az levegőben repül, neki pedig kutya kötelessége a legjobb formáját hozni, és megtenni azt az utat, ami előtte és az utasai előtt áll.  
Már csak az a kérdés, hogy az én esetemben van-e értelme, vagy legyek elég bátor, ha a jövőben Noahra akarom bízni magam? Az egész napos viselkedése, az, hogy bár ital hatása alatt, de tudjuk, hogy ilyenkor a legőszintébb az ember, bevallotta azt, hogy tényleg képes lett volna nekünk jönni és még az sem gátolta volna meg abban a manőverben, hogy önkezűleg lökött be engem abba a kocsiba, Savannah mellé. Egy újabb meggondolatlan, ostoba döntés tőle, ami emberi életekbe kerülhetett volna. Fogalmam sincs, hogy milyen indíttatás kell ahhoz, hogy valami hasonlót tegyen az ember főleg úgy, ha egy olyan ember ül a kocsiban, akit elméletileg szeret, és akiről tudja nagyon jól, hogy gyakorlatilag egy ajándék életet él amit a bátyja önfeláldozásának köszönhet. Tagadhatatlan, hogy már önmagában meggondolatlan tett volt tőlem is, hogy most, ilyen kevéssel a baleset után részt vettem ezen a rögtönzött versenyen, de hittem az emberi jóságban és a felelősségtudatban... talán túl naiv voltam megint.
Fogalmam sincs, hogy innentől kezdve hogyan tovább? Hogy fogok egyáltalán zöldágra vergődni vele és újra teljes mértékben megbízni benne? Egyáltalán akarja ő azt, hogy bízzak benne? Mert jelen állás szerint nem úgy tűnik.
- Szerintem van, akinek az se lenne elég… Noah-t végérvényesen tiltani kellene az alkoholtól és az a szomorú, hogy ő nagyon is tisztában van azzal, hogy ha valamit, akkor innia nem szabad, mert komolyan hazavágja a józan eszét és az ítélőképességét -csak azt nem értem, hogy akkor mégis miért? Mi történt ma, hogy úgy döntött, neki nem elég a szokásos cukros löttyeinek az egyike?
Nem tudom, hogy mi frusztrál jobban. Az ő viselkedése, vagy ahogy én kezeltem őt? De lehetett volna ezt másként? Tudtam volna szebben, jobban, okosabban? Tudtam volna rá másként, ha nem tettlegességel hatni? Valószínűleg nem, hiszen olyan volt, mint egy feldúlt bika. Ilyenkor pedig lehetetlenség megállítani, máskülönben engem is szó nélkül a falba épített volna.
Kábaságomból az a tény ránt ki, hogy Savannah bizonyos időre eltűnt. Nem véletlenül futtatom végig rajta a tekintetemet, mert jó néhány belekeveredtek a pofonosztásba és csak remélni merem, hogy ő nem. Megkönnyebbülve hallgatom őt, és egy pillanatra még mosolyra is rándul a szám széle, de nem marad ott túl sokáig. Annak azért kifejezetten örülök, hogy ő legalább túl tud lendülni az előbb történteken. De végülis, nem ő kapta el valakinek a kapucniját úgy, hogy az reccsenve tántorította vissza a tervétől, és nem ő osztotta ki a buldózerként robogó haverját. Utálom és rühellem az erőszakot, azt, ha másként nem lehet elintézni valamit, csak ilyen formában… és Noah újra meg újra kihozza belőlem a rosszat. Azt, amire nem lehetek büszke.
Mikor tenyere a vállamra simul, megvonom azt, majd lemondó tekintettel körülnézek az egyre hangosabb, egyre kellemetlenebb embertömegen. Annyira nem az én világom… miért is vagyok itt tulajdonképpen?
- Nem tudhattad. Egyikünk se tudhatta, hogy ez lesz. Én is bocsánattal tartozok Noah miatt – vakarom meg a szemöldökömet a hüvelykujjammal – fogalmam sincs, hogy mi van vele ma, én többet sejtek a dolog mögött, mint a pia… csak azt nem tudom, hogy a verseny fényében lesz-e kedvem az elkövetkezendő napokban beszélni vele erről vagy sem? – nagyot nyelve ingatom meg a fejem és van egy olyan sejtésem, hogy Savannah is nagyon jól tudja, hogy mire gondolok, hiszen beavattam ha túl részletesen nem is, de abba a jó néhány pecséttel őrzött titokba, ami a bátyámmal történt. Túl közeli még a halálfélelem és egy olyan életként fogom fel per pillanat az enyémet, amit őriznem kell már csak Seb kedvéért is. És a saját haverom akarta ezt az életet kockára tenni a győzelemért.
- Őszintén? Nekem már most komoly problémáim vannak – vallom be és lassan elkezdek a bejárat felé hátrálni – menjünk innen! – nem vagyok benne biztos, hogy a hangzavar vagy a kellemetlen érzések miatt emelek a hangerőmön, és döntök ilyen hirtelen a távozás mellett.
A szabad ég alatt mélyen szívom be a város szintjén tisztának mondható levegőt, ami a gyenge szmog ellenére is messze jobb, mint az a bűz, ami bent terjeng…
Tekintetem az utcán sorakozó autókat fürkészi, hátha felismerem Noah fekete erőgépét, de az nincs sehol. Jobb esetben, ha otthagyja valahol a négykerekűjét, hogy vigyem haza, elrejti valahova a kulcsot. Most viszont nemhogy kulcs, kocsi sincs.
- Úgy néz ki, hogy a saját kocsijával mentek el. Ó, te magasságos gyere le, remélem nem ő vezet, mert akkor a vízből fogjuk kiszedni a hulláját néhány nap múlva… – fogalmam sincs, hogy ki volt az a srác, aki bizonygatta, hogy haza viszi, de akkor nem is foglalkoztam vele, csak a gondolat éltetett, hogy ha eltüntetik a közelemből, akkor nem fogom kiverni a fogát. De az azért elég elképesztő, hogy még most is az ő hülye feje érdekel meg a hogyléte.
- Szóval – rendezem magam – keressünk egy… McDonald’s-ot vagy valamit, ami még nyitva van ilyenkor, éhen veszek. Pihenjük ki ezt a... ezt.... legyintek a lakás felé - aztán, ha elviszel Manhattanig és kiraksz, azt megköszönöm. De azért ne úgy, mintha tényleg elraboltál volna... – mosolyodok el. Ha fognám magam és innen elindulnék gyalog, valószínűleg, bár kicsit későn… vagy korán, nézzük bárhogyan is, de hazatalálnék. Más kérdés ténylegesen az, hogy mikor? Azt viszont nem akarom, hogy esetleg a kötelességének érezze azt, hogy a maiak fényében haza kell fuvaroznia.

Mathieu & Savannah

Fejemet ingatom a kifejtésének ideje alatt, majd sóhajtva pillantok le a kezeimre, többek között a gipszbe bugyoláltra.
- Soha ne várd azt a pofont… légy felkészülve rá természetesen, mert mindig akkor érkezik, amikor a legkevésbé számítasz rá, hiába lehet, hogy a levegőben is benne van, és minden adott rá, hogy „na majd most”. Velem is ez volt, és éreztem, hogy nem lesz jó vége annak a napnak, eleve vonakodtam, mikor elindultunk Sebbel – pillantok fel rá - de soha ne várd… inkább próbálj mindent megtenni azért, hogy elkerüld azt a pofont. Tudod mit tanultam meg Sebastian balesetéből…? – teszem fel a költői kérdést – és nem, nem azt, hogy az élet múlandó vagy az ember sérülékeny – valószínűleg mindenki más ezt, vagy ehhez hasonló elcsépelt, túl sokat emlegetett dolgot vonna le következésképpen. És persze, igen, ezeket is. Mert mindaddig sokkal vakmerőbben és meggondolatlanabbul ugrottam neki bárminek, mondván fiatal vagyok, megvan hozzá a fizikai képességem, megtudom csinálni. Viszont ez mostanra megváltozott…illetve érzem, hogy valami, egyfajta visszatartó erő dolgozik bennem – a saját életemet továbbra se félteném és óvnám úgy, mint másért. Tudnám és tudom is, hogy csak és kizárólag a saját felelősségem az, hogy hogyan tartom életben magam vagy hogyan teszek kárt magamban egy ostoba butaság miatt. De ha másra gondolok, akkor vissza tud tartani, mert megváltozik a felelősség milyensége… sokkal nehezebb együtt élni azzal, ha valamit elrontottál és valakit veszélybe sodortál, mint esetleg egy téged érintő baleset hozadékával. Sokkal nehezebb belenézni az illetékes édesanyjának vagy a párjának a szemébe, miután megtörtént a baj – a saját anyám szemébe nem tudtam belenézni azóta, hogy Seb engem visszatáncolt a „szakadék” széléről - Innen nézve számomra már nem olyan érdekes az a kalandvágy vagy adrenalin, mert tudom, hogy nem éri meg kockáztatni más életét. Vagy, a sajátodét, ha azzal másnak okozol fájdalmat. Mert így is lehet nézni. Ha téged nem tart vissza az, hogy esetleg megsérülsz, gondolj a szüleidre vagy a testvéredre, hogy nekik mit jelentene – kizárólag rajtunk múlik, hogy miről milyen felfogással vélekedünk. Korábban csak elhajtottam anyut, mikor aggódva a száját harapdálva kérte, hogy ne csináljam azt, amit, gondoljam át még egyszer, ne tegyem kockára az életemet. Legyintettem és rávágtam, hogy hagyjon már a butaságaival, miért esne bajom? És természetesen a mai napig változatlanuk tartom magam ahhoz, hogy soha, semmi pénzért nem fogok lemondani az életformámról, arról, ami éltet és amit imádok csinálni. Viszont több ésszel és több odafigyeléssel kell egy-egy kirándulásnak, mászásnak, merülésnek vagy bármi másnak nekiállnom, és nem feszegetni a határaimat, ha tudom, hogy nem fogom bírni a következő x száz, ezer métert.
Jövőbeni tervünket megpecsételve most már szükségesnek is látom, hogy tegyek is azért, hogy ezen a területen eltudjak indulni. Nem szeretek légből kapott ígéreteket tenni, olyanokat pedig főleg nem, amit nem tudok betartani, és ha már lehetőségem van arra, márpedig bőven van, hogy tényleg változtassak vagy fellendítsek egy olyan dolgot és kezdeményezést, ami egy jóbb életet, egészségesebb Földet eredményez, akkor megteszem. Lehet, hogy nehezebb és keményebb feladat ez annál, mint most elhatározni és kitalálni, de megpróbálom. Mindenképpen megpróbálom!
Elgondolkodok a szavain. Ha nem öröklött az, ami Sebet és engem jellemez, akkor mi? Hiszen annyira különbözik a mentalitásunk és a viselkedésünk is attól, amit világéletünkben láttunk odahaza. Meglehet ez csak az elitebb réteget érinti, ők nem különösebben tesznek bármit is azért, hogy elhitessék magukról azt, hogy jó emberek. Az apai ági rokonaimmal nőttem fel, tőlük pedig a jót aligha lehetett ellesni. Mindegyik kivétel nélkül kicsinyes, irányítás- és hatalommániás faragatlan alak, akiknek a szava szent és sérthetetlen. Az emberek akaratlanul is átváltanak a jelenlétükben egyfajta védekezőmechanizmusba, bezárkóznak, miközben jóformán szalutálni kényszerülnek, hiszen a másik hatalmánál és befolyásánál fogva kikényszeríti belőlük. Egyedül apu testvére kivétel ez alól, és ha valakihez, hát hozzá őszintén és jó szívvel hasonlítom mindkettőnket.
- Apámnak van egy öccse… és ne nézz rám furán, de néha komolyan elgondolkozok azon, hogy mi van akkor, ha valami furcsaság van a családunkban, amiről nem tudok? Mert sokkal jobban hasonlítunk Timre mindketten, mint az apánkra. És nem csak külsőségekben, erről pedig leginkább a szemszínünk árulkodik. Ő is világos, zöldes szemű, ezzel szemben anyámé és apámé is barna…bár itt nyilván sok mindennek kell történnie, meg amit tanul az ember biológián, recesszív meg domináns allélokról. De természetünkben is és egyéb jellemzőnkben is mintha rá ütöttünk volna… ugyan az a csillapíthatatlan kalandvágy, érdeklődés, sportszeretet vagy a politikai élettől való távolságtartás… - megköszörülöm a torkomat és egyfajta kíváncsisággal a tekintetemben pillantok felé, hogy neki esetleg felmerül a fejében az, hogy ennek nem ártana utána járni? -  nem akartam soha spekulálni ezzel kapcsolatosan, de… néha azért csak-csak felmerül az emberben, hogy mi van, ha nem is az az apja, akit annak tart? – mondom ki végül kertelés nélkül. Anyuék soha nem pedzegették ezt a témát, talán jobb is, mert nem vagyok benne biztos, hogy miként tudnék megemészteni egy ekkora és ilyen jellegű hazugságot. Viszont nem is akarok téves következtetéseket levonni, vagy különösebb dolgokat mögé gondolni, mert mi van akkor, ha csak az alapvető, apámhoz fűződő negatív érzéseim uralkodnak el jobban felettem?
Pont úgy, ahogy a korábban szóban forgó bulin, amiről volt egy sejtésem, hogy nem akarom megtudni, milyen az? Mindig volt egy elképzelésem a házibulikról, és azok hasonlóképpen végződtek: telehányt és összehányt lakás, mindenhol szétszórt kaja maradványok, poharakon és szeméthegyeken gázol át az ember, és egészen biztos, hogy van egy-két olyan idióta, akik ökölharccal próbálnak véget vetni a mókának és a szórakozásnak. Ha nincs, akkor valószínűleg te vagy az. És most is, kis híján elszalad velem a ló, az egész napos, sőt mi több az egész elmúlt néhány hétre korlátozódó feszültségem. Egy fél pillanat erejéig jóformán érzem, hogy szeretnék úgy isten igazán bemosni egyet Noahnak mindenért. Azért, amit tett vagy nem tett, azért, amit mondott és ahogy mondta… amiért megint túl sokat ivott, és amiért felelőtlenül, ostobán megy bele egy olyan nézeteltérés rendezésébe, amiből valószínűleg egy-két fog mínusszal, és alaposan elagyalva tudna csak kimászni. Ő egyedül van, míg azok a srácok kisebb csoportban érkeztek. Bennem pedig soha nem fog bunyópartnerre lelni, ezt ő is tudja jól, bár tagadhatatlan tény az is, hogy vannak kivételt képező esetek is. Így ismerkedtem meg vele is.
- Nem szívesen mondom, de nekem már akkor vége volt a mai bulinak, amikor ide beléptünk – nekem nem ez volt a nap szórakozás része, és nem is lehetett volna elvinni ebbe az irányba. Sokkal jobban éreztem magam vele az autóban versenyzés közben vagy utána, még akkor is, ha egy kis közjáték ott is megzavarta a nyugalmunkat, majd pedig kint a kikötőben. Erre volt nekem szükségem, és nem arra, hogy tök részeg idióták között próbáljam megtalálni nem csak a hangulatomat, de a szórakozásomat is.
Az, hogy Noah kocsija sehol, és ő sincs sehol, mégis egyfajta pánikot generál bennem és jóformán látom magam előtt a képet, ahogy a kocsiját előhúzzák a vízből… hiába, hogy volt valaki, aki kikísérte, hiába, hogy elég nagydarab gyerek volt ahhoz, hogy minden különösebb aggodalom nélkül rá merjem őt bízni, mégis magával ránt a fojtogató aggodalom.
- Igen, persze. Nekem is a lelkemre kötötte, hogy fújjam ki magam odakint, ő majd hazaviszi… csak az az egy problémám van, hogy fogalmam sincs, hogy ki a srác?! Az pedig, hogy Noahtól kérdezzem meg esélytelen, szerintem arra se fog emlékezni, hogy mekkora baromságot csinált már megint, nemhogy arra, hogy ki volt az a gyerek, akinek a képét is homályosan látta? – vakarom meg a tarkómat, és csak nagyon nehezen tudom elengedni a Noahval kapcsolatos aggodalmaimat. Egészen addig nem megy, míg meg nem érzem a gyomrom folyamatos követelőzését. Ezer éve nem ettem, ezt a testet pedig sajnos sűrűn kell etetni ahhoz, hogy jól funkcionáljon. Túl sok energiát égetek el egy nap ahhoz, hogy kihagyjak bizonyos étkezéseket.
Az ajánlat elfogadása nem várat sokáig magára, ahogy ő elindul a kocsi felé, követem, majd bevágódok mellé az anyósra.
- Köszönöm – nem akarom sokáig firtatni, tudom, hogy sok olyan ember él a Földön, akik ha egyszer felajánlanak valamit, nem veszik jó néven, ha elutasítunk, még akkor se, ha az ő érdekükben tesszük. Hosszú ideje először jelenik meg újra jókedvű és széles vigyor az arcomon, mindaddig ellehetetlenített tőle a harag, az indulatosság és a félelem – hmmm – pillantok az ég felé – mintha nemrég mondtad volna, hogy egy időre elhagyod az Államokat, úgyhogy egy percig nem kell azon aggódnom, hogy esetleg amiatt visszajönnél, hogy kaviccsal dobáld az ablakomat – és igazság szerint ki sem nézném belőle, de az megint egy másik kérdés, hogy kiről mit gondol az ember, mint az, hogy milyen is valójában? Vakmerőnek elég vakmerő, talán még arra is képes lenne, hogy egy kamerákkal és rendőrökkel megfigyelt, politikusokkal és családjaikkal teli negyedben lófráljon.
- Hmm…. van egy kettő hamburgeres vagy pizzázó még, ami biztosan nyitva van – mert ugyebár tudjuk, hogy Manhattan sosem alszik, és az éjszakai útonálló baglyok szeretnek néha betérni valahova vacsorázni. Még akkor is, ha hajnali kettőt üt az óra. Most mi is hasonlóak vagyunk - ha pedig valami beülősre vágynál, akkor tudok egy-két ázsiai éttermet. Vagy a Tompkins Square park mellett ott az Odessa, az egészen biztos, hogy nyitva van még ilyenkor is. Annó oda ültünk be egy hasonló éjszaka után a srácokkal, miután kijózanítottak, és ennem kellett valamit – nem tudom visszatartani a felkívánkozó nevetést - az is egy fantasztikus kör volt, és csak remélni tudom, hogy azóta változott a pincérgárdájuk… - az volt az a bizonyos asztalon táncolós éjszaka, amikor három embernek a lélekjelenlétére volt szükség ahhoz, hogy ne akarjak fejjel lefelé leugrani onnan, vagy kúszva-mászva elcsúszni a mosdóig, és, hogy ne rókázzam össze a pincér flancos cipőjét.
- Mindenképpen – vágom rá – bár, nem tudom, hogy a kabalák működnek e nézőtér-versenypálya távolságban, de azért küldöm majd a csí-t – bólintok egy nagyot, csakhogy lássa az elkötelezettségemet az új posztom iránt – majd nyomtatok szép nagy táblát az arcképeddel, jó? Hogy a világ végén is lássák kinek szurkolok. Csak majd előtte mindenképpen dobj üzenetet, hogy mikor és hol vagyok hivatalos megjelenni, mert nem biztos, ha éppen a világ másik oldalán járok, hogy lesz alkalmam nyomon követni az eseményeket – hiszen szó volt már korábban kisebb-nagyobb barangolásokról, azt pedig komolyan mondtam, hogy Kazahsztánt mindenképpen megszeretném nézni. Lehet, hogy nem egy isten háta mögötti hely, ahol úgy kell internetért fohászkodni, de vannak ott szép számmal kietlen pusztaságok és olyan területek, ahol talán se térerő, se más, így jól kell kalkulálnom, hogy mikorra mit tervezek. Nem akarok egyik programot a másikra szervezni.

Mathieu & Savannah

- Ez mondjuk meglep – vallom be, s nem több, néhány pislogásnyi szünet alatt próbálom megfogalmazni a gondolatmenetemet – tehát… anyukád tekintetében nem vigyázol eléggé magadra, hogy megóvd őt egy esetleges, téged ért balesettől, mert nem volt kötelező ebbe a világba betekintenie, akár időben ki is szállhatott volna – kezdek bele nagy vonalakban a felvázolásba – viszont az apádat sajnálod, és rá tudsz ilyenkor gondolni, mindezt úgy, hogy ő nagyon is tisztában van a sport veszélyeivel, így neki el is kellene tudnia viselni a terhét – félrebiccentett fejjel nézek rá, arcomról merő értetlenség sugárzik – persze azt a részét értem, hogy apukád nyilvánvalóan a saját hibájaként és kudarcaként könyvelne el egy ilyen esetet, de… valahogy mégsem áll össze, hogy miért az ő kvázi felelősségének súlya és terhének tudatában éreznél nagyobb bűntudatot.
Nem vagyok ostoba, értem azt, amit mond, és van is benne ráció, amiért védené az apja lelkivilágát vagy az ő saját magába vetett bizalmát. Nem szeretné, ha magát hibáztatná azért, mert Savannah ellene ment a szavának, és mert olyan „géneket” örökölt, jóformán belekódolták már a fogantatásának pillanatában, hogy imádnia kell a száguldást, a versenyzést. De az anyai részét egyszerűen képtelen az agyam feldolgozni. Hogy a viharba ne szállt volna be ő is, ha egyszer szerette a gyerekeinek az apját? Nem a saját érdekeit nézte, nem azt, hogy neki mi a jó vagy mi a rossz és miféle fájdalom érheti abban az esetben, ha beüt a krach, hanem azt, hogy ott volt a férfi, akit szeretett, aki azt csinálhatta, amiért rajongott. Hagyta, hogy élje az életét úgy, mint addig, nem akarta megváltoztatni. Bár lehet, hogy túlontúl romantikus beállítottságú vagyok, de ebből a szempontból sokkal több tiszteletet érdemelne az anyja és megbecsülést, és inkább félteném a bőrömet az ő érdeke és szívének egészsége érdekében.
Mikor a bátyját említi, bólintok egyet, jelezvén, hogy teljesen megértem.
- Tudod… azon gondolkozok, hogy mennyire kettős ez az egész versenyzés dolog nem? – és ugyan így azé is, amit én csinálok, tök mindegy, hogy hol – elég őrültnek kell lenned ahhoz, hogy belevágj, elég elszántnak ahhoz, hogy csináld, kitartónak, hogy ne add fel, ha éppen lefelé tartasz a leejtőn és iszonyat keménynek ahhoz, hogy ne rettegj, mert ha félelem van benned, nem fogod tudni bevenni akár háromszázzal a soron következő kanyart. Rettegéssel pedig fasorban sem vagy a legjobbakhoz mérten, akik ösztönösen elzárják magukban a félelmet. Ha félsz és rettegsz, nem tudod rendesen csinálni… viszont embernek kell maradnod ahhoz, hogy egyáltalán tisztában légy azzal, hogy mikor mit kockáztatsz. És főként nyilvánvalóan az életedet. Ez azért nagyon kemény... – mikor az ember sportot választ, mindig tudnia kell, hogy mivel jár. Azon túl, hogy nagy lemondásokkal. Ha teniszező leszel, valószínűleg életed végéig teniszkönyökkel fogsz küzdeni… mindig húzódásaid lesznek, tele leszel tapaszokkal. Sérülékenyebb lesz a hátad és szarrá fog menni a bokád meg a térded. Ha balett táncos babérokra akarsz törni, aligha lesz hosszúéletű karriered, mert egy bizonyos kort elérve lefognak cserélni az első szembejövő, nálad sokkal fiatalabb, nyúlánkabb, karcsúbb és kecsesebb táncosra… és sorolhatnánk napestig, végsősoron pedig autóversenyzőként is együtt kell élned a testedre ható erőkkel, vagy azzal a ténnyel, hogy bármelyik kanyar az utolsó lehet, elég egyszer rosszul a fékre lépni, vagy megcsípni a nedves füvet a kerék teljes felületének egy röpke milliméterével. De ha állandóan attól retteg az ember, hogy mi lesz majd, hogy mekkora a kockázat és a balesetveszély, akkor soha, senkiből nem lesz se világklasszis teniszező, se prima ballerina vagy világbajnok autóversenyző. Emiatt abban se vagyok teljes mértékben biztos, hogy Savannahnak különösebb oka lenne arra, hogy egyszer megleckéztesse az élet, vagy alapjáraton visszavegyen a tempóból, éljen csak merész életet. Talán pont ő az, aki nem teheti meg. Valószínűleg a bátyja se teszi.
És vajon én azt megtehetem, hogy akárcsak egy pillanatig is kételkedjek az apámban vagy az ő hozzám fűződő kötelékében? Megtenni nyilván megtehetem, miért ne kételkedhetnék? Mégis egyfajta bűntudat hatalmasodik el felettem, ha csak jobban belegondok abba, milyen kérdések és tézisek fogalmazódtak meg bennem az elmúlt időkben? Ha tényleg ennyire zavar, miért nem kérdeztem már rá valakinél? Két marék ember is lenne, aki tudna nekem válaszokat adni. De egyáltalán van bármi alapja annak, hogy úgy gondolom, talán valami nincs rendben, vagy szimplán a teljes idegösszeomlás szélén állok, csak mindeddig nagyon jól titkoltam magam, és mindenki más elől? Az nem lehet, hogy csak az ennyire eltérő természetünk, a hobbijaink közötti ég- és föld távolság, vagy alapjáraton a világnézetünkben rejlő különbözőségek okot adhatnának erre, hiszen nincs két egyforma ember se. Még Sebbel is vannak más, jócskán eltérő dolgaink, mégse lebegtettem még zászlót jelezve, hogy „úristen, mi van, ha te nem vagy a testvérem, mert neked a szőke, nekem a sötétebb hajú lányok az eseteim?!”
Egészen megilletődök Savannah reakcióján, s mint aki elszégyellné magát a puszta gondolattól is, hogy ezen elmélkedik, leszegem a fejem, majd ajkam szélét rágcsálva rázom meg.
- Nem – bököm ki végül – nincs neki, mindig azt hajtogatta, hogy mi ketten Sebbel pont olyanok vagyunk, mintha az övéi lennénk, neki gyerekből ennyi pont elég – akár még gyanús is lehetne - De az az igazság, hogy szerintem saját magam se vagyok kibékülve azzal, hogy egyáltalán ezen gondolkodok, vagy megfordult a fejemben. Mintha a saját apámmal mennék szembe, vagy tagadnám meg a létjogosultságát szülőként. Mégis, hogy a fenébe ne derült volna már ez ki az elmúlt jó néhány év alatt? Az viszont tagadhatatlan, hogy apám jó hírneve miatt nagyon sok olyan dolog van, ami nem kerülhet nyilvánosságra - hosszan fújom ki a levegőt, s úgy érzem némi biztatásra lenne szükségem, vagy csak egy átvitt értelemben vett pofonra, hogy szedjem már össze magam és ne képzelegjek hülyeségeket, mert megárt…
És valóban megárt, mert egy olyasfajta elfojtott agresszió marad bennem a vele keveredő kétségbeeséssel, ami igen kellemetlen pillanatokat szül. Például azt, hogy egy helyrerakás után hagytam Noaht egy tök idegen, addig még soha nem látott srác oldalán távozni, aki talán még maga az ördög is lehet megtestesülve, én mégis… szó nélkül a kezei közé löktem a haveromat csak azért, mert hozzá hasonlóan magamat se tartottam beszámítható állapotban. Ennek ellenére mégis tudom, hogy a másikkal, még ha idegen is, sokkal nagyobb esélye van épségben hazajutni, mert sanszos, hogy ő nem azzal fogja tölteni az idejét – mint én tettem volna – hogy szépen kiverjen egy-két fogat a szájából, „mert megérdemli!” felkiáltással. Tényleg megérdemelte volna, de ezt majd lerendezzük később, már amennyiben tényleg épségben fog hazajutni. Lehet reggel nála kezdek majd, biztos, ami biztos alapon.
- Írni fogok… de ha tényleg hazavitte az a gyerek, esküszöm, hogy megkeresem és aranyba foglalom a nevét, kezdve azzal, hogy idegenként segített rajta- biztos vagyok benne, hogy ebből komolyabb dolog is lehetett volna, így valamelyest, érezzem magam bármilyen pocsékul miatta, de az én lélekjelenlétemre is szükség volt. Nem vagyok biztos, hogy bárki megállította volna bármelyiket is. Noah valóságos buldózer, aki részegen is olyan pofonokat osztogat, amitől az ember beborul a szekrénybe és ott is marad. És csak azért tudom, hogy valahol, minden mai ostobasága és a fejére ereszkedő köd ellenére ott volt ő is, mert máskülönben én is megkaptam volna a magamét tőle. Mégse fajultak el a dolgok. Hagyta, hogy leállítsam, hogy rendre intsem, és beletörődött abba, hogy ez nem az a nap… - ő lesz az én emberem – teszem hozzá, már-már elismerőn illetve szavaimmal az ismeretlen srácot.
- Ohh – nevetek fel – azért jó előre szólj, mert akkor eltűnök otthonról, mielőtt az eddigieknél is furábban néznének rám, amiért egy félőrült, tébolyult nőszemély üvölt az ablakom alatt – na nem, mintha olyan nagyon adnék bárki szavára. Tőlem aztán szirénázhat az ablakom alatt, még ki is ülnék hallgatni és természetesen nagyokat nevetnék rajta, főleg az elvetemültségén. A bátorsága miatt pedig elismerően megpaskolnám a vállát.
Az éjszakába nyúló étkezés pedig látszólag igencsak extázisba hozza. Egyet tudok érteni vele, úgy üvölt már a gyomrom, mintha nem etettem volna harmadik napja. Utolsó utáni lehetőségként készítettem fel magam a legalja McDonald’s-ra, na nem, mintha derogálna szemét kaját ennem, kifejezetten szeretem és ha nincs más, akkor könnyebb begurulni kocsival a drive-ba, hogy kérjek egy vagy két szendvicset. Életet tud menteni, olykor jól is tud esni a sűrűn evett luxus kaja mellett. Viszont, ha van jobb, márpedig mindig van jobb, akkor gond és szó nélkül le is mondok róla.
- Legyen így...de készülj, hogy ott aztán olyan adag kaját fogsz kapni, hogy két napig eszegetheted – átveszem tőle a telefont, és gyorsan bepötyögöm a címet. Utóbbi kijelentésemben nem lehetek biztos, ismerek én olyan lányt, aki nagyobb evő még nálam is – persze, hogy aztán engem hibáztathass, ha végül valaki elmegy melletted és oda a győzelem, igaz? – pillantok felé vigyorogva – de jól van, ha te hiszel a telepatikus képességeimben is, akkor legyen. Minden esetre azért szívesen néznélek a lelátóról, úgyhogy ne vessük el ennek a lehetőségét. Talán mégis jobban működök kabalaként, ha jelen vagyok– azt nyilván nem garantálom, hogy emberméretű táblákkal fogok parádézni. Szorítani és szurkolni azt fogok neki, de azért mindennek van egy határa. Őszintén remélem, hogy sikerül ezt összeegyeztetnünk és élőben láthatom őt vezetni. Különben is, olyan régen voltam már autóversenyen - az elmúlt szezonban egyetlen alkalommal se - mindig volt valami más elfoglaltság, vagy szimplán egy-két kifogás. Talán itt az ideje folytatni a jószokásomat és évi néhány alkalommal tiszteletemet tenni valamennyi futamon.
Visszaadom neki a telefont, majd magam elé húzom a biztonsági övet, hogy bekössem magam.
- Tehát még egy olyan party, amire el akarsz vinni…? – vonom fel játékosan a szemöldökömet – ha engem kérdezel, a korábbi is messze kimerítette a partyk fogalmát, és nem szeretném megismételni, ha hasonlóra kellene számítani. De… valami azt súgja, hogy azért igényesebb közegről van szó, ha már az apád szervezi és jelen is van. Lehet érdemes lenne akkortájt arra „utazgatnom”… de merre is? – mert az egy dolog, hogy hol lakik a szervező, az pedig egy másik, hogy hova szervezi a partyt? – örömmel. Köszönöm a meghívást – bólintok. Talán itt lenne az ideje, hogy egy más közösséget is megismerjek, mert félő, bármennyire is szeretem az itteni srácokat, kezdek kicsit belesavanyodni a New York-i fiú létembe, aki lassan de biztosan beletörődik az őt örökkön nyúzó újságírók cikkezésébe, vagy a balhés természetű fiatalok sokaságába.
- Azon gondolkozok – töröm meg a rövid ideig beálló csendet – az addig oké, hogy az apád ellenzi a versenyzést és tiltja, hogy a pályán autóba szállj. De ha megtudná, hogy a maihoz hasonló versenyeken is részt veszel, ahhoz mit szólna? – teszem fel a kérdést őszinte kíváncsisággal – de úgy tényleg komolyan! Igazából mi lenne a véleménye? Mi van, ha rájön, ha megneszeli, hogy még így is találsz kibúvót a tiltásai alól? Ez esetben már inkább hivatalos kereteken belül versenyezz, nem? Nem félsz, hogy ezzel csak magadra haragítanád?

Mathieu & Savannah

Világéletemben kíváncsi, érdeklődő ember voltam, ez pedig soha nem korlátozódott kizárólagosan tárgyi javakra, vagy magára a sportra- és hobbira. Jól meglehet, ezeken a területeken tudtam leginkább kiteljesedni, amennyiben „eleget kellett tennem” a pezsgő véremnek, hogy új dolgokat ismerjek meg, új helyeket járjak be, új területeken tegyem próbára magam, de ugyan úgy az emberi természetet, vagy az emberi lélek-és elme egésze is foglalkoztat. Érdekel, hogy ki hogyan lát, hogyan közelít vagy dolgoz fel bizonyos dolgokat… kíváncsi vagyok mások véleményére, meglátásaira, hiszen ahány ember, annyi megközelítés, annyi felfogás.
Savannah szavai és gondolatai főként az apja személyére koncentrálódnak. Bár tudom jól, hogy a szülő az mindig szülő, tök mindegy, hogy melyikről van szó, első blikkre senki nem tudna választani szülőanyja és az apja közül, nem is kell. De mind-mind elmondhatjuk magunkról, hogy vagy apásak, vagy anyásak vagyunk. És mivel nekem egészen fiatal tinédzser korom óta problémáim, nézeteltéréseim vannak az öregemmel, talán nem meglepő, hogy kicsit meglepetten és annál inkább kétkedően fogadom a szavait, persze mindezt úgy, hogy a rációt és a saját értetlenségemre adható választ is keressem benne, ne kapásból rávágjam, hogy ez hülyeség, az édesanyjához is ugyan úgy kellene viszonyulnia.  
- M-mmm – ingatom a fejem – teljesen érthető így. Nem megkérdőjelezni akartalak téged vagy a szavaidat, és nem is akarok turkálni az életedben és a családodhoz fűződő kapcsolataidban, távol álljon tőlem. Ne haragudj érte, amiért ennyit lovagolok a témán, mert tényleg vajmi kevés közöm van hozzá, csak valamiért úgy jött le nekem korábban, mintha édesanyádat kicsit hagynád „főni a levében”, ha rólad van szó, mondván miért kellett neki egy versenyzővel kezdenie? De most már értem – és kicsit kellemetlenül is érzem magam amiért nem sikerült korábban látnom, hogy másról sincs itt szó, minthogy az elmúlt életének legjelentősebb részeit az apjával élte meg, vele töltötte el. Nem csak a közös szenvedély köti őket össze. Ilyen szempontból teljesen magával értetődő az, hogy inkább az apjához húz a szíve. Míg ő inkább apás, én anyás vagyok, és talán ezért se értettem a gondolatmenetét.
Anyunak és nekem nehéz múltunk van. Sebastian után és én előttem volt egy vetélése, amit követően én piszok nehezen tudtam csak megfoganni. Majd jött a következő csapás, veszélyeztetett terhes volt, és egy hónappal korábban jöttem világra. Ezek a nehéz idők jobban összekötnek bennünket, mint azt bárki eltudná képzelni, és ez nem változott a gyerekkoromban se, de még a mostani időkben is érzem, mert látom, hogy sokkal másabb ez az anya-fia kapcsolat, mint a legtöbb esetben lenni szokott. Lehet, hogy Seb balesete után kicsit fordult a kocka és ráébredt arra, hogy nem csak a kisebb gyerekét kell óvni mindentől és bármitől, de a nagyobbik is épp ugyan olyan esendő, mint ő. A sors kegyetlen fintora, hogy megint a gyerekeivel fenyegeti őt, és a rettegés, hogy elveszítheti elsőszülöttjét, kicsit rányomta a bélyegét a mi kapcsolatunkra is.
A kijelentésére, miszerint nem olyan veszélyes ez a sport, sanda pillantással nézek az arcára. Nekem senki nem fogja bemesélni, hogy az a sport, ahol akkora erők hatnak az ember testére amibe normális esetben beleroppannánk, nem olyan veszélyes… az, hogy egy balesetet követően talán ki se bírunk kászálódni abból a járműből, mert az amúgy fejünket védő glória ebben esetleg megakadályozna, vagy egy felborulás… láttunk már egészen meghökkentő dolgokat az utóbbi időkben is, kerítés és gumifal közé szorult autó, magatehetetlen pilóta… tűz… és akkor még nem beszéltünk a legalapvetőbb dologról a gyorsaságról és az autó felett elveszített uralomról. Talán a világ egyik legveszélyesebb sportját űzik ezek a versenyzők, csak épp annyira természetes már nekik, mint az, ahogy mi levegőt veszünk.
Más téren viszont egyetértek vele, ez pedig mosolyt csal az arcomra.
- Ez a hasonlat anyura emlékeztet. Ő emlegeti mindig, hogy őrült vagyok amiért önként megyek a halál elé és fitogtatom az erőmet vele szemben amikor nekimegyek a Dolomitoknak derékig érő hóban… mindig visít, hogy meg vagyok hülyülve, miért várom ennyire a halált? Dehogy várom én, hát hülye vagyok? De tök mindegy mennyire extrém egy sport… nem veszélyesebb, mint élni. Közúti balesetben naponta sok ezren halnak meg, és még csak hibásnak se kell lennünk… figyelmetlen vagyok, lelépek a járdáról a kocsi elé vagy elsodor egy a zebránál. Itt Amerikában, és számomra ez megdöbbentő, bárki tarthat fegyvert, mert úgymond alkotmányos joguk – valószínűleg látszik az értetlenség és a döbbenet, ami kiül az arcomra ennek kapcsán – hányan halnak meg lövöldözésben? Sokan. Vagy itt vagyok én… Én félrenyelős fajta vagyok, lazán megfulladhatok arról már nem is beszélve, hogy allergiás egy-két alapvető élelmiszerre, amiből két csipet is kinyírna. És akkor azért sápítozik, hogy ne menjek hegyet mászni, vagy ne csináljak mást, mert lezuhanok, megfagyok, kitöröm a nyakam, megfulladok…? - sorolom széles vigyorral. Persze megértem a félelmét, hogy miért akarok önként véget vetni az életemnek ilyen körülmények között? Nem akarom, hülye lennék. De egyszerűen pezseg a vérem és mennem kell… és már nem elég nekem az, hogy leugorjak egy közeli falmászásra berendezett edzőterembe. Hol elég nekem az, hogy néhány métert felkapaszkodok a kis fogantyúkon majd leereszkedek? – nem is kell rettegni. Szerintem túl sok embert állít meg a félelem és hódolt be neki, ami miatt nem lehet az, aki igazán szeretne lenni. Én azt mondom, hogy kell egy egészséges félelem. Mindig jó, ha van, de épp csak annyi, ami tudatja és ismerteti velünk a határainkat.
A legendás kíváncsiságom az én hátteremre is kiterjed, nem csak más személyekre, hiszen nap, mint nap újabb és újabb kérdések fogalmazódnak meg bennem, például az apám személyével kapcsolatosan. Szégyellem magam azért, mert egyáltalán megfordul a fejemben az, amire valószínűleg nem akarok választ kapni, de mégis piszkálja a csőrömet és foglalkoztat. Ki ne akarná megkapni a választ a benne felötlő kérdésekre? Talán én… mert erre nem biztos, hogy választ várok.
- Nem akarom, hogy beigazolódjon… – egy nagy sóhaj kíséretében vallom be minden különösebb nehézség nélkül - ragaszkodok hozzá, rengeteget köszönhetek neki és legyen bármilyen, szeretem őt… nem akarom elveszíteni, se senki mást. Igazából azóta van ez a szakadék közöttünk, legalábbis ilyen mértékben, hogy Amerikába jöttünk. Nem tudom, hogy a rólam keringő pletykáknak volt-e előfutára azok közül, amit már otthonról hoztam, de itt teljesen elszabadult a média, amivel ő valószínűleg nem számolt. Úgy gondolta eljön vele az egész családja, én itt befejezem az egyetemet, találkozhatok végre a bátyámmal is, és minden rendben lesz, négy év után pedig haza megyünk. Mire aztán azzal kellett szembesülnie, hogy a gyerekét felkapta a bulvár, csak mert társasági életet mer élni – elhúzott szájjal vonom meg a vállam – csak néha elgondolkozok azon, hogy vajon belegondolt már abba, hogy ehhez ő is kellet? – ha neki nem lettek volna furcsa politikai megmozdulásai, valószínűleg nem kezdtek volna ilyen mértékben vájkálni a családja életében, míg fogást nem találnak rajta.
Arra viszont nem voltam felkészülve, hogy rajtam is „fogást fognak találni”, és a mai nappal még kiborítanak. Annyira simán, annyira jól és flottul ment minden… igaz, Murphy nyilván ilyenkor lép a harcmezőre és vet véget a jó időknek. Amúgy se terveztem túl sokáig maradni az ostoba módon meglátogatott buliban, a mai napom utolsó állomásának szántam, csakhogy elmondhassam, ezt is megjártam, ha már megígértem. Most viszont úgy menekülök a lánnyal karöltve, mintha üldöznének bennünket. És voltaképp tényleg, csak nem a szó szoros értelmének. Űz bennünket a pofán vágott hangulat, a szagok, és egyfajta szégyenérzet, hogy mi itt voltunk. Megannyi és számos ennél jobb húsz percet eltudtunk volna tölteni bárhol máshol.
- Akkor jó – nevetek – ez esetben várlak szeretettel – abban még nem vagyok biztos, hogy az otthoniak mit szólnának hozzá, ha a Deneuve lány ott állna az ablak alatt, de sosem késő megtudni. Más kérdés, hogy jobb esetben a lány kap szerenádot az ablak alatt toporgó férfiembertől. Én viszont nem vagyok hajlandó senkit se büntetni az elkárhozott lelkekére hajazó hangommal.
- Senkinek? Szép… Legalább azzal megtisztelhetnéd a kedvenc kabaládat, hogy megnevesíted őt, reszkessenek csak a versenyzők és rajongók egyaránt, ha kiszúrnak valamelyik pálya közvetlen közelében – nyilvánvalóan nincs szükségem további hírverésre, de nem hiszem, hogy túl sokat rontanék a renomémon, ha egy egyszerű formaautó szurkolóként és egy versenyző vendégeként kapnának lencsevégre. Emiatt senki felett nem törtek még pálcát, és remélhetőleg nem velem kezdik el.
A sanyargatás szó betalál, főleg a szókapcsolat.
- Jaj, szegény kicsi magamat össze ne sajnáljam már, amiért gazdagékkal kell egy levegőt szívnom – persze maga a közeg egyáltalán nem olyan megkapó számomra, mint azt sokan feltételeznék a neveltetésemből kifolyólag. De tudom jól, hiszen ilyen elvek szerint neveltek, hogy hogyan kell viselkedni, hogyan kell egyáltalán létezni közöttük. Más kérdés, hogy utálok jó pofát vágni bármihez is és úgy kommunikálni azokkal, akiket a hátam közepére se kívánok – de köszönöm a lehetőséget, olyan közel még úgyse jártam az „élhez” – ha eljutunk odáig, mindenképpen élni fogok vele. Sokkal előbb a versenyzői szféra, mint az emeleten koktélt szürcsölgetni.
- Már ne is haragudj, de ezeknél – bökök hüvelykujjammal a hátunk mögé – nem nehéz érettebb, vagy érettebben viselkedő gárdát találni… - lehet, hogy javarészt mindenki felnőtt volt már… de legalábbis nagykorú, a viselkedésük viszont aligha erről tanúskodott.
- Akar? Tehát az emberek már nem is meghívásos alapon jelennek meg ilyen helyeken, hanem „akarásos” hívatlanul? – forgatom ki szórakozottan a szavait – ha tudni lehet már a helyszínt, akkor szólj. Egészen kíváncsivá tettél, hogy milyen az a parti, ahol mindenki „ott akar” lenni.
Nem úgy néz ki, mint akit meglepne a kukacoskodó, vagy inkább gyermetegen kíváncsi kérdésem, ellenben megerősíti azt, amit korábban már én is feltételezni mertem.
- Valami hasonló az én fejemben is megfordult. Nem ismerlek úgy, mint apád és közel se annyira, mint szeretnélek… de az alapján ahogy beszélsz, amit látok a szemeidben, kétségem sincs afelől, hogy küzdeni akarsz és tudnál is érte. És nem azért mondom, hogy bogarat ültessek a füledbe, de eltudom képzelni, hogy csak arra vár, hogy végre igazán kiállj a magad igazáért. Mi van, ha a sportolót, a versenyzőt akarja már látni benned, ne pedig a lányát – mert lehet, amíg a szeme fénye áll előtte és lányos kirohanásnak gondolja, hogy márpedig ő vezetni fog, nem lesz esélye.
- Semmi akadálya, amennyiben nem probléma, ha nem tudom garázsba tenni. Illetve megpróbálom, de nem vagyok benne biztos, hogy lesz szabad hely – a parkolóház, ahol tartjuk a kocsikat, mindig csordultig van. Persze néha van, hogy belefutok egy-egy szabadon álló helybe, de ritka, mint a fehér holló, főleg, hogy az ottlakók bérlik maguknak ki ennyit, ki annyit – de valld be, hogy csak újra találkozni akarsz… - heccölöm vigyorogva – szólhattál is volna, nem kellett volna idekocsikázni aztán vissza, majd megint Manhattanbe. Drága a benzin. Itt jó lesz – mutatok egy szabad helyre közben az épülettől nem messze. Ha megáll, kiszállok a kocsiból, majd megvárom őt is, hogy egymás társaságában tudjunk haladni az alig két perc sétára lévő étterembe.
- Patinás egy objektum, tudom… – tényleg nem egy különösen szemrevaló hely a barna keretes üvegajtókkal és ablakokkal, azok felett a nagy, régimódi zöld táblával, és belül se különösebben modern. Inkább retró - viszont jól főznek - több nemzet étele megtalálható az étlapon, ráadásul szinte mindig nyitva van. Még karácsonykor is, vészhelyzet esetén, ha odaégeted a pulykát. És jobb, mint egy McDonald’s, na nem mintha sok kajájukban kevesebb lenne a kalória, de legalább nem műanyag.
Kinyitom előtte az ajtót, és ha belép, követem őt. Nincsenek túl sokan, de egy-egy fáradt tekintet ránk szegeződik, én pedig egy mindenkitől távolabb eső asztalra mutatok. Nincs kedvem mások nyammogását vagy susmorgását hallgatni, jó lesz kicsit különhúzódni.

Mathieu & Savannah

Hiába, hogy ő nem tűnik miatta igazán szomorúnak, bár nyilván nem tudhatom, nem kötötte az orromra, mégis én egy pillanatra elszomorodok a válás szó hallatán. A szüleim soha, még csak meg se közelítették ennek a forgatókönyvnek a lehetőségét, soha nem adtak okot arra, se az egyik se a másik, hogy megoldhatatlan ellentétekre, összeférhetetlenségre vagy szimplán elmúló szeretetre hivatkozva véget vessenek a lassan harminc éve tartó házasságuknak. Mindig úgy láttam és úgy gondoltam, hogy ezen a Földön egyetlen egy biztos és megrendíthetetlen dolog van, aminek se ellentétek, se a politika, se más nem tud véget vetni, az pedig az ő kapcsolatuk. Bár, nyilván minden gyerek szeretné azt hinni, hogy az ő szüleik házassága egy életre szól és még azon is túl…
A barátaim közül viszont sokan vannak, akik hasonló cipőben járnak. Akad, aki még egészen kicsi gyermek volt, mikor a szülei a különválás mellett döntöttek, de olyan is, akinek már az ő felnőtt korában kellett józan ésszel végig asszisztálnia, s nem, mint gyerekként megélni a problémát, hanem felnőttfejjel azt tartani szem előtt, hogy kinek mi a jobb? Nem vagyok benne biztos, hogy melyik a kellemesebb. Ha gyerekként szakad szét a család, te pedig csak sodródsz az árral, vagy felnőtt korodban, mikor már nagy valószínűséggel nem függsz úgy a szüleidtől, viszont pont emiatt nem magadra kell gondolni, hogy neked mi a jó, hanem azokra, akik talán belekényszerülve élnek egy nehéz, számukra már kellemetlen kapcsolatban.
Az én családom nem váláspárti. Ha akad is probléma, besöprik a szőnyeg alá, vagy keresnek olyan szakembert, akinek a segítségével áttudnak evickélni- és túl tudnak lendülni a krízisen. Persze jó, ha ezt meglehet oldani ilyen békés kereteken belül és esetlegesen újra fellángol közöttük a tűz, vagy minden visszakerül a régi körforgásba, de ez sajnos nincs mindig így…
- Fogalmam sincs arról, hogy milyen elvált szülők gyerekének lenni, és ezért nagyon hálás vagyok… egyszerűen képtelenség elképzelnem a szüleimet külön-külön. Olyan szoros kötelék van közöttük, hogy nem hiszem, hogy bármi képes lenne ezt megváltoztatni – nagy szavak, bármikor beüthet a krach, bármikor történhet olyan dolog, ami két emberben megrendíti az egymásba vetett hitet, elmúlhat a varázs. Az pedig sanszos, hogy lassan anyunak is borsot fog törni az orra alá, hogy apu jó ideje már, hogy úgy viselkedik, mint egy arrogáns fasz, aki arra se képes, hogy leüljön a kölykével és átbeszéljék a közöttük lévő feszültségnek az okát - De sok olyan barátom van, aki hasonló cipőben jár, mint te, bár velük ilyen beszélgetéseket nem sűrűn érintettünk, viszont látom rajtuk, hogy ki melyik szülő távolsága miatt szenvedett és milyen jellegű hiányt – mert soha nem mindegy, hogy a szülők milyen kapcsolatban válnak el egymástól, és, hogy az milyen hatást gyakorol a gyerekre.  
- Persze, hogy megakarom… tudod – elhúzom a számat – saját bőrömön tapasztaltam meg azt, hogy mit eredményeznek a félreértések és mit az, ha ok nélkül, alaptalanul vádolunk valakit, mert nem próbálják meg megismerni azt az embert, akik valójában a pletykáltak mögött vagyunk. És az, ha én valamit tényleg meg akarok érteni, mert különbözik az adott személlyel a véleményem, akkor az a minimum, hogy érdeklődök… máskülönben ülünk egymás mellett értetlenül és elkönyveljük magunkban, hogy „hát ez bolond”… mintha csak a saját magunk véleménye létezne, és csak az lenne elfogadható. Bevallom, nem igazán értettem, hogy anyukádat miért így, vagy miért úgy kezeled apádhoz mérten. És ha nem kérdezek rá, akkor lehet el se mondod, én pedig azon gondolkozok majd álmatlan éjszakáimon, mert olyan aztán baromi sok van, hogy „de miért…?” – elnevetem magam, miközben igyekszek némileg könnyedebb hangulatot vinni a túlontúl komollyá vált beszélgetésbe. Nem azért vagyunk itt, hogy világmegváltó dolgokról beszéljünk, de az, hogy ilyen is lett, csak arra enged következtetni, hogy az érzelmi intelligenciánk messze fejlettebb annál, minthogy csak a magunk korosztályának ostobaságairól értekezzünk.  
- Nem tudom… túlzás vagy nem túlzás, gondold bele magad a helyükbe… az, hogy egy gyerek elveszíti a szülőjét és tök mindegy most, hogy az mikor és milyen módon történik meg, az az élet rendje és velejárója. A szülők meghalnak, a gyerekük még maradnak… ez egy evolúciós folyamat, bár nyilván rettegünk tőle, mert függünk tőlük anyagilag, érzelmileg, mindenhogy. De képzeld el milyen az, ha egy szülő veszíti el a gyerekét, akihez olyan mély érzelmek kötik, mint senki máshoz? Szerelemből született, felnevelte, életben tartotta jó esetben tizennyolc, huszonegy éven át. Ruházta, etette, egy kis szelete az ő élete az övének. Aztán történik valami, és ez a gyerek meghal… és nem így kellene történnie, mert nem így van megírva. Szerintem az, hogy állandóan a jólétünkért aggódnak és féltenek bennünket, teljesen magával értetődő és természetes, hiába érezzük nyomasztónak és fojtogatónak őket. Mert én is így érzem, tudod jól – hiszen én is mennyit papolok arról, hogy a tököm tele van az örökös jajongással és jajveszékeléssel, hogy mit csináljak vagy mit ne csináljak? Ha pedig mindent megfogadnék, amit mondanak vagy elvárnak tőlem, egész nap csak a szobámban ülnék, körülöttem egy burokkal.
A balszerencsémen és annak abszurditásán viszont nem tudok nem nevetni.
- Ugye?! Fogalmam sincs, hogy milyen gúnyt űz velem az élet, de milyen már az, hogy szó nélkül megküzdök minden extrém helyzettel, de bezzeg egy csipet fahéj vagy mogyoró megölne… lehet ezzel próbál ellensúlyozni, hogy ha már hülye vagyok, akkor figyeljek oda mindenre, egy fahéjszemre is ne csak a hegyekre – ez pedig már csak azért is fura, mert se anyám, se apám nem allergiás semmire. Nálam bezzeg kialakult ilyen-olyan allergia, csakhogy ne unatkozzak hétköznapokon se.
A szülőket illető kérdésekben sokszor érzem úgy, hogy tévúton járok, és ha beledöglenék se tudnám teljes mértékben megérteni őket. Anyu még hagyján, a maga törődő, mindig szerető lényével nem nehéz azonosulni, főleg az időről időre felbukkanó, mélyen benne szunnyadó anyatigrissel. Apu viszont olyan ostoba módon próbál evickélni az életben, amitől az ember eldobja az agyát.
- Politikai tekintetében sokszor úgy érzem, hogy nincs párja a gondolkozásának… és nem kell feltétlenül mindenben egyetértenem vele, de mindig tudom és érthető is, hogy egyes dolgainál mire megy ki a játék… viszont a médiával soha nem volt kibékülve főleg nem akkor, ha negatív értelemben kerül benne szó róla vagy a családjáról… és ilyenkor nem a mi védelmünkben kezd el kalimpálni, hanem elkezdi keresni saját magában, vagy bennünk a hibákat. Vajon milyen úton-módon, milyen okkal találtak meg minket prédájuknak? Az pedig, hogy én rendszerint téma vagyok, és egyszer-kétszer elolvas valami elferdített baromságot, már elég ok arra, hogy azt feltételezze, tényleg őt akarom bosszantani, vagy a hírnevének ártani - szeretnék belelátni a fejébe. Annyira szeretném tudni, hogy mi megy benne végbe? Egyáltalán gondol arra, hogy a fia jobb annál, mint amilyennek beállítják? Hisz ő bennem egyáltalán? Szeretném megkérdezni. Szeretnék leülni vele beszélni erről, hogy ő is lássa a lelkemet, hogy tudja milyen keményen küzdök azért, hogy a jót is észre vegyék… nem, ez így nem igaz. Azt akarom, hogy a jót lássák, mert tartom magam ahhoz, hogy messze értékesebb és büntetlenebb életet élek sokaknál. Egyszerűen könnyű préda vagyok. Talán pont ez a baj, hogy hagyom magam támadhatóvá tenni.
- Kérlek, és még kételkednél bennem? – teszem fel sértetten a kérdést – hűséges fazon vagyok, semmi nem indokolja azt, hogy máshoz pártoljak egy kis szerencseszolgáltatásért.
- Tehát…. ha az apádról van szó, és esetleg egy légtérbe kerülök vele, akkor mindenképpen ódzkodjak attól, hogy a tudásodat és a lehetőségeidet firtassam. Sőt, még arra is vigyázzak, hogy mivel kapcsolatban hozlak szóba…. és még csak véletlenül se az autók és más, hasonszőrű dolgok miatt ismertük meg egymást – vázolom a képet, elvégre nem árt tudnom, ha egyszer összefutnék vele, akkor mire vigyázzak.
- Javaslom, hogy a kérdéses percekben mellékeljetek neki egy füldugót, akkor nem lesz probléma abból, ha ő is jelen van a nagy banzájon – persze érthető, ha köti őket a csapathűség, és nem szívesen engednek be maguk közé olyan embert, még ha családtag is, aki esetleg hadititkokat cipelhetne ki onnan… márpedig ahogy jelen állás szerint áll a szénája az idősebb Deneuve gyerek csapatának, talán még feltételezhető is lehetne az, hogy hallgatózni van jelen egy ekkora partyn. Persze ha köti őt a családi hűség és tényleg olyan, amilyennek mondják, inkább nem menne el. Jobb a békesség.
És ebben pont annyira biztos vagyok, mint abban a felvetésben, ami Savannah fejében is megfogalmazódik. Nem akarok téves következtetéseket levonni, de mindenre látok lehetőséget és az, hogy az apja tényleg csak kivár, reálisnak tűnik.
- Tudtam én! Engem nem versz át, és csaklizol be itt a kis fuvarozgatással – vigyorogva szállok ki a kocsiból, mikor megáll az út mellett. Nyilvánvalóan megpróbálom majd garázsba tenni, de mivel nem sok esélyt látok rá, inkább felkészítem őt arra, hogy esetlegesen kint fog porosodni az éjjel.
A választott étterem nem egy több Michelin csillagos hely, de ennek ellenére jó kajákat készítenek, jó nagy adagokat – ami mondjuk itt Amerikában tényleg egészen meghökkentő méreteket tud ölteni, itt minden túl nagy és túl sok – és sokáig nyitva vannak. A célnak most pont megfelel.
Odabent egy félreeső asztalhoz navigálom a lányt, s épphogy letesszük magunkat az asztal egy-egy oldalára, már hallom is a felénk közeledő lépteket. Míg Savannah elsorolja a kívánalmait, én is átfutom az étlapot, szigorúan kitérve a desszertre is. Hamar megfeledkezek róla, hogy csak ketten vagyunk, így a beálló csend bár felkelti a figyelmemet, mégse koppan, hogy mire is várunk ilyen jó gyerek módján? Általában öten-hatan, sokan járunk étterembe és van, hogy hosszú perceket igénybe vesz, míg mindenki felsorolja, amit szeretne, majd pedig lemeccselik maguk között, hogy ki mit kér és mit nem, cserébe majd megkóstolják egymásét, esetleg cserélnek, ha nem bejövős a választott étel.
- És neked mit hozhatok? – érkezik a kíváncsi, búgó női hang, mire összerezzenve emelem a tekintetemet az irányába.
- Bocsánat, én egy grillezett pulykás-sajtos szendvicset kérnék, krumplival, ketchuppel és egy kólát – sorom, majd lapozok egyet – és még két szelet sajttortát. Ezt meg kell kóstolnod – pillantok a lányra - jobb, mint egy cukrászdában – kérek kapásból kettőt. Ha esetleg ő nem enné meg, szinte biztos vagyok benne, hogy az én gyomromban lesz elég hely annak is.
- Azonnal hozom – feltűnik, hogy körmölés, majd pedig a rendelés felvétele után is rajtam tartja még egy ideig a szemét, majd Savit is végig méri néhányszor tetőtől talpig, mintha gyors néhány másodpercben próbálná felmérni a saját maga lehetőségeit is. Mindig furcsa érzés, amikor két nő méregeti egymást, kimondatlanul látni a tekintetükben és az arckifejezésükben, hogy a másikat pontozzák és magukhoz hasonlítgatják. Végül csak elszedi a virgácsait.
- Hát ez…. érdekes volt… - kulcsolom össze az ujjaimat az asztal lapján, miközben kicsit közelebb hajolok hozzá – magyarázd már el nekem kérlek, biztos jobban értesz hozzá, én egyszerűen hülye vagyok ehhez…  mi ez a furcsa gyilkos tekintet közöttetek nők között, amivel sokszor nézegetitek egymást?

Mathieu & Savannah

Örülök, hogy nem érzi tolakodónak a folytonos érdeklődésemet és azt, hogy megszeretném érteni az ő világát, az ő látásmódját és gondolkozásmódját. Soha nem szerettem ostobán, első blikkre ítélni, abból jó még nem sült ki, és saját magam vagyok rá a legékesebb példa, hogy nem mindig cseng össze a valóság a szóbeszéddel. Minden egyes mondata után aprókat bólintok, ezzel is jelezve, hogy figyelem őt és felvettem a téma fonalát, és most már eljutottam a felfogás teljes szintjére is. Mégis az utolsó mondata az, ami igazán megragadja a figyelmemet és akaratlanul is megjelenik egy félhold alakú kis mosoly a szám szegletében.
- Néha elgondolkozok azon, hogy egy kívülálló mit gondolhat egy olyan életről, mint amilyen a miénk? Ami…lássuk be, nem olyan, mint a legtöbb korunkbelié – használom az ő szavait – azok akik Tiktokon gazdagodnak meg vagy influenszerek meg youtuberek és hasonszőrű társaik lesznek, ők vajon mit gondolnak rólunk, amikor olyan lelkesedéssel beszélünk a saját álmainkról, vágyainkról és arról, amit nap mint nap csinálunk? Valószínűleg pont azt, mint én… én bevallom neked minden különösebb szégyenérzet nélkül, hogy halvány gőzöm nincs arról, hogy hogy lesz valaki influenszer. Vagy, hogy alapjáraton mit takar az? Honnan szerzi a pénzét? Hogyan lesznek milliós követőik? És félre ne érts, van ilyen ismerősöm, nem is egy… na de most, hogy én erről leüljek velük beszélni, újra kellene születnem, mert az, hogy valaki ezekből a videókból, a hülyeségekből, a sok zabálós baromságból keresi a pénzét, neki ez a szórakozás, ez a jó, a sok hülye meg nézi… - kerekednek el a szemeim, majd sóhajtok egyet – valószínűleg ők is pont erre gondolnak, amikor arról pofázok nagy bőszen, hogy de bezzeg a természet lágy ölén… meg amikor a Dolomitokat másszuk meg egy kötéllel a derekunkon, jégcsákánnyal és egyéb, de minimális felszereléssel… és gyanítom, hogy azt se értenék, és főleg ezt nem értenék, hogy egy fiatal nő mint te is, aki bátran lehetne influenszer vagy tudom is én mi még, mégis inkább az autóversenyzés mellett tette le a voksát – sokat mondogatták, hogy öreg lélek vagyok fiatal testben. Olyan ember, aki még emlékszik arra, hogy milyen igazán élni, hogy milyen az a világ, amiben nincs két egyforma nap, amikor nem kel fel egy héten kétszer ugyan úgy az ember, és nem fekszik le ugyan olyan szájízzel sem. Hiába, hogy mindenem meglett volna ahhoz, hogy én is valódi, mai, modern világban élő médialovasként keressem a zsetont magamnak, valószínűleg a nevem vagy az apám csettintésre elérte volna, de találtam én ezeknél jobb, érdekesebb és értelmesebb szórakozást is. Lehet, hogy olykor kockára teszem az életemet, lehet, hogy kimerítem az elemeimet, de olyan életet élhetek olyan kalandokkal, olyan helyeket járhatok be, amiről a „mai fiatalok” álmodni se mernek. Azt se tudják, hogy mi fán terem az élet, a valódi kikapcsolódás és szórakozás. Hát mit csinálnak? Elmennek nyaralni, megnézik például a Stonehenge-t, lőnek róla pár képet, hümmentenek és tovább mennek… rá se néznek azokra a kőtömbökre, fel se emelik a fejüket, hogy na azért nézzük már meg a saját szemünkkel is ne csak a telefonon keresztül.
És ahogy azt Savi is mondja, a beszélgetés ma már nem erénye senkinek. Két értelmes mondatot nem tudnak kinyögni, nemhogy még beszélgessenek is másokkal akár értelmes dolgokról is.
- És azzal szerinted mennénk bármire is? Szerintem csak megijednének, hogy ezzel kommunikálni kell? És elmennének…- én nem fektetek túl nagy reményt, energiát meg főleg nem azokba, akiken látom, hogy magasról tesznek arra, amit mondok - Másik véglet pedig amikor kérdez valamit, te válaszolsz rá, majd jön a szokásos „hát igen” amivel lerendezi, utána pedig elkezdi, hogy „hát képzeld, én meg…” és onnantól kezdve mást se hall az ember, meg se tud szólalni, reagálni se tud, csakhogy mi van vele, milyen az ő élete, milyen szar neki és még sorolhatnám napestig. Egyoldalúvá vált az emberek kommunikációs készsége amellett, hogy iszonyatosan el is butult. És akkor én még mázlistának nevezhetem magam, mert értelmes barátaim vannak... többé kevésbé – legyintek szórakozottan. Azt hiszem sejti, kire gondolok, de még Noah is közéjük sorolható, mert ha éppen elemében van, akkor eszes és értelmes gyerek.
- Igazából nem volt okom téves következtetéseket levonni. Nyilván neked is van egy véleményed, álláspontod, ami mellett kitartasz és tudod is, hogy miért vállalod azt. Emiatt nem tudtalak és nem is akartalak volna megítélni. Egyszerűen szeretek megérteni olyan dolgokat, ami nekem nem teljesen világos, ezért inkább kérdezek… azt nagyon jól tudok – szemtelen kis vigyorral nézek rá, és gyakorlatilag tényleg erről szólt a beszélgetésünk legjava mindeddig: kérdeztem. Mert érdekel ő és az a világ is, amit él.
Felnevetek a tenisz mániás lányon.
- Már ne is haragudj, de emiatt aztán nem kell sajnálni őket, ha nekik eszükbe nem jutott, hogy esetleg azon az úton indítsanak el… beírathattak volna akár balettra is, ha azt akarták volna, de gondolom nem tették – így kinek is a sara az, hogy autóversenyzés párti lett? Nyilván a szülőké – gondolj bele, egy alternatív világban most lehet, hogy tüllszoknyában és rózsaszín tipegőben csoszognál a színpadon. Valamilyen szempontból békésebben hangzik – azért kíváncsian várom a reakcióját a tütüre és a tényre is, hogy esetleg még balerinaként is kereshette volna a kenyerét, kevésbé nagy veszélyeknek kitéve magát, vagy aggodalomnak a családját.
- Jól van – nevetek – én is megtudom ígérni végülis, aztán ha benne lesz a hírekben, hogy ezt a szerencsétlent meg elvitte a fahéj vagy a mogyoró átka, akkor légy már kedves és egy pohár whiskyvel látogasd meg a síromat és igyál a szerencsétlenségemre egyet – és amilyen mocskos kis tréfákat tud űzni az élet, én a nyakamat merném tenni arra, hogy engem nem a cápák fognak ketté harapni, nem a hó fog maga alá temetni, hanem egy étteremben megfeledkeznek arról, hogy nem kértem fahéjat a kávémba. Ámen!
- Ötven eleji mindkettő. És én teljesen meg is értem, hogy nehéz nekik követni a dolgokat. De Savi – kezdek bele nagy elánnal – miért olyan nehéz fogni a kölyköd kezét, leülni vele egy asztalhoz és megkérdezni, hogy „mi a baj?”… vagy letenni elé a cikket újság vagy nyomtatás akár még egy laptop formájában is és rábökni, hogy ez már megint mi? Ha nem kérdez, én hogyan mondjak neki bármit is? Ha előre ítélkezik ahelyett, hogy kérdezne, ez lesz belőle. Márpedig ő soha nem kérdezett meg, hogy ez tényleg igaz-e? Ki ez a lány? Hol voltam, hol láttak meg és társai, csak egyből vádaskodik – a hangomból kiszűrődő pillanatnyi harag nem a lánynak szól, nem annak, hogy beszélük erről, hogy ő is meg akarja érteni a szüleimet pont úgy, ahogy én eddig az ő életének bizonyos részeit. Hanem az elkeseredésemnek, az apám ostobaságának és szószoros értelmében vett töketlenségének. Mert neki kutya kötelessége lenne hinni a fiában főleg úgy, ha megalapozatlanok a vádak.
- Azért az mekkora szemétség, hogy aki szerencsét hoz másnak, a saját életében pont ugyan olyan szerencsétlen tud lenni? – vigyorgok. Nem tartom magam szerencsétlennek, noha nem is születtem a szerencse gyermekeként. Vannak bizonyos dolgok amelyekből kijárt nekem, több is mint amire szükségem lenne, de ettől függetlenül vannak olyan szegmensei az életemnek ami hagy némi kívánnivalót még maga után. Ilyen például Fortuna jelenléte.
Alaposabban megnézem a valószínűleg utánzó arcát.
- És apud is úgy néz ki közben, mint egy mérges pocok? Mert akkor nincs probléma, nap, mint nap nézek farkasszemet véremre szomjazó hörcsögökkel – többek között egy címeres, legendás barátommal, aki sűrűn próbálja érzékeltetni a rendíthetetlenségét, de olykor inkább komikusnak hat, mint szigorúnak vagy haragosnak.
Savannah apja kész talány számomra és esküszöm, ha valamiről most beadandót kellene készítenem az egyetemen, van rá esély, hogy ő lenne az, Savannah-t pedig elsők között ültetném le magam elé, hogy én legyek most az, aki kifaggatja őt a szóban forgó édesapjáról. Csakhogy nem emberismeretet, pszichológiát és egyebet tanulok, úgyhogy valószínűleg erre nem lesz túl nagy esély. Bár, én még megpróbálhatom megérteni..
Az étteremben kialakul a mai nap legkomikusabb pillanata. Volt már vad, merész, hajmeresztő, idegőrlő, dühítő is. Azt hiszem pont ez hiányzott még a repertoárból. A nők közötti feszültséget, főleg, ha ott egy pasi is jelen van, soha nem fogom megérteni. Számos alkalommal hallottam már a baráti társaságokban is, hogy „hát és úgy nézett rám az a csaj, míg elmentem mellettük”…de még ők is méregetik egymást, hiába, hogy egy nagyobb társasághoz tartoznak. Nem véletlenül kérdezek rá erre Savinál, bár ő maga mondta, hogy nem kifejezetten úgy működik, mint a legtöbb korunkbeli nő, úgyhogy ki tudja, hogy milyen válasszal tud szolgálni?
- Aztán csak vigyázz, én félve enném meg a vacsorámat… ki tudja mit rak majd bele, míg kiér vele a pulttól – somolygok szórakozottan, majd félretolom az asztal közepére állított étlaptartót a papirossal. Első körben kitakarja a lány fél fejét, másodszor már nincs rá szükség.
Kíváncsian billenek kicsit félre, hogy a pult irányában megkeressem a lányt.
- Ahhoz mérten, hogy szívszélütést kapott, kifejezetten… virgoncnak tűnik – legalábbis az idáig hallatszó hangos kuncogás és heherészés a másik pincérrel pont erről árulkodik – de tudod… soha nem lehetünk biztosak abban, hogy egy-egy embernek miféle perverziói vannak. Aki elvezet egy szörnyeteg versenyautót, annak lehet néhány srác meg se kottyan – motyogom az orrom alatt pimaszul. Nyilván nem nézem ki belőle, eszembe se jutna. De ha már így szóba hozta…
- Nem tudom… ha engem kérdezel, nem úgy tűnik, mint aki a másik szépségén gondolkozik… vagy, hogy gondolkozik egyáltalán valamin – az asztalnál talán össze tudta kapni magát és viszonylag értelmesnek tűnt, de azzal a megállás nélküli röhögcséléssel, amit lerendez a pultnál, inkább buta fruskát csinál magából.
- M-m nem, igazából azért vagyunk itt, hogy együnk mert rohadt éhesek vagyunk. De részben nyilván azért is, igazad van – kötekszek még egy kicsit, hogy aztán én is megkapjam a magamét.
- Hé! Úgy nézek én ki, mint aki hozzá hasonló nőkre vágyik? Nem, köszönöm nem kérek belőle, és tudtommal nem leszek egyedül, elviszem magammal azt a csinos kis négykerekűt odakint. Tökéletes útitárs lesz, na meg szórakozás... erre a nőre nem vágyok – nekem is vannak elveim. És, ha már itt tartunk, zsánereim is. Márpedig, bár nem szoktam első ránézésre ítélni, valami azt súgja, hogy ez a szegény lány messze nem azon az értelmi szinten van, amit én megkívánnék. Én szeretem az okos, értelmes nőket.
Végül kénytelen vagyok bőrt húzni a fogamra, mert újra megfordul az asztalunknál, immáron két jó nagy adag étellel megrakott tányérral és az üdítőkkel.
- Egészségetekre – duruzsolja, én pedig csak hálásan biccentek egyet, majd közelebb húzom magamhoz a tányért. És Savi megint kap egy vizslató pillantást.
- Azért súgd meg kérlek, hogy mi a kedvenc virágod? Végrendeleted van? Én nem bíznék semmit se a véletlenre – biccentek a szalvéta felé, ha esetleg felszeretné jegyezni úgy, mint ahogy annak idején Elvis szerződésével is tették. Papírszalvétán.