Mathieu & Maya

I've come to talk with you again because a vision softly creeping. The vision that was planted in my brain still remains within the sound of silence

Az órak egyre csak rohannak és már fogalmam sincs, hogy milyen napot írunk vagy egyáltalán hónapot. Régen feladtam a számolást, hogy mennyi ideje vagyok ebben a börtönben, amit gyógyító háznak neveznek, klinikának, ahol újra önmagam lehetek. A drága család utolsó jócselekedete, hogy meggyógyuljak, persze abba bele se gondolnak, hogy nem erre van szükségem. Mostanra már a gyermekemet kellene a kezeim között szorítani és hallgatni a kis szívverését, lélegzetvételét, miközben alszik. Ehelyett itt vagyok ebben a földi pokolban, tele fehér köpenyesekkel, akik folyton mosolyognak. Gyűlölöm az álszent jókedvüket és azt, hogy ilyen kedvesek, már-már bolondnak néznek és egyre csak pirulákkal tömnek, amik elbódítanak. Régen se voltam híve annyira a szereknek, inkább egy-egy üveg töményet ittam olykor, de semmi több. Erre ezek teljesen kicsinálják a gyomrok a sok szarral, ami elbódít. Egyre kevesebbszer veszem be, mert nincs rá szükségem. Egyre kevesebbszer kelek fel esténként sírva és ez talán azt jelenti, hogy kezdem elfelejteni őt, de lehet, hogy csak a fájdalommal békélek meg. Valamelyik nap kölcsön vettem az egyik nővér könyvét a gyász folyamatairól, amit egy híres pszichológus írt. Abban volt szó arról, hogy a test megtanul együtt élni a fájdalommal és apránként átveszik a helyét az emlékek. Talán velem is ez történik vagy végleg bekattantam és úgy fogok járni, mint Ernest papa és egy pisztollyal a kezemben találnak majd rám. Milyen jól mutatna az újságok címlapján és kissé költői lenne, hogy a leghíresebb felmenőm mintáját követem. Persze ezekről nem beszélek az üléseken a dokinak, a végén még örök életemre itt tartana és köszönöm abból nem kérek. Annak örülök, hogy végre kiengednek a friss levegőre, ez is haladásnak számít. Szerencsére a klinika a tengerparton van, mondván jót tesz a megviselt léleknek a víz morajlása, ami inkább tűnik kamu dumának. Leülök a fűben és felhúzott lábamra támasztom a könyököm, hogy aztán a hajamba túrjak. A szél összekócolja félig összefogott hajam, mintha ő maga is szabadságra vágyna. Óvatosan meggyújtom a cigarettát, amit az egyik nővértől szereztem és mélyet szippantok belőle. Nem rég kezdtem el újra szívni, de egészen keveset lehet itt, mert hamar megérzik az ápolók. Szerencsére csak ők vannak, mert a család nem hajlandó látogatni, nehogy még nagyobb csorba essen a hírnevükön, ami pedig a barátokat illeti.... nem hiszem, hogy bárki tudna a jelenlegi helyzetről. Egyedül maradtam teljesen. Hallom, ahogy engem keresnek a távolban, mire felteszem a kezem, hogy intsek a nővérnek nem vesztem el, csak a megengedett levegőzésemet tartom éppen.
- Mindjárt megyek! - teszem hozzá oda kiabálva a lényeget, hogy ne féltsenek, majd szabad kezemmel újra a fejemet támasztom, míg szívok egy újabb slukkot.

Az épület berácsozott ablakai zord, valóságos diliház vagy börtön kinézetet kölcsönöznek az amúgy ránézésre inkább egy nagyobb vidéki kúriára, vagy kisebb kastélyra emlékeztető ékszerdoboznak. Egyik oldalán zöldellő fák és rétszerű lankák, a másikon messzire nyúló kéklő, horizontba vesző vizek. Hiába az idilli közeg, a festői táj és a különleges látvány, mégse tűnik otthonosnak és megnyugtatónak. Legalábbis én nem tudok megnyugodni a belőle sugárzó furcsa, nyomasztó hangulatnak köszönhetően. Ahogy a kikövezett, formára nyírt tuják között húzódó járdán ballagok befelé, kamerák mozdulnak és tartanak szemmel, mint valamiféle betolakodót. Belegondolni se szeretnék, hogy miféle hórihorgas, karvaj orrú, sápadt, duzzadt szemű biztonságiőr ülhet a kamerák túlvégén.
A szívem újra-újra dobban egy nagyot, mintha előre tartanék attól, hogy mit fogok látni odabent, kik fognak fogadni, ha átlépem a hatalmas, fehérre mázolt ajtó küszöbét? Ha pedig tovább akarok menni, mit fogok látni Maya olyan ismerős, mindig vidáman csillogó szemeiben? Milyen lesz most? Milyen lesz, ha egyszer a családja úgy döntött, hogy jobb lesz neki ezen a helyen, ahelyett, hogy ők nyújtottak volna neki segítő jobbot személyesen? Elszomorít és mintha egy hatalmas, lenyelhetetlen gombóc szorítaná a torkomat. Amikor beszéltünk róla, hogyha eljön az ideje és az Államokba érkezek, bőven lesz időnk egymásra és nem csak telefonon vagy egyéb platformokon keresztül lesz lehetőségünk kommunikálni, akkor nem épp erre gondoltam. Nem ilyen körülményekre.
Amikor érkezésünk után meglátogattam a kapott címet, remélve, hogy majd ő nyit nekem ajtót, a szülei aggodalmas, először talán távolságtartó ábrázatával találtam szembe magam. Látszólag beletelt néhány pillanatba, míg felismerés csillant a tekintetükben és rájöttek arra, hogy ki is toporog olyan esetlenül a házuk küszöbén? Szívélyessé vált a fogadtatás, és az az érzésem támadt, hogy a Franciaországban tett utazásaik során sikerült jó benyomást keltenem bennük, így az addig résnyire nyitott ajtó máris nagyra tárult, noha tudták, hogy nem hozzájuk érkeztem. Mint ahogy azzal is tisztában voltak, hogy nem fogjuk tudni elkerülni ama kellemetlen témát, hogy Maya miért nincs sehol? És ha nincs, akkor hol van?
Nehezen átverhető ember lévén az első suta próbálkozások nem értek célt, és a dadogó motyogásból nagy nehézségek árán, de sikerült megnyílniuk miután meggyőződtek róla, hogy nálam jó kezekben lesz az információ. Így közös erővel ugyan, de tudatták velem a történteket és az aktuális részleteket. Nem mindent… nyilván nem mindent, mert ők is úgy vélték, hogy az Mayát illetti meg, hogy elmondja nekem mi az, ami fáj, hogy valamilyen módon én is segíteni tudjak. De a lényeget elmondták. Nem hazudok, sokként ért, hogy a lányukat úgynevezett „vigyorgóba” küldték, hogy kiheverje az átélt tragédiákat… de nem kötekedhettem, az ő döntésük és az ő dolguk.
Az utazást megelőző heteim zűrösek voltak, állandó rohanással telt, nem tudtam kellő időt fordítani a barátságokra és ismertségekre, így a Mayával való kommunikáció is minimálisra csökkent. A vele történtek java feledésbe merült, talán ő se tájékoztatott mindenről és én se érdeklődtem eleget, s így, mint az éterben tudatlanul lézengő, nem tudtam semmilyen módon támogatást nyújtani, hiába lett volna rá szüksége. Viszont tartva a szavamat és remélve, hogy ő se feledkezett meg ez idő alatt az ígéretemről, vagy vette magára, hogy nem jelentkeztem, gondoltam jól fog esni neki, ha személyesen látogatom meg. Talán, ha eltűnik közülünk az a több ezer kilométeres távolság és nem a telefonjaink vagy laptopjaink képernyőjén keresztül kell egymással kommunikálnunk, mert ott leszünk, ha kell egy karnyújtásnyira egymásnak, az majd kárpótolni fogja. Utólag belegondolva nem is értem, miért nem tűnt furcsának, hogy semmiféle hír nem érkezett felőle, nem írt, nem keresett.
Nagy sóhajjal veszem le a tekintetemet a méretes épület ajtaján lévő aranyozott plakettről, melyen annak neve van feltüntetve és, hogy miféle célt szolgál az impozáns intézmény. A jókora vaskilincs nyikordul egyet mikor lenyomom, a zsanérok vele együtt nyöszörögnek. Minden szem rám szegeződik a hatalmas előtérben, én pedig mint egy betolakodó, gyomorgörccsel ballagok végig a járólapon toppanó cipőm zajában. Egy pultnál állapodok meg, ahol a nyakamat nyújtogatva kell megtalálnom a mögötte, egy számítógép képernyőjét bújó idős hölgyet. Egy pillanatra megsajnálom szegényt, ahogy próbálja a billentyűzet betűkavalkádjában kiismerni magát… hogy lehet egy ilyen idős nénit beültetni a gép mögé?
A vastag keretes okuláré mögül kíváncsian pillant fel rám két hatalmas szem.
- Mit keres itt fiacskám?
- Öhm… - kezdek bele elmésen, majd a farmerdzsekim mellén lévő zsebből előcsúsztatok egy félcédulát – Maya Jade Kochhoz érkeztem látogatóba, az édesapja ajánlásával – csúsztatom elé a papírt és a hozzá tűzött névjegyet a biztonság kedvéért. Maya szülei mondták, hogy elég, ha rájuk hivatkozok, de a mai világban bárki mondhat bármit. És különben is ki tudja, hogy miféle óvintézkedésekkel védik a bentlakókat? Én pedig nem szeretném, ha több nagydarab biztonsági ember repülne rám, hogy kipenderítsenek innen.
- Áhhh, magácska az, fiatalember? – tolja lejjebb az orrnyergén a szemüvegét, hogy megemelkedve a széken alaposan végig mérjen. Komolyan mondom, nem kell ide semmiféle modern technika, a néni furcsa, üveges szemei is pont olyanok, mintha röntgennel világított volna át az imént.
- Én! – állítom határozottan – Mármint…én? Mi vagyok én? – kérdezek vissza végül bizonytalanul és értetlenül.
- Miss Koch édesapja már ideszólt nekünk, hogy érkezni fog egy fiúcska a kislányhoz látogatóba és hagyjuk őket beszélgetni, mert magácska nagyon messziről jött. Hallom ám – kocogtatja meg a hosszú fülcimpáját - aztán legyen jó drágám és ne zaklassa fel túlságosan. Jó napjai vannak mostanában.
- Nem célom, ígérem! – és tényleg nem az.
A néni egy gyors telefonváltás után biztosít afelől, hogyha türelmesen várok két percet, akkor odavezetnek Mayához.
A furcsa, szorongató érzés viszont nem múlik. Továbbra is, mintha egy börtönben lennék vagy egy végső állomást jelentő kezelőintézetben. Frusztrál. Nincs benne semmi kedves, semmi bizalomgerjesztő… nem úgy az érkező nővérkében, aki barátságos tekintettel néz rám az egyik ajtóból, majd int, jelezve, hogy tartsak vele.
- És… hogy van? Mármint… mire számítsak? - érdeklődök sután.
- Mire szeretne?
- Nem tudom. Nem tudtam meg sokat arról, hogy hogy van most, és tudja… - az jó lenne, ha ő tudná, mert én nem vagyok képes rendesen megfogalmazni, mire is gondolok igazából.
- Csak nyugalom. Ez nem az a hely, ahol a legrosszabbra kellene készülni – és a fűben ücsörgő, szélfútta hajú lány felé mutat – menjen! – paskolja meg a hátamat, én pedig megkapva ezzel a kezdő löketet, már szedem is a lábamat a lány felé. Lépteimet elnyeli a dús zöld gyep. A kellemes, friss illatokkal cigarettafüst elegyedik, én pedig mosolyogva rázva a fejemet, egy mély sóhajjal vetem meg mellette a lábaimat.
- Azért ez elég szép, nem?   - utalok a tájra - De ez legális egy ilyen helyen? Cigaretta?

Mathieu & Maya

I've come to talk with you again because a vision softly creeping. The vision that was planted in my brain still remains within the sound of silence

Szeretném ha újra minden normális lenne, ha egy évvel ezelőtt lennénk újra, amikor még gondtalanul építgettem a karrierem. Nem foglalkoztam a családi nyomással csak pénzt csináltam abból, amihez értek és ennél többre nem is volt szükségem. Élveztem az életem, független, önálló felnőtt nőként, aki előtt a világ állt, hogy elvezesse azt. Aztán jött a nagy fordulat, amire senki se volt készen és nincs visszatérés. A dolgok kicsúsztak a kezeim közül, depresszióba estem anélkül, hogy észre vettem volna vagy időt hagytak volna a felépülésre. A család úgy döntött, hogy jobb lesz neki egy rácsokkal teli épületben, ami kívülről borzalmasnak hat, míg a hátsó kertje gyönyörű. Bárcsak megmutathatnám mindenkinek ezt a részét. Sajnos a telefonomat egyből elvették tőlem, amint ideértem. Szerintük jót tesz a közössége média detox, így nem terelődik el a figyelmem mindenfelé és koncentrálhatok kizárólag a gyógyulásra. Fogalmam sincs mit gondolhat bármelyik barátom vannak még egyáltalán barátaim? Vagy mindegyik azt hiszi, hogy ghostingoltam őket és teljesen elhagytak, ahogy én magamat. Ki kell találnom, hogyan tovább. Mit fogok kezdeni magammal, ha egyszer kiszabadulok innen, ebből a földi pokolból. Remélem még ebben az életben eljön a napja annak, hogy magam mögött hagyhatom ezt az egészet és új életet kezdhetek. A drága család és minden egyéb nélkül, ami sosem vált a javamra. Mély levegőt veszek és hagyom hadd legyen tele a tüdőm a sós levegő gyógyító hatásáról, amiről annyit áradoznak a nővérek mindig. Talán jó lenne, ha többet beszélgetnék velük vagy csak mosolyognék egyszer az életben, ami megint csak hatalmas lépésnek tűnt. Szükségem lesz egy-két új könyvre, mert a mostaniakat már nagyon unom és talán, ha könyörgök egy sort akkor a telefonom is megkaphatom pár órára. Végül inkább a cigibe szívok egyet, hogy tovább mérgezzem magamat, hiszen úgy sincs értelme figyelnem a testemre a továbbiakban. Miatta hagytam abba annó a cigit, de az elvesztésével már nincs miért vigyáznom. Belül nagyon fáj az egész, de próbálok túl jutni rajta. Nem maradhatok itt örökké, mint valami őrült, kattant banya, akinek a legnagyobb boldogsága az, hogy másokat sérteget. Ennél sokkalta jobb vagyok és többre vagyok képes, csak erőt kell vennem magamon végre és túl jutni a veszteségen. Olyan könnyű ezt mondani és gondolni, de érezni... az megint más helyzet, amihez sokkalta több idő kell. Muszáj intenem, nehogy azt higgyék megszöktem, ami eléggé gyanús is lehetett volna valamennyivel ezelőtt. Az elején tényleg nagyon el akartam tűnni innen, de a gyógyszerek nem engedték bárhogy próbáltam, szerencsére mostanra kiment a hatásuk belőlem. Szívek egy slukkot, majd lassan kifújom azt, minél tovább tart annál többet lehetek a friss levegőn. Észre se veszem igazán, hogy valaki megáll mellettem, annyira elvagyok a gondolataimban, csak a hangjára kapom fel a fejem.
- Mathieu? - nagy szemekkel nézek rá és próbálom nem elsírni magam egyből. Próbálok gyorsan felkelni, hogy szorosan magamhoz ölelhessem a legjobb barátomat, vigyázva nehogy megégessem a cigarettával. El se tudom mondani mennyire örülök, hogy láthatom, ahogy annak is menyire megnyugtató a jelenléte.
- Úristen! Te hogy kerülsz ide? Félre ne érts mérhetetlenül örülök neki, de mégis hogyan? - teszem fel a kérdést, ahogy rá még mindig ölelve rá emelem a pillantásom, majd el is szomorodok. A homokot kezdem fixírozni és hátrálok egy lépést, hogy aztán végre válaszoljak a kérdésére a tengert szemlélve.
- Gyönyörű, ami pedig ezt illeti- egy pillanatra felemelem a szálat és szívok egyet belőle, míg el nem alszik és felé fújom a füstöt- kérsz belőle? - egy halovány mosolyt lejtek és felé tartom, hátha kér. Ha igen, oda adom neki, majd vissza ülök a homokba - Loptam - teszem hozzá végül megvonva a vállamat. Nem fogok kertelni neki és hazudni sem, a barátságunk mindig is az őszinteségről szólt. Ha már itt tartunk kíváncsi vagyok, hogy a családom mennyi információt osztott meg vele, mégis miért vagyok ezen a helyen. Mégis félek megosztani vele a szörnyű igazságot, még nem érzem késznek magam arra, hogy beszéljek arról mit kellett átélnem.

Az ember azt gondolná, hogy mindenek előtt szent és sérthetetlen a család és egy olyasfajta egység, amiben magával értetődő, hogy a tagjai kezet nyújtanak a másiknak, biztonságérzetet adnak és megküzdenek a legmélyebb, legsötétebb órákban is. Más kérdés, hogy sokszor hajlamos a család önmagában megcáfolni ezt, s Mayáék esetében is mintha valami hasonlóba botlottam volna.
A szülei és az általuk olyan ügyesen forgatott szavak megfejthetetlen rejtvénnyé tették azt, amit annyira egyszerű lett volna kimondani: nem tudtak már mit kezdeni a lánnyal, túl tett a képességeiken. Erre vártam, mikor kimondták, hogy bedugták őt egy Isten háta mögött lévő, ódon intézményben, amire sokan rávágnák, vigyorgóba.
Ennyire elkeseredtek volna? Abban reménykedtek vagy azt gondolták, hogy ez a legjobb módja annak, hogy kikúrálják és egyenesbe hozzák az életét? De mégis… mi volt az a hatalmas, eget rengető tragédia, ami arra késztette őket, hogy egy bentlakásos otthont keressenek neki? Mert arról nem beszéltek egy szót se, hogy mi volt az oka annak, hogy ők ilyen formában levették róla a kezüket. Miért nem tettek meg mindent, azért, mint szülők, hogy a lányuk mentális és lelki egészsége megmaradjon, vagy ha esetlegesen megingott és instabillá vált, akkor a támaszai legyenek? Ez lenne a dolguk nem?
Nem tudtam meg tőlük semmit, legalábbis semmi konkrétat. Úgy játszottak a szavakkal, olyan megvilágításban tálalták nekem az elmúlt heteket és hónapokat, amiből jobbnak láttam nem levonni a messze menő következtetéseket. Valahol talány maradt minden, s hiába töltöttem el náluk közel két órát, máig fogalmam nincs arról, hogy mi a teljes történet vagy, hogy mivel fogok szemben állni, ha Maya megjelenik előttem? Mert egy ilyen intézménnyel kapcsolatban leginkább a kényszerzubbonyok jutnak az ember eszébe. 
Azt az egyet viszont nem tudom tagadni, hogy hálás vagyok nekik az elhallgatott információk miatt, mert nem tőlük akartam, hallani a történetet… nem akarok egy kiforgatott mese alapján ítélni, amit ők kettecskén gondoltak ki. Ugyan nem vagyok egy könnyen befolyásolható ember, de van az a meggyőző képesség, ami engem is ki tud billenteni a komfortzónámból, és a leggyanúsabb dolgokat is képes vagyok elhinni bárkinek. Hát a szükség most nem is tette lehetővé azt, hogy elkényelmesedve elhiggyek mindenféle humbug mesét.
A hátsóudvaron ácsorogva beletelik néhány kósza pillanatba, míg erőt tudok venni magamon ahhoz, hogy elinduljak a földön ücsörgő lány felé. Annyira élénken él még a fejemben a kép, mikor otthon, Franciaországban egymásra voltunk utalva az idő alatt, míg a szüleink együtt költötték el a megbeszélt vacsorájukat, vagy pedig az adott megnyitón, rendezvényen hosszan társalogtak egymással, míg minket félre hessegettek. Fogalmazhatunk hát úgy, hogy a szüleink kötöttek össze bennünket és nekik köszönhetjük azt, hogy ilyen mély és szoros barátságot ápolunk egymással, hiába, hogy az elmúlt időszakot inkább megsínylette, mint erősítette volna. Pedig jól láthatóan Mayának szüksége lett volna valakire, aki mellette áll és aki nem bedugni akarja őt egy zárkába, hanem segíteni őt. Ha itt lettem volna…. ha beszéltünk volna, elkerülhető lett volna? Egyáltalán… elmondott volna nekem bármit is? Felismerte volna, hogy baj van és az én személyemben azt, aki a támasza szeretett volna lenni?
Bizonytalan lépteim az utolsó néhány méterre válnak határozottabbá és elszántabbá, mégis, mintha egy örökkévalóságig tartana elérni hozzá.
- Maya? – kérdezek vissza mosolyogva, mikor pedig megpróbál felkecmeregni a földről, automatikusan kapok a keze után, hogy némi segítséget nyújtsak neki, és nem csak most, de innentől kezdve bármikor. Örökké.
Mosolyogva ölelem öt magamhoz és szeretném, ha érezné a puszta ölelésemen keresztül, hogy megjött az a személy, aki minden tőle telhetőt meg fog tenni annak érdekében, hogy bármi is nyomja a szívét, bármi is késztette a szüleit arra, hogy ide bedugják, hát én készen állok arra, hogy kikúráljuk és kigyomláljuk a problémákat amennyire csak az erőmből kitelik. Nyilván nem lehet tőlem se eget rengető és világokat megváltó tetteket várni, hiszen csak és kizárólag baráti tekintetben leszek képes neki segítséget nyújtani. De mi van, ha összességében már az is épp elég? Mi van akkor, az is elég, ha van valaki, aki megérti őt, akinek a részéről érzi az őszinte támogatást? Az viszont megint egy másik kérdés, hogy képes leszek-e én magam is megbirkózni a feladattal és megemészteni azt, amit hallani fogok? Már, ha hallani fogok bármit is? Nem tudom, hogy miféle sebeket és terheket hordoz és visel magán. Nem tudom, hogy mit tettek vagy mit nem tettek vele, ami ezt eredményezte… és nem tudhatom azt sem, hogy ő maga hogyan fog viszonyulni hozzám azután, hogy eltűntem az éterben?  
- Tudod, mondtam annó, hogy apám négyéves mandátummal az Államokba fog jönni, úgyhogy az egyetemet otthon befejeztem, és adódott egy lehetőség, hogy itt folytassam … de, hogy itt – utalok a tényleges, jelenlegi „itt”-re, majd mosolyogva a füle mögé igazítok egy kiszabadult, szélfútta hajtincset.
- Elmentem a házatokhoz. Téged kerestelek, gondoltam megleplek, hogyha már nem tudtunk eddig beszélni, akkor talán a küszöbön állva majd bebocsájtást nyerek. Emiatt tényleg bocsánatot szeretnék kérni, de az elmúlt időkben rengeteg… tényleg rengeteg dolgom volt a költözés miatt is – simítok végig a két karján – és hát… tényleg behívtak, csak épp te nem voltál sehol. A szüleiddel találkoztam, ők mondták el, illetve… belőlük kellett kiszednem, hogy itt vagy. Eleinte nem akartak túl sokat mondani, mintha féltek volna valamitől, de aztán… - tárom szét a karjaimat jelezve, hogy ezek ellenére is itt vagyok- viszont én is, és ők is ragaszkodtak ahhoz, hogyha eljön majd az ideje, akkor tőled kell megtudnom mindent. Mindazt, amit rám mersz majd bízni…azt, hogy mi az oka annak, hogy itt vagy… - ismertetem az ittlétem pontos okát és hogyanját. Hangom egészen keserűnek tűnik és komoly nehézségek árán tudom csak türtőztetni magam és elhitetni saját magammal is azt, hogy ne uralkodjon el rajtam egyfajta pánik. Olyan fiatal még, nem szabadna itt lennie – édesapád kezeskedett azért, hogy soron kívül eljöhessek hozzád, úgyhogy csakhogy tudd, ez a mai a mi napunk! – mikor eltávolodik még végig simítom a karját, s megfogva a kezét biztatóan megszorítom azt.
- Ühm – biccentek és átveszem tőle a cigarettaszálat, majd ledobom mellé magam. Szívok belőle egy kisebbet, majd még egy mélyebbet, s míg lassan kifújom a kis ideig bent tartott füstöt, szemrevételezem a vörösen izzó pernyéket a végén. Fogalmam sincs, hogy hogyan kezdhetnék bele, vagy mit mondhatnék, mit kérdezhetnék egyáltalán? Nyilván nem akarom harapófogóval kicibálni belőle, de tapasztalatlan vagyok a témában, őt pedig úgy védeném egy esetleges kiborulástól, pániktól, mint a legsérülékenyebb, legkülönlegesebb virágot egy vihartól.
- Tudod… – kezdek aztán bele tétován, hangom mégis határozottan cseng. Tekintetem elmereng a messzi távolon, a kakastaréjra emlékeztető hullámokon – nem mondtak semmit. Nem készítettek fel arra, hogy mire kell számítanom, hogy hogy leszel. Azt se tudom, hogy miféle küzdelmeken kellett keresztül menned, hogy mit kellett átélned, amiért most itt vagy... – vallom be és félrebillentve a fejem próbálom megkeresni a tekintetét.
- Engem valóságos sokként ért, hogy itt foglak megtalálni, ha beszélni szeretnék veled. És nem is akarom, hogy olyat mondj, ami esetleg fájdalmat okoz neked, vagy amit nem akarsz elmondani, mert sebeket szaggatna fel… csak szeretném, ha tudnád, hogy melletted szeretnék lenni és segíteni. A legjobb tudásom szerint és ahogy neked jó. Szeretném, ha jól lennél… - nyújtom vissza neki a cigarettát – bármire is legyen szükséged, egy kis társaságra, komolyabb beszélgetésre, vagy valami becsempészni valóra, például egy zsák csokoládéra vagy egy nagy tál süteményre, egy kiskutyára depresszió ellen vagy másra, akkor szólj - viszek némi szórakozott élt a felajánlásba, nehogy egyből az jöjjön le neki, hogy kiakarom őt vallatni a történtekről. Eszem ágában sincs, nekem az is elég, ha neki is, hogy csak ülünk egymás mellett és hallgatjuk a víz morajlását, a szél susogását vagy a madarak csicsergését... én ebben is társ tudok lenni, csak neki legyen jó.

Mathieu & Maya

I've come to talk with you again because a vision softly creeping. The vision that was planted in my brain still remains within the sound of silence

Néha sikítanék a belülről nyomó fájdalomtól, míg máskor csak egy sarokban zokognék napokig, mintha nem lenne holnap és úgy is egyszer véget érne az egész. Azt akartam, hogy fájjon és darabokra tőrjön az egész. Sokkal könnyebbnek tűnt, mint beismerni azt, hogy a lelkem jobban megviselt mint a testem, ami képtelen feladni a harcot, pedig hatalmas szükségem lenne rá. Job lenne eltűnni hangtalan, mint együtt élni a kínnal, hogy egy gyermek kihordására se vagyok képes. Egy csődtömeg vagyok mind fizikailag, mind mentálisan, akinek nem kellene élnie. Sokszor még most is elfognak ezek a gondolatok, olyankor próbálok a jobb, szebb dolgokra gondolni, hogy neki még nem volt itt az ideje. Hiszen az apjával se voltam semmilyen kapcsolatban. Mégis milyen gyerekkora lett volna? Egy szerető családot érdemelt volna, amit nem tudtam megadni neki az első pillanattól fogva, ezért nem jött el az ő születésének ideje. Azzal bíztattak a nővérek, hogy ez nem a világ vége és fiatal vagyok, még lehet több gyerekem is, nem kell aggódni. De ha én egyszer őt szerettem volna, minden egyes szívdobbanásommal? Persze sokszor nem kaphatjuk meg azt, amit szeretnénk, ami számomra egy igen furcsa felismerés volt. Eddig mindig vagy megkaptam vagy elvettem, amit akartam és nem szorultam rá mások segítségére. Ez a Maya nagyon hiányzott, az igazi Koch, aki mindenkin át gázol. De úgy érzem az a Maya meghalt a kisbabával együtt, hogy maradjon helyette Hemingway, aki minduntalan küzd és harcol. Talán jobb lenne nevet váltani és elhagyni a család gazdagabbik felét, hiszen mást nem adtak nekem csak nyomorúságot. Mégis egy részem hiszi, hogy nem tehetem. Az orruk alá akarom dörgölni, hogy igen ha tetszik, ha nem én is a család része a vagyok. A ti kis fekete bárányotok, akit sosem moshattok le magatokról, bármennyire szeretnétek, örökre ott maradok a családfán. Valahol azt terveztem, hogy mit fogok csinálni, ha már nem lesznek rajtam a képzeletbeli láncok és újra szabad leszek. Mathieu semmivel össze nem keverhető hangja szakított ki az elmélkedésből, akinek hihetetlenül örültem. Még most is emlékszem az első találkozásunkra, mintha csak tegnap lett volna, hogy a szüleim egy vacsorának álcázott tárgyalásra hurcoltak, majd csendre intettek. Azt mondták, ha ügyes leszek utána elvisznek La Durée-be és azt választhatok, amit csak szeretnék és természetesen a mennyiségben se szabnak határt. Odébb hessegettek, hogy ne legyek útban és valószínű a francia barátaik is így tettek a saját fiúkkal, mert hamar egymásra találtunk és a kezdetleges, suta nyelvi hibákon túl jutva egyből legjobb barátokká váltunk. Ezt az estet persze több hasonló követte, ami szorosabbá fűzte kettőnk között a viszonyt. A távolság se jelentett akadályt, először leveleztünk, majd azt gyorsan felváltotta az internet és a telefon. Nem hittem volna, hogy itt látom, hiszen olyan régen beszéltünk egymással, persze ez valahol az én hibám volt, hiszen teljesen eltűntem a térképről hála ennek a varázslatos tündérkertnek. Kérdésemre visszakérdez mosolyogva, miközben próbálok a lehető leggyorsabban felkelni a homokból, persze úriember módjára segítő kezet nyújt nekem, amiért megint csak hálás vagyok neki. Ahelyett, hogy illedelmesen megköszönném egyetlen szó nélkül magamhoz ölelem olyan szorosan, ahogy csak tudom. Szerencsére válaszra talál a reakcióm és hosszú idő után most először átölel a biztonság érzete, mintha újra otthon lennék és semmi baj nem érhet. Tudom, hogy ő az egyetlen személy az életembe, akire mindennél jobban számíthatok és most, hogy itt van minden félelmem elmúlik egyetlen pillanat alatt. Bármikor a kezébe helyezném a sorsomat és a titkaimat, ahogy évekkel ezelőtt is tettem egy-egy találkozónk vagy videóchatünk alkalmával. Egyértelmű a kérdésem, de a reakcióm nem, mintha nem örülnék neki teljes mértékig, pedig a szégyen látszik rajtam, hogy így kell látnia ebben a sanyarú állapotban. Oké, részegen már látott, akkor se voltam szalonképes, de ez most teljesen más. Az arcom beesett és látszik rajtam, hogy a hónapok mód felett megkínoztak, lelkileg és talán kicsit fizikailag is. Hallgatom a magyarázatát, hogy miként került ide és hagyom hadd rakja rendbe a hajamat és egyből mutatok egy halovány mosolyt.
- Nagyon jól hangzik és olyan jó, hogy végre egy országban vagyunk - direkt nem az itt szót használom, mert gondolom neki mennyire kellemetlen lehet ez az egész szituáció. Nem húszévesen kellene itt lennie, főleg nem egy barátot látogatva és ez az egész engem is kikészít, talán jobban aggódom érte, mint magam miatt. Mély sóhaj hagyja el az ajkaimat, ahogy a nagy Koch házra terelődik a szó, tudva mi volt az egész vége, hiszen itt áll velem szemben életnagyságban. Vajon mit mondhatott neki az anyám vagy az apám? Félek megtudni az igazat, mert talán túlságosan sokat említettek és félek, hogy emiatt elveszítem őt. Kissé megrázom a fejem, hiszen nincs miért bocsánatot kérnie én se voltam a legjobb barát, hiszen teljesen eltűntem már  terhesség elején. Rá emelem a pillantásom, ahogy megérint és talán hosszú idő után most először nem húzódok el senki elől, amiből tudom, hogy csak a megfelelő emberre volt szükségem, hogy kibillentsen ebből a borzalmas állapotból. Még egy mély levegőt veszek, de ez inkább egy megkönnyebbült kifújás, mintsem mély, fájdalmas oxigén csere. Valamit végre nem rontottak el a szüleim. Hallom a hangjában a keserűséget, ami ezt a helyet körül öleli, mint valami láthatatlan burok, amiből nincs kiút és ha egyszer bekerülsz, akkor magába szippant az érzés. Próbálom átgondolni a hallottakat és kevésbé nyomorultan érezni magam, amikor újra megérzem az érintését és a szorítását, amivel a legnagyobb támogatását fejezi ki.
- Egészen rendes volt apámtól, hogy kezeskedett felőled, ahogy az is, hogy hallgattak a miértekről és megadták nekem a lehetőséget a magyarázatra. Nem tudom készen állok-e arra, hogy bármit is mondjak. De ha ez csak a mi napunk akkor valami hihetetlent kell csinálnunk - monoton hangon ejtek ki a szavakat, olyan semlegesen, ahogy a legtöbb Koch beszél egymással, de legfőképpen az apám. Megszűnt feléjük mindenféle jó érzésem és a közöny vette át a helyét, ami mindennél erősebbnek bizonyul. Elvigyorodok, ahogy szív a cigarettámból, hiszen úgy tűnik egyes dolgok sosem változnak igazán, egyikünk se hagyott fel a káros szenvedéllyel, amit együtt próbáltunk ki legelőször. A cipőm elejét a homokba túrom és az se érdekel, ha bele megy, mert ez egy ilyen nap, amikor őrültségeket kell csinálni. Felé fordítom a fejem, ahogy kissé óvatosan újra beszélni kezd, olyan mint egy pletykás kamaszlány, aki csak beszélni tud, persze a mondandója ennél sokkalta komolyabb jelentéssel bír. tekintetünk találkozik és most először nem fordulok el, hiszen előbb vagy utóbb úgy is szembe kell néznem a szörnyű igazsággal és elmondani miért vagyok most itt. Vissza veszem a cigit és beleszívok, hogy később a füstre tudjam kenni azt, hogy bekönnyezek, de nem akarok sírni, mégis a szavai hallatán végig szalad az arcom két oldalán egy-egy sós vízcsepp. Végül a vállára hajtom a fejem egy enyhe, gyenge nevetéssel egybe kötve a kiskutyák, csoki és sütemény hallatán.
- Köszönöm. Már az is nagy segítség, hogy itt vagy mellettem és mindezt elmondtad. Tudod azt hittem, hogy az eltűnésem miatt megharagudtál rám és a bajom miatt véget ér a barátságunk. Most jöttem rá, hogy te vagy a legeslegjobb barátom a világon és egészen eddig is rád volt szükségem - vallom be teljesen őszintén és talán ezeket a dolgokat még sosem mondtam ki neki ezelőtt. A barátságunk alatt sokszor előfordult, hogy lelkiztünk, de ilyen mélységekig sosem jutottunk még, hogy a tudtára adjam, hogy a világot jelenti nekem mindenféle romantikus szál nélkül. Valahogy sosem vonzódtam hozzá igazán, persze borzalmasan jóképű és a legtöbb lány imádja, de nekem ő csak Mathieu.
- Visszatérve a becsempészni valóra egy doboz jó minőségű cigarettának és egy kiskutyának nagyon örülnék, de ha már az egész nap a miénk csináljunk valami őrültséget. Nem szöktetsz meg véletlen? - szívok egy újabb slukkot, majd elé tartom, hátha kér még belőle. Közben kissé elhúzódok, hogy rá tudjak nézni kiskutya szemekkel, ami régen bevált. Tényleg el akarok tűnni erről a helyről, ha csak egyetlen napra is, de szabadság gondolata nagyon vonzóan hat. Talán ha nem vagyok a börtönben, akkor könnyebben beszélek azokról a dolgokról melyek most még fájdalmat okoznak.

Soha nem voltam még olyan kellemetlen helyzetben, hozzá teszem addig voltam boldog, hogy egy efféle intézményt kelljen látogatnom… és ez nem önmagának annak szól, hogy ciki egy rászoruló ismerősömet látogatnom, vagy rosszul érintene, hogy bizonytalan helyzetű és mentális állapotú emberek között tartózkodjak, egyszerűen nem érzem magam elég felkészítettnek ahhoz, hogy kellő őszinteséggel tudjak kommunikálni majd Mayával. Se a szülei, se az itt dolgozok, még az engem elé kísérő nő se mondott semmi konkrétat, semmi biztosat az állapotáról, hiába érdeklődtem felőle. Annyit se mondtak, hogy milyen témát érintsek vagy ne érintsek, mit mondhatok, mit kérdezhetek vagy esetlegesen mivel okozok még nagyobb törést az életében? Abban se vagyok biztos, hogy egyáltalán jót fog tenni neki az, ha lát…? Normális esetben, ha minden úgy történt volna ahogy az a nagy könyvben meg van írva, és nem állt volna be semmi számottevő változás az életében, nem lenne kétségem a saját személyem létjogosultsága felől. De most ki tudja, hogy mit váltok ki belőle vagy mit indítok el amit nem kellene?
Abban bízok egyedül, hogy talán jobb hatással leszek rá, mint amennyire tartok tőle, elvégre nézzük bárhonnan is, a mi kapcsolatunk az extrábbak közé tartozik. Nem él meg akármelyik barátság hosszú-hosszú hónapos kihagyások után is, ha nincs meg a fizikai kontaktus, hogy elmenjetek együtt szórakozni vagy szimplán beüljetek egy moziba, megigyatok reggel egy kávét valamelyik félreeső kávézóban, hogy aztán egymás energiáit a vállatokra véve nekiálljatok a napnak. És a mi esetünkben nem annyiról volt szó csupán, hogy egyikünk az ország egyik, másikunk a másik felén élt. Egy egész kontinens, földek és vizek választottak el bennünket és lehetetlenítettek minket attól, hogy ott legyünk egymásnak. Persze lehet mondani, hogy a mai modern világban a távolságok áthidalhatóak, de ez ilyen módon nem mindig igaz…Talán mi is, ha ott lettünk volna egymásnak, ha tudtam volna neki az első perctől kezdve segíteni, nem jutunk idáig. De felesleges saját magamat ostorozni, nem lehetek biztos abban, hogy én lettem volna mindenre a tökéletes megoldás. Hogy is lehettem volna az?
Ha a távolság önmagában nem lett volna elég, hát ott volt minden más személyes problémánk és ürügyünk arra, hogy azt a minimális lehetőséget is elvegyünk magunktól és egymástól, amit az online tér vagy a telefon nyújtott.
Jól esik az ölelése… hiába, hogy más az érzés, mint eddigi találkozásunk alkalmával bármikor, de jól esik magamhoz szorítani a törékeny testét. Egy pillanatra szeretném minden fájdalmát, minden gondját-baját magamba szívni azok közül, amik idáig juttatták. Szeretném én viselni a súlyát a problémáinak, osztozni vele rajtuk, hogy végre fellélegezhessen és újra olyan legyen, mint korábban… bár, félek, ha az a valami idáig juttatta, akkor soha nem lesz már olyan, hiszen magán fogja cipelni a terhét, mint egy billogot. Az idő mindig segít, de csak abban, hogy könnyebb legyen elviselni. Abban nem, hogy minden visszatérjen az eredeti kerékvágásba. Az élet legnagyobb hazugsága ez, hogy minden olyan lehet, mint régen…
- Jól bizony, és innentől kezdve négy olyan évünk lesz, amit büntetlenül tölthetünk el együtt úgy, ahogy csak jónak érezzük – vonogatom meg játékosan a szemöldökömet, mintha csak a pillanatnyi keserűséget próbálnám meg benne is oldani, amit a vonásaiból sikerül kiolvasnom. Nem tudom, hogy hogyan tudnánk ezt az együtt töltött időt ilyen körülmények között kivitelezni, de meg fogom oldani. Olyan nincs, hogy nem!
Valahol amúgy kételkedve fogadom ezt a négy évet. Az persze nem kérdés, hogy ezt az időszakot itt fogom eltölteni már csak az egyetem miatt is, de… mi lesz utána? Mi lesz, ha letelik? Mi lesz az itteni életemmel? Csak úgy le kell majd zárnom, mintha nem is lett volna, és utazhatok haza? Mi van akkor, ha ez idő alatt találok itt olyan célt és olyan lehetőségeket, olyan kapcsolatokat, melyek ideláncolnak és hiába az otthoni számottevő kapcsolat, hiába, hogy huszonegy évem az öreg Franciaországhoz köt és a családomhoz, de… mi van akkor, ha itt akarok majd élni? Lesz rá lehetőségem? Most még jól hangzik a négy év. Soknak. De tudom jól, hogy olyan gyorsan elfog telni, hogy csak pislogok majd a hazafelé vezető úton, hogy ennyi volt?
Gyanakvón nézek a szemeibe, majd kezdem el hasonlóan vizslatni a vonásait. A hangjának monoton, érzéketlen éle meglep. Úgyis fogalmazhatunk, hogy egészen rosszul esik így hallani őt, s nem vagyok benne egészen biztos, hogy kinek is szánja? A szüleinek vagy nekem, hiszen egybefonódik a mondandója azzal, hogy nem áll még készen arra, hogy beavasson.
- Nem is kell – vágom aztán rá szegényes mosollyal – majd, ha eljön az ideje – az se különösebben vágna földhöz, ha nem mondaná el soha, ez legyen az ő döntése. Bár ez esetben megkérdőjelezném a barátságunk valódi igazságát és komolyságát… másrészről arra is figyelni kell, hogy az évek alatt melyek előttünk állnak, óhatatlanul keveredni fognak a baráti társaságaink és ha valaki, aki már tisztában van a történtekkel elcsicseregné, csak kellemetlenebb helyzetbe hozna mindkettőnket.
Azzal viszont, hogy valami hihetetlent kell csinálnunk, nem igazán tudok mit kezdeni. Mi hihetetlent lehet csinálni egy ilyen helyen azon kívül, hogy a felhők közül kikandikáló Nap elől egyik árnyékból a másikba helyezzük át a törzshelyünket?
Ugyan nem vagyok nagy cigis, szökő évente egyszer elszívok egyet, mégis most átveszem tőle. Nem tudom, hogy a saját megnyugtatásom érdekében, vagy azért, hogy ne tűnjek elutasítónak? Annak idején még együtt próbáltuk ki először, egy rövidebb időre rá is kaptam, majd ahogy a sport egyre nyilvánvalóbb és egyre fontosabb helyet foglalt el az életembe, úgy mondtam le erről a káros szenvedélyről. Csak időközönként térek vissza hozzá, egy-két szál erejéig per év, annyi elég is.
Hiába, hogy nem vagyok biztos abban, hogy mit mondjak, mit mondhatok, mégis megered a nyelvem… nem kertelek egy percig sem, őszintén állítom a kész tények elé, hogy nem számítottam arra, hogy itt találom és a lelkére kötöm, hogy mostantól kezdve itt vagyok és számíthat rám. Szeretném, ha számolna azzal, hogy én is segíthetek neki ahogy a lehetőségeim engedik.
Mikor fejét a vállamra biccenti, haloványan elmosolyodok, és csak azért nem reagálok az egy pillanatra elcsípett könnyeire, mert van egy érzésem, hogy nem akarja, hogy lássam őket.
Megfeszül az állkapcsom.
- Én nem adlak fel soha, Maya. Azért pedig ne okold magad, hogy „eltűntél”… mert én is kellettem a teljes hangtalansághoz. Én se írtam amikor kellett volna, nem hívtalak, de nem is igazán volt rá lehetőségem, ezt is aláírom. Viszont egy percre se feledkeztem el rólad… és ezért is érintett rosszul, hogy itt találtalak, mert… - megvonom a vállam – ilyenkor nyilván úgy érzi az ember, hogy ő talán segíthetett volna. Lehet, semmit nem változtatott volna a jelenlétem, de valahol mégis terhel a súlya annak, hogy egyszer se beszéltem veled, hogy nem voltam itt, hogy esetleg észre vegyek jeleket vagy támogathassalak, ha szükséged van rá – nem akarom teljes mértékben hibásnak beállítani magam, nem most jött el az ideje a mártírkodásnak. De tudnia kell, hogy nem egyedül ő tehet arról, hogy volt időszak amikor nem tudtunk egymással beszélni – mostantól szeretnék itt lenni és segíteni abban, hogy mihamarabb kijuss innen – nem tudom, hogy ennek mik a feltételei, remélem nem kiáltották ki ön- és közveszélyesnek, mert akkor sokáig fog még itt vesződni. Arra azért kíváncsi lennék, hogy a benti vagy a kinti lét viseli meg jobban? Ez a bezártság engem biztos padlóra küldene.
- Csoki és kiskutya rendel. Ne haragudj, a cigaretta részét nem értettem… nem is hallottam! – nevetek fel. Én aztán nem leszek a dohány dílere, hogy még én is kapjak a fejemre amiért hátráltatom a felépülésben. A csoki viszont minden bajt megold. Vagy legalábbis a legtöbbet.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Ha most innen elviszlek, elég gyanús, hogy többet nem jöhetek látogatni, és akkor főhetünk mindketten a levünkben te felbújtóként, én pedig vétkesként. És nem lenne szerencsés az amerikai pályafutásomat máris botránnyal kezdeni – vallom be elszontyolodva. Én mindent megtennék érte, de azért, hogy megszöktessem, nem tudok kezeskedni - Felhatalmazást pedig nem kaptam rá, hogy elvigyelek innen. Be bejöhettem, de ki csak üres kézzel mehetek… nem kérek köszönöm – intek nemet a cigarettára - Amúgy meg, láttad azt a milliárd kamerát? Ezek mellett lehetetlenség feltűnés nélkül elmenni, hacsak nem bújtatlak bele a táskámba – elhúzom a számat. Szeretném, ha boldoggá tudnám tenni csak egyetlen napra.
- De talán a partig lemehetünk – biccentek a szóban forgó rész felé. Elég nagy a telek, majdnem a part széléig fut a kerítése. Hacsak nincsen rajta jeladó, ha esetleg átlépünk rajta és kimegyünk a vízig, akkor se fogják ránk szabaditani a S.W.A.T-ot, hogy visszahozzák őt – legközelebbre pedig utánajárok, hogy hogy nyerhetünk neked kintre egy szabad délutánt. Áll az alku?

Mathieu & Maya

I've come to talk with you again because a vision softly creeping. The vision that was planted in my brain still remains within the sound of silence

Az elején nagyon nehéz volt, legbelül sikítottam minden egyes alkalommal, alig ettem és némaságba burkolóztam. Az ápolók megkövetelték, hogy egyek napi háromszor, mert ha nem teljesítettem a kérésüket, akkor belém toltak egy tűt és infúziókban kaptam meg a tápanyagokat, melyek az életben maradáshoz elengedhetetlenek. Ahhoz képest, hogy egy intézetről van szó a főztjük elég elfogadható, persze gondolom ebben közre játszott a családi vagyon egy részének adománya, amiért csendben maradnak az itt létemről. A napok egyre csak teltek és fogalmam sincs milyen hónapot írunk egyáltalán, viszont a fájdalom még mindig velem van, nem telt el úgy nap. Ugyanakkor megváltozott az ülések és meditációk során. Még most is előfordul, hogy elpityeredem magam ok nélkül, de már képes vagyok mozogni, beszélni és gondolkodni a világ dolgairól. Éppen ezért örültem annyira Mathieu érkezésének, bár elsőre nem látszott rajtam igazán, de a külön töltött idő mindig közelebb hozott minket egymáshoz. Persze az idő is relatív itt ezen a helyen és tudom a terhességem alatt se sokat beszéltünk, mindkettőnket lekötött az életünk. Pedig előtte nem telt el nap, hogy ne írtunk volna egymásnak vagy ne videochateltünk volna. Mindig ott voltunk egymásnak a messzeségben, de mostantól személyesen is megtehetjük, ami megmelengeti a szívemet, ahogy az ölelése is. Magához szorít és egyetlen apró pillanatra teljesen elfelejtem, hogy hol vagyunk valójában, ahogy azt is miken mentem keresztül hónapokon át.
- Ó, Matty ez annyira jól hangzik! Végre megmutathatok neked minden egyes helyet, amiről annyit meséltem - egy kicsit elfelejtem, hogy ez a szituáció mennyire kellemetlen és csak örülni akarok annak, hogy a legjobb barátommal végre egy kontinensen osztozunk. Olyan jó látni őt, ahogy a szemöldökét vonogatja egy kicsit megfeledkezem arról, hogy mi minden történt velem, hogy aztán az elmém újra előtérbe helyezze azt. Ahogy a Koch házra terelődik a szó egyből rideg és kifejezéstelen leszek, mert nem volt elég a veszteségem, még ők is hátba támadtak. A családom, akiknek a legnagyobb támogatónak kellett volna lennie most a legrosszabb rémálmom. A hangom hideg, de egyáltalán nem neki szól, kizárólag az apámnak.
-Köszönöm, ez sokat jelent - válaszolok egyből kissé szomorkásan. Vajon eljön az idő, hogy elmeséljem neki mi minden történt velem? Mekkora fájdalom ért és miért vagyok ezen a helyen, ami rosszabb mint a földipokol. Ő a legjobb barátom és mit meg nem adnék érte, ha képes lennék elmondani neki a súlyos igazságot magamról, az állapotomról és arról, hogy mennyire nem tudom mi vár rám a jövőben. Kiönti nekem a szívét és bizonygatja, hogy mellettem fog állni, mire nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, mert ez az egész kirohanás annyira rá vall. Végül könnyek folynak végig az arcomon és nem szeretnék ha látná mennyire rossz állapotban vagyok, így inkább rá dőlök. Ha már ennyire őszinték vagyunk egymáshoz, akkor belőlem is kitör az igazság, hogy mennyire sajnálom az elmúlt időszakot és azt, hittem mindent elrontottam kettőnk között, hogy véget vetettem a barátságunknak örökre.
- Nem, dehogy! Neked semmi közöd ahhoz, hogy ide jutottam és ha beszéltünk volna se feltétlen segített volna rajtam, mert ez olyan dolog, ami szétszakít belülről és nincs rá gyógymód - felelem teljesen őszintén, mégis kissé homályosan. Ebből talán tudhatja, hogy nem fogom örök életemre itt maradni, csak időre van szükségem, arra hogy gyógyuljak. Mégis jól esik, hogy megnyugtat nem az én hibám ez is, ahogy arról is itt lesz mellettem.
- Ez nagyon sokat jelent és ne is folytasd mert a végén még sírógörcsöt kapok és akkor lőttek a napunknak - válaszolok, miközben még mindig patakokban folynak a könnyeim, de mégis a szám sarkában ott van egy kisebb mosoly. A napfény, levegő és az ő jelenléte tényleg jót tesz és derűsebben látom a jövőmet is. Reményt ébreszt bennem, hogy még van miért léteznem és az élet nem szűnt meg utána se. Mélyet sóhajtok és próbálok csúnyán rá nézni, amiért nevetve úgy tesz, mintha nem hallaná a kérésem.
- Mathieu Girard borzalmas barát vagy, aki csak önmagára gondol - sértődötten nézek előbb rá, majd el a távolba, persze ez mind annak szól, hogy nem fogok tőle cigit kapni. A hangsúlyom pont olyan, mint mikor beszélgetni szoktunk és ez egy kicsit visszarepít a boldogabb múltba, ami olyan gondtalan volt. A szavai hallatán lebiggyesztem a számat és mélyet sóhajtok. Tényleg szeretnék már túl lenni ezen az egészen, hiszen ez egy olyan része az életemnek, amire sosem akarok visszaemlékezni, pedig tudom, hogy a falak színe, a csempe a fürdőben mind az elmémbe égtek egy életre.
- Jó, jó de biztos ki lehetne játszani azokat a kamerákat, már gondolkodtam rajta. Mióta kiengednek volt időm jól szemügyre venni őket. De legyen megelégszem ennyivel is, ha legközelebb hozol be nekem egy kenyeret benne reszelővel, a többit megoldom - válaszolok megrántva a vállaimat, majd újabb slukkot szívok a cigiből, ha már ő nem kér belőle. Aztán hagyom, hogy a füst eggyé váljon a levegővel, majd elnyomom a csikket a cipőm talpán és a zsebemből elveszek egy dobozt, amibe elrejtem azt. Nem fogok szemetelni az olyan gusztustalan. - Oké, értem én, hogy most költöztél át, de biztos nincs akkora táskád, amibe elférek - teszem hozzá aztán kissé elgondolkodva, majd rá emelem a pillantásom. Nem sokat változott a külön töltött némaság alatt. Kezdem azt hinni, hogy ő az egyetlen kapaszkodóm a normális élethez, egy olyanhoz, amibe szívesen visszatérek. - Áll az alku - tartom felé a kezemet egy kézfogásra, amivel megpecsételhetjük az alkunkat, amint ez megtörtént fel is kelek - az esti zárásig el se foglak engedi, ugye tudod? - teszem fel a kérdést miközben felkelek a homokból és felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem. Ha ez megtörtént belé karolok és kettesben andalogva elindulunk a part felé.
- Mesélj mi mindenről maradtam le a böri miatt? Nagyon sok mindent be kell pótolnunk - kezdek bele aztán egy pillanatra megállok és rá emelem a tekintetem - nem fogok örökre itt maradni és a nehezén már túl vagyok... nagyon borzalmas időszakon vagyok túl mentálisan... de félre ne érts nincs semmilyen betegségem vagy ilyesmi. Egyszerűen csak az élet úgy hozta, hogy a padlóra kerültem - próbálom megmagyarázni azt, amit nem lehet és akaratlanul újra könnybe lábad a szemem úgy, hogy észre se vettem azt igazán. Mégis hogyan tudja az ember elmondani a legeslegjobb barátjának, hogy elvesztette az életet, amit gondoznia kellett volna?

- Azt azért ne felejtsd el, hogy nekem se olyan idegen Amerika, csak mert tőzsgyökeres csigazabáló vagyok – nevetek visszafogottan, szememet forgatva a franciákat illető sztereotípiára. Számos alkalommal jártam már az USA-ban, legyen szó nyaralásról vagy apámnak egy-egy üzleti útjáról, amire naná, hogy arra az egynéhány hétre vagy hónapra magával hozta a családját is. Arról már nem is beszélve, hogy bő egy éve Sebastian is a nagy almában lakik, az pedig, hogy én ne látogassam őt, ne találkozzunk legalább negyed évente egyszer, elképzelhetetlen. Viszont azon, hogy milyen bátran és elszántan emelek szót azért a négy évért, amit az Államokban fogok eltölteni, még én magam is meglepődök, nem különbül a kölcsönös lelkesedésén. Végül pont Maya arcát látva kell belátnom azt, hogy érezzem bármilyen jó lehetőségnek, akár kikapcsolódásnak ezt az időt, tudom, hogy nem olyan laza négy év áll előttem, amire számítana az ember. Ő a legjobb példa arra, hogy milyen rövid idő alatt képes felborulni egy ember élete és milyen magasságokból lehet a legmélyebb medrekbe zuhanni. Olyan nem várt nehézségeket guríthat elénk az élet, amivel egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen vagyunk képesek dacolni.
- Jól van – halovány kis mosollyal biccentek. Értek én a szóból, majd ha eljön az ideje, talán beszélünk róla. Addig viszont nem az az elsődleges feladatom, hogy elébe menjek ennek a témának, hanem kizökkentsem belőle és újult erővel legyen képes az én segítségemmel felállni a földről, hogy újra ugyan az a lány lehessen, akit ismertem… már csak az a kérdés, hogy egy ilyen változás után lehet még ugyan az az ember valakiből? Vagy innentől kezdve puszta árnyéka lesz önmagának?
- Hé! – ezen a ponton már nem vagyok képes figyelmen kívül hagyni azt, amit addig próbáltam. Az, hogy én mit gondolok, szeretné, ha látnám a könnyeit vagy sem, már nem számít, s arcát finoman a tenyereim közé veszem. Hüvelykujjaim a megállás nélkül potyogó könnyeit törölgetik – nem kellene pityeregned, nézd! – biccentek az égboltra, melyen a messzi távolban felhők kezdenek gyülekezni. Mondtak mostanában esőt, esernyőt mégse hoztam magammal, nem gondoltam, hogy tényleg szükség is lesz rá. Reggel óta száz ágra süt a Nap, bár tagadhatatlan, hogy a folyamatosan fújdogáló és meg-megerősödő szél hamar elhozhatja azokat a jósolt esőfelhőket, velük együtt a csapadékot is – a végén még az eső is elered. Örömkönnyek ezek vagy sem, mosolyogj inkább jó? Úgy sokkal szebb vagy! – húzom leheletnyit fel az orcáját mind két oldalon úgy, hogy mosolygósabbá váljon tőle az arca – így – világéletemben melankolikus fajta voltam, legalábbis a saját meglátásom szerint. Olyan, aki túlontúl hamar képes azonosulni bárkinek a hangulatával és a pillanatnyi lelkiállapotával, most pedig egyikünknek sincs szüksége arra, hogy a viszontlátás öröme egyfajta „egymás vállán sírásba” csapjon át. Nem azért vagyok itt, hogy vele együtt itassam az egereket, hanem azért, hogy támasz legyek neki és egy olyan személy, aki sokakkal ellentétben kézen fogja és erőnek erejével is kirángatja ebből a mély gödörből.
A félelem mely a gyomromat szorítja, mégse elhanyagolható. Mi lesz így kettőnkkel? Meggyötört arcát látva, fájdalomtól csillogó szemeit fürkészve akaratlanul is felmerül bennem a kérdés, hogy vajon folytatható ez a barátság onnan, ahol voltaképp félbe maradt? Mayát valószínűleg olyan tragédiák sújtották és olyan titkokat rejteget, akárcsak a saját maga védelmében is, melyek további kérdéseket fognak felvetni bennem. Nem attól tartok, hogy a bizalmamat kérdőjelezné meg, egyszerűen aggódok, hogy a tudatlanságommal megbánthatom. Félek attól, hogy olyan témát kezdenék el pedzegetni akár akaratomtól függetlenül is, amire nem szívesen adna választ, és nem is akar vele foglalkozni. Másrészről pedig… mégiscsak volt egy olyan időszak, amikor ki-ki elvolt a maga világában és legkevésbé sem az volt neki az első, hogy szaladjon a másikhoz és megossza vele a mindennapi eseményeket, azt ami akár sorsfordító lehetett az életében. Mellőztük egymást. Nem kerestük egymást, így talán jogos a kérdés, hogy mi lesz ezután? Számomra egy barátság, ha arra érdemes, örökre szól. Lehet, hogy a hosszú évek leforgása alatt, és mert mindenki változik, egy életen át nem felelhetünk meg mindenkinek, még azoknak se, akik mindig biztos alappillérei voltak az életünknek. Ebből kifolyólag a barátságok is változnak. De ez még nem jelenti azt, hogy megsemmisülnek. Elmélyülnek vagy elhalványulnak. Egyszerűen csak megváltoznak, mi pedig vagy elfogadjuk, vagy nem.
Ő vajon hogy érez ezzel kapcsolatban? Vajon ő is ugyan úgy gondolja mint én? Én elfogadom és belátom azt, hogy mindketten változtunk és azt is, hogy amit addig sziklaszilárdnak hittünk, már csak a múlté. De ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetne majd valami sokkal fontosabb, sokkal mélyebb az idő múlásával.
- Szívesen vállalom a borzalmas barát szerepkört, ha az egészségedet rendben tudhatom vele – még gyorsan a fülei mögé egyengetem a szélfútta hajtincseit, majd elhúzom tőle a kezeimet mikor úgy érzem, hogy sikerül a beszélgetés nehezén, ha csak egy kis időre is, de túllendülni.
- Biztos. Mindent ki lehet és minden megoldható. Csakhogy nincs kedvem G.I. Joe játékokba meg életet követelő mutatványokba bocsátkozni. Nem tudom melyikünknek állna ferdébben a szája, ha utána nem találkozhatnánk, mert rossz hatással vagyok rád, és még meg is szöktetlek arról a helyről ahol a te gyógyulásodat akarják. A-a – rázom meg a fejem immáron sokkal határozottabban – ebben én nem leszek partner.
Félrebillentett fejjel nézem végig az ismerős mozdulatot ahogy elnyomja a csikket, majd visszateszi azt a dobozba. Halkan hümmentve, szám szélében elégedett, de nosztalgikus érzéseket ébresztő mosollyal rázom meg a fejem. Ezen a téren nem változott, s emlékszek, mindkettőnkre ferde szemmel néztek, mikor még a járdán haladva is képesek voltunk bárki szemetét felszedni és a legközelebbi kukába hajítani. Az unokáinknak és dédunokáinknak élnie kell még ezen a Földön… nem pedig szemét tengerben gázolni.
- Ne hidd azt! Négy évre jöttem, az többet igényel, mint egy kézipoggyász. Emlékszel te a szekrényemre? – a szekrényre, ami másnak a fél szobáját jelenti. Pasi létemre rengeteg, de tényleg rengeteg holmim van. Nem feltétlenül csak ruhából, de lábbeliből és egyéb kiegészítőkből is szép számmal tudhatok a magaménak. Valaki bélyeget vagy pénzérmét gyűjt, másnak hangyagyűjteménye van. Én a ruhákat halmozom.
A felém nyújtott kezét finoman az enyémbe veszem.
- Mertem remélni, hogy nem azt mondod, hogy akkor „jó volt látni, mehetsz a dolgodra, ennyi volt” – somolyogva nézem végig míg feláll, majd hagyom, hogy felkanalazzon a homokból, bár azt nem, hogy az egész súlyomról neki kelljen gondoskodnia. Lendülettel állok fel, készen arra, hogy célba vegyük azt a bizonyos, szóban forgó partot.
- Az attól függ, hogy miről szeretnél lemaradni. Olyan szép meséket kerekítek neked, amilyet csak szeretnél – egy nagyobb szélnél automatikusan közelebb vonom őt magamhoz, s leszegett fejjel, résnyire szűkített szemekkel óvom azok világát a szálló portól. Csak akkor torpanok meg, mikor megállásra késztet.
Mielőtt bármit mondanék, nyelvemmel megnedvesítem az ajkaimat, s mélyen beszívom a levegőt.
- Maya... – sóhajtom – eszemben sincs azt gondolni, hogy bármiféle betegség miatt lehetsz itt. Ez… ez nem az a hely – mosolygok bíztatón. Nem akarom, hogy azt higgye, elveszettnek vagy úgy ahogy van, veszettnek látom az ügyet, hogy valaha kijut majd innen... és azt se, hogy szánalmat lásson rajtam és azt, hogy úgy gondolom, soha nem fog tudni újra felállni ebből a kialakult helyzetből.
- Az az igazság, nem fogok hazudni neked, nehéz úgy okosat mondani, főleg azt, hogy megértelek és együtt érzek veled, ha nem tudom miről van szó – vonom közben magammal, hogy ne csak ácsorogjunk az udvar közepén, ha már egyszer elindultunk. Lent a homokban sokkal kellemesebb lesz már álldogálni és ücsörögni is – tippjeim lennének, nem vagyok ostoba és olvasni tudok a sorok között. Viszont nem szeretek találgatni. Nagyot téveszthet az ember, vagy pedig bele is trafálhat a közepébe, amit talán nem minden esetben szerencsés. Kiszedni pedig főleg nem áll szándékomban belőled semmit, az se segít, ha nyomás hatására mondod el. Azt viszont tudom és látom is rajtad, hogy megrázott és megviselt. Nem olyannak ismertelek meg, aki megtörik és összetörik a legkisebb szellőtől is. És azt is tudom, hogy lehet olyan probléma ez, olyan értelemben kerültél padlóra, amiből én érdemben nem foglak tudni tanácsokkal kihúzni. Mert nincs benne tapasztalatom. Csak azt tudom, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy megpróbáljam egyenesbe hozni az életed. Hogy újra őszintén mosolyogni tudj. A támaszod akarok lenni – hangom végtelenül őszintének hat és komolynak, talán vele együtt az arcom is, egészen addig, míg el nem hallgatok egy pillanatra – ez messziről alacsonyabbnak tűnt – jegyzem meg szórakozottan, és lendületet veszek, felkapaszkodok, majd felhúzom magam a téglafalra hajazó kerítés tetejére. Onnan nyújtom felé a kezem, s ha elfogadja, némi segítséggel, felhúzom magam mellé, ügyelve minden mozdulatát, le ne pottyanjon – lehet tényleg kinyírnak minket… miután kitörtük itt a nyakunkat – nevetek, és amilyen könnyen felmásztam, úgy le is huppanok a homokba – gyere! – kíváncsian fordulok vissza felé, remélve, hogy megbízik még bennem annyira, hogy tudja, el fogom kapni. Max a homokban kötünk ki mindketten.