♡ || Ruha.

- Ugye most szórakoztok velem…?! – szakad ki belőlem a bátyám oldalán ülve, miközben gyűrűvel, karkötővel és egyéb, sokak által csak „fancynek” és luxuscikknek nevezett ékszerekkel díszített kezeim megállás nélkül szorongatják Seb alkarját és csuklóját. Az előttem álló doki és az anyám is serényen rázzák meg a fejüket, és az enyémhez hasonló meglepettséget vélek felfedezni az ő arcukon is az én irányomba. Mintha nem értenék, hova ez a gyanakvó él a hangomban, ahelyett, hogy örömömben krokodilkönnyeket potyogtatnék.
- Mármint… ne értsetek félre – reszket meg a hangom, egy pillanatra el is csuklik, ahogy a tekintetemet a fivérem arcára vezetem. A szemeim szúrnak, és csak egy torokköszörülés után tudom embermódjára használni a hangomat különösebb remegés vagy bicsaklás nélkül - ez két napja történt, azt mondtátok… és arra se vettétek a fáradtságot, hogy szóljatok? – emelem meg a hangomat - Ez nem a maga hibája, doki! – mutatom felé kitárva a tenyeremet, mikor zavart aggodalom csillan a szemeiben, s már-már igyekezne magyarázni a bizonyítványát, hogy ő miért nem vehető elő vétkesként. Neki viszont nincs miért rosszul éreznie magát. Nem az ő feladata, hogy az összes hozzátartozót felcsörgesse, ha a kórházban fekvő beteg elkezdett életjeleket produkálni. Erre van nekem az anyám vagy az apám.
- Édesem! – anyu hangja csendes, óvó és szeretetteljes. Mintha egyszeriben eltűnt volna az a nő, aki az elmúlt hetekben, hónapokban volt, tele félelemmel, aggodalommal, ellenszenvvel és elveszettséggel. Pont olyan, mint akibe csettintésre tért vissza az élet és vetkőzte le magáról az addig tartó mély, kilátástalan depressziót. Rá se ismerek, és jóformán fejfájást vagy agyérgörcsöt okoz az, ahogy tálalják, ahogy kezelik a helyzetet…noha nem tagadom, nyilván a meglepettséggel elegyedő indulat, amiért eddig nem szóltak, belőlem is inkább a rosszabb énemet hozza elő. Emiatt pedig hajlamosabb vagyok túldrámázni bizonyos dolgokat.
Kérdőn pillantok fel rá, mikor egész közel ér hozzám. Ujjai az arcomra simulnak, újra és újra átsimítja a hajamat, majd a vállaimat is pont, mint amikor gyerek voltam és vigasztalásra szorultam. Csakhogy azok az idők elmúltak, az a gyerek felnőtt és viselkedjek néha bármilyen gyerekesen is, elvártam tőlük, hogy az első legyek, akit hívnak, akinek szólnak, ha bármiféle változás áll be Sebastian állapotában. Tudják, hogy mennyit jelent nekem nem szimplán, mint a bátyám, de az is, hogy ebből az egész szerencsétlenségből épen, egészségesen és boldogan kászálódhassunk ki – drágám, nem akartunk felzaklatni a hírrel.
- Felzaklatni?! Akkor zaklattatok volna fel, ha azért hívtok, mert meghalt – sziszegem elhúzódva tőle, és gyanús, hogy nem csak a hangom, de a tekintetem is őszinte haragról árulkodik, ellenszenvről és távolságtartásról. Miféle ócska komédia ez?!
- Mathieu! – keményedik meg apu hangja a háttérben. Szinte meg is feledkeztem a jelenlétéről - bent volt a szobában egyáltalán? - a hangja halltán most mégis összerezzenve keresem meg magas alakját. Az ajtó mellett támasztja a falat tökéletesen kipattintva magát elegáns hacukába.
- Kincsem, az elmúlt hónapokban mást se csináltál, mint az orrodat lógattad. Aggódtunk érted! – ezt pont ő mondja? Aki anyaként is megszűnt létezni? – végre elmentél bulizni, szórakozni… és ahogy olvastam, kisfiam, kifejezetten jól sikerült az a buli… gondolj bele mi lett volna, ha emiatt felhívunk? – egy pillanatra megáll bennem az ütő. Kihúzott háttal, kerek szemekkel fürkészem tovább az arcát, csak a szemem sarkából látom, ahogy a doki „jobb, ha én ezt nem hallgatom végéig” arckifejezéssel és mozdulatokkal kiiszkol a szobából.
- Mármint… mit… mit olvastál? – és lám, újra azzá a kétségbeesett, meglepett kisgyerekké válok, még a hangom is erről árulkodik, aki régen voltam, ha a szülei megdorgálták valami miatt. Jó gyerek voltam. Legalábbis mindig jó gyerek hírében álltam, de nyilvánvalóan, mint mindegyik másiknak, nekem is voltak csínytevéseim és olyan dolgaim, tetteim, melyek miatt a szüleim felkapták a vizet, megemelték a hangjukat, szobafogságra ítéltek vagy esetleg meglegyintették a tarkómat. Egy hasonló esetre emlékeztet a mostani is, csak épp azon kellemetlen helyzet áll fenn, hogy míg anyunak az óvó, szerető tekintetét látom, addig a háttérben ott áll apám is a létező legkeményebb szigorral a képén.
- …a kis szórakozásodat azzal az énekesnővel – csendül fel a hangja, s eleinte nem is akarok rá nézni. Nem akarom látni az arcát, hogy milyen „érzelmek” suhanhatnak át rajta. Van egy sejtésem - Nem mondom, szép nagy halat sikerült horogra akasztanod egy kis szórakozásért… Remélem nem ideig óráig fog tartani.
- Hagyd ezt! – szól rá az anyám.
- Ő nem szórakozás… - suttogom. Hiába van anyu keze a vállamon, hiába simít rajta egyet-kettőt, ami talán még meg is nyugtatna, de az apámból áramló negativitás és ellenszenv csak tovább gerjeszti a haragomat. Értem én, hogy nem vet rá túl jó fényt az, hogy minden héten más nővel hoznak hírbe, és eljutottunk addig, hogy ha akarnám se tudnám vele elhitetni, hogy nem mellesleg ártatlanul vádolnak minden alkalommal, ő meg annyit se tesz, hogy a védelmébe vegyen, egyszerűen elkönyvel olyannak, amilyen az újságírók szerint is vagyok.
Újra a bátyám arcára pillantok, majd a kezén pihenő sajátomra. Igazuk van… mintha kicsit melegebb lenne, és… mondhatnánk, hogy a színe is, mintha kezdene visszatérni. Már nem olyan sápadt, nem olyan szürke, mint egy kőből faragott szobor. De még így se az igazi, bár tudom, attól még, hogy javultak az értékei és mintha visszatérőben lennének a különböző hatásokra adott reflexei is, még hatalmas utat kell megtennie addig, hogy rendbe jöjjön. És nyilván az is kérdéses, hogy milyen állapotban tér majd magához?
- … ezt ne itt beszéljük meg – mormogom az orrom alatt. Még néhányszor átsimítom a karját, majd visszahelyezem az ágyra és lassan megemelkedek. Ujjaim a bátyám kezéről anyuéra simulnak és finoman lesepregetem a vállamról a kezét – szóljatok, ha történne valami – jelentőségteljes, haragos tekintettel nézek farkasszemet apámmal, míg el nem érek az ajtóig. Fogalmam sincs, hogy mit írtak, milyen cikkeket hoztak le, de nem is akarok róla tudni. Nyilvánvaló, ha túlontúl elszaladt volna a cikk íróival a ló, azt már tudnám, hiszen vannak néhányan srácok, akik első kézből olvassák őket és szirénáznak, ha valamit túl elkapatottnak és soknak gondolnak. Na nem, mintha bármit tudnék kezdeni vele, de azért jobb, ha tudok róla.
A mai kórházi látogatásomat nem ilyen körülmények között képzeltem el, és ennél, hiába javul az állapota még az is jobb lett volna, ha ugyan úgy maradt volna, mint eddig. Mert így, apám jelenlétében és az ő szavaira való tekintettel még ezt se tudtam megfelelően a helyén kezelni…
A nap hátralévő részére viszont el kell engednem a délelőtti feszültséget, majd eljön a napja amikor eleget tudok rajta gondolkozni és agyalni.
- Hé, de… miért ezzel a kocsival mész? Ez nem egy… - Dave nagyot sóhajt – ne is haragudj haver, de nem a másik kocsival kellene csajozni? Ez csak egy… ez csak… - tárogatja maga mellett a karjait, egy-egy oldalon hozzácsapva a combjához.
- Csak egy Coupe?
- Aha – fintorog.
- Tudod, nagyon sokan szeretnének ilyen Coupet vezetni.
- Hát még az árát a zsebükbe… de tudom, kb csak azóta irigyellek emiatt, amióta ismerlek, de azért azzal a sportkocsival odagurulni a csaj elé… na az a szexi.
- Nem. Az felvágós lenne és meggondolatlan, főleg, hogy utána nagybevásárlást tartunk, és ki tudja, hogy hányukat kell majd hazafuvarozni, ha végeztünk? Amúgy meg, ez a kocsi szexibb minta másik...
- Nagybevásárlás mi? Egészen meg vagyok lepve, hogy egyáltalán te még hiszel abban, hogy együtt fogtök főzöcskézni meg eszegetni és nem azonnal az ágyban köttök ki. Már ha eljuttok addig! Azért ugye gumit is csomagoltál a cuccok mellé? – biccent a vállamról lógó sporttáska felé - Nem akarok idejekorán keresztapa lenni – ciccentve vetek rá egy rosszalló pillantást, de a képemen szélesedő vigyor azt hiszem elárul – óóó, valld be, hogy céljaid vannak, tesó!
- Terveink vannak, Dave. De mivel ezek csak tervek, ezért…
- Na! Ne-ne-ne! Ne szédíts, ne gyere itt nekem a hülyeségeiddel meg a jófiús dumáddal, inkább húzd el a segged, mert a végén megváratod a művésznőt, aztán csak várhatod meg remélheted azt az esti gimnasztikát. Hagy nézzelek! – kapaszkodik bele a két vállamba, és úgy fordít maga felé, mintha pihe súlyú lennék vagy rongybaba. Nagy sóhajjal szívja- és tartja bent a levegőt, majd lehunyt szemmel hallgat. Nem szól semmit úgy fél percig, mire zavartan, értetlenül pillantok körül, mintha kezdeném kicsit kínosan érezni magam. És talán így is van.
- Mire is várunk?
- Érzem, hogy valami nagy dolog van kialakulóban… - apró bólogatásokkal húzom el a számat, és lopva a kocsi felé pillantgatok. Mi a legrövidebb út az ajtóig?
- … én is ebben bízok – vigyorogva pattannak fel a szemei.
- Rohadt egy mázlista vagy! Amúgy… - mér végig - fel kellene fogadnod szponzorodnak a Pumát. Jó ez a cucc.
- Mehetek?
- Jajj, csak menj! Menj, te hősszerelmes – fejemet rázva lépek a kocsi mögé, hogy kinyissam a csomagtartóját és egyszerűen csak belehajítsam a táskámat. Az tompán puffan a teherszállításra alkalmas térben. Imádom az igazi sportautókat. Imádom a bennük üvöltő motor hangját, az erejüket… viszont ez a városi-sportautó messze felülmúlta az elképzeléseimet. Nem elég, hogy hatalmas, de tökéltesen gyorsul, elképesztő hangja van, ráadásul belefér kényelmesen terpeszkedve négy ember is, nem csak két fő furikázására alkalmas.
Még intek egyet Dave felé búcsúzóul, majd célba veszem a Daisy által küldött címet.
Pont olyan izgalom lesz úrrá rajtam, akárhányszor rá gondolok, mint aznap éjjel a szállodaszobában. Talán ez az egyik legnyilvánvalóbb jele annak, hogy nem szimpla szórakozás, nem egy egyszerű fellángolás az, amit érzek iránta, és nem csak az adott esti hév vitt el bennünket, amiről pedig a kisebb-nagyobb üzenetváltásaink is árulkodtak. Bia megmondta, mikor az utazás napján másnapos fejjel még volt ereje, hogy kifaggasson: „titeket egymásnak teremtettek”. Én pedig szeretném, ha tényleg így lenne, hiába is próbál az apám kétségeket ébreszteni bennem. Kitartok az érzéseim mellett, és a testem által diktáltak mellett is. Mert tudom, hogy ilyet még nem éreztem korábban, pedig voltak komoly kapcsolataim.
A Ferrari halkan dorombolva áll meg az út szélén, egy arra kijelölt parkolóban, s miután kiszállok, háttal nekitámaszkodva, mosolyogva nézem végig ahogy tip-top szerelésben kisétál az épületből. Csak épp jó irányba felejt el nézelődni. Várok még néhány pillanatot, majd ellököm magam a járműtől és határozott léptekkel ballagok el egy kisebb csapat ember mellett, és mögé lépek. Talán a mögülünk érkező napsugarak és az árnyékom valamelyest elárulják az érkezésemet. Tenyereimet finoman az oldalára, onnan a hasára simítva húzom közelebb magamhoz, majd lehajolok a nyakához, hogy néhány aprócska puszit hintsek a bőrére.
- Eltévesztetted az irányt – suttogom a fülébe egészen halkan, ajkaimmal érintve a fülcimpáját. Jóleső érzés kerít hatalmába, mikor beszívom a hajának és parfümének az illatát – arról volt szó, hogy röplabdázunk, nem pedig divatbemutatóra kísérlek… biztos letelt már a munkaidőd? - pillantok pimaszkás mosollyal az órámra - elképesztően nézel ki! De így mégis, hogy engedhetlek annyi pasi közé, hm? – bazsalygok szórakozottan.

♡ || Ruha.

Azon szerencsés kevesek közé tartozok, akik igazi, megértő barátságokat tudnak kialakítani, főként a saját védelmük érdekében, hogy minél kevesebb sérüléssel, de annál nagyobb támogatottsággal tudjuk élni az életünket. Szükségem van a barátaimra. Mindnek megvan a maga erőssége és gyengesége, kit emiatt, kit pedig más miatt fogadok – remélhetőleg – örök életre magam mellé, de azt mindről, kivétel nélkül eltudom mondani, hogy a végtelenségig megbízhatóak, mindig lehet rájuk számítani, ráadásul tudják, hogy mi fán terem az életem, hogy működök mint ember.
Sokuk tudja, soha, semmilyen körülmények között nem szoktam első adandó alkalommal testiségbe bocsátkozni, és már a megismerkedésünk napján intim viszonyba kerülni egyetlen nővel se. Az én elveimhez, az én világképemhez nem köthető ez a „módi”, nekem nem az pörög a lelkiszemeim előtt amikor megpillantok egy páratlan, számomra nagyon imponáló külsejű hölgyet, hogy na majd elcsábítom és jól megdöngetem az éjjel. Persze, az én fantáziám is el tud szaladni és el tud vinni, de számomra mindig az ember magam az első. Ha nincs meg közöttünk a közös hang, ha nincs miről beszéljünk, nincsen a lelkünk között kapcsolódás, ha nem érzem már a találkozás első percében azt, hogy ott a kémia közöttünk, én nem szívesen megyek tovább, legyen bármilyen elképesztő idomokkal megáldva a kiszemelt partner. Persze, néha időre van szükség, hogy a két ember egymásra tudjon hangolódni, de minden eddigi tapasztalatom az első egynéhány órára koncentrálódik, és ha ott megszületik valami, akkor el lehet könyvelni a pozitív eredményeket is.
Épp emiatt a srácok, mivel ott voltak, tudhatják, hiszen látták, hogy Daisy és én jóformán az első adandó másodpercben mintha szórtuk volna a másik felé a kölcsönös vonzalom szikráit. Pont ezért nem szívják a véremet vele, „hogy na a nagy elvek embere már az első alkalommal átlépte a saját határait”, mert tudják, ismernek, hogy nekem aztán hatalmas okot kell adni arra, hogy a fesztiválon történtekig eljussak. Daisy pedig okot adott rá…
Hálás vagyok Davenek és a többieknek is, hogy tiszteletben tartják a jelen kialakult helyzetet… azért, hogy tudják milyen vagyok, és mennyit engedhetnek meg maguknak a témát illetően, de azért félteni se kell őket, nem szent egyik sem, előbb növesztenek szarvakat és hordanak maguknál vasvillát, minthogy glóriát és angyalszárnyakat fogadnának kiegészítésül. Egy-egy elhintett kis csipkelődés mindig jön valamelyiktől vagy néhány szemtelen megjegyzés, de ez még az a szint, amit én is viccként, baráti élcelődésként tudok venni. Nem fogom bitófához állítani emiatt egyiket se.
Dave a kapott információk tekintetében messze nagyobb előnyt élvez, hiszen ő az egyetlen olyan, akinek bármikor bármit eltudok mondani, mert tudom, hogy nem forgatja ki a szavaimat, az övé mögött pedig mindig, kivétel nélkül őszinte szeretet, ragaszkodás, most pedig büszkeség áll. Noah és Bianca mellett ő a harmadik olyan barátom, aki nélkül nem tudnám és nem is akarom elképzelni az életemet a továbbiakban. Annyi a különbség a három fél között, hogy Biancához sokkal inkább testvéri szálak kötnek. Én az ő életéből hiányzó idősebb testvér szerepét töltöm be, míg ő számomra egy kishúg, akit óvni kell, néha kicsit irányba állítani, nehogy ostobaságot csináljon, és akire oda kell figyelni, mert a szórakozási kultúrája nem csak kérdéseket vet fel az emberben, de erősen gyanús, hogy meggondolatlanul veszélynek is tenné ki magát, ha nincs ott mellette valaki, aki résen van.
Noah nála már valamivel már nagyobb falat. Míg Bia teljes ártatlanságában szemléli a világot, aszerint követ el hibákat és meggondolatlanságokat, addig Noah-t sokkal keményebb és kellemetlenebb problémák, gyerekkori tragédiákból és neveltetési hiányosságokból, valamint jellemének fejlődésétől kezdődően hátrányos megkülönböztetések építik fel…vagy éppen le. Ő volt az, akit ismertségünk legelején felindulásból pofán vágtam, mert belekötött Biancába, és akivel azóta mégis mély barátságot ápolunk. Talán én vagyok az egyetlen, aki igazán megérti őt és segít is neki abban, hogy egy élhetőbb, elfogadóbb, kevesebb agresszió vezérelte életet tudjon élni. Más kérdés, hogy néha nekem is beletörik a bicskám, viszont nem hagyom őt elveszni akkor se, ha ellenem vagy velem szemben követ el sokak szerint megbocsáthatatlan hibát. Pedig erre is volt már példa.
És ott van Dave, aki a tökéletes test-lélek-elme szentháromság harmóniájának fizikai megtestesülése. Ha valakit, akkor őt piszok nehéz, már-már lehetetlen kibillenteni a szellemi egyensúlyából, és talán ő az, akinek a legtöbbet köszönhetek, mióta Seb nincs teljességgel közöttünk. Ha ő nem lett volna és nem pofozott volna helyre egy-egy alkalommal, talán tényleg elvesztem volna. Amíg Noahnak én jelentek egyfajta kapaszkodót, addig nekem ő. Nem véletlen, hogy őt vezettem be egyedül mélyebben a Daisyt illető kérdésekbe, míg a többieket csak egy-egy szóval vagy reakcióval lereagáltam. Nekik egyelőre legyen elég annyi, hogy valami elindult közöttünk, úgyis nyomon tudják követni majd a dolgok alakulását…
… melyek úgy néz ki, hogy nagyon is jó irányba haladnak. Elmosolyodok a reakciójától, ahogy egy pillanat erejéig összerezzen a váratlan érintéstől, és csak utólag fordul meg a fejemben, hogy talán nem kellene, nehogy a frászt hozzam rá. Végül „már mindegy” alapon inkább csak közelebb vonom magamhoz. Szerencsére nem esik pánikba és olyan lelkesedéssel és érzéssel simul az ölelésembe, mint egy kismacska a pihepuha új fekvőhelyébe. Mikor a feje a vállamra billen, a mosolyom tovább szélesedik, bár egy gyanakvó hümmögés azért felszakad belőlem. Bárki lehettem volna… bár asszem’ elég sok árulkodó jele van annak, hogy az őt magához ölelő alak én vagyok, nem pedig valamelyik elvetemült rajongója. Biztos vagyok benne, hogy a múltkoriak fényében ezer közül felismerné akár az érintésemet is. Pont, ahogy én az övét. Mikor a tarkómra simul a keze megborzongok, majd nyomok egy kisebb csókot a halántékára.
- Vigyázz, mert még zokon veszem… – nevetek vele együtt. Tagadhatatlan, hogy nagy tömeg van, valószínűleg pont ezért nem is tolonganak azonnal a lány körül, mert millióan vannak és mind a saját maga dolgával van elfoglalva, nem mással. Rohanás iskolába, munkába, bevásárolni, találkozókra… hol érdekel itt bárki is más?
A ruhát illető kérdésre vetek egy pillantást lefelé. Inkább nem részletezném, hogy ebből a szögből mit neveznék elképesztőnek, inkább csak lehunyom a szemem és néhány cirógató mozdulatot teszek a hasán, bőrének bársonyos puhaságát élvezve – mhmm… a szennyesből, persze. Azért a cipő létjogosultsága kérdéses, amíg ki nem derül, hogy melyik pályát tudták a srácok lefoglalni – mert van kinti homokos és benti kemény pálya is a Hudson River Parkban.  A foglalás fontos volt. Mi magunk ezer örömmel közösködnénk akárkivel, nem egy jó teniszmeccset vagy focimeccset játszottunk végig arra tévedő idegenekkel, Daisyt viszont nem akarta senki sem közszemlére bocsájtani, hogy bárki és akárki szemében szabad prédává váljon, mert nincs a közelben testőrség, ő pedig kimerészkedett az átlag nép közé. Igaz lennénk néhányan „testőreként”, de nem bízhatunk semmit se a véletlenre. Pont elég volt a fesztiválon történt közjáték.
Hagyom, hogy megforduljon, tenyereimet pedig a csípőjére vezetem. Megmosolyogtat, hogy jóformán elveszik a karjaimban.
- Úgy túrtam elő a szennyesből… – ismétlem meg az ő szavait pimaszkodva, majd egy leheletnyit lejjebb biccentem a fejemet, hogy jobban lássam a lányos zavarát – na, ez mi? – csúsztatom az álla alá a kezemet, hogy finoman megemeljem a fejét. Szemeim rajongva vizslatják az arcát, minden egyes vonását. Megbolondulok a zavart kis mosolyaiért, szinte érzem, hogy a szívem is határozottabban kongatja meg a bordakosaramat. Nem tudok betelni a bájosságával ilyenkor.
- Azt hiszem mindenre fel kell készülnöm és kénytelen leszek kitalálni valamit, mielőtt még az ujjaid köré csavarod őket – búgom halkan immáron az ajkaira, és most én vagyok az, aki előbb elmélyíti a csókot. Alig győztem kivárni ezt a pillanatot.
Nem húzódok el tőle egy ideig, hagyom, hogy mindketten eljussunk a felfogás szintjére, hogy csak eddig kellett várni, de most újra itt vagyunk egymás karjaiban. Ujjaim végig zongorázzák a hátát, tenyeremet rásimítva pedig teljesen magamhoz húzom. Arra persze ügyelek, hogy ne legyünk túl feltűnőek – bár nem tudom ez mennyire kivitelezhető egy placc közepén - csak egy teljesen átlagos párocska, akik örülnek a viszontlátásnak, sőt, arra is, hogy ne akarjuk mások szeme láttára „felfalni” egymást. Így némi késlekedéssel, de elhúzódok. Homlokunk kis ideig összeér, majd, hogy jól lássam az arcát, valamelyest eltávolodok tőle.
A bók hallatán elmosolyodok.
- Akkor kezdj hozzászokni a gondolathoz, hogy ezek a FullHD-ben is szép szemek soha többé nem fogják levenni rólad…magukat… - homlokomat ráncolva, értetlen képpel fejezem be, mert csak nem akar normális véget érni a mondat, de legalább kellően komikusan hat – mindegy! Érted! – nevetem el magam és legyintek, majd ujjainkat összekulcsolva fordulok a négykerekű felé, hogy elindulhassunk felé.
- Csak Biát kell összeszednünk, vagy lesz még kitérőnk? – biztosan ő is beszélt a lánnyal, mert hogy a fenébe ne beszélt volna, de utolsó utáni pillanatban még dobott nekem egy üzenetet, hogy el ne felejtsük őt felvenni, máskülönben kapok a fejemre és megkeseríti az életemet. Így a fenyegetést komolyan véve, muszáj egy kis plusz utat is tennünk.
A kocsi mellett ahogy ő megáll, én is hasonlóan teszek, és kíváncsi tekintettel nézek vissza rá.
- Hát őőő… többé kevésbé. Gyakorlatilag és papíron is az apámé, de soha nem vezette, nem szereti… hogy is fogalmazzak… „túl modern”, nem látja át a működését mert nem kormányból, kézifékből és pedálokból áll. Úgyhogy nem hagyhatom a garázsban porosodni – hogy a viharba ne lenne neki túl modern, mikor közel annyit tud már ez a kocsi, mint egy versenyautó? Duplakuplungos váltó, a kormány tele van különböző kütyükkel és gombokkal, amitől neki már alapból kihullott a haja. Az index is a kormány felületébe van beleépítve, nem mögé kis karként odabiggyesztve, mint a legtöbb hétköznapi kocsinak. Még egy stílus szabályzó is került rá, amivel beállíthatja az ember, hogy többek között városi közlekedésre használja a járművet, vagy sportautóként, esetleg vizes közegbe. Állítható a motor, de az egész autót is meg lehet emelni, ha buckás, hepehupás úton megyünk. Arról nem beszélve, hogy hétszáz ló hajtja, ami messze kimeríti a sportautók fogalmát. Azt hiszem ez minden, csak nem hétköznapi és nem is neki való, meg a döcögős megfontolt stílusának. Amúgy is felesleges neki a kocsi amikor A-ból B-be hordozgatják.
- Hölgyem! A hintója előállott! – intek a szemrevaló olasz csoda felé, majd kinyitom neki az anyósülés felüli ajtót. Odabent nem különbül impozáns látvány, csupa bőr és luxus. Ha beül, beteszem az ajtót, majd megkerülve a kocsit, beülök mellé – tudod… szerződni se kellene velem, bármikor elviszlek, ahova kéred… - a kocsi kellemesen, lágyan duruzsolva bőg fel alattunk mikor beindítom, indexelést követően pedig besorolok a mögöttem érkező és az előttem haladó közé. Eddig akárhány országban jártam, mindenhol más és más módon kellett vezetni. Más az ott élők stílusa, vezetési modora. Amerikában határozottságra van szükség. Ha nem tudsz vagy nem akarsz érvényesülni, ha nem vagy kicsit „rámenősebb”, akkor soha, semmilyen kereszteződésnél nem fognak elengedni és ott állsz még két óra múlva is, ha nem rakod ki a kocsi orrát. Persze, lehet félteni a járművet, eleinte én is majd’ telecsináltam a nadrágomat, de az elmúlt két év alatt belejöttem.
- Szóval… - kezdek bele, mikor beállok én is a hosszú, egészen a következő lámpáig tartó sorba – mire számítsak Biával kapcsolatban? Csak telefonon beszéltünk néhány szót még vasárnap, de… bevallom, nem sok időm volt rá, úgyhogy félek, piócaként fogja a véremet szívni már csak a hanyagolás miatt is – elhúzott szájjal lesek Daisy felé. Mindketten ismerjük Biancát, és őszintén csodálom, hogy nem akaszkodott rám zaklatóként, amiért minden alkalommal parkolópályára állítottam vagy ghostingoltam.
- Remélem a tegnap nem hozott le nagyon az életről. Volt azért időd pihenni? – emlékszek vissza a felsorolásra, hogy mennyi mindent kellett megejtenie egy, másfél nap alatt, míg én mást se csináltam csak az egyetemen lógattam a lábaimat és fejtágítottam.
Ahol tehetem, ott a haladás érdekében meghajtom egy kicsit a kocsiba zárt lovakat, de itt-ott türelem rózsát terem alapon kivárom a soromat is, elvégre nem rohanunk sehova, bár afelől kétségem sincs, hogy Bianca már a felhajtón toporog, hogy hol vagyunk már?

♡ || Ruha.

Sokan képtelenek arra, hogy neves emberekkel úgy beszéljenek és kommunikáljanak vagy viselkedjenek, mint egy átlagos földi halandóval. Mindeddig három verzióba sikerült belebotlanom, vagy annak a találkozásnak fültanúja lenni: az egyik, mikor próbálnak lazák lenni és természetesek, mintha ezer egy éve hatalmas barátok lennének. Rámásznak a nevezett sztárra, celebre, olyan intim közelséget engednek meg maguknak, amitől egy jóérzésű embernek lesülne a képéről a bőr, de nekik nem...sebaj, szégyellem én magamat helyettük. Úgy érintik és közelítik meg őket, ahogy nem illik, és ha utalást is tesz rá az érintett, hogy ezt nem kellene, maradjon meg a karnyújtásnyi távolság, egy fénykép erejéig tartó ölelés esetén egy laza összebillenés, nem hátrálnak, csak, ha már a biztonságiak is beleavatkoznak. Mintha ez nekik járna, és magával értetődő lenne. Az ember elvárja, hogy mindenhez jó pofát kell vágniuk, mert „ez a dolguk, ezért vannak. Azért, hogy szórakoztassanak és élvezeteket nyújtsanak”.  
Utánuk következnek a sikítófrászt kapó tinilányok, és nem tudnám megmondani, hogy melyik az idegesítőbb? A magának túl sokat engedő, vagy a delfinhangon sipákoló, örömkönnyeket hullajtó, sokszor a bálványuknak beöltözött kislányok, akik mindenre elszántak, kívülről fújják oda-vissza a dalok szövegét, és ha csak rájuk néz a rajongot személy, legyen az férfi vagy nő, máris idegesítő cincogásba, majd pedig fejhangon visításba kezdenek.
És ott van a másik véglet, akik alamuszi nyuszi módján csendben meghunyászkodnak, csillogó szemekkel néznek, mintha maga az Isten testesült volna meg előttük. Az ilyenek alig mernek megszólalni vagy megmukkanni, ha pedig megteszik, csak idétlen kis heherészésbe és kuncogásba kezdenek, a hajuk mögé bujkálnak, fülük hegyéig pirulnak. Koncerteken bár elszántan az első sorokat célozzák meg, de egyre hátrébb és hátrébb kerülnek, mert kerülik a többi rajongóval a konfliktust. Ezért inkább magukban zsörtölődnek, hogy milyen bunkó körülöttük mindenki...
Az embereknek azt az egyetlen dolgot kellene megtanulni vagy szem előtt tartani, hogy azok, akiket bálványként imádunk, nap, mint nap látjuk őket a tv-ben, halljuk őket a rádióban, ők is ugyan olyan emberek, mint mi, és csak azt várják és szeretnék, hogy úgy viselkedjenek velük, mintha azok is lennének. Persze a tisztelet az jár, nem haverként kell velük összespanolni. Ezek fényében kellene elindítani minden egyes kommunikációt.
Ezt persze könnyen mondom én, aki világ életében kerülte a rajongás fogalmát. Azt hiszem nincs olyan színész vagy énekes, akiért képes lennék bármit megmozgatni, csakhogy lássam és találkozzak vele, vagy odanyújtsak neki egy félcédulát aláírásért. Persze vannak, akiknek a munkásságát kiemelten figyelem, olyan sportcsapatok és sportolók, legendák, akik példaképként szolgálnak nekem is, de nem hiszem, hogy különösebb problémát okozna bármelyikkel is váltanom néhány szót. Ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy apám jóvoltából jómagam is megszoktam neves emberekkel teli közegekben fordulni, nem újkeletű számomra, ha be kell mutatkozni, kezet kell rázni velük vagy váltani néhány szót.
Mikor Daisyvel botlottunk egymásba… pontosabban valami „isteni” csoda az én cipőm irányába terelte, a felismerés, hogy ki ő, nem okozott különösebb blokkot az agyamban. Hiába a tudása, hiába az amit letett az asztalra, akkor és ott én nem a sztárt láttam benne, hanem azt a lányt, aki kicsit setesután mozogva abban a holdjáró csizmájában, megpróbálta lekamerázni Bianca meglepetéspartijának egyik legfontosabb pillanatát, míg komoly küzdelmet folytatott azért, hogy állva maradjon. Jó, ezért mondjuk én küzdöttem, éppen csak a karomra volt szükség hozzá. Egy lányt láttam, aki szégyenlős mosollyal kért bocsánatot és ugyan így aggódott a cipőmért is és úgy ígért rá autógrammot, mintha nem híresség lenne, hanem egy egyszerű, vicceket kedvelő átlagember. Egy egyszerű lány, akivel a közös barátunk révén találkozhattunk, és akivel az addigi ismeretlenség ellenére is olyan kémia kezdett kialakulni közöttünk, amivel az előtt még nem volt szerencsém találkozni…
Most is, talán sokak szerint azt a nőt ölelem és csókolom a bőrét a nyakára hajolva, aki több ezres koncerteket ad, százezreknek a példaképe, millióknak a kedvence, és még többjüknek van a lejátszási listájában legalább egy dala. Nekem viszont mégis az a lány, akinek a pillantása megdobogtatta a szívemet, akinek a szavai elködösítették az agyamat és akinek a legapróbb, legfinomabb érintése is felfokozta a vágyaimat. És hiába, hogy milliók rajonganak érte, ha mégis én vagyok az, aki a karjában tarthatja.
- Mhm… tudom… - sutyorgom a bőrére – érzem. Már egészen fáj a hátam – nem bírok elnyomni egy gonosz kis vigyort, pillantásom pedig a közvetlen környezetünkre siklik, arra a néhány emberre, akik érdeklődve, kíváncsian fordulnak felénk. Mit sem foglalkozva velük, ahogy szembefordul velem, máris érdekesebbé, szebbé és a szívemnek kedvesebbé válik a látvány.
- Homokon meg cipő nélkül is állat? Nagy szavak ezek egy kis embertől – pimaszkodok, s csak ezután unszolom őt, hogy rám nézzen, hiszen megint ott bujkál az a kis zavart mosoly és csillogás a tekintetében, amiért úgy rajongok. Talán a hétvégén is egy ehhez hasonló volt az első, mikor felismertem az iránta érzett vonzalmamat.
- Ha ilyen volt az első kamaszkorod, akkor igen... – hangom jóformán elhal a körülöttünk zsibongó tömegben, de nem is óhajtom hangosabban kimondani, csak közelebb vonom magamhoz, mikor végre valahára van lehetőségünk ismét érinteni egymás ajkait. Testének karcsú, kecses vonala tökéletesen követi az enyémet… ujjai a hajamat cirógatják, amibe beleborzongok, és újra felerősödik bennem az érzés, hogy bár őrült boldogság fog el már csak egyetlen csókjától is, attól, hogy itt van, hogy velem van, és jól láthatóan és érezhetően pont úgy vágyik rám, mint én ő rá, de ennél többet akarok… többet belőle, többet vele és több ideig. Talán az idők végezetéig. Aprócska alakja, szelíd, de kíváncsi és játékos természete bekapcsol bennem mindenféle óvó és védelmező ösztönt, s egy olyan énemet, akivel még nekem se volt szerencsém igazán találkozni, hiszen csekély korom miatt aligha mondhatom el magamról azt, hogy végre igazán férfivá érettem. De mellette mégis így érzem, hiába, hogy a kor az ő pártjára állt.
Sóhaját hallva halkan, mosolygósan hümmentek egyet.
- Tudod… most azon gondolkozok, hogy milyen szívesen lemondanék minden programot, amit kitaláltunk… - suttogom, nem rejtegetve azt, hogy milyen mérhetetlen erőre van szükségem, hogy ténylegesen eltudjak tőle szakadni, hogy láthassam az arcát. Egy pillanatra még a szavak is összekuszálódnak s bár kőkemény csatát vívok velük, mégis „inkább hagyjuk a francba” felindulással legyintek egyet. Úgy is érti, nem kell nekem Shakespeare-i nyelvezettel mondani bármit is, épp elég sokat sejtető az, hogy még a modern, mai fiatalok nyelvét beszélve is képes bennem olyan mértékű zavart okozni, hogy alig vagyok képes kijönni egyetlen mondatomból.
Talán épp időben jön a sugallat, hogy ideje indulni, máskülönben tényleg kézen fognám és máshova mennék vele.
- Az nem lenne rossz, mert rajta kívül már csak egy szabad hely van… már, ha nem számoljuk hozzá a csomagtartót, ott talán még ketten elférnek – vigyorgok, de az hamar le is lohad az arcomról - csak rendőr ne állítson meg bennünket… Akkor már nem csak egy bajkeverő, szoknyavadász hercegecskének titulált politikus csemete lennék, de még emberrabló is, aki a flancos Ferrarijának feneketlenül mély csomagtartójában hurcolja el az áldozatait, két bájos lánnyal és egy sztárral karöltve. Ebből lenne csak filmekbe illő sztori – páratlan történet lenne az biztos, de most az egyszer bízok abban, hogy Bianca sokkal kíváncsibb és önzőbb annál, minthogy másokkal is megossza azt, ami Daisy és közöttem kialakulóban van. Valószínűleg első kézből akarja majd hallani a szaftos részleteket, ahhoz pedig nincs szükség kíváncsi fülekre.
A kocsi felé menet egy másodpercre se veszem le róla a kezem, mintha attól tartanék, hogy világgá szalad és itt hagy egymagamban.
- Nálad? Nem hiszem… és bár én is együtt fejlődök a technikával, mégis elképesztő még számomra is, hogy az ilyen, közútra tervezett…. gyakorlatilag dobozokat is képesek intelligenciával és ekkora mértékű számítástechnikai megoldásokkal felruházni. Mert még a telefonokat megértem… - még akkor is fogom a kezét, mikor az ajtót kinyitom előtte, majd behuppan az anyósra, de mivel át nem mászhatok rajta, ergó meg kell kerülnöm a kocsi kőkemény öt méter hosszát, muszáj elszakadnom tőle.
- Na? – tekintetem kíváncsian keresi az övét, miközben bekötöm magam. Arckifejezése árulkodó, én is hasonlóan néztem körbe a kocsiban, mikor először benne ültem, pedig volt szerencsém már néhány luxus csodához. De ez mégis valami egészen más szint. Egy mélyvörös, hatalmas kerekeken guruló, nyújtott orrú csoda, benne az olaszokra jellemző minden eleganciával és sikkel. Nem túl sok, mégis izgalmas vonalvezetések, különleges megoldások. Kell ennél több az autók szerelmeseinek? Persze, mindig kell több, mindig van valami aktuális jobb, szebb, kívánatosabb… de bevallom, számomra egyelőre ez az etalon – végre van valami, ami izgalmasabb, mint a „szép szemeim”? – nevetek fel, mikor csak nagy nehézségek árán tudja elszakítani a tekintetét a kocsi belterének kisebb-nagyobb részleteiről.
Nem fogom könyörgőre a parkolóhelyről való kijutást, határozottan, de nem pofátlanul sorolok be a mögöttem érkező elé… nagyobb kihívást jelent bevallani a mulasztásomat és vele együtt a gyengeségemet is Biancával kapcsolatban.
- Még nem. És fő is a fejem miatta, hogy mekkorát fogok kapni ezért, de… valahogy nem álltam készen rá – sunyítok. Igaz, amit mondok, és bár imádom Biát, mégse lettem volna képes azonosulni a megállásnélküli pörgésével, mikor még én magam is a megemésztés és a felfogás szintjén álltam a történtekkel kapcsolatban. Szükségem volt egy kis időre, arra, hogy elhiggyem, hogy Daisyt hozzám sodorta a sors…nem akartam elveszíteni a varázsát azzal, hogy esetleg a túláradó lelkesedésével rám telepszik. Megfeszülő állkapoccsal hallgatom őt végig, majd a vállam irányába ejtve a fejemet, elveszetten sóhajtok – valahol sejtettem… tudtam, hogy fájni fog – márpedig itt sem fogok tudni lapítani, mint szar a fűben, máskülönben letépi a fejemet a helyéről.
- Nincs mit köszönni. Ismerem az átszervezős dolgokat amikor úgy gondolod, hogy jót teszel vele, de aztán a nyakadba szakad minden és mindenki, te pedig elúszol az árral. Jobb mindent békében hagyni, nyilván nem véletlenül lett úgy leszervezve, ahogy – mindig az első gondolatok a legjobbak, felesleges bolygatni csak azért, hogy más programokat is betudjon az ember szervezni, főleg, hogy megoldható máshogy is… nekünk például rengeteg időnk lesz ma még egymásra, és innentől kezdve remélhetőleg még több. Nem azon a néhány órácskán múlt volna – örülök, hogy rendben ment minden, bár ez a magassarkúban lógás azért nem hangzik jól… és komolyan csodállak, hogy ezek ellenére se tűnsz hulla fáradtnak – lesek rá a visszapillantóban – és… az asszisztensed… Claire… tud már arról, hogy te és én…? – a mondat vége befejezetlenül marad, hiszen hogyan fejezhetném be, mikor jóformán semmi nem történt, csak szerettük volna, ha történik? Mégis olyan szívesen mondanám azt, hogy együtt vagyunk, mert végtére is együtt vagyunk, csak nem mondjuk még ki, mert olyan rövid idő telt el, hogy jogosan nem is nevezhetnénk ezt kapcsolatnak. Inkább úgy mondanám, hogy ő és én érdeklődünk egymás iránt, de ez már több annál. Mi a tökéletes jelző ránk? Így marad hát a nyitott mondatvég, úgy is tudja, hogy mire gondolok.
A félve feltett kérdés bár meglep, mégis megmosolyogtat. Jó érzés tudni, hogy figyelt a részletekre, ennek ellenére mégis érzem magam is, hogy elfátyolosodik a tekintetem, hiába, hogy a szám szélén ott az aprócska görbület.
- Seb adott magáról némi „életjelet”, ami jó. Nagyon jó! Tudod, amióta kómában van, ez az első alkalom, hogy az orvosok igazolni tudták azt, amit anyu állított. Elméletileg nem lehettek reakciói a világ felé, nem mutathatott semmiféle életjelet, de ő iszonyatosan hitt abban, és bizonygatta, hogy márpedig látta amikor megrándult az arca, vagy az ujja amikor a kezét fogta. Kicsit mintha őrültnek gondolták volna… Furcsa volt, hogy egyedül csak ő látta őket, senki más. Én hinni akartam, hogy igazat mond… annyira hittem, ezért volt, hogy már úgy küldtek haza engem is nap végén, hogy pihenjek már le, mert mást se csináltam, mint őt figyeltem… le se vettem róla a szememet. Rettegtem tőle, hogy napról napra távolabb kerül tőlünk és kifogják mondani, hogy tényleg agyhalott – csendben váltok vissza, jóformán hangja sincs a kocsinak, majd lekanyarodok arra a hosszú utcára, amelyik Biancáékhoz visz bennünket. Kis ideig nem mondok semmit, csak nyelek egy nagyot, majd megköszörülöm a torkom -… nem tudom, hogy hol van még a vége, csak azt, hogy továbbra is rengeteg erőre és kitartásra lesz szükségünk mindannyiunknak. De nem adhatjuk fel – néhány házzal Biancáék otthona előtt megállok, de nem állítom le a motort – viszont nem akarom most a hangulatot pofán vágni… és mivel sanszos, hogy egy ideig erre nem igazán lesz lehetőségünk, mert felváltva fogjuk hallgatni a jajongást… – tenyeremet a tarkójára simítom és úgy húzom közelebb magamhoz. Mozdulatom határozott, de nem tolakodó vagy durva, ha akarna eltudna húzódni minden további nélkül. Félúton találkoznak az ajkaink, és egyetlen csókunkba igyekszem belesűríteni mindazt a kimondhatatlan érzelmet és ragaszkodást, ami hozzá fűz… egy csók, ami talán szebb, mélyebb minden szónál.
Lassan távolodok el tőle, orrom hegyét az övéhez érintem, miközben a tenyerem az arcára simul, amit hüvelyujjammal cirógatok meg néhányszor.
- El nem tudom mondani, hogy mennyire örülök, hogy itt vagy velem – tényleg képtelen lennék szavakba önteni, csak bízni tudok abban, hogy kimondatlanul is érzi ezt.
- És tudod ki akar még velünk lenni? – teszem fel a találóskérdést, mikor Bianca arca megjelenik Daisy ablakában – ő… - és végszóra be is kopog rajta…

♡ || Ruha.

Apu kapcsolatai révén számos nagy embert volt már szerencsém személyesen is megismerni. Olyanokat, akik mellett az ember meghunyászkodik, akikre időközönként le kell tennünk a voksunkat egy-egy választás keretein belül. Személyekkel, akiknek a nevével többen csak az újságokban és különböző internetes felületeken találkozunk, mert éppen egy nagykutyának a felesége, legújabb barátnője vagy a lánya. Ezen kívül pártközeli színészekkel és neves előadókkal. Mind-mind más volt. Ki jobb, ki rosszabb.
Gyerekkoromban nem sokat tudtam még leszűrni ezekből a találkozásokból és összejövetelekből, pont elég volt azzal foglalkoznom, hogy milyen mérhetetlen unalmas, száraz beszélgetések folynak egy-egy asztalnál vagy félre eső italozás közben. Az esetek jelentős hányadában mindig a politika, a hatalmi szférák és a befolyásnak a terjesztéséről szóltak a messzemenő viták. Viszont ahogy idősödtem, úgy láttam be egyre jobban az emberek álarca mögé… a mesterkélt bájolgás, az arrogancia ordított mindegyikről. Magamutogatás, hatalmas, euromilliókat érő ékszercsodák, különleges ruhaköltemények. Soha, egyetlen összejövetel se szólt az emberi kapcsolatok erősítéséről, a politikai összetartozásról vagy bármiféle pozitív kezdeményezésről. Csak arról, hogy mindenki megtudja mutatni és elmondhassa, hogy mije van. Birtokok a világ különböző pontjain, arra épült hatalmas luxus villákkal, borászattal… mások saját üzleti befektetésként plázákat, színházakat, szállodákat létesítettek. És ennek mindenki a csodájára járt.
Hiába, hogy rendszeresen botlok bele nagyobb nevekbe, politikától kezdődően a szórakoztatóiparig, túl sok jót nem láttam még, bár nyilvánvaló, hogy mindeddig rossz helyen kerestem, de legalábbis sokáig kellett várnom arra, hogy megtaláljam azt a személyt, aki lerombolja az eddig rossz tapasztalatok alapján felállított „hírességképet” …
Daisy szembe megy minden létező, sztárokat érintő és róluk alkotott sztereotípiával. Azt nem tudom, hogyha koncertek keretein belül lehet vele találkozni, akkor milyen, vagy ha a saját stábjával kell eltöltenie az idejét. Nem tudom milyen, ha interjúra hívják különböző stúdiókba, vagy kisebb-nagyobb fellépésekre. Azt viszont tudom, hogy mint átlagemberből, mint abból a nőből, akit én megismertem, a neve ellenére is hiányzik a mesterkéltség, híján van az arroganciának, a külcsínre pedig épp csak annyira ad, amennyit az elmúlt hónapok és évek rákényszerítettek, vagy amihez éppen hozzászokott. Kedves, közvetlen és mosolygós volt már az első pillanatban is, nyomokban se találkoztam azzal a fennhéjazó kelletlenséggel, amiről néhány tanúskodnak csak azért, mert valamit letettek már az asztalra. Nem tudom elmondani, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy általa lehetőségem van még hinni abban, hogy a név nem jelent egyet az arroganciával. Hinni abban, hogy vannak még olyan sztárok, akiknek sokkal fontosabb az, hogy emberek maradjanak ebben az amúgy hatalmas versenyt követelő szakmában… és legfőképpen hálás azért, hogy találkozhattam ezzel a nővel, akit úgy tűnik, hogy nekem szánt a sors.
Úgy, és olyan vehemenciával, játékossággal megy bele a kialakuló szócsatába, amit képtelen vagyok vigyorgás nélkül átvészelni, hiába érzem úgy, hogy igencsak vesztésre állok. Az, ahogy felvágták a nyelvét és nem fél revansot venni a korábbi megjegyzésemért, csak még izgalmasabbá teszi nem csak őt, de magát a helyzetet is.
- Alig várom! Te legalább elég közel vagy a földhöz ahhoz, hogy nekem ne kelljen hajlonganom – csipkelődök tovább halkan, gonosz kis vigyorral, ám az ő ártatlan, angyali arckifejezése azonnal levesz a lábamról – te nyertél – suttogom, bár hiába, nem vagyok benne egészen biztos, hiszen ahogy én elolvadni kényszerülők tőle, ő úgy jön zavarba miattam, ami pedig tovább fokozza az izgalmamat. Különös forróság önt el, és egyfajta jóleső bizsergés, amit képtelen vagyok nem észrevenni annyira intenzív és leküzdhetetlen. Fogalma sincs arról, hogy mit indít el bennem egyes szavával, tettével vagy a puszta tekintetével, s ha el is mondanám neki, valószínűleg kinevetne, mondván ilyen úgyse létezik… hinném és gondolnám legalábbis, ha nem látnám őt is hasonlóan kínlódni a saját érzéseivel. Annyira elsöprőek, annyira kellemesek, mégis idegenek és intenzívek az iránta érzett érzelmeim, hogy már-már tartok tőle, hogy megfojtanak… és nem vagyok benne biztos, hogy meddig tudok vele dacolni, meddig vagyok képes talpon maradni úgy, hogy ne veszítsem el a józan eszem.
Mikor magamhoz ölelem újabb fal omlik le bennem, de képtelen vagyok megállni, és egy egyszerű kis „jó, hogy újra látlak” csókkal köszönteni őt. Az agyam tudja és üvölt is, hogy kicsit vissza kellene vennem, lassítsak és legyek türelemmel, a szívem viszont olyan hevesen kalapál, annyira akar és annyira vágyódik, hogy képtelen vagyok az „értelmesebb felemre” hallgatni. Olyan ez, mint amikor a mesékben leül a főszereplő egyik vállára a kisördög, másikra a kisangyal. Na most a mocskos kis vasvillás van előnyben.
Nem tudok legyűrni egy kisebb sóhajtást. Valahol nagyon jól esik az egómnak és a férfiúi büszkeségemnek is az, hogy nagy valószínűséggel hasonlón jár az eszünk, de ugyanakkor úgy dől össze bennem minden addigi határozottságom, mikor Bianca nevét meghallom. Kétségbeesetté válik a hangom, hiába marad ugyan olyan halk, hogy csak ő hallja.
- Miért is félünk mi ennyire nagyon… tőle? Ketten vagyunk, erősebbek vagyunk – dünnyögöm gyermetegen, tekintetem pedig dacossá és sértetté válik… imádom Biát, de igaz, amit Daisy mond, és az ember olykor tényleg bármit képes feladni vagy bármiről lemondana csak azért, hogy ne kelljen az ő haragjával szembenézni – de jogos… - nyöszörgöm – nekem most úgyis túl sok van a rovásomon – vallok színt.
- Az hiányozna még, apám végérvényesen kijelentené, hogy nem kell többet hazamennem… aztán mehetek a híd alá kéregetni – nevetek fel akaratlanul is, noha elég vérszegénynek tűnik és koránt sem olyan szórakozottnak, mint azt szeretném. A mai kellemetlen, néhány mondatos kommunikációnk úgy érzem ismét odacsapott a kapcsolatunknak. Azt hiszem ketten már kevesek vagyunk, hogy ezt rendbe hozzuk, és innentől minden egyes újabb adandó gonddal, de csak egyetlen rossz szavunkkal is tovább gurulunk a leejtőn. Márpedig innentől kezdve több téren is alkalmazkodnunk kell egymáshoz… itt van Daisy, valamint a bátyám körüli teendők is. Máris tartok tőle, hogy nem Bianca lesz az idei legnagyobb mumusom, mert apámmal ellentétben, ha ő megbékél velem, ő lesz a legnagyobb rajongónk. Erre már most a nyakamat adom.
S ha más nem, hát ez kellően kizökkent az iménti állapotomból. Most vagy soha, kézen fogom őt, és egészen a kocsiig navigálom.
- Tehát ezzel azt akarod mondani, hogy egy percig se akarjak melléd ülni, mert ön- és közveszélyes vagy a kormány mögött? – vigyorgok – örülök, hogy jól választottam – Dave elképzeléseivel ellentétben semmiféle hódítási szándék nem állt az autóválasztásom mögött, egyszerűen arra kellett gondolnom, hogy lesz utasunk, a saját kocsimban viszont nincs, csak két ülés. Biancát legjobb esetben is csak a motorháztetőre tudtuk volna kiültetni, bár… ott lett volna lehetősége lehűtenie magát, ha esetleg túlságosan felpaprikáztam az elmúlt napokban.
- Bocsánat, bocsánat többet nem hibázok ekkorát! – védem magam szórakozottan, s egy másodpercre óhatatlanul is a visszapillantóra téved a pillantásom a szóban forgó zöld szemekre. Soha nem fogom megérteni, hogy mit esznek rajta ennyire, de Daisy szájából valahogy sokkal kedvesebbnek tűnik és jobb érzés az ő dicséretét hallani. Talán nem véletlenül.
- Nem akarom, hogy rajtad vezesse le. Amúgy, volt már annó hasonló eset, hogy próbáltam őt kerülni… akkor ő volt terítéken, mint lehetséges partnerem, és próbáltam őt óvni attól, hogy rá aggasszák a könnyű nőcske jelzőt, vagy, hogy komolyabb bántódása essen miattam. Annyira elesettnek és sebezhetőnek gondoltam, hogy így láttam helyesnek. Hát … - elkerekedő szemekkel rázom meg a fejem – ne akard megtudni, hogy mekkora patáliát csapott, hogy én még egyszer ne merjek önkényesen dönteni és egyedül kitalálni azt, hogy neki mi a jó vagy mi a nem jó… és ő ezer örömmel válik mindenféle médiahiénának az áldozatává, büszkén fogja vállalni, de a mi barátságunk szent és sérthetetlen, és nem fogja hagyni, hogy miattuk eltávolodjunk egymástól – a végére elmosolyodok – annyira őszinte volt, annyira hisztérikus de ugyan akkor határozott, hogy nem is óhajtottam vele vitába szállni. De ne félj, szó szerint kaptam a fejemre – nevetve emlékszek vissza azokra az igencsak kellemetlen percekre - az egyetemről kifelé ballagva, hónom alatt néhány paksaméta papírt cipeltem, ő pedig megjelent előttem és úgy kiosztott a nagy nyilvánosság előtt, ahogy anyám se tette soha életében. Akkor értettem meg, hogy tényleg nincs jogom dönteni mások helyett még akkor se, ha védeni próbálom őket – vetek rá egy határozott, de sebtében ellágyuló pillantást. Ezért se akadályoztam meg azt, hogy közöttünk valami komolyabb alakuljon ki, mert bár végig ott volt a tudatom legmélyén, hogy Daisy sérülhet miattam, de felnőtt, érett nő, nyilvánvalóan ő is tisztában van azzal, hogy mit vállal, hiszen tájékoztattam a rosszhíremről. És azt hiszem annak, hogy mi együtt legyünk még ez se állhat az útjába, hiába is féltem őt.
- Nagyon szeretem ám az édességet, úgyhogy jöhet a kosár – nevetek fel – de ha ezen múlik, hogy mindig a legjobb formádat tudd nyújtani, akkor csak arra kell megkérniük, hogy mindig legyek veled és máris megoldódik a probléma. Talán ez könnyebben kivitelezhető – vonok vállat mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne azt kimondani, hogy mindig vele akarok lenni. És valahol tényleg az. Természetes, hiszen tele van ígéretekkel és tervekkel már önmagában a gondolat is.
- Befeszülni? Én? Áh, nem szokásom… – tényleg megfordult a fejemben, hogy most jön majd csak a kemény része, mikor tudatosítja bennem, hogy igen, tud róla, de egyáltalán nem örül a mi kis égben köttetett kapcsolatunknak. Viszont abban is biztos vagyok, hogy nem ilyen lelkesedéssel és nem ilyen hangnemmel mondta volna, ha esetleg negatív irányba billen a dolog. A folytatás viszont tényleg megakaszt, s elfehéredve fordítom felé a tekintetemet. Szinte érzem, hogy egy nagy nyeléssel még az ádámcsutkám is ugrik egy nagyot.
- Áh, hogy sörétes… Most már egészen nyugodt vagyok. Remélem apukádat azért megnyugtattad, hogy jó gyerekként viselkedek… amíg tudok… - fogalmam sincs, hogy mi került a cikkekbe. Mert nyilvánvaló, hogy már napvilágot látott egy, kettő vagy több. Olvasták az én szüleim, az ő szülei… az asszisztense és a haverok is. Rosszat viszont egyik se mondott, és bár apám a szokásos bicskanyitogató módján tett megjegyzéseket, de tőle nem is vártunk mást. Viszont, ha olyan került volna ki az újságírók kezéből, ami rombolja Daisy hírnevét, vagy pedig megint csak engem fest le negatívan, egészen biztos, hogy valaki szóvá tette volna.
Nem esik nehezemre beszélni neki Sebről, bár háríthattam volna, mondván nem akarom rombolni a hangulatot. De valahogy jó érzés, hogy érdeklődik és jó érzés elmondani azt, ami történt, hiába tudom, hogy még korai örülni, mert bármi történhet - Köszönöm – szívesen lenne a támaszom. Ó, ha tudná, hogy mekkora szükségem lenne rá, ha végre valakinek isten igazából elpanaszolhatnám minden kétségemet, félelmemet és rosszérzésemet magával a balesettel kapcsolatban is. Azt, hogy mekkora űr van most a szívemben, hogy mekkora fájdalom azzal a tudattal élni, hogy én okoztam a bátyám vesztét. Soha senkinek nem kívánok ekkora kínt és ilyen jellegű, életeket próbára tevő időszakot. Viszont ennek a beszélgetésnek és sírásnak nem most jött el az ideje.
Mikor a kocsi megáll, szinte azzal azonos időben húzom közelebb magamhoz és én hajolok közelebb ő hozzá, hogy megcsókolhassam. Szükségem van erre. Szükségem van rá a korábbi téma és a szavai margójára. És szükségem van Daisyre is, a közelségére, hogy éreztethessem vele, milyen elképesztő érzelmek egész sora zajlik le bennem a közelében. Ez most nem az a csók, mint a korábbiak… ez messze több azoknál, hiába, hogy rövid ideig tart, hiszen a szemem sarkában megpillantom Bianca kivirult arcát.
Az ajtó nyílik, a hangja pedig beszabadul a kocsi addig békés és meghitt csendjébe. Az előttünk parkoló kocsi lámpáit fürkészve mély levegőt veszek, a szemeimet is lehunyom, hogy kifújjam magam.
- Neked is szia! - a megjegyzésére már mosolyogva bólogatok, majd bentről követem nyomon minden egyes mozdulatát feszülten, hogy még csak véletlenül se merje összekoszolni vagy összerugdosni a bőrkárpitot, mert akkor kipakolom a kocsiból és itt hagyom. Mázlija, hogy tudja mekkora kincsként őrzöm ezeket a négykerekűeket.
A puszira automatikusan közelebb hajolok, ne kelljen túl sokat gimnasztikáznia, majd index után gázt adok, s némileg gyorsabban tudom le az előttünk lévő, következő kereszteződésig tartó utat. Nem véletlen, nehéz lesz most vele egy légtérben.
- Pont ezért nem reagáltam semmire, mert tudtam, hogy szeretsz – nézek rá hátra a tükörben, s egy pillanatra mintha látnám azt a vicces, felfuvalkodott hörcsög grimaszát, de csak hamar elereszti a gondolatát is annak, hogy rám olvasson.
- Minket? Tehát te már biztos vagy abban, hogy mi egy csapatban leszünk… - kíváncsian Daisyre pillantok – valami azt súgja, hogy máris kihívód akadt… egyikük állat a pályán, másik lemos minket… hova kerültem én? – ez utóbbit inkább már magamnak motyogom egészen csendben, fejemet ide-oda ingatva. Komoly versenyszellem szorult mind a két lányba, és kijelenthetem, hogy hozzájuk mérten mi srácok, kifejezetten szelíd játékosoknak nevezhetjük magunkat.
A Hudson River Park néhány perc autókázásra van csupán. A srácokkal itt szoktuk a szabadidőnk legjelentősebb részét eltölteni. Itt aztán mindent megtalál az ember, amihez kedve van, kezdve a focipályával a teniszpályán át a lovaglásig, golfig, és így többek között a röplabdapályákig.
- Hölgyeim, innen séta – gurulok be a parkolóba, és leállítom a motort. A telefonomat előbányászom a két ülés közötti kis rekeszből, hogy az addig kapott üzeneteket átfussam - … remélem nincs ellenetekre a homok. Azt tudták lefoglalni, a többiek már ott vannak – nekem nincs, csak győzzünk majd megszabadulni a sok parányi kis szemcsétől.  
Miután kikászálódok, a csomagtartóból még kikapom a táskámat, amit a vállamra lendítek. A kocsit zárom és riasztom, kezemet pedig nyújtom Daisy felé, sokkal inkább a saját jóllétem és komfortom érdekében, mintsem Bianca csillogó tekintete és izgalma kielégítése végett.

♡ || Ruha.

Bizonyos tekintetben könnyebb helyzetben vagyok, mint sokan mások a világon, amire a családom a garancia. Az apám neve, az ő munkája és a világ politikai szférájában betöltött szerepe lévén sokkal előbb, és sokkal nagyobb javakhoz vagyok képes jutni, mint más velem egykorú fiatal, de ez még nem jelenti azt, hogy az életem fenékig tejfel, hiába, hogy apu már húsz éves koromban Ferrarit rakott a hátsóm alá. Viszont, már ha csak ezekre a bizonyos javakra vetítjük a dolgokat, vannak olyanok, akiket nem biztos, hogy a pénz, a drága órák és különleges sportautók tesznek – csak – boldoggá. Én ebbe születtem bele, nekem minden járt, hiszen a család színvonalán kellett engem is mutogatni a nyilvánosságnak… talán nem szakadnék bele, ha le kellene mondanom a Gucciról vagy nagyobb márkákról, de tekintettel arra, hogy az anyatejjel szívtam magamba a luxust, valószínűsíthető, hogy előbb szerzek be egy Brioni, Dolce vagy Armani öltönyt, minthogy leugorjak egy „átlag ember pénztárcájához” idomuló ruházatiba. Ez voltaképp, ha nem is szakmai, de a megszokás ártalma, ami miatt megítélni és elítélni lehet, de felesleges.
Annál nagyobb probléma az, hogy ezek az ítéletek megszületnek és hagyjuk őket mítosszá fajulni, ami miatt a legnagyobb gondjaim is egészen mélyen kezdenek el gyökerezni. Valószínűleg innen indul minden… nem élhetek átlagember módjára, hiába szeretnék én is csak egy lenni a tömegből. Hiába próbálok úgy élni és viselkedni, mint minden más hozzám hasonló korú egyetemista, a média vagy épp az apám politikai helyzete el lehetetlenít tőle. Soha nem vagyok egyedül… egy-egy kóbor tekintet mindig figyelemmel követ, így a médiahiénák, vagy pedig a családi és felsőbb vezetői partikon, összejöveteleken megjelenő alakok, akik összesúgnak a hátam mögött, hogy „ő az a gyerek, aki…?” Szívem szerint az arcukba üvölteném, hogy nem, ő nem az a gyerek, aki az újságokban szerepel, akit felkaptak első körben a külseje, másodsorban az apja miatt, de annál inkább az ismerősi köre miatt, mely messze nyúlik vissza Franciaországig, és onnantól kezdve jóformán minden országban volt már szerencséje egy-egy barátra szert tennie, Amerikáig bezárólagosan. Rájuk olvasnék, hogy ezek a barátok, tényleg a szó legnemesebb értelmében vett barátok… olyanok, akikkel együtt járunk inni, bulizni, majd egymásba karolva ballagunk haza, mikor már pirkad odakint, és üvöltve röhögünk majd behugyozva, mikor valamelyikünk a bokorban landol és onnan nyerít tovább. A csajok pedig csak csajok, haverok, csak éppen nincsenek tökeik, de nem sokban különböznek azoktól, akikkel egymást varázsoljuk ki az aljnövényzetből… Úgy elmondanám nekik, hogy nagyon kevés nő van, aki igazán felkelti az érdeklődésemet, és ha kellemetlen lenne nekik azt is, hogy talán velük is ellentétben engem nem elsődlegesen a testiség, mint az igazi, valós érzelmek éltetnek.
Én nem az anyagi javakban szenvedek hiányt. Nem azért vagyok szegény, mert nem tudok megszerezni egy milliókat érő új karórát, drága napszemüveget vagy cipőt… hanem azért, mert nagyon kevés olyan ember van a média szférájában, aki képes lenne és ki is alakítaná rólam az igazi, valós képet. Szegény vagyok, mert nincsenek támogatóim, akik zászlót lobogtatnának a nevem mellett és azt híresztelnék, hogy nem vagyok olyan rossz, mint azt sokan gondolják. Az emberi rosszindulatot, a megbélyegzést, az irigységet és az örökös pletykálkodást kell megszenvednem.
Talán ezért se félek attól, hogy miként fogom elviselni a Daisy körüli felhajtást. Ugyan még nem volt dolgom olyan lánnyal vagy nővel, aki felkapott lenne a szórakoztatóiparban, minden korábbi partnerem átlagos életet élő ember volt, de tudom, hogy nehéz lesz. Én viszont küzdeni fogok azért, hogy hősiesen viselni tudjam az előttünk álló nehézségeket, hiszen akkora szükségem van rá, mint éhezőnek egy falat kenyérre.
Pont úgy, mint a kommunikációnkba csempészett kis játékosságra.
- Én? – kérdezek vissza széles vigyorral, de tudom nagyon jól, hogy ez csak egy burkolt „vigyázz magadra!” akart lenni, amiért még utoljára húztam egyet a bajszán… nem tagadom, nem szégyellem magam érte, hiába vallom be aztán a vereségemet.
A játékosságot ha nem is sokáig, de nyilvánvalóan, tagadhatatlanul váltja fel az egymás iránt érzett szenvedély és vágy, s pont, mintha azt folytatnánk egymás idegeinek tépésével, amit a hétvégén abbahagytunk. Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet ezt tenni magunkkal, minden alkalommal elindítani valamit, hogy aztán valamelyikünk a józan észre hivatkozva kicsit hátráljon, mégis újra és újra megtesszük.
Piszok nehéz ismét elszakadni tőle, mégis megteszem, sokkal inkább a szóba kerülő személy miatt.
Alsó ajkaimat nedvesítve simulnak a tenyereim valamelyest lejjebb a hátáról és a derekáról a feneke irányába, s közelebb húzva magamhoz, fejemet rázva nyomok még egy puszit a hajára.
- Gyáva kutya vagyok, nem harapok. Nem szeretek belemenni vitákba, főleg nem vele…jobban felvágták a nyelvét az enyémnél, egészen biztos vagyok vele, hogy kenterbe verne a rutinjával. Arról már nem is beszélve, hogy szeret pofonokat is osztani, ha nagyon kiborítja valaki, úgyhogy… jobb a békesség – nem hazudok, tényleg félek a lánytól. Lehet, hogy pici, törékeny és inkább egy porcelánbaba jut eszembe róla, de elképesztő kemény tud lenni, ha arról van szó, hogy érvényesítse az akaratát, vagy levezesse valakin a haragját. Megjegyzése és burkolt „ajánlata” hallatán felcsillan a szemem és egy pillanatra ördögi, sunyi mosoly ül ki az arcomra.
- Mennyire nagy az az ágy? – nyilvánvalóan sikerül kiragadnom a lényeget – megfontolandó, megfontolandó. Ha beüt a krach aztán ne lepődj meg, ha valaki éjjelek évadján lent fog sírdogálni, hogy engedd be – először éljük meg azt, hogy egyáltalán el akarjak majd menni tőle, ha feljutok. Azután beszélgethetünk arról, hogy mikor jelenek meg nála és milyen állapotban. Gyanítom, hogy vész esetén többen lennének, akiknek az ajtaja nyitva állna előttem, ha pedig Daisy is közöttük lenne, egészen biztos, hogy az övét választanám. De azért bízok benne, hogy ez különösebb problémák nélkül is így lesz.
Az autóválasztása meglepő egy ilyen apró termethez, ez pedig valószínűleg meg is jelenik az arcomon.
- Ugyan nem vagyok otthon a Mercedesek háza táján, de arra a jó nagy, kocka szörnyetegre gondolsz, ami még egy tankot is kenterbe verne? – pillázok rá kíváncsian – valamiért nem lep meg ez esetben, hogy rettegsz a vezetéstől. Nem gondolkoztál egy kisebb autóban? – nevetgélek szórakozottan az orrom alatt, ahogy lelkiszemeim előtt megjelenik, miként próbálja a lábaival elérni a pedálokat. Nyilvánvalóan ez nem ilyen komikus és viszonylag könnyen orvosolható dolog az ülés állításával, de ettől függetlenül még jót virulok rajta, képemen egy jóllakott napközis vigyorával, ami csak akkor lágyul el vagy válik valamelyest értetlenebbé, mikor a szememre terelődik a téma, vagy épp újfent kedvenc közös barátunkra, akinek a szellemét már a kocsiban sikerül megidéznünk, hiába, hogy még csak a házához közelítünk. Ettől a nőszemélytől lehetetlenség szabadulni.
- És abban az egyben azért bízok, hogy szorult belé némi jó érzés, és sokkal inkább azzal van elfoglalva, hogy sikerült az esetleges kis terve velünk kapcsolatban, még ha nem is közvetlenül neki köszönhetően ülünk most itt … - nincs mit tagadni, valamilyen szinten neki köszönhetünk mindent. Annak, hogy régebben ott volt a furcsa kis cipős incidensük, annak, hogy velem is megismerkedett, majd pedig mind a két barátság megmaradt, és a születésnapján egy légtérbe keveredtünk. Viszont gyanítom, hogy ha már így is alakult, jobb szeretett volna ő bemutatni minket egymásnak, csakhogy mi megelőztük.
Néha engem is irányba kell, hogy állítsanak, és fel kell hívni a figyelmemet rá, hogy nem kell olyan nagy kínkeservek árán védenem mindenkit saját magamtól. Pont ilyen szükségem volt Bianca határozott fellépésére is, hiszen, ha azokban az időkben rajtam múlt volna, ma már nem biztos, hogy tartanánk a kapcsolatot. És nem azért, mert nekem ez annyira jó lett volna, egyszerűen nem akartam őt felesleges szenvedésnek kitenni, vagy épp a családját amiért a lánya egy hozzám hasonló sráccal tengeti a mindennapjait. Sűrűn látott vendég voltam náluk, Bia pedig nálam, így még nagyobb volt a támadható felület. Utólag viszont elképesztően hálás vagyok a kitartásáért és azért, mert nem hagyta kárba veszni a kapcsolatunkat.
Daisy is megerősít benne, hogy nincs szükség mindig a mi férfiak, vagy konkrétan az én védelmemre, mert ők is képesek eldönteni azt, hogy mi a jó nekik, mi a nem, mennyit tudnak vállalni vagy mennyit nem.
- Nem kell kétszer kérned – arra biztos nem, hogy mindig vele legyek. Sülve főve, állandóan, bárhol és mindenhol… a végén még ő lesz az, aki tényleg rám unna, de jelen állás szerint másra se vágyok csak az együtt töltött időre, és erről még akkor se tudok megfeledkezni, mikor az asszisztensét vagy épp az apját említi, vele együtt azt a bizonyos sörétest. Nem tagadom, egy pillanat alatt lepörög előttem.
- Azzz nagyon nem volt szép! – bólogatok nagyokat ahogy eszembe jut néhány elcsigázott, túlontúl vad perc arról az éjszakáról. Nem vagyok benne biztos, hogy még egyszer eltudnék viselni egy ilyen jellegű merényletet tőle, de ebbe talán most jobb nem belegondolni.
- Oké, akkor semmi pánik, csak legyek résen, ha valamit majd felém hajít – vigyorgok. Valahogy megkönnyebbülök magától a ténytől is, hogy nem különösebben van kifogása a szüleinek, hogy a lánya talált valakit és egy fesztiválon összeakadva cikkeztek róluk. Arra leszek kíváncsi, hogy hozzájuk mennyi ért el abból a bizonyos híremből, amit az évek alatt gyártottak körém, és hogy abból is mennyit kell majd tisztázni előttük?
Érzem és tudom is, hogy szükségem lesz majd arra, hogy beszéljek neki Sebről és a balesetnek a konkrét körülményeiről… arról, hogy hogyan élem ezt meg, mi megy bennem végbe és milyen támogatást kapok vagy éppen nem kapok a család részéről. Rettegek a gondolattól, hogy az elfojtott érzések ezzel kapcsolatban rányomnák a bélyegét arra, ami kialakulóban van közöttünk. Nem hagyhatom, ahhoz viszont neki is tudnia kell mindenről, többek között arról, hogy miként kezeljen ezzel kapcsolatban egyes gyengébb pillanataimban.
Érzékeny, sokat jelentő csókunkból Bianka ábrándít ki, kinek diadalittas, önelégült mosolya ott villog az arcán, mikor horrorfilmek snittjeit megszégyenítően bámul be ránk az ablakon.
- Pfff nyugdíj… – sóhajtom szórakozottan, de még így is hallom, hogy ciccen egyet, amiért még ehhez is van képem hozzászólni. Jókedvvel hallgatom végig, hogy milyen szimbiózisban tudnak élni egymás mellett, de a természetes versenyszellem hatására mégis izzani kezd a levegő, s már most látom, hogy fog kinézni ez a meccse… a srácokkal mi leülünk a két partoldalon és nézzük ahogy ezek ketten ütik vágják és nyúzzák egymást. Nyilván látványnak nem lesz utolsó a dolog, így minden további nélkül befizetnék erre a meccsre.
Még vetek egy pillantást a leparkolt autóra, biztos, ami tuti alapon még egyszer megnyomom a kis távirányítón lévő záró gombot, majd a táskám mélyébe rejtem azt. Tekintetem ezzel egyidejűleg megakad Biancán.
- Ezt hagyd abba! – mutatok rá tettetett komolysággal a hangomban – utálom amikor így nézel – mint aki még nem látott kéz a kézben sétálni embereket – nagyon dagad a májad mi? – ezer éve nem láttam őt így viselkedni. Ha egy szóval kellene jellemeznem, együgyűnek mondanám, ami aztán rá soha nem volt igaz. Most mégis, szívem szerint tényleg sarkon fordulnék Daisyvel együtt, hiszen a vizslató, minden léptünket nyomon követő, már-már büszke tekintete kezd kellemetlenné válni.
A kisebb lökés váratlanul ér, kíváncsian pillantok le a lányra.
- Hogy én? Inkább te vigyázz majd arra, hogy ne légy láb alatt a „nagyfiúk” között – teszek újabb szemtelen utalást a magasságára, de tagadhatatlan, hogy Dave, Jeremy és a többiek is jóval magasabbak a mai világban mért átlagnál. Nem is tudom, hogy tudtam ennyi lóbaszó srácot összegyűjteni, közöttük még én is alacsonynak számítok.
- Óóó, nézzenek oda a legkedvesebb sztárpárunk! – Dave mély hangja egészen nyugodtan és lágyan, de annál lelkesebben kúszik a levegőben, a nyakam köré csavarodó karja viszont váratlanul ér. Mintha legalábbis ezer éve nem találkoztunk volna, pedig mennyi…? Háromnegyed órája, hogy elváltak az útjaink, hogy összeszedje a többi idiótát?
- Milyen sztárpár? Semmi közöm a sztársághoz…
- Ne mondd, közöttünk annak számítasz a hírneveddel – így Jeremy, aki kíváncsi tekintettel fürkészi Daisyt. Elnézem neki, hogy valószínűleg már háromszor vetkőztette le a szemeivel. Ő ilyen… pont úgy néz, mint aki gondolatban már a nők bugyijában jár, de a légynek se tudna ártani. Egyszerűen „ilyen fejem van, mit csináljak vele?” fazon. Egy hang viszont idegen, a megjegyzése zavart idéz elő az erőben, amitől gyanús, némileg szúrósabb grimasz ül ki az arcomra. Csak azután engedek fel, mikor Daisy szavaiban és gesztusaiban is tudatja, hogy ismeri a tagot.
A felém nyújtott kezet azonnal megragadom.
- Nem tudom, hogy merjem-e megkérdezni, hogy mit olvastál pontosan? Ezek a mocskok arra se vették a fáradtságot, hogy legalább körül írják – bökök a többiek felé, akik hatan olyan szépen felsorakoznak mögöttünk, mint az orgonasípok… négyen srácok, mellettük pedig az egy szem lány Daisyn és Biancán kívül – Mathieu Girard – mutatkozok be végül.
- Mit kellett volna mondjunk? Ha olyan az a cikk, úgyis elpaffogjuk nem? Amúgy sincs értelme foglalkozni vele, csak éljetek boldogan, szaporodjatok és sokasodjatok!
- Nem! Megmondtam, hogy még fiatal vagyok keresztszülőnek! – jelentőségteljes pillantást vetek a srácokra, de azok úgy vigyorognak maguknak, mint a tejbetök, én pedig „ne foglalkozz velük!” módon rázom meg a fejem Daisy irnyába. Fél füllel az „enyéimet” hallgatom, másikkal viszont sikerül elkapnom egy dátumot, egy másik férfinevet, valamint egy bizonyos nagy nap megnevezést. És minden világossá válik.
Miközben a hátunk mögött nagyban folyik a diskurzus arról, hogy Daisy tényleg olyan gyönyörű, mint ahogy mondtam, mosolyogva ölelem őt magamhoz, és viszonzom a finom, óvatos kis puszit.
- Olyan édesek…. – erősödik a sutyorgás és az a bizony „ahw” hang, mire hátra billentem a fejemet, és a lányt átkarolva indulok el a srácok felé.
- Tehát… Daisy… jobbról balra Ella, Dave, Jeremy, Nick, Justin és Keith. A brancs – hogy miért nincs itt Noah? Őt jobb nem belevonni az ilyen és ehhez hasonló programokba, mert túlontúl komolyan veszi és a versenyszelleme talán nem hozna túl szép eredményeket.
- Tudod haver… tényleg rohadt mázlista vagy. Hogy szokták mondani? Neked csak megszületni volt nehéz? – riszálja magát közelebb Jeremy, és már el is csaklizza az ölelésemből Daisyt – gyere szépségem, te az én csapatomban leszel!
- Ember?! És mi lesz a névhúzással?! – hörren mögötte Justin, aki tollat és egy-egy szakadt félcédulát lóbál a levegőben. Ő az a tipikus pápaszemes srác, akiből nem nézné ki az ember, hogy egy atletikus, sportos beállítottságú fazon. Okoska feje van, és valóban az is… inkább képzelnénk tudományos szakra vagy a számtógépek mögé, mint bárhova máshova.
- Nincs névhúzás! Vagy ha van is, ez a lány az enyém, szívesen lecserélem bárkire! Mattie, nap végén visszakapod, igyekszek nem nagyon kifárasztani…
- Ez kedves tőled… Ó, te magasságos… - fogom két kezem közé az arcomat, Ella pedig átkarolva a derekamat kezd el a pálya irányába húzni.
- Gyere szépfiú, mielőtt meglógnak vele.

♡ || Ruha.

Sok másik mellett van egy olyan hibám, amivel tökéletesen tisztában vagyok, mégse tudok, vagy inkább nem vagyok hajlandó változtatni rajta: mindenkit magam elé helyezek a sorban, teljesen függetlenül attól, hogy abból nekem hátrányom származik vagy sem. Ez alól nem képeznek kivételt a barátok se, sőt, valahol ők töltik be ezen a területen a legkiemelkedőbb helyet az életemben.  Az összes barátom olyan, akire szeretnék és akarok is időt áldozni. Olyanok, főleg a legjelentősebb személyek, akikről tudom, hogy megbízhatok bennük, akik nem fogják nekem felróni, ha éppen egy-egy programunkat lemondom azért, hogy magamra szánjam azt a kevéske kis rendelkezésre álló időt. Tudom, hogy most se különösebben vennék rossz néven, talán még virulna is a képük, hiszen nem hülyék, ki tudnák következtetni azt, hogy kivel vagyok, és miért szeretnék kettesben maradni vele. De mégis, ha már én voltam az, aki összecsődítette őket egy barátságos röplabdaküzdelem erejéig, ők pedig lemondták a másféle jellegű programjaikat, nagy szemétség lenne, ha pont én lennék az, aki lemondja ezt a játékot nem igaz? Hát de!
Pedig elnézve Daisyt, élvezve a közelségét, azt ahogy az ajkaim érintik a bőrét majd az ajkait, látni a kíváncsi, vizslató tekintetében rejtőző rajongást és ragaszkodást, imádva és vágyva minden egyes érintését, szívem szerint körüzenetben tájékoztatnám mindannyiukat, olyan hivatalosan, mint apám szokta, hogy a helyzetre való tekintettel, egyéb, de legfőképpen személyes okokból a távolmaradásom… távolmaradásunk garantált. Nézzenek más játékostársak után.
Talán megtehetném… talán lehetnék egyszer az életben én is önző és foglalkozhatnék a saját, csak és kizárólag a saját kívánságaimmal. Azzal, hogy kézen fogjam őt és szépen lassan felballagjunk a lakására, és végre valahára átadjuk magunkat annak, amitől legutóbb olyan kegyetlenül megfosztottuk magunkat a józanész oltárán áldozva vele.
Hogy mi lenne ez esetben a többi programmal, ha tényleg sarkon fordulnék vele, nem foglalkozva senki mással? A játékkal? A főzőcskézéssel? Őszintén? Nem érdekel…olyan mérhetetlenül nem érdekel és olyan mérhetetlenül vágyok rá, arra, hogy csak ketten legyünk négy fal között, hogy az se érdekelne, ha az a vágyott szuflé vagy az egekig magasztalt olasz tésztám ma nem kerülne elkészítésre, mert rá sokkal nagyobb szükségem van. Nem csak a testem, de a lelkem és az elmém is üvölt utána, minden mozdulatért és minden csókjáért. Végső soron viszont az egyiket elnapolnánk, keresnénk más alkalmat a röplabdára, a másikra pedig még lenne időnk azután is bőven, hogy feltettük a pontot az i-re. Egy egészen kései vacsoráról akár még tárgyalhatnánk… addig kellően megéheznénk.
A józan ész, a barátok iránt érzett hűség és az ígéret „hívó szava” viszont ismételten győzedelmeskedik és megint egy kis nyugalomra, megadásra kényszerít mindkettőnket. Kezemet ahogy lejjebb vezettem, úgy húzom vissza a derekára, csak a mihez tartás végett és hogy magamat is emlékeztessem rá, hogy még dolgunk van.
- Nem szívesen gyarapítanám tovább a Biancától kapott pofonok számát… nagyon megrázó tud lenni - nevetek fel a megfogalmazásán. Bia a női előjogára hivatkozva bőszen osztogatja a pofonokat, noha mindeddig nekem csak a részegségeinek gyenge pillanatában járt ki belőle. Azt is csak azért kaptam, és nem egyszer, mert volt pofám és hazavittem őt, ahelyett, hogy hagytam volna még „bulizni”. Na nem, mintha akkora nagy bulinak lett volna nevezhető, hogy az asztal alatt pihegett már sokadik perce.
- Miből gondolod, hogy el akarok menekülni? – kérdezek vissza, s bár akkor félálomban aligha tudtam teljes mértékben felmérni, hogy mi történik, amikor egyre közelebb és közelebb csúszott hozzám, majd pedig valamiféle gondolattól vezérelve rám feküdt. De utólag visszagondolva pont, mint ő, én is jót mosolygok rajta és tényleg jó érzésekkel tölt el.
A kulcs említése mintha megzavarná a radaromat, és bár érzem, hogy meglepettség ül ki az arcomra, belül legmélyen mégis, jóformán majd meg őrülök a gondolattól, hogy már ilyen messzemenő kérdésekben képes lenne tervezni, még ha csak egyfajta vicc keretein belül is térünk ki rá. Hízelgő ez az elképesztő, belém vetett bizalom. És az a legszebb ebben, hogy simán eltudom képzelni, ahogy esténként becsoszogok hozzá és odabújok hozzá, mint egy szeretetéhes kölyökkutya, ha pedig ő jön haza későn egy kötelességének a végeztével, akkor én nyújtok neki támaszt, én lehetek az, akiről elmondhatja, hogy nem a lakás az otthona, hanem én. Viszont ez már egy egészen más szintje lenne ennek a kapcsolatnak és azt is szem előtt kell tartanunk, hogy nem több, negyedik napja ismerjük egymást... de már így is, mintha egy fél életet éltem volna le vele, annyira természetes és magával értetődő a puszta jelenléte is a számomra.
- Nahát… pedig gondoltam így bizonyítom be, hogy mindig és mindenkor veled akarok lenni, hogy a falon is felcsimpaszkodok és a párkányon gubbasztva kéredzkedek be hozzád – falat mászok, hegyet is mászok. De sima felületű házfalat még nem volt szerencsém, de érte talán még ezt is megkísérelném.
A kocsit érintő kérdés valamelyest könnyedebbnek és kevésbé sorsfordítónak bizonyul, és a kezdeti döbbenetem, hogy mekkora batár szörnyeteget adtak alá, már-már komédiába torkollik a fejemben.
- Jó-jó – nevetek – de arra nem gondoltak, hogy mennyivel egyszerűbb egy kisebb utót elvezetni bármerre is jár az ember? Parkolni vele? Tolatni vele, mert az se hátrány, ha kilát az ember hátrafele is – nem tudom és nem is akarom elrejteni előle, hogy milyen piszok jól szórakozok – előbb tudlak elképzelni valami helyes kis nyuszibuszban, mint egy ekkora bengába, főleg, hogy tényleg állat az a kocsi – gyanítom átvinné bármelyik jól megépített ház falát is. Imádom a kocsikat, tényleg bármit elvezetek, de egy ilyen jellegű, terepre termett szörnyeteget még nem volt szerencsém közelebbről látni se. De ezek szerint, ami késik, nem múlik.
- Hidd el nekem, én mindent megfogok tenni annak érdekében, hogy visszatartsam… de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fogok nevetni. Méghozzá minden szégyenérzet nélkül, üvöltve – vigyorgok rá teli pofával – aztán megnézzük, hogy milyen kocsi lenne testhez álló neked, ahova akár én is kényelmesen beférnék úgy, hogy nem csomagolom össze magam – egy helyes kis Fiat 500-asba eltudnám őt képzelni, hiába nem előkelő és figyelemfelkeltő, ellenben vezethető, nem kell vele túl sokat szenvedni, hogy le lehessen parkolni és még egy parkolóházban is kacarászva végig tud gurulni anélkül, hogy kínlódnunk kell a fal-kocsi távolsággal míg kanyargunk.
- Jaj, ugyan már! – sóhajtok a szememet forgatva és hiába intézem az ő szavainak, mégis inkább előre bocsájtom Biankának, mert ahogy ő, úgy én is tisztában vagyok vele, hogy ezt elég sűrűn megfogjuk kapni, és megfogja kapni Daisy is az ő részét külön. Bia szereti éltetni magát… szeret „én megmondtam” embert játszani és szereti úgy gondolni, hogy mindent jobban tud másoknál. Nyilvánvaló, hogy az élethez kell egy természetes magabiztosság, de az övé néha már túl megy minden határon – aztán ki tudja, hogy mi történt volna, ha x évvel ez előtt ismerjük meg egymást? – teszem fel a kérdést – közel sem biztos, hogy akkor ugyan itt kötünk ki és ugyan így… mindennek megvan a maga oka és ideje, ennek pedig… most kellett megtörténnie. És ha így is van, ezek fényében én nagyon örülök annak, hogy ennyit kellett várnunk egymásra… és természetesen, hogy ennyit kellett váratnunk őkelmét – mert nehogy ebből is kimerjük hagyni őt is, nyilván körülötte forog a Föld. Imádom Biancát, mindig imádni fogom… de vannak annyira primitív és buta szokásai és megszólalásai, hogy szívem szerint a világból is kiszaladnék tőle.
- Hogy tessék? – csúszik feljebb egynéhány oktávot a hangom, s úgy nézek rá, mintha hirtelenjében két másik fület is növesztett volna, vagy épp tollakat a feje búbjára – már ne is haragudj – nevetek – adott egy nő… nem-nem, fordítsuk meg. Adott egy baromi jó csávó, akivel úgy érzed, hogy tökéletesen passzoltok egymással az első perctől fogva. A lelketek szinte egy, a gondolkozásotok kiegészíti egymást… üvölt a testi vonzalom rólatok, és jóformán fizikai fájdalmat okoz távol lenni egymástól, de ez a srác arra kér, hogy vigyázzatok, mert annyira nem vagytok vadak, hogy egyből egymásnak essetek, már az első napon… mert egyikőtök se az a fajta. Aztán félrevonultok egy szobába… nem is értem, hogy ez miért volt olyan jó ötlet, mikor gondolhattuk volna, hogy problémákba ütközünk, de mindegy is – egészítem ki hadarva, miközben kezemmel ide-oda kalimpálok magam előtt. Végül legyintek - ez a srác mégis folyamatosan küldi a jeleket, minden mozdulatában és tettében benne van, hogy többet akar és vágyik is rá, hiába kérte azt, amit kért és amit te szem előtt tartasz mert tiszteled a kérését… na most őszintén, kicsim, te mit csinálnál? Nem ellenkeznél olyan nagyon ugyehogyugye? – vonogatom meg a szemöldökömet játékosan, miután vázolom a helyzetet. Az már fel se tűnik, hogy az első, kapcsolatokat illető becenevét meg is kapja tőlem – úgyhogy nehogy én legyek még a hibás is… de amúgy igen – kapaszkodok bele újra a kormányba bólogatva– rohadtul nehéz dolgom volt, és bevallom, ilyen önuralomra még soha nem volt szükségem. Úgyhogy légy olyan kedves és inkább légy rám büszke – büszke? Ugyan minek, mikor az a minimum, hogy az ember önuralmat tudj gyakorolni egy ilyen helyzetben. Első nap. Ezt kell észben tartani.
És ha ez még nem lett volna elég, akkor sokkol az apjával is, aki az elmondottak alapján egy kétméter magas ex amerikai focis, akinek elég egyszer nyakon húznia, máris hálát adhatok azért, hogy legalább eddig lehetőségem volt a többé kevésbé boldog életre… szép kilátások.
Bianka viszont tesz azért, hogy hamar átlendüljünk bizonyos témák felett, s már úgy ül mögöttünk, mint egy mérges pocok, akitől elvették a bezsákmányolt répáját. Ez a hozzáállása pedig nem változik a pálya felé vezető úton se.
- Majd aranyba foglalom a neved… választhatsz magadnak plakettet, a többit bízd rám – vigyorogva nézem ahogy dacosan elindul előttünk, onnantól viszont Daisy vérét szívom tovább… nem tudom kihagyni, már csak a visszavágója miatt sem.
- Ühümm, csak lehet összekevered a röpit a focival – húzom közelebb magamhoz, hogy egy bocsánat puszit nyomjak a halántékára, s nem tagadom, csak még tovább szélesedik a vigyorom, mikor a többi srác is feltűnik a színen, és mintha egy cseppnyi meglepettséget vélnék felfedezni Miss Magabiztosság arcán.
Csakhogy ez a mosoly pont addig tart, míg meg nem kapom én is a magamét. Tudom, hogy minden kis pimaszkodásuk szeretetből szól, hiába is tűnjenek egy külső szemlélő számára gonosznak vagy kicsinyesnek ezek a megjegyzések. Maradjunk annyiban, hogy még mindig srácok vagyunk, nem zokogva fogunk egymás vállaira borulni büszkeségünkben, ahogy szépen sorban találunk magunknak egy-egy kedves lányt.
Elijah szavai megnyugtatnak, és meg is erősítenek abban, hogy akkor az enyéimen se kell számon kérni, amiért titkolóznak és egy szót se szóltak egy esetleges bicskanyitogató cikk miatt.
- Ne lepődj meg rajtuk... – hajolok közelebb Daisyhez, s már érintem is ajkaihoz az enyémet, arra suttogok – ... ők ilyenek. Ne higgy el mindent, amit mondanak, és ne is akadj ki rajtuk. Kicsit flúgosak – az a helyzet, hogy nem kicsit, de a bemutatás még várat magára, így magamhoz ölelve őt, már közelebb is navigálom a díszes kis kompániához. Szinte látom a szemükben az izgatott csillogást, ami nem csak annak tudható be, hogy megismerhetik azt a lányt, aki egy este alatt, azt hiszem végérvényesen elrabolta a szívemet, hanem nem kisebb ember áll előttük, mint Daisy Winterberg… illetve hát, elég kicsi… de imádom érte.
Egyetlen mondata elolvasztja az összeset, és tudom, hogy innentől kezdve nagy eséllyel én fogom a legkevesebbet kommunikálni vele, mert ezek hatan, főleg az öt fiú, szét fogják szedni a megtisztelő figyelmükkel.
- Mit szólnál, ha te lennél a csapatkapitányunk hm? – hallom Jeremy hangját, miközben a lány társaságában egyre távolabb poroszkál tőlünk – és mivel te leszel, fogadd meg a tanácsomat és az okostónit választod, valami fantasztikus az a gyerek, olyan álom szervája van, csak azzal meglehet nyerni egy meccset… meg hozd a pasidat is, annak meg olyan rugói meg állóképessége, hogy beszarsz…. – és innentől elveszítem nem csak a hangjukat, de őket magukat is, ahogy egy két bemelegítő ütésbe kezdenek. Jeremy talán a legjobb a srácaim közül. Hiába magas és nyurga, de gyakorlatilag minden sportban megállja a helyét. A röplabda kifejezetten az erőssége. Ahogy Daisy szól neki, szinte azonnal pördül is, és profikat megszégyenítő módon adja fel neki az érkező labdát, amit ő hasonló módon kezel le. Elégedetten bólogatva karolom át aztán Ellát és kacsintok én is Daisyre. Tényleg nem füllentett, hogy jó.
- Ez jónak ígérkezik – jelentem ki, mire Ella megböki az oldalamat.
- Nem lehet az, hogy ti négyen egy csapatba kerüljetek, hékás!
- Ugyan miért nem? – Jeremynek ott is füle van, ahol az ember nem is gondolná – ezzel a kettővel tudok a legjobban együtt dolgozni, ez a szépség pedig pont olyan fantasztikus, mint ahogy kinéz… vagy, mint én. Úgyhogy...
- Csak valld be, hogy nem akarsz veszíteni! – löki meg vállal Dave, majd Daisyre és Biancára pillant – legyetek ti a csapatkapitányok. Mi túl jól ismerjük egymás játékát, nem tudnánk elvonatkoztatni dolgoktól – szemeimet forgatva nézek az ég felé.
- Egyszerűen csak nem akar felelősséget vállalni – nevetek fel aztán, majd bólintok – de jól van, meccselje le egymás között a csapatokat a két lány – vonogatom meg a szemöldökömet kihívóan Daisy felé pillantva, s egy másodperc erejéig se vagyok képes levenni róla a tekintetemet. Valószínűleg úgyis a két lányban van most a legnagyobb versenyszellem, ami már a kocsiban kialakulóban volt, úgyhogy válasszanak kedvükre csapatot.
- Engem ne felejts ki jó?! Emlékezz, még tippeket is adtam…
- Ne befolyásold dinka! – mutatok rá Jeremyre szigorúan, majd elfordulok tőlük, hogy kiürítsem a nadrágom zsebeit, a cipőből és a zokniból is kibújjak, pont ahogy a felsőmből. Valószínűleg a fülemből is homok fog peregni, jobb minimálisra csökkenteni a felesleges ruhaanyagok számát, amiből kirázhatok néhány tonnát a kocsiba. Na meg ha egyik másik is így, akkor nehogy már én legyek a prűd kis szendefiú.
- Nééézzétek már, és akkor még ne befolyásoljam ééén, mi?! Övön aluli volt, tesó… - széttárt karokkal sétálok vissza hozzájuk.
- Mellettetek valahogy érvényesülni kell…

♡ || Ruha.

Bizakodó voltam. Úgy éreztem, hogy ezt a napot nem lesz, ami el tudja rontani, még a szokásos nem alvásomat, vagyis azt a bő három, három és fél órát is a saját javamra tudtam fordítani és a reggelt már a Central Parkban köszöntöttem egy kiadós napindító futással. Sok munkába igyekvő ember nyilvánvalóan úgy nézett rám, mint egy őrültre, egyik-másik gyanítom még meg is fordult, hogy megjegyezze magának azt az elmeháborodott fazont, aki hajnali négy és hat között mást se csinál, csak fel-alá futkos a parkban.
De, mint tudjuk, az ördög nem alszik, és ismételten az apám bőrébe bújva kopogtatott az ajtón akkor, amikor a legkevésbé számítottam rá. Miért kellett ez az ócska színjáték, hogy a Girardok meglátogatják együtt, mint egy szerető család az idősebb testvért? Végtére is hamar kibújt a szög a zsákból és a szerető családból nagy hirtelen egy marakodó, civakodó keselyűhorda lett. Nekem sül le a pofámról a bőr, amiért Seb ágya mellett képes volt, és elő is hozakodott egy újabb általa botránynak titulált kis hírrel velem kapcsolatban.
Szeretem az apámat. Ragaszkodok hozzá, noha nem tudom tagadni azt, hogy az utóbbi időkben néhány egészen hajmeresztő gondolat is megfogalmazódott vele kapcsolatosan a fejemben, de mindez nem változtat a tényen, hogy ő az apám, ő nevelt fel, neki köszönhetek gyakorlatilag mindent. Azt, hogy nem szenvedek hiányt semmiben, hogy minden eddigi döntésem mellett kiállt. Csak épp azt nem tudom már lelkileg elviselni, hogy nem elég a média hatalma felettem, még ő is rátesz egynéhány lapáttal a hangulatomra és szó szerint bokszkesztyűvel veri agyon a lelkiismeretemet és a saját magamba vetett hitemet.
Nem voltam benne biztos, hogy ezek után annyira könnyen és spontán fogok tudni igazodni minden emberi kapcsolathoz vagy hangulathoz. Egy pillanatra még az is felötlött bennem, hogy esetleg a Daisyvel való találkozásra is rá fogja nyomni a bélyegét, ami így is lett… csak nem negatív értelemben. Szinte lubickolok az érzésben, hogy végre olyan ember van mellettem, aki hisz bennem, aki látja azt, hogy milyen vagyok valójában. Akinek nem kell a bizonyítványomat magyarázni a nap minden egyes percében, mert nem hisz semmiféle ártó szónak. Ő látja a lelkemet, tudja, hogy mire vágyok, hogy mire van szükségem és azt is, hogy mindaz, ami közöttünk elindult, nem egy újabb botrány, amivel felakarnám hívni magamra a figyelmet. Belőle meríthetek, érte érdemes boldognak lennem. Mind amellett, hogy ez iszonyatosan boldoggá tesz és egyfajta biztonságérzetet ad, mégis elszomorít… egy néhány napos kapcsolatban megalapozott a bizalmunk egymás irányába... Ő hisz bennem és én ő benne. Akkor az apám huszonhárom év távlatában miért gondolja úgy, hogy én vagyok a család fekete báránya, aki ártani akar a hírnevének?
- Az az igazság, hogy túlságosan várom ezeket a „körbetekeredős” éjjeleket – mosolyom egyszerre pimasz és lelkes. Természetesen ott van a hátsószándék, hogy mellette lehetek éjszakákba nyúlóan is, hogy az ölelésemben tarthatom még álmunkban is… egy kis szemtelenség ez, a kisördög gondolata, hogyha nem is nyilvánosan, de jelezzem mindenki más számára, hogy nincs, aki labdába rúgjon mellettem, ő az enyém, engem választott és én nem adom! De nem feledkezhetek meg a másikfajta, inkább kellemes mintsem birtokló tényről, hogy legutóbb is, és hosszú ideje először vele tudtam igazán pihentetően aludni, még ha az se tartott túl sokáig, a korai ébresztő miatt. A szemeim valósággal kipattannak minden egyes hajnalban, mintha bekapcsolna a biológiai órám ébresztője és nem hagyna visszaaludni. Vasárnap reggel viszont igazi nyűg és kínszenvedés volt már önmagában a tudat is, hogy ki kell másznom mellőle...
Ha ilyen megközelítésből nézzük, még a lakáskulcs lehetősége se tűnik olyan meglepőnek, viszont, ha próbálnám se tudnám leplezni az arcomra kiülő döbbenetet, ami nem csak a kulcsnak, de az emelet számának is betudható. Az előbbivel nem, mint inkább az utóbbival hoz zavarba, mert sík függőleges felületen még tényleg nem másztam ennyit… és azért nem is most szeretném elkezdeni. A kulcs kérdéssel viszont nem vitatkozok. Sanszos, hogy a nem is olyan távoli jövőben valószínűleg fény derül arra is, hogy mennyire lennénk tökéletes, összeillő pár valójában, és ha a sejtéseink beigazolódnak, lehet, hogy nem lesz már olyan meglepő az se, ha a lakáskulcsa otthonra talál a zsebemben.
- Végül is nem rossz megoldás az sem. Legalább nem kell a kikerülésen, előzésen és egyéb luxus, túlgondolt dologra pazarolni a drága idődet – azok alapján ahogy a cipőmért aggódott, nehéz elképzelni, hogy képes lenne akár a légynek is ártani, de soha nem lehet tudni, hogy kiből mit hoz ki a stresszhelyzet, és milyen vadállatüzemmódba kapcsol például a közúton? A jókedvű kacagását hallva kíváncsian kapom felé a fejem.
- Ezt még nem hallottad? – nevetek vele – anyám szokta használni a saját kocsijára, amikor leparkolja a többi mellé. Egy tök egyszerű kis bogárhátú Wolkswagent vezet már több, mint tíz éve. Elmondása szerint nem kell neki más, abban pont elfér minden, amit magával hord. Az többnyire csak a táskája. De ahhoz elég. Az viszont tény, hogy baromi komikusan néz ki a többi kocsi mellett – sportautók, terepjárók állnak otthon az udvarban és itt is a garázsban. Némelyiknek a csomagtartójába beférne anyu kicsikocsija, ami ráadásul már nem is mai darab, ő viszont ragaszkodik hozzá. Pont úgy, mint minden holmijához és gyanús, hogy ezzel a kocsival fog megöregedni is.
- Én? Biztos, hogy nem… - vallok színt jókedvűen, inkább minthogy hazudjak neki. Amúgy is tudhatja, ha így is történik az nem a rosszmájúságom vagy a kárörvendésem miatt lesz, hanem imádnivalónak fogom tartani ahogy az alacsony termete ellenére megküzd a kocsival – de tudod, hogy számíthatsz rám, majd tartok bakot, hogy lásd, milyen ártatlan és jólelkű vagyok. Azt tudtad, hogy nagyobb eséllyel állítják meg a rendőrök a piros autókat? – szemem sarkából figyelem a reakcióját – amúgy eskü fogadni mertem volna, hogy fehér kocsis lány vagy – annyira természetes, annyira bájos és könnyed minden felvett színpadi szokás ellenére is, hogy a legtisztább, legegyszerűbb, legtermészetesebb dolgokat tudom hozzá elképzelni. De ez lehet csak egy buta képzelgés, ami az én gondolatisíkomon született meg.
Vékony vonallá préselt szájjal próbálom átrágni magam a kérdésén, majd teljesen megsemmisülve csak nemet intek. Azt hiszem nincs az a fegyver amivel szembeszállhatnék Biancával, kizárólag a testi és erőbeni fölényem, de az is csupán akkor, ha teljesen kiüti magát.
A puszta feltételezést is kikérem magamnak, s pont úgy, pont olyan vehemenciával állok neki az múltbéli helyzetem felvázolásába és megmagyarázásába, mintha csak az olaszok közül szakasztottak volna. Épp csak nem összecsippentett ujjakkal prédikálok neki. Amúgy nem lenne meglepő, van hozzájuk közöm nekem is jócskán… ha más nem, egy-két szokást felvehettem tőlük. Az őt illető becézés csak hosszú másodpercekkel később jut el az én agyamig is, akkor viszont már nincs mit rugózni rajta, sőt mi több, egyfajta kellemes melegséggel tölt el, amiért minden különösebb probléma nélkül kívánkozott ki belőlem, pedig soha nem voltam becézgető fajta. Ilyen módon semmiképp. Annál nagyobb meglepetést jelent ahogy látom őt közeledni.
- Te most… te most mit… - befejezni már nem tudom, a nyakamba nyomott csókra, a hangjára és a közelségére azonnal reagál a testem. Hideg kezd el futkosni a hátamon, libabőrőssé válik még a karom is, nyakamat pedig mintegy automatikusan húzom be, és szorítanak rá az ujjaim a kormánykerékre. Ajkaimat nedvesítve billentem felé a fejemet a pusziért – ez is egy aljas húzás volt… - dünnyögöm kicsit még mindig aléltan, jobbomat pedig átlendítve a könyöklőn, tenyeremet a combjára simítom – remélem azért ma nem kell semmiféle ígéretet tennem és amiatt udvariaskodnom… – nézek mélyen a szemeibe, és pár pillanat erejéig nem is eresztem a tekintetét. Tartok tőle, amint csukódni fog mögöttünk az ajtó, az olyan vágyakat ébreszt majd bennem és olyan lehetőségek egész tárát vonultatja fel, ahonnan nem lesz visszaút. Egy ideig vissza lehet táncolni, de van egy pont, ahonnan már nem.
Például visszatáncolhattunk volna kedvenc közös barátunk elől is, de nem tettük. Pedig békésebb lenne a hangulat, az én részemről egészen biztos, de ha már itt van, akkor idomulnom kell a csipkelődős, „leráztál” hangulatához és nekem is felvenni a kesztyűt vele szemben.
Szerencsére a pályánál már sokkal inkább a többiek vircsaftját lehet hallani, mint az övét. Mosolyogva élvezem ki az újabb csók adta pluszt, ami feléled a testemben, majd halkan nevetve, csalóka csillogással a szemeimben fürkészem az arcát.
- Nagy lovak… Jeremy atléta, de Dave például kosaras… mármint benne volt az egyetemi kosárlabda csapatban, vitték volna tovább valamelyik nagy egyesülethez, de volt egy karriert befolyásoló sérülése, ami miatt fel kellett hagynia vele... az ő ütéseitől azért tarts kicsit, ha esetleg nem egy csapatba kerültök. Ha meg egybe, akkor attól, hogy letarol – Dave nagy és erős, kicsit talán marconának tűnik, de a lelke, mint egy madáré. Szándékosan soha nem ártana senkinek, és ha rajta múlna, minden ütéséből visszavenne és a mozgását is minimalizálná, hogy a másiknak ne essen bántódása miatta. Viszont sportolóként, illetve exsportolóként eltudja ragadni őt is a hév - De van egyáltalán olyan társaság, ahol nem te vagy a legkisebb? – kérdezem hangomban és arckifejezésemben is csupa szeretettel és magamhoz ölelem menet közben. Egy kis puszit nyomok a vállára. Soha nem bántanám a magassága miatt és csak remélni tudom, hogy sejti, hogy sokkal inkább imponál nekem a törékenysége és rajongok érte, minthogy szánt szándékkal élezném rajta a nyelvem.
Örömmel, jóleső érzésekkel nézek végig a társaságon és őszintén büszkeséggel tölt el az, hogy ők is hozzám hasonlóan fogadják Daisyt. Persze tesznek egy-egy megjegyzést arra, vagy legalábbis utalást, hogy tisztában vannak a sztár létével, de emberként bánnak vele… mintha egy lenne közülük. És talán tényleg az is lesz.
- Neeem, hidd el, mert nekem elhiheted, senkinek semmi problémája nem lesz vele! – hallom Jeremy hangját, nekem pedig körülbelül ötszáz forgatókönyv megelevenedik a fejemben, hogy miről beszélhetnek? A további susmorgásból és az ide-oda mutogatásból hamar ráeszmélek Jeremy buzdítási, hódítási szándékára és arra, hogy jelenleg is hadititkokat oszt meg a lánnyal. Aljas kis dög, ha ezután nem egy csapatba kerülünk, elverem!
- Hé, te! – horkant fel Jeremy Daisy mellett, mire ráncba fut össze a szemöldököm - remélem nem az volt a célod, hogy ezt félreértsem!?
Nem tudom nem Daisyn felejteni néha a tekintetemet, ami nyilván a többieknek, így Ellának is feltűnik.
- Gyere már te szerelmes kiscsikó!
- Ne nyúzz! – ölelem őt szorosabban magamhoz.
- Ezer éve nem láttalak ennyire őszintén rajongani senkiért… őszintén? Nem is rémlik, hogy láttalak volna… - egészen mély hangja van nő létére, most mégis kislányosnak hat a lelkesedéstől – jó hatással van rád. Most különösen. Sebbel mi a helyzet? – Valószínűleg nem sokan tudják az itteni srácok közül se, hogy Ella Seb révén került közel hozzánk. Lakótársak voltak, mikor Amerikába jött, és nem kevesebb, hat évvel idősebb tőlem. Egy szabadelvű, kőkemény nő, aki bár tud bájos és tüneményes lenni, de keményebb, mint közülünk néhány srác. Ő egy ősasszony, egy gyönyörű, félvér lány bőrében, aki olyan jobbegyenesek osztogat, hogy utána a tulajdon anyja nem ismer rá az érintett elagyaltra.
- Jól lesz – csak ennyit fűzök hozzá szelíd tekintettel, amit ő, mintha megértene, bólintva paskolja meg a mellkasomat jelezve, hogy nem kíváncsiskodik tovább. Tekintetem róla szinte azonnal Daisyre siklik, és szépen lassan mindenki egy csordába gyűlik össze, hogy megválasszuk a csapatkapitányokat és külön szedjük a csapattagokat is.
- Whoaa – szakad fel belőlünk jóformán egyszerre, mikor az ikonikus párbeszéd lezajlik Daisy és Bia között – tartanunk kell ezek szerint egy Harry Potter maratont! Kibérelhetnénk egy mozitermet – csapja össze a tenyerét Justin. Meglep, hogy mindeddig jóformán hallani se lehetett a hangját, pedig ő és Jeremy legalább olyan fárasztóan nagydumásak, mint Bia.
Daisy pillantása és az, ahogy benedvesíti az ajkait újra vigyorgásra késztet, s némán artikulálom: ne csináld!
És ezzel már fordulok is sarkon, hogy minden feleslegtől megfosszam magam érték, de még ruha szempontjából is. Jó idő van… meglepően jó idő áprilishoz mérten és ha a szellő talán hűvösnek mondható, biztos vagyok benne, hogy a játék hevében kellően ki fogunk melegedni mindahányan.
Fél füllel hallgatom végig Bianca sipákolását, a srácok nevetgélését ahogy próbálnak nem elolvadni Daisy reakciójától, és nézem végig őt, ahogy…. próbál napirendre térni afelett, hogy minden különösebb probléma nélkül ledobtam a textilt. Valamiért azzal a résszel nem foglalkoztam, hogy ez rá milyen hatással lesz, de… a kocsis sztoriért ezt veheti akár revansnak is.
- Ó, még beceneve is van – ugráltatja Justin a szemöldökeit, miközben elégedetten odaballagok a lány oldalára. Jeremy nem sokkal utánam csatlakozik, és gyanúsan kezd el méregetni.
- Neked mi bajod?
- Te gyúrtál!
- Nem, ma éppen futottam… - beszéljük meg nagy értekezve a mai napunkat, miközben lekapja magáról a trikóját.
- De! Nézzed meg! Hozzád mérten olyan lapos vagyok, mint a sivatag…
- ...és olyan meleg is – löki meg Ella olyan lendülettel, hogy kis híján összefejel velem.
- Te bolond asszony! Ezt ne csináld még egyszer!
- Különben mi lesz ciculi? Na vigyázz magadra, jó légy! Te a térfél egyik én a másik oldalán… - ujjaiból V-t formálva mutat először a saját, majd Jeremy szemeire jelezve, hogy szemmel tartja.
Ahogy a csapatok összeállnak, akinél van felesleges motyó az lepakolja őket, majd lassan – mintha annyira ráérnénk … bár ráérünk – mindenki megindul a saját térfele irányába.
Daisy érintése alatt az egész hasfalam megfeszül. Ugyan múltkor is volt lehetősége érinteni, de ez a mozdulat sokkal szabadabb, sokkal kötetlenebb és szívem szerint már most üvöltenék egyetlen percéért is, amit kettesben tölthetnénk el vizslató, kíváncsi tekintetek nélkül. Finoman átkarolva mindkét karommal a nyakát billentem hozzá homlokomat az övéhez.
- Attól függ, hogy mire akarsz koncentrálni? – sutyorgom kíváncsian, majd lehajolok a füléhez – csak néhány órácskát bírjunk ki… aztán a tiéd vagyok… - leheletfinoman adok egy kis puszit a füle mellé majd a halántékára, és csibészes mosollyal keresem meg vele újra a szemkontaktust.
- Főnökasszony?! – érkezik Jeremy, aki egy-egy kezét befúrja közénk, hogy elszakítson egymástól – ideje kitalálni, hogy ki hova, és egy időre feladni a romantikát… majd ennek is eljön az ideje, csak előbb győzzünk.
- Ella és Jer nagyon jól fogadnak, Jer kezdőnek se utolsó. Én őket betenném hátra… és mert lehet nem úgy néz ki, de nagyon jól összetudnak játszani – adok még egy tippet Daisynek, majd ahogy ő kiosztja a posztjainkat, mindahányan a pálya határain belül szétszéledünk. Réssé szűkített szemekkel nézek végig a mieinken majd Bianca választásain, és azt kell mondjam… kemény meccs lesz. De nem is számítottam másra, nem véletlenül ők vannak itt. Elijah játékát nem ismerem, de a magasságára való tekintettel örülök, hogy nem velem áll szemközt. Persze ez még nem jelenti, hogy a hálóig nem tud majd feljönni, hogy esetleg megakadályozzon egy átütést, de… így talán könnyebb kikerülni. Amúgy is bízok a rugóimban, meg a reflexeimben.
- Na! – ballag be Dave a labdával, amit nagy lendülettel hajít át a mi térfelünkre Daisynek, jelezve, hogy mehet a menet… - ha nem csalódok ott a kezdés.

♡ || Ruha.

Bele kell törődnöm abba, hogy az élet unos-untalan furcsa, fanyar humorú játékot játszik velem, én pedig úgy próbálok – legalábbis igyekszek – életben maradni benne, mint az a szerencsétlen, akit soha nem tanítottak meg úszni, mégis hajótörést szenved és a nyílt vízről kell kievickélnie valahogy a kilométerekre lévő partra. Amikor már éppen belekényelmesednék a jóba és a kellemesbe, feszt, hogy jön valami, ami próbára teszi az idegeimet, valami olyan, amibe bele akar szakadni a szívem, és ami a teljes összeomlás szélére sodor. Vajon mikor jön el az ideje annak, amikor bele fogok ebbe az örökös fel-le hullámvasutazásba bolondulni?
Az utóbbi néhány hónap a veszteségekről szólt, hiába, hogy tele volt számos és számtalan olyan pozitív eseménnyel is, amire boldogan és örömmel, büszkén emlékszek vissza. Ezeknek kellene feltölteniük, ezek kellene, hogy az életetőim legyenek a legrosszabb napokon, mert emlékeztetnek arra, hogy a borúra mindig derű jön és a vastag, sötét fellegek mögött mindig süt a Nap…
Az utolsó mélyzuhanás az Yvonnehoz fűződő szálak megszakításával kezdődött. Elveszítettem egy jó barátomat általa, egy embert, aki már-már a családom tagja volt, és olyan mértékű gyász és szomorúság telepedett rám, amiből egy ideig úgy gondoltam, hogy lehetetlenség lesz kiszakadni. Emésztett, a saját hibáimat kerestem a kapcsolat megromlásában, a szerelem elmúlásában… mit tehettem volna másképp? Mit kellett volna tennem ahhoz, hogy ő és én egyek maradjunk? És ha mégis így lett vége, mi mindent kellett volna csinálnom ahhoz, hogy a baráti kapocs megmaradjon közöttünk, hiszen létezik olyan, hogy „barátok a szakítás után is”, nem? Ez nem csak mese, hiszen Laylaval azóta is heti szinten beszélünk, hogy évekkel ez előtt szakítottunk. Bár tagadhatatlan, hogy az még egyfajta tinédzser szerelem volt, amikor a baráti viszonyt megfűszerezi a testiség, a vonzódás és a fiatalos vágyak gondolata. Nem volt nehéz mindezt visszaszorítani, vagy épp újra felemelni a barátságok dicső trónusára, és minden kellemetlenség nélkül maradtunk tovább abban a társaságban azok, akik a barátságunk kezdetén, majd párként voltunk.
Úgy hittem, hogy ez megint sikerülni fog, hogy Yvonne és közöttem is megmaradhat valamiféle folyamatosan tartó viszony, de rá kellett ébrednem, hogy ez már messze más, mint a korábbiak. Itt már felnőtt gondolatok és világlátás fűszerezi a kapcsolatokat és aminek vége van, azt el kell engedni lehetőleg úgy, hogy ne sérüljön a másik, és mindenkinek lehetősége legyen a továbblépésre. Ez mégis olyan mérhetetlen nehézséget okozott számomra, és főleg akkor hullajtottam igazi krokodilkönnyeket, mikor a srácok finoman próbálták adagolni nekem, hogy ideje tovább lépnem, mert már van valakije…
Ez az időszak nagyban összecsengett Sebastian balesetével, jobban mondva keresztezték egymást, hogy az élet röhögve belém rúgjon még néhányat. Átvitt értelemben röpke hónapok alatt veszítettem el a legjobb barátaimat és az életem egy-egy igazán fontos, vagy a legfontosabb szereplőjét.
A beletörődés időszaka kezdődött meg ezután… az elfogadása annak, hogy ez most egy ilyen helyzet, majd lesz jobb is, csak akarnom kell. És amikor a legkevésbé számítottam rá, ez az apró nő úgy rúgta be a lelkem kapuját, hogy segítő jobbot nyújtson nekem - miközben én is kötelet dobtam neki a szakadék aljára - hogy jóformán észre se vettem, hogy az ujjai köré csavart véglegesen és megmásíthatatlanul. Részben talán ezért is ez a hatalmas, mindent visszaszorító vágyódás utána. Talán ennek köszönhető az, hogy minden gondolatom körülötte forog, hogy úgy ragaszkodok hozzá, mintha ő lenne az utolsó kis korty vizem a sivatagban. Ő a fény az alagút végén és én szeretnék talpra állni, rendezni a gondjaimat, megerősödni mellette, érte, és ne csak úgy, hogy annak látszata legyen, hanem én magam is érezzem.
- És nappalokat – ismétlem én is, hiszen egyre gondolunk. Minél tovább nézem őt, minél tovább van mellettem, annál jobban érzem, hogy mindig is ő volt az, akire vártam, aki majd változást hoz az életembe és úgy söpri félre a baljós sötét fellegeket, mintha ott se lettek volna a fejem felett. Hogy mi a legviccesebb ebben a sztoriban? Hogy tényleg én voltam az, aki a nagy életvezetési tanácsokat osztotta neki, és ezek szerint én voltam az is, aki tudat alatt tisztában volt a saját problémáival is, így magamon is segítettem, nem csak rajta.
És ha rajtam múlna, egy olyan kocsit is betennék a feneke alá, amit élvezettel vezet, nem pedig rettegve, hogy kin megy át, kibe megy bele, hova fér be vele vagy hova nem? Valamilyen szinten megértem, hogy mire fel a nagykocsi, biztonság technikailag messze felül múl egy apró kis szappantartót. De nem elég, ha csak hozzák viszik az ilyen jellegű kocsiszörnyetegekben? Hétköznapokon nem lenne jobb egy kisebb valami, ahova csak bepattan és már gurul is?
- A kis csapatod talán belátja, hogy a nagy benga emberek vagy a sofőrök elvezetik, de neked hétköznapi használatra talán más lenne való – vonok vállat egyszerűen - Na de ki vagyok én, hogy megváltoztassam az eddigi jól bevált dolgokat? A végén úgy néznének rám, mint az ördögre – nekem aztán nem áll szándékomban megreformálni az életét, mint ahogy az az ember se akarok lenni, aki belekezd egy kapcsolatba és fenekestül felforgat mindent. Jóra ez még nem vezetett
- Nézzenek oda, az angyalarcú démon korrumpálja még a zsarukat is? Mekkora feneség, hogy én hiába rebegtetném meg a szempilláimat, nem hatnám meg őket, főleg nem egy közös fotó ajánlatával – csoda vagy csodálatos, mindeddig nem volt még problémám a rendőrséggel. Legalábbis ki még nem intettek soha, ellenben gyorshajtásért már kellett perkálni utánam, szám szerint háromszor egy éven belül. Van, aki semmiből nem tanul… és még egyszer Seb balesete után, amikor kihallgattak, de ez megint egy más téma és azt az estét nem szeretném újra átélni.
A fehér kocsikat illető kritikáját elfogadom, egyet is értek vele, én se helyezném egyes színek elé, ha választanom kellene… még szerencsére nem kell.
- Ennél is? És azt mivel magyaráztad volna ez esetben a többieknek, hogy bár elindultunk, úton is voltunk, csak épp beütött egy kis krach, és vissza kellett mennünk a lakásodra? – kíváncsiskodok egészen ártatlanul. Én aztán nem kezeskedtem volna azért, ha le kell mondani a programot miután nagy nehezen eljutottunk addig, hogy Bia felé vegyük az irányt. A kezem viszont automatikusan simul rá a combjára, és nem vagyok benne biztos, hogy jelenleg csak „érezni akarom a közelségét”, vagy különösebb szándékom van vele? A testem arról árulkodik, hogy az utóbbi, ő pedig kapva kap a lehetőségen…
- Szerinted képes lennék én rá? – elhagyni a jómodoromat? Érte? Az ő kérésére? Hogy a viharba ne?! És gyanús, hogy eljutok majd arra a szintre, mikor elsődlegesen nem a finom kis édesgetésre fogok vágyni, és valószínűleg ő se. Nagyot nyelve pillantok szemeiről az egymáson pihenő kezünkre. Érzem, hogy szaporábbá válik a levegővételem, a szívem is más ritmusra kapcsol ahogy feljebb húzza az enyémet a combján. Alsó ajkamat beharapva nedvesítem meg azt… most azért nem vallanék színt, hogy mi indul el bennem, és tényleg megfordul a fejemben, hogy az út közepén fordulok meg, magasról tojva arra, hogy hány ember programját rúgnám fel egy szerelmi légyottért. Bár, okosak és feltalálják magukat, biztos megoldanák valahogy nélkülünk is. Ujjaim picit belemélyednek a húsába, de onnan már simítom is vissza a segítségével oda, ahova eredetileg tettem. Nem tudok megszólalni. Képtelen vagyok bármit is mondani, hiába próbálkozok vele egyszer-kétszer, míg egyszerűen csak lehunyt szemekkel kifújom a levegőt, majd visszavezetem a tekintetemet az útra. Arra se árt figyelni, nehogy egy nagyit meg a fehér pudliját felpakoljam a motorháztetőre. Abban biztos vagyok, hogy ma még megfogok veszni mellette… mit fogok, már megvesztem!
Ilyen téren, bár egészen fura, hogy erre a következtetésre jutok, de szerencse, hogy Biancát fel kell vennünk és nem több, néhány pillanat áll csupán a rendelkezésemre, hogy ráncba szedjem ne csak a gondolataimat, de magamat is, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki éppen két szívroham között szenvedi el az életét a volán mögött.
- Is… – mindenki nagy, mindenki jártas a sportban, viszont tudnak vigyázni egymásra és biztos vagyok benne, hogy a két lányra különös figyelmet fognak fordítani, mivel nem tudják, hogy mit és mennyit bírnak? Ránézésre és a törékenységükből ítélve nem sokat, és ha valamelyik nagy mamlasz nekik ütközik, abból nagy esés lesz. Ellát csak azért nem féltem, mert közöttünk „edződött”, tudja, hogy kitől mire számítson.
A visszavágóját hallva ugyan felnevetek, mégis egy rajtakapott kiskutya módján húzom be fülem-farkam.
- Jól van, ezt megérdemeltem – ha már én az agyára mehetek azzal, hogy a magassága miatt piszkálom, ő is megteheti ugyan ezt a korkülönbség miatt. Nem elég, hogy idősebb, de még nő is, úgyhogy alanyi jogon főleg megteheti.
- Nem? Biztos? – hüledezik tovább Jeremy hallótávolságon belül és minden egyes fejhangjával jobban érdekel, hogy vajon mi a jó égről beszélhetnek annyira, ami Jeremyből ilyen intenzív reakciókat vált ki? – na aztán csak meg ne lepődj rajta, anyukám! – teszi hozzá sejtelmesen.
Ella akadályoz meg abban, hogy odaballagjak hozzájuk egy kis kagylózás reményében, és van egy olyan sejtésem, hogy szándékosan. Jeremytől nem árt ilyen téren tartani, pont olyan, mint Bia… talán még rosszabb is. Túltesz egy csokor pletykás vénasszonyon is, főleg, ha olyan információk vannak a kezében, ami másig még nem jutott el, ő pedig fontosnak tartja, hogy mindenki is tudjon róla. Az a fajta kiskölyök lehetett az iskolában, aki a diáktársai szüleitől kapott uzsonnapénzét elcsaklizta, hogy ezeket a titkokat és pletykákat „értékesíteni” tudja.
- Most, és mindörökké! – tör ki egyöntetűen lelkes üdvrivalgás, én pedig, mintegy végszóként csak hozzáteszem, hogy ámen!
– Arra azért készüljetek, hogy ezekkel moziba menni – mutatok végig az összesen, ők pedig tarkóig érő vigyorral somolyognak – nem olyan egyszerű…
- Jól van szépfiú, az ember szórakozni megy moziba, simán filmet nézni csendben, otthon is lehet.
- Végül is, Ella szeret takarítani… – nézek pimaszul a szóban forgóra, aki ököllel máris a vállamba csap egyet - Megéltem én már néhány mozizást velük és olyan popcorn harcok zajlottak, amilyet el se tudtok képzelni. Amikor a film végén felkapcsolják a lámpákat, hozzáteszem öt percet nem néztek belőle egyhuzamban, meglepetten vették tudomásul, hogy ezt nem lehet úgy otthagyni, mert többet nem engednek be minket – vázolom a körülbelüli helyzetet, amivel számolniuk kell, és ekkor döbbenek rá arra, hogy tényleg bölcs dolog, hogy egyedül járok moziba abban a bizonyos „én időben”. Mindeddig nem is éreztem úgy, hogy nekem társra van szükségem ahhoz, hogy megnézzek egy filmet. De erről sokan nyilván másként vélekednének.
- Nagy szavak! Mintha téged nem lehetne belevinni a rosszba – kontráz rám Jeremy.
- Ó, nem mondtam egy szóval se, nagyon is bele lehet… – vetek egy lefegyverző pillantást Daisyre, aki még ma is ezen munkálkodik megállás nélkül, és nem mondom, hogy nem áll nyerésre. A pólólevétellel van ám hátsószándékom, de azért abban bízok, hogy nem emiatt fogunk a végén sírdogálni, amiért a másik csapat szétrúgja a seggünket.
Hiába, hogy körülöttünk folyamatosan megy a duma, egyik a másikra licitál nem csak a csípős megjegyzésekkel, de még a hangerővel is, én viszont arra a röpke két percre, amit egymásra tudunk szánni, csakis kizárólag rá koncentrálok és arra, ahogy tenyerei érintenek.
- Te csak ne hajts be rajtam semmit jó? – hangom egészen búgóvá válik, miközben a bőrére súgok – én megmondtam, hogy ezt most el kellene felejteni, te nem hittél nekem – és egy pillanatra abban se vagyok már biztos, hogy tényleg tettem utalást, hogy inkább más programot kellene választanunk, vagy csak önmagamban kínlódtam emiatt? Az biztos, hogy a szemeimet már nem merem lehunyni az előttük megjelenő kompromittáló képek miatt.
Még egy csók… ennyire van szükségem csupán, Jer mégis tesz azért, hogy szétrebbenjünk. Arckifejezése, tekintete és a mozdulata is szigorú, nem tűr ellenkezést.
- Na azért! Hát nééézzetek oda még egymásnak estek itt a drága jó nép színe előtt. Nem szégyellitek magatokat? – dünnyögi az orra alatt, mert annyi tapintatosság azért szorult belé, hogy nem kiáltja világgá az ilyen jellegű véleményét. Mi viszont nagyon is jól halljuk a bohókás szitkozódását.
Így, ha már irányba lettünk állítva, hogy legyünk tisztában azzal, merre van az arra, még egy-két információt elhintek Daisynek a többieket illetően, ő pedig kérdés nélkül megfogadva a tanácsomat, ki is hirdeti a jelenlegi felállást, kit hova szán. Jól láthatóan egyiküknek sincs ellenére, Jeremy már pattog is ide-oda, nyújt néhányat, amit jómagam is megteszek addig, míg Daisy és Bianca be nem fejezi a hol ilyen, hol olyan hangvételűnek tűnő beszélgetést. Nem fülelek, ezúttal nem, inkább, ha már elé kerültem, hátra húzódok Jeremyhez addig, míg be nem lengetik a kezdést.
- Merre kezdjem majd? – dörmögi artikulálatlanul, szemeit le se véve az ellenről.
- Elijah és Bia játékát nem ismerem, de a srác jónak tűnik… először csak „játszunk”, mérjük fel őket kettejüket, a többiekkel nem lesz gondunk, úgy hiszem – aztán ki tudja, hogy melyik milyen lábbal kelt ma ki az ágyból? Az biztos, hogy Justintól tartani kell, főleg, hogy náluk ő lesz az első ütő.
- Jól van, így lesz – tartja a levegőbe az öklét, amihez hozzáérintem a sajátomat, és nagyjával Daisyvel egy időben térek vissza én is a helyemre.
- Aztán le ne tarolj – ciccentek oda neki vigyorogva.
Jeremy megpörgeti az ujjai között a labdát, miközben egészen hátra sétál pályán kívülre. Neki pont az a problémája, hogy túl nagy erő és lendület van a karjaiban, ezért figyelnie kell arra, hogy milyen erővel és hogy üsse meg azt a labdát anélkül, hogy átszállna Jersey Cityig.
- Dobpergést kérek…! – hirdeti a nagy ütést előre, én pedig biztos, ami biztos félre húzódok, és bár nem lenne a fejem útban, én nem nőttem akkorára, mint a legtöbb, egy-egy eltévedt labdába mégse túl szerencsés belenézni és három napon át labdanyomos, vörösen égő pofával létezni.
Jeremy pedig tényleg úgy kezd, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A keze tompa puffanással éri a kerekded felületet és úgy száll el a háló fölött, épp csak annyival, hogy az ne akassza meg, mint egy ágyúgolyó. Ezt az ütést nyilván csak az tudja rendben megfogni, aki ismeri a játékát.
A labdát elsőnek, talán pont emiatt Dave kezeli le, ő az egyetlen, aki rá tud mozdulni és ő repíti vissza Ella felé, aki Keith-t hozza mozgásba egy könnyed feladással. Ő megpróbálkozik egy gyors lezárással egy szabadabb ponton, ahol nem lézengenek annyian, de Elijah egy pislogásnyi idő alatt odaér, és hosszú karjával olyan pofont vág a labdának reptében, amit a térfelünkön az utolsó pillanatban sikerül összekanalaznom, mielőtt földet érne, és feladni egészen magasra…

♡ || Ruha.

A múltkoriakra való tekintettel talán a kocsikat illető tanácsok jelentenék a legkisebb kihívást. Ugyan nem tartom magam messzemenőkig szakavatottnak, nem ismerek minden fajtát, se pedig azoknak minden típusát, sőt, azt is megmerem kockáztatni, hogy az általam preferált modellek „testvéreit” se biztos, hogy csettintésre körül tudnám írni. Ennyire azért nem szoktam beleártani magam a témába, főleg nem úgy, hogy már-már napi szinten jön ki valamelyik márkának a legújabb szériája. Segíteni viszont tudnék abban, hogy minél komfortosabban érezze magát, és ne kelljen egy tankméretű gépállattal gurulgatnia, amikor nincs rá szüksége. Persze a biztonsága érdekében én is pártolnék egy jól felszerelt járművet, de pont amilyen védelmet biztosítanak ezek a dögök, pont akkora a balesetokozási tényezőknek is a kockázata.
- Statisztikák szerint a nők a jogsiszerzést követő első három évben koccannak többet. Lehet már „védett” is vagy ellene – nevetek fel - mi férfiak bezzeg az ötödik év után kezdjük ezt a jó szokásunkat… – én személy szerint egyszer már kivettem a részem elszenvedőként egy nagyobb ráfutásos balesetből. A mögöttem haladó srác elbambult, fogalmam nincs, hogy a tájat nézte, vagy valami mással foglalkozott, esetleg a telefonjával, de az előtte feltorlódó sort már nem vette észre, odáig nem terjedt a figyelme. A tovább haladását az én kocsim gátolta meg, és lökött is tovább az előttem állóba. Az enyémnek az egész far része elszenvedte a kárt, és az orrán is lett egy mutatósabb horpadás, arról már nem is beszélve, hogy a lendülettől olyan erővel csapódott előre majd hátra a fejem, hogy a nyakamat két hétig masszőr kezelte. És akkor még hálásak lehettünk azért, hogy ennél nagyobb személyi sérülés nem történt, pedig mellettem és hátul is ültek utasok. Ilyen téren szinte biztos, hogy egy kisebb, kevésbé nívós autóból harmonika lett volna, de bizonyos esetekre egy nagy autó se lehet teljes mértékig garancia a védelemre. És hogy mi van az én hibáimmal? Egyszer meghúztam a kocsi orrát a kerítésen… az az eset viszont úgy belém égett és olyan rossz érzést keltett bennem – mindig az első karcolás fáj a legjobban - hogy onnantól kezdve úgy vigyáztam minden egyes általam vezetett kocsira, mintha az életem múlt volna rajta. Idővel persze ez az örökös óvás elkorcsosult és felfogtam, hogy bár vigyázni kell ezekre a nagy értékű gépekre, mégiscsak használati eszközök, amik használódnak, koszosodnak, rongálódnak.  
- Tudod – somolygok az orrom alatt – néha azért felteszem a kérdést, hogy mivel is érdemeltem én ki valójában egy ekkora művésznőnek a szimpátiáját és a… szeretetét? – szórakozottan játékossá válik a kérdésem vége, egy pillanatra még a fejemet is félrebillentem, miközben a tökéletes szót keresem. A szeretet lehet sokféle, ezért se vagyok rest ezt a szót használni, nyilvánvalóan majd úgy érti és úgy gondol rá, ahogy ő szeretne. Az viszont tény, hogy túl aprócska hal vagyok én a tengerben, egy teljesen átlagos, hétköznapi ember a világban, főleg abban, amit ő meghódított magának. Talán megvan a magam háttere, így mindig előnyösebb helyzetben leszek, ha hírességekkel kell találkoznom és megismerkednem, apám is jó barátja néhányuknak, így a közeg valamilyen szinten adott lehet a számomra is. Viszont ez még nem jelenti azt, hogy egy magamféle, az ő általa megélt és megteremtett életben olyasfajta kegyben részesülhet, mint amilyenben én. És jóformán én érzem magam bálványnak az alapján, ahogy rám néz. Sok fiatal srác – de még idős is – arról álmodozik, hogy Shakira vagy Jennifer Lopez valamilyen úton-módon a kegyeibe fogadja… nekem küzdenem se kellett azért, hogy a nagy tömegben megtaláljam azt a sztárt, aki meglátja bennem a neki szükséges pluszt.  
- Innentől kezdve, és bár nem áll szándékomban lépten-nyomon rendőrökbe botlani, de akkor visszaélek majd a neveddel és megmondom, hogyha elengednek, akkor intézek nekik autogramot tőled – csillan meg az ördögibb mosolyom is, noha biztos lehet benne, hogy semmiféle ilyen turpisságot nem fogok elkövetni ellene.
Az újabb kis merénylete viszont betalál…talán még jobban is, mint legutóbb, hiszen tudom, hogy jelenleg nincs az az ígéret, amihez kötnöm kellene magam. Jobban mondva, ő általa kérthez biztos nincs, csupán néhány haver képe jelenik meg a fejemben, akit hoppon hagynék hiába, hogy én hívtam össze mára őket. A lelkiismeretemben megint nem fogok csalódni ez egyszer már biztos, csak épp egy dolog fordul meg a fejemben: fog bárkit is érdekelni, ha nem jelenek meg? Pasikból vagyunk – többé kevésbé, vannak azért kivételek – és ez nem az a brancs, amelyik a szívére venné, ha a testi vágyaim kielégítéseképpen mondanám le a mai délutánt. Talán még a vállamat is megveregetnék érte, hogy végre! És van az a pont, amikor kis híján tényleg elszakad a cérna… amikor az ösztönök, a vágy és a vágyódás felülkerekedik rajtam és kis híján tényleg visszafordulok. De mégse teszem.
Azt pedig garantálni tudom, hogy nincs az az Isten, akinek a kedvéért a jövőben előbbre veszek nála bármilyen nemű programot, ha mind a ketten üvölteni tudnánk az elfojtott, de még az elfojtatlan segélykiáltásoktól, hogy megadjuk egymásnak azt, amiért epekedünk.
Nehezen lendülök túl, de sikerül, és bár a kisördög még mindig a vállamon ül, mégis tesz azért sok másik félnótás, hogyha ideiglenesen is, de eltudjam terelni a gondolataimat arról a tűzről, amit a kocsiban ülve lángra lobbantott, hát… mondanám, hogy a szívemben, de a nadrágomban is. Jeremy lelkesedése és folyamatos dumálása pedig végleg pofán vágja a „hangulatomat” ilyen téren, amiért most több, mint hálás lehetek neki. Baromi kellemetlen folyamatos feszengéssel és kínlódással játszani, vagy szimplán úgy jól érezni magad mások táraságában, hogy közben csak és kizárólag egyetlen emberre és a vele átélt testi gyönyörökre vágysz és csak arra tudsz gondolni.
- Elnézve az arcodat… inkább meghoztam a kedved hozzá.
- Ezaz, csajszi! Keményebb vagy mint a pasid! Imádlak, egy jó popcorn háborúnál nincs jobb!
- Nekem azért lenne ötletem… - motyogom az orrom alatt miközben lassan elfordulok tőlük, hogy ne lássák az idült vigyoromat, és lassan megszabadulok bizonyos feleslegektől.
- Ha lett volna eszem, meg se fordult volna a fejemben, hogy mostanra szervezzem a meccset… belefért volna később is… jóval később… vagy még később – húzom, mint a rétestésztát és lassan ott tartunk, hogy nem is kellett volna semmiféle röplabdázásban gondolkozni és valóban mi voltunk a bolondok, hogy azt gondoltuk, ez tökéletesen működni fog ilyen sorrendben is. És akkor még terveztünk vásárolni is menni, na meg főzni… azt viszont már most látom, hogy ebből vagy nagyon kései bevásárlás lesz vagy kaja rendelés, mert ha én abba a kocsiba beülök, egészen biztos, hogy a lakásáig megyek.
Ezer szerencse, hogy a játékkezdés legalább olyan gördülékenyen megy, mint azt kívántam. Talán van három játékában még ismeretlen tényező közöttünk, mégis olyan hamar, olyan könnyen veszik fel a ritmust velünk, mintha évek óta együtt játszottunk volna, függetlenül attól, hogy valamivel talán könnyebb őket szuszogásra bírni. Elijah-t mondjuk kőkemény fából faragták, őt ténylegesen eltudom képzelni, hogy messze több köze van a röplabdához, mint sokunknak valaha, és függetlenül attól, hogy milyen colos nyurga, úgy robog fel-alá a homokban, mintha nem lenne súlya. Míg mi többen szó szerint bokáig gázolunk benne és el-elnehezíti a mozgásunkat, mintha ő ellene menne a fizika törvényeinek, mintha a felszínén járna, mint Mózes a vízen. Ezért is olyan nehéz vele, és talán neki köszönhető az is, hogy az első game az övék.
Valószínűleg amiért ők valamivel több energiát égettek el nálunk, kicsit mintha jobban kifulladtak volna, előnyt tudunk kovácsolni a visszavágóra, és olyan játszi könnyedséggel visszük azt a kört, mintha így lett volna megírva. Innen lesz szép győzni, mert a döntetlen az nem lerendezett meccs. Mondhatnánk, hogy akkor majd lesz egy döntő mérkőzés néhány nap múlva, de köztudott, hogy ez nem maradhat lógva a levegőben.
- Jól van skacok, pihenjünk egy kicsit – pillantok Daisyre. Elfáradt ő is és Bianca is.
- Helyes, brunya szünet! Körülnézek addig, hogy mi a kaja felhozatal, egészen megéheztem… - csiripel Jeremy vidáman, majdhogy pattogva a pálya széle felé, hogy felvehesse a lábbelijét.
- De leszel szíves nem most tele zabálni magad, mert ha miattad basszuk el a második kört, Isten lássa lelkemet, de én ki foglak herélni itt, fél New York színe előtt – mutat rá Ella fenyegető éllel a hangjában, szemeiben olyan vad tűz lobog a meccs hevétől, amit nem tudok nem észrevenni. Széles vigyorral rázom meg a fejem, majd a térfél másik oldala felé ballagok, hogy az még ott lévőkkel összepacsizzak.
- Jól van már, nem is most! Le ne harapd a fejem… majd meccs után! Fú! Ha megint van olyan hot-dog, akkor tuti meghívok mindenkit egy körre! – mondandója végét már alig halljuk ahogy futtában üvölt vissza a háta mögé, én pedig megcélzom a többieket, akik közül egyik-másik a pálya melletti padon ücsörög, mások a fűben.
Daisytől átveszem a felém nyújtott kulacsot néhány korty vízért. Ugyan ez még messze nem az a fáradtság vagy „érzem az izmaimat” érzés, ami ledöntene a lábaimról vagy kicsinálna, de egy-egy verejtékcsepp azért kiül a hátamra és a nyakamra is. Meleg van, jól esik a hűsítő.
- Köszönöm – nyújtom neki vissza, majd a lábai közé térdelve, két oldala mellett megtámaszkodva, finoman érintem az ajkaihoz az enyémeket, hogy aztán ledobjam magam mellé a fűbe. Hátra billenve, jól eső érzéssel tölt el ahogy a hátam talajt ér és kicsit megpihenhetek, de annál is jobb, kellemesebb, amikor a tenyeremet a lány hátára simítom. Apró kis mozdulatokkal cirógatom a bőrét egy ideig, majd a jobbomra könyökölve érintem hozzá arcélemet a karjához.
- Én hittem neked amikor azt mondtad, hogy jól játszol, de… az meglepett, hogy ennyire jól! Valld be, hogy te voltál az iskolacsapat csodafegyvere – egy pici lány, akiről senki nem gondolja, hogy nagyot üt, és hogy tényleg olyan a lecsapása, ahogy mondta. Apró kis puszit nyomok a válla csúcsára, majd a mellettünk elhaladó Elijahra pillantok kicsit hunyorogva a velünk szemben lévő, lassan, a délutánra való tekintettel a horizont felé közeledő Nap miatt.
- Ülj le! – paskolom meg magam mellett a füvet, és én is ülő helyzetbe tornázom magam a lány és ő közötte, amennyiben tényleg leteszi magát – tényleg állat vagy… nézd meg! – mutatom neki az egymás mellé tett alkarjaimat, melyek rák vörösen izzanak. Számos labdáját vettem át én tőle, mintha próbára akart volna tenni, hogy mennyit bírok? Remélem nem ezzel akar méretni, hogy méltó vagyok e Daisyhez?!
- Óóó skacok, olyan terülj-terülj asztalkám van itt, úgy be fogunk lakni a játék után, hogy mindenki gurulni fog hazáig – örömködik Jeremy mikor nagy nehezen visszaeszi őt közénk a fene, én pedig somolyogva fordulok vissza lányhoz, és közel hajolva hozzá, a fülébe suttogok.
- Mi is gurulni akarunk? – kérdés, hogy hogy és hova? Ha engem kérdez, akkor négy keréken haza, de jó érzés őt felszabadultan, igazi örömmel és küzdelemmel a játékában látni, így, ha maradni szeretne, nincs az a pénz, amiért én elrángatnám innen, mondván más terveim vannak így koraestére, estére.
- Na tubicáim, remélem kipihentétek magatokat és folytathatjuk…?
- Folytassuk – tápászkodok fel, s bevallom kicsit nehéz most elszakadni a fűtől. Nem azt mondom, hogy fáradt vagyok, de mégis kicsit mostoha érzés vissza szambázni a bokáig érő homokba. Széles vigyorral nyújtom a kezemet Daisynek, és ha elfogadja, akkor felhúzom magamhoz. Elijahval nem is kell foglalkoznom már, az messze jár a térfelük kezdő csücskében, így átölelve a törékeny testét indulok vissza vele a saját oldalunkra – szólj, ha nem bírsz már annyit ugrálni vagy vetődni jó? Átveszek néhány labdát – épp eleget repkedett és landolt a földön az előző körökben, míg mi megoldottuk más módon azt, hogy a labda ott érjen földet, ahol számunkra a legelőnyösebb.
Az utolsó, mindent eldöntő kört ismét Jeremy kezdi, bár az előzőek tudatában nem biztos, hogy ez kifizetődő. A legelső játékot is ő kezdte, el is veszítettük, de jelen állás szerint benne látom a legnagyobb küzdőszellemet. Valószínűleg a kaja gondolata hajtja. Nincs az az ember, tárgy és egyéb tényező, ami ő és a kajája közé állhatna. Ha pedig így állunk hozzá, nyerni is fogunk.
Az indulatok viszont csúnyán elszabadulnak, legalábbis versenyszellem tekintetében. Még Daveből is előtör az igazi harcos, pezsgő vér, aki nem fél némi szemtelenséget is bevetni a győzelem érdekében, főleg úgy, hogy megint fej-fej mellett haladunk. Egy lecsapásnak tűnő mozdulatát nem sikerül Jeremynek jól felmérnie, és a megtévesztés miatt kicsit kibillenve az egyensúlyából, kicsúsznak alóla a lábai, nekem pedig még az előtt, hogy fogadhatnám az általa elszalasztott labdát, úgy kirúgja alólam az enyémeket, hogy egy-egy vígjátékban bemutatott hanyatt vágódás semmi ehhez mérten…
A labda nagyjából velem együtt ér tompa puffanással homokot, és csupán a meglepettség miatt nem tudok szóhoz jutni… de legalább a nap folyamán először jobban láthatom a makulátlanul kék eget.
- Baszdmegbaszdmeg… - tekereg ki a lábaim alól Jeremy, majd áll meg felettem négykézláb. Döbbent, kétségbeesett képe, és maga az előbbi momentum ahogy lejátszódik a lelkiszemeim előtt nevetésre késztet még úgy is, hogy a többiek döbbenete súlyos teherként ül le közénk.
- Milyen képet vágsz? – paskolom meg Jer arcát nevetve.
- Ó, rohadj meg, azt hittem kinyírtalak… - összegubózva érinti homlokával a vállamat. Ha én lettem volna a helyében valószínűleg engem is a frász kerülgetett volna egy ilyen esést látva. E tekintetben még jobb is, hogy én keveredtem ebbe a helyzetbe.
- Hát, ha eddig nem voltam homokos… - és ezt értse aki ahogy akarja, Ella minden esetre jót röhög mögöttünk.
- Mindenki él? – érkezik a túloldalról Dave hangja, mire felmutatom a hüvelykujjamat, majd felnevetek.
- De mi nyertünk! – a labda, ami ha csak egy arasszal is, de a vonalon kívül ért földet…

♡ || Ruha.

„Nem mondod komolyan?” tekintettel nézek rá.
-   Tehát, te azt mondod, hogy mindennel képesek vagytok foglalkozni vezetés közben, csak pont azzal nem? És én még naivan azt gondoltam, hogy a szimpla bizonytalanságnak vagy a tapasztalatlanságnak tudható be a koccanások sora, de akkor tévedtem – piszkálódok, de valójában semmi gondolat nem fordult meg a fejemben a téma kapcsán. Én nem szeretnék hinni ezeknek a statisztikáknak, véleményem szerint egyéne válogatja, hogy ki mennyire vevő a vezetésre magára. Nem mindenki született sofőrnek, de rengeteg olyan nő ismerősöm is van, akik elképesztően vezetnek, és ezer pasit kenterbe vernének.
A feltett kérdésemet amint kiszalad a számon, szívem szerint már vissza is szívnám. Nem vagyok benne biztos, hogy felkészültem a válaszra, s nem azért, mert rosszakat gondolnék Daisy véleményét illetően, egyszerűen nem szeretném őt kellemetlen helyzetbe hozni, vagy elérni, hogy már most megmagyarázzon olyan dolgokat, melyekben talán még ő maga se biztos egészen. De az, ahogy elkezdi a haját birizgálni és piros pírba szökik az arca, nem csupán feledteti velem, hogy esetleg elébe kellene mennem és megakadályozni, hogy bármit mondjon, de ellágyítja minden vonásomat és vele együtt a szívemet is. Nem véletlen, hogy minden egyes szavát kíváncsian, olykor-olykor lopva felé lesve hallgatom, s néha nekem is szükségessé válik, hogy leplezni igyekezzem a zavaromat, hiszen jóformán – talán észre se veszi - piedesztálra emel minden egyes mondatával. Nem zárja le annyival, hogy „ja, hát megtetszettél, ez van…”, mint ahogy azt nagyon sokan tennék.
Piszkosul nehezen tudom szóra bírni magam. Korábbi partnereim nem igazán voltak ilyen téren a szavak emberei, és jómagam se kifejezetten a szónoklatokkal hódítottam meg őket, idomulva nyilvánvalóan ahhoz, amit ők vártak tőlem. Viszont amellett, hogy a szívem jóformán ki akar ugrani a helyéről, ijesztően kellemes és egészen elképesztően idilli érzéseket kelt bennem. Végtelen hála, öröm és szabadságérzés kerít hatalmába, amit először azt se tudom, hogyan kezeljek.
- Végig azon gondolkoztam, hogy mennyire… aljas vagyok amiért képtelen voltam benned az énekesnőt látni, azt, akit hosszú és kemény munka árán felépítettél… azt gondoltam, hogy nem lehet, hogy egy ilyen csupamosoly és csupaszív nő, mint te vagy, ennyi elkeseredést és elveszettséget hordoz magában azért, amiért gyakorlatilag kitárulkozott egy egész világ előtt és csak és kizárólag arra koncentrál, hogy nekik jó legyen – hangom egészen csendes és óvatos, tekintetemet ezúttal nem veszem le az előttünk haladó autóról – azon gondolkoztam, hogy hogyan segíthetnék, hogy az lehess újra… nem is… hogy olyan is lehess az előadóművész mellett, aki régen voltál. Vagy egyszerűen csak az, aki hétköznapokon vagy, mindenféle kötelesség és flanc nélkül. És minél többet mondtál, minél inkább megnyíltál, egyre inkább úgy éreztem, első körben, hogy te és én mintha egy két darabból álló kirakós két külön részei lennénk, és most végre valaki, nevezzük nevén a sors – nyomom meg szolid kis mosollyal a szót – összepattintotta ezt a két kis darabot. Érdekes és kicsit talán ijesztő volt hallani, hogy mindaz, ami veled történt, amin te átmentél és megéltél, valamilyen formában rám is igazak és velem is megtörténtek. És azon gondolkoztam mindameddig hallgattalak, és ne érts félre, figyeltem ám mindenre, nem csak erre… – nyugtatom meg gyorsan, kicsit hadarva – de nem hagyott nyugodni, hogy „ő az a lány, akit én igazán tudnék szeretni” – figyelem valamivel tovább az arcát, mint eddig – tudod, lehet, hogy én akartam neked segíteni, és bár nem lett volna hozzá jogom, még csak nem is ismertük egymást, de mégis meg akartam próbálni azt, hogy segítő kezet tusjak nyújtani a számodra. És valaki, aki hisz benned. Daisyben. „Csak” Daisyben. Aztán nap végére ráébredtem, hogy mi együtt kell, hogy a másik segítségére legyünk. Furcsa, nem? Ha most nem itt ülnénk… ha az az este nem lenne annyira élénk még mindig, nem akarnám elhinni, hogy léteznek ekkora véletlenek, hogy két ilyen ember egymásra találhat.
Soha nem voltam a szavak embere, ha az érzelmekről volt szó, hiába volt mindig is jó beszélőkém, ha egyszer megeredt a nyelvem. Most mégis olyan természetes, annyira könnyű kimondani mindazt, amit néhány napja érzek, mintha erre születtem volna, de legalábbis hosszú órákon át gyakoroltam volna. Az már mindegy is, hogy elképesztő határozottsággal vagyok képes előrevetíteni magunknak egy szép, reményekkel teli jövőt, nem is gondolva bele abba, hogy mekkora bukáslehetőségnek vagyunk mindketten kitéve egy kapcsolattal. De mindketten elég felnőttek vagyunk már ahhoz, hogy feltudjuk mérni a magunk helyzetét, hogy tisztában legyünk azzal, hogy mit és mennyit vállalhatunk, megéri-e a kockáztatás? És én azt mondom, hogy Daisyért mindent képes lennék megmozgatni, vagy épp felrúgni, ha arról van szó. Persze, sokat hallottam már, hogy nincs egy olyan szerelem se, amiért érdemes kockára tenni a családot vagy épp a barátokat… ezért is igyekszek már most az elébe menni annak, hogy felmérjem, mit is szólnak ezek a félnótás vadbarmok, ha az áll az oldalamon, aki?
Meglepő módon jól vizsgáznak. Ezer meg egy ponton bukhatott volna a sztori, kezdve ott, hogy nincs mindenki hozzászokva ahhoz, hogy egy híres énekesnő tartózkodik viszonylag hétköznapi formájában a társaságukban. Ők mégis olyan könnyedén, olyan egyszerűen kommunikálnak vele, mintha már ezer éve barátok lennének, vagy nem lenne több ő is egy átlagos, hétköznapi nőnél. Jeremy talán a leggátlástalanabb, és olyan módon kommunikál vele minden különösebb probléma nélkül, ahogy korában egyetlen számára idegen személlyel se. És talán ez jelenti az igazi nagy eredményt, hiszen, ha valaki, akkor ő tényleg piszok nehezen nyit idegenek felé már csak a nemi identitásának bizonytalansága miatt is. Most mégis ő az egyetlen, aki igazán figyelemmel kíséri a Daisyvel való mindennemű kommunikációmat… érdeklődik, figyel, örül… látom az arcán még akkor is, mikor tudja jól, hogy már-már illetlennek tűnik, ahogy bámul bennünket. Azt pedig nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy milyen hatalmas szükség volt arra, hogy ma a felszabadult, mindig vidám és sziporkázó énjét hozza magával, amiből gyanítom, hogy átragadt valamennyi ránk is.
Amilyen nehezen jutottunk el egyáltalán addig, hogy az első kezdést Jeremy levezényelhesse, olyan gyorsan ér véget egy-egy játék, éppen melyik csapatnak a javára döntve el a meccset. A körülményekre való tekintettel döntünk egy rövidebb pihenő mellett, hogy mindenkinek legyen lehetősége kifújnia magát, elintézni az ügyes bajos dolgaikat. Még nekem is jól egyik egy kis szuszogás, és nem vagyok hajlandó megvonni magamtól az adódó lehetőséget, hogy Daisy mellé dobhassam le magam. Tagadhatatlanul újra és újra feléled bennem az a fajta tűz és vágy, ami valójában a kocsiban lobbant fel bennünk igazán, de már az épület előtt is jelen volt, mikor hosszú percekig csak azt latolgattuk, hogy menjünk, vagy ne menjünk?
Ujjaim hol simogatják a bársony puhaságú bőrét, hol pedig aprócska köröket írnak le rajta, mígnem felkönyökölve dünnyögök rá a vállára, és hagyok rajta egy-két kisebb puszit.
- Azért a pimaszságból most is jutott bőven… láttad Dave arcát néhány ütésed után? Nem mindig volt felkészülve rájuk, pedig ő tényleg messze jártasabb bármelyikünknél a labdajátékokban – ez nem biztos, hogy teljes mértékig igaz, focizni például kifejezetten után, és talán Justin valamelyest jobb röplabdában, de ő pont úgy viselkedett minden egyes labdamenetnél, ahogy általában szokott, ellenben Dave-vel, aki hol felfújta az arcát, hol grimaszolt vagy a homokot rugdosta mérgében – pedig ez a szerelés is pont olyan jól áll, mint a tízcentis sarokkal megálmodott cipőcsodák – vigyorgok bele a nyakába, és már fordulok is Elijah felé, aki némi unszolást követően leül közénk. Nagyjából úgy nézhetünk ki, mint három szakadt madár a villanypóznán.
- Az az igazság, hogy néha talán nyugodtabb lenne az életem, ha nem tudnám, hogy milyen – fanyalgok, mégis szeretetteljesen pillantok a most is megállás nélkül csicsergő és vadul gesztikuláló lány felé. Nem lehet rá egyetlen rossz szavam se, túl sokat köszönhetek már neki. Ettől függetlenül mindenki tisztában van azzal, hogy milyen harcias akarnok tud lenni, és mindent megtesz azért, hogy érvényesítse mások felett az akaratát. Talán ez jellemzi őt a leginkább, ha negatív irányból akarjuk megközelíteni.
Senkit nem ér váratlanul, hogy Jeremy és a kaja megtalálják egymást, és életre szóló szerelmet fogadnak egymásnak, de ezen a ponton én már biztos vagyok benne, hogy ha lehetőségem lesz rá, akkor az első adandó alkalommal szeretném Daisyt kézen fogni és eltűnni innen. Nem azért, mert nem kívánok velük enni vagy tovább itt maradni, esetleg csak addig élveztem a társaságukat amíg játékra kellettek, de vannak bizonyos…szükségleteim, amelyeket ideje lenne már kielégíteni, ráadásul épp eleget látom a fejüket nap, mint nap, legyen belőlük elég egy időre. Az pedig, hogy ő is hasonlóképpen vélekedik róla, csak egy buja mosolyt varázsol az arcomra, amit tovább szélesít az, hogy Elijah nagyon is tisztában van a terveinkkel, nem is rejti véka alá, hogyha kell akkor a cinkostársunkká válik.
Az esések általában rendszeresek, legyen szó bármiféle csapatjátékról, de ilyen eldurvult körülmények között szinte garantált, hogy valaki, ha nem is biztos, hogy önszántából, de a porban végzi. Jelen esetben én vagyok az a „szerencsés” és rohadt nagy mákja van Jeremynek, hogy nem szándékosan csinálta, valamint, hogy inkább tartom komikusnak a helyzetet, mint kellemetlennek vagy fájdalmasnak. Mondhatnám, hogy az évek alatt megtanultam esni, hiszen ahány sportot kipróbáltam már, volt időm belerázódni… de az ilyesfajta zakókra lehetetlenség felkészülni és vagy nagyon csúnya véget ér a történet, vagy nevetség tárgyává válik az ember két másodperc töredéke alatt. Nekem az utóbbit sikerült elérnem. És ha ez az esés önmagában nem lett volna elég szórakoztató, még a győzelmet is mi zsebelhetjük be…az én legnagyobb győzelmem viszont már vár, így mihelyst Jeremy felrángat a homokból, már lépek is közelebb a lányhoz hagyva, hogy gondos mozdulatokkal amennyi homokot csak lehetséges, lesepregessen rólam.
- Csak figyelj… két perc és itt se vagyunk – suttogom és egy picit rácsípek az alsó ajkára. Tényleg nem áll szándékomban tovább maradni, épp elég időnk lesz majd együtt eszegetni a jövőben, na meg… nem a legjobb társaság lennénk, ha most itt maradnánk azzal a tudattal, hogy mindketten másra vágyunk.
Ahogy Daisy elindul a cuccaiért, én is hasonlóan teszek. Még lesepregetem a lábamat, mielőtt visszabújok a zokniba és cipőbe, és hasonlóképpen lecsapkodom le a hátamról is az ottragadt porszemeket a pólófelvétel előtt. A művelet végére pedig, mintegy végszóra, Bianca is megérkezik miután veszi a lapot, hogy mi ketten angolos távozásra készülünk. Talán az az egy szerencséje, hogy nem én reagálom le első körben a kérdését, inkább csak hátat fordítok neki, nehogy a sunyi képemről bármit is letudjon olvasni, és előkotrom a táskám mélyébe rejtett kocsikulcsot a telefonommal együtt. Nem akkor akarok ezzel foglalkozni, mikor már ott vagyunk. Ám az, hogy neki lehetetlenség pusztán nagy vonalakban körül írni, hogy épp mit akar a másik vagy mit nem, és Elijah konkrét tájékoztatására van szükség ahhoz, hogy megértse, még engem is megdöbbent. Pedig olyan okos, értelmes lány, nem tudom felfogni, hogy néha-néha miért lesz ilyen elképesztően ostoba? A hosszúra nyúló kis közjáték egy érzékeny búcsúval ér véget, és felcsillanni látszik a fény az alagút végén, hogy végre valahára Biancát is rá tudjuk bízni valaki másnak a felügyeletére. Babusgassa most olyan, akinek van is kedve meg türelme hozzá.
- Majd koccanunk, haver! – int felém Dave, egyik-másik dilis pedig ugyan olyan bárgyú vigyorral ácsorog mögötte, mintha ctrl+c, ctrl+v-vel sokszorozták volna Davet.
Ahogy közelebb ér hozzám, már nyújtom is a kezem, hogy egészen közel húzzam magamhoz és így, egymás kezét fogva tesszük meg azt a néhány száz métert és vele járó pár perc sétát
az autóig, aminek már villan is a lámpája jelezve, hogy ő szállításra készen áll. De mielőtt még beülnék, bár úgyis el fog kelleni egy porszívózás, amennyi homokszemcsét még képes vagyok, azt kirázok a ruhámból.
- Nos… - fektetem alkaromat a könyöklőre, és be se csukódik az ajtó a másik oldalon, már simítom a tenyeremet a nyakára, hogy egy eddigieknél jóval határozottabb, hosszabban elnyúló csókra húzzam közelebb magamhoz – remélem nincs ellenedre, ha… - csókolom az állát és az álla vonalát – ha azt a vacsorát, amit megbeszéltünk, most kicsit eltolnánk. Nem sokáig, csak… - érinti az ajkam a nyakát – egy egészen kicsit. Talán még egy pizza is megfelel mára – azzal nem kell vesződnünk, a futár kihozza, és több mindenre marad időnk – de ha szeretnéd, utána még vásárolhatunk… - nézek bele sunyin, egészen pimaszul a szemeibe, s egy újabb apró csók után, de elhúzódok tőle, hiszen csak attól, hogy betettük magunkat a kocsiba, az még nem fog elindulni magától. Annyira még nem luxusautó ez sem, legalábbis nem olyan célból készült, hogy gondolatvezérelve elvigyen bennünket a célunkhoz, ami jelen állás szerint Daisy lakása…

Az épület tényleg hatalmas, bár hozzászokhattam már ahhoz, hogy Manhattanben felfele is érdemes nézni, hiszen azt a bizonyos „felhőkarcolgatós” élményt, amit addig csak a fotókon, plakátokon látott az ember, csak így lehet átélni… egészen más, mint Franciaország régi, elegáns épületei között járni-kelni, ami sokkalta a klasszikus eleganciát, a szolid giccset idézi, mintsem New York modernségét. Mindkettőnek megvan a maga varázsa, főleg akkor, ha a lift előtt ácsorogva, már-már szorongva kell megvárnod, míg az a legfelső emeletről levánszorog, és ez idő alatt más sem jár a fejedben minthogy „csak üres legyen, csak üres legyen!”. Minden ez csak nem varázslatos.
- Néha azon gondolkozok, hogy mi a jó életért találták ki ezt a sok emeletet? Míg felér az ember háromszor elalszik állva, ha kényes dolga van akkor azt elvégezheti helyben, de még egy szülést is le lehet ez idő alatt vezényelni… - zsörtölődök az orrom alatt mielőtt még felcsendül az ismerős csilingelő hang. És voilá! A négyzetes doboz teljes ürességében, velünk szemben egy egész falas tükörrel invitál be minket. Ujjaimat Daisy ujjai közé fonva húzom be őt magam után, s megjegyezve a szintet, hogy meddig kell menni, lenyomom a gombot, majd az ajtózárót is. Szemeimet szorosan összehunyva nedvesítem be a számat, majd nagyot fújtatva mint egy gőzmozdony lépek egészen közel a lányhoz…
- Eddig bírtam… – sóhajtom, és nyakára simítva mind a két tenyeremet tapadok az ajkaira határozottan és követelőn, mintha ezen a ponton fogadnék szót a kocsiban kérteknek, miszerint ideje kicsit felhagyni az udvariaskodással…

♡ || Ruha.

Soha nem voltam rest hangot adni a véleményemnek vagy a gondolataimnak, és számos alkalommal bebizonyosodott már az, hogy ez a helyes út annak ellenére is, hogy sokan a szívükre vesznek bizonyos dolgokat, ha esetleg olyan véleményt fogalmazok meg, ami bántja az érzékeny kis lelkivilágukat. Tartom magam a szólásszabadság jogához, ahhoz, hogy mindenkinek joga van kimondani azt, ami a szívét nyomja, amit gondol… és ez most sincs másként, hiába, hogy ez egy messze érzékenyebb téma minden eddiginél. Jelenleg talán nem is lehetne mibe belekötni abba, amit mondok, egy pont kivételével: sokaknak talán hihetetlen lehet, hogy egyetlen találkozás ilyen mértékű és ilyen jellegű érzéseket indít el egy… pontosabban két emberben. Egy még talán tévedhet, de kettő biztos, hogy nem. Mégis egy pillanatra megrettenek, mikor a szemem sarkából meglátom a reakciója. Szipog és látszólag a könnyeivel küzd, mivel pedig nem látom az arcát tökéletesen, nem lehetek biztos abban, hogy mit olvashatok le róla? A visszapillantó segítségével próbálom feltérképezni az arcát.
- Hé? – nyújtom felé a kezemet, s kézfejemet finoman érintem hozzá az arcához, majd a nyakára simítom a  tarkója alatt, és kicsit megnyomkodom, megmasszírozom remélve, hogy enyhíteni tudom a pillanatnyi állapotát. Aggodalom csendül a hangomban, és gyanús, hogy a tekintetem is hasonlóan kétségbeesettnek tűnik – valami rosszat mondtam? – mintha felvételről menne, már-már szó szerint visszaidézem mind azt a sok katyvaszt, amit néhány percbe belesűrítve mondtam neki, visszaidézve az elmúlt alkalmat és a találkozást vagy az ott átélteket. Nem tudom, talán a hangsúllyal lehetett baj?
Milliónyi kételyem viszont amilyen gyorsan ébredt, úgy hamar semmissé is válik. Az aggodalom eltűnik a tekintetemből, helyét a csodálat bűvös fénye veszi át, és egy szelíd mosollyal megrázom a fejem.
- A frászt hoztad rám… - fújom ki a levegőt, ahogy felengedek az addigi szorongásból – tényleg szeretnék a te másik feled lenni – személyesítem meg magunkat, már nem egy-egy puzzle darabként illetem se őt, se magamat – a neked tökéletes személy pont úgy, amilyen tökéletes te vagy nekem – nem szeretek a tökéletes szóval dobálózni, főleg, ha emberekről van szó. Senki nem az, mindenkinek van hibája. Kinek kisebb, kinek nagyobb. Viszont valahol a világban ott van egy másik személy, aki azért született, hogy ezekkel a hibákkal is képes legyen bennünket elfogadni és őszintén, visszavonhatatlanul szeretni. Én se vagyok tökéletes, milliónyi olyan hibám van, amire nem vagyok büszke, egy jó részével tisztában is vagyok, de akadnak olyanok, amikkel nem. Ezeknek még idő kell, hogy megmutatkozzanak, vagy, hogy egyáltalán én tisztában legyek velük. De, ha Daisy ezekkel a hibákkal megismerkedik és el is tudja fogadni őket, esetleg ki tudja venni a részét abból, hogy az előnyömre fordítsuk őket, akkor tényleg ő a számomra tökéletes nő.  
Ahogy az ajkai az arcomat érintik, egy pillanatra lehunyom a szemeimet, de épp csak annyira, hogy ne veszítsem szem elől az előttünk haladót.
Az életem legjelentősebb részét mindig a barátok képezték. Azok, akikkel több időt töltöttem el, mint a tulajdon családommal, akik formálták a jellememet a személyiségemet… akiktől tanultam, akikkel együtt nevettem és szórakoztam. Tudom, hogy velük mindig megoszthatom az életem bármely szakaszát, problémáját, tragédiáját, legyen az bármekkora is, ők mindig mellettem fognak állni és ha más nem, a puszta jelenlétükkel, azzal, hogy a vállamra teszik a kezüket és biztosítanak arról, hogy velem vannak, már tudom, hogy így vagy úgy, de át fogom vészelni azt az időszakot. És mindig mellettem voltak akkor is, ha bánat helyet öröm ért és boldogság, esetleg egy új szakasza nyílik meg az életemnek… olyan, mint a mostani is, így talán nem véletlen, hogy egyesítve a barátság és a szerelem erejét vonom be Daisyt a velük közös életembe. Mostantól ő is egy olyan személy lesz a világomban, akire mindig és mindenkor szükségem lesz, akit szeretni fogok, óvni, védeni és kitartani mellette, történjék bármi is. Viszont ehhez szükségem van arra, hogy a többiek is a szívükbe tudják fogadni, hogy megismerjék és tudják, hogy kiért fogok a tűzbe menni, ha úgy adódik, ki miatt fogok lemondani közös programokat, mert jelen állás szerint a most történtek a legfontosabbak a számomra. Nem akarom őket a háttérbe szorítani, de tudniuk kell azt, hogy más idők jönnek… olyan idők, amiben ők így is úgy is csak a másodikak lehetnek, de ez még nem jelenti azt, hogy megszűnnek létezni. És természetesen azt is szeretném, ha Daisy tudna arról, hogy kikkel ütöm el az időm nagy részét, ha éppen nem vele vagyok… hogy neki is világos legyen az, ha Elláról beszélek rajongva, akkor azokat a csillogó szemeket kizárólag a barátságunk erejének és fontosságának lehet betudni, semmiféle érzékenységnek vagy tiltott, háttérben megbújó szenvedélynek. Számos párkapcsolatot láttam már romba dőlni a két fél baráti társasága miatt. Azért, mert nem bíztak egymásban, és mert nem találták elfogadhatónak azt se, hogy a párjuknak férfi létére női barátai is vannak, míg a nőnek férfiak is beletartoznak a baráti társaságába. Én pedig ebből semmiképp nem szeretnék problémát és őszintén remélem, hogy az eddig tapasztalt bizalma ezek után is megrendíthetetlen lesz az irányomba. Persze vannak zűrösebb alakok is rajtuk kívül, de… őket hagyjuk máskorra.
- Ugyan – rázom meg határozottan a fejemet – épp ellenkezőleg, ő nagyon is tudja értékelni, ha valaki foggal körömmel küzd… tiszteli az ilyen embereket – Dave sportoló, még ha nem is futhat már be sikeres karriert, de ettől függetlenül a sportolók szellemiségében nevelkedett, ahol a tiszteletet soha, semmilyen körülmények között nem restek megadni egymásnak az értelmesebbek, az igazi sportemberek - mindig ilyen volt, emiatt pedig tényleg hatalmas emberré nőtte ki magát a szememben. Ő nem csak egy barát, nem egy szimpla haver a sok másik között, hanem példakép is – pillantok a szóban forgó srác felé, aki éppen Bianca vérét szívja játékos lelkesedéssel.
- Azért… - vágom rá, mert már épp megelevenedne a fantáziám, hogy a szavai hallatán elképzeljem, milyen is lehet…. valahogy? Soha nem fogjuk megtudni.
A fantáziálgatásnak viszont hamar vége szakad, mikor visszavezényelnek bennünket a pályára, hogy a döntő meccset még leverjük egymáson. A játék viszont homokfürdőbe torkollik, és csak azért nem tolom le Jeremyt amiért szanaszét hagyja a rohadt hosszú csülkeit, ráadásul még rugdosódik is velük, mert tudom jól, hogy nem szándékos a manőver, ráadásul én is odafigyelhettem volna a tisztes távolságra. Amúgy se meglepő, ha mi ketten egymás mellé kerülünk sanszos, hogy történni fog valami. Többek között ezért is van porcelánnal pótolva szegénynek az egyik fogva, mert meglehet, hogy egy focimeccs alkalmával meggyűlt egymással a bajunk. Furcsa, de annál humorosabb történeteink vannak. Olyanok, amilyen senki mással… Most pedig végképp nem haragudhatok rá úgy, hogy még a döntő fordulót is sikerül bezsebelnünk, és vele együtt a szabadulás jogát is.
Az óvatos, gyengéd mozdulatokra reagál a testem, s tekintetemet az arcára vezetve figyelem őt, egyfajta burkolt jelzéseket küldve felé, hogy nem kéne ennyire bátornak lenni. Még nem. Már most tartok tőle, hogy miféle üzenetekkel fognak ezek holnap reggel bombázni, elég a bárgyú vigyorukat látni, nyitott könyvvé válik az összes. Mondjuk meglehet, hogy én is hasonló képet vágnék, ha közülük lenne valaki, aki ennyire nyilvánvaló, már-már világgá kürtölt tervekkel szeretne meglógni a párjával. De még mielőtt túlzásokba eshetnének, nekem pedig elkezdene vörösödni a nyakam, kézen fogom Daisyt és az autóig meg se állok vele. Nadrágom zsebében csörög a kocsi távirányítója a telefonnal és néhány egyéb cókmókkal, míg próbálok néhány felesleges, még ott levő porszemet kirázni belőle, kevesebb mint több sikerrel. Megmosolyogtat, hogy ő mennyire odafigyel a kocsi tisztaságára, és maga alá teríti a felsőjét. Nem teszem szóvá, csak elraktározom magamban, s már tovább is lendülök rajta, ahogy beül mellém, én pedig minden előzetes figyelemfelhívás nélkül vonom őt közelebb magamhoz. Ezen a ponton végre igazán felszabadulttá válnak a tetteim, mintha leszakadna több tonnányi súly a vállamról azzal, hogy egészen idáig kellett tologatnunk ezt a pillanatot. Készségesen billenti félre a fejét, így több teret hagyva nekem, hogy kisebb csókokkal hinthessem nyakának vékony, puha bőrét.
- Csak megerősítésre vártam, hogy nem kell kitérőt tenni – búgom még mindig a nyakszirtjére, majd elhúzódok tőle és jókedvű, de sejtelmes vigyorral megrázom a fejem – mégse lehetek életem végéig meztelen New York látképe előtt.
Becézgető kérésének pedig eleget és rálépek a gázra, hogy annál jóval ütemesebben, gyorsabban tehesseükk meg az előttünk álló jó néhány perces utat, mint ahogy idejöttünk…

Tagadhatatlanul jó környéken él. Kiemelkedő az épület, de pont úgy a környezete is, többek között a karnyújtásnyira lévő Central Park. A reggeli futásokhoz tökéletes közelségben van, ezen az oldalán még úgyse volt szerencsém bevégezni a kora hajnali elfoglaltságomat, de ami késik, az nem múlik. Viszont az a rohadt sok emelet kikészíti az idegeimet és a testemet is, míg olyan feszültséggel a tagjaimban, önuralommal és önmegtartóztatással állok mellette, amire szerintem még nem volt példa… mind ahányszor lepillantok rá, olyan érzés kerít hatalmába, mint a bikákat, ha vörös posztót lóbálnak előtte... mégse cselekedhetek.
Nevetését hallva egészen megrökönyödve pillantok le rá.
- Nem veszed elég komolyan a szenvedéseimet… - motyogom az orrom alatt, s nagyot nyelve vetem hátra a fejemet. Szinte érzem, hogy rövid időn belül verejtékezni fog a homlokom már magától a kétségbeeséstől is, hogy mi lesz akkor, ha valaki mellénk lép, hogy ő is szeretne menni néhány emeletet. Isten lássa lelkemet, én minden rosszindulat nélkül fogom az orra előtt bezárni az ajtót… bűn az, ha másokat és magunkat is megkímélném egy kellemetlen helyzettől? Talán nem. Majd, ha legközelebb összefutunk elnézést kérek, talán még egy doboz bonbont is adok, de jelenleg nem állok eléggé a helyzet magaslatán ahhoz, hogy másokkal is osztozkodni akarjak vagy tudjak azon a csepp kis dobozon, ami végre valahára megérkezik.
Tudom jól, hogy minden az arcomra van írva… minden kínlódásom, minden önuralommal vegyülő, és azzal felváltva jelentkező türelmetlenségem. És szépen lassan nyilvánvalóvá válik, hogy ezen a ponton elvesztem. Olyan vehemenciával, olyan szenvedéllyel kapaszkodok belé és érintem ajkaimmal az övéit, mint korábban egyetlen alkalommal se, hiába lett volna rá lehetőségünk. Mégis ez a legtökéletesebb alkalom. Ez már a rávezető út arra, hogy megkaphassuk mindketten azt, amire eddig vágytunk, és most nincs az a zavaró tényező, ami megálljt tudna nekünk parancsolni... Nekem legalábbis biztos, hogy nem. Ha megmozdulna is a föld, vagy leszakadna az ég, ő ma az enyém lesz. Szükségünk van egymásra… szükségem van rá, jobban, mint valaha, és ha eddig a levegőben lógott ennek a lehetősége, akkor most már egészen biztos, hogy nincs az a nagyobb erő és hatalom, ami megakadályozna bennünket attól, hogy végre a szószoros értelmében is egyé váljunk.
Határozottan nyitom szét az ajkait, hogy megkaphassam tőle azt, amire vágyok, s nem tágítok. Simító érintése alatt egészen mélyen nyögök bele a csókjába, és egy pillanatra elhúzódok, de épp csak annyira, hogy lélegzethez jussak. Ujjaim a mellettünk lévő kapaszkodóra marnak, mintha ez lenne az egyetlen olyan szilárd és stabil tárgy a közelemben, ami képes lenne biztos lábakon állva megtartani. Másik kezem a tükör és a feneke közé simul, és úgy húzom őt közelebb magamhoz, egészen az ölemhez. Még egy csókra futja, mielőtt a csilingelés betöltené az addig ziháló levegővételünktől hangos helyiséget, az agyam mégis mintha felmentene az alól, hogy reagáljak rá, Daisy az, aki veszi az adást és eltol magától. Ködös tekintettel, nagyokat nyeldesve figyelem őt ahogy összekapkodja a cuccát, s nekem is csak futtában van még lehetőségem az ajtó mellett hagyott táskámért nyúlni. Nem hiányzik, hogy fel-le utazzon a liftben, a végén még ránk rúgnák az ajtót, hogy ismeretlen eredetű táskát találtak, hagyjuk el az épületet… na ez lenne még az én szerencsém.
Szófogadón szedem utána a lábaimat, arra viszont lehetőségem sincs, hogy felmérjem a lakását, vagy épp az abban adódó lehetőségeinket, olyan vehemensen kapaszkodik bele és varázsolja le rólam a felsőmet, mintha mindig is ezt csinálta volna. Amint lábujjhegyre áll, már fonom is a karomat a dereka köré, s néhány lépés hátrálásra késztetem az ajtóig. Testemmel az övéhez simulva hajolok lejjebb, hogy a nyakát csókolhassam, néha finoman rácsípve a bőrére, mikor pedig megadja a következő instrukciókat, ha csak burkoltan is, berogyasztom a térdeimet, hogy a combjaiba kapaszkodva megemelhessem őt, s lábait a csípőm köré fonhassa. Kihasználva, hogy valamelyest így magasabb tőlem, néhány finomabb puszit hintek a kulcscsontjaira majd annál kicsit lejjebb találnak helyt maguknak. Onnan térek vissza az ajkaira, és indulok vele a szoba irányába.
Határozottan lököm be az ajtót, ami készségesen adja meg magát a rá kifejtett erőnek… az lett volna csak a ciki, ha kilincsre van zárva, és fennakadunk rajta.
Szinte hallom az ágy hívogató szavát, aminél csak a mi vágyunk bizonyul sokkal égetőbbnek. Alig fél másodpercig szakítom meg a csókunkat, míg a paplanok tetejére fektetem őt, és óvatosan - agyonnyomni még nem szeretném - figyelemmel ereszkedek rá. Néha hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy milyen apró és törékeny… Jobbommal mellé könyökölök, szabad kezem pedig testének karcsú, kecses vonalán indul el felfedezőútjára lefelé a feneke és a combjai irányába, majd onnan vissza a melleihez. Ujjaim játékosan simulnak a sportmelltartó alá…
Mesélni nem lehetne olyan érzésekről, melyek a testemben tombolnak… egyszerre akar felrobbanni a vágytól és a vágyakozástól, attól a mérhetetlen szenvedélytől, amit minden egyes csókjával, vagy önmagával a közelségével ébreszt bennem. Másrészről viszont olyan nyugalom és olyan hála árad szét bennem, amit talán mindeddig nem volt szerencsém tapasztalni.
Elhúzódok tőle, s tekintetem az övét keresi, mintha egyfajta visszajelzésre várnék, hogy tovább mehetek… ha igen, és nincs továbbra se ellenvetése velem kapcsolatosan, megemelkedek, hogy két kézzel segíthessem ki őt a felsőjéből. Óvatosan, de határozottan hámozom ki belőle, és egyszerűen csak az ágy végébe seprem a ruhadarabot. Elködösülő szemekkel nézek végig rajta, ajkam szélén rajongó mosoly játszik és úgy érintem őt, olyan érzékenységgel, olyan finomsággal, mintha a világ legféltettebb kincsét kaptam volna imént ajándékba…

♡ || Ruha.

+18 Soha nem célom másokat megbántani… ha van is bennem valaki irányába rossz érzés, vagy szeretnék vele szemben némiképp támadón vagy haragosan fellépni, akkor se az önérzetébe vagy a büszkeségébe igyekszek beletiporni. Különösképpen a megríkatás álljon tőlem a legtávolabb, azt szeretném minden egyes alkalommal elkerülni. Ennek ellenére nem tudom tagadni, bár nem vagyok rá büszke, de volt már rá precedens egy-két alkalommal, hogy sírva fakadtak miattam érzékenyebb lelkű hölgyek. Legutóbb Yvonne-nál törött el a mécses, de mentségemre szóljon, hogy akkor egymás ellen potyogtattuk a könnyeinket, mikor közös megegyezéssel kimondtuk a kapcsolatunk végét. Talán érett már, talán mind a ketten megvoltunk győződve arról, hogy ennek így kell lennie, hogy ennek a kapcsolatnak már nincsen biztos jövője és mind a ketten tudtuk, hogy többre mennénk, jobban járnánk, ha elengednénk egymás kezét. Ettől függetlenül nehezen éltük meg mindketten, főleg, amikor megláttuk a másik szemében az elgyengülést és a bizonytalanságot. Nehéz volt felnőni a gondolathoz, hogy mi lesz velünk így két év után? Ki merre megy? Hogyan folytatjuk tovább, tényleg van olyan, hogy külön út? A megszokás érzése hamar magával ragadott mindkettőnket, és ott az asztalnál ülve egy pillanatra elképzelhetetlennek gondoltuk mindketten azt, hogy az útjaink elválhatnak egymástól és hogy az, ami addig „mi” voltunk, megint csak „te és én” lesz. Annyira természetes, annyira magával értetődő volt az, hogy együtt voltunk, akár minden szenvedély és vágy nélkül, egyszerűen csak egy fedél alatt, hogy nem tudtuk milyen lesz a továbblépés.
Persze ezen kívül is akadtak már ilyen esetek, de soha nem szándékosan tettem és nem azért, hogy bántsam őket. Most pedig elnézve Daisy arcát, legalábbis amennyit innen látok belőle, egyfajta pánikhangulat uralkodik el rajtam, mert ő lenne az utolsó, akiből bántásból eredő sírást akarnék előcsalogatni. Szinte érzem, ahogy a hüppögő, szipogó hangokat hallva az én szívem is beleszakad.
Áthidalva a közöttünk lévő távóságot, nyugtatásképpen – bár nem vagyok benne biztos, hogy az ő vagy az én megnyugtatásom érdekében - cirógatom meg az arcát, és törlök le egy-két könnycseppet róla. Nem akarom őt sírni vagy szomorúnak látni, és ez érvényes a jövőre nézve is. Embert is képes lennék ölni, ha csak egyetlen mondatukkal megsebzik őt. De a ténye annak, hogy ezek most nem a szomorúság könnyei, minden addigi félelmemet tovaszáll. A megkönnyebbülés mindent elsöprő erővel lesz úrrá rajtam, és túl hosszúnak tűnő pillanatok után végre felengedve hunyom le a szemeimet, és fújom ki a már jó ideje bent tartott levegőt.
Tudom jól, hogy hosszú út áll előttünk, mint ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy számos olyan akadályt fog még elénk gördíteni a sors, amivel komolyan meg kell majd küzdenünk. Ilyen lesz többet között a körénk épülő és nyakunkba aggatott pletykaáradat, amivel majd farkasszemet kell néznünk és együtt megküzdeni. Valószínűleg a barátitársaságunkban is lesz egy-két olyan ember, aki ellenezni fogja ezt a kapcsolatot, ki emiatt, ki amiatt és nem tagadom, tartok attól is – bár a feltételezés nem alaptalan -, hogy Daisyt fokozottan óvni fogják attól az embertől, akit a média megismertetett a világgal. Lehet, hogy ő bizonygatni fogja, hogy nem ilyen vagyok, lehet és biztos, hogy tudja már azt, hogy az a két személy köszönőviszonyban sincs egymással, de a rosszhírem mindig megfog előzni, és általa talán ő is téves, elhamarkodott ítéleteknek kell, hogy meghajoljon. Ez még egy nagy küzdelem lesz, de én dacolni szeretnék minden kétkedővel. És valószínűleg engem is óva intenek majd, hiszen egy Daisy féle popsztár életébe nem biztos, hogy belefér egy olyan komoly, hosszútávú kapcsolat, amilyenre én magam is vágyok. Valószínűleg sokuk fejében már most bekapcsolt a vészvillogó egy újabb engem érintő csalódás lehetősége miatt.
Ezer okunk lenne rá már most a legelején, hogy megfutamodjunk, talán még könnyebb is lenne, minthogy teljesen beleártsuk magunkat a mély és mindent elsöprő érzésekbe. Ám az alapján, amit a srácok arcán látok, ahogy viselkednek vele és ő velük, nem ad okot arra, hogy akárcsak egy pillanatra is meginogjon a magunkba és a kapcsolatunkba vetett hitem. Ők is látják azt amit én, és én tényleg úgy érzem, hogy szükségünk van egymásra, jobban, mint azt sejthetnénk. Igen, így van… nem tudhatjuk, hogy milyen út áll előttünk, nem tudhatjuk, hogy mi vár még ránk, miféle viszontagságok, hogy mi lesz ebből, meddig bírjuk majd együtt a másik oldalán? De nem is bocsátkozhatunk efféle találgatásokba már most. Nem alapozhatok arra, hogy tartok egy újabb csalódástól, attól, hogy ennek is csúfos kudarc lesz a vége… és különben is miért tenném, ha biztosabb vagyok magamban és benne is, mintha bármi másban valaha? Azért leszünk ketten, hogy a felmerülő problémákat együttes erővel küzdjük le…
Talán a játék heve, talán a ténye annak, hogy egyenes úton tartunk afelé, hogy kettesben maradjunk, egyre türelmetlenebbé tesz. Jóformán lépten nyomon elképzelem, milyen lehet vele… milyen lehet végre a karjaim között tartani és nem úgy, nem olyan ártatlan öleléssel, mint korábban és nem úgy, mint a hatalmas toronyépület előtt egymás karjába simulni, mikor még csak a lehetősége merült fel annak, hogy a szoba felé vesszük az irányt. Nem vagyok türelmetlen, soha nem voltam az, mindig képes voltam kellő önfegyelemmel kivárni a soromat. Viszont a lift előtt állva olyan elképesztő kínlódás veszi át felettem a hatalmat, amivel még nem volt szerencsém találkozni. A testem egyszerre követel, egyszerre akar és egyszerre próbál csitulni is… elfogadni a tényét annak, hogy még várnia kell, ha sokat nem is, csak néhány percet, míg célhoz érünk, de a következő gondolattal már megint csak az a bizonyos, hogy a bennem élő férfi, a tomboló erők őt akarják, aminek már-már látványos következményei is vannak…
Hiába a lift szerény néhány négyzetmétere és instabilitása és hiába, hogy a kamera mögött ülő ember valószínűleg most feltett lábakkal dől hátra a forgószékében, miközben a keze ügyébe vesz valamiféle nassolni valót, hogy végig nézze a műsort, de nem érdekel. Úgy tapadok az ajkaira, úgy vonom őt közelebb magamhoz, mintha az életem függene egyetlen ölelésétől és érintésétől, mely újabb és újabb tüzet korbácsol a testemben. Üvölteni, ordítani tudnék azért, hogy érintsen meg, hogy én érinthessem őt úgy, ahogy az előtt soha. A fantáziám már messze földeken jár, és képtelen vagyok arra, hogy megálljt parancsoljak neki, és vele együtt a testemnek is. Azt hiszem elveszítettem felette az uralmat és talán nem is szeretném visszavenni, mert ez esetben újra visszatérne az az udvarias, biztonságot éltető és szajkózó, mindent ötvenhatszor alaposan átgondoló srác, aki vagyok. Most viszont másra van szükségünk mindkettőnknek…
Testem határozottan simul az övének. Szinte zokogni tudnék az egész lényemet elöntő érzésektől, amit kivált belőlem. Minden feszültség, minden addigi kínom bajom mintha köddé válna. Nem tudok innentől kezdve az otthoniakra gondolni… Seb és a baleset eszembe se jut, noha tudom jól, hogy ez még később le fog csapódni rajtam, de addig is elhagyva minden gátlásomat válik nyilvánvalóvá, hogy mindenemet, testemet, lelkemet, józan eszemet is képes lennék most átadni neki, még kérnie se kellene...
A lakásajtó zárjának kattanása teszi fel az i-re a pontot, s mintha tudatosítaná bennem azt, hogy innentől kezdve nincs az az erő, ami megálljt parancsolhatna nekünk… magamhoz ölelve, karjaimat apró teste köré fonva tolom őt az ajtónak, ez sokkal inkább a saját stabilitásomat szolgálja, mint az övét. Elgyengülő lábaimtól féltem magunkat, amit pedig a csókja, sóhajai és halk nyögései váltanak ki belőlem. Fogaim a bőrére csípnek, ujjaim a combját markolják közvetlen a feneke alatt, miközben megemelve őt a hálószoba felé igyekszek.
Valahol a tudatalattim legmélyén még jelen vagyok, nem lepte el teljesen a köd az agyamat, és tudom, hogy hiába lenne meg a lendület és hiába nehezednék rá teljes súlyommal, azért a pillanat varázsát nem szeretném egy ilyen meggondolatlan mozdulattal kinyírni. Tenyeremet birtoklón vezetem végig a, az oldalán, keskeny derekán és kerekded csípőjén át a combjáig. Ujjaim finoman mélyednek bele a feszes fenekébe, s rá kell döbbennem, képtelen vagyok betelni vele. Mindez nyilvánvaló volt a hétvégén is, és a nap mögöttünk lévő részében is, de ilyen mértékű vágyat és szükség érzést, hogy magamnak akarjak valakit, hogy igazán átadhassuk magunkat a szenvedélynek, még senki nem ébresztett bennem. Feszül a testem, jóformán görcsben áll már, és ahogy a kezeim elindulnak felfelé és becsúsznak a ruhájának melltartója alá, ő máris közelebb von magához. Ölem az övének feszül, már-már egészében érezheti valómat. Én már tudom, hogy innen nincs visszaút. Ebből nem fogunk tudni visszatáncolni és azt hiszem mindketten nyilvánvalóvá tesszük a másik számára, hogy nem is akarunk.
Ettől függetlenül mégis várok egy apró kis megerősítést, hiszen olyan valami ez, olyan szavak nélkül köttetett aktus, amit nem hozhat meg csak és kizárólag az egyik fél és hiába legyek én teljesen biztos magamban és érezzem ezt az ő részéről is, mégis szükségem van arra, hogy visszajelzést kapjak. Elég egy pillantás, egy apró biccentés, amivel jelzi, hogy szabad az út és én büntetlenül fogom odaadni magam neki.
És megkapom… hálás tekintettel, apró mosollyal húzódok el tőle, hogy a segítségével kihámozhassam a feszes anyagból. Tekintetem rajongva méri végig őt, és egy csepp kételyem sincs azt illetően, hogy tényleg… nála szebbet, nálánál kívánatosabbat még nem láttam. És innentől kezdve nem is akarok! Tudom, hogy ő értem és én ő érte születtem.
Ahogy félre billent és hátam az ágyat érinti, alsó ajkamat beszippantva nézem végig ahogy fölém helyezkedik. Pillantásomat eleinte képtelen vagyok levenni az arcáról, majd pedig az ajkaimat nedvesítve vándorol a melleire. Kezem mozdul és a csípőjére simul, ujjbegyeimmel a bőre felszínét cirógatva vezetem át a gerincére, fel a lapockájáig és csókolok vissza, mikor ajkai az enyémet érintik. Fejem leheletnyit hátra feszül, légzésem felgyorsul és reszelőssé válik, minden porcikám, minden izmom mintha kötél volna, úgy feszülnek meg a bőröm alatt a legapróbb, legfinomabb mozdulatai nyomán is, ajkainak finom, édesgető érintéseitől. Nagyokat nyeldesve zihálok, ahogy halad egyre lejjebb.
Ujjaim a hajtincseit érintik, s kíváncsian pillantok le rá, mikor megfoszt minden maradék ruhadarabtól is, ami még útját állhatna annak, hogy ténylegesen a lényegre térjünk. Feszülő férfiasságom fellélegzik, mikor az anyag végre lekerül róla, az a fajta elégedettség pedig amit Daisy arcán látok, csak tovább korbácsolja a vágyaimat.
Az elmúlt napokban számos alkalommal elképzeltem már, hogy mi lesz, ha idáig jutunk? Milyen lesz? Tényleg ő lesz az igazi? Elképzeléseim ugyan voltak, s nem tagadom, olykor-olykor a felélékülő fantáziámmal más is járt, de az, ahogy elhúzódik tőlem és kihámozza magát az alsójából…minden addigi képzeletemet messze felülmúlja. Először fel se tűnik, hogy vágyakozó tekintettel, számat nedvesítve mérem őt végig, a kezemet pedig már nyújtom felé, ha esetleg nem olvasná ki a tekintetemből, hogy mennyire vágyok már a közelségére… jóformán az ajkai után kapok, félek és tartok tőle, hogy nem bírnám tovább egy másodperccel sem azt a két karnyújtásnyira lévő távolságot, ami kialakult közöttünk arra az időre, míg megfosztatta testét a maradék vékonyka anyagtól.
Borzongás fut végig rajtam, apró libabőrpettyek jelennek meg az egész testemen, mikor ismét fölém kerül, s halk, fojtott sóhaj szakad fel az ajkaimról rá az övéire, mikor aprócska kezét a férfiasságomon érzem. Leheletnyit mozdul a csípőm, közelebb hozzá, és lehunyt szemmel élvezem minden kényeztető mozdulatát...
Néhány másodperc. Ennyit engedek magamnak csupán a tálcán kínált élvezetekből, tenyerem a derekára simul, s kihasználva az ágy méretéből eredő lehetőségünket – igaza volt, szerencsére tényleg hatalmas - egyszerűen csak magam mellé döntöm, én pedig már fordulok is rá, ezúton mellőzve a korábbi, méreteinkből eredő mindennemű finomkodást. Talán ezen a ponton ereszkedik rá a valódi szürke köd az agyamra. Pár határozottabb csókot hagyok az ajkain, alsó ajkára rá is harapok, majd a nyaka érintésével, annak szívogatásával csúszok lejjebb egészen a kebleiig. Mélyen szívom be bőrének kellemes illatát, s beleremegek a gondolatba, már-már képtelen vagyok tovább türtőztetni magam… Mellé billenve ajkaim a nőies domborulatait édesgetik, jobb kezem pedig a belsőcombjaira simul, majd a legérzékenyebb pontjára, és ott nyerek magamnak némi teret és lehetőséget, hogy minden egyes eddig szem elől rejtett, de hőn vágyott porcikáját feltérképezzem. Ügyelve, finoman, de határozottan készítem fel őt arra, amit majd a későbbiekben nyújtani tudok.
Nem vagyok benne biztos, hogy az a forróság, amit érzek, hogy az ő testének jelzései vagy inkább a sajátomé teszi, de a néhány szusszanásnyi ideig tartó kis közjátékot megszakítva, már-már robotpilótára kapcsoló aggyal emelkedek meg, és helyezkedek be a két lába közé, úgy húzva őt egészen közel magamhoz a csípőjénél fogva, mintha érvényes lenne rá a súlytalanság. Tekintetemmel az arcát figyelve dőlök előre hozzá igazítva magam, és csak utána támaszkodok meg a fülei mellett a matracon. Ha továbbra se érzi úgy, hogy túl sok lenne, ha továbbra se gondolja meg magát, lassan, arcának minden rezdülésére figyelve és olvasva róla merülök el benne amíg csak a lehetőségeink engedik…

♡ || Ruha.