Mathieu & Savannah

- Ha belegondolok, ciki, hogy a mai napig nem jutottam el a felfogás szintjére az interneten „élőkkel” kapcsolatosan, mert ha tíz kezem lenne se lenne elég ujjam, hogy összeszámoljam az olyan barátom- és ismerősöm számát, akik ilyen formában keresik a pénzüket különböző kozmetikumokat, ruhákat, a hobbijukat reklámozva. Valakinek a macskáikról szól jóformán az egész Instagram oldal, amit millió számban követnek az emberek a világ számos pontjáról. Tudom, az én részemről gáz, amiért nem érdeklődök, de tényleg nem éri el a téma az ingerküszöbömet. Viszont sokszor elgondolkoztam már azon – kalandozok el egy pillanatra ábrándos tekintettel, szám szélén jókedvű mosoly villan – ha majd egyszer eljutok odáig, hogy nem lesz különösebb célom az életemben, vagy jön valami isteni sugallat, akkor majd az utazásaimból én is indítok egy „Travel With Mathieu” oldalt, hogy megmutassam az embereknek a világ tájait…Franciaországot például büszkén tudnám nekik feltérképezni a legészakibb pontjától a délen fekvő legapróbb városkáig, és így talán nem az Eiffel-torony jelentené az emberiség kilencvenöt százalékának az országot – mert nagy általánosságban itt a probléma. Az otthonom gyönyörű hely tele olyan látnivalóval, amiről az emberek talán nem is hallottak még, mert a legtöbbek célegyenesen a toronyig mennek vagy a Pisai ferdetoronyig, esetleg a Notre Dame-ig.
- Talán még jó reklám- és marketinglehetőséget is tudnék nyújtani egy-egy étteremnek vagy szállodának, fogadónak – pillantok felé és akaratlanul elmosolyodok azon, hogy még ilyen témában se a saját javaimra gondolok – de abban is biztos vagyok, hogy kismillió ehhez hasonló, és ilyen utazásokat boncolgató felhasználóval találkoznék, ha most rákeresnék – az emberek ma már előbb ugranak fel az Instagramra, hogy valamiféle úticélt találjanak maguknak. Ma már sokkal inkább a vizualitást részesítik előnyben, a szemükre hagyatkoznak, nem pedig a hosszú oldalakon át tartó leírásokra.
- Irigylem azokat, akiknek ehhez érzékük van és türelmük. Nálam azt hiszem itt dőlne el a dolog és hamar rá kellene ébrednem, hogy nincs nekem ahhoz türelmem, hogy hosszú-hosszú órákig kínlódjak csak azzal, hogy elkészítsek egy nem több, néhány másodperces videót. Nem mondom, hogy ne tudnám megtanulni, vagy ne szánnék rá időt, ha muszáj lenne, de… ismersz már annyira, hogy tudd, képtelen vagyok annyit a seggemen ülni, inkább keresek valami más elfoglaltságot, ezt meg végezze az, aki kirázza a kisujjából – hasonlítok rá ebben is. Értem a technikát, nem vagyok teljesen hülye, tökéletesen kiismerem magam benne és alkalmazkodni is gyorsan tudok. Ráadásul elég gyorsan is tanulok, de ez még nem jelenti azt, hogy jó is lehetek benne. Az pedig, ha nem sikerül valami, borítékolható, hogy el fogja venni a kedvemet és egy alapvető kudarcból nem fogok tudni várat építeni. Ugyan kihívás, és „fogd meg a söröm!” érzésnek sem utolsó, de mégse túl csalogató. Inkább csinálom akkor azt, amiben jó vagyok, amihez értek, minthogy pazaroljam a drága időmet, hiába, hogy az az egyik alapja az életnek, hogy életünk végéig tanuljunk újabb és újabb dolgokat, sokszor az alkalmazkodás érdekében.  
- Vagy akár meg is fordíthatnánk… a legjobb fajta, aki nem a huszonnyolcadik olyan oldalt csinálja influenszerként, ahol egy macska mindennapjait mutatják be, és egy szerencsétlen jószágból csinál médiasztárt, több millió követővel. Azért van különbség a kettő között – az, hogy valaki egy adott sportban utazik, elkerülhetetlen, hogy ne váljon egy márkának az arcává, mint például Rafa Nadal a Babolatnak. Nyilvánvaló, hogy ez mind a két félnek plusz bevétel. Kellenek a reklámok. De, amikor már a huszonnyolcadik olyan állattal találkozik az ember, aki cukin néz, függönyre mászik, bukfencezik vagy ki tudja még, hogy mit csinál, az már több, mint unalmas, ráadásul a személyes véleményem szerint még felháborító is, ahogy sokan hülyét csinálnak szerencsétlenekből. De úgy néz ki, tényleg erre van igény.
A hallottakon szerényen elmosolyodok, nem tudnám véka alá rejteni és túlzottan titkolni, hogy ha talán nem is célja, de legyezgeti az egómat azzal, amit mond. Valahol viszont én is tisztában vagyok ezekkel, s már-már tényként kezelem. Egy beszélgetéshez viszont két emberre van szükség, és lehetek én bármilyen értelmes vagy jó beszélgetőpartner, ha a másik hajlandóságot se mutat arra, hogy energiát fektessen a kommunikációba és két szónál többet pakoljon bele egy mondatba. Ezért is vagyok mérhetetlenül hálás azért, hogy a számomra tökéletes embereket sodorta mellém a sors. Az pedig egy különös és nagyon szerencsés véletlen, hogy Savi és én olyanok vagyunk, amilyenek, és olyan tökéletesen szót értünk egymással, hogy az már tényleg ritkaság számba megy.
- Annyira kíváncsi lennék, hogy mikor lett az ember ennyire önző és egocentrikus… - hiába, hogy még mindig fiatal vagyok, de én magam is látom, hogy mennyit változtak az emberek az elmúlt évek alatt, és mennyire saját magával van mindenki elfoglalva. Talán még a mi korosztályunk az, aki elmondhatja magáról, hogy volt igazi gyerekkora, amikor még a haverokkal való együtt lógás tette ki a napunkat az iskola mellett. Amikor még kimentünk a parkba iskola után hazafelé menet, vagy egymásnál töltöttük el a délutánokat. Lehet, hogy sokszor már mi is a videójátékokon lógtunk, de azt is együtt csináltuk, személyesen… nem a világ két különböző pontján, online. Mi még más mentalitásban nevelkedtünk, egy olyan generációban, ahol fontosak az emberi kapcsolatok és nem helyettesítheti a virtuális világ. Szükségünk van a fizikai kontaktusra, arra, hogy egy hús vér ember ott üljön mellettünk. Megtanultunk kommunikálni és értelmesen beszélni, beszélgetni, amihez végeredményében szükség van arra is, hogy a családod utat mutasson. Az én szüleim világ életükben nagy dumások voltak, persze apám esetében érdekes is lenne, ha egy épkézláb, normálisan megfogalmazott gondolatot se tudna megfogalmazni.
- Azt hiszem ezt nem kell kétszer kérned – vigyorodok el. Világ életemben kíváncsi voltam, hol kevésbé, hol jobban, függően attól, hogy mennyire érdekel az adott téma. Most pedig, hogy őt megértsem és teljes mértékben otthonosan érezzem magam a világában, elengedhetetlen a kíváncsiság. Szeretném, ha őszinte és megmásíthatatlan barátság alakulna ki közöttünk, így mindent tudni akarok róla…természetesen csak és kizárólag azért, hogy soha többet ne eresszük el egymás kezét, mert „a másik túl sokat tud rólunk”. Tökéletes érv.
- Tudod… - vakarom meg a tarkómat – gyanús, hogy akkor, ha te a balett világában nőttél volna fel, akkor nem a boldogtalansággal kellene küzdened, ellenben lehet, hogy határozott érveid lennének amellett, hogy az autóversenyzés miért nem túl nőies… – persze versenyzőként és az autósportok szerelmeseként minden más kellőképpen unalmasnak tűnhet.
- Nagyon köszönöm – nevetek fel – minden esetre, ha így is lenne, egészen biztos, hogy megalkotnám a Darwin díjasok egy különálló csoportját.
Az apámmal való kapcsolatomról soha nem beszéltem szívesen, neki viszont úgy teregetem ki a szennyest, mintha már ezer éve ismernénk egymást és a leghűbb bizalmasai lennénk a másiknak. Ez persze még nem azt jelenti, hogy mindenekelőtt megoldást várok tőle, egyszerűen csak kikívánkozik, és szeretném, ha valaki megerősítene abban, hogy nem nekem ment el teljesen az eszem, hogy nem várok tőle se túl sokat, se lehetetlent, csak jogosan egy csepp kis megértést. Mégse kapom meg azt. Egyik mondatát hallva viszont akaratlanul is felnevetek.
- Akkor én nagyon rossz férfinemű lehetek, mert ha én nem értek valamit, inkább kérdezek. Nem tartom gyengeségnek, ha olyan dolgok felől kell érdeklődnünk, amivel nem vagyunk teljesen tisztában, legalább nem csinálunk magunkból hülyét… na az már sokkal rosszabb! – mutatok rá. Apu tényleg az a fajta, aki nem kérdez, hanem azonnal vádaskodik és ítélkezik. Neki nem kell magyarázattal szolgálni, nincs is lehetőségünk rá, mert a véleményét és a nézetét lehetetlen megmásítani, ha pedig megpróbálod az csak „bizonyítvány magyarázás” vagy kamu. Nem tudom, hogy ez az alap személyiségjegyei közé tartozik és ahogy öregszik egyre inkább előtérbe kerül, vagy már egy felvett szokás ez, amire a politikai élet kárhoztatta: gyanakvásra, bizalmatlanságra. Valahol remélem, hogy az utóbbi, mert akkor talán még kigyomlálható…
- Nem vagyok benne biztos, hogy szeretném – rázom meg gyorsan a fejem. A feszültség és a gyilkos hangulat bennem is hasonló indulatokat gerjeszt, vagy ijedtséget, hogy lekapják a fejemet a nyakamról.
Ha már az apjának tökéletes haragos tekintetét nem is tudta reprodukálni, ő maga kap néhányat a pincérnőtől, aki úgy méregeti őt, mintha csak egyetlen pillantásával képes lenne őt megsemmisíteni. Még szerencse, hogy ez nem lehetséges.
- Az attól függ – gondolkodok el egy pillanatra – ha a mai nőkből indulok ki, akkor nem lettem volna különösebben meglepve, sőt, utána még kellemesen csalódtam volna, ha kiderül, hogy félreismertelek. De ez van – vonok vállat – fantasztikus emberismerő vagyok és beláttam a dögös külső mögé – nem, még csak véletlenül se tartom őt olyannak, mint a legtöbb nőt. Még a baráti körömben lévőktől is merőben különbözik, hiszen közöttük szép számmal akadnak olyanok, akik a testiséget és a kielégíthetetlen vágyaikat messze fontosabbnak tartják mindentől, s nem meglepő az sem, hogy heti szinten váltogatják a pasikat. Lehetőségük sincs arra, hogy bármi komolyabb kialakuljon, gyanús, hogy csak egy-egy gyors légyottra vágynak, és miután ráunnak az egyikre, előszedik a másikat. És ez így megy a végtelenségig, míg le nem tudnak horgonyozni valaki mellett. De kérdem én… az ilyen képes erre egyáltalán?
- Már féltem, hogy mást mondasz – egy pillanatra lever a víz, hogy azt gondolja viszonzásra talál a lány kifejezetten furcsa, már-már tolakodónak nevezhető méregetése és kihívó pillantása... ha így is lenne, akkor minden bizonnyal jó kancsal lehetek, mert egy másodpercig nem tartom rajta a szemem csak addig, amíg megbizonyosodok afelől, hogy nekem teszi a szépet – de, ha ahhoz energia kell, hogy figyelmen kívül hagyjam, akkor… tartogatom – válogatós vagyok tudom, de ez a szegény lány pont az a fajta, aki még csak el se éri az ingerküszöbömet. És nem a külsőségekkel van baj, azokra sosem alapozok, hanem azzal ahogy viselkedik. Sokat elárul róla.
Mikor felénk igyekszik a megpakolt tányérokkal, igyekszek kerülni a szemkontaktust, és inkább Savannahval és az elém kerülő étellel foglalkozni. Mikor viszont meghallom az „édesem” szót, a homlokomba szökik a szemöldököm, s úgy meredek Savira, mintha legalábbis japánul beszélne. A pincérnő láthatóan megrökönyödik, aktuális partnerem arca viszont beszédes, így némi késéssel ugyan de koppan, hogy mit is csinál épp. Határozottan biccentek, válasz viszont nem érkezik tőlem, mert a lány hamarabb távozik annál, hogy kivenném a részem a játékból. Még egyszer vet egy pillantást Savannahra, majd elslattyog, immáron sokkal természetesebben, már-már kifejezeten slamposan. Volt tíz boldog, vagy épp kellemetlen perce, míg tette-vette magát és igyekezett úgy sétálgatni az asztalok között, mint egy díva. Hát azok alapján ahogy most jár-kel, ez a díva jól elveszhetett benne.
- Ahhoz nekem is lett volna néhány szavam. A szemmel verésre nem adunk – kapaszkodok bele én is a krumplimba – és különben is, bár te vagy még így is a főgonosz, inkább te add ki az útját, mint én… az kellemetlen lett volna, de hogy ettem volna jóízűen úgy, hogy folyamatosan magamon érzem a tekintetét? – két falat krumpli után folytatom – tudod, belegondolva jobban jártunk volna, ha még az a gyerek lett volna itt, akinek elintéztem a cipőjét. Bár, akkor lehet nekem kellett volna bevetnem valami „édesemmel” kezdődő kamut – vigyorodok el, de tagadhatatlan, hogy jobb „életmentő” vagyok, mint ahogy viselni tudok egy rám nézve kínos szituációt. Nem szeretek senkit megbántani, de feszengeni se.
- Tényleg… apád foggal körömmel kapaszkodik a maga elveibe, hogy nem versenyezhetsz… – kezdek bele, miután a grillezett szendvicsből is harapok egy falatot. Tényleg olyan jó, mint amilyenre emlékszek – mi van pasi fronton? És félre ne érts, nem vallatni akarlak, mint az idegesítő rokonok, amikor két találkozás után is egyedül látnak – nevetek fel. Te jó ég, hányszor volt ehhez hasonló idegesítő beszélgetésem a rokonokkal, mikor már komolyan azt fontolgattam, hogy rávágom az „és nincs valami csinos kislány?” kérdésekre, hogy meleg vagyok! – Inkább az érdekel, hogy ilyen témában nem akar idegbajt kapni, ha valaki megkörnyékez? Mert gondolom azért erre is van példa… mármint… teszem azt, ha olyan lennék mint… amilyen Noah is, egy igazi ösztönlény, akkor nekem rohadtul imponálna, hogy itt van előttem egy vagány, gyönyörű csaj, aki autót vezet, nem is akárhogy és elmondása szerint meg is bütyköli őket. Szerintem sokan nem úgy fogják fel ezt, hogy ránk, pasikra nézve ez lekicsinylő és elvesz az érdemeinkből. Ilyen tekintetben nem félt? Mint apa a kislányát? Ez mégis csak egy pasikkal teli világ.

Mathieu & Savannah

- És az az igazság, hogy valamiért meg is tudom őket érteni, elvégre mégis csak az az ország közepe minden szempontból… A kutúra központja, a divat hazája… és akkor ezzel mindent el is mondtam – felesleges lenne taglalni már önmagában a kultúrát is, hiszen mindenki tisztában van vele, hogy Párizs múzeum nagyhatalom, ráadásul még a fényképészet egyik legnagyobb alakja is itt forradalmasította a fotográfiát - Szomorú persze, hogy sokaknak tényleg ennyiből áll, de ha azt vesszük, szerintem nincs olyan ország, aminek az összes pontját bejárta és megnézte volna akár a saját maga állampolgára – hiába vagyok én is nagy utazó, hiába járok világszerte különböző helyekre, ha egyszer az elmúlt 23 évem alatt Franciaországban barangoltam a legkevesebbet. Imádom. Nincs számomra és a szívemnek nála szebb és kedvesebb. Mégis vannak helyek melyek azóta is csupán a bakancslistámon szerepelnek, hogy „na majd egyszer, ha…”… ha majd nem lesz érdekesebb számomra a Grand Canyont bejárni és megmászni, elrepülni a Machu Picchu és egyéb fennmaradt inka, vagy más már elfeledett birodalmak romjaihoz, vagy épp a kínai nagyfal legtávolabbi pontjához … megnézni az agyagkatonákat, Japánban a bambuszerdőket és még sorolhatnám napestig. Valamilyen oknál fogva, hiába a sajátunk a legkedvesebb és a legszeretettebb, hiába vágyunk sokszor haza, a saját ízeinkre, szokásainkra, mégis mindig máshol akarunk lenni, mást akarunk látni és tapasztalni. Nem érjük be csak és kizárólag a saját nemzetünk adta lehetőségekkel. Nem a saját ételeink érdekelnek, nem a saját szokásaink, nem a saját zenéink, hanem mindig másé… mindig az, ami még idegen számunkra és különleges, ami nem megszokott és nem hétköznapi a világunkban, vagy pedig pont, hogy a divat szerint választunk, és nyilván oda vágyunk, ahova mindenki más is, nehogy mi lemaradjunk róla.
- Aaa – nyújtom el ámulva, s mint aki a messze az egyik legjobb ötletet hallotta az elmúlt időkben, felcsillanó szemekkel pillantok rá – ez szép gondolat! Családi vállalkozások… Ismerek egy idős házaspárt a Rhone-völgyben, egy kicsi borászatuk van, nem túl nagy földdel, nyilván eltörpül a nagy borászatoké mellett, akik ma már egész országokat szolgálnak ki, de esküszöm neked, hogy az övékénél finomabb desszertborokat én még nem ittam.  Gyümölcsösek, illatosak, és tényleg elsőre megtudod mondani, hogy milyen plusz gyümölcs ízét tették bele. Nem vagyok nagy ivó, de ezeket a „szőlőleveket” azért elszopogatom olyan peckesen és nagyképűen, mint a nagy kóstoló szakik – utalok vissza egy korábbi beszélgetésünkre, mikor az alkoholokon keresztül vitattuk meg a borkóstolók furcsa szokásait. Nem bírom túl jól az alkoholt, és ezek közé tartozik a bor is. Ha pedig még a meleg is tarkón vág, szinte garantált, hogy vigyorogva fognak A-ból B-be támogatni, vagy jobb híján befektetnek egy bokor aljába, hogy ott pihenjem ki az ostobaságom fáradalmait. De ezek a desszertborok nem erősek, nem azért vannak, hogy az ember fejébe szálljanak, nem is búfelejtők.
- És tudod mégis kezdünk abba az irányba tendálni, amikor tényleg azt gondolják magukról az emberek, hogy mindenhez is értenek. Sajnos elindult a világ egy olyan irányba, amiben már mindenki polihisztornak képzeli magát. Mindenki fest, fotózik…autót szerel, motorokkal és autókkal száguldozik meg Schumachernek képzeli magát, hiába, hogy a világ legegyszerűbb jogosítványát szerezte meg alig öt nappal az előtt, hogy majd’ háromszázzal száguldott végig a sztrádán… és ez most az én részemről képmutatás, mert én is ezt csinálom… de ebből is látszik, hogy még azok is ilyenek, akik tisztában vannak azzal, hogy talán nem ez a helyes irány – és nagy általánosságban soha nem azokból van sok, sőt mi több, azok a szakik tűnnek el igazán, akire szüksége lenne a mai világban. Az igazi szakemberek, ácsok, építészek, szerelők. Helyette mindenki hercegnő akar lenni vagy valamiféle úrimunkát végezni, ami a mai modern társadalomnak az elvárása.
Az, amiről beszél, pont ugyan olyan számomra, mint neki a balett téma, s mikor erre kitérünk, szórakozott nevetéssel rázom meg a fejem.
- Balett agy. Te a balettot taszítód én a kamerát. De teljesen megértelek, ahogy te se, úgy én se tudom magam példának okáért elképzelni a kamerák elé vagy mögé. Idővel talán összetudnám kötni a kellemeset a hasznossal, de annak nem most jött el az ideje – még nem. Még annyi le nem járt kilométer van a lábamban, amit talán én magam se tudok elképzelni. Szükségem van még a kalandokra, arra, hogy élőnek érezzem magam és olyannak, aki nem retten meg, ha addig ismeretlen dolgokba kell beleártania magát. Ezért is tűztem ki jelen állás szerint célként a Grand Canyont… első sorban, aztán jöhetnek tovább a többiek is. És amíg a fizikumom engedi, amíg nincs, ami hátráltasson, legyen szó a korról vagy egy esetleges sérülésről, addig eszemben sincs valami seggen ülős dolgot és munkát találni magamnak. Nem csak azért, mert nem lenne hol levezessem az adrenalint, nem csak azért, mert nem tudnám csitítani a kalandvágyamat. Egyszerűen nem lennék boldog… erre pedig nyilván sokan megint csak fanyalognának, mondván ki az, aki a mai világban igazán boldog lehet? Én viszont nem fogok az efféle törekvéseimből visszavenni csak azért, mert másnak savanyú a szőlő.
Hosszú okfejtésére bólintok.
- Csak az se mindegy, hogy ki mit és mennyit kérdez, mert ezzel is vannak alapvető problémák. És itt most nem nyelvtani és minden egyéb problémára gondolok, de sok ember azt se tudja, hogy hogyan tegyen fel úgy kérdést, hogy az értelmezhető, lereagálható legyen, de főleg ne sértő – nem azt mondom, hogy nekem nincsenek illetlen kérdéseim vagy olyanok, amik nem elég átgondoltak, esetleg nem tudom jobban megfogalmazni és bántónak tűnik. De igyekszek mindig odafigyelni a másik lelkivilágára, és ha már érdeklődök felőle és olyan a szituáció, akkor többször átgondolom azt a kérdést – van az a szint amikor azt mondom, hogy ne is érdeklődjenek egymás iránt az emberek, inkább üljenek egymás mellett, mert csak sértődés és fájdalom okozás lesz belőle és lesz még egy vagy két olyan ember, aki elkönyveli magában, hogy az emberiség elveszett. Mint most mi – nevetek fel. Nem az egymással való kommunikációnk révén jutok erre a következtetésre, legalábbis nem olyan értelemben, hogy mi is tagjai lennénk a beszélgetésre és kommunikációra képtelen rétegnek. Egyszerűen túl sokat tapasztaltunk már. Mindketten beszédes, érdeklődő, kíváncsi emberek vagyunk a magunk természetességében és visszafogott módján. Olyanok, akik valószínűleg túl sokszor ütköztek már falba az elmúlt időkben, ha új ismeretségről volt szó. Meglepő, hogy ezek alapján mégse fogalmazódott meg bennünk nyílt előítélet a másikkal kapcsolatban. Nekem nyilván nem lett volna okom rá, de az ahogy Noah felkonferált ott a kocsik köré gyűlő tömegben, Savinak rólam akár még lehetett is véleménye. Mert lehet, hogy volt.
- Tényleg nem – vallom be, majd megvonom a vállam – viszont van, hogy elég egy-két apróságra odafigyelni, hogy hamarabb észrevegye az ember azt, amit más rejtegetne előle. Szem, kommunikáció – beszédes szemei vannak. Értelemről árulkodnak, és nem ragyogtak fel abban a pillanatban, ahogy egy nem épp Quasimodo kinézetű ember ült be mellé a kocsiba. Kiindulva a pincérnőből és sok már nőből, ma már a puszta tekintetükkel képesek lennének levetkőztetni az embert. Lehet mondani, hogy milyenek a férfiak, de egy-egy nőről is tudnék érdekes, egészen meghökkentő mesedélutánokat tartani. Az, hogy Savannah majdhogy’ teljes mértékben közömbös maradt velem, és tényleg nem a külsőségekre alapozott, ami sokat elmond egy nő jelleméről és tartásáról. És akkor ott a kommunikáció, ami alapján megkérdőjelezni se lehet az ő részéről az értelemet, a lelki és mentális intelligenciát. Talán abban a pár percben volt csak egy szép „mai könnyű nőcske”, amíg beültem mellé, és nem kezdtünk el beszélgetni egymással.
Ellenben a pincérnővel kommunikálnom se kell, hogy tudjam, minden tekintetben messze különbözik tőle és ha megszakadnék se lennék képes két értelmes mondatot váltani vele, ami többet takar az ételrendeléstől.
- Azt hiszem életem végéig hálás leszek neked, hogy megmentettél egy ilyen kellemetlenségtől – nevetve nézem végig ahogy vidáman elcsicsergi, mi mindent tett most azzal, hogy nemes egyszerűséggel egy kapcsolatot kamuzott neki. Elsőre nyilvánvalóan furcsán hatottak a szavak a szájából az egész estén át tartó kommunikációnkra való tekintettel, de hamar leesett, hogy mi a terv, így már-már teljes kényelembe helyezve magam állok neki a rendelt vacsorának. Egy kérdés viszont még így is kikívánkozik, és hülye lennék nem feltenni neki.
Merőben másabb életet él, mint sok más lány, akiknek természetes közegük a barátnők milliója, ellenben vele, aki napi szinten fordul meg srácok között, és az elmondása alapján egész életében azok vették körül. Meglehet, hogy neki ez a természetes, egy apának viszont nem biztos.
Harapva a szendvicsből dőlök hátra, hogy a kaja helyett rá tudjak figyelni. Mikor viszont egy pillanatra elhallgat és nyel egyet, már lendíteném a kezem, hogy ha nem akar beszélni róla, akkor ne tegye, mégis még az előtt folytatja, hogy megállíthatnám.
Látom rajta, hogy mindezt kimondani és egyáltalán beszélni róla valakinek, pont olyan, mintha egyfajta régóta őrzött, de belülről emésztő titkot mondott volna el olyan embernek, akire tudja, hogy mind ezt a terjedelmes információt rábízhatja. A mondandója végén mégis szemöldök ráncolva billentem félre a fejem.
- Miért? Mármint… - köszörülöm meg a torkomat és előre dőlve az asztalra támaszkodok két könyékkel – miért lenne olyan nehezen megemészthető, ha a pilótája lenne a választottad? Ez továbbra is annak tudható be, hogy ennyire távol akar tartani téged a versenyzéstől, akár még egy kapcsolat keretein belül is? Vagy összességében inkább óvna attól, hogy fájdalom érjen, ha esetleg a versenyzőjével történne valami, aki, mint mondtad – intek felé – akár a barátod is lehetne – újabb kérdések sora az apjára irányulóan, és újabb olyan gondolatok, amiket meg akarok érteni, mert egyre érdekesebbé válik számomra az, ahogy az apja hozzá áll Savannah életéhez, hiába, hogy felnőtt már – és akkor gondolom vele nem is sikerült semmi komolyabb dologba belekezdeni – arról nem kíváncsiskodok, hogy kiről, melyik pilótáról van szó, mert ehhez már végképp semmi közöm és nem is igazán akarom tovább borzolni az idegeit.
- Valahol üdítő lehet ennyi ember között felnőni, mert gondolom így történt. De nem érzed kicsit fojtogatónak is? Hiába, hogy neked ez a természetes, mégis ennyi figyelő szem… – mindig csodáltam az ilyen összetartó csapatokat, nekik pedig volt is okuk arra, hogy a tökéletes összhang tökéletes hangulatot, barátságokat és egyéb kötelékeket eredményezzen. Ettől függetlenül nem lehet egyszerű ennyi ember kitüntetett figyelmét élvezni.
Kérdésére elmosolyodok, fejemet ide-oda ingatva piszkálok meg egy krumplit a tányéromon, amit azután a hozzá kért öntetbe mártok.
- Nem… nem fogok neked hazudni, két komoly kapcsolatom volt eddig, az egyik barátságból alakult ki, de miután vége lett, arra fogtuk, hogy a fiatalos hév elvitt bennünket a zölderdőbe. Amikor tizenhét, tizennyolc éves korában, vagy hamarabb, embere válogatja, az embernek elkezd kialakulni az ízlése a másik nem irányában, vagy épp az adott nemében, mindegy ebbe most ne menjünk bele, a mai világban már minden is lehetséges – nevetek fel, és csak azért helyesbítem magam, nehogy valaki lefülelje mellettünk, hogy az én értelmezésemben egy kapcsolat két alkotó eleme kizárólag egy férfiből és egy nőből állhat – mi akkor azt gondoltuk, hogy ez akár több is lehet puszta barátságnál… én csak ilyen irányba „tévedtem el”. Bár annak se nevezném, mert együtt voltunk másfél évig. De sokkal fontosabb volt a barátságunk, és akkor még eltudtuk úgy „intézni” a dolgot, hogy ma már jót mosolygunk a történteken. Viszont soha nem feledném azt az időszakot se, sok dolgot határozott meg az életemben. Majd pedig egy két éven át tartó párkapcsolatban éltem idén év elejéig – elkomoruló hanggal sütöm le a tekintetemet. Érdekes, hogy még mindig fáj róla beszélni - Fogalmazzunk úgy, hogy néhány éve nincs lehetőségem hiába szeretni valakit. És nemcsak, hogy nem volt lehetőségem, hogy úgy legyek szerelmes valakibe, hogy tudom, nem lesz belőle semmi, de nem is adok esélyt egy ilyen opciónak. Nem is tudom, ezt plátói szerelemnek nevezik-e, de szerintem nem lennék képes az ilyesmire…miért kell, hogy jobban fájjon? Ez rátok nőkre inkább jellemző – mosolyodok el végül.

Mathieu & Savannah

-   Hajaj! Úgy kortyolgatok meg gurgulázok, mint a profik – ez közel sem igaz, de szeretem élvezni az ízeket, és ha már jót iszok, akkor adjam meg a módját, ne csak leborítsam a torkomon és vigyorogjak a poharat tartva, hogy „kérek még!” Persze, kérhetek, de akkor se egy málnaszörp.
-   Az az igazság, legalábbis nekem ilyen tapasztalataim vannak és inkább az olaszok részéről tudok nyilatkozni, hogy azok, akik ilyen aprócska, családi borászatokat vagy éppen éttermeket, fogadókat üzemeltetnek, ők nem is igazán azért csinálják szerintem, mert kiakarnak törni a saját maguk közegéből, vagy világmegváltó terveik lennének. Egyiküktől se hallottam, hogy bárkivel is felakarnák venni a versenyt, egyszerűen csak ebbe kezdtek bele talán már generációkra visszamenően. Ez egyfajta kötelesség és élvezet is számukra. Nekik pedig pont elég az, hogy aki arra jár turista, az egy kellemes, jó élménnyel távozzon tőlük, vagy a helybéli kis üzletekbe beviszik azt a néhány palackot eladásra. Nekik sokkal fontosabb a boldog tekintet, a mosolygós arc. Lehet, hogy náluk nem több százan fordulnak meg egy hónap alatt, csak tizen-huszonnéhányan, vagy nem hordókban viszik el a bort, de nekik már az is sokat számít, ha valaki megy, és látszik, hogy elégedetten távozik – szelíd mosollyal gondolok vissza egy régi, kellemes emlékre, amit azóta is felemlegetek és nem csak a jó borok vagy a pazar kilátás miatt, ami az olasz vidékekre nyílt, hanem az elsőosztályú ellátás miatt is. Egy végtelenül kedves és bájos, elképesztően szorgalmas idősödő házaspár nyaralójában töltöttem el néhány haverral két éjszakát, és bizton állíthatom, hogy az ilyesfajta élmények határozzák meg leginkább az ember későbbi választásait, de még az elmesélt történeteket is. Mert máig többet gondolok arra a két éjszakára, a fogadtatásra, a kapott figyelemre és a pazar házias ételekre, mint egy több csillagos szállodában eltöltött időre, amiből volt már kismillió az életem alatt.
-   Mindenki csak addig okos tudod, és addig nagy a szája, amíg meg nem történik az első baj és rájön, hogy azért neki nincs benne úgy a lábában és a kezében az autóversenyzők morálja. Lehet, hogy józan paraszti ésszel könnyű kigondolni dolgokat, de véghez vinni nem biztos – én is elég régóta vezetek, mondhatni már idő előtt volt szerencsém volán mögött ülni. Jól és biztosan vezetek el egy sportautót is. Az én generációm és mondhatni, az én fajtám már az autókban nő fel, de soha még csak meg se fordulna a fejemben, hogy olyan hajmeresztő dolgokat műveljek, ami egy versenyzőnek például szó nélkül, a legkisebb erőfeszítések nélkül menne. Egy utcai autót a mai technikákkal nem nagy kunszt elvezetni és megint kezdünk egyre inkább visszakanyarodni oda, hogy a fejlődő technika már a vezetésben is elbutít minket. Ahhoz pedig, hogy kijelentsem, igazán jó sofőr vagyok, még szükségem van jó néhány év tapasztalatra -   na persze van, aki abból se tanul – teszem hozzá vállvonogatással, mert ilyenre is van példa: Noah - A sportok világa szerintem mindig ilyen volt és ilyen is marad. Egyik fajta mozgásformát űző leszólja a másikét. És ami még feltűnt, hogy sokaknak addig sport a sport, addig számít valamit, amíg kilométerben mérik a megtett távot, rúgni kell a labdát vagy egy fejnél nagyobb az a labda, esetleg látszanak a duzzadó izmok, mert „abban ott van a munka”. Sokan például a teniszt se tekintik nagy kihívásnak, nincs is benne nagy labda meg nem felfújt izmok kellenek hozzá, de azért én szívem szerint kötelezném őket arra, hogy kimerülésig játszanak három, négy vagy akár hat órán keresztül, mondjuk a tűző Napon - elég megnézni egy-egy szervát, hogy mekkora erővel, milyen sebességgel ütik a labdát, arra hogyan reagál a másik, és hogy ez mekkora erőkifejtést jelent, miféle izmokat mozgat meg, milyen lábmunkára, láberőre, állóképességre van szükség. Én teniszezni és focizni is elszoktam járni a srácokkal és nem fogok hazudni, bár tagadhatatlan, hogy egyiket se úgy műveljük, mint a „nagyok”, de egy jó kis teniszmeccs mellett a focipályán való szaladgálás és egyszer-kétszeri sprintelés meg se kottyan. Függetlenül attól, hogy sokszor jobban esik, az utóbbi.
Savannah minden szavával egyetértek.
-   Hát! – csapom össze a tenyereimet lelkesedve – ezer szerencséd, hogy ha balettozni nem is tudnálak megtanítani, de a hegymászásban még segíthetek – egészen szürreális elképzelnem magamat, mint balett…táncost? A férfiak is balerinák? Vagy ők minek számítanak? Lényegtelen, ilyen tekintetben nem tudok a rendelkezésére állni. De, mint azt már korábban is ajánlottam, sok minden másban akár még a segítségére is lehetek. Lehet, hogy sokat jártattam itt a számat a magukat polihisztoroknak képzelő balfácánokról, de valamilyen szinten engem is annak lehet nevezni. Engem sokkal inkább a kíváncsiságom, a folyamatos tenni akarásom visz rá arra, hogy minél több dolgot akarjak megtanulni. Amikor nem volt lehetőségem a srácokkal lemenni focizni, mert mindenkinek más dolga volt, akkor kerestem mást. Így tanultam meg teniszezni vagy a röplabdázni. Idővel pedig tapadt rám a tudásvágy, minél több dolgot akartam elsajátítani egy adott sporton belül, és ottragadtam egyiknél, másiknál. Ennek köszönhető, hogy sok mindenhez értek, mihez jobban mihez kevésbé, ha a testmozgásról van szó. De hétköznapi életben is megállom a helyem ezer fronton. Viszont ehhez olyan beállítottságú embernek is kell lenni, hogy vevő légy minden újdonságra, másra, mint amikkel eddig lehetőséged volt foglalkozni.
-   A-a – rázom meg a fejem, még a mutatóujjamat is megrázom magam előtt – én a másik fajta vagyok – pillantok rá vigyorogva – aki mindenkit érdekel, de soha nem érdekli senkit az, amit mondok. Ez azért kicsit szomorú nem? – fényképezgetni, cikkeket írni na azt tudnak rólam, és előállítanak általuk botrányhőssé. Na de azt, hogy legyen valaki, aki megkérdezi, hogy nekem mi a véleményem vagy szeretnék-e nyilatkozni bármiről, olyannal még nem találkoztam.
Az én kommunikációm általában attól függ, hogy a másik fél hogyan áll hozzám, bár ettől az esetek többségében ma már igyekszek eltekinteni és mindenkivel, mintha tiszta lappal kezdenék, úgy indítok: soha nem tudhatjuk, hogy kinek éppen mi nyomja a lelkét, ami miatt úgy viselkedik, mintha lenyelt volna egy sündisznót. Pasi létemre érzékenyebb embernek tartom magam a nagy átlagnál, de mára megtanultam, hogy ne vegyek magamra dolgokat, ne akadjak fenn egyes kérdéseken, mert nem éri meg. Ez viszont nem mindig ilyen egyszerű. Sokan nagyon jól tudják, hogy kell egyből hátba szúrni a másikat és úgy ártani neki, hogy az mély nyomot hagyjon.
A fejemet csóválva ciccegek.
-   Ennyit a bizalomgerjesztő kisugárzásomról – nevetek szórakozottan. Nem veszem magamra.
Nem szabadna, hogy az embernek a puszta külső adottságai, hogy mennyire néz ki jól vagy sem, elvigyék a másikat a zölderdőben. Mert azt megtanultuk már szerintem mindannyian, hogy minél szebb, minél szemrevalóbb valaki, annál szimpatikusabb is lesz. Automatikusan jobban húzunk a szép emberek felé. Viszont van az a réteg, akinek a szimpla kisugárzása árulkodik arról, hogy milyen ő. Így még a legszebb nőket, a legjóképűbb pasikat is messze el lehet kerülni, ha látszik rajtuk, hogy elborzasztó a modoruk. Nekem mindig azt mondták, hogy az a rohadt nagy mázlim, hogy üvölt rólam, hogy könnyű kijönni velem… „túl szelíd a tekintetem”. Ezért kötök gyorsan barátságokat, ezért vagyok képes szinte bárkivel beszélgetésbe elegyedni. Nahát úgy néz ki, hogy ez nem mindenkinél jön be és még így is akadnak szép számmal olyanok, akik nem szimpatizálnak velem.
-   A hibbant haverom néha úgy tesz jó dolgokat, hogy észre se veszi, vagy bele se gondol… bár az is igaz, hogy a baromságai is nagy általánosságban így verik ki mindenkinél a biztosítékot – a mi mai incidensünk se vagyok benne biztos, hogy milyen mértékben voltak a részéről átgondoltak, mennyire esett le neki az, hogy kivel állt le kekeckedni azután, hogy lehámoztam őt a másik idiótáról. Egy pillanatra mintha láttam volna a szemében, hogy fingja sincs arról, hogy ki vagyok, a következőben viszont ott volt a felismerés, de mégis emelte a kezét. Igaz, nekem a múltunkra való tekintettel még jár egy maflás tőle, de azért jobb szeretném elkerülni, hogy átrendezze az egész fejemet.
Úgy tűnik, hogy mégis sikerült olyan szinten megkedveltetnem magam Savannahval az általa említett kezdeti unszimpátia ellenére, hogy most ő kel a védelmemre és ment ki egy igazán kellemetlennek tűnő csávából, amibe a pincérnő kezd el beletaszítani bennünket. Bár, nem vagyok benne biztos… lehet inkább saját magát menti a gyilkos tekintetektől. Mindegy is, én hálás vagyok neki. Függetlenül attól, hogy egyedül vagyok, mint a kisujjam, a testem köszöni szépen, de nem kér az ilyesfajta lehetőségekből most, hiába, hogy sok srác valószínűleg kapva kapna a lehetőségen, hogy egy nő kis híján levetkőzteti a szemeivel.
Nem érzem magam pofátlannak az újabb kérdések miatt. Teljesen őszinték és csak érdeklődök, ha annyira zavarná vagy kellemetlennek tartaná, nem válaszolna.
-   Oh, wow! – szakad fel belőlem, mikor a csók szóba kerül – akkor ez… - körözök magam előtt a kezeimmel, két mutatóujjamat egymás felé tartva – ha ennyire megzavarta, nem nevezném csak egy amolyan, a győzelem hevében, hirtelen felindulásból elkövetett merényletnek. De lehet, hogy máshogy értelmezem – nevezem meg furcsán a csókot. Soha nem voltam még olyan helyzetben, hogy valakit puszta felindulásból, örömből akarjak megcsókolni. Az ilyen valamiért mindig, ha nem is alantas, de kellemetlen volt számomra, ennyi erővel bárkit körbe nyalogathatnék, nem is kell, hogy egy csinos lány legyen az. Az viszont tény, hogy régre visszamenően vannak bizony, illetve voltak olyan versenyzők a mezőnyben, nevezzük nevén James Hunt, aki például tényleg falta a nőket és nem riadt vissza a testiségtől is, tök mindegy, hogy ki állt mellette – a hírnév ára? – kocogtatok hozzá egy sültkrumplit a tányéromhoz, majd bekapom – minden esetre itt most tényleg úgy érzem, hogy apádnak jó volt a szimata… sántít nekem ez a sztori.  
A nagy család képe és az, hogy mennyire őszinte és szép, ahogy beszél róluk, hiába, hogy nem köti őket össze rokoni vér, megmosolyogtat. Mégis… ha csak a saját családomhoz hasonlítom, ami ilyen téren „igazi”, egyfajta irigységet érzek. Inkább szégyent. Mi hiába voltunk és vagyunk népes család, minden túlzás nélkül állíthatom, hogy nem a színtiszta szeretet tart össze bennünket, hanem az érdek, az elvárások, a kötelességek, a hatalom és a vagyon. Talán innen a gondolat, hogy akár fojtogatónak is érezheti a nagy tumultust.
- Szerintem az emberi agy nagyon erős. És nagyon erős dolgokat képes vizualizálni, elhitetni olyan dolgokat az emberrel, ami nem valós. Ez csak az én véleményem, de egy plátói szerelem is hasonlóan nagy károkat tud okozni a lélekben, főleg, ha az az ember gyenge vagy instabil érzelmileg. Bár… szerintem annak is megvan az oka, hogy miért alakulhatnak ki ezek a plátói vonzalmak – láttam én már embereket összetörni emiatt. A viszonzatlan szerelem mérgező és súlyos. Nem hagyja, hogy az ember megmaradjon a realitás talaján.  
- Önmagában tényleg jó volt mind a két kapcsolat. Mindkettő másként – össze se lehet hasonlítani a kettőt. Az egyik még igencsak fiatal, tinédzserkori szerelem volt, a másik már annál komolyabb, tele ígéretekkel – viszont ahogy vége lett… – és valószínűleg sejtheti, hogy nem arról van szó amelyikről én magam nyilatkoztam, hogy baráti maradt a viszony – az sajnos feledteti még a legjobb, legszebb emlékeket is. Mondanom se kell, hogy köze volt ahhoz, hogy a firkászok hogyan állítanak be engem, kikkel hoznak állandóan „kapcsolatba”. Ilyen tekintetben meg is értem, hogy elege lett, én viszont nagyon nehezen viseltem, hogy az egyetlen ember, akire igazán számítottam, elkezd megkérdőjelezni. És az se igazán segített, hogy a bátyám balesete és ez az időszak nagyjából egybe esett. Ilyen tekintetben néha elgondolkozik az ember, hogy megéri-e a fájdalmat az a néhány boldog év? – nagyon nehéz volt már együtt lenni, de ugyan ilyen nehézséget okozott a különválásunk is, amit sokszor még most is nyögök. Viszont amilyen az élet, úgy a szerelem is hasonló dolgokat tesz. Egyszer a keblein melenget, másszor pedig beléd rúg még egyet akkor is, ha már földön fekszel.
Szemöldökömet ráncolva pillantok rá az asztalról.
- Tudod mit? Lehet ki kellene próbálnom ezt a plátói dolgot – vigyorodok el, majd megrázom a fejem – szerintem te pont az a fajta lány vagy, akinek nem kell "álmodoznia" egy kapcsolatról, hamar itt lesz az. Valószínűleg már sok száz másik srác összetette volna érted a kezeit, csak te nem érezted úgy, hogy abból a sok százból bármelyik is illett volna hozzád. És ezzel nem téged hibáztatlak, ne értsd félre! – mentem a menthetőt, mielőtt még ez jönne le belőle – csak a tökösség mellé talán másra is szükséged van. De gondolj a nagy sztárokra… lehet meg se született még a nagy Ő-d. Maximum, ha egyikünké se érkezik meg a matuzsálemi korunk előtt, majd sok év múlva ücsörgünk egymás mellett valahol és elsírjuk a kínjainkat – rázkódik meg a vállam a visszafojtott nevetéstől.
Tekintetem a tányérjára siklik, miután eltünteti a szendvicsét.
- Na? Ugye jobb volt, mint egy Meki? – az én fele rendelésem még a tányéron van, jóformán csak a krumplit ettem meg és néhány falatot a szendvicsből, de amennyit dumáltam, lehetőségem se volt folytatni – tudod – időzik el rajta a tekintetem egy kis ideig – örülök, hogy megismertelek.  

Mathieu & Savannah

Vallomása először meghökkent, ami gyaníthatóan az arcomra is kiül, de aztán csak egy szelíd mosoly jelenik meg a szám szegletében, s mint aki nagy hirtelen nem is tud mit kezdeni az információval, az ölemben pihenő kezeimre pillantok, majd vissza a szemeibe. Kíváncsian csillognak, szinte vágyakozóan, mint azoké a kislányoké, akik esténként a paplanjuk alatt várják az újabb hercegnős mesét. Hát ebben a mesében nincs se hercegnő, se herceg se pedig sárkány, de van rengeteg sok bor, és annál több jó kaja.
- Szerintem pont a legjobb kapcsolatokkal rendelkezel ahhoz, hogy ha nyitott vagy rá, akkor megtudd, milyen is egy ilyen hely – biztatom őt, s ha tud olvasni a sorok között, akkor sejtheti, hogy mire próbálok kilyukadni vagy utalni. Többek között a Ferrari kötelékre, mert az már sokkal inkább meglepő, hogy a Ferrari olasz… na de annyira olasz, hogy valószínűleg az egész nemzetről ez jut eszébe elsőként mindenkinek és már csendülnek is a fülekben a Forma 1-ben olyan sokat hallott és jól ismert dallamok, mely az évek alatt összeforrt a piros színnel. Az olaszokról pedig mindenki tudja, hogy hogyan étkeznek, mit esznek, milyen körülmények között… családiasan, hangoskodva, házias ízekkel. Hogy létezik, hogy ez a lány még nem tapasztalta meg, hogy milyen az igazi, olasz vidéki vendégszeretet? Egy jó, Nonna féle ebéd, ami után kigombolt nadrággal is alig tud szuszogni az ember?
Én is ahhoz vagyok szokva, amihez ő. Viszont én időről időre megteremtem magamnak a lehetőséget arra, hogy más dolgokat is megtapasztaljak és lejjebb adjak a luxusból. Más élmény, más világ a szőlőlugasok közötti bolyongás, a szabad ég alatt vacsorázás miközben kisebb-nagyobb lámpások világítanak csak az asztalon, hogy lásd is, amit eszel. Más, mint arról beszélni, hogy melyik vadonatúj szállodát hódítottuk meg a családunkkal és milyen különleges gourmet vacsorában volt részünk. Persze, ez is egyfajta élmény, sokaknak pedig ez lenne a valódi csoda, ha megengedhetnék maguknak az életük folyamán legalább egyszer.
Megrázom a fejem.
- Nem vagy ostoba, egyszerűen nem volt még lehetőséged arra, hogy megtapasztald. Emiatt nem kell ostobának érezned magad. Én csak kívánni tudom, hogy egyszer te is megtapasztald, hogy milyen távol a világ zajától, idegenekkel leülni egy asztalhoz – mosolygok rá, majd a telefonomat elővéve keresem elő a csepp kis hely nevét és címét – nekem annak idején az internet bugyrait kellett felkutatnom, hogy rátaláljak… - vallom be vigyorogva, majd Instagramon megkeresve őt, továbbítom neki – ha egyszer arra jársz, nézz be hozzájuk. Már csak egy jó ebéd miatt is megéri.
Azt nem garantálom, hogy neki is olyan emlékezetes pillanatokat fog okozni, mint nekem, nyilván mindenkinek más az ilyen irányú érzékenysége és ami nekem csoda, neki nem biztos, hogy az lesz. De abban biztos vagyok, hogy különleges lenne számára is.
- Egészen megdöbbentő, hogy sokan még mindig elhiszik, vagy inkább azt képzelik, hogy attól még, hogy egy ember nem úgy néz ki, mint egy agyon szteroidozott Hulk, nem lehet sportoló, vagy nincs jó kondiban – ingatom a fejem. Én is azon alábecsültek közé tartozok, aki, ha ruhát vesz magára, főleg egy lazább pólót vagy zakót, akkor nem feltétlenül lehet megmondani rólam, hogy tulajdonképpen igencsak aktív életet élek a sportok terén. Csak én nem azért járok le az edzőterembe, hogy pumpáljak és olyan combjaim meg karjaim legyenek, mint másnak a dereka – ahha, az ilyeneknek szívesebben ütögetném a fejét a labda helyett. Nem. Ez a „te sportod én sportom, ez izgalmas ez unalmas” szerintem örökéletű probléma lesz. De nyilván mindenki a másik idegelésével van elfoglalva, meg a viszály szítással - az ember ilyen. Mindig szeret csámcsogni valamin, vagy épp kekeckedni és a hangját hallatni. Az én társaságomban is vannak ilyenek, akik se nem sportemberek, se nem kimondott sportszeretők, ellenben nagyon szeretik hangoztatni, hogy „bezzeg a foci” vagy „de hát a boksz”… az ilyenekkel inkább le se állok, nem megyek bele értelmetlen, buta vitákba, inkább keresünk mást amiről beszélni lehet.
- És ez még a jobbik eset, mert ott a másik véglet, hogy meg se hallgatnak, nem is érdeklem őket, bezzeg a pletykákat azokat imádják és azt mindig elolvassák vagy meghallgatják – na az ilyeneknek szoktam én, ha csak képletesen is de bemutatni vagy éppen ajtót mutatni. Az emberek furák. Jó emberismerő vagyok, általában az első fél órában, órában, ha tart addig egy beszélgetés, sikerül leszűrnöm az adott személyről azt, hogy megéri vele kezdenem, vagy sem? Azt, hogy tényleg, mint ember érdeklem, mint egy lehetséges barát, vagy többre vágyik, fel akar szedni vagy magát akarja felszedetni velem?
Viszont emellett naiv is vagyok. Iszonyatosan naiv, és képes vagyok a legnagyobb pofára esések után is esélyt adni valakinek, hiába tudom, hogy megint csak zsákutcába fogok futni vele kapcsolatban, de legalábbis okozni fog néhány kellemetlen pillanatot. Mégis, valamilyen oknál fogva tök mindegy, hogy hányszor vert nyakon az élet, még mindig hiszek az emberi jóságban, abban, hogy eredendően mindenki jó, csak épp a külső tényezők alakítják őt olyanná, amit sokan ki nem állnak. Egyszer-egyszer beszokott jönni a számításom és az, akinek második esélyt szavazok, az tényleg rá is szolgál a bizalmamra.
Savannah más, és jó esetben pont a hozzá hasonló emberek szoktak úgy bekerülni a baráti társaságomba, hogy az nem csak nekem, de mindenki másnak olyan, mintha ezer éve közöttünk lenne. Ő az a lány, akiről eltudom képzelni, hogyha nem lennének nagyratörő vágyai a versenyzéssel kapcsolatban, ő is ott ülne velünk a hajókon egy-egy nyaralás alkalmával, jönne velünk világot látni, szórakozni és megélni mind azt a számos és számtalan lehetőséget, amire időt kerítünk magunknak. Olyan, mint mi, mindannyian. Fáradhatatlan és kalandvágyó, sziporkázó- és kíváncsi természettel. Nemcsak, hogy illik közénk, de még fel is dobná a mindennapjainkat a puszta jelenlétével.
- Hát akkor – vonok vállat egyszerűen, tekintetem az arcát fürkészi, mintha olyan dolgokat, olyan érzelmeket igyekeznék leolvasni a vonásairól, amit talán nem szívesen mutat ki – ha nincs min agyalni, ráadásul nem vagy kíváncsi bizonyos részletekre, akkor nincs is miről beszélni – zárom rövidre. Nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát, vagy azt gondolja, hogy kukacoskodva mindent is tudni akarok olyan dolgokról, amihez nyilván semmi közöm. Látom rajta, hogy rosszul érinti a téma annak ellenére, hogy már túllendült rajta az elmúlt években, mégis olyan sebeket hagyhatott maga után az eset, amelyeken keresztül talán tanult valamit az élet ezen oldalából is, viszont mindig kísérteni fogja. És az ilyen esetek segítenek abban, hogy az ember lánya ne is akarjon hinni a lányos dajkamesékben.
- Vagy amíg rá nem jössz arra, hogy álomvilágban élsz, aztán belelóg a kezed a bilibe és csúnyán felébredsz. Egy ponton talán mindenki rájön arra, függetlenül attól, hogy együtt látja vagy sem az áhított személyt másokkal, hogy fel kell nőni... ki kell nőni a képzelgésekből és az ábrándokból. És az a baj, hogy szerintem egyre inkább kitolódik az álomvilágban élők korhatára, és egyre többen is vannak ilyenek. Legalábbis a magam körében két véglet van…vannak, akik túl korán csaptak a lovak közé és már a sokadik párkapcsolatukat fogyasztják anélkül, hogy akárcsak egy is tovább tartana néhány hétnél vagy hónapnál, és ott vannak azok, akik nem tudnak elszakadni a gondolattól, hogy a tökéletes embert keressék maguk mellé és addig nem is hajlandók kapcsolatba „bonyolódni”, míg meg nem találják. Lehet, hogy ezzel rengeteg dologtól megfosztják magukat, de ők nem akarnak csalódni és érzik, hogy van valaki, akit nekik szánt az ég – vigyorogva mutogatok magam felé jelezve, hogy én is az utóbbi kategóriába tartozok, szégyen vagy nem szégyen – ha jobban belegondolok, talán én is álomvilágban élek és plátói kapcsolatba kezdek valakivel, plátóin elképzelem azt a valakit, aki lehet nem is létezik, de bízok benne, hogy egyszer megtalálom mert ő lesz a nekem való társ – szórakozottan nevetek fel, miután hosszan csűröm-csavarom a szavakat. Ez a plátói téma több módon is értelmezhető, lehet nem is kell hozzá egy konkrét személy, akit minden nap látsz, elég elképzelned valakit, egy szerinted hozzád valót és illőt, ami alapján elkezded keresni az igazit. A gyengébbek – attól függ milyen értelemben számít gyengének – kitartanak emellett és inkább a magányt választják, a bátrabbak pedig idővel felnőnek, beletörődnek, hogy túl nagy elvárásokkal nem lehet párt fogni maguknak, és lejjebb adnak az igényekből. Aztán úgyis ott lesz a tökéletlen tökéletes az oldalukon, ha annak eljön az ideje.
- És ha idővel már nem jó emlékként gondolsz vissza rá? Tudom, mindent megszépít az idő, és sok év elmúltával a legmostohább dolgokra is mosolyogva gondol az ember… de mi van akkor, ha olyanok azok az emlékek, hogy nem fogják ezt a mosolyt az arcodra csalni? – nem azt mondom, hogy képtelen lennék úgy visszagondolni Yvonnera és az együtt töltött két évre, hogy ne találnék benne jót. Viszont jelen állás szerint abban a fázisban vagyok, hogy mind az, ami szép volt, számomra kedves és felemelő, azt befeketíti mind az, ami ezután jött. De meg is fordíthatnám akár… lehet, hogy minden, amit megéltünk csak a pillanatnyi rózsaszín köd miatt volt szép, és most gondol bele az ember igazán abba, hogy basszus, ez minden volt csak jó nem – de természetesen – bólintok egy nagyot – nyilván megéri, minden megéri, ha más nem, legalább tapasztalatszerzés szempontjából is. A következőnél már tudni fogod, hogy milyen hibákat ne kövess el - más kérdés, hogy újra és újra elfogod, de… ezt tudjuk be az emberi hülyeségnek.
- Minket meg kibeszél majd mindenki más, hogy mégis, hogy a viharba maradhattunk így hoppon egy egész élet alatt? – amilyen az én szerencsém, még erre a forgatókönyvre is felkészülhetek, tekintettel arra, hogy milyen szarspirálba kerültem az utóbbi időkben. Úgyhogy lélekben már készülök arra, hogy ha nem is 18 macskával, mint a macskás nők – nem bírom a macskákat – akkor 18 kutyával fogok megöregedni. Minden esetre nem szeretném megvárni, hogy eme sanyarú sorsra jussunk mindketten, és csak bízni tudok abban, hogy olyan barátság köttetik közöttünk, hogy végig tudjuk asszisztálni egymás párkapcsolatát nem csak az esküvőkig, de annál tovább is. Idilli egy világ lenne.
- Hé, ne bántsd! – dorgálom játékosan – tudod, hogy hány emberi életet mentett már meg az elmúlt évtizedek alatt? Arról ne beszéljünk, hogy emellett hányat tett tönkre – nevetek. Elhízás, magas koleszterin, „műanyag zabálás” és más hasonló finomságok.
- Te most fenyegetsz? – vigyorogva biccentek a felém mutató ujjára – amúgy meg ne félj egy percig se, ha te nem jelentkezel, hogy készen állsz osztozni a cápákkal a fürdővizükön, akkor én megyek majd házhoz – úgy hiszem, hogy a búvárkodás, mint olyan, nem adatik meg mindenkinek az életben. Nyilvánvalóan kell hozzá némi lelki- és fizikai erő is, és el kell fogadni a tényt, hogy odalent idegenek vagyunk. Viszont egészen különleges élmény, főleg, ha olyan leletekhez merül le az ember, amit jó esetben csak fényképeken láthatunk.
- Azért bízok benne, hogy elég gyors voltam, vagy ha nem, akkor nem sokat láttak belőled a nagy tömegben – az hol érdekel, hogy engem lefotóztak? Az én szénám már így is épp elég szarul áll, még egy balhé már nem oszt, nem szoroz. Jobban aggaszt, hogy eljut az apjáig, hogy milyen helyen fordul meg a lánya. És itt már nem is a puszta fényképekről van szó, ami aggasztó lehet, hanem a sztoriról, amit köré kreálnak. Sebaj, írjanak bármit is, majd együtt kimászunk belőle.
- Bár, gyanús, hogy valamelyikünknek már háborogna a telefonja, ha tartanunk kellene bármitől is – olyan besúgó hálózatom van, amit sok bűnbanda megirigyelne. Justin áll az élén, ő tényleg naprakész minden olyan pletykát illetően, amivel fogást találhatnának rajtam. Most viszont csend van… na most vagy azért, mert nincs semmi, vagy mert felrobbanni készül a net is, amiért egy igazi nagykutya lányával kezdenek összeboronálni - jobb túlesni rajta. Nem? – sandítok rá, és azzal a lendülettel, hogy arrébb tolom magam elől a tányéromat, hogy az asztalra tudjak könyökölni magam előtt, már húzom is ki a zsebemből a telefont.
- Kérem, tegyék meg a tétjeiket – pötyögöm be gyorsan Savannah nevét a keresőbe. Ha ő rá nem fog kiadni semmit, akkor nyert ügyünk van. Legalábbis részben – az igen! – hümmögök a kismillió, általam még olvasatlan hírre, hosszú évekre visszamenően – szép kis bűnlajstromod van neked is… - ciccegek pimaszul. Nyilvánvalóan a fele ennek inkább a versenyzéshez köthető, mint az olyan jellegű „balhékhoz” és pletykákhoz, mint amit én tudhatok a magaménak. De, nyilvánvalóan semmiben nem lehetek biztos, amíg át nem futom őket… - aahha… - bukik ki belőlem, de mielőtt folytathatnám, már sötétítem is el a képernyőt a mellénk érkező pincérnő miatt.
- Elcsomagoljam? – pillant rám, miközben elém hajol, hogy magához vegye a tányéromat.
- Megköszönöm, és a süteményeket is külön-külön dobozba – biccentek, és hosszú ideje először vetek egy pillantást az arcára. Hálás mosollyal köszönöm meg, amivel mintha némi zavart generálnék nála az erőben, és már tovább is áll mindkettőnk tányérjával – tiszta apátok vagytok. Eddig fel se tűnt – mutatom felé a telefonom képernyőjét egy felugró cikkel, rajta a testvérével és az apjukkal – amúgy… nem találok semmit. Szinte hihetetlen, hogy ilyen jó munkát végeztem volna… nem létezik - motyogok az orrom alatt, és a biztonság kedvéért az érkezett üzenetek között is körbe lapozok, hátha ők már egyéb forrásból értesültek bármiről is.  

Mathieu & Savannah

Óvatos, kicsit talán szégyenlős mosollyal sütöm le a tekintetemet.
- Ez úgy fog hangozni, mint azok az idétlen idézetek amikkel tömik az emberek agyát, de, ha így is van… már ezért megérte ma, bocsánat – javítom ki magam rögtön, ahogy az órára pillantok egy vigyor kíséretében – tegnap felkelni, hogy valakinek valami új dolgot mutassak.
Savi és én jobban hasonlítunk egymásra, mint azt elsőre bizonyos lenne, gondolkodásmódban biztosan, ám az életformánk, még ha mindkettőnké a családunk nevén, az adrenalinon és a fáradhatatlanságon is alapszik, itt-ott jócskán eltér egymástól. Soha nem fogom tagadni, hogy mindig élveztem és ki is használtam a névvel, a családom befolyásával járó javakat. A pénzt, a kapcsolatokat, a luxust és nem vetettem meg soha egyiket sem, volt, hogy vissza is éltem velük, hiszen én se vagyok szent, de fiatal is bohó... na az igen. Viszont a természetemnél fogva mindig úgy vágytam az egyszerűbb, a kicsit megfontoltabb, takarékosabb és könnyedebb életformára, mint a hozzám hasonló, kiemelkedően jó helyzetűek sose. Az egyszerű, feltűnésmentes létezés, az elvonulás és az, hogy a háttérben lehessek és mellőzzek mindent, ami a csillogással, fénnyel és a pompával együtt jár, gyakorlatilag a lételememmé nőtte ki magát. Ezért is fordulhatok meg olyan, sokak szerint Isten háta mögötti helyeken, melyekről az elmúlt jó néhány percben beszéltünk.
Egy magunkfajta, mondjuk ki luxusban élő hajlamos rá és megfeledkezik élvezni az olyan élet nyújtotta apróságokat, talán soha nincs is lehetősége megtapasztalni, hogy milyen egy olcsó, eldugott, nyugis helyen nyaralni. Olyan helyen, ami nem nevezhető se turista paradicsomnak, sem pedig sok csillagos szállodának. Vagy azt, hogy milyen érzés szimplán beleharapni egy útszéli árustól vett „olcsó” hotdogba, ami köszönőviszonyban sincs a kaviárral vagy a friss homárral. Ezek mind-mind olyan dolgok, melyek már csak a puszta egyszerűségük miatt is, néha nagyobb örömöt képesek okozni, mint egy szalonból éppen kiguruló, „új autó” illatú Ferrari vagy egy flancos karóra. Ez utóbbiak csak egyfajta státusszimbólumok melyekről nem mondhatunk le, elvégre, hogy venné ki magát, ha egy neves francia diplomata kölyke nem az aktuális egyik legjobb autót vezetné, amit az elmúlt években a piacra dobtak?
Azt hiszem megtanultam, milyen valóban élni. Úgy élni az életemet, mint mindenki más, és ennek tudatában szeretném megtartani a számomra szükséges és elengedhetetlen egyensúlyt az életemben. Szeretnék a földön maradni minden természetességemben és az ez irányú lehetőségeimet keresni. Amíg pedig így érzek, sokkal előbb fogok megkeresni egy útszéli hotdogost, mint egy sok csillagos éttermet.
- Neked így és ez volt a természetes, a jól bevált…okod se volt arra, hogy változtass, ezzel pedig nincsen semmi baj – pillantok rá mosolyogva – ha boldoggá tett és nem volt hiányérzeted, akkor hol a baj? Viszont én különösen örülök, hogy így is történt, legalább hirdethetem a magam igéit egy olyannak, aki vevő rájuk – gyermetegen billentem félre a fejemet egy cinkos kis mosollyal. Mindig élveztem az olyan kirándulásokat, kitérőket, szállókat, melyekre sokan azt mondanák, hogy egy „Isten háta mögötti eldugott hely.” Sok esetben csak én érzem az ilyen dolgokat különlegesnek, másnak akár unalmas is lehet, amiért példának okáért ott az olasz földeken alig van térerő, nincs wifi, tehát nagy unalmában egy mai fiatal talán csak malmozni tudna és idegbajt kapni, mert nem tudja elővenni a telefonját egy kis pötyögésre. Bevallom, néha én is megbotránkozok rajta, de valahol én is modern mai fiatal vagyok – azt pedig margón megjegyzem, hogyha szükséged lenne egy barát társaságára a világ kincseinek felfedezésében és megismerésében, akkor tudod, hogy hol kell keresned – mert ha kell, én bárhova elmászok, felmászok, alámerülök, körbejárom, bejárom a világ legkülönbözőbb tájait és helyeit egy kellemes, és arra vevő személy társaságban.
- Teszem hozzá, azt, akinek nincs agya, márpedig én elég sok ilyet ismerek, talán jobban megdolgoztatja a sakk, mint egy combos, kétórás edzőtermi izzadás - nem kamuzok, sajnos túl sok olyan embert ismerek, akiknek nagyobb kihívást jelent gondolkozni, mint a nyakukba kapni a lábukat és lekocogni a futópadhoz valamelyik terembe, ahol különben is mit csinálnak? Egész nap csak ücsörögnek, trécselnek és voltaképp... nem csinálnak semmi érdemlegeset, foglalják mások elől a sporteszközöket. De Instagramra azért posztolnak napi ötven képet és sztorit, hogy mindenki lássa, hol vannak, mit csinálnak... mit csinálgatnak, pontosabban. Savannah szavai viszont elgondolkodtatnak - nagyon nyomorúságos élete lehet azoknak, akik csak másokkal tudnak foglalkozni - érdekes módon nekem soha nem volt arra időm, de még csak okom se, hogy mások ügyes-bajos dolgai felett izzadjak, vagy a más sportágat űző embereken élcelődjek és szórakozzak, az ő testmozgásukat szóljam le. Se az időm, se az emberségem nem teszi ezt lehetővé, és különben is, hogy jövök én ahhoz, hogy bárkit is leszóljak valamiért?
Szórakozottan, de halkan nevetek egyet a teóriáján.
- Tudod, én néha elgondolkozok azon, hogy mégis milyen lenne annak a valakinek az életét élni, akit ezek a pletykák teremtettek? Milyen lennék, ha tényleg olyan lennék, aki térül-fordul két nő között, ha minden ujjamra jutna egy és mással se lennék elfoglalva, mint a családi pénzek elköltésével? Ha tényleg egy francia hercegecskének tartanám magam, aki biztosan fennhordja az orrát és tökéletesen tisztában van az adottságaival… Azért egészen menő lenne elmondani magamról, hogy döglenek utánam a nők, és a „pénz tényleg nem számít”… – vigyorgok – de valahol azért örülök, hogy kisiklott az életem a tökéletes, "neve hű" Girardok között és kiütközött a többi másik vérvonal is rajtam – aminek nyilván apám látja kárát, de mit van mit tenni? Ez vagyok én, és ha rövid időn belül nem jut el ő is az elfogadás szintjére, akkor nagy pofára esésben lesz része. Mert én már nem fogok változni. Legalábbis nem úgy, ahogy ő szeretné.
Elmerengve hallgatom őt, s képtelen vagyok elnyomni egy sóhajomat, miközben hátra dőlök és a tenyereimmel komoly odafigyeléssel a hangerő miatt, a combomra csapok.
- Azt hiszem, hogy egy normális vagy egy párhuzamos világban te és én már rég egy pár lennénk – nevetek a fejemet ingatva. Nem elég, hogy nem élünk normális világban, de mintha a kezdetektől fogva tisztában lettünk volna mindketten azzal, hogy az összhang bár kifogástalan közöttünk és külső alapján se hajtanánk el egymást, én őt biztosan nem, az ő nevében nem beszélhetek, mégis sokkal másabb kapcsolattá alakulhat a miénk annál, amire sokan elsők között asszociálnának. Talán kevés az olyan ember a mai világban, mint amilyenek mi vagyunk, és ha az első pillanatban nincs meg a férfi-nő jellegű vonzódás, akkor már tudjuk, hogy a barátságon és a már-már testvériségen kívül más nemigen jöhet szóba. Savannah gyönyörű, mondhatni kifogástalan… számomra mégis az az elsődleges, ami a fejében és a szívében van, és bár ez alapján is mondhatnám, hogy egy jövendőbeli partnerként tudnék rá tekinteni, de, ezek együttese az ő részéről egy sokkal másabb jellegű, de hasonlóképpen mély érzést kelt bennem. Az pedig ahogy mi kommunikálni vagyunk képesek egymással, ahogy jóformán egymás gondolataira rezonálunk, a közöttünk lévő hasonlóságok minden apró ellentéttel megfűszerezve… bevallom, inkább mondanám azt, hogy egymás eltitkolt ikrei vagyunk, mint bármi más.
- És mint tudjuk, olyan, hogy tökéletes, nem létezik. Csak „számomra tökéletes”… hogy egyetértsek veled, csak arra van szükségem, olyan valakire aki elfogadja, hogy képtelen vagyok néhány óránál többet eltölteni a semmittevéssel, akinek nem derogál világot látni velem. Aki nem veszi zokon, hogy a barátaim is a családom tagjai, az életem szerves részei, ha férfiak, ha nők, és aki olyannak szeret, amilyen vagyok… Tökéletlen, rengeteg hibával, rengeteg mumussal az életemben, és aki mégse akar megváltoztatni, mássá formálni. Olyanná, amilyen nem vagyok – képtelen lennék láncra verve élni, és ha ezt a családom nem tudta elérni, ha ők nem tudnak állatként idomítani, akkor erre más sem lehet képes. Senki nem veheti el tőlem az életformámat és az elveimet, s miként nekem máshoz, úgy a szóban forgó személynek is alkalmazkodnia kell hozzám.
- Valójában a rossz emlékek is mi vagyunk, nem? A mi magunk döntései juttattak el hozzájuk, nem biztos, hogy csak hagytuk, hogy sodródjunk az árral... Ahhoz például, hogy az én, és Yvonne kapcsolata ilyen véget érjen, hiába hibáztatom őt sok mindenért, nyilván én is bőséggel kivettem a részemet abból, hogy most így álljunk. Ő más mellett, én pedig hoppon. És mivel ez számomra egy nagy kudarc volt, valamiért pont a negatív érzéseket erősíti fel vele kapcsolatban, mintsem a jókat. Nehéz a jó dolgokból építkezni, mint hagyni, hogy inkább a rosszakból tanuljak. Aztán ki tudja? – vonok vállat – lehet, hogy egyszer majd, ha újra találkozunk, nevetve emlegetünk fel minden szépet és jót – ha más nem is, ez a kudarc, ez a bukás segít abban, hogy túl tudjak lendülni valamin, amiben a végtelenségig képes lettem volna hinni, és akarni, vágyni a folytatást. Kellett ez a seggbe rúgás ahhoz, hogy felébredjek és rádöbbenjek arra, hogy az élet nem fenékig tejfel, hogy soha nem kényelmesedhetünk el a pillanatnyi jóban. De főként arra, hogy a konfliktusokat nem szabad a szőnyeg alá söpörni, hátha ott majd megoldódnak.
- Ha most lenne nálam valami ütős, akkor erre egészen biztos, hogy megemelném a poharamat – nevetek vele együtt, s bár tagadhatatlan, hogy a levezetésének ideje alatt komolyan tartanom kell vele a lépést és odafigyelni az Inception című filmbe illő csavarokra. Szükségem van rá. Szükségem van az olyan emberekre, mint amilyen Savi és tudom, hogy innentől kezdve elvághatatlan kötelék lesz közöttünk, amit nem ismer majd se időt, se távolságot. Így vagy úgy, de mindig visszafogunk térni egymáshoz, mert szükségünk lesz a másikra, a kommunikációra, és a mai világ szégyenére mondva, az értelmiségi beszélgetésekre.
- Nem nem nem, nincs az az isten, hogy én bárkinek is szerenádot adjak. Voltam már szar és kellemetlen helyzetben az életem során, nem is egyszer… de annyira még nem alázott meg senki, hogy például paradicsommal dobáljanak meg, és sanszos, ha én bárkinek az ablaka alatt nekiállok turbékolni meg énekelgetni, ennek nagyon hamar eljönne az ideje. Nem tépázták már meg eléggé az önbecsülésemet, hát én is adjak neki egy-két pofont? – pillantok rá elesetten, majd gonosz kis vigyorba kanyarodnak az ajkaim – úgyhogy ezt meghagyom neked. Amit tehetek, hogy addig megnövesztem a hajamat.
És ha már a megalázottságnál és kellemetlenségnél tartunk, az ő buzdítására ugyan, de nem vagyok rest előkapni a telefont és belekotorászni a net sötét bugyraiba, hátha felkerült már valami a mai kis incidensünkről. Akkor és ott a fejemet mertem volna tenni arra, hogy elég gyorsan reagáltam a történtekre, így jó eséllyel mindketten mentesülünk ma minden több rendbeli bűntettünk alól. Mostanra viszont nem vagyok már biztos benne, túl sok mindent történt, az emlékeim pedig…
A reakciójára szórakozott nevetgéléssel hőkölök hátra.
- Pedig azt se mondtam, hogy bú! – a diskurzust megzavaró pincérnővel a lehető legközömbösebben és minél gyorsabban igyekszek leegyeztetni a továbbiakat, és ahogy elhagyja az asztalunkat, már fordulok is vissza a telefonhoz, majd Savi felé mutatom a képernyőt.
- Azért arra fogadni mernék, hogy a bájodat az édesanyádtól örökölted… Bárhogy is nézlek – fordítom vissza magam felé – csinosabb és szebb vagy náluk, na! – horkantok vidáman, de már túrom is tovább a lapokat és különböző felületeket, hátha valahol szembe kerülök magunkkal. Ám úgy néz ki, hogy jobb munkát végeztem annál is, mint gondoltam.
- Hogy mi? Megmondom én neked – zárom le a képernyőt, a telefont pedig leteszem az asztalra – valószínűleg zökkenőmentesebb győzelmet arattál volna, mert nem paráztattalak volna be az idióta haverom miatt, akiből úgy tűnik, hogy okkal néztem ki azt, amit… nem kerültél volna szívinfarktus közeli állapotba, hogy egy idegenre kelljen bíznod a kocsit, aki ki tudja, hogy elbír egy ilyen géppel vagy sem? Elkerültünk volna egy-egy idegbajt az úgynevezett bulin, nem jutna eszembe még most is az a rohadt erős hányás szag, nem jártál volna lent Staten Island öbölpartjánál, hogy nagy merengve elgondolkodj az élet nagy dolgain és kérdésein, talán nem ébresztett volna senki furcsa gondolatokat benned az apáddal kapcsolatban, nem meséltél volna senkinek arról a kényes kis szituról azzal a sráccal, nem tudtad volna meg, hogy vannak még olyan pasik a földön akik nem a külsőd alapján ítélnek, és nem ettél volna meg egy ültő helyedben egy ekkora szendvicset – darálom jóformán egy lélegzetvétellel – kihagytam valamit? – talán még hozzáfűznék egy-két dolgot, de a pincérnő megint megveti mellettünk a lábait az összekészített dobozokkal együtt – hálásan köszönjük, és a számlát is kérnénk.
- Egyben fizetitek? – a kérdésre jóformán a hajam tövéig szaladnak a szemöldökeim, s megakadva, értetlenül pillantok fel a lányra, aki mintha szellemet látna, először lesápad, majd jól láthatóan leveri őt a víz. Nagy hirtelenjében abban se vagyok biztos, hogy miként kellene ezek után reagálni, ám mihelyst ellágyulnak a vonásai és pillog néhányat egy kis mosoly kíséretében, bólintok.
- Együtt vagyunk, úgyhogy igen, egyben kérném a számlát – az együtt szót pedig értse ahogy szeretné, de jól láthatóan ez visszacsalogatja őt a földre és már csattog is vissza a pulthoz.
- Mi volt ebben az információban olyan meglepő? Remélem azért nem néztem rá túlságosan gyilkos szándékkal – mert sajnos hajlamos vagyok a puszta tekintetemmel a pokolba küldeni akárkit, ha olyat mond, amivel megsérti a férfiúi büszkeségemet. Most nem voltak ilyen céljaim, de az esetben, ha a rendelés elején nem mondja az ember, hogy külön-külön számoljanak, miért tesz fel ilyen kérdéseket?    

Mathieu & Savannah

- Nem is kell, hogy csak azért, és azon felbuzdulva, hogy másnak az a diliflepnije, hogy akár napi szinten próbára tegye nem csak a saját béketűrését és a bátorságát, de vele együtt a testének a határait és a benne lévő plusz erőket is feleméssze. Emiatt nem kell, hogy más is, így te is hasonló hobbikat keress magadnak. Persze, szeretek bevonzani embereket, olyanokat, akik vevők rá. Ha látom rajtuk, hogy érdekelheti őket, akkor szónokolok és próbálkozok, hátha találok még egy olyan személyt, aki osztozik a hóbortjaimon. Ezért vagyok tele annyi és olyan baráttal, akik szó nélkül megjelennek reggelente az ajtómban és közlik, hogy „akkor most megyünk”. Hogy hova? – teszem fel a találós kérdést – nem mindig tudjuk mi sem, az akkor derül ki csak, ha odaértünk. Lehet falat mászunk, lehet hegyet, az is, hogy a sivatag szélén fogunk toporogni és verjük egymást fejét, hogy nem erre vagyunk berendezkedve. Vadvízi evezünk, vagy bármi mást csinálunk – igen, nálunk általában így indul a legtöbb hajmeresztő mutatvány. Valakinek kipattan az agyából valami, felvázolja nagyjából, hogy mire kell készülni és mi aszerint berendezkedünk. Vagy nem.
- Kipróbálni persze ki lehet mindent, főleg, ha esélyed és lehetőség van rá. Őrült lenne az ember, ha nem. De, ha csak egyszer is úgy érzed, hogy nem neked való, nem érzed jól magad úgy a bőrödben, nem komfortos, túlságosan megerőlteti a tested vagy szimplán unod, akkor ne csináld. Ennyi a titok nyitja, és megteremted a saját békédet és nyugalmadat. Igazság szerint, függetlenül attól, hogy ez az életvitelem már hosszú évek óta, és ez is inkább muszájból alakult így, mostanra átfordult egy teljesen más… „muszájba”, mert tudom, hogyha egyetlen egy percre is leállnék, ha nem fektetnék hangsúlyt az állandó testmozgásra, ha nem mennék, ha nem tennék sok-sok kilométert a lábaimba és nem foglalnám le magam ilyen vagy olyan módon, akkor biztos vagyok benne, hogy az őrület vinne el – nevetem el magam részben a kellemetlenségtől, részben pedig az elveszettségtől. Jó, egy leheletnyi komikusság is van benne, de éppen csak annyi, hogy nem tűnök tőle teljesen őrültnek – annyi minden van a fejemben mostanában, annyi minden történt az elmúlt hónapokban, amit egyszerűen képtelen lennék ép ésszel viselni és együtt élni velük hosszú távon, hogyha egy percre is leállnék, kisülne az agyam. Így hát nincs más módja, minthogy megyek, csinálom, mászok, úszok, talpalok. Legalábbis az a tapasztalatom, hogyha fizikálisan kezd el fájni itt-ott, akkor nem kell azzal foglalkozni, ami itt van bent – kocogtatom meg a halántékomat – mert ez néha jobban fáj. Úgyhogy nekem részben innen is ered a sokoldalúság, a túlontúl nagy mozgásigény és az örökös adrenalin hajhászás. Életben tart – meglehet, korábban minden szavam úgy csengett, mintha be akarnám őt vonzani egy efféle életvitelbe, hiszen minden lehetősége adott lenne rá. Kellően sportos, megvan hozzá az erőnléte is, noha mindaz, amit mi csinálunk a srácokkal sokszor egészen más helyzeteket teremthet, mint amihez hozzá van szokva. Sok időbe telne még neki is, hiába, hogy sportoló, az, hogy alkalmazkodni tudjon egy merüléshez vagy egy mászáshoz, de talán még ahhoz is, hogy folyamatosan menni és haladni legyen képes egy sziklákkal, emelkedőkkel és más-más nehézségekkel teli terepen. Ott, ahol még mi is jócskán megtudunk izzadni, években mérhető tapasztalattal. Ami viszont jobban érdekel vele kapcsolatban az az, hogy örökérvényesen a baráti társaságomban tudjam őt. Szükségem van egy magafajtára és talán a srácoknak is.
- Nekem szent meggyőződésem, hogy az, ha valaki mások életén csámcsog állandóan és nem talál más elfoglaltságot, pedig a legtöbbnek inkább a sajátjával lenne érdemes foglalkozni, akkor valami nagyon kattan fejben – én nem szívesen lépek bele másnak a cipőjébe vagy kezdek el azon rugózni, hogy mégis mi lehet a kínja az életében úgy, hogy nekem is van épp elég bajom? Egyszerűen senkinek semmi joga mások felett ítélkezni, mások életében vájkálni, másokkal foglalkozni. Sokkal előbb írnám fel receptre és törődésem jeléül, hogy üljenek le, gondolják át a magukét és csak azután foglalkozzanak másokkal.
- Nem tudják – rázom meg a fejem – fogalmuk sincs, szerintem bele se gondolnak abba, hogy mégis milyen valójában az ember, csupán ráhúznak egy maszlagot, felépítenek köré egy teljesen értelmetlen, ostoba világot és életet, hajmeresztő, többnyire kamu történeteket írnak hozzá és adnak neki egy sokadik személyiséget, hátha jó lesz az majd valamire. És amilyen szerencsések, be is jön, a sok idióta hisz is nekik, mert olyanok, mint az apám, akinek meggyőződése, hogy amit a firkászok kiszimatolnak és leírnak, az úgy is van. És el is viszi őket a csordaszellem – taglalom. Szerencsétlen újságírókat már annyit szidtuk a nap folyamán, hogy lassan én fogom szégyellni magam miatta.
Kíváncsian billentem félre a fejem és vonom össze a szemöldökeimet, mikor méregetni kezd. Mintha próbálna leolvasni valamit az arcomról. Szavait hallva aztán egyre meglepettebb grimasszal figyelem őt tovább, s már szakadna ki belőlem a kérdés, hogy ezt remélem nem gondolja komolyan, mikor helyesbít. Tenyeremet szinte gépiesen simítom a mellkasomra.
- Már majdnem elhittem. Valahol nyilván, ha nem is szándékosan, de teszek azért, hogy ilyennek gondoljanak. Eleve kezdjük a sok pénznél és folytassuk azzal, hogy miféle közegekben mozgolódok, mekkora baráti társaságot tudok a magaménak és hogy ők mekkora névvel rendelkező családok sarjai. Szerintem a primitívebbek automatikusan úgy gondolják ebből adódóan, hogy ilyen módon könnyebben tudok visszaélni a természet adta lehetőségeimmel is. De azért – nevetek – még mindig reménnyel tölt el, ha van olyan ember, aki eltudja különíteni az írottakat a valóságtól – valószínűleg mondtam már neki az este folyamán, hogy mennyire fontos nekem az, hogy ne az írott szó alapján ítéljenek meg, hogy előbb ismerjenek meg, váltsanak velem néhány szót, és ha még utána is vannak fenntartásaik és úgy gondolják, hogy helytállóak a cikkek, akkor nem szóltam. Az már tényleg a saját és egyéni szocproblémájuk, de nem ítélhetem meg, vagy el őket azért, hogy a véleményük nem egyezik az enyémmel.
Meglepetten pislogok néhányat, és akaratlanul is grimaszolok egyet.
- Jó, akkor légy kedves, és ha már ennyire őszinte játékot játszunk... más még nem óhajtott nekem válaszolni. Magyarázd el nekem azt, hogy mit tud ez a két szem, ami ennyire magával ragadja az embereket? – kíváncsiskodok, majd komolyabbra fordítva a szót, folytatom – az az igazág, hogy sokkal több a jó tapasztalatom a barátaimmal kapcsolatban, mint ami az eddigi párkapcsolataimat illeti. És ha csak ebből indulok ki, ha inkább a biztosra megyek, mert arra akarok menni, akkor azt hiszem igen… én is teljesen egyetértek veled – egészen elképesztő, hogy még ebben is megegyezik a véleményünk. Talán ostobaság biztonsági játékot játszani, talán felesleges úgy hozzáállnunk, hogy na ebből csak barátságot szabad kihozni, mert minden más felesleges lenne, mert egy mély barátság sokkal fontosabb annál, minthogy elrontsuk, megmérgezzük bármi mással. De vajon erről biztos ítéletet kell mondanunk? Tisztább lenne egyszerűen azt mondani, hogy minden barátságunk és érzésünk ellenére az a plusz nincs meg, ami kellene ahhoz, hogy ez egy barátságnál több legyen.
- Az voltál, és érted simán megérné – állítom határozottan – viszont, ha jót akarok magamnak és te is magadnak, és nem azzal akarsz bekerülni a hírekbe, hogy valami idióta üvölt neked, mint a fába szorult féreg, akkor inkább ne reménykedj nyilvános szerenádban.
De, ha ezzel nem is, minden mással még bekerülhetünk. Többek között a mai kis „gyorsulási versennyel”, az ott együtt töltött idővel vagy azzal a néhány pillanattal, mikor mindent, főként a saját személyem kilétét tettem kockára azzal, hogy őt kiszabadítsam Pierre markaiból, amikor elindult vele a rögtönzött pódiumhoz. És bár sikerült megmenekülni, túl büszke mégse lehetek magamra, hiszen elsülhetett volna ez máshogy is, főleg, ha Noah agya tényleg jobban elborul a kelleténél, vagy annál is inkább úgy viselkedik, mint ahogy szokott. Tragédiára pedig nem igazán volt ma szükség. Így csak a szerencse oltárán áldozhatok.
- Köszönöm, igyekeztem – veregetem meg gondolatban a vállaimat, na nem úgy a pincérlánnyal való kommunikációm után. Vannak pillanatok amikor szigorúbbnak tűnök a kelleténél. Amikor marad valami kelletlen grimasz az arcomon, megfeszül az állkapcsom, vagy csak ráncokba szalad a szemöldököm és a homlokom, de ezek épp elegek ahhoz, hogy a másik megrettenjen, vagy védekezőállást vegyen fel. És ez nincs másként most sem. Mintha ijesztegetném szegényt, úgy mered rám, majd pedig ahogy érkezett úgy el is iszkol.
- Megtudom oldani, hidd el, hogy vérben forogjanak – vakarom meg a tarkómat majd legyintek – amúgy meg jobb színész vagy nálam, úgyhogy nem hinném, hogy nálad lenne a probléma.
Türelmesen megvárjuk, míg visszacsoszog hozzánk, kezében egy terminállal. A telefonomat fizetés gyanánt hozzáérintem, hogy lecsippantsa a számlámról az összeget, és még mielőtt bármit mondhatna, a pipát látva a kijelzőn, már a távozásra koncentrálok.
- Akkor innentől kezdve is jó kis hely lesz ez, majd napszemüvegben – lassacskán emelkedek fel az eddigi helyemről, s csak fél másodperc az, míg megpihentetem a tekintetemet a kezén, automatikusan nyúlok érte – haza. Miért, más különben hagynálak itt? – vonom fel a szemöldökömet, és elhaladva a pincérlány előtt, pimasz vigyorral hajolok le Savi füléhez.
- Mondták már, hogy szemtelen és gonosz vagy? – utalok az utolsó kegyelemdöfésre, amivel már csak azért is odaszúr szegény lánynak. Mintha nem lenne elég kínlódni valója amúgy is.
- Hazáig szeretnél még vezetni, vagy inkább szuszogsz néhányat pihenésképpen a vacsora után? – ki-ki hova száll a kocsiban, annak függvényében adom át neki a dobozokat, vagy tartom őket magamnál. Ezek után pedig őszintén remélem, hogy nem csak ez a mai nap, és majd az a rövidke kis idő jut nekünk, ami alatt visszakerül a négykerekű az ő tulajdonába...   

Mathieu & Savannah