Lost in...-Mathieu& Rina

Vendég

The problem does not come alone

Mathieu & Rina

A szél lágyan simogatja az arcom, ahogy a taxi lehúzott ablakán át be-be szökken egy apró fuvallat és a város zaja csak úgy tombol a fejemben. Rusty ma otthon maradt. Tudtam, hogy a csúcsforgalomban sajnos nem fog tudni koncentrálni. Már jó ideje velem van, de még féltem, ha sűrűbben jártas területre kell mennem. Bár nem örült neki és nyüszögött egy picit, hogy az ajtó másik felén marad. Még is úgy érzem most neki így a jó. Nekem is meg kell tanulnom, hogy nélküle is el kell tájékozódnom. Volt már szerencsém kipróbálni, bár eddig mindig volt mellettem valaki, aki képes volt irányítani. A taxis hosszú káromkodása megbillent és enyhe fintor ül ki az arcomra.
- Elnézést, Ms Bosco, de hatalmas dugóba keveredtünk. Ha nem ragaszkodik, hogy a vagyonát kifizesse, akkor esetleg most kiszállhatna és itt van mellettünk a járda. Nem messze van már a kórház. - kezdi el, zavartan és szinte hallom, ahogy a gondolataiban már átkozza magát, hogy képes lenne kitenni egy vak nőt Manhattan kellős közepén. Elég bátor húzás, viszont tetszik, hogy nem úgy gondol rám, mint valami szerencsétlenre. Bólintva nyújtom át a kártyámat, hogy kifizessem az eddigi utamat. De nem veszi el.
- Nem vagyok képes elfogadni fizetséget, úgy, hogy csak így kiteszem a célba érés nélkül – magyarázkodik és én csak elhúzom a kezem és a táskámba csúsztatva a kártyát keresem meg a botot, majd egy papír pénzt csúsztatok át a plexi alatt. Én pedig nem fogok ingyen utazgatni, ha igénybe veszek egy szolgáltatást, akkor ki is fizetem.
- Köszönöm, és kérem ne okozzon fejfájást. Nem fogok elveszni – mosolyodom el, ahogy kinyitva a kocsi ajtaját a belváros zaja azonnal dübörögni kezd és egy pillanatra megingok. Menni fog! Mennie kell!
A bot azonnal a kezembe kerül és tapogatózva elindulok. Még hallom a taxis hangját, hogy egyenesen induljak meg és még ötszáz méter a kórház bejárata. Erre én már csak bólintok és próbálkozom nem az emberekbe ütközni, ahogy újra és újra lépek egyet. Érzem, ahogy a város pulzál körülöttem és azonnal felvenném a ritmust. Viszont tudom, hogy mennyire empatikusak az emberek nagy része és ha valakihez hozzá ér a bot, már azonnal frászt kap. Vagy a másik fele, aki azt hiszi, hogy ő is meg fog vakulni, ha közelebb jön hozzám.
Lassan lépdelek, közeledve a cél felé. Hallom a gördeszkásokat és a hot dog árus illata azonnal az orromba kúszik. Ettől elmosolyodom. Többször kéne egyedül járkálnom. A vér azonnal meglódul az ereimben és bátorságra kapva gyorsabbra veszem a lépéseimet. Bár a zaj zavaró és erősebben kell koncentrálnom. A biciklik csengője visszhangzik a fejemben. Hirtelen mintha egy óriási tömeg kellős közepén találnám magam. A pánik lassan úrrá lesz rajtam és most szitkozódni lenne kedvem, hogy Rusty otthon maradt. El kellett volna hoznom őt is.
Aztán végül remélhetőleg megtalálom a helyemet és valami beton közelébe kerülök. A tömeg elsodort.
-Francba már! - csúszik ki a számon, ahogy a hajamba túrva igyekszem újra tervezni a következő lépésemet, hogy a célt el is érjem.
Az elindulás nagy hevességgel történik, de persze azonnal valaki vállába sikerül ütköznöm. Már várom, a következő mondatokat. „Vak vagy? Nem látsz?” Felháborodásuk általában engem is felháborít. Ők sem látják a rohadt nagy fehér botomat?
- Elnézést – motyogom végül ki és igyekszem a kezemmel egy biztos pontot találni, hogy ismét újra tervezzem. Kathy már biztosan vár, én meg hülye vagyok és nem találok be a kórházba. Egyáltalán a környékén vagyok?

**Mathieu Girard**

- Rina & Mathieu -

- Megjöttem! – kiáltom el magam, miután a túl nagyra és túl cirádásra farigcsált, nyikorgó bejárati ajtót beteszem magam mögött. Két éve lakunk az Államokban, azóta szolgál ideiglenes otthonunkként a kirendelt lakás, de a mai napig nem vagyok képes megbarátkozni a rusztikus, már-már antiknak ható, ódon kialakításával, kivált a stílusidegen bútoraival és egyéb berendezési tárgyaival. Már csak egy dohosszagú nagyi hiányzik valamelyik sarokból.
Az AirPodsokat kivéve a fülemből, a lakáskulccsal együtt a bejárati mellet lévő kisszekrényre teszem, túlcsörögve velük anyu lábbelijének egyre hangosodó kopogását. Apuval a nyomában érkezik, akinek érzelemmentes arcáról jóformán semmit nem lehet leolvasni, ellenben anyuéval, aki mint mindig, most is jókedvű, érdeklődő tekintetű és majd’ kicsattan a frissességtől. Kezében apu csatos bőrtáskája, sötétszürke zakója és a sötétkék nyakkendője, mintha a két lábon járó inasa lenne.
- Merre jártál? – pislogva, némi döbbenettel mutatok magamra. Futócipő, futónadrág, atléta... csatak vizes mindenem. Mintha nem lenne nyilvánvaló, de akár a szájukba is rághatom.
- Kezdesz túlzásokba esni… - mondja ezt az, aki világéletében ördögtől valónak tartotta a futást és a testmozgást. Látszik is az egyre ereszkedő pocakján. Remélem nem veszi zokon, ha nem fogadom el kritikának.
- Még szerencse, hogy nem nektek kell, hogy jó legyen – ha tudnák, de legalábbis az agyukba lehetne verni azt, hogy a sport, a futás és az állandó mozgás számomra nem szimplán a testedzést jelenti, de a kikapcsolást és a felfrissülést is, egyfajta esélyt, hogy ne bolonduljak meg teljesen, valószínűleg megértenék. Nem vagyok benne biztos, hogy ők okosabban próbálják megemészteni a bátyámmal történteket; apu rákapott az ivásra, ezt mondjuk nehéz nem észrevenni, anyu pedig tagadott depresszióba zuhant. Többünk látja a változást rajta, ő nem, és határozottan állítja, hogy jól van, nincs szüksége segítségre. Nekem se volt. De már belátom, hogy kell az a pszichológus. Arra viszont kíváncsi lennék, hogy mi lenne akkor, ha ők is szerves részét képezték volna a történteknek? Hogy és milyen mértékben törtek volna össze, ha látják a fiúkat vérbe fagyva az aszfalton feküdni? Ezek tudatában ne is csodálkozzanak, hogy szükségem van valamire, ami valamelyest segít továbblépni...
- Hova mentek? A kórházba? – próbálkozok naivan a felsőmből kibújva, de az öltözetüket elnézve nem úgy tűnik, mintha szerepelne a terveik között, hogy elugorjanak megnézni az idősebb fiúkat, hogy érzi magát a minap. Amióta biztossá vált, hogy „megmarad”, nem verik nagy dobra a látogatást. „Úgyse tudunk mit csinálni” vélekednek, pedig anyu a kezdetekben minden egyes nap, reggeltől estig bent sírdogált nála és fohászkodott hitetlensége ellenére a nagyobb erőkhöz, hogy hozzák vissza a fiát. Sokat változott azóta a világ.
Mondani se kell, Sebastian állapota nem javult túl sokat az utóbbi néhány hétben, de továbbra is stabil, az orvosok szerint kielégítő. Ez nekik mintha pont elegendő lett volna ahhoz, hogy felengedjenek és úgy gondolják, nem szülői feladatuk őt rendszereresen látogatni. De akkor mégis kinek a feladata?
- Washingtonba, Mathieu, már beszéltünk róla – apu hangja pont olyan rideg és távolságtartó, már-már lekicsinylő, mintha a pórnéppel és nem a saját fiával beszélne.
- Nem tartom észben, bocsánat – szóra nyitja a száját, szinte jó előre hallom a dörmögő hangján tett fitymáló megjegyzést, hogy ugyan mit tartok én észben, amit kellene a sok baromság helyett, aminek a drága időmet szentelem, ám anyu karjára simuló keze belé fojtja a szót.
- Ne húzzuk sokáig az időt, kint áll a kocsi… - negédes hangja csöpögős, pillantása bocsánatkérőn vizslatja az arcomat, de csak azután lép hozzám, hogy apu egy biccentéssel köszönés gyanánt, elhagyja a házat – ne foglalkozz vele – cirógatja meg az arcomat, majd egy puszit nyom rá, mintha még mindig a kicsi fia lennék – menj fürödj meg jó? Tiszta víz vagy - kezéről és a szájáról grimaszolva törölgeti le a verítéket - Holnap estefele jövünk.
„Estefele jövünk.” „Holnap jövünk.” Túl sokat hallom mostanában, és tényleg, mint a tizenéves kölykök amikor a szüleik elmennek egy kis kikapcsolódásra, ilyenkor én is fellélegezhetek.
A kötelességek viszont változatlanul kötnek. A kocsit a forgalomra való tekintettel, nem messze a kórháztól, egy kamerával és biztonsági szolgálattal megfigyelt parkolóban hagyom. Hiába, hogy sokan úgy gondolnák, milliárdos csemeteként egy újabb Ferrarit a kedves apuci bármikor leemel nekem a polcról, ettől függetlenül én jobb szeretek vigyázni az értékeimre. Arról nem is beszélve, hogy apu manapság nem igazán rajong kvázi semmiért, amit csinálok, mindenből akkora felhajtást csinál, mintha ez éltetné, így nem hiányzik, hogy valaki megrongálja vagy meglovasítsa a lóerőcsodát, és rajtam vezesse le a haragját. Épp elég volt hetekig hallgatni a szitkozódását Daisy miatt.
A kocsi kártyalapra emlékeztető kulcsát a farmerom zsebébe rejtem, és a kórház felé véve az irányt, kisebb-nagyobb gikszerekkel kezdem el átszenvedni magam a végeláthatatlan tömegen. Csúcsforgalom, ezt aláírom… reggel van, mindenki dolgozni megy, vagy napkezdés gyanánt meglátogatja a környező kávézókat, reggeliző helyeket… de egyre valóságosabbnak tűnik a gondolat, hogyha mást nem, akkor pénzt osztogatnak, amiért összegyűlt Manhattan népe a kórház területén. Egy gyufaszálat nem lehetne tisztességgel leejteni.
A hol araszoló, hol meglóduló, máskor fejetlen csirke módján ide-oda kóválygó tömegben sikerül kiszúrnom a hosszú, fehér, valószínűleg minden ember számára ismerős botot. Az emberek inkább eltávolodnak tőle, mintha ők ott se jártak volna, kikerülik, aki pedig megbotlik benne, vagy nekiütközik a tulajdonosának, az rosszalló pillantással, orra alatt morogva tesz kéretlen megjegyzéseket irányába, hiába, hogy neki kellett volna odafigyelnie, az ő szemét a szószoros értelmében kiszúrta szegény lány. Utálom az emberi gonoszságot és önzőséget. Azt, hogy kizárólag saját magukkal foglalkoznak, más személye és jólléte, állapota nem érdekli a kutyát sem… az viszont minden pillanatnyi bosszúságom ellenére megmosolyogtat, hogy ismét egy kisebb kétségbeesése közepette sikerül rábukkannom a lányra.
Vakokat megszégyenítő, engem pedig alaposan meglepő hévvel indul útjára, ami épp csak addig tart, míg fel nem kenődik egy újabb fazon hátára. Annak értetlenséget, annál kevesebb értelmet sugárzó arca elnyúlik, én pedig szapora léptekkel intek oda neki, majd a hátát paskolva jelzem talán határozottabban, mint szeretném, hogy menjen a dolgára. Kikerülve a fehér botot, kezemmel óvatosan nyúlok a levegőben tapogató kezéért, s ha megfogja, támaszaként finoman rászorítok.
- Múltkor megígérted nekem, hogy jobban fogsz vigyázni magadra. Már nem elég néhány elmeháborodott, kapásból egy egész tömegben keresed a kihívást? Bátor vagy – fürkészem a csinos arcot, és még én is kihallom a hangomból a mosolygást, miközben igyekszek nem túlkiabálni a körülöttünk nyüzsgő sereget; nem kell még plusz egy zavargó hang neki. Ha engedi, félrevezetem őt egy nyugodtabb, kevesebb lelket számláló területre.
Néhány héttel ez előtt már sikerült őt kivarázsolnom pár kötekedő, idegesítő srác karmai közül, de arra nem számítottam, hogy legközelebb is én fogom megmenteni a napot. Már, amennyiben tényleg így lesz.
- Rina, igaz? – próbálkozok. Nem különösebben erősségem a névmemória.- Mattie vagyok. Mathieu Girard...emlékszel rám? Mi járatban erre egyedül, ráadásul a korai csúcsban? Merre tartasz, elkísérhetlek?

- 1076 szó / @

Vendég

The problem does not come alone

Mathieu & Rina

Ha valaki akkor veszti el a látását, mikor még a világ vattacukorból és körhintákból állt. Elég éles pofon, hogy soha többé nem lát. A sötétség az elméjét is megbonthatja, ha nincs támogató családja. Még ha az egy idegesítő, mindentől óvó nagynéniből és egy túlbuzgó divatmániás unokahugiból áll. Az pedig, hogy a tini kori lázadásom hamar kimúlt, most úgy érzem, hogy a világ ellenem van és újra meg újra a szemembe köpköd. Nem tudok semmit egyedül megoldani. Ilyen a mostani helyzet. Ahogy az emberek viszonyulnak ahhoz, ha egy fogyatékossággal élő kerül a közelükbe. Érzem, hogy a fájdalom és a méreg azonnal dúlni kezd bennem. Telefonomon legközelebb bekapcsolom a GPS-t. Talán az jobban elnavigál. Viszont nincs kedvem ebbe a tömegbe előhúzni. Másik hátránya, ha a vak vagy. Könnyebben kirabolnak. Főleg az ilyen forgalmas utcán. Ha a héten még egyszer azzal térek haza, hogy lenyúlták a telefont, biztosan a szobából sem fognak kiengedni. Mondjuk megnézném, hogy a rendőrök milyen fejet vágnak minden egyes alkalommal, mikor közlöm, hogy nem tudok leírást adni az illetőről, mert vak vagyok! Ilyenkor mindig elnevetem magam. Fogalmuk sincs általában. Rusty sem nagy segítség legtöbbször. Ő meg nem fogja elmondani, hogy nézett ki. Ilyenkor mindig nevetnem kell.
Most persze nem vagyok vicces kedvemben, hiszen az isten tudja már mennyi ember jött nekem vagy sodort el az úti céltól. Remélem a taxis barátom már messze jár, mert most biztosan a szívroham üldözi. Elég lelkiismeretesnek tűnt, ahhoz képest, hogy állítólag a taxisok bunkók.
Az utolsó ember, akinek sikerül neki mennem megfeszül. Éreztem az izmait, ahogy neki lökődtem. Azért egy enyhe félelem elkapott, hogy mit fog mondani, vagy tenni. Viszont helyette egy kéz érintett meg. Megrezzenve tapintom végig a kézfejét. Én általában, illatról, hangról és természetesen a kezéről ismerem fel azokat, akik velem szembe kerülnek.
Viszont az illat most annyira nem érezhető, hiszen a frissen pörkölt kávé és a használt olaj szagba elkeveredik. Pedig esküszöm igyekszem megtudni ki az a merész, aki képes hozzáérni egy vakhoz.
De végre megszólal és enyhén hátra hőkölök. A hangja. Más. Mintha csak azt akarná, hogy rá figyeljek. Lehunyom a szemem és koncentrálok. Érzem, hogy elmosolyodik a mondatában. Kezem megáll a csuklójánál és enyhén remegve kifújom a levegőt.
- Sok mindent ígérek. De, amit a fejembe veszek, meg kell tennem – válaszolok halkan. Épp, ahogy ő tette. Elvonja a figyelmem attól a fergeteges zajtól, ami körül vesz és a fejem már lüktet tőle. Érzem a késztetést, így lassan lépek mellette. Valószínű, pontosan egy csomópont közepén sikerült forgalmi akadállyá válnom. - Köszönöm – a pulzálás bőven alább hagy körülöttünk és érzem, hogy a feszültség kezd elpárologni belőlem. Már épp megkérdezném, hogy ki is az, aki megmentett, de visszaveszi a szót és hallgatom. Kezd derengeni a kellemes hanglejtés és most már az illat is. Bár mind hiába a koncentrációm. Meg kellett várnom, míg elmondja ki is áll velem szemben. Neki előnye van. Lát engem. Én viszont, hiába simítom a bőrét, nem ismerős.
- Igen, Sabrina igazából. De mindenki Rina-nak nevez – bólogatok. Ebben az óriási városban már sikerült találkozni, ez azért elég fura. Hiszen legtöbb embert, akit egyszer megismerek, többé nem kerül elém. Talán ezért is nem volt ismerős az a tenyér, ami megérintett. Legtöbb embert nem tapogatom végig, hogy milyen érzés. Talán ezért is tartott ennyi ideig feldolgozni ki áll velem szemben.
- Oh! Szia – meglepettségem nem épp a személye felé irányul. Inkább csak arra, hogy mennyire közvetlenül segít. Megint.
- Persze, hogy emlékszem. Remélem jelenleg Superman vagy legalább Batman ruházatban vagy – nevetem el magam végül. Hiszen ha még egy alkalommal felbukkan mikor bajba keveredek, akkor személyre szóló szuperhős ruhát fog ajándékba kapni karácsonyra.
- Bocsánat, nem akartalak végig tapogatni. Csak míg nem szólaltál meg, próbáltam rá jönni ki fogja a kezem. Általában megismerem az érintést, de a tiéd idegen volt. Kicsit azért megijedtem – vallom be. Nem szép dolog egy vakot csak úgy megfogni és utána megszólalni. Hiszen ezen a forgalmas utcán bárki más is lehetett volna.
- A kórházba indultam, a csúcs betett a taximnak és megpróbáltam elnavigálni magam. De úgy tűnik, hogy vagy leprásnak néznek, vagy simán beléd kötnek. Mindenki morcos így reggelek reggelén – elhúzom a számat, de végül el kell mosolyodnom.
- Rusty otthon van, ma szabadnapot kapott, most viszont bánom, hazának kapcsolok GPS-t – nem vagyok elveszett lélek, de még is úgy érzem, hogy a reggeli kávé még csak most kezd hatni és a telefonos alkalmazásokat használhatnám. Bár úgy ígérgetem, mintha a nénikém korholna meg, hogy megint milyen galibába keveredtem. Biztos nem fogom megmondani neki, hogy képes voltam ötszázméteren úgy elkeveredni, hogy a jó isten sem talált volna meg.
- Nem szeretnélek feltartani, biztos ezer dolgod van, mint engem kísérgetni. Viszont, ha elkísérnél a kórház ajtóig, azért hálás lennék. Mert még a végén valakit lekaszálok ezzel a bottal – húzom a combom mellé, mielőtt ténylegesen valaki elbotlik benne és okot adok a kötekedésre. Kathy vár, és most nincs kedvem vitába keveredni idegenekkel, hogy melyikünk a nagyobb fogyatékos. Mert biztos nem én, akinek papírja is van róla.

**Mathieu Girard**

- Rina & Mathieu -

Nem hazudok, egyre nehezebbnek és kimerítőbbnek érzem a családommal való együttélést. Szeretem őket és szükségem van rájuk… olyanok nekem, mint frissen ültetett palántának a víz és a napfény, de mégis, napról napra fojtogatóbbá válik a közelségül. Olyan, mintha a folyamatos feszültség, a megfelelési kényszerrel elegyedő önállóságtudatom a torkomat szorítaná, és nincs az az elnézés, az a megértés, amivel feltudnék engedni. Talán nem a fájdalomokozás a céljuk, mégis egyre nagyobb károkat kell elszenvednem miattuk azzal, hogy a jó családi viszony kezd megszűnni, és lassan mindahányan beletörődünk abba a közénk ékelődő ellentétbe, ami már amúgy is világméretűnek számít.
A kezdeti féltés és óvás a mindennemű kalandvágyam- és sportok, extrém sportok iránt érzett szerelmemmel kapcsolatban mára átcsapott - és valószínűleg ennek fő okozója Seb balesete - haragba és megvetésbe. Az, amit egykor elfogadtak egyszerű fellángolásnak, gyermekded szórakozásnak és játéknak, mostanra pedig nyilvánvalóvá vált, hogy ilyen téren szeretném az életemet is kiteljesíteni, mintsem a politikai elit vitáiban és csúcstalálkozóiban részt venni, kezd apám számára is komollyá válni és egyfajta intő jelnek gondol arra, hogy rosszul nevelte a fiait. Túl nagy szabad teret engedett nekünk az önmegvalósítás mezsgyéjén, amelyben mindketten megtaláltuk a magunk útját. Nem fogott elég szoros pórázon bennünket, és nem alakított egy-egy jól szuperáló gépezetté minket, aki majd tovább viszi a családi bizniszt.
Anyu szerint, bár saját magára haragszik, sokkal inkább, mint ránk, mégis temperamentumából és jelleméből kiindulva, rajtunk vezeti le ezt az állandó- és olthatatlan feszültségét, amihez hozzájárul az is, hogy a versenytársainak minden gyermeke téma, vagy pályaközeli maradt. Mind-mind elővehető szükség esetén, bábként mozgathatóak és remek reklámként szuperálnak, ha a szükség is úgy akarja. Ellenben velünk. Én már ott keresztül húztam minden számítását azzal kapcsolatosan, hogy velem példálózzon, hogy a pozitív hírverésem rossz irányt vett, köszönhetően néhány ostobán publikált pletykának, melyek még a szülőföldemen, Franciaországban születtek. Ez egyenes út volt a süllyesztőbe számomra, legalábbis ami a politikai életben való részvételt illette. Nem ez volt a célom, nem ilyen módon akartam magam elidegeníteni az ebbéli lehetőségeimtől, de sikerült, s most ebből kell hasznot húznom és felépíteni a saját magam életét.
Mondhatnánk, hogy nincs szükségem a szüleimre, hiszen annak ellenére, hogy ők neveltek fel, két külön világot képviselünk, és ki-ki a magáéban boldogul jobban; ők az előkelő, fennkölt elit, én viszont csak a véremben hordozom magamon, és sokak szerint a kisugárzásomban melyre tökéletesen ráillik a „francia hercegecske” jelző. Mégis, az évek alatt úgy integrálódtam az egyszerű nép közé, azok közé, akik reggel felkelnek és megkezdik az átlagos napi rutinjukat, tanulással, munkával töltik az idejüket, barátokat gyűjtenek és szórakozni járnak, átlagos nehézségeikkel küzdenek, mintha mindig is közéjük tartoztam volna. Az átlag polgárok közé, nem pedig a magas elithez, milliárdos vagyonnal… jobban mondva, nekem nincs is igazán vagyonom még, csak örökségem, amit X éves korom betöltésével kapok majd kézhez, amennyiben apám addig úgy nem dönt- és rendelkezik, hogy nem érdemlem a jussomat.
Addig meg kell elégedjek az egyetlen valós értékkel, amit birtoklok, a parkolóban hagyott, születésem huszonharmadik évfordulójára kapott Ferrarival, amit, ha beüt a krach, és jobb lehetőségek híján pénzt kellene csinálnom valamiből, hát ennek árán bőségesen eltudnék élni vígan akár egy fél életen keresztül is. Ennek veszélye viszont még nem fenyeget. Még nem tartunk ott, hogy komolyan el kellene gondolkozzak B, C vagy pedig D verzión, hogy mihez kezdenék az életemmel, ha… Nem akarok a „ha” forgatókönyvekre gondolni, csak és kizárólag arra, hogy idővel minden egyenesbe jön majd, és pont úgy kivirágoznak a családi kapcsolatok, mint amilyen szeretetre és összetartásra vissza tudok emlékezni a régi időkből.
Az emberi összetartás viszont nagy mértékben hiányzik a mai társadalomból, és elnézve a kétségbeesetten kóválygó lányt a segítségnyújtást mellőző számos másik között, vészharang kondul a fejemben. Olyan gyorsan próbálom őt a figyelmesnek még a legjobb indulattal sem nevezhető férfiak- és nők közül elvarázsolni, ahogy csak a lehetőségeimtől telik, de teszem mindezt úgy, hogy halvány fogalmam sincs, hogy mi a vakokat illető etikett. Józan paraszti ésszel élve természetesen adott, hogy milyen módon kellene cselekednem, mégis nagyobb problémának vélem az emberek aktuális hozzáállását és viselkedését vele kapcsolatban, mint azt, hogy udvariaskodva előbb megszólítsam, jelezve, hogy segíteni szeretnék. Másrészről… vannak hiányosságaim a témában.
- Ebben hasonlítunk – felelem mosolyogva, miközben egy jóval nyugodtabb és békésebb, félreeső területhez kísérem. A mai világban nem csak ők, korlátozottak indulnak hátránnyal velünk szemben, de bizonyos értelemben mi is, ha rólunk van szó. Valahol megtudom érteni azokat, akik csak elfordulnak tőlük és tartják a tisztes távolságot, hiszen fogalmunk sincs arról, hogy mit is kellene tenni, hogyan kellene velük viselkedni, hogy kellene hozzájuk viszonyulni. Ilyenek vagyunk...Nem akarunk felelősséget vállalni idegenekért, sokan oda se merünk menni hozzájuk, hiába, hogy nem harapnak, vagy vágnak nyakon bennünket az első szóra a botjukkal. Egyszerűen ilyen az ember: fél az ismeretlentől, attól amihez nem ért. Az iskolákban pedig – szerintem hibásan - nem kapunk útravalónak még egy-egy jótanácsot sem, hogy mit tegyünk, ha egy vakkal, mozgássérülttel, értelmifogyatékossal vagy bárki más, a miénkénél eltérőbb életet élő személlyel találkozunk. Ez a társadalom hibája.
A neve hallatán aprót biccentek. Legutóbb is ez a két név hangzott el, bár nem lehettem biztos benne, több hete már annak a „találkozásnak” is. Megnyugszok, mikor az ő arcán is felismerés csillan.
- Amennyiben egy póló és farmer szuperhős jelmeznek számít, akkor igen – nevetek halkan, egy pillanatra a lábbelim felé pillantva. Nem sokkal azután, hogy az érintésével próbál felismerni, visszahúzom a kezeimet. Zavar fut át az arcomon.
- Nem, nem, igazából én tartozok bocsánattal, nem akartalak megijeszteni, vagy illetlen lenni, távol álljon tőlem. Tudom nem illik csak így a semmiből felbukkanni és érintkezni, de jobbnak láttam a megelőzést, és… bevallom – fancsalin húzom el a számat a tarkómat vakarva – nem sokunkat tanítanak meg arra, és szerintem hatalmas mulasztás ez – teszem hozzá gyorsan - hogy hogyan lenne szükséges, hogyan kellene segítenünk benneteket. Bezzeg az ezerféle matematikai egyenletet álmunkból felébredve is tudnunk kell – mielőtt vele találkoztam volna és az emlékezetem nem csal, szerintem egyetlen vak emberrel se találkoztam személyesen. Nyilván úton útfélen rendszeresen látunk zsemleszínű, jelzéssel ellátott segítőkutyákkal vagy fehér bottal sétáló embereket, de arra nincs mindig alkalmunk, vagy merszünk, hogy segítsük vagy fizikálisan is támogassuk őket.
- Nem csak reggelek reggelén ilyenek, el kell keserítselek – bárcsak reggelente találkozna az ember morcos és kellemetlen személyekkel- tök mindegy, hogy a nap melyik szakában vagyunk, a legtöbb olyan, mint egy tüskés sündisznó – és ha nem is bántani akarnak másokat, akkor is a saját világukban élnek és azzal vannak elfoglalva, a külvilág történései pedig lepattognak róluk.
- És Rusty, hogy viseli a kényszerpihenőt? Úgy hallottam, hogy a különböző segítőkutyák a „hivatásuknak” élnek, nem szeretik az unalmas napokat – kicsit, mintha saját magamról beszélnék. Én se vagyok képes megülni, és csak és kizárólag a semmittevéssel foglalkozni. Túl nagy a fejemben a hangzavar, túl sok mindennel lenne időm foglalkozni. Az én agyam pedig veszélyes hely.
- Mhm – dünnyögök – én is a kórházba igyekszek. Nem tartasz fel, előttem az egész nap… - különösebb kötelességek és kötöttségek nélkül. Az egyedüli is jelen állás szerint csak Sebastianhez köt, ő viszont legjobb tudomásom szerint nem megy világgá, ha egy fél órával, órával később megyek be hozzá. - Egy valamiben segíts. Én, hogy tudok segíteni neked? Belém karolsz? – próbálkozok kicsit tétován, és ahogy instruál és neki kényelmes és jó, úgy igyekszek a lehető legnagyobb segítségére lenni.
Felvéve egy neki megfelelő tempót, igyekszek olyan útszakaszon elnavigálni őt a kórházig, ahol az eddiginél valamivel kevesebb, ide-oda tébláboló alakot kell kikerülnünk vagy szimplán besorolunk mögéjük, hogy haladni tudjunk és ne ütközzünk a szemben érkező gyalogosforgalommal.
- Nagyjából két-háromszáz méter a kórház. Jó így ez a tempó? – hajlamos vagyok a normálisnál gyorsabban szedni a lábaimat, most viszont hozzá kell igazodnom, csak épp abban nem vagyok biztos, hogy megfelelő-e így neki?
- Látogatóba mész valakihez, vagy…? – üresen hagyom a gondolatmenetet, nyilvánvaló, ha vizsgálatra vagy más kezelésre érkezik, olyanra, ami őt érinti, jelezni fogja, ha beszélni szeretne róla vagy sem.

- 1278 szó / @

Vendég

The problem does not come alone

Mathieu & Rina

Az elmém zakatolt és átkozódik, hogy egyedül indultam el. Viszont van bennem jelenleg annyi adrenalin, hogy akár még egy háborúba is csatlakozzak. Mert senki nem tudja elképzelni, hogy mibe csöppentem. Van közösségünk. Összetartunk, de persze nagyobb számmal vannak, akiknek nincs ilyen problematikájuk. Nem mondom, hogy minden ember megvető, vagy szánalommal lép ellenünk, de azért a világ nagy része nem elfogadó felénk. Pedig mi csak szeretnénk úgy élni, amit a korlátaink engedélyeznek. Szórakozni, elmenni egy buliba vagy csak beülni egy moziba és hallgatni a filmet. Elképzelni, hogy mi történhet a vásznon.
Bevallom, ha valakivel beszélgetek, mindig megpróbálom elképzelni, hogy milyen is lehet ő. A külseje, a szeme színe, vagy a mosolya. Vágyom arra, hogy lássam az emberek arcát, hogy a derű, a vidámság megcsillanjon a szemükbe. De erre nem sok esélyt adtak az orvosok. Legtöbbjük azt mondta, fogadjam el.
Hogy lehet elfogadni azt, hogy egyik nap mondjuk még látod a napot, ahogy az arcod simogatja, vagy a fák játékosan dülöngélnek a széltől. Most pedig csak a sötétség van előtted?
Sehogy. Én nem tudtam ezt elfogadni. Még ha nem is említem senkinek, belülről felőröl ez a tehetetlenség. Hiszen itt állok egy tömeg közepén és nem tudom merre kerülten a célomtól.
Már hallom Susanna hangját, ahogy lekorhol, hogy miért nem vártam meg, míg végeznek és Rusty-val nagyobb biztonságba kerültem volna már célba. Sosem pánikolok, kétségbeesés az megtörténhet. Mert tényleg úgy érzem, hogy az emberi segítség kihunyt létezni. Hiszen nem kérek mást, csak ha látja a botot, akkor lépjen távolabb. Vagy ha hozzá is ér, akkor ne akarja leüvölteni a fejem. Mert nem direkt csapkodom az embereket vele. Kell pár pillanat, mire összeszedem minden apró gondolatomat és a világba vetődöm. Újra. Sose adom fel! Nem erre tanított anyukám. Megvakarva a halántékomat csak azt mantrázom magamban, hogy olyan jó lenne célba érni és meglepni Kathy-t azzal, hogy megjelenek és támogatásommal erősíteni. Neki van reménye, visszanyerni a hallását. Csak a szülei úgy gondolták, hogy ne maradjon egyedül, társaság mindenkinek kell, így elhozzák az iskolánkba. Meg ha tényleg visszafordíthatatlan a halláskárosodása, akkor legalább jelelni megtanítják. A szájról olvasás nagyon megy neki. Így semmilyen hátrányba nem fogunk ütközni, hogy ő nem hall, én pedig nem látok. Beszéd is megy, bár azt még tanulja, hogy ne kiabáljon. Azért vicces, hogy mennyi mindent akarna most mondani. De egy biztos, az egész világ hallja, amit ő akar mondani.
Bárcsak én is mernék most kiabálni egyet, hogy menjenek az utamból és megtaláljam végre a kórház kapuját. Ahol egy cseppnyi biztonság érzet magához ölelhetne.
Biztonságérzet, ide-oda, amikor egy kéz megérint hirtelen minden végig szalad az agyamon. Bár a gyengéd érintés nem épp azt sugallta, hogy kiakar rabolni. Még is volt egy pillanatnyi szívmegállásom.
- Ne, hogy azt mond nekem, hogy a csillagokat is leígéred, és közben pedig a bányákban kutatsz – nevetnem kell, hiszen általában én, mindent megígérek. Vigyázok magamra, nem kerülök veszélyes közegbe. Csak olyannal állok szóba, akit ismerek. Aha, de hogy nyissak új emberek felé, ha ezt mind nem tehetem meg? Arról nem is beszélve, hogy ha hallom, hogy valaki bajban van, úgy érzem segítenem kell. Mert igen is, legalább a maradékunkból ne szálljon el az empátia.
- A szuperhősök napközben civilben vannak, ha nem épp hirtelen kell megmenteni az emberiséget. Ugyan olyanok, mint mi. Sosem lehet tudni. Főleg, hogy te már másodszor kerülsz elém. Az azért felettébb gyanús – ahogy végre felszabadul a kezem a botomat rendezem és igyekszem figyelni rá. Nem mondom, hogy egyszerű. De még is nyugtatóként hat, hogy nem próbálja túlharsogni. Hogy direkt csinálja, vagy csak úgy jön neki. De azért nem lehetek elég hálás.
- Mathieu, nem kell zavarban lenned – biztosítom róla, hogy eszemben sem volt most kioktatni, hogy illik velem társalogni, vagy épp más vakkal. Nem tudhatom, lehet, hogy még kerülhet az útjába más is, akinek ilyen fogyatékossága van. Lágyan elmosolyodom és lassan tapogatózva megérintem a karját. Nehéz, ha az ember megszokta a fizikai kapcsolattartást. Bár nem mindenki szereti, ha hozzá érnek, így hamar vissza is húzom a kezem. Én nem látom a mimikáját, így csak a hanglejtéséből tudom kikövetkeztetni, hogy is érzi magát a jelenlétemben. Van akit feszélyez, van, akiben a kíváncsiság dúl.
- Nem nagy ördöngösség. Amit te látsz, azt én nem. Tehát, azt hallom, hogy dudálnak, szitkozódnak , sőt még volt olyan is, aki meglökött. Nekünk a szaglásunk és az érintés a tájékozódás. Na meg persze a hallásunk. Szóval, ha legközelebb ilyen szituációba kerülsz, és mindenképp segíteni vágysz. Akkor előbb szólalj meg. Mond, hogy ne haragudj, rossz irányban vagy, de szívesen segítek. Én még egy vakot sem ismerek, aki erre a mondatra elverte volna a segítőt – igaza van, sajnos a társadalom klikkesedik. Nem is akarnak segíteni, hogy a több fajta világot egyessítsük. Hiszen, ahogy a látók iskolába járnak, úgy mis világtalanok is. Minket megtanítanak mindenre, hogyan éljünk egy fontos szervünk kiesésével. De a latók nem kapnak olyan oktatást, amiben elmondják, hogyan is kellene viselkedni.
- Pitagorasz tételét, még mindig tudom. De azt, hogy is szólhatnék kedvesen, hogy ne lökjenek fel, az még nem megy – megrázom a fejem. A nénikém ragaszkodik, hogy teljesen ugyan azt tanuljam, mint a látók. Ő reménykedik benne, hogy vissza fogom nyerni a szemem világát. Hogy újra láthatom a világot. Talán ez benne a legfájóbb. - De, ha egyszer megnövök, írni fogok egy könyvet és turnézni, azzal a céllal, hogy elfogadjanak minket a társadalom teljes tagjaként – na persze, ehhez az is kéne, hogy ne rohangáljak állandóan minden felé és leüljek a gép elé. Mindig is vágytam valami hasznosra és olyanra, ami segíthet az olyanoknak, mint jó magam. Hátha a következő generáció, könnyebben fogja járni a kitaposott utat.
- Süniket is meglehet néha-néha simogatni, ha úgy vannak szocializálva. De egy ekkora városban, mindenki a saját malmát hajtja – értek vele egyet. Ami nem az ő dolguk, pont nem fogják érdekelni. Így inkább hagyom is a tömeg felderítését. Most nincs kedvem elmerülni a pszichológiában és persze annyit nem is fogunk együtt tölteni, hogy ezt kifejtsem.
- Szerintem Rusty rá jött már, hogy ma van a tréning és utána az állatorvosi találkozója. Szóval nem unatkozik, csak most nem velem van, hanem másnak kell bebizonyítani, hogy teljes jogú segítőkutya – Susanna hiába is próbálta őket megnyugtatni, hogy már szinte szimbiózisban élünk egymással, de mindig kell egy kontroll. Hogy megtudják, mennyire viseli jól a kutya minden féle interakciót.
Szélesedik a mosolyom, mert úgy tűnik, hogy legalább nem vagyok útjába. Mármint, hogy egy fele megyünk és nem fog miattam kitérőt tenni. Azért ez nyugtató. Mert mondjuk nem esne jól a lelkemnek, ha a másik oldalra indulna, de miattam most vissza kéne fordulnia. Ez pedig elég nagy hátrány lenne. Neki, mindenképp.
- Ha nem szereted, hogy hozzád érnek, nekem megfelelő, hogy ha mondod merre menjek – megvonom a vállam. Tényleg nem szükséges a fizikai kontaktust, még ha épp az könnyebbé teszi a helyzetemet. De már nem húzom tovább az időt.
Ha megengedi belé karolok, ha pedig nem, akkor megyek szépen mellette és a bottal tapogatózom, hogy legalább egy villanyoszlopnak ne menjek neki, vagy épp ne essek bele valami csatornába.
- Miattam futhatunk is, de ha elém ugrik az oszlop, akkor szólj – eltűrve a hajam keresek egy gumit. Ez a szél, már biztosan szénaboglyát csinált belőlem. Ekkor tűnik fel, hogy a táskámban maradt a szendvics és víz. Így hirtelen megállok.
- Mathieu nem akarok túlzásokba esni. Viszont elfelejtettem valamit. Ha szépen megkérlek, láss helyettem. Egy hajléktalan itt szokott időzni, Artie a neve és nem pénzt kér, hanem ételt. Sajnos mást nem tudok róla, mármint egy látónak elmagyarázni… - most én jöttem zavarba attól, hogy extra programot kérek tőle.
- Igen, látogatóba. Az egyik új kisdiákunk egy fertőzést kapott és elvesztette a hallását, viszont most felcsillant a remény. Szeretném meglepni, és támogatni. A gyerekeknek mindig nehezebb és a szülők sokat dolgoznak, hogy megkaphassa a legjobb ellátást. Nem szeretném, ha egyedül kéne végig csinálnia – úgy bele élem magam, mintha minimum arról beszélgetnénk, hogy újra látni fogok, vagy megállítható lenne a globális felmelegedés, vagy esetleg feltalálták volna a rák ellenszerét. Minden csodás lenne, de most más csodára van szükség.
- Te mi járatban erre felé? - illő visszakérdezni, meg amúgy is érdekel. Hiszen nem tartozik rám, de ha már a szél ismét összesodort minket, akkor ne némaságba sétáljunk.
Nem, mintha nem kerestem volna rá az interneten. Google az ember barátja. Bár nem láthatom, sok okos ember feltalálta a szöveg olvasót, így azért közelebbi képet kaptam róla. Bár azért ezt megtartom magamnak. Nem gondoltam, hogy még össze fogunk találkozni. Persze, akkor személyesen teszem fel a kérdéseimet. Személytelennek és egyoldalúnak tartom azt, hogy elolvasol valamit. Hiszen nincs ott az a bizonyos fél, aki meg tudná cáfolni, vagy épp alátámasztani amit megírnak.

**Mathieu Girard**

- Rina & Mathieu -

Csipkelődő megjegyzése és nevetése hallatán mosolyogva rázom meg a fejem, hiába, hogy ő nem láthat belőle semmit.
- Ehm… - nevetek én is szórakozottan, halkan és játékosan – nem, ígérgetni azt nem szeretek. Nem mindig jönnek be a számításaim - forgatom a szemeimet, ha büszkén nem is, de határozottan vállalva az ebbéli gyengeségeimet - úgyhogy a csillagok azok ott maradnak a helyükön. A bányászat viszont tényleg életvitelszerű nálam, úgyhogy nem lőttél nagyon mellé – életvitel ide vagy oda, ez tényleg az énem szerves része. Előszeretettel mászok és kúszok be olyan kis résekbe és járatokba, ahova normális ember be nem tenné a lábát, hogy aztán egy új, föld alatti, vagy hegyek mélyében fellelhető világban találjam magam és zárkózzak el a felszínen mindennap látottaktól és átéltektől. Ez az én menekülőutam.
Lassan húzom vissza a kezemet, hogy ne érezze magát kellemetlenül, amiért egy kvázi vadidegen minden gondolkozás- és gátlások nélkül döntött úgy, hogy jobb ötlet híján, védve őt az ártóktól, eltulajdonítja a karcsú kis kezét. Voltaképp én magam is olyan idegen vagyok számára, mint bárki más körülöttünk, hiába az az egy, korábbi találkozás.
- Akkor tehát igaz, hogy a szuperhősök és a hétköznapi hősök közöttünk élnek? – teszem fel a kérdést gyermeteg kíváncsisággal. Soha nem tartottam magam hősnek, hiába, hogy ezer módon tettem már fel a szolgálataimat egy-egy nemesebb cél érdekében, ami alapjáraton kimerül a barátaim védelmében és segítésében. Tenni kívánok értük, mellettük akarok lenni, ha szükségük van rám és akkor is, ha ők úgy gondolják, hogy nincs. Az pedig, hogy most Rina is beleesett a földi létem jócselekedetei által védett személyek körébe, hát legyen… hitesse csak el magával, velem és mindenki mással is, hogy hétköznapi hős vagyok. Az önbizalmamnak jót fog tenni.
- Nem vagyok zavarban, csak… - próbálom menteni a menthetőt, de hamar elhallgatok és a fejemet rázva sóhajtok – de, zavarban vagyok… - javítom ki magam. Hirtelen felindulásból startoltam hozzá, hogy kimenekítsem egy kellemetlen balesetből, vagy olyan összeszólalkozásból, melyben bántó szavakkal illették volna. Azt viszont nem gondoltam át alaposan, jóindulat ide vagy oda, hogy hogyan kellene vele kontaktust létesítenem úgy, hogy nem lát? Nem vagyok tisztában a szabályokkal. Az érintése mégis nyugtatóan hat és minden eddigi aggályom elszáll, de legalábbis háttérbe szorul azzal, hogy tudatosítja bennem, nincs miért rosszul érezzem magam.
Az érzékeinkre hagyatkozva minden annyira természetes nekünk látóknak, hallóknak és beszélőknek, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy vannak olyanok, akik ezek híján kényszerülnek élni az életüket. Ebben mi a segítségükre lehetünk ugyan, de sokszor csak kivonjuk magunkat a felelősség alól, mert „nehogy már…!” Ez a mentalitás nem csak az egyének hiányossága, nem csak az enyém vagy a többié körülöttünk, de önmagában a tanítói társadalomé is, akikről példát kellene vennünk. A hátrányos helyzetűek megértése ma már úgy tűnik, hogy nem létszükséglet és nem élvez kiemelt figyelmet… nem úgy, mint sok más olyan felesleges dolog, amivel az életünk során soha nem is fogunk találkozni. Részben talán ennek is köszönhető, hogy feléled bennem a tenni akarás. Bizonyítani neki, magamnak és másoknak is, hogy segíteni nem bűn.
- Többünkre azért ráférne egy alapos verés, most, hogy mondod… - próbálom a téma kicsit kedvezőbb, humorosabb oldalát megragadni. Nem akarom tönkretenni a hangulatát azzal, hogy esetleg kihallja a hangomból a sajnálkozást és a szánakozást. Hiába, hogy talán nem kellene, mégis belém van kódolva, hogy a hiányt szenvedőket szánni kell. Ebben nőttem fel, ezt tanultam ahelyett, hogy megmutatták volna, hogyan bánjak velük.
- Szerintem az ember automatikusan védekezik más hatásokkal szemben. Van, hogy én is jóval erélyesebben, keményebben lépek fel, ha nekem jönnek, vagy belém kötnek, esetleg egy hozzátartozómba. Én is lehurrogom őket vagy megemelem a hangomat, és ha olyanok vagyunk az embertársainkkal, mint amit én ma láttam, szerintem teljesen érthető, hogy nem tudsz kedvesen szólni azokhoz, akik látják, hogy te nem boldogulsz – védem őt. Nem neki kellene odafigyelnie arra, hogy mikor kinek megy neki, ő kihozza a lehetőségeiből a maximumot, ezért is van kutyája, botja. Persze, ha mellette van a kutya, rá lehet mutogatni, hogy de ő lát helyette…és? Akkor ez feljogosít bennünket arra, hogy ne térjünk ki előle, hogy hagyjuk, hogy lepattanjon rólunk? Szerintem nem – én pedig kívánom, hogy az a könyv megszülessen – ő is, akárcsak én, álmokkal és ábrándokkal él, hiába, hogy nincs garancia arra, hogy bármi is megvalósulna ezekből a remélt jócselekedetekből. De hinnünk kell magunkban, mert, ha mi nem tesszük, ki fog?
- Tehát az a szabadnap inkább aktív szabadnap, mint pihenés – vigyorgok, és ahelyett, hogy sokáig húznám az időt már lépek is közelebb hozzá, hogy kedve szerint belém karolhasson.
- Nekem nincs ellenemre semmiféle érintkezés, úgyhogy egészen nyugodtan… bevallom, nem bízok a navigációs készségeimben, ha arról van szó, hogy valakinek a szemével kellene látnom, de nem húzhatom félre, mielőtt egy oszlopnak ütközne, vagy, ha egy biciklis túl gyorsan közeledik, csak szóban irányíthatom, hogy merre ugorjon el. Nem szívesen navigálok mást egy kocsi alá – biztosra akarok menni és sokkal jobban bízok ilyen értelemben a fizikai kontaktusban.
- Futni? Több, mint három órám telt el a reggelből futással, úgyhogy gyanítom, ez a tempó tökéletes lesz most mindkettőnknek – már amennyiben nem vetné meg olyan hirtelen a lábait, hogy kis híján magam mögött hagyom, míg én tovább haladok. Meglepetten pillantok rá hátra, s a nyakamat nyújtogatva próbálok a táskájába látni, hogy mit keres olyan ügyes-bajos mozdulatokkal. Homlokomat ráncolva pillantok körbe, de se az utcák mentén, se a járdánál üldögélve nem látok senkit, akire az elmondottak igazak lehetnének.
- Nem látok senkit, aki Artie lehetne… illetve – nyújtogatom tovább a nyakam. Nincs segítségemre az átlagosnál nagyobb tömeg sem, és csak azután akad meg a tekintetem egy sötétbe öltözött alakon egy épület kiszögellésénél, mikor a tömeg java átsiet a zebrán – de… már, ha ő az. Gyere, nincs messze!
Ha hagyja, elnavigálom a férfihoz, hogy átadhassa neki, amit hozott. Megmosolyogtat a figyelmessége. Mondhatnánk, hogy hatalmas dicséret ez, hogy ilyen-olyan értelemben véve ő is rászorul mások segítségére, és mégis ő az, akinek először eszébe jut adakozni. Viszont úgy érzem, hogy neki ez olyan természetes, mint a levegővétel és nem vár érte se kitüntetést, se mást.
Amint végez a beiktatott kis procedúrával, haladunk tovább a kórház irányába.
- Mióta nem hall? – érdeklődök - a „kisdiákunk” amúgy mit takar? Iskolában tanítasz? – ismeretlenül ilyen információk birtokában nehéz betájolni, hogy mivel foglalkozhat pontosan, főleg, ha belegondolok abba, hogy ő vak, a kislány pedig elveszítette a hallását. Fél szemmel végignézek rajta, de hamar el is kapom a tekintetemet. Furcsa érzés úgy felmérni valakit, hogy nem lát. Illetlenebb, mint látó társaink esetében. Viszont meg kell állapítanom, tanárnőnek fiatalnak tűnik.
- Én? – úgy kérdezek vissza, mintha más is bekapcsolódhatott volna a beszélgetésbe, akitől választ vár – mhm, én is látogatóba jöttem, mint mindig mindenkor. Úgyhogy, ha reggelente erre jársz és társaságra vágysz, bár kívánom, hogy túl sokszor ne kelljen idejönnöd, nem túl jó hely ez, én állok rendelkezésedre - melyik kórház az?
Úgy kerülöm ki a pontos választ, mintha égetne maga a gondolat is, hogy elmondjam, kihez jövök és miért jövök. Hiába már, hogy több, mint négy hónap telt el a baleset óta és még mindig bent van Seb, valószínűleg a saját teste martalékaként, nem szívesen beszélek róla, ha nem muszáj. Belegondolva talán itt lenne az ideje, hogy túltegyem magam a történteken és szembenézzek az újdonsült életemmel. De nehéz. Pofátlanul nehéz.
- És mik a kislány…kisfiú… kilátásai? – egy pillanatra megakadok, de épp csak annyira, hogy válaszolhasson – egyáltalán, hogy viseli gyerekként ezt a helyzetet? Én egyszer voltam kiskoromban kórházban és csak egy-két napot agyrázkódás miatt, de már az földhöz vágott.
A kórházból kiszűrődő ricsaj és a fotocellás ajtó zümmögése valószínűleg számára is árulkodó lehet, hogy megérkeztünk.
- Néhány méter és ott vagyunk. Tudod merre kell menni, vagy menjünk a recepcióhoz? Be kell jelentkezned?

- 1251 szó / @

Vendég · Re: Lost in...-Mathieu& Rina Kedd Aug. 01 2023, 20:21

The problem does not come alone

Mathieu & Rina

Általában mindig igyekszem elképzelni, hogy a szavaimra milyen reakciók ülhetnek ki mások arcára. Viszont elfelejtem, hogy a társadalom egy csöppnyi része nem akar megbántani egy vak embert. Hiszen meg van a saját bajuk így is úgy is. Viszont én mostanában csak arra tudok gondolni, hogy mennyire jó lenne egy igazán jót vitázni, aminek az lesz a vége, hogy bocsánatot kérnek és rám hagyják. Az utolsó vitám talán még Britt-vel volt, akivel egy Barbie babán kaptunk össze, 5 évesen. Tudom, hogy gyerekes gondolatok kavarognak a fejemben. Még is nem tudok ezen túl lépni. A nevetése viszont visszaránt a jelenbe és újra a szavaira figyelek. Legalább nem ígérget minden féle hülyeséget. Egy plusz pont.
Csillagok. Annyira szépek lehetnek. Bárcsak emlékeznék rájuk. Végül bólogatok, hiszen értem én.
- Erre kíváncsi lennék, hogy mit takar. Viszont nem hiszem, hogy ezen a hosszú úton pont eltudnád magyarázni – legyintek. Szeretek beszélgetni, de most nem az az első számú cél, hogy a tömegben beszélgessünk. Lehet szakmai ártalom, hogy mindent meghallgatok, meg hát nagyon másra nem is vagyok képes. A bajba keveredésen és apróbb balesetek gerjesztésénél. Kivéve a munkába. Ott legalább úgy érzem, hogy hasznos tagja vagyok a társadalomnak. Persze a társadalom nagy része ezt nem veszi annak. Inkább hátraáltatónak gondolnak minket. De majd eljön a mi időnk, hogy ne a csigaházunkba kuporogjunk a nap minden percében.
- Anyukám mindig azt mondta, hogy mindenki a maga módján szuperhős. Csak csináld amit szeretsz. Nem tudhatod, hogy kinek vagy a legnagyobb segítségére. Na meg persze, hogy mosolyogjunk. Mindig van valaki, aki arra az egy mosolyra vár egész nap. Nem veheted el tőle, hogy megélje a legcsodásabb pillanatot – erre a mondatára mindig emlékezni fogok. Hiszen a baleset előtt is épp ezt mondta. Egy pillanatra megremeg a hangom, de végül újra mosolyra fordulnak ajkaim, lenyelve a rossz érzést. Úgy akarok rájuk emlékezni, hogy boldogok voltunk. Ha még csak ezzel az egy kis mondatával is, de megemlékezhetek róla. Ezt a gyerekeknek is elszoktam mondani. Hogy tudják mennyire fontos az, hogy gondoskodjunk másokról. Ebben a rohanó, önző világban szükségünk van egy kis jóra.
El kell mosolyodnom és visszafojtani a nevetést. Így is zavarban van, nem kellene még kinevetnem is. Hiszen legalább oda jött segíteni, amit a körülöttünk lévőkről nem mondhatok el, így csak beharapva a számat igyekszem elrejteni előle, hogy milyen szórakoztató, hogy bevallja, a zavartságát.
Britt mindig is mondta, hogy nehéz még látóként is a megfelelő embereket kiválasztani a tömegből. Mennyi rossz ember van a földön. Ebbe addig nem is gondoltam bele, míg nem próbáltak bedrogozni, vagy nem sétáltam bele egy gördeszkásba. Most már értem, hogy Susanna miért nem akar kiengedni a lakásból. Tényleg veszélyek hada vár. Nem csak rám. Mindenkire.
- Ha egyszer úgy gondolod, hogy jobban bele merülnél az ilyen hátrányos helyzetűek életébe, keress meg, sok -féle interakcióval tudunk segíteni – igazából minden fent van az interneten és hirdetjük is. De eddig még csak azok jelentkeztek, akik pénzt adományoztak és milyen jól fest a médiában, hogy fogyatékosokkal pózolnak. Ettől mindig felfordul a gyomrom. De legalább a támogatás fedezi a költségeket. De az, hogy maga az egész program egyáltalán nem érdekli őket sajnos szánalomra méltó. Mert adott hely és körülmények meg vannak, csak ha nincs benne önös fölény, akkor senkit nem érdekel. Mert mindenki saját magára gondol.
- Akkor olyat keres, akinek morcosabb az arca. Velem félre nyúltál, nem vagyok verekedős. Bár most, hogy mondod lehet kéne valami önvédelmi kurzust keresnem – ez egy teljesen jó ötlet, bár látom magam előtt a családom reakcióját. Sőt, talán még egy hetes pszichiátriai pihenés is kinéz, ha Susanna olyan kedvében kapom el.
- Ha arra nevelnek, hogy legyél kedves és udvarias nem fog teljesülni – bár ez a belső harcot, néha annyira szeretném kiengedni, hogy hallja mindenki mi van a fejemben. Bár akkor lehet, hogy többet nem jönnék ki a gumiszobából és inkább magamnak tartom meg a gondolataim nagy részét. Elmosolyodom. Mert tudom, hogy ezt még talán ő sem gondolja komolyan. Pont, mint én, hogy megírjam. Mert ebbe az életben talán sosem fog megíródni. Főleg nem az én kezemből. Bármennyire is jó lenne. Valószínű, hogy a családom maradék tagjai, akik emberként gondolnak rám vásárolnák meg a nagy részét, hogy érezzem a törődést. Elhiggyem, hogy valakit érdekel a vakokkal történő kommunikáció.
Csak bólintok, hiszen Rusty harapását akarják felül vizsgálni. Még ha ő csak engem védett, akkor sem tehette volna meg. Bár az, hogy paraszt lévőn hozzá akart nyúlni más, az nem probléma. Nem dísznek van rajta a mellény. Nem lehet csak úgy taperolni egy ilyen kutyát. Most pedig mindketten szívunk egymás nélkül ebbe a napban. Csak minden rendben legyen. Addig is fülelek, hogy a nénikém mikor képes már egy üzenetet dobni, hogy mi van az én szőrös barátommal. Aggódom. Rettentően. Még ha a gondolataimat azért sikeresen eltereli az újdonsült társaságom.
Ahogy megérzem a közelségét, óvatosan nyúlok karjához, hogy belé karolva a csuklóját fogjam. Kell egy biztos pont. Bárki, aki képes hozzám érni így, az megérdemli, hogy tényleg szuperhősnek képzelje magát. Ha még csak annyi időre, míg bekísér egy ajtón, amit magamtól, mint érezhető nem voltam képes megtalálni. A botot szorosan magam mellé húzom. Hiszen nincs rá most szükségem.
- Köszönöm – mosolyodom el. Ahhoz képest, hogy mennyire zavarban volt most elég könnyen beszél. Bár lehet csak a zavartság miatt. Én is akkor szoktam csacsogni. Bár tényleg jól esik valakivel beszélni és nem a gondolataimra figyelni. Amik eddig vadul dübörögtek a fejemben.
- Három órát futottál? Most pedig engem kísérgetsz.. Én lehet, hogy már egy fa alatt aszalódnék. A negyven perces edzésnél, úgy érzem kiköpöm a tüdőm – meglepetésemet próbálom elrejteni előre. Viszont a mimikám mindig erős volt. Így inkább igyekszem más felé terelni a témát. Bár most úgy érzem, hogy messzire megyek. Viszont meglepetések hada ér, ahogy érzem a húzást, hogy elvileg megtalálta azt, akit kerestem. Szinte izgatott lettem, hogy újra találkozhatok vele, így pár szót váltottam és a táskámból előhúztam a tisztálkodási szereket, vizet, ételeket. Tudom, hogy nem nagy dolog. Viszont, mindig hálás, de érzem, hogy most ő is kicsit zavarban van, hogy mással jöttem és Rusty nem csóválja a farkát, hogy láthatja. Nem is akartam tovább zavarni, és persze kísérőmet feltartani. Folytatva az utunkat. Elbizonytalanodom. Hiszen bele gondolva egy idegennel sétálgatok, akinek elmondom a belső kis titkaimat és rohadtul nem zavarja. Egy pillanatra sem ingott meg. De próbálom elhessegetni a rossz érzéseket és a baljós gondolatokat. Vannak még jó emberek a földön. Remélem.
- Hallását teljes mértékben múlt héten vesztette el. Még időben tudtak cselekedni a szülei, hogy az életét megkönnyítsék. Hiszen volt ideje megtanulni jelelni, szájról olvasni. Most még persze a hangerőt kell megtanítani, hogy mindenki más hall és nem kell kiabálni. Valószínű megrémisztette, hogy az állandóan csicsergő gyermek, aki mindig zenét hallgat, most megszűnt minden zaj forrás és a teljes némaságba burkolódzott – úgy áradozok róla, mintha csak közöm lenne hozzá. Pedig én csak a segítője vagyok, hogy beilleszkedjen. Ami nekem sosem volt. Senki nem mutatta meg, hogyan kezeljem a körülöttem lévőket. Pedig visszagondolva, akár még a fél karomat is oda adtam volna, hogy legyen mellettem valaki, aki egy cseppnyit is megért.
- Nem vagyok tanár. Egy iskolában vagyok gyógypedagógia asszisztens. Leginkább olyan a munkám, mint egy szociális munkás. A szokásos, nővér, anya, pszichológus, minden egyben – mosolygok a világra. Mert imádom, ahogy a gyerekek hálásak azért, hogy akár csak a jelenlétemmel támogatom őket. Már is nem érzik magukat egyedül a világban. A szülők nagy része ténylegesen azért gürizik, hogy a gyerekek megkapják a megfelelő tanítást és az alapokat. Viszont ezzel elveszik az időt, amit velük tölthetnének. Az ördögi kör immáron kinyílt és be is zárult.
- Hát ha csak nem adtad át a kezem valakinek, akkor igen – mosolyodom el, de érzem, hogy a kezében az izmok szinte megrándulnak a kérdéstől, ettől persze tudom, hogy nem fog beszélni róla. Nem mintha erőltetném. De ez az egy előnye van, ha hozzá érhetsz máshoz. Nem láthatom, hogy az arcán megfagy a mosoly, de azt érezhetem, hogy az izmok megrándulnak.
Ez is egy olyan csodás képesség, amit mi vakok használhatunk. De persze, ehhez kell az, hogy fizikai kontaktusba kerülj azzal, akivel társalogsz.
Bár a felajánlás kedves volt tőle, még sem fogom firtatni, hogy miért van ennyi időt itt. Mellesleg mindketten tudjuk, hogy kevés az esély rá, hogy ismét összefussunk. Ezért ismét csak egy apró biccentésre futja válaszul. Bár elkönyveltem, hogy most már biztosan néma csendben fogjuk tölteni az oda vezető utat. Vagy épp csak faképnél hagy, hogy hirtelen eszébe jutott valami.
- Kathy nyolc éves. Rettentő nehéz lehet, ezért is vagyok itt. A kilátások, a szülők szerint van rá esély, hogy a kezelés végeztével újra halljon. Aminek én örülnék a legjobban – egy csepp remény is remény, sose voltam az, aki minden foszlányt eltöröljön és a rideg valósággal és a negatív energiával lelombozza a családot.
Viszont a fertőtlenítő szaga és az egyre élesedő ricsajok már jelzik, hogy nem sokára szét válnak útjaink. Amikor már érzem, hogy a talpam alatt másik fajta padlózat van. Már épp elengedném a kezét, amikor egy mentő süvít el nem messze és a hangos szirénájától összerezzenve erősebben markolok a csuklójára. A félelem és az emlékek olyan erősen rohamoznak meg, hogy kell egy pillanat, hogy újra ott legyek. A jelenbe.
- Innen megtalálom. Biztosan már izgatottan vár, akit látogatsz. Sajnálom, hogy megszorítottalak – úgy engedem el, mintha egy villám csapott volna közénk. Igen, vannak még pánikrohamok és félek a kórházaktól. De most Kathy vár. Meg kell tennem a gyermekért, akinek jelenleg én vagyok a ments vára. Főleg a kis Barbie is a táskám mélyén, hogy találkozzon az újdonsült barátjával.

**Mathieu Girard** · Re: Lost in...-Mathieu& Rina Kedd Aug. 08 2023, 14:59

- Rina & Mathieu -

- Nem, tényleg nem - hiába, hogy nem láthatja a reakciómat, mégis mosolyogva rázom meg a fejemet. Az időnk jelen állás szerint véges, lekorlátoz bennünket az a néhány száz méter, ami elválaszt a kórházól, ráadásul egyikünk se azért van itt, hogy a másik nagy sztorijaiba feledkezzen.
Kíváncsian fürkészem az arcát, míg az édesanyja szavait idézi. Van valami szomorú abban, amit és ahogy mondja, egy pillanatra még a szívem is összeszorul, de inkább nem teszem szóvá, nem érdeklődök. Nem csak azért, mert nincs jogom hozzá, mert kvázi ismeretlenül nem szokás és nem illik ilyen mély és vélhetően érzékeny témákat feszegetni. Egyszerűen nem szeretném elvenni azt a maradék jókedvét sem, ami egy ilyen kellemetlen esetet követően még maradhatott neki.
- Nagyon szép gondolatok – bólintok egyet a saját szavaimat igazolva, majd az égbolt felé pillantok, amiról az Államokban töltött valamivel több, mint két évem alatt jóformán meg is feledkeztem. Annyi minden van itt, amit az ember arcába nyomnak, annyi minden más, ami elvonja róla a figyelmünket, hogy már-már idegennek hat minden alkalommal, mikor megemelem az államat, hogy egy-két percig elidőzzek rajta. Hatalmas reklámtáblák, különböző holmikkal telepakolt kirakatok az utcafrontokon, egekbe nyújtózkodó épületek, ráadásul olyanok, amiket sok más helyen lehetőségünk sincs látni. Itt, egy ekkora városban még egy szakavatott természetimádó szem is előbb hódol a beton- és acéltömegeknek és az elképesztő méreteknek, a modernizációnak, mint annak, amire amúgy letenné a voksát – csak tudod, a mai világban amikor annyi mindennek ki van szolgáltatva az ember, amikor annyi tragédia ér bennünket, nehéz arra fókuszálni, hogy mosolyogjunk és mások napját tegyük vele szebbé. Ezeken a hősökön ki segít? – úgy pillantok le rá, mintha viszonzást keresnék és azt remélném, hogy majd az ő arcán megtalálom a választ. Szeretném én is hozzá hasonlóan derűsen látni a világot, ám vannak olyan alkalmak, mikor a derűnek nyoma vész, amikor nehéz ép ésszel, pozitívan élni az életünket. Mostanában a negativitás vált az életem kísérőjévé.
Az emberek nem szeretik a tudatlanságot és ezzel együtt az ismeretlen helyzeteket, melynek révén ostobának érezhetik magukat, és így vagy úgy, erejükön felül teljesítve kell helyt állniuk, idegen terepen. Én is ilyen vagyok és bevallom, egészen eddig csak kevés olyan helyzettel találkoztam, mikor zavaromban a tarkómat vakartam és csak sejtésem volt azzal kapcsolatban, hogy mit kellene tennem. Ilyen a jelenlegi is, és ha Rina nem lenne lazább a kelleténél, ha nem lenne velem ennyire elnéző vagy épp együttérző, komoly gondban lennék.
- Mindenképpen megfogom fontolni – adok egy nem túl konkrét, de diplomatikus választ, hiszen az imént bizonygattam, hogy nem szeretek a levegőbe beszélni és meggondolatlanul ígéreteket tenni. Millió dolgom lesz a közeljövőben az egyetem és a családi kötelezettségeimet illetően is, ráadásul olyan programokat is beterveztünk már Daisyvel és a srácokkal, ami hetekre, de még az is lehet, hogy egy egész hónapig távol fog tartani New Yorktól – csak tudnom kell, hogy hol keresselek? – ha nem is konkrétan őt, akkor azt az intézményt, ahol bevezetnek az élet ezen oldalába is.
- Az sosem árt, bár… - révedek el egy pillanatra - nem tudom, hogy a családod mit szólna ahhoz, ha önmegvalósítanál és Jackie Channé avanzsálnál, mert biztosra akarsz menni? – teszem fel a találós kérdést. Biztos vagyok benne, hogy a családja jobban félti őt, mint egy átlag, látó embert. Nekem szerencsére nincsenek ilyen és hasonló hátrányosságaim, viszont anyu sokáig féltett még a kora reggeli szellőtől is, amit talán a koraszülött létemnek és az azzal járó, sok-sok éven át tartó gondjaimnak lehetett betudni. Pechjére az évek múlásával se dőlhetett hátra, most felnőtt koromra olyan életvitelszerű hobbikat találtam, melyek számomra elengedhetetlenek és nem tudnám elképzelni nélkülük az életemet, ő viszont soha nem fog kibékülni velük. Ilyen többek között a hegymászás is. És nemcsak, hogy kibékülni nem fog vele, megérteni se, hogy miért élvezeti tényező számomra többek között a Dolomitok csúcsainak megmászása a legnagyobb télben?
Kezdeti bizonytalanságom mihelyst közelebb lépek hozzá és belém karol, elmúlik. „Nem nagy ügy, csak sétálunk” gondolom. Az, hogy a kezembe meri adni ilyen módon az irányítás jogát, jelzi, hogy megbízik bennem, ez által én is bízok magamban… sokkal inkább, mintha szóban navigálnám.
- A szuperhősöknek meg se kottyan – legyintek vigyorogva, pimaszkodva – talán túloztam kicsit, nyilván ebben a három órában van egy kis séta és szuszogó idő. De megközelítőleg annyit. Őrült vagyok, tudom – nevetek – de talán a testmozgás az egyetlen igazi olyan elfoglaltság, ami elzárja a fejemben azt a csapot, ami millió olyan dolgot zúdít a nyakamba, amivel nem akarok vagy nem tudok foglalkozni, de mégse kerülhetem ki őket. Kötelességek, elvárások, felelősségek, teendők… családi viszonyok… vagy iszonyok! – sorolom. Hangom épp csak annyira halkítom le, hogy ő még jól hallhassa, más viszont ne foglalkozhasson vele. - Ilyenkor, ebben a reggeli három órácskában csak magam vagyok és megválogathatom, hogy mivel törődjek. Amivel én akarok. Ez az én… „én időm”. Más talán színházba jár vagy moziba, annál többször inni. Nekem erre van szükségem – fejtem ki valamelyest hosszadalmasabban, csakhogy megértse miért tart addig, ameddig. Csak akkor fújok visszavonulót, mikor pár percnyi kitérőt teszünk a hajléktalan férfihoz, utána viszont a figyelmemet újra teljes mértékben neki szentelem.
- Remélem hallani fogja még a zenét. Megőrülnék. Mindig azt emlegetik, hogy a gyerekek gyorsan és könnyen alkalmazkodnak – jelentem ki, de érzem magamban a hitetlenkedést és ez valószínűleg a hangomból is kihallatszik – de milyen jó is lenne, ha nem lennének szegények ilyen, és hasonló nehézségeknek kitéve. Miért kell már a gyerekkorukat megszenvedniük? – bizonyos dolgok, többek között a betegségek nem válogatnak. Gyereket, felnőttet és időst is ugyan úgy érhet és ér is tragédia, és a saját maguk kitartása, valamint a hozzátartozók támogatása révén fognak kilábalni belőle.
- Hasonlóan szép hivatás. De most már mindent értek – utalok vissza somolyogva arra, hogy a férfi is kapott tőle az imént egy gyorssegély pakkot.
Számítottam rá, hogy visszafog kérdezni, már önmagában az illem is ezt diktálja, mégis érzem az izmaim kellemetlen feszülését, és máris azon teker az agyam, hogyan kerülhetném ki a legkönnyedébben a választ? Szerencsére nem firtatja sokáig a vérszegény reakciómat, én pedig inkább visszaterelem a témát az ő kis védencére és nem csak azért, hogy ne rólam és főleg ne Sebről beszélgessünk, vagy épp kullogjunk tovább csendben egymás mellett, hanem tényleg érdekel a sorsa.
- És ehhez mire van szükség pontosan? Valami új technológiára? Pénzre vagy további sok időre és türelemre? – márpedig, ha új technológiáról van szó, akkor egyfajta kísérletről is beszélhetünk akár, amiben nem biztos, hogy minden szülő elsőre megbízik, ha a gyermekéről van szó. Pénz esetén pedig olyan kezelésre, amit talán nem tudnak teljes egészében megfizetni anélkül, hogy tönkre ne mennének. Általában minden több tényezős. Az idő és a türelem ezek mellett már sétagaloppnak számít, noha az is nyilvánvalóan idegőrlő.
Mikor már biztos vagyok benne, hogy túl vagyunk a nehezén, a mögöttünk felharsanó szirénaszóra még én is behúzom a nyakam egy pillanatra, és csak Rina, az enyémnél jóval hevesebb reakciója rémiszt meg jobban a monoton morajlásból kiváló éles ricsajnál. A kezemen erősödő szorítás jelzi, hogy számára mennyivel intenzívebb és kellemetlenebb élmény még ez is, így nyugtatásképpen simítom rá szabad kezem tenyerét a kézfejére. Hátha. Tudom, a hangerőn és az ijedtségen nem tudok változtatni, de talán azt a pillanatnyi pánikot, ami kiül az arcára is és benne van minden mozdulatában, elűzhetem. Vagy nem.
Meglep a hirtelensége és az, ahogy elrántja a kezét és eltávolodik tőlem. Talán eddig tartott a rögtönzött kis barátságunk?
- Megvársz itt? Két perc – bízom a lelkére, és zavart pislogással lépek a nővérpulthoz.
- Ne haragudjon, jó reggelt! Én…
- Tessék? – kérdez vissza még mielőtt feltenném a kérdést, mire értetlen ráncba szalad a homlokom, s egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy talán az anyanyelvemen, franciául kezdtem bele, ami ritkán történik meg, ha hosszabb ideig csak az angolt használom. De ki tudja? – csak nem hallottam a hangzavartól – oszlatja el a kétségeimet.
- Áh… Tudna segíteni, hogy merre találom a gyerekosztály fülészetét? Egy bizonyos Kathy-t keresünk – biccentek Rina felé. Valószínűleg a fehér bot segít, és nem kérdezősködik, csak gyorsan, röviden és tömören elmondja, hogy merre van az arra. Biccentéssel köszönöm meg és a váróban is felizgatott hangyabolyként tolongó és rohangáló tömeg szélén ácsorgó lányhoz sétálok. Ezúton igyekszek nem ráhozni a frászt.
- Értesüléseim szerint jelenleg kicsit kacifántos a célodhoz vezető út. Akihez én jöttem, megvár. Elkísérhetlek Kathyhez? - ajánlom fel neki újra a karomat.

- 1347 szó / @

Vendég · Re: Lost in...-Mathieu& Rina Vas. Aug. 13 2023, 08:54

The problem does not come alone

Mathieu & Rina

Az emberek nagy része nem is kíváncsi a másik mondani valójára, pedig lemerem fogadni, hogy jó párunknak öröm lenne kiadni azt a sok zűrt, ami a fejébe kavarog. Még akkor is ha jelen állás szerint csak a fájdalom járja át a hátteret. Mennyivel megkönnyebbültek lennénk, ha ez a tenger, ami körbe vesz minket nem elsodorni akarna, hanem befogadni. Fel sem merült bennem, hogy lerázzam őt. Vagy kevésbé ismerjem meg a rejtet életét. De ez a beszélgetés most túl hosszú lenne, mindkettőnknek dolga van. Így csak a fájdalmas valósággal kell törődnünk. Azzal, hogy a rohanó világunkban nincs idő arra, hogy meghallgassuk a másikat. Még ha csak egy röpke segítség nyújtás idejére is ismerhettem meg, most még is úgy beszélgetünk, mintha már régóta barátok lennénk. Bár ilyenkor mindig úgy érzem talán van egy fikarcnyi esélye annak, hogy még van bujkáló jó is bennünk. Kár, hogy most nem trendi jó embernek lenni.
Anyukám okos nő volt, végletekig hálás minden megélt pillanatért. Ő mindig szakított időt, hogy meghallgasson bárkit. Még ha én rohanni is vágytam, mert éppen jobban vonzott egy baba a butikok kirakatában, vagy a hinta a közeli parkban. Rám pirított, hogy most meg kell állni. Élvezni a napsütést és meg kell hallani a másik néma segélykérését. Talán az, hogy ez a véremben van, vagy mert anyukám fontosnak tartotta, hogy kiskoromtól kezdve így neveljen. Nem tudhatom. Csak azt, hogy most meg kell hallgatnom őt. Érzem, hogy meg is nyílna, de még is van egy visszatartó erő. Amit nem lenne egyszerű megdönteni. Főleg nem ebbe a kevés kis időnkben, ami előttünk van.
Szavai igen csak élesen mutatják a jellemét. Felsóhajtok, végül pedig egy gyengéd mosollyal az arcomon úgy fordulok, hogy vele szembe kerüljek. Mintha azt akarnám, hogy a szemeibe nézhessek. Még ha tudom, hogy ez nem történhet meg.
- Ezek a szuperhősök általában felveszik a telefont és felhívnak. Mindenkinek kell valaki, aki ismeri a fájdalmát. Mindenkinek van. Nem csak boldogság övezi az életünket. A fájdalmat is meg kell élni, hogy elfogadd a történéseket. Mindennek oka van. Ha jön egy rossz, el kell fogadni, kell valami, vagy valaki, aki segít nekünk túlélni. Hogy újra mosolyoghassunk. Szívünkből – bárcsak megérthetné, hogy ezzel mit szeretnék kihozni. De mint említettem már, Kevés az idő, hogy ebbe jobban belefolyunk. Azt hiszem túl mélyre ástunk. Most nem szabadna ebbe merülnünk. Tényleg csak az élet szépségeit kéne megragadnunk. Még is úgy érzem, hogy az előttem állónak előbb el kell merülni a mélybe, hogy újra a felszínre bukkanjon.
Egy könnyed mosoly ül ki az arcomra. Mert nem érdekel, ha valaki csak mondva akarja ezt megismerni. A világ nem befogadó, és rettegnek valami újat kipróbálni. Számukra újat. Önző mód azt akarják, hogy mi alkalmazkodjunk ebbe a világba. De ez nem fog menni, míg nem értik meg, hogy, míg ők látják az eget, ahogy a végtelen kékség körbe szalad, vagy a hatalmas fellegeket, mintha rájuk akarnának zuhanni. Addig mi örök sötétségbe rójuk az utakat. Nem látjuk, ha valaki épp felénk közeledik és a félelemmel teli úton jó páran nekünk jönnek. Erről árulkodhatnak a foltok a bőrünkön. Susanna nem győzi jegyzetelni, hogy melyik nap milyen kék,lila,sárga folttal térek haza a védelmet nyújtó meleg otthonunkba. De ezek bizonyítják számomra, hogy a fájdalmas világba meg kell próbálnunk célt érni. Mert élünk, lélegzünk. Mi is vágyunk minden interakcióra, amit a többiek megélhetnek.
- Tessék, ezen minden rajta van. - nyúlok a zsebembe szabad kezemmel, ahol az iskola névjegykártyája rejlik. Minden információ rajta van, még számunkra vakoknak is, hiszen az egyik oldala nyomtatott, hogy a látó társaink is értelmezni tudják, viszont a hát oldalán braille írással vannak ugyan azok az információk feltüntetve. Az iskola elérhetősége.
- A nénikém szerintem nyomban szívrohamot kapna, a bácsikám fel se fogja szerintem a terveimet. Vagy csak nem veszi komolyan. Az unokahúgom pedig egyenesen imádná – nevetem el magam. Na tessék, fel soroltam egy idegennek a csodálatos családomat. Vagyis, a maradékot. Akik egyszerűen a családom. Szeretem őket, nem lehetek nekik elég hálás, hogy megküzdöttek mindennel, amit az élet és persze dacos korszakom eléjük hömpölygetett. De akkor is kitartottak és nem adták fel. Bár szerintem a bácsikám nem örült neki, mikor Susanna az olasz márványt kezdte el lesarkítani, mikor már ötödször szaladtam neki és a homlokommal tompítottam a becsapódást. Azóta is a hajammal takarják el a heget.
- Nanana! Mi az már, pimaszkodsz is? - bököm meg az oldalát játékosan.
Viszont olyan dolog történt, amit hirtelen nem tudtam hova tenni. Úgy áradozott, mintha egy gát szakadt volna ki közöttünk és a bele élése abba, hogy mennyire imádja azt, hogy sanyargatja magát. Hogy szüksége van arra, hogy egyedül legyen. Ha úgy vesszük a fájdalomba menekül. Bár a nevetése igazinak hatot, még is volt valami abba, hogy eddig szinte alig mondott valamit. Most pedig csak úgy áradozik. Előtör belőlem minden érzés. Hogy mennyire én is így éreztem magam. Hogy ki kellett kapcsolnom mindent. Mennyire vágytam arra, hogy megvalósítsam önmagam és ne érezzem azt a sok rosszat, amit először tettem.
Ilyenkor érzem, hogy segítséget kéne nyújtanom. Meghallgatni Őt. Mármint az igazit, ami elbújik benne. Mert a felszín alatt olyan mélyen van a sötétségbe, hogy még én is érzem.
- Mindenkinek szüksége van az én időre. Ha téged ez kapcsol ki, akkor biztos tök jó lehet három órát futni – mosolyodom el. Nem merem idegenként jobban belefolyni a dolgokba. A néma segélykérések sajnos nem hatalmaznak fel arra, hogy jobban belefolyjak az életébe. Bármennyire is mardos a bűntudat, hogy nem segítek. Pedig akarok! Tényleg. - Biztosan csodás lehet a táj, ahogy hajnalban éledezik a természet, vagy maga a város – mélázom el egy pillanatra.
Artie kitérője hamar véget ért, hiszen éreztem a kellemetlenséget és nem akartam tovább váratni a céljától.
- Szerintem ez csak hazugság, hogy a saját lelkiismeretüket nyugtassák. Tizennyolcadik éve nem látok, most töltöttem be a huszonnégyet. Még mindig fáj, hogy lassan nem emlékszem a színekre - úgy éreztem, hogy el kell mondanom. Hogy volt, amikor láttam, és tudtam milyen a ragyogó kék vagy az erő teljes zöld. Ahogy a parkban a fákat mozgatta a szellő. Gyerekként sokkal rosszabbnak éltem meg, mintha épp ebbe születtem volna. Ezzel pedig azt hiszem minden kérdésére választ adtam. Mindig a gyerek szenvedi meg jobban. Vagy csak azért érzem így, mert örök gyermek maradok. Susanna nem engedi el kezem, míg él. Anyukámnak megígérte és becsülöm, hogy még mindig tartja magát ehhez.
Csak enyhe biccentéssel válaszolok. Hiszen egyesek nem tartják teljes munkának azt, hogy támogatni kell a gyermekeket. A szülők nem tudnak otthon maradni és megtenni. Ők azért güriznek naphosszat, hogy megadják a legjobbakat. Még ha ezzel elszalasztják a gyerekek főbb pillanatait. Ami örök emlék, lenne.
Az, hogy a kérdésem függőbe maradt elbizonytalanít. Nem mindenki akarja, hogy segítsenek. Jobb is, ha nem éreztettem vele. Nagyot nyelek, hiszen nem akarok belefolyni egy idegen életébe. Így csak a tömegre összpontosítok. Átlépni egy határt nem épp az én szakavatottságom. Vicces, az ember azt hiszi, ha két ember karöltve sétál akkor jobba oda figyelnek. De érzem, hogy jó pár váll csapódik az enyémhez. Felesleg ennyire közel állni, hiszen nem óvhat meg egy-egy koccanástól. Maximum tényleg csak azért, hogy ne menjek neki egy oszlopnak vagy essek bele a virágágyásba. Bár azért van a botom. Ha jobban figyelnék talán kevesebb baleset érne.
Kérdése újra magához vonja a figyelmemet.
- Leginkább a pénz a visszatartó erő. Kathy szülei keményen dolgoznak, az apja gyári munkás, az anyukája titkárnő. Viszont a kórházi számlák kirívóan magasak. Az új injekciós kezelése pedig a csillagos eget súrolja Több állást vállaltak be, így nincs idejük ott ülni az ágy mellet és a kislányukat támogatni – az az átkozott pénz ne lenne, akkor Kathy is megérdemelhetné, hogy a szülei vele legyenek és megnyugtassák. Jobban örülne neki, mint sem, hogy egy kórházi szobába egyedül lenni.
Érthető okokból nem szeretek kórházba járni, de vannak vizsgálatok is, amikre meg kell jelenjek. Többször voltam és mindig ugyan az a reakció volt. A remegés végig szalad rajtam és a múlt árnyai bekebelezi az elmémet. Az egyetlen helyet, ahol még láthatok. Ahogy elképzelem a világot. Helyette mindig csak a baleset képe olyan élesen villan be. Na igen, ez az utolsó, amit valaha láthattam.
Így csak pár lépést hátráltam tőle. Nem akarom, hogy úgy érezze nem vagyok képes önállóan tájékozódni. Még ha így is talált rám. Bár az érintése visszalökött a jelenbe, jól eső érzés volt. De mivel kétségtelenül többet nem látjuk egymást inkább már búcsúzkodnék.
Amikor magamra hagy, csak bólintok. A kórházban úgy zsongnak az emberek, mintha attól félnének, hogy ha nem morajlanak, akkor a kaszás őket viszi el. Ez azért zavaró. Főleg, hogy hirtelen a térdemnek csapódó gyerek nevetve elnézést kér és távozik. Csak nevetve ingatom meg a fejem.
- Te most elmentél megkérdezni, hogy merre találom Kathyt? - meglepettségemben még a bot is kicsúszik a kezemből. Nehezen tudtam felfogni, hogy ténylegesen képes volt érdeklődni, és nem csak faképnél hagyni az első adandó alkalommal. Aztán lehajolva a botomért próbáltam megtalálni és reménykedve imádkozni, hogy semmibe ne nyúljak bele. A földet tapogatva már csak arra tudok gondolni, hogy még jó, hogy van nálam törlőkendő. Mikor végre a kezembe akad, felegyenesedve bólintok.
- Tényleg nem vagyok ennyire szerencsétlen, mint látszik. Általában jobban megy – magyarázkodom, mert mindig akkor történik valami, mikor olyannal fúj össze a szél, aki sajnálkozik. Gyorsan megtörlöm a kezem, hogy ne maszatos kézzel érjek hozzá, így csak a karjára teszem a kezem. Ismételten.
- Kathyről tudnod kell, hogy mivel nem hall így nem tudja még szabályozni a hangerejét. Kiabálni fog, de ő azt hiszi ez a normál hangja – jegyzem meg. Bár tudom, hogy csak elkísér valami azt súgja, hogy a hang iránya hamar megfogjuk hallani, hogy merre is találjuk a leányzót.

**Mathieu Girard**

- Rina & Mathieu -

„Rina nem ismer engem”, emlékeztetem magam, mikor a szavai nyomán eszembe jutnak azok a fájdalmak, melyek szerinte egy ember életében szerepet kell, hogy kapjanak. Sok szempontból szerencsés vagyok… Nincs például fizikai vagy mentális fogyatékosságom, mindkét szülőm él és virul, a családom a felső tízezer egyik fellegvárát birtokolja megannyi más földi jóval és anyagi javakkal. Ezek ellenére mégis hosszú-hosszú meséket tudnék mondani arról, hogy mennyi fájdalom kapott főszerepet az életemben, hogy miféle kínokat okoz az, hogy a családom képtelen támogatni a döntéseimben, hogy az apám úgy bánik velem, mint egy idegennel, aki csak azért van a családja közelében, hogy bosszúságot okozzon neki és szégyenbe hozza. Mindennapos harcot vívok a büszkeségemmel, hála a médiának és a lejárató hadműveleteinek, és most már a bűntudatommal és a szívemmel is, amiért a bátyám részben miattam… nem is, sokkal inkább miattam lett rab a saját testének börtönébe zárva. Örökös lázálommal és rémképpel a fejemben vagy a szemeim előtt élem az életemet, benne Sebastian vérbe fagyott, összezúzott testével. Ezek tudatában piszok nehéz elfogadnom, hogy ezekből építkeznem kell, hiszen azt a kevés jót is, amit van szerencsém megtapasztalni, valami mindig elhomályosítja.
- Nekem nem kell bemutatni, milyen a fájdalommal és a rossz dolgokkal együtt élni – csak ennyit fűzök hozzá, ám a hangsúly határozottan árulkodik arról, hogy nem szeretnék ebbe a témába belemenni. A mai napig nehéz téma a számomra és legalább ilyen nehéz elfogadni a sebezhetőségemet és azt, hogy lehetnek olyan problémáim, ami mások segítségét igénylik… barátokét és szakemberekét egyaránt. Nem tartom cikinek, csak nehéznek.
Talán nem véletlen, hogy gyorsan tovább is lendülünk ezen, s bár ígéreteket nem teszek neki meggondolatlanul, érdeklődés szintjén viszont megtartom a dolgot, hogy majd meglátogatom őket. Kíváncsian vetek egy pillantást a kapott kártyára, és az ujjbegyeim alatt érzett aprócska, pettyszerű domborulatokat érezve elmosolyodok.
- Nem fogom messzire tenni – csupán ezt ígérhetem meg, és valószínűleg ez a névjegy is a „megvalósításra váró teendők” nemlétező dobozába fog kerülni. Nem tartok ilyet, de számtalan olyan tervem van, amit még életemben szeretnék megcsinálni, megejteni, meglátogatni és sorolhatnám.
Nem számítottam rá, hogy az általam gondolt családtagjaiként nem a szüleit fogja emlegetni, bár ilyenre talán nem is gondol önszántából az ember.
- Akkor javaslom, próbálj ki inkább valami egyszerűbb és kevésbé…. veszélyes vagy rosszhírű önvédelmi sportot. Bár bevallom, a nénikéd reakciója megérne egy misét – somolygok játékosan. Eleinte én is élveztem anyu hozzáállását ahhoz, hogy „akkor mi most Sebbel elkezdünk mászni”. Először csak jót vigyorgott, „oké, csináljátok, eddig is őrültek voltatok”. Csak azzal nem számolt, hogy nem termekbe mentünk vissza falat mászni, hanem ki a hósapkás csúcsokhoz csákánnyal és mászófelszereléssel. Mi élveztük, ő a haját hullajtotta miattunk.
Ugyan megjegyzem a hallottakat, mégse térek ki arra, hogy miért a nénikéjét, bácsikáját vagy az unokahúgát említette? A hülyének is tiszta, hogy ők a családja, az okok viszont nem rám tartoznak, még ha szóba hozta őket, akkor sem. Ha esetleg eljön az ideje és a sors is úgy akarja, akkor lesz időnk és lehetőségünk még erről mélyebben is beszélgetni egymással.
Mikor az ujja az oldalamba bök, kezemmel védve magam húzódok arrébb.
- Pimaszkodni? Eszemben sincs! – Derült képem, széles vigyorom és a játékos hangnem persze nem erről árulkodik, s már csak azért is jobban belemegyek abba, hogy megértse, mit takar ez a szuperhősöknek meg se kottyanó futás. A korábbi tartózkodásom és az, hogy nem óhajtottam komolyabb témákba bocsátkozni, most egy pillanat leforgása alatt változik, de csupán azért, mert ez egy olyan szokásom, egy olyan létforma, amit szinte mindenki ismer és mindenki tudja, hogy hűen követem. Nem árulok el vele titkokat, nem rejt olyan mélyenszántó és aggasztó gondolatokat, mint példának okáért Seb esete. Az más kérdés, hogy nyilvánvalóan ezen tevékenységem mögött is van valamiféle bú vagy fájdalomfelejtő és tagadhatatlanul egyfajta pótcselekvésként használom.
- Bevallom, gondolkoztam már rajta, hogy kellene szereznem legalább egy kutyát hozzá, hátha néha gördülékenyebben menne a dolog és nem a még hátralévő kilométereket vagy perceket számolgatnám – szemforgatva rázom meg a fejem. Szeretek futni, de néha a jóérzés és a kikapcsolódás, az „adjunk egy pofont a testünknek, hogy kikészítsük az elménket” hozzáállás a visszájára tud fordulni és ahelyett, hogy élvezném az általa is említett tájat, az éledező természetet, inkább megszenvedem a hosszú kilométereket. Ez általában már ténylegesen a tűrőképességemnek és a fizikális-mentális jóllétemnek a végét jelenti.
- Voltál már kint hajnalban? Mielőtt még felkel a Nap? – Ez egy olyan valami, egy olyan élmény, amihez nem szükséges látni. Érezni kell és hallani. – Más madarak énekelnek, mint napközben vagy este… más bogarak ciripelnek, vagy máshogy ciripelnek. Más szellő fúj, mások az illatok és a hangok. Még egészen csend van, nem zúg annyi autó az utakon vagy nem tülkölnek a hajók. A kikötőkben mossa a partot a víz… nem csak futni jó olyankor, amikor éledezik a természet, hanem… - mosolyogva vonok vállat a szentimentális gondolatoktól – hanem létezni is. – Talán ezt is csak az tudja megérteni, aki hozzám hasonlóan rajong a természetért, és csak azért merem kifejteni neki is, hogy tudja, látóként is inkább az érzésekre fókuszálok, mint a látásomra.
- Tehát láttál – jegyzem meg halkan. – Szerintem sokkal nehezebben fogadja el vagy szokik hozzá az ember a veszteségekhez, ha volt lehetősége tapasztalni. Ha vakon születtél volna, akkor az lenne a természetes, hogy nincs mire emlékezz. A kislány, Kathy pedig a csendet tartotta volna természetesnek, ha hallás nélkül születik és nem „megszerzi”. Ilyenkor jön rá az ember arra, hogy milyen szerencsések vagyunk és mekkora értéket képviselnek az érzékszerveink. Sajnálom, hogy ekkora veszteség ért – vallom őszintén, noha szánakozásnak a legapróbb jelét se mutatom. – Viszont biztos vagyok benne, hogy jobban értékelsz olyan dolgokat, melyek felett mi, akik látunk, elsiklunk.
A kórház felé menet igyekszek odafigyelni arra, hogy a lehető legkevesebb testi kontaktus érje őt az úton, viszont a rohanó emberek zömét ez hidegen hagyja, és ez nem az a szituáció, amikor beterelhetném őt magam elé, hogy akkor haladjunk szépen libasorban. Én a feladat rám eső részét megoldottam, innentől kezdve mások tapintatosságával kell számolni, ami természetesen kimerül abban, hogy hol Rinához, hol pedig én hozzám koccan egy-egy váll vagy könyök.
Kathy történetét hallva összeszorul a torkom, s képtelen vagyok nem párhuzamot vonni az ő és a bátyám esete között.
- Manapság tényleg a pénz az úr – ingatom meg a fejem. – „Nincs pénzed? Így jártál!” De ha perkálsz, ha sokat fizetsz, szinte biztos, hogy a legjobb ellátást fogod kapni. Az egyenrangúság nem alap, ami szomorú. Viszont… Ismerek olyan családot, akiknek bőven van pénzük, zsák számban tehetnék a kórház vezetőségének az asztalára, hogy mentsék meg a gyereküket, a pénz nem számít – nem véletlenül igyekszek kihagyni magam a történetből. – Ám hiába mozgatnak meg mindent, hozzák el a legjobb orvosokat hozzá és próbálnak ki újabb és újabb kezeléseket, a fiú állapota csak stagnál, nincs változás – igyekszek közömbös hangon beszélni, nehogy nyilvánvaló legyen, hogy ez a család tulajdonképpen az enyém. - Azt akarom ezzel mondani, hogy milyen kegyetlen, hogy akinek, mint Kathynek is, valószínűleg csak egy jobb kezelésre lenne szüksége, dollármilliókat kellene letenni az asztalra. Ez a „van gyógymód, de még sincs, mert nem tudod megfizetni.” Aztán ott a másik véglet, akinek meg lenne pénze, hiába adja oda, nem tudnak segíteni – mi akkor a megoldás? Oda kell adni annak, akinek nincs pénze, de van reménye. Viccet félretéve, ezt tényleg elgondolkodtató.
Az épület katasztrófaövezete hidegzuhanyként ér, és láss csodát, mint a jóakarat és a „segítek ahol tudok” elv megtestesítője, némi érdeklődést követően már ballagok is vissza hozzá.
- Nem – nevetek – igazából azt kérdeztem meg, hogy én hol fogom őt megtalálni, mert abban biztos vagyok, hogy te tudod hova kell menni, csak épp… - sóhajtva nézek körül a várótermen és az emberek ezrein - … abban már kevésbé, hogy ez a horda a segítségedre lesz.
Mikor elejti a botot, szinte vele egyidejűleg guggolok le, és kínosan ügyelve arra, hogy ne tapossanak vagy lökjenek fel bennünket, essenek át rajtunk, vontatottan, de a kezébe adom azt.
- Aha. Én is ezt szoktam mondani, ha többet bénázok a kelleténél. Na menjünk! – Amint készen áll, már indulok is a felfüggesztett táblák segítségével abba az irányba és abba a szárnyba, ahova ezt megelőzően irányított bennünket a pultnál ücsörgő hölgy.
- Nem lesz meglepetés, találkoztam már néhány nagyot halló nagyszülővel. Az más kérdés, hogy jobban fog fájni, ha egy gyereknél tapasztalom ezt – és nem azért, mert jobban zavarná a fülemet a gyerekekre jellemző rikácsolóbb, élesebb hang. Egyszerűen rossz belegondolni, hogy egy kislánynak ezt át kell élnie.
Két emeletet megyünk feljebb a lift segítségével, s talán az elmúlt hosszú percek során az egyetlen alkalom ez, amikor ahelyett, hogy belénk ütköznének az amúgy siető és fel-alá kószáló emberek, inkább szétnyílnak előttünk, hogy tudjunk haladni. Sok pénzemet merném tenni rá, hogy számtalan gondterheltebb, veszteségek és aggodalmak miatt elvarázsoltabb ember van itt, mint kint a forgalmas utcán, mégis figyelnek a másikra.
És igaza volt. Néhány folyosóval és kanyarral odébb már hallani lehet egy kislány akadozó, kicsit artikulálatlannak tűnő hangos beszédét. Természetes, hiszen nem hallja vissza magát. Egy üvegfal és egy róla lecsüngő árnyékoló választja el őt és még két másik kis beteget, valamint a hozzátartozóikat a folyosótól. Az általam Kathynek gondolt kislány körül ketten sürgölődnek. Egy sötétebb bőrű nővérke, valamint egy másik hölgy, aki kettejük között, jeleléssel közvetít.
- Azt hiszem megérkeztünk.

- 1494 szó / @

Vendég

The problem does not come alone

Mathieu & Rina

Néha sajnos képes vagyok túlságosan belemenni az emberek rossz érzéseibe. Mindenkinek segíteni szeretnék, még ha ezzel fájdalmat okozok nekik. Újra és újra fegyelmeznem kell magam, hogy sokan nem kérnek a segítségből. Így csak némán bólintok. Nem tervezek jobban belefolyni a magánéletébe, hiszen röpke ismeretségünk hamar véget ér. Talán jobb lenne elengedni, és valami olyan témát keresni, ami semleges, mindkettőnknek. Az érzelmek megcibálása nem jó ötlet, ha ennyi ember van körülöttünk.
Bár a beszélgetésünk hirtelen elnémul, úgy érzem, hogy most mindkettőnknek kell egy kis szünet, hogy az érzelmeink helyre rázódjanak. Ezért csak némán megköszörülöm a torkom és reménykedem benne, hogy kényelmetlen helyzetünk hamar elmúljon. Bár tisztában vagyok, hogy egy kártya átnyújtása semmit nem jelent. Mert már jó párat elajándékoztam, senki nem kereste meg az iskolát. Mindenki csak ígérget. Azt hiszik, hogy ha nem nyíltan utasítják vissza az embert, akkor kevésbé fájdalmas. De ez nem igaz. Mert a reménynél nincs is sunyibb gyilkos. Így csak szavaira egy kisebb mosollyal válaszolok.
- Miért van olyan? Nem az a lényeg, hogy veszélyes legyen? Mármint, hogyan védjem meg magam, ha nem ijed meg a támadó? - Elgondolkodom, mert tényleg, hogy Susanna hamar őszbe borulna tőlem. Meg persze minden -féle újdonságtól, amivel előrukkolok. Pedig istenre esküszöm, hogy nem az a fő célom, hogy őt idegesítsem. Vagy csak azért akadhat ki, mert megpróbálok önállóan talpra állni? Nem is tudhatom. - Ha ott lennél, tuti máglyára vetne téged, mert azt hinné te vettél rá – nevetek fel és megrázom a fejem – Britt elmondja milyen volt a reakció és átadom – arcomon a széles mosoly csitulni kezd. Persze ez mind csak figyelmesség, eszembe sincs azért megkeresni.
A család említése mindig fájdalmas, de ez velem együtt jár, meg hát már régen történt, a sebek beforrnak, még ha erősen karcolják az ember mellkasát belülről. Mert legyen az ember bár mekkora is, a szüleire mindig szükség van. Ahogy nekem is. De nincsenek, csak a temetőbe tudok kimenni, elmondani a lelkemet préselő fájdalmakról. Viszont egyoldalú, nem várhatok választ, a puha kezek sem fogják megsimítani az arcom, hogy elsuttogják, nem érhet baj. Vigyáznak rám. Ilyen nincs, és talán ez fáj a legjobban benne.
Megingatom a fejemet, hiszen hallani, hogy igyekszik valami témát keresni, hogy ne néma csendben vagy nyomorult emlékek között úszkálva töltsük a visszamaradt lépéseinket. Azért becsülendő, hogy az igyekezet meg van benne.
- Kutya nagy felelősség – egy pillanatra elkomorodok és a telefont előhalászom a zsebemből, hiszen Susanna megígérte, hogy ír üzenetet, hogy mi van Rusty vizsgájával. A készüléket a fülemhez helyezve igyekszem rá jönni, hogy esetleg én nem vettem észre, hogy kaptam üzenetet. De a telefon csak azt harsogja, hogy nem érkezett új üzenet. Ezzel egy grimasz kerekedik az arcomra és vissza csúsztatom a zsebembe. Mi tarthat eddig?
- Viszont jó társ a futáshoz. Én bármennyit játszhatok Rusty-val, sosem fárad el. De cserébe megeszi a vagyonodat. Sőt, ha megengeded, hogy egy hálóban aludjon veled, hallgathatod a horkolást. Vagy ébredsz arra, hogy csöpög a nyála az arcodra, mert fél a vihartól, esetleg éhes. Vagy ki kell mennie – sorolom azokat a problémákat, vagyis inkább tények, hogy mikkel jár egy eb tartása. Ezek mind még csak a kisebb esetek. Ha nincs jól megnevelve akár a cipő is bánhatja, főleg ha unatkozik és le akarja foglalni magát.
Megköszörülöm ismét a torkom a kérdésétől és elmerengek egy pillanatra. Nem is emlékszem, hogy lett volna rá indokom, hogy ilyet tegyek.
- Nem, a nénikém szerint veszélyes – nagyot nyelek, ahogy ismét úgy hangzik, mintha kisgyerek lennék, akinek nincs szabad akarata. Bár ha úgy vesszük, szerintem Susanna még mindig annak a hatéves kislánynak néz, aki kisírt szemekkel költözött oda hozzájuk és begubózva a szobájából sem mozdult ki, mert szerinte veszedelmes a világ. Bár bevallom a hozzáállásom változott, mert úgy gondolom, hogy a világ képes lenne a változásra, csak egyedül kevés vagyok hozzá. Minden lépés nehéz, de ha feladnám, csak bekebelezne a világ szennye. Én se lennék más, mint azok, akik eltűrik, és elfogadják a meglévőt.
- Viszont a kikötőbe szívesen elmennék, szerettem nézni, ahogy a hajók úsznak a vízen. Még kiskoromba, ahogy a hajó kürtök úgy zengtek, mintha arra lennének hivatottak, hogy felébresszék a világot a mély álomból – mosolyodom el. Apa vitt mindig oda, hogy lássam a víz hullámait, ahogy a habok feltörnek a mélyből minden egyes mélységben lévő hullám miatt. Ahogy a napsugarai megtörik a vízcseppeket és még ha egy pillanatig, de látható volt egy pici szivárvány.
- Csodásan hangzik – elmosolyodom, mert azt hiszem régen mesélték el ennyire részletesen a látók, hogy mik tárulnak eléjük. Hogy csak a horizont tarthat ellen, és a képzelet még csak meg sem közelíti a látottakat.
- Igen, minden amire emlékszem, az egy hat éves kislány szemeibe voltak zárva. Így gondolom érthető, hogy néha olyannak hiszem a világot, amilyenre emlékszem – megvonom a vállam. Nem szoktam beszélni arról, hogy milyen vaknak lenni, vagy, hogy milyen megélni azt, ami mostanában egyre jobban gyötör. A félelem, hogy az emlékek megfakulnak. Hogy elfelejtek. Mindent.
Bár a szavai kedvesek voltak, igen csak erősen az elevenembe vájt és egy pillanatra megingok. Mert eddig ő volt, aki kerülte a személyes témákat. Most pedig én szeretnék vissza húzódni a csigaházamba. - Köszönöm – azt hiszem, mert még senki nem mondott ilyet, és kissé megzavarta a fejemet. De igyekszem visszarázódni. Kathy miatt jobb ha tiszta marad a fejem és nem lépek vissza a múltba. Félek, hogy ott ragadok és nem veszi hasznát annak, hogy ott leszek.
- Szereted a zenét? Mert ha más nem, akkor hunyd le a szemed, csak hallgasd, ahogy a füledbe dübörög, teljes hangerőn – másképp nem tudom neki elmagyarázni, hogy mennyire lehet értékelni. Mert vége a számnak és újra kinyitod a szemed. Elfelejted milyen volt a sötétben.
Egy valami feltűnik, ahogy beszél a pulzusa meglódul, kezén az izmok meg-meg rándulnak egyes szava után. Így rá jövök, hogy bármiről is beszél, nem akarom jobban boncolgatni. Egyszerűen némán egyetértek. Valami azt súgja nem is akarja jobban belevájni magát, egyszerűen dühíti a dolog és most ki kell adnia magából. Én pedig megpróbálok a lehető legjobb hallgatóság lenni.
- Ennyire vészes az út? - nevetek fel, mert igen csak elkeseredettnek hangzott a vége. Így hát valószínű, ha egy gyerek feltud hordani, akkor a felnőttek simán átsétálnak rajtam, fehér bot ide vagy oda.
- Jól van, ne piszkálj – megforgatom a szemeimet és végül elmosolyodom, ahogy felegyenesedve visszatérünk a meglévő sétánkhoz, és igyekszem összébb húzni magam. Még a végén tényleg valaki elkaszál és én is az egyik betegágyba kerülök. A liftben inkább meg sem szólalok, a némaság is egyfajta segélykérés. Ez a sok érzelem, ami hullámokba nyaldos, csak a rossz érzéseket keltik bennem és már épp kezdenék pánik rohamot kapni, mikor megérzem a fiú enyhe tessékelését és kilépünk a tágasabb térbe. Kell egy pillanat, hogy az emlékek elszálljanak a fejemből és rájöjjek, hogy a hang, ami a fülembe visszhangzik Kathy morgása.
-Francba – morranok fel, ahogy helyeselően bólintok neki. Hiszen megismerem a lányt.
Már épp elengedném, hogy megköszönjek mindent, egy test csapódik újra belém és úgy szorít, mintha kiakarná préselni belőlem a szuszt. Mivel a becsapódástól megtántorodom, csak megszorítom a kezét, végül elengedem, a botomat is és megölelem a kislányt.
- Miss Bosco, ne hagyja, hogy bántsanak! - úgy sírt, hogy a lelkem is megsajdult a szívem és a hátát simogatva igyekszem megnyugtatni. Bár kétlem, hogy ennyitől megnyugszik. Tenyerembe veszem az arcát, hogy a számra figyeljen.
- Sose hagyom, hogy bajod essen, de most erősnek kell lenned! - Mosolyodom el, ahogy hirtelen kiszabadul a karomból és oda áll Mattie elé, végül egy kecses mozdulattal sípcsonton rúgja.
- Ne merd bántani Miss Boscot! - úgy kiabál, hogy még én is megijedek, és csak igyekszem elkapni a kezét.
- Kathy, mit művelsz? Kérj most azonnal bocsánatot! Ő egy barátom, aki segített téged megtalálni. Képzeld el, hogy Ő egy szuperhős, te meg bántod! - rosszallóan szidom meg, még is óvatosan így is ki van borulva. Még csak az hiányzik, hogy jobban megfeszüljön.
- Jól vagy? - tartom Kathyt a vállánál fogva és igyekszem a fiú felé és remélem, hogy nem okozott nagy kárt benne a kislány.
- Elnézést – szipogó hangja töri meg a csendet kettőnk között és érzem, hogy elbújik mögöttem. Hát mindenre számítottam, csak arra nem, hogy megtámadja újdonsült ismerősömet.
- Mi a szuper erőd? - érzem, hogy a csípőmnél kikandikál.
- Kathy, Mattie is látogatóba jött valakihez, így köszönj szépen el tőle, én pedig itt maradok, míg megkapod az injekciódat – mosolyodom el. Nem tudom, hogy fog reagálni bármelyik is a másikra.

**Mathieu Girard**

- Rina & Mathieu -

- Nem kell mindig támadni vagy ijesztőnek lenni ahhoz, hogy megúszd addig, míg nem érkezik segítség, vagy nem érzi úgy a támadó, hogy akkor veled nem szabad ujjat húzni – jelentem ki határozottan és ezzel együtt bólintok is. – Van olyan harcművészetforma, aminek a művelői nem tesznek kárt senkiben, csupán önvédelmet gyakorolnak és a saját jellemüket fejlesztik vele. Legalábbis nekem így mondták tollba, amikor kiokosítottak, hogy nem minden harcművészet alapul pofonosztáson. Én pedig hiszek nekik, úgyhogy ajánlom figyelmedbe – bár abban nem vagyok biztos, hogy egy vak ember hogyan lenne képes ilyen és ehhez hasonló harcművészetek valamelyikét is elsajátítani, csupán egy-egy akciófilm vagy fantasy film jelenete van meg előttem, de nem is az én dolgom, hogy ebbe belemenjek vagy, hogy ötleteket adjak neki, hogy mi lenne számára testhez álló. – De ha megijeszteni akarsz valakit, javaslom keress hozzávaló gúnyát, mert én semmi esetre se tartalak ijesztőnek – úgy is lehetne mondani, hogy egy kifejezetten harmonikus, szemre való lány, akiről még csak véletlenül se az jut eszembe, hogy menekülnöm kell tőle, mert két mozdulattal kitekeri a karomat. Persze a botja valószínűleg így is nagyot tud ütni, de az nem azt a célt szolgálja, hogy másokat ütlegeljen vele.
- Ohh… - megszeppenve húzom el a számat – pedig nem tartom magam gonosztevőnek, aki bármire rászedi az embert, de… üsse kavics, most én is buzdítottalak – nyilvánvalóan nem szó szerint és bár szorgalmaznám, ha a mai világban a nők nagyobb figyelmet fordítanának az önvédelemre, de a legjobb mégis az lenne, hogy el se jutnánk addig, hogy erre sor kerüljön és veszélyben érezzék magukat. Mindenkit megillet a biztonság és a biztonságérzet.
Mikor kibújik a szög a zsákból, miszerint a szülei nem azok a személyek, akiknek normális esetben lenniük kellene, valamelyest elfog a bűntudat, amiért hagytam, hogy a beszélgetés ilyen irányba terelődjön. Nem tudhatom, hogy kinek milyen érzés a családjáról beszélni, hogy van vagy nincs, ha igen jó és szerető családban él, ha pedig nincs, akkor mióta nincs és miért nincs? Nincs is hozzá semmi közöm, főleg nem a mi szegényes ismertségünkre való tekintettel, így nem véletlenül nem megyek bele jobban. És ha saját családi hátteremre gondolok, nem várhatom el azt, hogy más nálam jobb kedvvel ugorjon neki a mesélésnek.
Kíváncsi tekintettel fürkészem őt, mikor a telefonját a füléhez simítja, s váltakozó grimaszok miatt válik borongóssá az arca.
- Azt hiszem, hogy egy kutyával talán még én is megtudnék birkózni. Persze nem valami nehezen kezelhető fajtára gondolok – nem, nem vagyok benne biztos, hogy jelen állás szerint szükségem lenne egy négylábú társra. Ahhoz is fel kell nőni, úgy kell alakítani az életvitelemet, ami egy részről bőven lehetővé tenné azt, hogy egy sportosabb kutya a mindennapjaimban szerepet kapjon. Viszont, ha azt vesszük alapul, hogy mennyit utazok, hogy a nap huszonnégy órájából a legtöbbet házon kívül töltöm és olyan közegben, ahol egy kutyának semmi keresnivalója, akkor a józan ész azt diktálja, hogy eszembe ne jusson egy állat életét megkeseríteni azzal, hogy nem tudok elég időt szánni rá. – Minden rendben? – Érdeklődök végül, hiszen az arcára kiülő pillanatnyi komorság és értetlenség egy leheletnyit megrémít.
- Na ezzel az oldalával nem biztos, hogy tudnék azonosulni. Nekem aztán ne csorogjon a nyála az arcomba, vagy túrjon ki a saját ágyamból – szeretem az állatokat, de mindennek van egy határa. Az ágyam az én ágyam, hiába, hogy manapság ritkán használom, hiszen képtelen vagyok arra is, hogy rendesen álomra hajtsam a fejem.
- Hmmm – dünnyögök – tudod, nekem nincs rálátásom arra, hogy milyen egy látássérült élete, hogy mi mindenre kell odafigyelni, miféle nehézséget jelentenek bizonyos élethelyzetek, mennyivel veszélyesebb este, hajnalban kint tartózkodni, mint például most. Csak sejtésem van. Viszont semmivel nem tartom veszélyesebbnek, mint példának okáért megküzdeni ezzel a forgalommal, a hangzavarral vagy a millió emberrel. Nappal sincsenek kevésbé veszélyes emberek, mint sötétedés után. De, persze ezt én könnyen mondom – egy részről pasiból vagyok, nyilván könnyebb megvédenem magam, bár a történelemben ismerünk érdekes történeteket. Más különben pedig látok, könnyebben mérem fel a veszélyes helyzeteket.
Leszegett fejjel nyelek egyet. Nehéz bármit mondani a hallottakra főleg úgy, hogy ne legyek tapintatlan és ne kérdezzek olyat, amire nem szívesen válaszol vagy amivel esetleg akaratlanul is megbánthatom.
- Ne válaszolj, ha nem szeretnél és kérlek ne vedd tolakodónak a kérdést… - halkan sóhajtok egyet – ezek az emlékek régről… mert lássuk be, majd’ húsz év eltelt már azóta… mennyire élénkek? Mármint… tudod, nehéz kívülállóként behatárolni, de még az én emlékeim is elhalványulnak, jóformán nem is emlékszek már a gyerekkori éveimre, de előttem mégis van valami, ami folyamatosan segít emlékezni. Mindig látok valamit, ami oda vezet vissza. Képek, arcok, helyek, hangok, bármi. Látom a dolgok folyamatos fejlődését és változását – remélem hallja a hangomban, hogy óvatosan próbálok puhatolózni és én magam érzem a legkellemetlenebbnek, hogy erre rákérdezek, de mégis érdekel. Kíváncsi vagyok, s ez esetben nem bújok vissza a csigaházamba és sarkallom magam hallgatásra, mint eddig jó néhányszor a találkozásunk óta.
- Szeretem – bólintok. Azt nem teszem hozzá, hogy olyan szinten szeretem, hogy ha profin nem is, de lelkes amatőrként a zongora mellett is megállom a helyem.
A pénz és a különböző kellemetlen orvosi ellátások, vagy el nem látások témáját mindketten a hátunk mögött hagyjuk. Felesleges tovább boncolgatni és ennyire belemenni főleg úgy, hogy javarészt személyes érintettségem van az ügyben, amit nem szeretnék nyíltan vállalni. Viszont óhatatlan, hogy előbb vagy utóbb ne szóljam el magam.
- Nem egyszerű. Általában ennek a tömegnek a tizede szokott itt lenni, amikor bejövök. Nem tudom, hogy most osztogatnak valamit, vagy különleges „kórházba látogatós” nap van, de… megmerem kockáztatni, hogy nem jutnék el ugyan azon az útvonalon a célomhoz, mint ahogy szoktam.
Mosolyogva pillantok le rá, mikor védelembe veszi magát a piszkálódásommal szemben, bár érzékelem, hogy ő se támadásként vagy tényleges rosszindulatnak kódolja. Egyszerű, már-már gyermeteg szemtelenkedés. A liftben viszont érzem a belőle áradó feszültséget. A testének minden egyes porcikája másként feszül, megváltozik, így biztatásképp simítom rá a karomon pihenő kézfejére a tenyeremet, nem sokkal később pedig már noszogatom is, hogy haladjunk ki a liftből.
Időm sincs reagálni, esetleg félrehúzni őt, noha maga a késztetés sem olyan határozott, hogy cselekedni is akarjak, csak az van előttem, hogy ismerik egymást a meghökkentő tempóban és annál megdöbbentőbb hangerővel közeledő kislánnyal… ergo, tragédia nem történhet, noha az ijedtség még szerepet játszhat abban, hogy rátegyünk még egy lapáttal Rina korábban tapasztalt zaklatottságára.
Végül mégis én vagyok az, aki két pillanat alatt megérzi a szívének egyre vadabb dübörgését. A kislány zokogása és sírása olyan emlékeket ébreszt fel bennem, amivel a mai napig nehezen tudok együtt élni és újra meg újra, a legrosszabb rémálmaimban is visszaköszönő hangok kezdik ködösíteni a tudatomat. A saját, állatok szűkölésére és ordítására emlékeztető zokogásom azt követően, hogy tudatosult bennem, Seb miattam került élet és halál közé. Szinte fel se tűnt, hogy két lépéssel eltávolodtam tőlük, csak akkor, mikor a trappoló léptek felerősödnek, majd a gyerek egy határozott rúgással jobb belátásra térít. Homlokomat ráncolva tántorodok hátra, majd hajolok le, hogy néhány simítással enyhítsem a lábszáram sajgását.
Megrázom a fejem.
- Nincs gond. Semmi baj – biztosítom felőle Rinát és egy apró biccentéssel fogadom Kathy bocsánatkérését. – Segítek Miss Bosconak eljutni hozzád, amikor szükséged van rá, vagy ő szeretne jönni – felelem mosolyogva, de igyekszek jól artikulálni, noha nem tudom, hogy mennyire képes szájról olvasni főleg úgy, hogy van egy enyhe akcentusa az angolomnak, és nem teljesen úgy képzem a szavakat és hangokat, ahogy a legtöbb helyi, vagy amihez szokhatott. Vontatottan egyenesedek fel, majd nézek Rinára, mikor burkoltan jelzi, hogy talán ideje lenne, ha mindenki menne a maga dolgára.
- Rád bízom mára a szupererőmet, Kathy. Vigyázol helyettem Miss Boscora? – kérdezem a kislánytól, mikor feltűnik, hogy megállás nélkül méreget, minden bizonnyal a bizalmatlansága miatt. Hiába, hogy Rina biztosította felőle, hogy ismerjük már egymást, ez még nem jogosít fel engem arra, hogy eltűrjön a társaságában. A végén mégis egy szelíd kis görbület jelenik meg a szája szegletében, szemei felcsillannak és bólint egyet.
- Te is vigyázz magadra, Rina – majd biccentek a háttérben motoszkáló, egy pillanatra felénk pillantó nők felé, néhány lépést hátrálok az ajtóig, majd menetirányba fordulok és azon az útvonalon, ahol érkeztünk, lassan távozok. Még vetek egy pillantást magam mögé, hogy az üvegfalon át lássam a kis párost, de nyugodt szívvel hagyom ott őket, hiszen tudom, van, aki gondoskodjon róluk.

- 1339 szó / @

Vendég

The problem does not come alone

Mathieu & Rina

Megvárni, míg érkezik a segítség. Szóval ő is csak úgy gondolja minden szituációba csak az áldozat lehetek és várjak, míg valakibe megmozdul a vágy és az akarat, hogy megvédjen egy védtelen vak nőt. Így inkább csak bólintok, beletörődöm, hogy nem lehet más ebbe a világba, mint aki jelenleg is vagyok. Egy elveszett lélek.
- A ruhatáramat az unokahúgom bitorolja, nem igen van beleszólásom, hogyan is öltözködöm. Mivel nem látom, hogy miket aggat rám. Leginkább csak mikor magamra veszem és végig tapogatom, hogy miként nézhetek ki. Reménykedhetem, hogy egy fokkal jobb, mint egy cirkuszi bohóc – nevetek fel, mert tényleg, hogy az öltözködés az, amiben talán legjobban kivagyok hagyva. - Nem is úgy gondoltam, csak a nénikém eddig mindenki aki közelebb került hozzám három lépésnél csak a rosszat látta, még ha tényleg nem vagy egy rosszfiú, az ő szemébe nem lehet másképp – megvonom a vállam, mert lehet, hogy nem akar nekem rosszat és már másodszor mentett meg a saját hülyeségemtől, attól még a másik nemhez tartozik és egy alkalom elég volt, hogy örökre egy apáca zárdába kerüljek. Bár bele gondolva jobb is, hogy akkor közbe lépet. Kitudja milyen lelki sérüléseket szenvedtem volna a későbbiekben. Azt hiszem van miért hálás legyek neki.
Viszont a beszélgetésünk olyan vizekre evez, amitől eszembe jut, hogy van miért aggódnom és a telefonom némasága csak jobban aggodalomra ad okot és igyekszem nem kimutatni. Elég volt a rossz szájízű beszélgetésekből.
- Ha ki akarod próbálni Rusty örömmel csahol pár kört – igyekszem arra terelni a gondolataimat, hogy a kutya velem marad és nem lesz semmi baja. Hogy ez az eset csak egyszeri volt és nem fogja ketté törni a karrierjét. Még ha Susanna lelkére kötöttem, hogy mindenképp kampányoljon a kutyám mellett. Nem akarom elveszíteni a társamat, aki eddig velem volt, jóban-rosszban. De én most a rosszban nem lehetek ott. Kicsit elárulva érzem magam. Nem jogos, hogy a gazdája nem lehet jelen a vizsgálaton.
- Csak egy üzenetet várok, nincs gond – legyintek egyet, figyelve, hogy a botommal lehetőleg ne kaszaboljak le senkit. Még ha az esély megvolt rá ebben a hirtelen mozdulatban.
- Én is csak mostanában engedtem fel, mert.. nem fontos – köszörülöm meg a torkom. Így is azt hiszi, hogy képtelen vagyok megvédeni magam, még nevetségessé is tenném magam, ha közölném, hogy mostanában annyi rossz dolog történt, hogy képtelen vagyok elaludni, ha nem érzem mellettem a kutyát, amitől a biztonságérzet körbeölel.
- Örökké az a kislány leszek, aki túlélte a balesetet és megvakult – elnyelem a mondatom végét, hiszen nem akarom lefárasztani azzal, hogy a szüleim oda vesztek, nem kell még mélyebbre elmerülni a nyomorult életemben, mint amennyire most benne vagyunk.
Elsőre a szavai aggodalmat sugallnak és várom, hogy mire akar kilyukadni. Mert sosem kezdődik jól, hogy ha azt mondják nem kell válaszolni. Azok a kérdések általában olyan mély sebeket tépnek fel. Végül pedig elmosolyodom.
- Tudod, ha erősen kapaszkodsz az emlékekbe elhalványulnak, mert az elméd játszadozik vele. Úgy alakítja, ahogy szeretnéd, hogy történhetett volna, nekem ez a meglátásom – igen, anyukám minden egyes képen másképp néz ki, és apu is hol borostás, hol szakállas, máskor pedig olyan baba pofija van, hogy szinte hozzá lehet érni. De mindenkinél másképp működik.
- Viszont ha a színekre, vagy a világra, esetleg az emberekre céloztál. Nehéz, egy állandó változó életben, tudom a szivárvány színeit, és azt is, hogy nézett ki. De attól félek, hogy már megkoptak az emlékek és rettegek, hogy már nem tudnám felidézni úgy, ahogy mondjuk te látod – válaszolok kissé nagyolva és végül nagyot nyelek. Ezt még Brittanynak sem jeleztem. Most még is úgy éreztem, hogy ennyi bizalom megjár neki.
- Aki a zenét szereti, csak jó ember lehet – mosolyodok el végül és igyekszem tartani a tempót. Mert tényleg néha úgy érzem, hogy az emlékek annyira megakarnak kaparintani, hogy az egyetlen dolog, ahogy a kezében megrándulnak az izmok. Ez tart a valóságban.
- Szóval belecsöppentünk egy hangyabolyba – bólogatok. Másképp nem tudom elképzelni ezt a tömeget, ami körül vesz minket, még ha jó párszor ütközünk össze.
Majd újra megtörténik az emlékek úgy ostromolják a bensőmet, mintha egy háborút kezdenének kijátszani, de újra megérzem az érintését és visszatérek. Kézfejét megsimítom amolyan köszönet kép, hogy nem hagyja, hogy elvesszek a múltamban.
Viszont az utunk végül célba ér és persze egy nyolcéves kislányhoz mérten üdvözli. Zaklatottsága szinte már érezhető, ahogy kiabálja a szavakat. Annyira éreztem, hogy ide kell érnem még mielőtt elkezdődik a kezelés. Meg kell nyugtatni. Bár aggodalomra ad okot, hogy Mattiet megtámadja, még is olyan könnyedén kezeli, mintha nem történt volna semmi. Így csak némán hallgatom, hogy mihez kezdenek egymással. Kathy bátorsága hamar inába száll és úgy dönt mögém bújik, miközben a srác hozzá intézi a mondani valóját. Széles mosoly kerekedik az arcomra, ahogy igyekszik a lánynak megfelelően beszélni.
Amikor elindul, csak egy percet kérek Katyhtől.
- Mattie, köszönöm. Mindent. Vigyázz magadra te is. Ne feledd, hogy minden szuperhősnek kell egy kis pihenő - mosolyom szelídül és visszafordulok a kislányhoz, hogy elküldjem azt, aki jelel és a fotelhoz kísért Kathy, hogy az ölembe mászva felolvassa már amúgy is kívülről fújt szépség és szörnyeteg mesét, miközben megkapja a kezelését.

Ajánlott tartalom

» that's another way to get to know... - Mathieu and Savannah
» Rina & Brittany
» Pierre & Rina - darkness is coming
» Rina & The Nolans // Meet with Blood
» Evelyn&Mathieu ~ What a happy coincidence, huh?