„…jóképű, kiskutya tekintetű, de számító francia hercegecske, aki minden nap más hölggyel az oldalán mutatkozik. Úgy váltogatja a baráti társaságát, mint más az alsóneműjét. Nincsen egy megbízható köre sem, embertől emberig vándorol, soha nem lehet tudni, hogy éppen kiben találja meg az aktuális szórakozó partnerét. A bulizás, a szórakozás élteti a legmagasabb körökben, és az adrenalinhajhászás a világ valamennyi pontján… Földön, vízen, levegőben. Teszi mindezt nyilvánvalóan apuci pénzén. Nem meglepő, hogy az egy erőgépet tett a feneke alá a születésnapja alkalmából. Valószínűleg elég volt elböffentenie magát érte, de sokat nem kellett letennie az asztalra. Márkás, méregdrága ruhák, egy fél pár cipője többe kerül, mint másnak a havi keresete. Ékszerek, előkelő kiegészítők. Legújabb telefon, hatalmas követőtábor a közösségi médiában. Mentségére szóljon, hogy egyetemre jár, nem csak lopja a napot vagy elveri az apja minden bizonnyal komoly munkával összeszedett, milliárdos vagyonát…”
Félreismert, meg nem értett, mindig megfelelési kényszerrel küzdő második gyerek. A családja neve és annak politikai elitben betöltött szerepe óhatatlanul őt is megbélyegezte. Tagadhatatlan ugyan, hogy soha nem élt szent életet és kihasználta minden adott lehetőségét amihez a családja, a neve és a helyzete juttatta, de miért ne tette volna? Ki nem élt volna velük?
Az, aki jobban megismeri és akinek hajlandó igazán megnyílni, hamar rájöhet, hogy messze nem igaz a fele se annak, amit a lapok lehoznak és összehadoválnak róla, kezdve a megkérdőjelezhető, kényes nő ügyekkel. Harmonikus életet kíván élni, melyben megteremtheti az egészséges egyensúlyt a családjával töltött idő, a tanulás, a szórakozás és a hobbijába fektetett idő között. Egyedül az egy napba belepréselhető órák száma az ellensége. Véleménye szerint annak duplájával már jobban boldogulna.
Társasági emberként fontos számára, hogy legyen mellette kommunikációra képes állandó személy. Egy barát, egy haver vagy egy közelebbi hozzátartozója. Nem szeret és nem is tud hosszú távon egymagában ücsörögni, ugyanis hajlamos számára negatív irányba billenteni az egyedüllét fogalmát.
A szórakozás, az éjszakákba nyúló bulik, ha nem is váltak a lételemévé, de havi néhány alkalommal muszáj kirúgnia a hámból, melynek következtében napokig hallgatja az otthoni agymosást: vissza kellene vennie a balhés életvitelből.
„Te még inni se tudsz rendesen?” A mai fiatalok szégyenére rémesen rossz ivó, az alkoholfogyasztás a nagy ellensége.
Sokoldalú, családja konzervatív látásmódja ellenére őt modern gondolkodás jellemzi. Érdeklődő, kíváncsi személy, aki nyitott az újdonságokra. Érzékeny, fontos számára a külvilág megítélése, nem szereti – hiába kénytelen elviselni és beletörődni – ha negatív képet festenek le róla és fals információkkal ítélkeznek felette.
Ugyan nem rajong értük és kerüli is a konfliktusokat, amennyiben mégis sor kerül rá, azt igyekszik ésszel, diplomatikus keretek között elintézni, mintsem fiatalos hévvel esetlegesen verekedésbe keveredjen. Nem is az elvárt, jó magaviselet, hanem a saját maga lelkibékéje és vérmérséklete miatt. Amúgy sem egy ökölharcos, pofonosztó fajta… alkoholos befolyásoltság alatti tetteiről inkább nem nyilatkozna.
Olykor képtelen arra, hogy kezelje a haragját vagy a feszültségét és az indulatait. Nem robban azonnal, nem lobbanékony, de vannak olyan kiváltó tényezők, amikor meggondolatlanul reagál és tesz, esetleg mond olyat, amit később megbán. Ilyenkor jobb őt békén hagyni, míg kiadja magából- és elcsitítja az indulatokat. A bocsánatkérés viszont nem büdös a számára.
Túlteng benne az adrenalin. Igazi sportember, imádja a mozgás legtöbb fajtáját. Egyaránt megtalálható teniszpályán, golfpályán, a labdát is szereti kergetni a haverokkal, az utóbbi időkben pedig az extrém sportokba fektette a legtöbb energiáját.

Hiába köszöntött be a meteorológiai tavasz, az idő előrehaladtával egyre sűrűbb pára- és ködpamacsok ereszkedett a városra. Hideg volt. Felettünk az ég egészen sötét, itt-ott feketébe hajló szürkét öltött, a vastag, dunyha-szerű felhők pedig aprószemű, fagyos esőt prüszköltek magukból. Jóformán ki se láttam a szemem elé ereszkedő vízfüggönyből. Egész nap esett. Az a fajta „nemszeretem” idő volt, amikor sokan még attól is ódzkodnak, hogy kabátot és cipőt vegyenek, fejük fölé esernyőt emeljenek és elugorjanak a sarki boltba harapnivalóért. Minden csúszós, nedves és veszélyes volt a leesett néhány milliméter esőtől, de ez akkor mégse volt visszatartó erő.
A sűrűn hulló parányi cseppek az arcomba vágtak, és ott vegyültek el a szemeimet csípő sós verítékkel. Hallottam a tüdőm süvítő sípolását, ami sajgott a hideg levegőtől. Szinte pengeként szaggatta, és a gyors, Sebastian által diktált emberfeletti tempó se enyhített a fájdalmon. Hol az orromon, hol a számon keresztül kapkodtam a kora esti New York hideg, szmogos levegőjét. Kaparta, égette a torkomat.
Minden erőmet a bátyám gyors, cikázó iramának lekövetésébe fektettem, de mintha egy szürreálisan gyorsuló versenyautót próbáltam volna utolérni, esélyem se volt. Több évnyi előnye volt velem szemben, tapasztalatban messze előttem járt. Sportszerűen, már-már munka-szerűen űzte azt, ami nekem csak egy extrém hobbi volt a sok másik hasonló mellett. A testfelépítése, a gyorsasága pedig többszörösen segítette őt velem szemben. Karcsú volt, nyúlánk és rugalmas, megfelelő- és kellő izomzattal.
- Arra van egy rövidebb út! – rikkantottam el magam, s egy pillanatra megtorpantam, míg irányt változtattam, hiába, hogy néhány órával az előtt megbeszéltük, hogy kizárólag arra haladunk, amerre Seb diktálta az iramot. Az Államokban tartózkodásunk ideje alatt ő a város felett- és a városnak élt. Tetőkön, párkányokon ugrándozott, azokon cikázott. Napfénytetőkön csúszdázott, kéményeken szökellt, mint egy macska, és míg napról napra kevesebbet láttuk őt odahaza, annál többet a magasban és a közösségi tereken. Vagy épp a fejünk felett. Az viszont biztos és tagadhatatlan, hogy nem ez volt a legjobb idő arra, hogy versenyt űzzünk egy hobbiból.
- Ott nem fogunk tudni lemenni...itt… Mattie, ne menj arra! Itt van tűzlépcső! – New York városának tülkölő zaját, főleg a kora esti forgalomban semmi nem volt képes túlharsogni, még Seb hangos, egy pillanatra haragosan dörrenő hangja se. Hallottam őt, de az orgánuma egybeolvadt a dudálásokkal, a nyüzsgéssel mely alólunk érkezett. Nem tudtam elkülöníteni a kettőt.
Mégis lelassultam, mikor a tőlem nem messze lévő téglafalat megpillantottam. A célom adott volt, de nem volt meg a gyorsaságom, a lendületem és valószínűleg az elhatározásom sem. Elmértem. Elszámoltam magam.
Hangos dobbanásokat hallottam magam mögül. Seb közeledett. Utol akart érni. Utol kellett érnie, máskülönben… Ő már tudta. A bátyám világ életében nyugodt, türelmes ember volt, főleg velem. Példamutató, jó testvérek voltunk, ő a kiemelkedő idősebb, akire valószínűleg miniden szülő vágyott. Az elmúlt, együtt megélt életünk alatt egyszer se hallottam őt különösebben idegesnek, haragosnak vagy türelmetlennek. Irigyeltem érte. Az övé volt a követendő példa, ahova nem csak az elhivatottság tekintetében, de emberként is fejlődnöm kellett volna. Akkor viszont a kiabálását, az ingerült morgását hallva mintha minden türelme szertefoszlott volna. Megértettem… a fal pereme felé közelítve felismerés ébredt bennem, és szinte láttam magam előtt lejátszódni, ahogy az előttem lévő átugrani készülő távot elszámolva egyszerűen csak a mélybe zuhanok, vagy felkenődök a falra, mint egy matrica.
Félelem kerített hatalmába, és éreztem az ő félelmét is. Megértettem, felfogtam a tetteim következményét. Hiába csináltam már második éve, hiába ugrándoztam vele napi szinten, mégis elég egy rossz mozdulat… mert ennyi csupán egy ember élete ebben a világban. Ennyin múlhat. Egy rossz mozdulaton és egy rosszul meghozott döntésen. Rossz fényviszonyokon, elterelhető figyelmen. Eső. Türelmetlenség némi arroganciával fűszerezve. Versengés… testvéri versengés. A legegészségtelenebb összetevők jónéhánya, a tragédia pedig adott.
Két hangos dobbanást hallottam közvetlenül mellőlem. Utolért. Egy rántás a ruhámon, egy megcsúszó cipőtalp hangos nyikorgása pont, mint a tornatermek padlóján nyekergő lábbeliké. A sötétzöld, eső áztatta kapucnis felsőm nyaka az állam alá csúszott, s az próbálta megfogni és visszatartani a testem egész súlyát, mielőtt eltűnik a lábam alól a talaj. Olyan erő, olyan lendület rántott hátra, amitől érzésre, mintha a homlokomnak koccant volna az agyam. Hangos reccsenés, éles fájdalom, majd fejjel vettem a betont, ami jókora maflással díjazta a figyelmetlen, elhamarkodott és meggondolatlan manőveremet, vagy annak kísérletét, ugyanis véghez vinni nem már tudtam. Utólag belegondolva fizikai képtelenség lett volna. Ezzel Seb is tisztában volt.
Csengett a fülem és csillagokat láttam a homály mögött, majd kellemetlen, fémes íz öntötte el a számat. Elharaphattam a nyelvemet, de mindez nem volt fogható ahhoz az egész testemet eluraló pánifélelemhez, amit a pár másodperc elteltével érkező tompa puffanás, nyikorgó autófék és egy nő kétségbeesett, szívszaggató sikoltása okozott…
A bátyám nem volt a tetőn.


A fejemet alátámasztó kezem lecsúszik a fotel karfájáról. Mintha valami nagyobb erő rántana ki az álmaimból, vad, lüktető szívdobogással és reszelős zihálással igyekszek megtalálni elveszett önmagamat a jelenben.  
- Rossz álom? – érkezik egy váratlan hang, mire összerezzenve, tétován biccentek. Mióta van ez itt?
Elaludtam. Már az energiaital is az árulómmá vált? Korábban elképzelni se tudtam volna, hogy valaha rettegni fogok az alvástól. Mindig én voltam a család medvéje. Az, aki valamikor a délutáni órák derekán, miután kialudta a huszonnégy óráját elő méltóztatott bandukolni a szobájának kikiáltott barlangból. Ehhez pedig bulikra, de még egész éjszakákat átszórakozott partikra se volt szükség. Azóta viszont minden egyes nap küzdelemmé vált, nemhogy az éjszakák. A bűntudat, a harag és a félelem aljas elegyet alkotnak és újra meg újra felidézik bennem, megelevenítik az álmaimon keresztül azt az ominózus esetet. Vicces kis mocsok a tudatalatti nem?
Ujjaimmal lassú, vontatott mozdulatokkal túrom át sötét üstökömet. Kimerít a magammal való együttélés, nálamnál rosszabb társaságot nem kívánhatnék senkinek.
- Tudok segíteni valahogy? - érkezik az újabb kérdés.
- Csak álom volt - válaszolom kurtán, bár szívem szerint feltenném a kérdést, hogy normális az, ami velem történik? Sokat hallottam már arról, hogy álmában elméletileg nem érezhet az ember. Nem érezhet illatokat vagy pedig fájdalmat, de mégis, mintha minden egyes álom béklyójában eltöltött percben ott lennék és érezném az arcomba tóduló vizet. A jeges szelet a nyakam szirtjén, mikor az bekúszott a pulóverem alá, vagy az átázott ruháimat, ahogy kényelmetlenül tapadtak a bőrömre. Talán csak a visszatartott levegő miatt, de érzem a fojtogató érzést, mikor Seb belekapaszkodott a kapucnimba és annál fogva rántott vissza. Érzem a lábam nehezét, a talpaim sajgását, ahogy minden egyes újabb lépéssel keményebben és keményebben csapom oda a földhöz. A szédülés és hányinger élénkebbé válik, pont, mint amikor odavertem a halántékomat a földhöz… olyan eleven és olyan valóságos minden, mint akkor, hiába telt el két hét. És mégis, mindezt képes leuralni egyetlen, csontig hatoló érzés, ami túltesz a fizikai gyötrődésen: a veszteség érzése.
Ébredés után, mikor még kisebb-nagyobb remegések rázzák a testem, akkor is látom magam előtt Sebastian aszfaltozott úton, gépjárművek reflektorában mozdulatlanul fekvő alakját, és csak nagyon nehezen sikerül elkülöníteni a képzeletet a valóságtól, s meglátni a bátyám kékes betegruhába bugyolált testét, vagy a belőle kilógó csöveket. Hát… végezetül nem tudom, hogy melyik a jobb vagy a rosszabb. Vontatott mozdulattal dörgölöm ki az álmot a szemeimből, esélyt se akarok adni egy újabb, letaglózó viszontlátásnak.
A gépek állandó, monoton pityegése egyszerre nyugtat és őrjít meg. Még él, de alig. Legalábbis én így jellemezném ezt a kényszeredett, vegetáló állapotot. Ha nagyon figyelek, látni vélem miként emelkedik és süpped Seb mellkasa. Hallom a gépek közvetítette jeleket, sőt, olykor még egy-egy izomrángást is mintha felfedeznék az arcán vagy a kezein. Viszont nem beszél és nem kommunikál. Nem nyitja ki a szemeit, és nem nyugtat meg, hogy nem lesz semmi baj, csak adjak neki egy kis időt, míg kipiheni az elmúlt időszak fáradalmait.
Képtelen vagyok és nem is akarok hozzászokni a látványhoz. A vonásai mintha megkeményedtek volna, már-már szoborszerűvé vált. Az ismerős grimaszok, a pajkos, jókedvű mosoly a múlté, és elfog a félelem, talán nem is fogom többet látni. Nem lesz itt, hogy támogassuk egymást. Nem lesz itt, hogy megpaskoljuk egymás hátát, ha találkozunk. Nem fogunk együtt inni és szórakozni és nem fog többet megnyugtatni egy-egy ostobaságom alkalmával: nyugi öcskös, én is voltam ilyen hülye!
Ahogy telnek a hetek ebben a vegetatív állapotban, egyre gyengébbnek és soványabbnak tűnik. Kimerültnek és fáradtnak. Nem több, a remény marad csupán, hogy fogom még őt úgy is látni, ahogy korábban, és szeretném hinni, hogy ez a reménykedés és bizakodás nem múlik el mindhiába. „Várjanak türelemmel” – kapjuk meg nap, mint nap jótanácsként. De amióta abba az ágyba belefektették, nem is adott magáról életjelet, egyedül a mellette álló gépek tesznek utalást arra, hogy a szervezete még dolgozik és nagy erőket mozgat meg, hogy életben tartsa az összetört és meggyötört testét. Hogy lehetnénk így türelmesek? Ez nem a türelem játéka, hanem az idegeké. Kómában van! És én juttattam őt oda.
- Jól érzed magad? – tör át a kellemes, bársonyos hang elmém ködén. Igazából fel se tűnik, vagy legalábbis mindeddig nem vettem komolyabban tudomást a nő jelenlétéről, csak azután, hogy a karfát szorító gipszelt karomra simul a világoszöld orvosi kesztyűbe bújtatott apró keze - nem nézel ki túl jól. Miért nem mész haza? Szükséged van pihenésre – képtelen vagyok válaszolni. Addig nem, míg le nem nyelem a torkomban növekvő gombócot. A hangom még ekkor is reszketegen, ércesen cseng.  
- Nem akarom egyedül hagyni… – halkan suttogom, mintha attól tartanék, hogy felébresztem őt. Mintha csak aludna.
- Azzal nem segítesz rajta, ha mindig itt virrasztasz és tönkre teszed saját magad.
- Nem megyek el! - francia akcentussal beszélt angolomra még nekem is koncentrálnom kell, hogy érthető legyen. Határozottan, ellenkezést nem tűrően nézek a közvetlenül, törődőn csillogó szemekbe, s egyszeriben elmúlik a késztetés, hogy feltegyem a kérdést, ő mégis mit tenne a helyemben, ha a számára legfontosabb embert eljuttatná ebbe az állapotba? Bűntudat mardos, harag, félelem és elveszettség. Mi lesz velem, ha nem ébred fel többet? Mi lesz, ha így marad, vagy, ha belehal a testét érő hatalmas traumába? Hogy fogok elszámolni a lelkiismeretemmel? Hogy fogok tükörbe, vagy a szüleim szemébe nézni? Hogy fogok egyáltalán együtt élni azzal a tudattal, hogy megöltem a saját testvéremet egy gyermeki ostobaság miatt? Tartozok neki annyival, hogy mellette vagyok, amikor csak lehetőség van rá, és ha máshogy nem, hát így megpróbálom őt támogatni. Talán érzi, talán tudja, hogy valaki itt van mellette.
Akarom, hogy tudja….

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Egy valóságos energiabombát ismerhettünk meg soraid közben, aki maximálisan kiélvezi az életét és annak lehetőségeit. Akinek a lételeme a pörgés és folyamatosan mennie kell, csinálnia valamit ahhoz, hogy ezt az érzést újra meg újra a tulajdonában érezhesse. Rengeteg élmény marad hátra ebből, ahol a saját hátáraidat feszegetve tapasztalod meg egy új oldaláról a világot. És bár sokan csak ezt látják benned, de te ennél jóval több mindennel küzdesz a felszín alatt, amit csak azok érthetnek, akiket te beengedsz oda. Azok rájöhetnek, hogy neked is megvannak a magad belső harcai és nem érdektelenséggel szemléled a világot. Ilyen az is ami a bátyáddal történt, ami nem kevés bűntudatot hagyott hátra benned még akkor is, ha az egész egy baleset volt. Nehéz az ilyet felfogni, elfogadni meg szinte a lehetetlennel egyenlő. Ebben a bizonytalanságban idegőrlő a várakozás, ami nem segít neked abban, hogy akár egy pillanatra is nyugodtabb legyél. Remélem idővel belátod, hogy nem te, hanem inkább a körülmények voltak a hibásak az esetetekben, még ha most ez elképzelhetetlennek is tűnik.
Tetszett a történeted és igazán szépen fogalmazol, szóval kíváncsi leszek hogyan alakul majd tovább.
Én azért kívánom neked, hogy néhány pozitívabb hírt is kapj majd.  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!