Néhány nappal azután, hogy Cale-nek sikere volt a kórházban, és a rendőrség is lecsillapodott, illetve kihallgatott, telefonon felkerestem Mr. Braxton-t, hogy volna e kedve találkozni. Még a telefonok visszavétele után cseréltünk számot, bár ez legfőképpen nekem volt fontos, mert feltételezem, ő megtudta volna szerezni az enyém, pláne, hogy email-ban és telefonon is elérhető orvos vagyok. Persze egyből leszögeztem, hogy nem kell félreértenie, csupán érdeklődni szerettem volna hogy létéről, elvégre az a nap elég... stresszesen telt. Gondoltam telefonon úgy sem ugyanaz, ezért elhívtam egy különleges kiállításra, ahová még az utolsó pillanatban sikerült jegyeket szereznem. Említette, hogy értékeli a művészetet, s gondoltam tetszeni fognak az alkotások neki. Megbeszéltünk egy helyszínt és egy időpontot, és én mentem el érte kocsival. Ezúttal nem kellett kiöltöznünk, de azért illeti megtisztelni az alkotót azzal, hogy nem farmerben érkezünk, így bíztam benne, hogy Cale-nek sem fog gondot okozni egy elegánsabb ruha hordása, noha eddig sem úgy tűnt, mint aki nem szívlelné az öltönyöket.
Leparkoltam a megbeszélt helyen és megvártam míg megjelenik és beül. Előtte nem beszéltünk meg más programot, és az idő se a legjobb, így feleslegesnek találtam volna kiszállni. Ellenben mielőtt elindultunk volna, azért eltekintettem felé az üdvözlés után.
- Hogy érzi magát? - kérdeztem, és persze erőteljesen figyeltem minden reakciójára. Nem tudhatom, hogy éppen mi jár a fejében, hogy abban a percben visszatért e régi önmagához, amint elbúcsúztunk vagy még mindig próbálja megérteni és megszokni új énjét. Amennyiben beszédbe elegyedtünk, lassan el is indultam.
- Ismeri Nicola Samori-t? Egy olaszországi festő és szobrász. Különös, sötét és egyedi alkotásaival sikerült lenyűgöznie az embereket. Aki nem ért a művészethez, csak azt látja, hogy a falakon megrongált barokk festmények lógnak, a terem közepén egy-egy törött szoborral, de egy művész, látja ebben az üzenetet, a világot. Egyszerre ragadja meg a múltat és vezet valami teljesen új felé. - magyarázom úton a múzeum felé. Persze, rövidebbre fogom, ha Cale-nek sem idegen a művész, hiszen akkor ő is tudja mi az, amit láthatunk majd. Ám mivel ritkán van kiállítása, pláne felénk, én mindenképp elmentem volna, akár egyedül is. Messze sem kell mennünk, hiszen a csupán a város egyik végébe kell érte kocsikázni, így java részt mi is időben odaérünk. Parkolás után pedig le is állítom a kocsit, de mielőtt kiszállnék, eszembe jut valami, ami visszafele biztosan kimenne a fejemből, viszont nem volna illő, ha én cipelgetném magammal.
- Ó, majd elfelejtettem... - nyúlok hátra az ülésekhez, miután kicsatolom a biztonsági övemet. - Összeszedtem magának, ahogy megígértem. - ültem vissza kezemben egy hátulról szedett kis reklám táskával és átnyújtottam. Kellenek az emlékek, hiszen ettől leszünk azok akik.
- A gyerek rajzok. Magáról. - válaszolom elmosolyodva, bár, ha bele pillant magától értetődő, hogy mi az. - A szülők is hálásak voltak, ha bár... - böktem a táska felé. - Lesz köztük egy félkész rajz is. Nem a lustaság hajtotta a készítőjét, csak rosszul lett aznap este éés... - nem szándékom már az elején letörni kedvét, azzal, hogy a halálról beszélgetünk, de ez az élet velejárója, olykor elkerülhetetlen. - nem sikerült befejeznie. - zárom le a mondatom, majd ha csak nincs valami mondanivalója egypár perces néma csend után megveregetem vállát. - Na jöjjön, mert a végén kizárnak bennünk. - szállok ki a kocsiból és megvárom Braxton-t is, hogy a jegyekkel együtt mehessünk be.

Bíztam benne, hogy ez a nap ma kevesebb izgalommal teli lesz, ami a negatív dolgokat érinti, és jobban sikerül, mint a múltkori, noha annak végét elég nehéz lesz felül múlni. Nem akartam elrontani az egyenlőre még semleges hangulatot azzal, hogy szomorú híreket közlök, de megígértem a rajzokat, amiket már így is egy ideje magammal hordok, így átadom őket, bízva benne, hogy a nap további részét nem a gyász és a halál fogalma alapozza meg.
- Szó sincs róla, hogy nem egészséges rá gondolni, sőt az ellenkezője a természetellenesebb, hiszen nap, mint nap találkozunk vele, de nem kell, hogy ez alapozza meg az életünk. Ugyanez vonatkozik a tragédiákra is. Tanulhatunk belőlük, de fel kell erősödnünk, épülnünk és tovább lépnünk, mert nem élhetünk örök depresszióban. - jegyzem meg az idézetére. Nem vagyok annyira naiv, hogy sose hozzam szóba a halált, mintha nem is létezne, de vannak alkalmasabb pillanatok is a szót ejtésére, mint, ami most van.
- Ha ez a két dolog értelmetlen volna, maga a létezésünk is az volna. De ha mi magunk is értelmetlenek volnánk, úgy gondolom nem léteznénk. Mindennek oka van. Mi pedig jobbára igyekszünk ebből jót és rosszat is kihozni. - nézek a rajzokról rá.
- Cale... - mosolyodom el én is. - Az értelmet nem a kezdet és a vég adja, hanem a köztes rész. Igen, az, hogy miként élünk, hogyan használjuk ki lehetőségeink. Az pedig, hogy mi van odaát, senki sem tudhatja, még magam sem. Csak az, aki ott járt. Az emberek pedig szeretnék azt hinni, hogy oka van a cselekedeteiknek. De attól még, szabadon dönthetünk tetteink felett. Maga korán tért rosszútra, mert úgy gondolja nincs, aki emiatt büntesse majd a túlvilágon. De ha nem is jár érte jutalom, akkor a rossz cselekedet is éppen annyit ér, mint a jó. A maga eszméje szerint semmit. Akkor még is miért büntetik azokat, akiket úgy gondolja megérdemlik? Miért nem büntet ítélet nélkül mindenkit vagy senkit? Az életünknek mi magunk adunk értelmet. Mindegy, hogy gyilkos, bíró vagy egy pizzafutár. - nézek rá, bár nem győzködni próbálom. Az, hogy különböznek véleményeink nem feltétlenül rossz, mert így adott, hogy megismerhessük a másikét, és így ő magát is. Mikor pedig felhozza azt, ami igen, pontosan ugyanígy felhoznék, finoman elnevetem magam. Nem azért, mert sosem értünk egyet semmiben, hanem mert valóban így is gondolom, nem pusztán szándékosan piszkálom vele. - Egy hegybe vésett arc még nem ok arra, hogy tudják ki maga. Sok feltaláló van még, akinek talán még a kisbetűs részben sem említik nevét a történelem könyvben. A hírnév múlandó. S minél inkább kapkodunk utána, annál könnyebben veszítjük el még azt is, amit már magunkénak tudunk. A dinók is jó ideje kihaltak már és csak találgatni tudunk egy-egy nagyobb felfedezésnél, hogyan is nézhettek ki, még is mind máig felismerik őket, akár a legkisebbek is. Az Eiffel torony egésznap csak áll, néha villog, különösebben nincs hatással a világra, még is ismerik szerte a világon, noha abban már nem vagyok biztos, hogy azt is ugyan ennyien tudják, ki építette. Szép, és ennyi. Egy újabb arc a hegyekben, még ha névvel is ellátott, nem fog sokat mondani az emberiségnek. Maga maradjon csak annak, aki. Cale Braxton-nak. Nem akarom megváltoztatni, nem olyan mértékben, hogy ne önmaga legyen. Tudom, hogy elcseszett. Tudom, hogy mindig is elcseszett marad. De maga a leghihetetlenebb ember, akit ismerek. És azt hiszem mindig is az marad nekem. A leghihetetlenebb ember, akit ismerek. - veregetem vállon mosolyogva, talán most először használva egy csúnyább kifejezést, de azt sem feltétlen bántásból. Nem bízunk meg teljesen a másikban, és máig okozunk egymásnak fejfájást, de igen, azt hiszem valóban a barátság egyik formája az, ami köztünk van.
Miután kiszálltunk és a múzeum kapujában letudtuk a belépéssel járó teendőket, be is léptünk. Már voltak a képeket figyelő, lassan kummogó párok és műszakértők is, de még nem volt tele az épület. Ha vezetni akart Cale, hagytam neki, ha nem, akkor együtt mentünk sorba megszemlélve a képeket.
- Azt hiszem a művész, ezekkel a képekkel próbálja felhívni a figyelmet arra, hogy mennyire rosszirányba haladunk. Persze ez önmagától értetődő, ő így próbál kommunikálni. - állunk meg az egyik festménynél, ami egy női portrét ábrázol, ki fel felé tekint, és szemei belső felénél egy kisebb karcolás vonul végig egészen mellkasáig. Olyan, mintha sírna.
- Az évek során rengeteg feltörekvő művész próbált megmutatkoznia a többiek között, ám jó pár évvel ezelőtt még kevésbé voltak elfogadottak a másképp gondolkodók, akiket akkoriban őrültnek tartottak, és bezártak, esetleg ki is végeztek, pedig lehet előrébb volnánk a fejlődésben is, ha az emberek meghallgatnák őket. - teszem zsebre a kezeim, miközben tovább sétálunk.
- Vannak helyek, ahol feltörekvő művészek alkotásait mutatják be. Persze némi pénz fejében. De említette, hogy ön is szívesen alkotott. Esetleg megpróbálhatná beadni őket. Akár a kártya ötletét. Azért mert egy valaki leintette, lehet más pont azt keresi. - ötleteltem, hogy miként kereshetne még pénzt, ha esetleg lemondana a gyilkoságokról.

- Minden bizonnyal, de úgy gondolom ez a normális. Ha megvisel minket kicsit. - válaszolom részben egyetértve vele, bár az tény, hogy én sem hagyhatom, hogy egy veszteség túlzottan nyomást gyakoroljon rám. Nyilván én is emberből vagyok, és engem is érthetnek tragédiák, amiket idő feldolgozni, ám mivel szakmám pont az ilyen lelki problémákra összpontosít - legalábbis a magánpraxisban -, úgy érzem a tapasztalataimmal jóval rövidebb ideig tart a gyász időszak. De ezt nem azt jelenti, hogy érzéketlen vagyok.
Az értelem és értelmetlenség okozta káoszt összefoglaló kérdésén felvontam szemöldököm. Ismerhetne már annyira, hogy tudja, mindenre találok magyarázatot, függetlenül attól, hogy ő azt elfogadja e vagy sem.
- Relatív, hogy ki mit ért a semmi alatt. Maga szerint semmit sem ér már az a labda. Egy kutyának a jelenlegi játékát, ami talán még a gazda előnyére is válik, mert a kutya a kanapé sarka helyett a labdát rágja. Én azt gondolom talán még újra hasznosítható is, bár annyira nem értek hozzá, de manapság annyi féle készítsd magad ötlet van, ahol jórészt szemétből csinálnak dolgokat, hogy akár még új funkcióval is ellehetne látni azt az elnyűtt labdát. Mindig mindennek van értelme, csak nem mindig nekünk, de attól még másnak igen. - világosítom fel újfent az én szemszögemről, egyrészt, hogy lássa és hallja én miként vélekedek, másrészt, mert ezek az eszmecserék épp olyan fontosak nekem is. Meggyőzhető vagyok észérvekkel, és mindig nyitott egy ilyen eszmefuttatásra.
- Tudom, hogy nem győzködni próbál, Mr. Braxton, de a véleménye mindig érdekelni fog. Szóval ne  szabadkozzon. - mosolyodom el.
- Én úgy gondolom számíthat. Ha az a koldus általam jut élelemhez és egy helyhez, ahol meghúzhatja magát, talán megvilágosul és követni fogja a példám. Talán elmegy dolgozni és bejön neki az élet, később pedig emlékezvén neki milyen jól esett mikor segítettem neki, nyit egy helyet a szegényeknek. Nem kell, hogy emlékezzen a nevemre vagy az arcomra, de már megérte nekem. Doktor House is épp azért tűnik ki a tömegből, mert bár nem tagadja, mennyire nincs kibékülve az emberiséggel, képes elvonatkoztatni az érzelmek által befolyásoló tényezőktől és a logikán alapuló diagnózisaival segít. Az, hogy nem látott semmit, nem azt jelenti, hogy nincs is semmi a túlvilágon. Ha létezik odaát valami, kétlem, hogy szabad ki-bejárást biztosítanának, hiszen akkor oda lenne az örök rejtély. Az első diagnózisa volt helyes, miszerint a beteg agya játszott vele, az oxigén hiány miatt. Semmi több. Sokszor még a saját álmainkat is valósnak hisszük, akkor még is honnan tudhatnánk, hogy ami egy nap látunk az micsoda? - kérdek vissza mosolyogva, de abban egyetértek, hogy a sorozatok nézése nem feltétlenül időpocsékolás. Bár jómagam évek óta tévét sem nézek, azért akarva-akaratlan is belefutok a neten egy-egy érdeklődésemnek megfelelő filmbe, sorozatba.
- Egy egyszerű sír kő is megteszi, hisz mi a különbség a kettő közt? Csupán a méret... - válaszolom hangos elgondolására. Az ő válaszán azonba ismételten elmosolyodom.
- Így van. - bólintok egyetértően. - De lemerném fogadni, hogy még a múzeumban lévők közt is akadna, aki elbizonytalanodna a kérdésen. - somolygom.
- Ki tudja, egy nap nem-e örökli meg valaki ezen képességét... - vonok vállat még mindig jókedvűen. Bár jelenleg el sem tudnám képzelni, hogy Cale összeálljon valakivel oly módon, hogy örökséget hagyjon maga után egy gyermek személyében, de jó pár hete azt sem tudtam volna elképzelni, hogy ilyesmikről beszélgessünk. A gyerekeket úgy is szereti. Talán pont ez okozná az áttörést. Gondoskodni valakiről, aki önzetlenül viszont szereti.
- Nos? Honnan származik a neve? - kérdek vissza előzőleg fel tett kérdésére, miközben kiszállunk és a bejárat felé vesszük az irányt.
- Lényegében az is... - bólintok megjegyzésére, már odabent a festmények egyikét vizsgálva. - Beszélni? - pillantok rá kérdőn. - Ha a mai világban képesek volnánk meghallgatni a másikat, úgy gondolom sokkal jobb világ lenne most, ha nem is tökéletes. Nem, sajnálatos módon, a nyelvi kommunikációt akarva-akaratlan is figyelmen kívül hagyják. Egy festményt többen megnéznek és gondolkodnak el rajta. Egy festmény üzenet az utókornak is. - magyarázom, ahogy szép lassan odébb is sétálunk. A viccére csak szemeim forgatom mosolyogva, ennél hangosabb reakcióra itt most nem futja, mert így is kapunk néhány rosszalló pillantást.
- Próbál üzenni a világnak, azok nevében, akik jelenleg is szenvednek. A sötétbe kényszerülnek, bár mint láthatjuk, nem biztos, hogy a fény az, amire vágynak. - nézek végig a festményen. - A gyerekek a kórházban a mai napig visszavárják, pedig már lassan egy hét is eltelt azóta. Néhány óra elég volt a számukra, hogy megkedveljék magát. Néhány órára a fájó végtagok, a varratok és az émelygés is valahogy megszűnt létezni a számukra. De legalább is enyhültek. Igazából, szavak nélkül is értették volna magát. Jobban, mintha csak közömbösen és részletesen elmondta volna mi fog történni. A lelkük mélyén a felnőttek is ilyen csodára vágynak. Vagy is hát... tudják, hogy ez mind hamis, még is örülnének, ha megtapasztalhatnák. - sóhajtom, mert egyrészt sajnálom az embereket, másrészt nincs meg az a hatalmam és lehetőségem, hogy bármiféle olyan segítséget nyújtsak, ami örömet okozhatna számukra. Maximum azt, amit jelenleg nyújtok nekik.
- Talán még többre is vihetné... - bíztatom, hátha ezzel olyasmibe vág, ami pozitív hatással van a világra és rá is. - Én mindenféleképpen bíztatnám arra, hogy próbálja meg. Már az is bőven elég volna, hogy örökséget hagyjon. - pillantok rá.
Lassan pedig minden festményt és szobrot sikerült végig néznünk, bár nem mindegyikhez volt kommentár. Bíztam benne, hogy nem unta halálra magát ebben a 2 órában, mert ennyi idő volt végig nézni az összeset.
- Végül aztán miért nem varratta vissza az ujját vagy szerzett protézist? - kérdeztem kifelé menet, mert hirtelenjében eszembe jutott, hogy erre sem kaptam választ anno, viszont érdekelne a miértje. - Nem bánja? - állok meg az épület előtt a parkolóban és előveszem a cigis dobozt. Jól esne egy szál, de ha zavarja, akkor nyilván későbbre hagyom. Ha nem, akkor még őt is megkínálom, bár nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna dohányozni.

Úgy gondolom Cale azon emberek egyike, akinek a szeretet nyelve az ajándékon alapul. Ez nem feltétlen a múltja miatt lehet, de sok esetben valóban az az elindító. Noha egy váll veregetés is lehet jutalom, neki olyasmi kell, amit később is kézbe vehet, amit felmutathat, még ha igazán nincs is kinek. Ráadásul számára az sem mindegy, mekkora az a jutalom. Mint egy kisgyerek a játékboltban. Hiába a falatnyi autó, ami hátra húzva a rugók által egymaga megy, ha a plüss mackó nagyobb, mint ő. Braxton esetében talán a cirkusz és az ott elért vagy éppen el nem ért sikerek hajtják tudatalatt. Megakarja mutatni, csak azért is. Láttam, hogy nézett a rajzokra, és emlékszem arra is, miként élte meg a kalapjába szórt ajándékokat.
- Nem is teljesen értek egyet ezekkel a kupás dolgokkal, de nem az én dolgom ítélkezni felettük. Az orvosok életeket mentenek, nekik mégsem jár minden élet után egy aranykupa. Beérik egy csokorvirággal vagy néhány elismerő szóval. Muszáj nekik. - vonok vállat. - De értem mire akar kilyukadni. - bólintok, csak épp egyet nem tudok érteni vele. Szinte sosem. De talán pont emiatt egészítjük ki egymást.
Mikor elmeséli nevének eredetét, nos... igazán sikerül meglepnie. A zenész hölgyet még megértem, de az autóversenyzést nem tudtam hová tenni.
- Komolyan? Cale Yarborough? - pillogok egyik szemöldököm felvonva még mindig hitetlenkedve. Érdekelne miértje, de egyenlőre nem kérdezek rá. - Azt megtudhatom, miért semmisítette meg a papírokat? - pillantok rá, mert ennek általában rejtélyes, de nyomós oka van. Ha csak nem fáztak és nem volt mivel tüzet gyújtani.
- Azért jelentkezzen be, és szóljon nekem is, mert elkerülhetetlen az igazoltatás, ráadásul maga még mindig labilis természetű. - jegyzem meg őszintén, sértés nélkül, mert ez az igazság. Nem biztos, hogy mindig féken tudom tartani, de ha lehetőségem van rá, megteszem. Viszont a kifele menetkor tett elgondolása ismét mosolyra fakasztott.
- Azt a csokigyárat elég nehéz lenne überelni, pláne, hogy mese az egész, ami a filmbeli látványát illeti. - mosolygom, de azt hiszem egész jó úton haladhat, ha már ilyesmiken töri a fejét, semmint, hogy holnap ki mészároljon le.
- Mit egy öngyújtót? - vonom fel egyik szemöldököm kérdőn. Még is minek túl cifrázni? A hüvelykujjnak meg van a maga funkciója, nem kellene mással pótolni. De ezt most ráhagyom, mert az illető biztos tudja mit csinál, ha elvállalta. Mindenesetre a mai napra már nem volt más programom, így ha neki sem volt sietős, rágyújtottam. Odahaza úgy sem teszem, mert nem szeretném, ha egy vendégem is megjegyezné, hogy büdös van. Ráadásul nem is vagyok akkora dohányos, csupán jól esik néha egy-egy szál. A szivart látva, sejthettem volna, hogy megint rosszban sántikál, de alakulhatott volna rosszabbúl is a dolog, így csak szemeim forgattam.
- Hát ez... végülis nem olyan rossz ötlet. Sőt... testhezálló. - bólogatok végül a kezdeti bizonytalanságom ellenére. De azért remélem nem ilyen szivarokkal szándékszik meggazdagodni. Miután mindketten kilevegőztük magunk, a magam részéről a mai nap így volt jó, ahogy. Amúgy is ritkán vannak ennyire szabadnapjaim, így már-már kellemetlen ez a temérdek idő, amit valamivel el kell töltenem. De otthon van még némi papír munka, szóval unatkozni nem fogok. Amennyiben Cale-nek sem volt ellenvetése, visszasétáltunk a kocsihoz, és beültünk.
- Örülök, hogy eljött. Tudom, nem egy operaház és zene sem volt, de gondoltam érdekelheti mások művészete. - pillantok rá, mielőtt beindítanám a kocsit. Nem állítanám, hogy ezek gyakori pillanatok lesznek az életünkben, lévén, hogy nem is a páciensem, bár őket sem viszem ilyen programokra, de hébe-hóba belefér, csak, hogy tudjam éppen mi a helyzet vele. Na meg addig sem járja a rossz utat.

Egyáltalán nem nyilvánvaló. - erősítem meg megállapításában, mert ez bizony még nekem is új. Ha azt mondta volna, hogy szereti a Harry Potter-t, még azt is előbb kinézem belőle. Mindenesetre még, ha hitetlenkedve is reagálok, továbbra is figyelmesen hallgatom.
- Másként nagyon nem is lehetne a városban versenyezni, ami értelemszerűen és logikus módon törvényellenes. - jegyzem meg kissé rosszallóan, mint egy apa, aki megrója gyerekét, amiért egyest kapott. Akkor még nem sejtettem, hogy hamarosan én is másként fogom gondolni. Ez viszont megmagyarázza miért hasonlítja magát a versenyzőhöz, legalábbis kijelentése, miszerint a semmiből épített várat, úgy gondolom finom utalás volt rá.
Az iratait érintő kérdésnél viszont be kell valljam, kicsit megsajnáltam.
- Nem is érdekelte, hogy kik voltak a szülei? Vagy, hogy miért tették, amit tettek? - kérdem kíváncsian, mert számomra hihetetlen, hogy valaki hagyja feledésbe múlni családja emlékét, ha van rá lehetősége, hogy megkeresse a kérdésekre adott válaszokat. De az is lehet, hogy Cale-nek nincsenek kérdései. Lehet, valóban nem érdekli. Vagy csak beletörődött. Aztán áttértünk az ujjára, aminek pótlása most sem hagyott nyugodni. Az elképzelésén viszont én is elnevettem magam, bár csak halkan és visszafogottan, nehogy feltűnést keltsünk. Az valóban vicces volna, bár nem tudom, hogy mennyire, elvégre még is csak Cale-ről beszélünk.
- Ilyen sokba került a plasztikája? Azt hittem van annyi félretett pénze, mint egy milliárdosnak. - nyomtam el a csikket, majd kíváncsian néztem vissza rá. Persze, nem feltételezem, hogy néhány dollárba került a dolog, de lévén, hogy jó ideje űzte a szakmát, gondoltam pénz hegyeken ül.
- Ennek örülök. Akkor sikerült ráéreznem. - mosolyodtam el, s közben beindítottam a kocsit, miközben ő mozgolódni kezdett, amit csak akkor vettem észre szemem sarkából, mikor bekötöttem az övet. Nem mondom meglepett a kérdése, bár leginkább azért, ahogyan kérdezte. Elhalovány mosollyal reagáltam le a karom paskolását, majd néztem vissza rá.
- Bármilyen klisé, valóban a munkám az, ami nem teszi lehetővé. Igaz, magam sem teszem oda annyira, mint amennyire lehetne, de egyenlőre a munkám a legfontosabb. S talán ez így is marad. - válaszolom egyszerűen, mert nincs mit tagadni rajta. Szégyen vagy sem, ritkán gondolok a családalapításra, még ha meg is volna rá a lehetőségem, hiszen valóban akadnak, akik szívesen megismernének. De még nem tudtam olyan szinten lejjebb venni a munkatempómból, hogy időt tudjak mellette szánni valaki másra is. Cale más, és igazából eddig vele sem volt túl sok közös programunk, s bizony sanszos, hogy nem is lesz. Ha valaki a kezét nyújtja felém segítséget várva, képtelen vagyok átlépni felette. No, de ezt nem közlöm vele is, hiszen egyrészt tudja ő jól, másrészt, igazán sosem fogja tudni megérteni.
- Gondolom öregek otthonában végzem, míg maga jobb esetben egy szomszédos diliházban és majd az ablakokon keresztül integetünk egymásnak... - mosolyodom el. Nem, nem vettem zokon felvetéseit, abszolút minden megtörténhet, de egyenlőre feleslegesnek tartom ezen agyalni.
- Maga talán aggódik emiatt? Mármint, hogy nem lesz, aki gondját viselje öreg korában? - kérdek vissza, mert úgy gondolom ez egyfajta kivetítése annak, hogy ő miként éli meg a jövőjét. Kezének mozdulatát már csak a téma végett is végig figyelem, és egyre inkább azt érzem, hogy túlon-túl tréfás kedvében van. Egyik szemöldököm fel is vonom kérdőn rá, miközben hallgatom.
- Igen... Maga pont erről híres, hogy nem forgat fejében semmi rosszat... - húzom fél mosolyra ajkaim, de az is bizonytalanra sikerül, mert még mindig nem értem mire fel az egész.
- Ennyire előre nem szoktam gondolkodni. Az pedig, hogy önnek mit rejteget a sors... talán még maga sem sejti. Ez örök rejtély. - vonok vállat ezúttal már magabiztosabban mosolyogva, sőt a végére el is nevetem magam, azért ahogyan fogalmaz és amit mond.
- Mr. Braxton, szeretnék segíteni magának, de nem fogok a nyakára járni. Nem azért, mert esetleg ne volna rá szüksége, de úgy gondolom rosszul viselné egy idő után. Az pedig, hogy nekem legyen szükségem magára... Már ne vegye sértésnek, de példa se jut eszembe, mikor és miként segíthetne. Ha csak nem maga okozná a problémát... Mint az operaházban. - válaszolom, bár részben még mindig furcsának tartom az egészet. Viszont a kedvét sem akartam elvenni.
- De tudja mit, ha egy nap esetleg tényleg úgy alakulna, hogy segítségre szorulok, olyasmire, amiben csak maga segíthet, de nem ön generálta a bajt, akkor a barátságunkon túl, betársulok maga mellé... - somolygom, éppen csak nem nevetem el magam, mert még az elképzelés is komikus, hogy ő meg én, és akkor már miért maradnánk a jó úton, ha rosszak is lehetünk. - Elvégre az egész azt bizonyítaná, hogy nem éri meg jónak lenni. Annyira nem, hogy egy elítélt gyilkostól kell segítséget kérnem... - csóválom fejem összeszorított ajkakkal, hogy ez bizony nagyon súlyos helyzet volna, éppen ezért szinte biztos, hogy nem is történhet meg. Közben kigurulok a parkolóból és elindulok.
- Miért érzi szükségét, hogy én legyek magának? - kérdem egy kis csöndet követően, mert azért ez érdekelne.

Ezt nem tudhatja, Cale, még maga sem. Talán éppen ez változtatna meg mindent. - magyarázom, bár nem erőltetem. Nem azt mondom, hogy nem meggyőzhető dolgokról, hisz akkor most sem lennénk itt, de ez olyan dolog, amit legfőképpen magának kell akarnia. Ha már tényleg túl tette magát rajta, talán jobb nem is firtatni, mert a helyzet nem csak jobb, de rosszabb is lehet. A pénz és költekezési témánál adott válaszára csak összevontam szemöldökeim, leginkább, mert már-már úgy éreztem magam, mint egy elkényeztetett kisasszony, akit hatalmas ajándékokkal lepett meg a párja, és még is hálátlan maradok. Tény, hogy a múltkori húzása sokba fájhatott neki, de erről nem én tehetek.
A munkámról beszélni, avagy bevallani, hogy tulajdonképpen ez tölti ki életem, nem fáj őszintén elmondani, és mint utólag kiderült, őt sem érte vele meglepetés. Ellenben nekem szemet, pontosan fület szúrt, hogy ahogy olykor elmerülünk egyes témákban, néha tegeződésre vált, vagy épp vissza magázódásra. Nem szólok neki, mert nem zavar. De ez is egy fajta láthatatlan jelzés felém. Valami megváltozott köztünk.
- Azt hiszem, míg folyamatosan óvom mentális egészségem a magam módján, az őrület elkerül, noha nem tudhatom, hogy a családfámon nem-e akad olyasvalaki, akitől örökölhettem valamit. - válaszolom finoman vállat vonva, mosolyogva. Kár is volna ezen aggódni most vagy később. Ez nem olyan dolog, ami elkerülhető.
- Ez rossz felfogás, Mr. Braxton. A világban számtalan példa van rá, hogy 100 éven felül is élnek emberek, és vannak, akik 90 évesen is egész jó kondiban vannak. A legtöbb ember nem engedheti meg magának, hogy egészségesen éljen, de úgy gondolom, maga nem sajnálná erre költeni a pénzét. - állapítom meg, bár meg lehet tévedek. Lehet, ténylegesen eldöntötte már mit szeretne kezdeni a jövőben magával. Nem szándékszom mindenről lebeszélni, de ha tehetem, bárki legyen is, megpróbálom megmenteni az életét. Ettől függetlenül nem árt az óvatosság, Cale ugyanis talán sosem lesz még nekem sem igazán beszámítható.
- Ez helytálló. - bólintok egyetértően. - Ám, ha jobban belegondolunk mindenki másé is az. Sose tudhatjuk, hogy mi történik majd velünk a következő percekben, ami nem ad okot a változásra. Elég egy tragédia, egy baleset, egy születés, sőt olykor egy apró mosoly is. - mosolyodom el, majd még hozzáteszem az előzőkhöz. - Én nem az orvosa, de a barátja szívesen leszek.
Mikor átveti karját vállaimon, kérdőn vonom fel egyik szemöldököm a megmozdulására és annak ismeretlen indokára. Még mindig kissé idegen tőle ez a közvetlenség, ez a túlzott barátságosság a rossz hátsószándékai nélkül. De el kell ismernem, változott. Valamilyen szinten. Ugyanakkor meglep mondandójával. Legfőképpen a végével. Talán kissé túlzóan fogalmaztam az előbb a barátsággal.
- Nehéz volna elképzelni, hogy a maga emberein kívül bármilyen más bűnszervezet borsot akarna törni az orrom alá. Van nevem, de azért, nem tartozom a hírességek közé. S mivel lényegében valóban az orvosa sem vagyok, kétlem, hogy bárki is a halálom akarná... - jegyzem meg kissé bizonytalanul mondandójára, mert bár nem azt mondom, hogy valamilyen szinten nem imponáló, hogy képes volna kihúzni egy ilyen csávából, de úgy gondolom ő is csak azért mond ilyesmit, mert tudja, hogy nem történhet meg. Mondjuk az érdekelne, mitől érez fontosnak, de e pillanatban félnék feltenni a kérdést. - Öhm, de azért... köszönöm. - teszem még hozzá, mielőtt még ténylegesen elkönyvelné milyen hálátlan vagyok vele szemben.
- Nem is. Mindazon által úgy gondolom kettőnk közül még is magának van több rosszakarója, akik veszélyeztethetik életét. Ez sajnos a hírnévvel jár. - vonok vállat számat félre húzva, noha biztosan ő is tudja, hogy megy ez. Válaszán, avagy éppenséggel visszakérdezésén haloványan elmosolyodok, mert tényleg kíváncsivá tett vajon mi járhat éppen most a fejében. Mi többet nyújthatnék neki, amire vágyhat? Mit vár tőlem?
- Általában mindig arra vágyunk, azt akarjuk a legjobban, ami számunkra elérhetetlen. Én felajánlom a barátságom, de nem tudom mi mást adhatnék még magának, mivel nem sodornám veszélybe senki életét vagy épségét. - magyarázom, leginkább kíváncsian válaszára, már út félen oda, ahol őt is felvettem. A viccén nem nevetek, csak mosolygok, de örülök, hogy legalább ezt tisztáztuk részben. A vonzalom egészen más kérdés, mint akarni valakit. Ám a választ hallva, legalábbis első felé, nos... eléggé meglep. Mondanám, hogy kellemes csalódás ér, de ezt túl nyomó részt valóban a meglepettség helye veszi át. Elismeri, hogy kordában tartom, tehát nem zavarja, ha beleszólok, abba, amit olykor csinál. Az pedig, hogy boldog mellettem... nos több éves pálya futásom alatt, ezt maximum egy-két kórosan magányos hölgy betegemtől hallottam, akkor sem épp tiszta, őszinte állapotukban. Ha nem volnék az, aki most minden bizonnyal meghatódnék kissé, azért amit mond, azért, amit elértünk az első percekből kiindulva, mikor találkoztunk. De meg emberelem magam, és nem adok utat, hogy mindezt kifejtsem, mert úgy érzem nem érett még meg hozzá a kapcsolatunk, hogy mindezt megköszönjem. Lehet nem is gondolja komolyan, de a tettei, a gondolat menete, többet mond minden kimondott szónál. A viccén való nevetéssel terelem el figyelmem erről a mély dologról, s egyben sajnálom is, hogy Cale nem élhetett normális körülmények közt, mert most árulta el magát titkon, hogy igen is képes lehetett volna egy normális életre, ha nem bélyegzik meg, ha nem oda kerül, ahova. Ismét elnevetem magam a hülyeségén, és próbálom nem elképzelni, amiket előtte mond. Én mint törvényszegő? Még viccnek is rossz.
- Ugyan, Cale. Nem vágyok én hatalomra. Az borzasztó fáradsággal jár. Épp elég, hogy napom nagy részét a kórházban és az irodámban töltöm. - somolygom, valahol még tán őszintén is. Nagyot sóhajtva pillantok el teljesen véletlenül az oldalsó visszapillantóba és akkor tűnik fel, hogy a fekete furgon, aki még a kiparkolás alatt megjelent mögöttünk, még mindig a "seggünkben" van. El is tereli figyelmem az eddigi témánkról, és igen, okkal kezdek gyanakodni Braxton-ra.
- Ugye szólt az embereinek, hogy nem elrabolni készülöm? - kérdem rá pillantva, és egy lehetőségnél egyből le is kanyarodva, próbára téve a helyzetet, hátha csak paranoiás vagyok. De nem, a furgon utánunk fordult. Őrültség tán, de nyugodtabb volnék, ha azt mondaná, hogy az ő emberei, annak ellenére, hogy ettől én még nem vagyok biztonságban. Ám a nemleges válasza némi aggodalomra ad okot.
- Azt hiszem nyomunkban vannak a rajongói. - jegyzem meg halkan, újfent lekanyarodva, de végig a hátsó furgonra szegezve tekintetem. Nem, én sem hiszem, hogy fiatalok hada ülne a sötétített ablakú kocsiban, hogy aláírást kérjenek tőle, akit jelenleg fel sem ismerhetnének. Sokkal inkább valami ellenséges banda lehet, aki, ha tippelnem kéne, őt akarja. Nem mintha fájna ismét megmentenem az életét, de ezúttal az is közre játszik, hogy az én életem is veszélyben. Nem vagyok egy nagy versenyző, de van érzékem a vezetéshez, mindig is volt, így egy ponton úgy döntöttem, hogy harcba szállás helyett, inkább megpróbálom lerázni őket. Ha Cale még mindig nem kapcsolta be az övét, megkértem rá és arra, hogy maradjon higgadt, de azért szóltam neki, hogy a kesztyűtartóban van egy töltött pisztoly. Ha már lövöldözésre kerül a sor, azt hiszem neki jelenleg nagyobb gyakorlata van benne. Még igazán rá sem tapostam a gázra, mikor a mögöttünk lévő kocsi anyós ülésén lévő maszkos fickó kidugta egyik karját és fejét a lehúzott ablakukon keresztül és a kocsimra lőtt. Szóval ráléptem a pedálra és elsősorban kanyarokkal próbáltam lerázni őket, egyre élesebbekkel, volt, hogy félkört véve, meg is fordultam, de az ő sofőrjük sem volt kispályás. Bassza meg, hol vannak ilyenkor a rendőrök? Amúgy is van forgalom, nehéz lerázni őket, de nem is akarnék senkit sem veszélybe sodorni, esetleg balesetet okozni. Szóval az autópálya felé vettem az irányt, ahol ilyenkor vélhetőleg kevesebb a kocsi. Mivel az egy vonalban haladás nem volt opció, lévén, hogy lőttek ránk, így könnyű célponttá váltunk, így kénytelen voltam a kocsik közt cikázni, de nem egyszer menet iránnyal szembe is bekanyarodtam.

Szuperemberek. Mintha egy 6 éves, képregényeket bújó kisfiúval beszélgetnénk. Bár meg lehet, Braxton valahol valóban ilyen személyiség. Nehezen fogadja el a valóságot, ami érthető, hisz valóban sok elképesztő dologgal találkozunk nap, mint nap. De azt kell mondjam, nem szupererő, mint inkább életmód, kultúra kérdése, miként élünk, hogyan halunk meg. Én is edzem, hellyel-közzel egészségesen táplálkozom, és csak olykor-olykor dohányzom, ezért bízom benne, hogy megérem a 90. évemet és azt is egészségesen, semmint gépekre kötve.
- Mapanság a pénz az, amivel részben megfizethető az egészség. - mosolyodom el rápillantva egy röpke másodpercre, mert azért az utat is figyelnem kell.
- A "nem igazán" is több a semminél. A bárányok közt is elég, ha egy egyetlen egyszer töri ki a kerítést, és onnantól se a pásztor, se a pásztor kutyája nem fogja tudni visszaterelni őket, míg az ajtó nincs a helyén. - magyarázom némi kétséggel hangomban, de azt hiszem ő is érti mire célzok. Ha egy betegemen annak jelét látom, hogy ártani akar magának vagy nekem az irodában ülve, mert sokat szemez az asztalon pihenő tollal, akkor nem várom míg megtörténik a baj, hanem cselekszem. De ha megtörténne a baj, már nincs miért csodálkozni. A valami nem semmi. A semmi a semmi.
- Persze, így is fel lehet fogni, de azért tuti óvatosabban jár az ellenség területére tévedve. - sandítok felé, mert kétlem, hogy őrültsége ellenére, ne lenne annyi gógyija, hogy önként csapdába sétáljon. Vagy esetleg a halálba.
Nehéz megállni, hogy ne nevessem el magam kijelentésén, de mosolyom nem tudom elrejteni.
- De biztosan csak fél lábbal... - teszem hozzá somolyogva. - Én csak azt mondom, hogy nem sajátíthatunk ki személyeket, akkor sem, ha esetleg több, mint ismerős. - utalok itt a mi kapcsolatunkra. Nem hiszem, hogy elöntené a féltékenység, ha továbbra is fogadnám a betegeim, de bizonyos szempontok alapján, úgy érzem a "boldogsága" útjában volnának.
Először nem is értem mire fel kezd el nevetni, de hamar leesik, hogy az egyet nem értésünk okozza a jókedvét.
- Szerintem fárasztó, mert a hatalom sok munkával jár, még azután is, hogy már meg van. Tartani kell a tekintélyt, akármiképp is tesszük azt. El kell döntenie a hatalomra vágyónak, hogy szeressék vagy féljenek tőle. Az sem mindegy. Mindegyik jár előnyökkel és hátrányokkal is. - fejtem ki meglátásom, de továbbra sem vágynék a hatalomra, se a hírnévre. Az macerás és elég öntelt dolog mindent erre tenni. Ez csupán a nárcisztikusok célja lehet.
Eközben szúrt szemet a furgon. Legbelül bíztam benne, hogyha már lerázni nem sikerült őket az akció filmbe illő száguldozással, legalább Cale kiiktatja a sofőrt. De nem így lett. Én pedig nem hibáztatom. Egy mozgó járműben eltalálni valakit egy szintén mozgó járműből komoly képzettséggel is csak nehezen mehet. Az autópálya pedig elég távol volt még. Ugyan itt-ott hallani lehetett a szirénákat, nem voltam benne biztos, hogy nekünk szól, és ha még is, biztosan jó e az nekünk. Addig sem állhattam és várhattam, így kénytelenek voltunk továbbra is menekülni.
- Ha tippelnem kéne, nem rám fenik a foguk... Valakinek csak gyanússá válhatott... - jegyzem meg kissé idegesen, miközben továbbra is próbáltam lehagyni őket. Egy kanyarnál, hála a sok kocsinak, és annak, hogy az én kocsim még éppen csak elfért köztük, lehagytuk őket egy kereszteződésnél. Nem tagadom, nem kis kő esett le a szívemről, noha még nem éreztem magunk biztonságban, mert lehet egy kanyarnál majd ismét mögénk vagy rosszabb esetben elénk kerülnek.
- Ez nem sokon múlt... - jegyzem meg halkan, félig meddig neki, legfőképpen magamnak. Épp megakartam neki jegyezni, hogy megerősítsem a korábban elmondottakat, miszerint nincs szükségem a segítségére, mikor a semmiből az én felemről megjelent egy kamion, és olyan sebességgel jött, hogy időm sem volt elkerülni az ütközést. Nem talált telibe, lévén, hogy mi is haladtunk, de olyan lökést adott a kocsi elülső ülése és a motor közötti résznek, hogy az behorpadt. Még csak repülni sem repültünk igazán, ugyanis végig sodort minket egy kisebb utcán, bele egy épület falába, aminek következtében az üvegek betörtek, én pedig előbb a kamion által benyomott ajtót, majd a kormányt sikerült úgy lefejelnem, hogy egyből eszméletemet vesztettem. Kis híján Cale-t is a falhoz préselte, de szerencsére a méterekkel való úton lévő csúszás eléggé lelassította a fallal való ütközésünket, hogy kilapuljon a kocsi. De még így is simán beszorultunk, mert az ajtók értelemszerűen most nem voltak opciók. Csak azért úsztuk meg ennyivel, mert bevoltunk kötve. Az ajtó okozta fejsérülésem volt a súlyosabb, mert erősen véreztem a halántékomnál, de a kormánnyal való találkozás során vesztettem eszméletem és vált igazán válságossá az állapotom. A szirénák hangja egyre távolibb volt, noha ezt én már nem, csak Cale hallhatta, akinek jelenleg az ő és az én sorsom is a kezében volt. Mert, hogy nem csak a kiszabadításunkat kellett megoldania, de a közeledő fekete furgonban lévő fegyvereseket is el kellett valahogy intéznie, akik idő közben ránk találtak.