Sharing Memories

         

“Sosem halunk meg igazán. Csak a testünk múlandó. Minden más állandó és felülmúlhatatlan”
Arany betűkkel, sötétkék szalagra festették a fenti sorokat egy égővörös kálából és fehér szegfűkből álló óriási gömb koszorúra, amely a ravatalozó hűtőjében pihent, sok más virággal együtt, amelyek utolsó útjára kísérik majd a halottat. Nem angolul, hanem olaszul írták, ahogy szinte az összeset. Elhaladok mellettük, ahogy a hajnali szürkületben érkezem meg a ravatalozóba, hogy az utolsó simításokat elvégezzem a délelőtti temetésre. Odakint még éppen csak óvatosan oson a világba a reggel. Nem hallatszik más, csak a hátsó traktusok egyikéből az a régi zenelejátszó, amely recsegve engedi a világba Sinatrát. Massimo dolgozik serényen a gyertyák előkészítésén, és odébb, a garázsban Giancarlo porszívózza a halottas kocsit, új csipkefüggönyöket akaszt fel, és kifényezi a réz gyertyatartókat is a kocsi oldalán. Örökláng kíséri majd az utolsó útján a halottat.
Másfél éve dolgozom itt, és úgy érzem elégedettek a munkámmal, ahogy azzal is, hogy minden esetben méltósággal és kegyelettel tudják megadni a végtisztességet még a halottjuknak azzal, hogy főt hajtanak a nyitott koporsó előtt. Odahaza számtalan módja van a gyásznak. Az én családomban például az egész napos csend és emlékezés az, ami jellemző, de vannak famíliák, akik zenével, színes virágokkal,szalagokkal búcsúznak a világból távozótól. Megint mások régi fényképekkel kirakott szőnyegen viszik vállukon a koporsót….képeken, melyek az elhunyt életének számtalan boldog, vagy emlékezetes pillanatát idézik fel. Vannak, akik gyertyákat gyújtanak, és fényárba borítják akár az egész negyedet, megint mások lampionokat, lufikat engednek fel az égbe, szimbolizálva az elhunyt lelkét. De minden esetben a legfontosabb, hogy emlékezünk. Arra, aki elment, aki többé már nem lehet velünk.
Nem szégyen, a munka amit csinálok, nem is érzem morbidnak, vagy éppen olyannak amiről ne akarnék senkivel beszélni. Akár Tiffany, aki ügyintézőként dolgozik az elülső irodában, mégsem akarja senkinek elmondani pontosan hol dolgozik. “Hát megvesztem én szerinted? Paráznának tőlem az emberek.” Nem értettem,őszintén szólva. Hiszen a halál éppen úgy az élethez tartozik, mint az, hogy levegőt veszünk. Egyszer mindannyian így végezzük: elmúlva és remélhetőleg nem elfeledve. Mert amíg még van aki emlékezik ránk, addig csak a testünk múlandó.
- Tudja senor Calvino, ma lesz az utolsó fellépése, és szeretném ha ezen tökéletesen mutatna. Szóval megkötjük még ezt a méregzöld nyakkendőt olyan szép csokrétába, ahogy Maria, az anyósa kérte. Ne aggódjon, mindenre figyeltem amikor öltöztettem, és Belua, a néma segédem is remek munkát végzett. Csendben dolgozik és tökéletes. De hiszen a csend a leginkább tapintható mindig ezen a helyen.
Mindig beszélek. Tudom, hogy halottak, azt is tudom, hogy mindaz, ami egykor emberré tette őket, már nincs abban a formában ott, ahogyan egykor. Tudom, de ettől még hiszem, hogy valamilyen módon mégis velünk vannak és talán hallanak is bennünket.
Délelőtt kilenc órára már én is végeztem a dolgommal, így besegítek a temetési előkészületekbe. Nem vagyunk sokan itt, úgyhogy minden dolgos kézre szükség van. Én pedig kiveszem a részem a munkából minden esetben. Gyülekeznek az emberek. A lassú moraj szépen körbelengi az egész helyiséget, mint egy lágy, szavakból szőtt függöny. A fekete zakók naftalin illata, a női arcokat fedő fekete tüllök lágy esése, a virágok szinte sírontúli egyvelege egészen különleges atmoszférát teremt a helynek. Nem sokkal a temetés megkezdése előtt a koszorúk mellé állok, magam előtt összefűzött kézzel figyelem az érkezőket. Ha esetleg még szükség lenne rám, itt vagyok, és bármikor, bárhol szívesen teszem a dolgomat. Nem elvárás, a főnököm nem kéri ezt külön tőlem. Akár már el is mehettem volna amikor a saját feladatommal végeztem, de nem akarom a többieket cserben hagyni, ezért maradtam.
Aztán hirtelen megkavarodik a levegő, amikor egy árnyék lebben a szemem sarkából a félhomályban, és borul felém egy fa állványon álló óriási orchideacsokor. Utána kapok, és még félúton sikerül elérnem, mielőtt a földre zuhanna. Egy férfi áll meg mellettem, a nyakában egy fotómasina lóg.
- Hoppá! Óvatosan, itt már a virágok kezdődnek. Vigyázzon a lábára, mert ha egy efféle fa állvány ráborul elég komoly fájdalmat tud okozni. Én már üresen is megtapasztaltam. - fordulok felé halkan, és cseppet sem feddő jelleggel, sokkal inkább kedves gesztusként. Hangomból talán csak egy dolgot vehet ki: erőteljes spanyol akcentussal beszélek, időnként dallamosabban ejtve ki az angol szavakat, semmint egy született patrióta. Fordulnék el, hiszen nem akarom zaklatni, vagy a gyászában megzavarni, de valami megakaszt. A fotómasina az amely valahogy nem illik bele a képbe, ami szokatlan egy efféle helyen, bár tekintve, hogy az elhunyt ismert ember volt, csodálkozom, hogy még csupán egyetlen ember van jelen a sajtó részéről. Igaz Maria, igazi bősz anyatigris módjára tiltotta ki mindazokat a temetésről, akik pusztán nyerészkedni kívántak ezen az egészen azzal, hogy “istenkáromló módon feketítik be az én drága Filippo-mat” hangoztatta pár nappal korábban ezzel kapcsolatban, mielőtt újra és újra beletemette az arcát, a fekete keretes szövetzsebkendőjébe, abba zokogva bele.
- Ugye maga nem egy beszökött sajtós, aki a virágok rejtekéből szeretne képeket készíteni? Ha így van akkor jöjjön gyorsan, kimenekítem innen, mielőtt Maria meglátja és éktelen haragra gerjed. Tudtommal nem engedett be egyetlen újságírót sem.- nézek rá, miközben már azon kattog az agyam, hogy vajon ha a nagy szív alakú rózsa koszorú, meg az elhunytat ábrázoló óriási leporelló mellett megpróbálok vele kiosonni a raktár felé, észrevennék? Remélem nem. A semmiből Belua jelenik meg, aki jelelve próbálja a tudtomra adni, hogy nem találja az arany színű gyertyákat.
- A kettes kamrában láttam még belőlük néhányat. Ha nincs ott, akkor elfogyott, akkor tegyél ki ezüst gyertyákat. Nem hiszem, hogy senor Calvino megsértődne.- beszélek és jelelek is neki egyszerre, miközben néha oldalra sandítok a fotógépes férfira. Nem akarom, hogy elmenjen mellőlem, mert akkor tényleg nagy gond lehet belőle, ha Maria vagy más valaki a családból meglátja.
- Ha elosonunk a koszorúk mellett, akkor a raktárnál ki tudom csempészni magát. Istenem, ne akarjon kéremszépen galibát! - magyarázom neki, szinte könyörgő hangon, mert még mindig szent meggyőződésem, hogy neki nem szabadna most itt lennie.

code by Chocolate cookie