Mikor először kaptam gyilkossággal kapcsolatos ügyet, már jó pár klinikai és perekkel kapcsolatos ügyet tudtam magam mögött. Még is úgy féltem az esettől, mint előtte még soha. Fontosak az emberi életek, és nyilván nem összeegyeztethető egy válási per alatti gyermek elhelyezés vagy egy súlyos depresszióval kezelt beteg esete, de egy gyilkosság több szempontból is igen összetett. Nem csak a vádlott mentális állapota és esetleges ártatlanságáról van szó, nem is csak az általa kioltott életek és hozzátartozóik élete, de a jövőbeli sorsa is rajtam áll. Hogy elengedik és vagy megváltozik és hálás lesz, vagy újabb mészárlásba kezd. Vagy ha életfogytiglanit kap, de 20 év múlva kiderül, hogy egy neurológiai betegség okozta nála a pszichózist. Sosem könnyű. Sosem. Rengeteg stresszel, idővel és folytonos kételkedéssel jár. Ezért is ritka, ha egy évben mondjuk több ilyen ügyet kapunk 2-3-nál. A népszerűség ára, noha nem tartom magam jobbnak, mint a többi orvost, egyszerűen csak elhivatottnak. Egyszer bizonyosan a munkám fog a sírba vinni.
A formalitás azt jelenti, hogy az eredmény, a válasz már réges-rég borítékolva, csupán a követelményeknek kell megfelelnie az sorrendben és az eljárásnak, hogyha bárki csalással vádolna, legyen mit felmutatni. Igazából ez még attól törvénytelen valahol, ám a kiskapuk ellen sokszor nem lehet mit tenni. Ez esetben pedig én is csak a fejem foghatom, mert a férfi rossz híre ellenére, kissé elhamarkodottnak vélem, hogy már is a kötéllel a nyakában áll a bitófánál. Tény azonban, hogyha én itt valamilyen oknál fogva a szabadlábra helyezésére voksolnék vagy további vizsgálatokra - ami lássuk be, elképzelhető - akkor nem csupán a hatóságokat haragítanám magamra, de az ország egy jó nagy részét is. Függetlenül attól, hogy a diagnózis helyes és megtámadhatatlan.
Én előbb érkeztem a kicsi, de a minimális bútorok végett tágas helyiségbe, így volt időm felkészülni. Mintha erre lehetne is... Már kintről hallani, ahogy érkezik. Tudom, mert ritkán vernek csörgő láncokba nyaktól, bokáig rabokat, ha azok veszélyesek is. A hangját még nem ismerem, nem szoktam túl sokat tévézni vagy rádiót hallgatni, eleget bámulom a monitort is munka közben. Mikor beléptekor szavalni kezdett a szerencsétlen, egyből azok a házikedvencek jutottak eszembe, akiket valamilyen oknál fogva - betegség, oltás - állatorvoshoz visznek a gazdik. Hangosak, félnek és össze vannak zavarodva, amit ekképp próbálnak kompenzálni. Persze sokuk már tudja mi oka van félni, de legtöbbjük csak egyszerűen a legrosszabbra számít. Aztán a vizsgálóasztalon rosszalkodnak, küzdenek, és mikor kilépnek az utcára rádöbbennek, hogy felesleges volt így félni. Ráadásul még egy jutalomfalatot is kaptak lényegében a semmiért. Bár hangosan gondolva nem volna épp szép hasonlat, de Cale valójában egy rémült négylábú, akit lehet kiskorában túl sokat bántottak, vagy csak rémálmok gyötrik. Esetleg napokkal korábban tüske ment a lábába és a szűnni nem akaró fájdalom agressziót váltott ki belőle. Az ember nem születik gonosznak. Bár... kísérletek és vizsgálatok kimutatták, hogy látható különbség van a pszichopaták agya és az egészséges agy között. Az aktájában is akad ilyen diagnózis, de az még nagyon az első között szerepelt. Zöldfülü lehetett, aki megvizsgálta, mert a pszichopaták sosem élvezetből teszik, amit tesznek, lévén, hogy számukra az érzelem, mint fogalom egy nem behatárolható dolog. Másolni tudják, talán egy kis százalékban érezni is, de maximálisan, ahogyan azt kéne, nem. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen antiszociális személyiségzavarral küzdő egyénben nincs meg a kockázat felmérés, vagy ebből kifolyólag a félelem. Nem idegeskednek egy megbeszélés alatt, nem kiabálnak, nem provokálják a másikat, még csak nem is vágyják a figyelmet. Braxton pedig ezeknek teljes ellentéte. Inkább szociopata. Rendszertelen, kielégülést hajszoló és nem rejti álarc mögé, hogy rossz ember.
Megvárom míg befejezi, bár beazonosítani nem tudom a sorokat, noha abban biztos vagyok, hogy nem Shakespeare, pedig állítják, hogy nagy kedvence. Lényegében számomra ő teljesen ismeretlen, és csak az aktákban olvasottak és ő nyújthat némi információt. Ez nem feltétlenül rossz dolog.
- Üdv, Dr. Shane Webster vagyok, az ön kirendelt igazságügyi pszichológusa. A tisztázások végett, a kezelése jelenleg nem az én dolgom lesz, én csupán felmérem azon dolgokat, melyeket majd a későbbiekben, ha lesz bírósági meghallgatás felhasználhatják a felek. - szándékosan fogalmazok így a végére, mert az eredmény nem biztos, hogy az ő előnyére válik, így nem áll szándékomban bármiféle hamis álomba ringatni.
- Ami azt illeti fel sem merült bennem egyelőre ez az opció, pláne, mert... - lapozom fel az aktáját, ahol a dns- és vérvizsgálatok eredményei, illetve egy rövid leírás szerepel a családjáról. Nem sok, de egyenlőre ezzel kell beérnünk. - A vér szerinti apja nem is tud az ön létezéséről. - válaszolom, egyenlőre a nevelő apáról szót sem ejtve.
- Ami azt illeti, az antiszociális személyiségzavarok nagy részének főbb ismérve a magas IQ, ám a túl gyakran előadott, másoktól vett idézetek még csak a műveltséghez sem sorolhatóak. Pláne, ha az idézet válasz helyett érkezik egy kérdésre, vagy csupán minden második mondatban szerepel. Ez ugyanis legfőképpen azt jelzi, hogy az illetőnek alig vagy egyáltalán nincsenek saját gondolatai. - nézek a szemeibe, és akár karmokat is növeszthet, nem fog tudni megijeszteni, én ugyanis betegként, megvizsgálandó személyként tekintek rá, nem úgy, mint egy személytől, aki sarokba szorított és most meg fog ölni. Ami pedig a jelenlévő beszélgetésünk illeti, ezzel arra szándékoztam finoman kérni, hogy az előadás és szavalás helyett, inkább próbáljon meg válaszolni. Nem sietek én sehová, és feltételezem ő sem, de így a beszélgetés jóval tovább fog tartani. Nyilván erre is volt valami frappáns, de minden bizonnyal irreleváns válasza. Ha mégse, akkor is folytattam.
- Hány évesen ölt először? Mesélne róla? - dőltem hátra a kényelmetlen, karfátlan székben, egyik kezemben tollal, a másikban Mr. Braxtonnak szánt jegyzetfüzetemmel.

A beszámíthatatlanság egy tünet. Bár kezelése elég komplikált, mert tudni kell, hogy mitől alakult ki. Lehet, hogy most még nyugodt az eddigiekhez képest, és pár pillanat múlva már rá se lehetne ismerni. Ez újfent egy olyan dolog, amit nem lehet felróni a betegnek. Lehet jellembeli hiba is a heves vérmérséklet, amin dolgozhatunk, de teljesen sosem fogja tudni levedleni valóját. Ezért irigyek sokan az őrültekre, autistákra és a gátlástalanokra, mert egyszerűen nincs sorompó, ami rendre utasítaná őket. Csendben végig hallgatom megállapítását, ami azért itt-ott hibádzik, de végtére is van benne valami. Csak hogy én ezekkel eddig is tisztában voltam. Az idézetet pedig szimplán elengedem a fülem mellett. Nincs időm még irodalmi témákat is boncolgatni.
- Egy pillanatig sem. Tisztában vagyok a határaimmal és a képességeimmel is. Ami pedig azt illeti, az ítélet meghozása több dolgot összevetve születik meg, sok szakember által, és végül a bíró döntésével. Én csak lehetőségeket adok az ügyön dolgozóknak, akik ezek alapján mérlegelhetnek. - válaszolom neki, remélve, hogy ez számára is kielégítő és közérthető.
- Ez a "fecni" pedig azért szükséges, mert ma itt sok mindenről kell beszélnünk, és sok mindent fel kell jegyeznem, hogy ezeket összevetve majd megírhassam a "lehetőségeket". - teszem még hozzá, nem gúnyból vagy idő húzásból, inkább informálás céljából. Vannak, akiket ez is érdekel. Akik azért hoznak fel számunkra teljesen irreleváns dolgokat, mert nekik az fontos. Egy OCD-s például addig képtelen lehet figyelni a kezelésére, amíg nem tisztáztuk, mivel lehet kiszedni a leghatékonyabban a kávé foltot a hófehér ingből anélkül, hogy az anyag sérülne. Ismertem gyilkos, aki tisztaság- és rendmániás volt, s mikor végre beszélni kezdett, elárulta, hogy majdnem 3 és fél órát töltött az áldozata lakásában. Azután, hogy megölte. Mert az illető félbe hagyta a mosást, akadt bőven mosogatni való - amiket valakinek szárazra is kell törölnie és elpakolnia - és a szőnyeg is tele volt morzsákkal. A rendőrség azt hitte csak a nyomok eltűntetése volt a célja. De sokkal idegesebb lett attól a felvetéstől, hogy találtunk egy csepp vért a falon, semmint, hogy megölte a lakás tulajdonosát. Azt végtére is egy percig sem tagadta.
- Az idézetekkel nincs bajom, egy-egy könyv elején, levélben, de, amit maga csinál, az inkább hasonlít a kényszeres válaszadásra idézetekben, semmint, hogy hagyjunk időt értelmezni és elfogadni az egész valóját. Ez kicsit olyan, mint a Savant-szindrómában szenvedőknél a kompenzációs mechanizmus. Tudja, hogy mondania kell valamit, így megismétli, amit hall. Általában csak a mondat utolsó szavát. Vagy egyszerűsítve olyan ez, mint amikor valaki mindenképp magáénak akarja az utolsó szót. Csak maga idézetekkel kompenzálja ezen dolgokat. - világosítom fel, ami lehet némileg kötekedően hangozhat, valójában azonban, azért mondom el ezeket neki, mert, ha valóban intelligens, és fejlődni akarna, a későbbiekben ezekre odafigyelhet. Ha pedig odafigyel, az azt jelenti, hogy képes a tanulásra, akár a javulásra. És ha valaki képes a javulásra, nem feltétlenül reménytelen. Az én dolgom pedig, hogy esélyt adjak a majdnem reményteleneknek.
A beszélgetésünk pedig igazán itt kezdődött el. Persze tisztában vagyok vele, hogy rengeteg komolytalansággal fogok még találkozni a beszélgetésünk alatt, és hogy ezekkel jórészt tagadni vagy titkolni próbál majd dolgokat előlem és maga elől is. De ilyen, mikor az ember rendőrségi üggyel foglalkozik. Türelem, energia és kompromisszumok.
Nem kellett félbeszakítanom a kérdésemmel, maga is tudta, hogy indokolnia kell döntéseit, szóval jobbára csendben hallgattam.
- És ez a cirkusz... áll még valahol? - kérdem, mielőtt ő kérdezne tőlem. Ez nem feltétlenül nekem fontos, mint inkább a nyomozóknak lesz hasznos információ. Nyilván előbb vagy utóbb rábukkannak majd a helyre, de jómagam megkímélném őket a fölös munkától.
- Ami azt illeti nem. Mint már korábban is kifejtettem, én csak megoldásokat írok, véleményt arról, amit tapasztalok. Ez alapján eldöntik, hogy szükségesek e a további vizsgálatok, esetleg neurológiai tesztek és ezekhez hasonlók. Persze, ha a kezelő orvosa lennék, ennél jóval több dologba beleszólhatnék, de így marad a "fenci" írás. - adom válaszul kérdésére, mialatt valóban leírok egy-két gondolatot. Az előző pszichiáter szerint manipulatív, s bár van rá hajlama, a mostani próbálkozásaival tán még egy gyereket sem tudna megijeszteni. Aztán ismételten felnéztem rá, mint, aki már is egy rejtélyen törné a fejét.
- Az előző témában úgy beszélt a cirkuszi látogatókról, mint akiket sajnál, azért mert átverik őket. Ám az eddigi "akciói" során, ugyanúgy ölt meg ártatlanokat is, köztük gyerekeket is. Vajon mi húzta szűkebbre a tűrés határát, ami által gyakorlatilag már bárkit képes megölni? - tettem fel újabb kérdésem és ugyanígy érdeklődően vártam rá a választ is.
- Gyerekként voltak a cirkuszban korabeli barátai? Vagy... egyáltalán bárki, akit barátjának tekintett? - tettem még hozzá, mert van egy olyan érzésem, hogy még gyerek korából hozott magával valamit, amitől képtelen volt megszabadulni. Ez is, mint minden, jellemfüggő. Van, aki így dolgozza fel, hogy árva lesz, s van, aki másképp.

- Értem. - jegyzetelem le válaszát, de azért nem hagyom ennyiben, mert, ha már segíteni szeretnék az ügyben, és részben a munkám is, jó, ha pontosítunk. Ha hazudik is, az igazság a hazugság része. Ha félrevezet engem és a rendőrséget, pontosan tudja, hogy hová fog billenni a mérleg, ha a jövőjét tekinti rossz és nagyon rossz opciók közt. Az, hogy csak ez a két lehetőségünk van, nem az én hibám, mert a döntés már megszületett. De ettől függetlenül a későbbiekben még fellebbezhetnek az ügyvédjével, ha a friss vizsgálatok által kérhetnek enyhítőbb körülményeket is.
- Azt megtudhatnám, hogy mi a neve és pontosan hol is van ez a bevásárlóközpont? - kérdek vissza, mielőtt tovább lépnénk a múltját érintő többi részletre. Nyilván ez sem ment könnyen, és érthető, hogy nem csak magáról akar beszélni. Úgy hamar letudnánk a vizsgálatot. Ő is akar információkat, szeretne manipulálni, szórakozni, ha már itt van, mert bizony tudja, hogy erre túl sokszor nem lesz alkalma. A baj az, hogy már mindezzel tisztában van, inkább ront vele saját helyzetén is. A teljes együttműködés - félrevezetés és manipulációtól mentes - javíthatna a helyzetén. Bár sokat már nem.
Vannak elképzelései a munkámról és a körülötte történő dolgokról, csak sajnos sok pontban tévesek. S ezeket a téves állításait próbálja felhasználni ellenem.
- Azt hiszem az átverés műfaja, nem az én munkaköröm része... - válaszolom valamivel szakszerűtlenebbül, egy hamiskás mosollyal, vagy inkább egy nyomatékosító száj összeszorítással.
- Az emberek nem egy vélemény alapján döntenek. Higgye el, az én szakvéleményemen kívül még sok másikat is meghallgatnak és összevetnek. Pontosan azért, hogy minél pontosabb ítéletet hozhassanak. Még azokat a szakvéleményeket is számításba veszik, amiket előtte írtak Önről. Azokat is, amelyek nem csak szerintem, de még jó néhány kollégám szerint teljesen téves. - magyarázom kicsit visszább lapozva az egyik említett szakvéleményhez, majd vissza tekintek rá. Látom, hogy szeretne informáltnak tűnni, szeretné, ha rám ijeszthetne, ha nyomot hagyna bennem, de mivel nem ő az első igazán őrültnek titulált gyilkos páciensem, nem igazán tud rám hatni ezekkel. Az üres fenyegetések nem félelmetesek, amikor pedig már ott tartunk, nos akkor is kár volna félteni életem - bár nyilván másként reagálnék - hiszen nem és döntök arról.
- Meglepődne, de manapság egyre több kórházban vannak diagnosztikai osztályok. - jelentem ki, ami persze nem összeegyeztethető a trehány munkával, mikor az orvos csak azért ír fel valamit, mert a beteg azt mondja, s mert az orvos sem akar több időt foglalkozni vele. - Ezek az osztályok pedig éppen az ilyen esetekkel foglalkoznak. Általában akad köztük neurológus, nefrológus, immunológus és satöbbi. Ezek az orvosok mind a szakjuknak megfelelő diagnózissal hozakodnak elő, ezek alapján kivizsgálják a beteget és kezelik. - világosítom fel ebben a témában is, de ismételten kiemelném, hogy ez nem olyan, mint, amikor egy háziorvos inkompetens hozzáállása lényegében félrediagnosztizálja a beteget. - Még a maga esetében is fennállhatnak különböző neurólógiai betegségek, elváltozások, amiknek bizonyítása még talán az ártatlanságát is bizonyítaná. - dobom be őt magát példaként. Őt is épp úgy vizsgálják majd más orvosok is, mint a pszichológusok. Nem egy olyan esetről hallottam, ahol az agytumor okozott különböző hallucinációkat, ingerültséget, ami végül emberek megöléséhez vezetett. Az orvostudomány kivesézése után végül ismételten áttérhettünk rá.
- Ez érdekes, ugyanis... - itt újfent fellapozom egy korábbi szakvéleményét. - Volt alkalom, mikor "isteni lényként" jellemezte, pontosabban hívta magát. És ami azt illeti, a beszélgetéseink elején is maga hozta fel ezt a hasonlóságot. - hajtottam vissza az oldalt, majd erre választ váróan néztem rá. Amikor a kihallgatott saját beszélgetésein botlik el, az mutatja, hogy már kevésbé figyel arra mit mond. Ez lehet annak oka, hogy fáradt és most buknak elő a hazugságok, vagy lehet kétségbeesés, s egy a másikra jobban koncentráló próbaszerű lépés, hogy ha más nem segít, legalább a kihallgatót sikerüljön megszorongatnia. Ez nekem jó, neki viszont... nos, nem tudom.
Ahogy számítottam rá, a magyarázatok a miértekre nem kötik le, nem azért, mert nem igazak vagy kimagyarázhatóak, hanem mert ezek tények. Így van és kész. Bizonyítékkal alátámasztott, példákkal felhozható tények. Ez az, ami zavarja. Ugyan még tartja magát, de már korán sem érzi magát olyan magason, mint, mikor hangoskodásával próbálta elérni, hogy minden figyelem az övé legyen. Ezt az is alátámasztja, hogy mióta megjegyeztem neki az idézéseivel való meglátásaim, azóta nem, hogy nem hangzott el minden második mondatában valami ehhez hasonló, de szószerint letett erről az eddigi állítólagos hobbijáról. Aztán lehet, hogy tényleg csak a matraca volt kényelmetlen este, és kávé híján elég fárasztó a mai nap. Beszéde alapján azt érzem, hogy retteg annak gondolatától, hogy beskatulyázzák, ami sok cselekedetét megmagyarázná. Más akar lenni mindenben, hogy ne mondhassák, hogy hát ez pont olyan, mint mikor Clyde ezt csinálta, vagy ha már a cirkusz... bár sok közük nincs egymáshoz, az emberek elkezdhetik John Wayne Gay-hez hasonlítani, ami bár önmagában is elég nagy butaság, az ebből kiinduló gondolatok pletykákká alakulnak, a pletykák pedig összeesküvés elméletté, aminek a végén, még talán bizonyítékot is találnak majd arra, hogy gyerekeket erőszakolt, ha már bántott és ölt is, és akkor bizony biztos csak egy béna koppintása az igazán őrült bohócnak. Ezt nem tárom fel előtte, bár az arca sok mindent elárulna. Ellenben a tükör, amit elém próbál tartani, rám ijeszteni azzal, amivel szembesít, valójában éppen úgy az ő tükre is. Erre pedig rá kell ébreszteni, hogy elérjünk egy hatást. Jót vagy rosszat, mindegy, de ki kell zökkenteni tévképzeteiből. Hogy lássa előre részben lebuktam és igazat kell adjak neki, elmosolyodom és még bólintok is rá.
- Igen, nos elég maradi, és igen, a rég múlt idő nagy bölcsei... - ismétlen el, amik kétségkívül igaznak bizonyulnak, mert miből, ha nem ezekből indulhatnák ki. - De ha már a maradiságnál tartunk... Ön mit tud felhozni mentségére, mint cirkuszi szereplő? Csíkos nadrág, fekete cilinder a modern világban? Porondmester ki nem érdemelt címe...? Bármennyire is kreatív a körítés, egyik sem a maga elméjéből pattant ki, hanem, hogy a maga szavaival élhessek a rég múlt idő nagy ötletadóit. Philip Astley, John Ricketts és Fineas Barnum. Utóbbi találta fel például a csíkos sátor ötletét, ha esetleg nem tudná... - dőlök hátra a széken és a jegyzettel és tollal a kezemben várom a reakciót. - Lehetett volna egy plüss jelmezben rohangáló gyilkos is, vagy egy tudom is én, játékgyártó, gyerek gyűlölő tömeggyilkos. De maga nem. Maga semmit sem tett hozzá, ellenben maradi módon ragaszkodik a cirkuszhoz, az alapanyagaihoz, az előadásaihoz. Az, hogy maga nem mások szórakoztatására teszi, hanem emberek életét oltja ki nem fejlődés. A régi nagy alapok, ugye... - idézem őt újfent és bármilyen furcsa, ezek a visszaismételt mondatai helytállóak, mielőtt felhozná, hogy most én kezdtem ismételgetni. Megjegyzem ezen információkat én sem most találtam ki, de tudtam kivel lesz dolgom, mikor felhívtak az ügy kapcsán, így felkészültem jó néhány dologgal.
Ahogy pedig újfent tovább gördültünk a témában nem nagy meglepetésemre ismételten párhuzamot próbált vonni a hibái és az orvos tudomány hibái közt. Azért ez elég vicces, hogyha valami rossz jellemzőéről kell beszélnie, egyből az orvos hibáival próbál takarózni. "Ha ők hibázhatnak, ő miért ne?"
- A hasonlata elég félrevezető, tudja. Ugyanis, a kivett, de még "kellő" szervet visszaoperálják a betegbe. Az orvoslás nem összekeverendő a szervkereskedéssel. Az orvos, azáltal, hogy eltávolítja a beteg szervet, s talán még egy donor szervvel pótolja is azt, megmenti a beteg életét. És maga? Talán feltámassza a "járulékos veszteséget"? - kérem rajta számon nyugodtan, mert ilyesmin idegeskedni nem fogok, felesleges is volna, na meg hát, rengeteg sok mindenről kell még beszélnünk. Jellemzően mossa kezeit, és ahelyett, hogy egy pillanatig is eltöprengene saját tettein, mindenki mást hibáztat. Ha az orvosok hibáztatása nem jön be, oké, ott az állam, a rendvédelem, a fegyveres erők, a jogok. Mások veszteségein nevet. Sóhajtok egy halkat, miközben figyelem és egy pillanatra elterelődik a gondolatban figyelmem a székre, aminek nincs karfája, pedig most jó lenne könyökölni rajta. Elszoktam már az ilyen helyektől. Megengedek magamnak ennyi szünetet, hiszen, amit mond az irreleváns a számomra, olyasmi, ami, ha létező probléma is, aligha tudnánk vele mit kezdeni. Utánozni azonban akkor sem ésszerű. Ráadásul most teljesen más ügyben vagyunk itt. S ezen a ponton ismételten azt a következtetést vonom le, hogy annyira próbál manipulálni, hogy nem is figyel a saját szavaira.
- Néhány mondattal előbb azt mondta, hogy Ön nem olyan, mint más, mint akár én. - nézek rá kissé rosszallóan, de nem azért, mert hazudott, hanem, mert elhitette mindenkivel, hogy mekkora elme, egy igazi kihívás, még is folyton folyvást maga ellen beszél. Ezzel nem csak azt éri el, hogy kevésbé féljenek tőle, de azt is, hogy szép lassan szavahihetősége is semmibe vesszen, amit aztán pontosan az fog követni, amitől annyira fél. Ellenben a kérdésemre nem sikerült választ adnia. Jól van, akkor erre majd később visszatérünk.
- Az eddigiek alapján elég rossz kapcsolatot ápol a világgal, Mr. Braxton. Ez sajnálatos. Volt valaha olyan kapcsolata, amiben képes volt szeretni a másikat? Volt egyáltalán párkapcsolata? - teszem fel a soron következő kérdést, miközben újra fellapozom az aktáját. Rengeteg oldal, s nekem nem volt sok időm átolvasni még. Azt viszont tudom, amit tudok.

Szakmai szemmel Mr. Braxton válasza csak annyiban releváns, hogy valószínűleg hazudik, esetleg fogalma sincs a helyes megfejtésről. Nem az én dolgom kinyomozni és utáni járni ezeknek, azért lejegyzetelem, anélkül, hogy vele bármiféle gondolatot is megosztanék ezzel. A Market piacot jelent általában, de maximum kisebb boltot, nem pedig áruházat s végkép nem bevásárlóközpontot. Válasza több ponton is sántít, így sajnos kénytelen vagyok újfent beleszámítani értékelésébe, amiért nem együttműködő. Mondhatta volna, hogy nem emlékszik, de az unott arc kifejezéséből ítélve, csak félreakar vezetni. Nem segíti elő, hogy könnyítsek az ítéletén, ami sanszos, hogy a halálbüntetés felé hajlik. Porondmester porond nélkül. Bólogatva párat, leírom meglátásaim és azt, amiket és ahogyan mondta. Tudom, hogy a rendvédelmi kollégák már alig várják, hogy lezárjuk a beszélgetésünk és elvihessék, hogy aztán a leírtakat tanulmányozhassák. Nem azt mondom, hogy lusták, csak azt, hogy ismernek már annyira, hogy tudják, ha van rá lehetőségem, akkor megpróbálok az előnyükre dolgozni. Voltak már jó tippjeim.
Figyelmen kívül hagyom jókedvét, mert a látszat ellenére sem bóknak szántam. Nem én vagyok, aki hamis kártyával játszik. Legalábbis... próbálkozik...
- Ritka, ha legalább az 50%-uk  egyezik, Mr. Braxton. A mi dolgunk minden kérdésre választ keresni, s a magunk módján olyan megállapításra jutni, ami feltehetőleg a másiknak nem jutott eszébe. A tünetek megállapítása, esetleg az ügy kapcsán elmondottak felül vizsgálata itt-ott egyezhet, elvégre, ahogy ön is mondta, vannak alapok, amikből ki kell indulnunk, de onnantól mindenki saját véleményt formál, ami ritka esetekben azonos. Ezért van szükség mindenkire. - válaszolom, bár nem dolgom mindenből felvilágosítani, ez szakmai ártalom. A magánpraxisomban is így próbálom rávezetni betegeim, hogy gondolataik rossz irányt vettek, mert nem voltak elég informáltak erről arról.
- Akkor kérem, ne hozzon fel rossz példákat, ha tisztában van a dolgokkal. - sóhajtom, mert én sem értem miért futjuk ezeket a felesleges köröket. Miért húzza az időt. Egy ideig valóban hasznos, de, mivel elkapták és vizsgálták is már, nekem valójában csak alá kell írnom, hogy beszéltem vele, megfogalmaznom egy pár oldalas szakvéleményt, amit már itt helyben is megoldanék és mehet is a villamosszékbe. Bár a magam részéről egyenlőre még hajlok a sokk-terápia felé. Értek már el vele sikereket, s úgy gondolom még a saját ügyvédje is úgy volna vele, hogy érte nem kár, pláne, ha a második lehetőség a halál.
A kérdésére adott válaszom a "semmit". S azt is csak magamban. Úgy beszél, mintha azt gondolná, engem is sikerült lefizetnie, vagy közöm volna hozzá. De ezen nem okoz gondot gyorsan tovább lépnünk.
- Engem nem az foglalkoztat, hogy miért gondolja így, hanem, hogy az előbb miért tagadta, hogy így gondolja? Lehet a másik orvosnál újfent fennáll ennek a veszélye. Mr. Braxton, ugye tudja, hogy a beszélgetéseink alatt elhangzott minden egyes füllentése, hazugsága vagy félrevezetése ellehetetleníti, hogy kevésbé rossz ítéletet hozzanak? - kérdem, miközben, azért lejegyzetelem magamnak ezen dolgokat. Egy ponton túl már én sem adhatok be fellebbezés szándékával, ha ő sem segít nekem.
Eltöprengek azon, amiket mond, de nem is igazán a tartalmán, mint inkább, hogy nagyon leragadt ezen témán. Valójában nem képzeli magát semminek, csak szeretne több lenni az embereknél, és képes bebeszélni magának, hogy akár még lehetséges is, miközben talán ő maga sem hisz ebben.
- Maga vallásos, Mr. Braxton? Hisz benne, hogy valaki odafent lenéz ránk? - kérdem kíváncsian, mert szavai ellentmondásosak.
- Talán nem tűnt fel, de vannak törvényeink. Aki ilyesmit tesz, azt mi nálunk nem Istennek szokás nevezni, hanem gyilkosnak. Nagy különbség. Maga komolyan azt gondolja, hogy ez a felsőbbrendű hatalom unalmában csak azzal foglalkozhat, hogy kit öljön meg s kit nem? Elég merész ezek után ebben a témában idézgetnie. - nézek rá, ha nem is rosszallóan, kissé komoran, amiért egyre inkább úgy érzem, hogy ő maga sem tudja már, hogy miként csavarjon a dolgokon. Most vagy eddig nagyon amatőr orvosokkal volt dolga, vagy fáradt.
Nem akarnék ünneprontó lenni, de mivel tapasztaltam már betegen, hogy a gyilkosság és a hatalom témájába merülve látványos izgalmi állapotba került, nem szándékszom továbbra is a témán lovagolni. Hagyom, hogy a szabadságról szóló tévképzetében ringassa magát. Ráér majd az utolsó napján idegeskedni.
A következő kijelentésemmel viszont gyengepontján fogom ezt pedig jól tükrözi arca.
- Dehogy kapta. Egy ismeretlentől kapott váll veregetés, egy-két "ügyes vagy fiam" nem jelenti, hogy ön már is valaki. Ezt a címet akárki nem kaphatja meg, maga pedig elég gyorsan eldobta ezt a lehetőséget, amint vér tapadt a kezéhez. - magyarázom, és csak finoman csóválom rá fejem, mikor megint "istent" próbál játszani, fellengzős szónoklatával. - A cirkusz történelmét biztosan nem. Ami meg a gyilkosságokat illeti, sosem fogják Jeffrey Dahmer vagy Ted Bundy közé sorolni, de még alájuk se. Nem fognak emlékezni a nevére, és túl sokáig a kinézetére sem, főleg, mert viselkedése inkább hajaz Jokerére, akit viszont kedvelnek az emberek, így már is árnyékba kerül. Hiába sok éves a történet, hiába ölt kevesebb embert, még Alexander Pichushkin is hírhedtebb és lesz is magánál. Maga csupán egy összezavarodott fickó, aki nem kereste fel idejében az orvosát és így csak egy gyilkossá vált. A sok közül... - válaszolom enyhe felháborodására, csak, hogy tisztázzuk a dolgokat. Nem felhánytorgatásnak szánom és nem is motivációnak, noha erre már nem is lesz lehetősége, egyszerűen csak jobb most megértetni vele, mint sem, hogy ezen rágódjon az utolsó napjaiban is. Nem meglepő, mert ebben a világban bármilyen téren nehéz már újat mutatni. Ahhoz pedig igazán fényes elméjűnek és kreatívnak kell lennünk.
- Igen, abban egyetértünk, hogy sok rossz dolog van a világban, ami rossz irányba befolyásolja a fiatalok életét, és ennek változtatását éppen ezért a hatóságokra bízzuk. De azért elég különös, hogy magát nem sorolja a "gyomok" közé. Gondolja, hogy, akit árvává tesz, az is így vélekedik majd? Talán elnézőbb lesz vele és rábízza sorsát, mert a gyermek okkal állhat bosszút szülei halálán? Bizonyosan nem, mert akkor már rég nem itt volna. Egy szóval nem is szereti őket, csak magának próbálja bemagyarázni, hogy ez így való helyén. A járulékos veszteségbe értette a maga által életüket vesztett gyermekeket is gondolom, s akkor még nem vettük számításba az árva, öngyilkosságot elkövetetteket. Ezt még jó indulatból sem lehetne gyerek szeretetnek hívni. Ha egy mód van rá, erre semmiképp ne építsen a bírósági meghallgatás alatt. - javaslom jó tanácsként a végére, majd ezeket lejegyzetelve fel teszem az újabb kérdésem, hogy haladjunk is.
A közte lévő tréfának szánt megjegyzéseit pedig szimplán figyelmen kívül hagyom. Felírhatnám a listájára a kannibalizmust, mert ez már apróság volna a többihez képest, és igazából már talán se nem rontana, se nem javítana a helyzetén, de az alapanyag használat és a kutyái etetési szokásaival nem fednék le, és egyelőre bizonyíték sincs rá.
- Tehát vannak kutyái? És hol tartja őket? Lakásban? Nem túl állatbarát két ekkora testű házőrzőt lakásban tartani, mert feltételezem nem gyakran viszi őket sétálni. Vagy talán a bevásárlóközpontban, amiről beszélt? - kíváncsiskodom, mielőtt a párkapcsolati témához érnénk. A feltételezett hús feldolgozáshoz sem árt egy gép, akár külön helyiség, mert az még a szomszédoknak is feltűnne. Ergo, olyan helyen van, ahol nincsenek szomszédjai. Sajátjaiként emlegette az ebeket, és csak akkor tekintünk sajátunkként egy háziállatot, ha velünk él. A rottweiler pedig köztudottan okos, hűséges és jó terület védő, szóval minden bizonnyal okkal választotta a fajtát. Tehát valószínűleg szabadon végzik a dolguk, ebből fakadóan pedig talán még sincs lebontva a cirkusz, ami otthonul szolgál. Talán az egyetlenül. Bár ezeken felül is könnyen megtalálhatóak ezek a helyek, még ha vándorolnak is. A cirkusz nem egy kis helyet foglal el, még ha csupán egy sátorról is beszélünk. Magas is. S ha vennék a fáradságot a rendőrök és vissza keresnék, biztosan megtalálnánk, pláne, hogy elhagyatott. Szomorú, hogy erre is nekem kell őket rávezetnem. De mint mondtam, ez nem az én munkám része, szóval rátértem egy újabb fontos kérdésre, amire elég tömör és visszautasító választ kaptam.
- Értem. Viszont említette, hogy vannak különleges áldozatai, ami azért elgondolkodtatott egy esetet illetően. Persze már folyik a nyomozás ebben az ügyben is, de érdekes módon eddig nem igazán volt példa rá, hogy foglyokat tartson. Pláne nem ilyen hosszú ideig, ami elég sok mindenre utalhat, az áldozatot illetően is. Ugyanis bizonyítékkal tudjuk alá támasztani, hogy Fahriye Graf kisasszony életben van. - vonom fel érdeklődve szemöldökeim, hogy mire fel ez az egész. - Attól még, hogy megvezeti őt, nem lesznek Bonnie és Clyde... - csóválom a fejem, mielőtt jönne az előadással.

Inkább hasonlít egy tankönyvi példára. A kérdést tudjuk, csak a választ nem, így mindenki a maga módján próbálja megkeresni. Ha az egyik kollégám azt mondja, hogy a nárcizmus erőteljesen jelen van, lehetőségem van ezt felül vizsgálni és megerősíteni, vagy fellebbezni, ha van ezt tagadó szakvéleményem. Ugyanezt megteheti egy másik orvos is velünk és így tovább, míg végül lassanként csak olyan dolgok maradnak, amikben mind egyetértünk. - informálom általánosságban a háttérmunkánk egy részéről, bár igazából most is úgy érzem, hogy felesleges köröket futunk. Számítottam rá, hogy lesz idő húzás, de reménykedtem, hogy legalább egy kicsit sikerül előrébb haladnunk. Persze felesleges, tudom, mert a sorsa már borítékolva, ám az én munkám megérteni a miérteket és ha lehetőség van rá, segítséget nyújtani. A félrevezetései azonban egyre több lehetőségtől zárja el.
- Tény, hogy elismerte, hogy hazudott, de attól még nem volt hazudott. Ez nem menti fel. Talán enyhítőbb körülmény lett volna, ha ott helyben azonnal elismerte volna az orvosának, de nem tette. Nincs félre asszociálás, minden papíron van, én csupán visszaolvastam egy korábbi kijelentését, amit az előbb cáfolt meg. S nem ez az egyetlen. Úgy, hogy legyen szíves úgy válaszolni, hogy később ne bánja meg, vagy kelljen mentegetőzni. Ez főleg a maga javát szolgálja, Mr. Braxton. - sóhajtom, mert szerintem ez elég világos, ő még sem túl együttműködő. Talán csak tudja, hogy itt a vég, nincs hova futnia, mert bizony most megkapja méltó büntetését.
- És maga még is ehhez az ön által el nem hitt fogalomhoz hasonlítgat másokat, olykor magát is. Ez vajon mit mond el magáról? - teszem fel a kérdést, ami megint csak arra utal, hogy fogalma sincs miről mit állít. Talán könnyedén beszél dolgokról, de visszaemlékezni ugyanarra már nem tudna. Szinte biztos vagyok benne, ha egy ponton újra feltenném az előző kérdéseket, teljesen más felé hajló válaszokat kapnék.
- A tizenévesek által kreált oldalak még nem lesznek rajongói oldalak, csak mert maga így hívja őket. A rendőrség sem rajongásból tette ki a körözött bűnözök neveit és adatait az oldalukra. Az online értékesítő facebook oldala sem azért van tele a termékeikkel, mert olyannyira rajongana értük. Maga csak egy gyenge reklám fogás. Annyira gyenge, hogy, ha megkérdeznénk egy lakost, ismeri e az ön nevét, amit a rendőrség már nyilvánvalóan közzé tett, csak kérdőn vakarná a fejét. Ha pedig megpróbálnánk segíteni olyan szavakkal, hogy őrült, cirkusz, egyből valami Joker koppintásnak gondolnánk, mert valljuk be, hiába csak egy fiktív karakter, már minden "poénját" ellőtte. - csóválom hamis rosszallósággal fejem. - Maga azért szerepelhet néhány fiatal oldalán, már ha van ennek bármi valóság alapja, mert önmagukra akarják felhívni a figyelmet. Maga csak csali. De olyat, akire rajongás szinten felnézünk, nem használjuk csalinak, azért ebben biztosan egyet ért. - teszem még hozzá a szemeibe nézve, próbáljon akármennyire is megfélemlíteni. Mint mondtam, majd, ha már ott tartunk, elég lesz akkor ezeken agyalnom, most viszont nagyon úgy tűnik, hogy rám a holnapinaptól már nem lesz itt szükség.
Nem volt szándékomban ennyire... hogy a cirkuszi fogalmakkal éljek, kiugrasztani a nyulat a kalapból, de úgy tűnik igen csak gyengeponton értem, amit meg sem próbál leplezni. Nem jövök zavarba, szinte arcom sem rezdül, mikor kikelve magából fenyegetni kezd, ezzel lényegében sutba dobva minden lehetőségét a kezeléseket tekintve. Inkább próbálom megérteni, miért fáj ez neki jobban, mint bármi, amiről eddig beszéltünk. Miért érzi ezt ennyire igazságtalannak, vagy miért gondolja, hogy nincs valóság alapja. Hiszen ő maga sem gondolhatta, hogy gyilkosságokkal fog kitűnni a sok másik gyilkos közül.
- Kérem higgadjon le, Mr. Braxton. - kérem nyugodt hangnemben még a húr teljes elpattanása előtt, s azt is megindokolom miért. - Amennyiben nem vesz vissza a hangerőből és a kintiek úgy állapítják meg, hogy ezzel gátolja a munkánk, illetve, hogy vérmérséklete miatt esetleg megüt egy túlon-túl fenyegető hangnemet, úgy a beszélgetésünket félbeszakítják, és akkor már nem tehetek önért semmit sem. Nyugodjon meg. Mély levegő. Ha úgy könnyebb, kérem kulcsolja össze a kezeit.
Mindenesetre, ezen pillanatokat tagadni sem tudnám, ha akarnám se, így kénytelen vagyok lejegyzetelni, addig pedig neki is van ideje a légzési gyakorlatokra és a lenyugvásra. Megvárom, míg valamelyest lecsillapodik, és eztán kérdezem tovább.
- Ebben sincs igaza. A szeretet a másik iránt az, ami sorompóként áll utat az erőszaknak. Bár nyilván ezt nem róhatom fel önnek teljesen, hiszen más milyen értékrendszert követ, másként értelmezi ezeket a dolgokat, lévén, hogy a múltja sem igazán összevethető egy egészséges emberével. Viszont, azt, amiről ön beszél, a hatalom és a másik fél uralni akarása. Nem összeegyeztethető a szeretettel. - csóválom újfent fejem, na ezúttal nem azért, hogy megrójam ostobasága miatt, inkább, hogy lássa, az elfogadott az, amit én állítok, nem az, amit ő maga talált ki.
A cirkusz és a kutyák helye után érdeklődve, ismét úgy érzem, csak félreakar vezetni. Nem azt mondom, hogy az általa most elmondottak nem igazak, csak azt, hogy a múltkorinál direkt kerülte annak a válasznak megadását, ami igazából érdekelt.
- Ha nem árulja el, az ismét azt bizonyítja, hogy nem együtt működő. De igazából mindegy. A rendőrség egy helikopter segítségével úgy is megtalálja, a kutyái sorsa azonban a helyszínre érkezéskor dől majd el, bár úgy hiszem, sajnos nem válik mentségükre, hogy csupán a területüket védték. - pillantok vissza az előző aktáiba, hátha tett még ezen dolgokról említést, amit kivesézhetünk.
Az eltűnt nő azonban érdekes témának bizonyult. Váltig állította, hogy csupán egy törlesztője, egy fogoly, semmi több, én még is azt sejtem, hogy nem mond el mindent. Ez pedig nem feltétlenül azt jelenti, hogy szándékosan teszi, de az életútját tekintve, talán saját maga sem látja be, hogy képes érezni másokat iránt is olyasfajta dolgokat, amiket most tagadna.
- Szóval azt állítja, hogy a hölgy a sok áldozata közül csak úgy kiválasztott lett. Úgy értem annak okán, hogy törlesszen, noha erre voltak alkalmasabb áldozatai is, ugyanis Miss Graf-nak nem voltak aranyai, se vagyona vagy hatalma bármilyen cég felett. Nem avatkozott bele a férje sötét üzelmeibe és igazából olyan titkokat sem tud, ami kockáztatná az ország biztonságát. - utalgatok egy s másra, de ha nem látja be sem történik semmi. Ez egy külön érzelmeket megismerő terápia volna, amire itt nincs lehetőség, se idő. De elméletem megerősíti, hogy néhány mondat után már nálam lyukadunk ki, semmint tovább taglalnák a miérteket. Ez eszembe juttattja egy korábbi betegem, de még is a mostani beszélgetésünk végett mosolyodom el haloványan. Tudom, hogy igazam van, bár bizonyítani már nem lesz időm. Szóval jobb híján csak jegyzetelek. S mivel jelen helyzetben nem én vagyok a téma, hanem szinte minden más, ami őt érinti, ezért nem is kell további figyelmet fordítanom ezen megjegyzéseire.
- A barátokat nem kell megfélemlíteni vagy kényszeríteni semmire. Aki pedig nem barát, az idegen. Az idegenek pedig rossz bizalmasok. Az ilyen szövetségesek is titkon, van nyíltan végig azon dolgoznak, hogy miként tűntessék el megfélemlítőjüket. - reagálok az elgondolására. Nem tartom őrültnek, viszont általában ők szoktak szinte mindenben tévúton járni. Tagadhatja az igazam, de minden erről szóló film, mese, könyv, regény, dal és igazából tényleg minden ezt támassza alá.
- Bármennyire is szomorú ezt tőlem hallani, de magát már a kezdetektől fogva gyűlölték. Az okát nem tudhatom és nem állítom, hogy maga tehet róla, hogy az anyja elhagyta. De attól még ez a helyzet. A tévképzetei ennek ellenkezőjéről azt bizonyítják, hogy már a kezdetekor sem úgy viszonyultak önhöz, ahogy kellett volna. A gyermekben ilyenkor nem alakulnak ki bizonyos személyiség jegyek, melyek elengedhetetlenek, hogy a későbbiekben felnőhessen és úgy is viselkedjen. Maga fejben még mindig csak egy néhány éves gyermek, aki az elején tett kijelentésével szemben, megkockáztatom, hogy még is csak bántalmaztak. Olyan gyermek, aki álarc mögé bújik, s a világ félelmei elől elfordítva fejét kitalál egy magának tetszőt, olyat, amivel könnyen azonosulhat, mint a cirkusz, ahol nevelkedett a maga módján. A kellemes pillanatai tették a maga középpontjává, így kétségtelenül ragaszkodik ehhez a képzeletbeli világhoz, csakhogy... maga itt nem egy cirkuszi alkalmazott, nem a porondmester, nem világhírű. A cirkusza pedig csupán egy "ázott papír doboz", ami elfogadhatóvá teszi a körülötte lévő eseményeket és az eddig történteket. - világosítom fel a dalolászása után, bár tudom, ennek nagy része, aligha jut el hozzá, de mint mondtam, ez itt már lényegtelen, csupán formalitás. Még könyvet sem tudnék írni az esetről, mert mások forrásiból nem merítenék saját szerzeményhez, az itt eltöltött órák pedig kevesek hozzá. Ha nem kapja fel a vizet, és esetleg még nyugodtan el is viseli az elmondottakat, úgy folytatom mondanivalóm egy újabb témával, mielőtt még megvádolnának vele, hogy a téma boncolgatáson nyomán depressziós lett az ügyfelem.
- Vannak vagy... voltak hobbijai? Olyanok, amik nem korhatárosak, és nem végződnek halállal vagy vérrel? - érdeklődöm.

Amikor egy személy tudatában van annak, hogy egyik percben ezt mondja, míg a másikban szándékosan az ellenkezőjét állítja, azt hazugságnak hívjuk. Ami pedig a rendőrséget illeti, itt a félrevezetést is ez alá sorolják. Illetve információk elhallgatása sem épp jó pont a bíróságnál. - válaszolom, mielőtt folytatnánk, mert tudatni akartam vele, hogy megtagadhatja a válasz adást, de az épp olyan súlyos, mintha hazudna. A jegyzetek pedig bizonyítékul szolgálnak, hiszen tartalmaznak minden eddig történt dolgot.
- A szeretni és hinni benne nem egy és ugyanaz. Kétlem, hogy a Poklot bárki is szeretné, de hisznek benne annyira, hogy távol tartsák magukat a bűnös dolgoktól. Én azt mondom, hogy ostobaság olyasmihez hasonlítgatni magunk, amiben nem is hiszünk. Hiszen, ha még hitelességet sem adunk neki, mi értelme hozzá hasonlítani magunk? - teszem fel a költői kérdést, és bízom benne, hogy megértette a lényegét annyira, hogy csendben tovább is lépjünk róla. A rosszul használt sértegetéseit pedig nem is áll szándékomban felvenni. Fárasztó és felesleges volna ezekről is felvilágosítani.
Szerencsére a pár percnyi kirohanása után képes volt lehiggadni annyira, hogy ne rontsanak ránk az őrök és folytathassuk a beszélgetést, de a nyakamat teszem rá, hogy már itt állnak az ajtóban, és hamarosan lezárják a beszélgetést, függetlenül attól, hogy Mr. Braxton visszavett a hangjából.
- Ami azt illeti az utolsó pillanatig változtathatnak a bíróság által hozott ítéleten. Én pedig úgy gondolom még bőven van időnk ezen változtatni, szóval használjuk ki és töltsük lehetőleg hasznos információcserével az időt. - javaslom és valójában nem hazudok. Nem árulom el, hogy már meg van az ítélet, és nem hazudok róla, hogy ezen nem lehetne egy fellebbezéssel változtatni, vagy legalábbis időt húzni. Egyszerűen csak nem osztom meg vele, hogy mi a valószínűbb és mire készüljön. De igazából ez csak neki számít igazán. Nekem nem. Vannak mások is, aki több és jobb esélyt kaphatnának tőlem, ha épp nem itt tölteném vele az időm.
Az évek során megedződtem, és azt hiszem őszintén állíthatom, hogy türelmes ember vagyok, noha gyermekem nincs. De mikor a Stockholm szindrómáról kezdett beszélni, legszívesebben becsuktam volna az aktát és ott hagytam volna, mondván a kintieknek, hogy menthetetlen az ürge. Nem tanárként érkeztem, és valóban bosszantó, hogy mindent el kell magyaráznom, aminek jó nagy részére szerintem emlékezni sem fog. De visszafogtam magam, jelét sem mutatva, hogy már most mehetnékem van. Nem, még a plafonra sem néztem fel mély sóhaj közepette. Megköszörültem a torkom.
- A Stockholm-szindróma valóban a túszok és a túszejtők közti kapcsolati zavart foglalja magába, de pontosan a maga által elmondottak ellenkezője miatt. Egészen addig a pontig, míg a túszejtő nem osztja meg a szendvicsét az egyik tússzal, nem áll fenn annak lehetősége, hogy a szindróma kialakuljon. A bántalmazó kedvessége indítja el mindezt. Ha ismeri magát a szindrómát, biztosan tudja honnan és miből ered. A késszúrás az késszúrás, nem szerelmi vallomás. Nőhet fel valaki úgy, hogy azt gondolja, hogy a társfüggősége a természetes, és partnerének alkalmazkodnia kell, de ahhoz, hogy valaki a másoknak okozott fizikai fájdalmat a szeretettel vagy szerelemmel kösse össze, anélkül, hogy felmerülne a féltékenység, irigység vagy bosszú, igen komoly neurológiai problémákkal kell születnie. - válaszoltam igyekezve tömören megfogalmazni mindent.
Úgy gondolom a mai Mr. Braxton nem őrült, csupán félrevezették, vagy ő saját magát. Vannak meglátásai, sajátosak, amik megmagyarázhatóak, ha olykor feltenné egy embernek. De állandóan megválaszolni saját kérdéseinket, elég... bolond dolog.
- Ha egy kérdésnél elfogadjuk, hogy nincs válasz, az nem azt jelenti, hogy nincs rá válasz, csak azt, hogy mi magunk feladtuk és így kevésbé érezzük az ezzel járó kellemetlen érzést, hogy feladtuk. Mindenre van magyarázat, logika, csak meg kell találni. Aki pedig, ha ehhez lusta, egyszerűen vállat von rá. - jegyzem meg, bár a győzködésem itt véget is ér a témában, mert nem az én dolgom újakat tanítani neki, pláne, hogy pár napon belül, így is kivégzik, akkor pedig aligha fogja felhasználni a hallottakat.
- "Az is kezdete már a jófajta eredetiségnek, hogy az ember nem akar más lenni, mint aki..." Ha már ennél a filozófusnál tartunk. De maga még is folyton álarcot visel. Olyannyira a maszkja mögé bújva, hogy már önmaga sem tudja igazán ki is valójában. Saját gondolatai híján, innen onnan szed össze és próbálja összegyúrni és úgy tenni, mintha saját maga alkotta volna, pedig nem. - idézek a filozófustól, de igyekszem ennyiben hagyni, hogy ne érezze magát fölényben, viszont azt sem, hogy szándékosan akarom megint kihozni a sodrából. Bár igazából már mindegy. A mögötte lévő ajtó alatti résen látom a fényben mozgó lábak árnyékait. Beszélgetnek, s csak ezért nem nyitott ránk még senki.
Gyorsan témát is váltottam valami általánosra. Meg is lepett, milyen normálisan és normális válaszokat adott. Persze a mögöttük lévő elképzelések lehetnek morbidak így is, de feltételezem nem csak a halál jár a fejében.
- Tehát noha ma már romboló jellegűek a megnyilvánulásai, maga legbelül igazából építő személyiség. Ez érdekes. Pedig a kreativitás jó dolog. - állapítom meg. - Milyen hangszeren játszik? - érdeklődöm tovább, s talán a mai nap először úgy érezvén, hogy normálisan is el tudunk beszélgetni. A válaszokat követően pedig ő tett fel nekem kérdéseket, amikből úgy vettem ki, most kezdett igazán megkomolyodni a beszélgetésünk.
- Nem, valóban nem vagyok író, se olyan orvos, aki ebből könyvet szándékszik írni. Maximum magamnak egy jegyzetnyit, de sosem adnám ki. Az én betegeim csak rám tartoznak, amíg esetleg arra nem adnak engedélyt vagy kérnek rá, hogy hozzam nyilvánosságra. - csóválom fejem, s bár mennyire is klisés a válaszom, ez a legőszintébb. - De nem vagyunk fordított helyzetben. Maga pedig nem én vagyok, én pedig nem ön. Szóval igen, segíteni szeretnék. De igen, azt helytálló, hogy érdekel azt élete, a miértek. Érdekel, hogy valaki, aki hobbi szinten művel az alkotást több frontról is, valaki, aki szeretne valami igazán látványosat és mindenki által elismert dolgot alkotni, miért rombol? És nem, ez nem az őrültség definíciója. Forgathatja rá a szemét, de ennek oka van. - magyarázom, s szinte majdnem percre pontosan résnyire nyílik az ajtó, míg a kintiek még mindig beszélgetnek, ám ezzel is jelezvén, hogy pillanatok múlva befognak jönni és lezárják a beszélgetést. Eljött hát a búcsú ideje.
- Sajnálom, hogy csak ennyi idő jutott mára a beszélgetésre. Pedig egy másik alkalommal érdekelt volna a zenéje és az eddigi alkotásai is. Bár ahhoz a körülmények sajnos nem adottak. - kelek fel a székemből és magamhoz veszem az asztalon lévő dolgokat, amiknek egy részét elpakolom, míg az aktát a hónom alá veszem. Mellé lépve felé fordulok. Erősen kétlem, hogy valaha is találkoznánk, bár volt már rá példa, hogy egy halottnak hitt páciensem lépett be egy nap az irodám ajtaján, így azonban illő volna rendesen elköszönnök. Ugyanakkor éreztetni sem szeretném vele, hogy ami vár rá az mennyire félelmetes lesz.
- Nagyon örvendtem, Mr. Braxton. - nyújtottam felé szabad kezem olyan távolságba felé, hogy a bilincs se lehessen akadály, ha esetleg kezet rázna velem. Ha nem, az sem baj. Azt pedig kétlem, hogy kárt akarna tenni bennem, mivel úgy gondolom, bár rontani már talán nem rontana az esélyein - vagy még is -, haszontalan volna még engem is megsebesítenie. Viszont én is csak addig tartottam ott a kezem, amíg be nem léptek. Nehogy a végén még ok nélkül agyba főbe verjék, mert azt hiszik, hogy bántani akar. Az ajtó nyitódását követően pedig megvártam míg az illetékesek bejönnek, én pedig elhagytam az épületet.