Legtöbben úgy gondolták, egy politikai karrier kiépítése nem sok tudást igényel, elég csupán otthon hagyni az elveinket, lemondani a gerincünkről és megtanulni hazudni. A valóságban ez természetesen sokkal árnyaltabb, és én ennek fényében léptem évekkel ezelőtt erre az útra, viszont a mai napig meg tudott lepni, sokan mennyire nincsenek tudatában annak a közegnek, amiben később mozogni kívánnak. Végzősök és évcsúsztatók hada jelenjen meg egy-egy másodéveseknek tarott előadáson, megénekelve az unalomig ismételt diák-közhelyek valamelyikét: unalmas, felesleges, semmi köze a szakirányomhoz, úgysem lesz rá szükségem. Akadtak köztük olyanok, akik harmadjára futottak neki a tárgynak, legtöbbjük pedig egyszerűen azzal takarózott, „nem kedveli a professzor”. Egy részem szerette volna azt hinni, a sértett kisiskolások ujjal mutogatását már mindenki kinövi, mire átlépi a felsőoktatás küszöbét, de ez is csak egy volt az olyasfajta naivitásaimnak, amiknek jobb volt nem hangot adni. Az elsősoros, kurzusismétlő kolléga szavai mentén kibukó véleményem is olyan dolog volt, aminek jobb volt nem hangot adni, erre a mellettem ülő Lisa is emlékeztetett egy bordáim közé vájt könyékkel. Mivel a Washington Square News álláslehetőségei, - újság mivoltából kifolyólag – főként a kommunikáció-média területéről csábítottak dolgozókat, ritka volt, hogy bármelyik szerkesztőtársammal is összefussak egy közös óra erejéig, Lisa viszont komplett szakirányon is osztozott velem, az együtt töltött idő átkában pedig nyugodtan mondhattuk, hogy ismert már. Annyira legalábbis mindenképp, hogy tudja, nem tudom megállni megjegyzés nélkül az olyasfajta mélyenszántó ostobaságokat, ami a kolléga száján is kiesett azzal kapcsolatban, hogy az Ő kudarcáért miért is az oktatási rendszer a felelős – vagy hát lényegében bárki és bármi, csupán Ő nem.
- Meg se szólalok! – vállig emelve mindkét tenyerem, amolyan védekező mozzanattal egybekötve súgom felé a szavaim, mire Lisa elégedetten bólint. Nyertesnek könyveli el a csatát, én pedig – eleget téve az iménti ígéretemnek – neki sem mondom meg, miért téved, és inkább csak tényleg nem szólok egy szót sem. Legutóbb, mikor ezen az órán vitába torkollt egy szóváltás, majd húsz perccel tartott tovább az előadás a szokottnál, és bár csütörtökön ez volt az utolsó kötelező rubrika az órarendben, el tudtam képzelni kellemesebb elfoglaltságot is a nap végére, mint az értetlen emberek győzködése.
Erre a hívószóra, szinte filmbe illő egybeesésként felvillan a telefonom képernyője, rögtön után pedig meg is jelenik Nate neve, és a tőle érkezett üzenet egésze, miszerint: Igyunk!
Az asztallap alatt oldom fel a képernyő zárat, - fél szemem a professzoron tartva, aki személyes sértésnek vette, ha bármi mást érdekesebbnek tartottunk, mint az óráját – és a lehető legészrevétlenebb mozdulattal pötyögöm vissza a hasonlóan tartalmas választ.



Ezzel túltárgyaltnak tekintvén az ügyet, le is zárom újfent a képernyőzárat, majd az ölemben felejtve a készüléket – arra az esetre, ha Nathaniel úgy gondolná, alkalmatlankodik még egy kicsit – vissza is terelem a figyelmem az éppen zajló órára.  
 

Nem rá vallana, hogyha az a kezelhetetlen és mélységesen idegtépő csoda, amit Ő személyiségnek mer titulálni, engedné, hogy ennyiben hagyja a dolgot, de végül a másodpercek percekbe torlódnak fel, és majd egy negyed óra eltelik anélkül, hogy Nate bármit is reagáljon. Ez éppen elég idő arra, hogy elengedjem a témát és elfelejtsem az üzenetét, vagy úgy a komplett létezését, legalább addig, amíg az óra, és vele együtt a csütörtöki tankötelezettség is véget nem ér. Csakhogy, az élet – főként akkor, hogyha Nathaniel Wyndham a része – ott gyötör, ahogy tud, így, mielőtt még nyertesnek könyvelhetném el a csatát, ez az istencsapása újfent felülírja a terveimet.
Olyan lendülettel fordulok hátra az üzenete láttán, hogy Lisa mellettem – utolsó idegszálával is a képletek közé merülve – ijedten rándul össze, majd a hirtelen és váratlan mozdulatom egy jól irányzott ütéssel jutalmazza. Sok hasznos tulajdonsága van, a fizikai erő nem tartozik közéjük, de ha képes is lenne akkorát boxolni a bicepszembe, hogy fájjon, most valószínűleg akkor sem szentelnék neki komolyabb figyelmet. Szemeimmel a padsorokat nézem, kékjeim sebesen futnak végig az előadóterem hátsó részén, mígnem bele nem akadnak Nate ismerős tekintetébe, aki, jó szokásának hódolva vigyorog, mert hát mi mást is csinálna. Lisa, miután végérvényesen kizökkentettem abból a katatón állapotból, amit ez az óra megkövetel, mintázza a mozdulatom, és hatalmas őzikeszemeinek érdeklő csillogása szintén Nate-en állapodik meg, mielőtt visszaterelné őket rám, szavak nélkül, pusztán szemöldökemeléssel tudakolva, hogy ez most mégis mi?
A fejem ingatom az irányába, alig észrevehetően, közben félkézzel pötyögve felteszem az ominózus kérdést, míg a másik olyan erővel kapaszkodik a tollamba, hogy majd kettétöri.




Elkerülve a feltűnést, a másodperc törtrésze alatt fordulok vissza a megfelelő irányba, főként, mert még véletlenül sem akarom felhívni magunkra a figyelmet, de nem elhanyagolható tény az sem, hogy ha nem így tennék, egész biztos felállok, megragadom azt az idiótát és száznyolcvan ember szeme láttára vonszolom ki az előadóból a folyosóra, hogy ott vágjam tarkón. Simonelli professzor nem viselte túl jól azokat a mellékcselekvéseket, amik nem kapcsolódnak szorosan a tantárgyához, és majdnem biztos voltam benne, hogy a súlyos testi sértés nem képzi szerves részét a kvantitatív politikai elemzésnek. És, ha Nate és a teljes elmebaja, a józan ítélőképesség hiányában képes felvésetni a nevem Simonelli feketelistájára, csak azért, hogy igyunk, egész biztos, hogy nyolc napon túl gyógyuló lesz a büntetése.

Legalább hazudni megtanult. Ha nem lenne ilyen eszeveszetten jó a reakcióideje és a szerepköréhez társított pókerarca, egyrészt eszembe sem jutott volna a no/mad közelébe engedni, másrészt biztos, hogy egy ilyen húzás után hónapokra kitiltanám az életemből. A gyökerestül kiirtás radikális módszereihez is csak azért nem folyamodnék, mert kétlem, hogy ennyi év után ez lehetséges lenne. Az olyan szentimentális tényeket, miszerint hiányozna, pedig jelen helyzetünk fényében nem tudnám száz százalékos őszinteséggel alátámasztani, de valószínűleg közre játszana. Nate-nek sok hibája volt, több, mint amit a π végtelen számsorának számjegyeiből ki lehetne rakni, mégis képes volt olyan pillanatok alatt fontos részévé válni bárki életének, hogy a hiányán később ne lehessen csak úgy túllendülni. Bármennyire is a pokolra kívántam most – vagy az ostobaságai után úgy általában – azt be kellett látnom, hogy ebben azért volt valami elismerésre méltó.





Amint Simonelli túllendül Nate figyelemfelkeltő tornasorán, és elfordul, eldobom a tollam – mert letételnek igazán túlzó lenne nevezni az elhamarkodott mozdulatot – és kétkézzel fogva a telefont igyekszem olyan gyorsan visszapötyögni, hogy még véletlenül se legyen ideje semmiféle hasonló okosságot közbe szúrni. Nate vagy megérzi, vagy csak ismer már, minden esetre az Ő hárompontos, írást jelző buborékja nem bukkan fel, amíg be nem fejezem, sőt, utána sem, nem egyből. Helyes, nem biztos, hogy meg tudnám állni, hogy ne forduljak ismét hátra, és, matematikai hasonlattal élve, ne rendeljem hozzá a telefonom az arcához. Mostanra már akár láthatósági mellényt is viselhetne, akkor sem lenne kevésbé feltűnő ott az előadó végében, mit számít már, ha még meg is dobáljuk.



Teszem hozzá végül, és még csak rá se kell néznem, hogy tudjam, elégedett vigyor terül el a képén. Ő valószínűleg győzelemnek könyveli el, én pedig messze érettebb vagyok annál, hogy csak azért utasítsak el bármiféle programlehetőséget is, hogy én jöjjek ki nyertesen egy csatából, amit értelmetlen egyáltalán megvívni is.

Nem elég, hogy Wyndham önkényesen beül egy órára, amin semmi keresnivalója, egy egyetemen, aminek nem a diákja, de ezek után még képes Ő felháborodni, amiért unja, és mindezért engem hibáztatni. Nem mondja ki – szerencséjére – és még csak nem is írja le, így ezekkel a szavakkal, de tudom, hogy így van. Mindig engem okol, ha unatkozik, mintha én kényszeríteném rá, hogy péntek délután matekozzon, pedig nem, hogy nem hívtam ide, abszolút nem is akartam, hogy itt legyen. Se az egyetemen, se a közelemben, ami azt illeti. Ostoba Wyndham.
Egy darabig nézem a képernyőt, végül aztán válasz nélkül hagyom. Lezárom a billentyűzárat, ki tudja már, hanyadjára, és lefelé fordítva az asztalon hagyom a telefont. Visszaterelem a figyelmem a táblára, ahová azóta már két új képlet is felkerült. Egyikről sincs fogalmam se, mi az és mire használható; ezért, természetesen, szintén Nathanielt okolom. A szemem sarkából elkapom a felvillanó értesítés kis fénycsíkját az asztallapon, ami lefelé fordított képernyőnél is kiszökik a telefontok alól. Nem nézem meg, de nem is kell, pusztán a tudat elég ahhoz, hogy hirtelen kedvem támadjon megragadni a készüléket, és nekidobni annak az idiótának a hátsó sorban. De persze nem teszem meg, mert kettőnk közül én nem vagyok teljesen hülye, maradok szépen nyugton, miközben ezredjére is megkérdőjelezem, hogy miért vagyunk barátok. Végül aztán csak nem bírom ki, és muszáj visszaírnom neki.



Az óra végéig felváltva gondolkozom azon, miként tudnám meggyőzni Lisát, hogy egészítse ki a hiányos jegyzeteim, és azon, miként fogjam vissza Nate-et, mielőtt megint ájulásig issza magát és elront mindent. Mikor legközelebb előkerülök a gondolataimból, Simonelli már az asztalán pakol, a leggyorsabb hallgatók pedig már bőven a küszöbön túl vannak. Kényelmes tempóban szedem össze én is a holmimat, majd elköszönve Lisától ott hagyom az asztalánál. Nagyívben kerülöm ki Wyndhamet is, nehogy esetleg eszébe jusson hozzám szólni, amíg szemtanúja van, aztán a folyosóra érve megvárom, hogy előbukkanjon a buta feje az előadó ajtajában. Majd segítőkészen tarkón is vágom egyből, mielőtt még elterülhetne az a bosszantó mosoly az arcán. Nem, mintha az ilyen népnevelési módszerek az ő esetében érnének bármit is, de nekem azért jól esik.  
- Te nyomorult idióta, miért nem tudsz soha nyugton maradni? – inkább hangzik morgásnak, mint tényleges számonkérésnek, de tőle már lassan tíz éve nem várok rendes magyarázatot semmire, szóval nem fáradok az artikulálással sem.
Úgy hagyom ott a folyosón, mintha ezzel részemről befejezett lenne a beszélgetés, tudván, hogy úgyis jön utánam. Ha mégsem, hát annál jobb. A kampuszról kifelé tartva újra a telefonomért nyúlok, hogy hívjak egy Ubert, mert kizárt dolog, hogy egy ilyen nap után metróra szálljak, közben a Washington Square Parkon átvágva lelassítom kicsit a lépteim, és bevárom Nate-et, aki, ahhoz képest, hogy csak két méter lábból áll, nem valami gyors.
- Tippelj ki tagja a midtown manhattani Yale Clubnak? – kérdezem érdeklődve, majd választ is adok rá egyből, mert úgyis tudom, hogy Nate nem tudja, arra meg most igazán nincs időnk meghallgassam azt a néhány mondatnyi szórakoztató hülységet, ami akkor esik ki a száján, ha épp leplezni próbálja, hogy fogalma sincs, miről van szó. Tehát lényegében mindig. – Történetesen pont az a Michael Fortner képviselő, akit másodjára mentenek fel a zaklatási vádjai alól. Két hete próbálom utolérni, sikertelenül, kíváncsi vagyok, mit csinál, ha nem lesz hová futnia.
A telefonom csendes rezgéssel jelzi, hogy a sofőröm megérkezett. Nem fordítok rá különösebb figyelmet, úgyis egy vagyonba kerül az összes sofőrszolgáltatás, igazán tud várni még három percet. A figyelmem visszaterelem inkább Wyndham felé, akinek viszont égető szüksége van arra, hogy elszótagoljam a feladatát, és még úgy sem biztos, hogy teljesíteni tudja.
- Menj haza és öltözz át. Business casual a dresscode, szóval könyörgöm, most az egyszer ne kelljen szólni, hogy cseréld le a tornacipődet, oké? – megengedek magamnak egy sóhajt, csak úgy a feszültségfokozás kedvéért. – Kérnem kell egy szívességet valakitől, akitől nagyon nem akarok, csak, hogy bejussunk, úgyhogy ne cseszd el nekem. A New Yorkerben találkozunk, eléd megyek, amint kész vagyok.
Majd ezzel a lendülettel és minden további búcsúzás vagy köszönés nélkül szállok be az értem érkező autóba, otthagyva Nate Wyndhamet, ahová való: a közterületes kuka mellett a járdán.