Bár dolgoztam már gyerekekkel, kamaszokkal és fiatal felnőttekkel is főleg a klinikákon, sosem állítanám, hogy egy újabb esettel könnyebben elbánnék. A gyermekilélek végtelenül törékeny és formázható és bizony nem csak a szülők és testvérek formálhatják akarva, akaratlan, de sokszor éppen a környezetük az, ami hat rájuk. A túlféltés sem egészséges, de még a legönállóbb gyermeknek is szüksége van a szülők szeretetére, biztonságára. Ha ez nincs meg, könnyen mozdul ki lábuk alól a talaj, és, ha nincs, aki felhúzza őket, olyan emberré válnak, amilyenné sosem akartak. S akkor már hiába akarnának hamis illúziókba menekülni, az sem nyújthat túl hosszú vígaszt. Bevallom kissé szkeptikus vagyok a mai páciensem céljait illetően, már csak amiatt is, mert hangsúlyát inkább apja felkutatására fektette, semmint annak feldolgozását, hogy már nincs velük. Egy személy megkeresésére pedig nem az kezelő orvosa a legjobb választás. Ezt a fiatal hölggyel is közöltem, de ő hajthatatlan volt. Akkor pedig ki vagyok én, hogy elutasítsak valakit, aki segítséget kér...? Bizonyos kereteken belül.
Hale apja okkal keresett fel, de nem a gyermekeivel kapcsolatosan. Tudom, hogy a család... családok élete elég bonyolulttá vált mióta Mr. Panborne hibázott és külső szemlélőként úgy tűnhet, talán le is mondott előző gyermekeiről saját önzősége miatt. Esetleg gyávaságból. De ezen megállapítások egyáltalán nem helyesek. Ha így volna, nem keresett volna fel, hogy elárulja távozta okát. Az ember pedig a szerettei által a legsebezhetőbb. Nem ítélhetjük el azért, mert egyikükért áldozatot hozott.
Nem sokkal azután kopog be Melinda, a titkárnő, hogy elköszöntem a telefon túlsó vonalán lévő páciensemtől.
- Dr. Webster, itt van már az új betege. - szólt be, éppen csak behajol az ajtó mögött, mert ő se látja értelmét e végett bejönnie. Mondanám, hogy küldje be, de általában én megyek ki hozzájuk. Néhány hete vettem észre, hogy az új betegeim, akiket kint üdvözlök sokkal könnyebben oldódnak fel odabent, mint akik maguktól jönnek be. Különös, de azért vannak magyarázatai. Kevésbé érzik idegennek magukat.
- Köszönöm, Melinda. - szólok még oda, majd ő be is csukja az ajtót és feltételezem visszavonul a pultja mögé. Én pedig elteszem a receptes füzetem, és az utolsó betegem aktáját, akivel az imént is tanácskoztunk telefonon, majd felkelek a székemből és kilépve az asztalom mögül, elhagyom az irodát. Mára talán nincs is több betegem itt, mert még van egy válási ügy a bíróságon, amin részt kell vennem, így nem nehéz kiszúrnom az egy magában ülő fiatal hölgyet. El is indulok felé, de közben ő is felugrik és előbb ér hozzám, mint én hozzá.
- Igen, Dr. Shane Webster. - rázok vele kezet egy apró, barátságos mosoly kíséretében. - Nagyon örvendek. - biccentem felé aprón, majd el is engedem a kezét. Leplezi izgatottságát, ezt hamar kiszűröm hangjából.
- Fáradjon velem. - emelem karom az iroda ajtaja felé, előre engedve. Vagy ha tartózkodik, úgy előre megyek és belépve, be engedem őt is. Ebből sosem csinálok problémát, mert mindenki fél legalább egy kicsit az első alkalomnál. Aztán van, aki a másodiknál már otthonosan érzi magát, és akad, aki az utolsó alkalomig tartózkodik tőlem és az irodától.
- Foglaljon helyet. - kínálom hellyel, s bár kezemmel az íróasztal előtti székre mutatok, igazából az ajtó melletti, fal menti kanapéra is le tud ülni. Ha leült, vagy inkább állni szeretett volna, úgy én is helyet foglaltam a székemben és miután elhelyezkedtem ránéztem. Ha ő nem, akkor én kezdtem bele. Bár az indokot nagyjából ismertem, így személyesen beszélgetni erről még nem volt alkalmunk.
- Szóval, miben tudok segíteni Önnek? - érdeklődtem, majd még mielőtt igazán belevághattunk volna, gyorsan helyesbítettem, mert az én szememben ő még mindig gyerek, evégett pedig talán a tegeződés helyén valóbb lenne. - Problémát okozna, ha inkább tegeződnénk? Én sem érezném magam olyan vénnek... - mosolyogtam rá. Persze, ha nemleges választ adott, akkor marad a magázódás.

Sokan azt - vagy kivétel nélkül mindenki - azt hiszi, hogy mennyire gáz, ha idegeskednek ilyenkor vagy a váróban. Hogy annak tudatában is stresszelnek, hogy tudják nem a kivégzésükről van szó. Pedig éppen az volna elfogadott, ha valaki úgy térne be hozzánk első nap, hogy nem feszeng. Ha valaki jól érzi magát nem jön ide. Ha valaki feszeng, pedig állítja, hogy jól érzi magát, nagyobb a baj, mint gondolnánk.
- Ugyan, igazán nincs mit. - válaszoltam el apró mosoly kíséretében, mert ténylegesen nem érzem, hogy ez olyan dolog volna, amiért hálálkodni kell. Persze örülök neki és jól esik, mikor megköszönik, hogy foglalkozom velük, de igazából, ha nem szeretném, nem dolgoznék itt.
Általában nem szoktam egy komplett családot kezelni, de akadnak ügyek, ahol családon belül, akár különálló problémákkal több családtagot is kezelek. Talán, mert az egyiknek szimpatikus vagyok, és beajánl a másiknak, nem tudom, de akad rá példa. Igaz Hale-ék esetében ez azért nem teljesen így történt. Peter már akkor eljárt hozzám, mikor még velük volt, a problémák ugyanis már akkor fennálltak. S mivel a gyerkőcök picik voltak, óhatatlan volt, hogy az egyik szülő vigyázzon rájuk, ha épp mondjuk betegség miatt nem tudtak oviba vagy iskolába menni. Peter pedig egyik ilyen alkalommal magával hozta Hale-t is. Nem sok ilyen alkalom volt, s igazából túl sokat nem is beszélgettünk a kislánnyal, mert az apa állt a teljes összeomlás szélén, de annyira azért megmaradt bennem, hogy emlékezzek rá. Nem ismerem annyira, hogy személyiségére tegyek bármiféle megjegyzést, de az biztos, hogy jól megnőtt.
Zavarában kerüli a valós tényeket, terel, noha próbál a lényegre térni. Én addig is csendben hallgattam, a karfára könyökölvén, mutatóujjammal a halántékom támasztva. Nem szoktam félbeszakítani pácienseim, hagyom, hogy kimondják, amit ki akarnak, hogy beszéljenek, még ha ők is tudják, hogy mindezt idegességből teszik. Mert előbb utóbb úrrá lesz rajtuk a fegyelem, vagy a nyugalom, miután rádöbbennek, hogy mi most csak beszélgetünk, nem váltjuk meg a világot.
Aztán lassan előhozakodik azzal, amit részben már a telefonban is visszautasítottam, főként azért, mert ezt egy magánnyomozóval akár legálisan megoldhatná, semmint velem, akit köt az orvos-beteg titoktartás. Mindenesetre hagyom kibontakozni, anélkül, hogy egyből leinteném. Meg is éri, mert sikerül meglepnie a példájával. Őszintén szólva, mikor a múlthéten Mr. Braxton-nal beszélgettünk, biztos voltam benne, hogy ő előbb fog rám olyan jelzőt aggatni, ami végett felvonhatom majd egyik szemöldököm, de azt nem gondoltam volna, hogy ezt helyette egy ártatlan fiatal lány teszi majd meg. Persze komikusnak érzem kijelentését, de akkor is... én, mint pedofil? Szépen vagyunk... Ha nem feltételezném, hogy csupa jó szándékkal jött, azt gondolnám burkolt fenyegetés volt, de szerintem még mindig csak a zavar beszél belőle, amin akaratlan is elkezdek mosolyogni. Ha ezt most Lydia hallaná... Sosem mosnám le magamról ezt a jelzőt. Viszont maga az elgondolás több sebből is vérzik, ebből pedig arra kell következtetnem, hogy nehéz lesz lebeszélni erről Hale-t.
- Ami azt illeti, egy ilyen ügyben nem kérhetnék egyik betegem visszaigazolását sem, mivel a foglalkozásokon mindig csak az adott beteggel vagyok. Más nem jöhet be. Ráadásul sok páciensem olyan állapotban érkezik hozzám, hogy nem volna helyénvaló, vagy egyáltalán lehetséges, hogy kihallgassák bármilyen ügyben, hiszen a betegségük befolyásolhatná a vallomásuk. - tisztázom ezt a dolgot, bár eszembe sincs rá ijeszteni, hogy akkor most nagy bajban van, mert hogy ketten vagyunk el légtérben, senki más stb., mert az ajtó nincs zárva, és nem hangszigetelt a szoba. Mindenesetre azért ezen a ponton magamhoz veszem a kis jegyzet füzetet és tollat, hogy lejegyzetelhessek egy s mást. Nem feltételezem, hogy hosszútávú betegem volna, s általában csak azoknak jár a jegyzet füzet, de bizonyos mértékben a páciensem, és segítséget csak úgy tudok nyújtani, ha ő is együttműködik és nekem is vannak jegyzeteim, amiken dolgozhatok, ha épp az ő ügyével foglalkozom.
- De igen, egyébként meg van az apád minden eddig gyűjtött adata, lakcíme, telefon száma és satöbbi. - teszem még hozzá, nehogy válasz nélkül maradjunk. Persze, tudom, hogy ez tán az ellenállásom ellenére is fejébe veheti, hogy na akkor majd ő átkutatja a helyiséget, ami által valószínűleg rá is bukkanna az aktákra, csakhogy előírás, hogy senkit sem hagyhatok itt egyedül.
De ezek után sem bánom, hogy tegezésre váltunk, sőt így, hogy kicsit neki is sikerült kifújnia magát, talán még könnyebbé válik majd a beszélgetés.
Számítottam rá, hogy érzékeny pillanatokat is láthatok majd tőle, mert sok feldolgozatlan fájdalom bánthatja a lelkét az apját is beleértve, viszont azt is számításba kell vennem, hogy a női pácienseim, főleg a fiatalok elég manipulatívak. Hát még ha kézzel fogható dologra is számítanak tőlem, mint például mások adatai, gyógyszerek és hasonlók. Bármennyire is sajnálom, nem adhatom át neki ezen információkat. Legfőképpen az ő érdekében. Mert egy dolog "úgy gondolni", még én is tévedhetek, de egy huszonéves lány találgatásai a lelkét gyógyító megoldásokkal kapcsolatosan nem csak, hogy rosszul végződhetnek, de egyenesen tragédiához vezethetnek. Hale érzékeny lány, még az is rosszul érinti, hogy erről beszél nekem. Ha pedig szembe kerül apjával és nem azt a választ kapja, amit vár, vagy éppenséggel pontosan azt hallja, amit az előbb elmondott, azt hiszem nagyobb hibát el se követhetnék. Bár az asztalon ott pihen egy zsebkendős dobozka pont az ilyen célokra, odahajolva kihúzok egyet és átnyújtom neki.
- Sajnálom, Hale, de nem adhatok át még családtagoknak sem információt a betegeimről bírósági végzés nélkül. - válaszolom bármennyire is lesújtóan hangzik. De attól még nem vonom meg tőle a segítségnyújtást.
- Pontosan az előzőleg elhangzott mondataiddal erősítetted meg, hogy nem vagy kész még erre a beszélgetésre, hogy nem nőttél fel még erre a feladatra. - nézek rá, amíg esetleg megtörölgeti arcát, vagy kifújja orrát. Nem sértésnek szántam, s ezt alá is szeretném támasztani.
- Mikor az ember átél egy s mást, szép lassan kialakul benne egy különös képesség, mely kihat a gondolataira és jellemére. Ez a dolog kétféle utat nyújt. Az egyik, hogy a rossz élmények hatására egyszerűen megszűnnek az illetőben azon érzelmek, melyek addig táplálták az empátiáját. A másik út, hogy olyan annyira felerősíti ezeket, hogy hihetetlen mód képessé válik a másik helyébe érezné magát. Haragszol az apukádra, amit megértek, és igazából valamelyest jogosan is teszed, ugyanakkor, el kell játszanod a gondolattal, milyen okai lehettek annak, hogy így döntött. Nem biztos, hogy a családotok volt az oka. Vagy ti. Olykor az ember úgy próbál jót tenni, hogy közben fájdalmat okoz annak, akit megakar védeni. - magyarázom neki és közben végig figyelem az arca minden rezdülését, hogy lássam figyel e még rám, érti e mit akarok mondani.
- Tudom a példa nem ugyanaz, de gondolj csak bele, mikor egy anya lemond az újszülött csecsemőjéről és inkubátorban hagyja, elsőre sokan azt gondolják, hogy nem anya az ilyen, miért nem vigyázott jobban. De ha belegondolsz, azzal, hogy lemondott a babáról, talán egy sokkal jobb sorsa szánta. És bár a babát sajnáljuk a legjobban, aki minden bizonnyal nagyobb korában majd emiatt talán anyja halálát kívánja majd, bele sem gondol addig, hogy az anyja micsoda áldozatot hozott érte. - hoztam fel egy újabb témát. Viszont idejét láttam szebb dolgokra beszélni, főleg, ha még mindig sírt, esetleg dühös volt. Hátra dőltem a székemben és kezeim összekulcsoltam az ölemben letéve előtte a füzetet és tollat.
- Mesélj, milyen kapcsolatot ápoltatok az apukáddal? - néztem rá együttérzően, mert a jelenlegi fájdalmain nem fogok tudni nagy mértékben enyhíteni, viszont, ha együttműködik és megérti mi miért fontos, hogyan lehetséges, akkor saját magát lesz képes meggyógyítani. Tulajdonképpen, ez a terápia lényege, én hallgatok, kérdezek, ők pedig saját maguk jönnek rá a megoldásra.

A heves érzelmek gyakran sodornak olyan helyzetekbe, amiket később megbánunk, vagy belátjuk, hogy jobban is mehetett volna. A későn érő kamasznál pedig még óvatosabbnak kell lenni, mert legtöbbjük akaratlanul manipulatív, és mivel már félig felnőttek, pontosan tudják, hogy miképpen érhetik el céljaikat, ha a megszokott akaratosság vagy hiszti nem működik. Nehéz átlátni ezeket a dolgokat, még az edzett orvosoknak is, mivel ilyenkor számításba kell venni, mi a jó a fiatal betegnek. Hale viszont figyelt rám. Legalább is úgy tűnt, noha nem kérdeztem vissza az elmondottakat. Úgy éreztem, hogy a kezdeti nehézségek ellenére kezdi érteni, hogy mi is történik. Elsősorban az, hogy nem adok ki adatokat a betegeimről, ha csak nem törvényes úton, másrészt pedig, hogy megtudjuk közelíteni a dolgokat máshonnan is.
- Ez természetes és egyáltalán nincs ezzel semmi gond. - válaszolom a zsepi átnyújtása után továbbra is figyelemmel kísérve miként érezheti most magát. Miután pedig úgy látom, hogy megtudott nyugodni, úgy megpróbálom másfelől megközelíteni a dolgot, a kevésbé fájó oldalról, ahonnan könnyebb lesz majd logikusan átvezetni az esetleges lehetőségeinket. Az egy dolog, hogy én tudom, amit tudok, és ezeket nem árulhatom el csak úgy, de rávezethetem egy s másra. Ezért kérdeztem rá a kapcsolatukra.
Haloványan elmosolyodom, ahogy ő felnevet, mert ez is lehet a zavar jele, de már is előre lépés, hogy a könnyei mellett erre is képes.
- Az új emlékek létrehozása tulajdonképpen remek módszer. De nem ajánlatos a régi emlékek helyszíneire alapozni ezeket. A megszokott ingerek, nem tennék lehetővé, hogy elfeledje az előző emlékeket. A legjobb módja ennek, ha kimozdítod magad a komfortzónádból, jobb esetben valaki mással, aki fontos neked. Teszem azt, a testvéreddel ellátogattok a gokart pályákra a város mellett. Jó stressz levezető és igényel annyi koncentrációt, hogy ne hagyjon a régieken rágódni. - tanácsolom két szünete között, mielőtt folytatná. Nekem is egy kollégám ajánlotta még anno, mint feszültség levezetés akár a felnőtt pácienseknek. Kivéve a házaspároknak, mert a játék alapja a verseny, ami egy alapból is rossz kapcsolatot ápoló szerelmes pár kapcsolatának végét jelenthetné.
- Hale, felnőttként, néhány kapcsolat után, biztos te is tapasztaltad már, hogy semmi sem tart örökké. A rózsaszín köd is szertefoszlik néhány nap, hét után. A szerelem nagyon ritka esetekben örök, és általában inkább az állatvilágra jellemző a effajta pár választás örök hűséggel. - magyarázom neki, mert szerintem ezt valójában ő is tudja, hiszen a tapasztalások alá kell, hogy támasszák számára, viszont azt is tudom, hogy a szülőkkel szemben hajlamosak a gyerekek elfogultabbak lenni. Elfelejtik, hogy ők is épp olyan emberek, hogy akarva-akaratlan is kiszerethetnek a párjukból, a másik félből. Ez pedig nem bűn, mert senki sem tehet róla.
- Nem várhatjátok el tőlük, hogy szeressék egymást míg világ a világ, és azt sem, hogy miattatok megjátsszák magukat. - nézek rá, mert bármilyen fájó is ezt hallani most, ha legközelebb ő is ekképp fog érezni egy fiú iránt, számára is világossá fog válni, miért is igazságtalan haragudni szüleire.
- Számos oka lehet, hogy titeket nem avattak be, és talán a legfőbb ok erre, hogy gyerekek vagytok. Még is mit tudtatok volna kezdeni ezzel az információval? Nem mondom, hogy a legjobb módszert választották, de választhattak volna sokkal, sokkal rosszabbat is. - nézek rá továbbra is megértően, amiért úgy érzem, megint a gyűlölet kezdi emészteni belülről. Hogy mi iránt, az most irreleváns. Hale haragudni akar valakire, hogy jobban érezhesse magát tőle, de az a baj, hogy ez még csak időszakos megnyugvást sem okozna.
A múltról aztán a jelenbe érkezünk, és nem nagy meglepetésemre apját okolja a kapcsolatai végett is. Részben igaza van, mert a lányok szemében elsősorban az apa a példakép, az, akihez ezután a fiúkat hasonlítják. Csak, hogy ez másik részben csak is kizárólag rajtunk múlik.
- A hűtlenség nem új keletű, mindig is létezett, ilyesmit nem róhatsz fel apádnak. Az, hogy nem láttad előre az eseményeket, jelentheti a tapasztalatlanságod. Nem védeni akarom, mert a félrelépése attól még rossz, de nem példátlan. Velem is szúrt már ki nő, de e végett se a te apád, sem az én szüleim nem okolom. - próbáltam logikus, és érthető példákat felhozni, megértetni vele, hogy csupán a heves érzelmek és a kissé túlzó gondolatai okozzák nála ezeket a rossz élményeket. Ördögi kör, de, ha megszabadul a gondolatoktól, úgy, hogy mindenre talál választ, az érzései elsimulnak, és jobban fogja érezni magát. Az én dolgom, hogy feltárjam ezen gondolatait és elmagyarázzam neki azt, ami más még nem tett meg. Az új hoki játékos felemlítésénél azért ejtek egy mosolyt. Tudja jól hol a hiba, azt is, hogy mire kéne vigyáznia, mit kell tennie, de egyszerűen nem hagy utat ezeknek a dolgoknak. De lemerném fogadni, hogy ezt is az apja szemére vetné.
- Vagy csak így próbálod leplezni zavarod. - teszem hozzá kicsit sem helytálló megjegyzéséhez, mikor leidiótázza magát. - Aki szerelmes, sok furcsa dologra képes... - mosolyodom el. - A kisfiúk is mindig azoknak a lányoknak húzzák a haját, akit a legjobban szeretnek.
Az érzelmi hullámvasút ennél jóval durvább verzióival is találkoztam már, így egy pillanatig sem mutatom jelét, hogy aggódnunk kéne Hale heves reakcióin. Az én szememben ő még mindig egy tinilány, a tinilányok pedig hajlamosak erre. Az viszont ismét felkelti figyelmem, hogy a rosszközérzetére nem csak hangulata nyomja rá a bélyegét.
- Azt szabadna tudnom, hogy mi történt veled? - értek itt a fájdalmat okozó részre, ami láthatólag megnehezíti az orrfújást. Ezt sem árt kivesézni, éppen ezért időt adok, hogy ezt is átbeszéljük. Miután pedig megtörtént, megpróbáltam összegezni az eddig elhangzottakat, és finom utalásokat tenni az esetleges lehetőségekre.
- Szóval mindent összevetve, azt állítottad a beszélgetésünk alatt, hogy elég jó kapcsolatot ápoltál apukáddal. Rengeteg időt töltöttetek együtt, annyira, hogy inkább tartod magad apásnak, mint anyásnak. Azt mondod, szeretett téged annyira, hogy egy alkalmat sem hagyott ki és minden más programját félretette, hogy meccset nézhessen veled, pénzt, időt és energiáját nem kímélve. Te még is mindezek után leginkább azt gondolod, hogy gyűlöletből hagyott el benneteket? - teszem fel a nagy kérdést.
- Nem lehet, hogy valami más okán kényszerült erre a döntésre? - nézek rá kérdőn, még véletlenül sem szájába adva a szavakat, inkább csak elterelvén a hamis kételyt, hogy az apja a főludas.
- Ki? - kérdek vissza, noha tudom kiről beszél, most még is a tudatlant kell játszam. Személyesen nem ismerem, de azt tudom, hogy Peter nem titkolta előlem, sőt szerette annyira, hogy a nevén szólította, ha róla volt szó.

Mikor Peter első alkalommal járt nálam ideges volt. Annyira, hogy Melinda a nap végén elmesélte, hogy Mr. Panborne kétszer is elindult kifelé. Az elsőnél azt hitte csak dohányozni, de azonnal elvetődött a tippje, mikor az ajtóhoz érve vissza fordult. Ez nem példátlan eset, de a mostani ügyhöz köthető. Az apának bűntudata volt, és rettegett, hogy ezt bárkivel is megossza.
- Gyerekek voltatok, még is hogy szeretted volna megérteni? Bár még fiatal felnőttként is sok felelőtlen hibát követhetsz el, képzeld csak el, hogy azzal a fejjel, még is miféle gondolatok fogalmazódtak volna meg benned? A gyerekek, főleg, akik már megértik a két ember közti kommunikációt, saját magukat okolhatják a szüleik válásáért is, még akkor is, mikor teljesen nyilvánvaló, hogy semmi közük hozzá, s ezt tudomásukra is hozzák. - tisztázom vele az esetleges lehetőségeket, ami a múltból indult problémáját illeti. - Ez nagyjából olyan dolog, mint, amikor a farmon élő kisfiú hirtelen nem találja az általa gondozott és szeretett kis malacát. Amikor pedig kétségbeesve számonkéri szüleit, ők azt mondják, hogy világgá ment. Megmondhatnák neki az igazat, hogy az előző este még repetázott is, de úgy gondolom az volna csak az igazi trauma a fiú számára. S valójában még ez a valótlan állítás is tehetett a fiúban némi kárt, de, ha nem teszik és inkább elmondják az igazat... Érted már? - kérdezem, mielőtt még nagyon elmerülnénk az összeesküvés elméletekben, mert, ha idő közben rábukkan az apjára és az általam elmondottak alapján valami olyasmit feltételez majd, ami teljes mértékben téves, azt felhozhatják majd ellenem egy perben, amit viszont nem szeretnék. Ezért kell jól átgondolnunk azt, amit mondunk, azon túl, hogy azért igyekszünk segíteni a betegnek.
Úgy érzem haladunk. A beszélgetések alatt olyan dolgokat oszt meg velem, amiket talán még magának sem mert eddig beismerni. Ez pedig azért jó, mert így képes lesz változtatni a gondolatain. Tisztábban átlátni, mi is folyik körülötte. Nekem ilyenkor csak az a dolgom, hogy megerősítsem a helyes válaszaiban.
- Azt hiszem, az egyiküknek sem tett volna jót... - biccentem oldalra fejem, s kicsit lejjebb, hogy az elmerengő szemeibe nézhessek, mielőtt túlságosan elmerülne bennük és ismét abba a hibába esne, hogy bárkit okoljon. A valóságban kell tartanom, hogy ne a korábbi gondolatmenetének befolyása alá kerüljön vissza, hanem az én megerősítéseim által pozitívabb motivációi helyettesítsék azokat.
Peter sok áldozatot hozott értük, akármilyen önzőnek is tűnhet most gyerekei szemében. Tudta, hogy a régi szokásainak rabja marad, a gyerekei megtalálják, számonkérik és bár részben ő is bűnös, onnantól nem fogja érezni, hogy amit tett nem önzőségből tette, ez súlyos depresszióba mehet át, ami kezeletlenség esetén tragédiával végződhetett volna. Így hát nehezen, de lemondott a meccsekről, az éttermekről és minden egyébről, ahová elképzelhető, hogy a gyerekei is visszajárnak.
Ezúton pedig az apjáról az anyjára térünk rá, aki, ha eddig ártatlan volt, most egyre inkább bűnösnek tűnik Hale szemében. A harag újfent kezdi átvenni az uralmat elméje felett a válasz hiányában. Másokat hibáztatni mindig könnyebb lesz, és talán a legnehezebb, amikor rá kell döbbenünk, hogy valójában senki sem hibás, ha csak nem a sors.
- Néha a hiba, éppen egy gondolatban van. - válaszolom két mondata között.
- Abban igazad van, hogy egy gyermeknek nem dolga a szülei lelkét ápolgatnia, de a kötödés és a családi kötelék elengedhetetlen egy szülő-gyermek kapcsolatában. Talán a nagyszülők dolga lett volna, vagy alap esetben, ahogy te és apukád is, ő is eljárhatott volna egy specialistához. - állapítom meg, de szó sincs róla, hogy bárkit is hibáztatnék. Időskorban már a nagyszülőknek is lehet elég gondja, orvoshoz eljárni pedig épp olyan nehéz, mint mikor a fogunk fáj.
- Ó, ezt sajnálattal hallom. Pedig elég nagy darabok abban a felszerelésben, hogy ne lehessen észre venni őket. - jegyzem meg kissé értetlenkedve, felvonva egyik szemöldököm, mert tartom valószínűnek, hogy nem egy szimpla baleset volt. - Igen, fiatalabb koromban nekem is volt ismerősöm, aki játszott, és előszeretettel fitogtatta erejét a hokis holmijában. - bólintok, hogy nagyjából tudom miről beszél.
A félelmét illetően azonban kételkedem szavaiban. Nem védhetem folyton az apját, de Hale sok szempontból tévúton jár.
- Nem tartom kizártnak, ahogy azt sem, hogy ez a helyzet sem példátlan. - csóválom meg fejem, majd folytatom. - Hale, minden ember fél, hogy egy nap elhagyják. Hogy egyedül marad, ez nem csak a ti családotokat érinti, és nem csak azokat, akiket a szülei elhagytak. Ezt még akár az exed is kiválthatta, hisz feltételezem, azért esett olyan rosszul mikor elváltak útjaitok, mert szeretted. - magyarázom neki, hogy próbáljon meg több lehetőséget is felvetni magában, ahelyett, hogy egyhez ragaszkodna. Mindenesetre ezen dolgokat is lejegyzetelem, mert a későbbiekben szükségessé válhat a felolvasásuk.
Peter rettegett elhagyni a gyerekeit, és tartottam tőle, hogy a felírt gyógyszer ellenére és saját maga ellen fordul, ezért azt hoztam fel számára, amiért érdemes élnie. Jill jelenléte az egész sztoriban, bár fontos, hisz ő volt az elindítója, azt hiszem nélküle is megoldható.
- Nem ismerem a szeretőjét, de most megragadt egy részlet a mondadódban. Jill volt ezek szerint az első szerelme, legalább is anyátok előtt. Félreértés ne essék, nem akarok senkit sem gyanúba keverni, de tegyük fel, mi van, ha anyukátokat nem Jillért hagyta el, hanem Jillt hagyta el egykor az anyukátokért? Ismered az okát, hogy mi történt köztük, míg középiskolába, főiskolára jártak?

Úgy gondolom Hale távozta után is küzdeni fog még ehhez hasonló érzésekkel, egyszerűen azért, mert ő ilyen típus. A személyiség jegyeket pedig tilos és általában nem is lehet megváltoztatni.
- Két ember elválása, legyen szó meghűlt szerelemről, csalódásokról vagy akár a halálról, mindig drámai. Még akkor is, ha tisztában vagyunk vele, hogy a másikat hamarosan elveszítjük. Bár a szakember felkeresése igen is jó ötlet, ha hiszed, ha nem, nagyon sokan nem élnek vele. Vagy mert nem tehetik meg, vagy mert egyszerűen úgy vannak vele, hogy a pszichológusok előtt is sikerült túl élni ezeket a rossz élményeket. Igaz, ott is voltak olyanok, akik meg is rekedtek a fejlődésben. - magyarázom el annak lehetséges miértjeit, amiért ő itt maximum kicsiként, látogató volt, semmint kezelt.
- A szüleid hibáztak. Igen. De senki sem tökéletes. Állandóan hozunk rossz döntéseket. De pont ezekből tanulhatunk. - nézek rá, bár szemeiben már a mondat közepén látom, hogy érti ő, hogy épp úgy állhatnánk a tükör elé és szembesíthetnénk magunkat is a hibáinkkal. Olyanokkal, amik másoknak is fájdalmat okoztak. Nem létezik ember, aki ne okozott volna már fájdalmat másnak egy hiba által. Függetlenül attól, hogy az okozónak feltűnt e vagy sem.
A nagy mamája tanácsára csak finoman összevonom szemöldökeim, bár igazán meg sem lep már a mai világot tekintve. Az viszont bizonyos, hogy az alkohol maximum egy rosszul felrakott sebtapaszként funkcionálhat csak, gyógyírként semmiképp. Az anyját személyesen nem ismertem, így ehhez hozzáfűzni sem igazán tudok mit azon túl esetleg, hogy a terapeuta hasznos, ha valóban együttműködik a két fél. Ami pedig a testvérét illeti, ő vele sem találkoztam még, és a hozzáállásából sem tudnék mit leszűrni, hiszen nem ismerem, nem tudom mit miért tett. Lehet a düh, de az is lehet, hogy ténylegesen nem érdekli, esetleg már tovább is lépett rajta. Ez sem akkora bűn, az ember sokszor egy magam próbálja leküzdeni démonjait, s ha ez sikerül, nincs szükségük ránk.
- Semmi gond. - biccentek egy aprót mosolyogva, elnézően. A káromkodás óhatatlanul is felüti fejét a beszélgetések alkalmával, sőt ez bizonyítja mennyire belemélyedtünk a beszélgetésbe, mert az illető egyszerűen már nem törődik vele mit és hogyan tálal, csak átgondolás nélkül, nyersen kimondja. Ez pedig azt jelenti, hogy egyre jobban megnyílik.
- Mindenki retteg tőle, hiszen éppen ez bizonyítja, hogy szeretjük azt a valakit. - erősítem meg abban, hogy amit érez, az nem rossz dolog, mert ezt kell éreznie. Ha nem aggódnánk, nem félnénk a másik elvesztésétől, az éppen azt jelentené, hogy nem értékeljük vagy szeretjük annyira, hogy megérje ezen érzéseket. Sokszor pedig, csak elnyomjuk ezeket a fáj érzéseket, gondolván, hogy nincs szükségünk a másikra, s mikor elvesztjük, akkor döbbenünk rá, hogy tévedtünk.
- Nem állítom az ellenkezőjét biztosra, egyszerűen csak arra kérlek, hogy próbálj mások fejével gondolkodni. Például Jillével, anélkül, hogy elítélnéd őt. Ez a nő, ha tudomást szerezne rólad, azt gondolná áskálódsz ellene, de vajon ez milyen véleményt formálna róla általa? Előfordulhat, hogy bosszúvágy volt, amit tett. Ahogy az is, hogy évekig sodródott és nem sikerült túl tennie magát apádon. Talán értelmetlen is volt a szakítás, amit nem tudott lezárásnak tekinteni. Azt látta, hogy az álma, hogy apátokkal egy nagy család lehessenek, mással valósult meg. Ez pedig... bár sosem voltam szülő, úgy gondolom borzalmas érzés. Tegyük fel, hogyha én odaadom a címet, te pedig berontanál hozzájuk követelve a válaszokat, rá úgy tekintve, mintha egy szörnyeteg volna, vajon mennyire volna ez igazságos? - teszem fel a nagy kérdést kicsit előre forgatva a jövőbeli terveit.
- Azt biztosan nem tudhatod, hogy apád boldog-e, de ettől függetlenül még is azért vagy itt, mert érdekel téged. - válaszolom, majd kétségbeesett kérdését hallva lágyan elmosolyodtam. - Hale, most őszintén... Az előbb úgy illetted Jill-t, mint szemét nőt, aki nagyjából pont annyira ismer téged, mint te őt. Vagy még annyira sem. Apád helyében én sem hoznék össze így találkozót. Még is milyen végkifejlete lenne ennek az egésznek? - kérdem, és nem, nem költői. Elég idős már, talán nincs szükségünk szerepjátékra, hogy fejben lejátszódjon a dolog, s így érdekel, ő miként képzeli el a dolgokat.
- Tegyük fel, hogy elmentek a testvéreddel, vagy lévén, hogy őt kevésbé érdekli, elmész egyedül. Gondolom ha már ott vagy, nem csak távolról nézed a házat, hanem bekopogsz. Jill pedig ajtót nyit. Mi történik ezután?