Nehéz napok állnak a hátam mögött. Megmondani se tudnám, hogy pontosan mi történt, mert órák estek ki és megannyi információt kellett feldolgoznom, hogy ehhez a folyamathoz egy évtized is kevés lett volna. Mallorie halála fenekestül forgatta fel az életemet meg a jövőbe vetett hitemet is. A tervezésnek és a feladatoknak köszönhettem, hogy még nem omlottam össze. A kórházi jelenlét a vártnál sokkal hosszabbra nyúlt, mint szabadott volna. Lebeszéltem a biztonsági kérdésköröket a fiam miatt, mindig valakinek itt kellett lennie, hogy figyelemmel kövesse a személyzetet. Nem bízhattam senkiben és az ellenségeim akkor bújnak elő a barlangjaikból, ha érzik a gyengeség szagát. Lorie halála körül rengeteg talány született és egyesével kibogozni a szálakat nem volt egyszerű. A munkámnak köszönhetően gyorsabban ment a papírmunka, de kevésbé örültem neki, hogy el kell utaznom Kolumbiába. Az egyetlen élő rokona a húga volt, akivel fel is vettem a kapcsolatot. Megrendülten értesült róla, hogy meghalt a nővére. Néhány éve már úgy kezelték, mint egy halottat, mert a szülei kitagadták és látni sem akarták. Megköszönte, hogy értesítettem, én hülye meg ígéretet tettem, hogy személyesen fogom intézni a hazautaztatását. Ennyivel tartoztam neki és nem kívántam amerikai földbe temetni, mert nem ez lett volna az utolsó vágya. A szabadságát másképpen nem tudtam visszaadni, ezért nem maradt más választásom csak a sok engedélykérés és az út megszervezése. Michelle nem kérdezősködött sokat, amikor betévedtem az irodába és közöltem vele, hogy egy ideig nem leszek elérhető. Az összes folyamatban lévő tárgyalásomat helyezze át egy másik időpontra, újabb ügyfeleket nem tudok fogadni. Az ügyvédi iroda tulajdonosát is felhívtam, Thed nem rossz ember és megértette, hogy időre van szükségem. Soha nem kérvényeztem szabadságot, de most elkerülhetetlen volt a téma. Nem bírtam volna mások szarjával foglalkozni, ha az én életemben is romokban hevert. A teendők nem csökkentek, de a piócák már gyülekeztek körülöttem. Sawyer már napjában telefonált, de egyik üzenetére sem válaszoltam. Caleb hetek óta felszívódott abban sem lehetettem biztos, hogy nem esett bántódása. A támaszaim bizonytalan lábakon álltak és csak a túlélésre játszottam…kivéve egyetlen személlyel kapcsolatban.
- Jude…fiam itt vagy? – apa századjára szólíthat a nevemen, mire realizálni is tudom, hogy hol vagyok.
- Itt… - vérszegényes mosolyra futja csak tőlem az öregnek és előre is hajolok, hogy megpaskoljam a térdét. Be van takarva pléddel a tolókocsiban. Kihoztam egy kicsit a kertbe, hogy levegőn is legyen.
- Ma nincs is kedd, de itt vagy. – a megállapítás jó, és örülök neki, hogy legalább erre emlékszik.
- Tudod most több időm lett. Meg akartalak látogatni. – sóhajtok egyet és idegesen túrok a szőke üstökömbe. A padon ülve a természet annyira békésnek tűnik, de bennem mégis háború dúl.
- Valami nincs rendben veled. – jelenti ki, mintha ez valami megmagyarázhatatlan dolog lenne.
- Így van, szar az életem. – vonom meg a vállamat és kicsit arrébb mozdulok a padon, hogy közelebb legyek az öregemhez.
- Tudom, hogy anyád nem egy követendő minta, de szeret téged. – a derült égből érkező mondattal nem tudok mit kezdeni. Könny szökik a szemebe, mert tudom, hogy nem akart megbántani, de megszokni, hogy az emlékei ennyire kuszák…feldolgozhatatlan.
- Persze apa. – köpöm ki a szavakat, mert ennél többre nem telik. Nincs szívem az igazsággal előállni, hogy anya már több, mint harminc éve halott.
- Nehéz a természete, de te pont olyan vagy, mint ő. Makacs és a saját elképzeléseid után mész. – ökölbe szorul a kezem, hogy egy napon említenek az életadómmal. Nem akarok én vitát generálni, de most nem sokon múlik, hogy keményebben szóljak vissza.
- Nem anyával van a gond apa. Meghalt egy közeli barátom. – avatom be őt, hogy eltereljem a témát, mire csak a távolba mered és újabb tőrdöfést márt belém.
- Szeretted őt? – milyen érdeklődés az már, ha azt sem tudja, hogy kiről van szó. Sejtem, hogy nem sokáig maradnak meg a fejében az információk, de mégis valakivel beszélnem kell Lorie haláláról.
- Igen. Nagyon fáj, hogy nincs már velem. – nyelem vissza a kitörő könnyeket, de a szemem bepárásodik. Apa most először pillant rám a búzakék szemeivel és a kezét nyújtja felém.
- Tudom, hogy a szív sebeihez idő kell, de csak annyi tanácsot tudok adni fiam, hogy ne érj ezekhez a sebekhez, mert kifakadnak. – a felsőtestemmel mozdulok és ráfogok a kezére. Eléri, hogy megint kisfiúnak érezzem magam, aki semmit sem tud az élet történéseiről. A tapasztalás hosszú folyamat és egészen kiszámíthatatlan ösvényekre csábít el. A telefon rezgése zavarja meg a pillanatot. A szám láttán majdnem elkáromkodom magamat, de apától bocsánatot kérve állok fel és sétálok odébb egy kicsit, hogy fogadjam a hívást.
- Jude Cowen. Miért hívott? – hideg hanglejtéssel adom a vonal másik végén állónak, hogy nem a legjobbkor zavar.
- Mr. Cowen…Brian Howard vagyok a Kensingtinból, ha emlékszik rám. – nem sok kell, hogy elküldjem melegebb éghajlatra, de közel járok hozzá, mégis élesen szívom be a levegőt az orromba.
- Igen. Mit akar? – fognám rövidre a beszélgetést, de már most érzem, hogy nem fogja két mondattal lezárni.
- A lova miatt keresem. Pandora nincs jól. – nagyszerű, hogy még ez is beüt most.
- Mi az, amit nem tudnak megoldani házon belül? – folytatom sürgetve és apa felé tekintek, hogy nem esett-e baja.
- Elkapott egy fertőzést és úgy tűnik, hogy Serena is benne van. Úgy sejtjük, hogy az anyjától fertőződhetett meg. Elkülönítettük őket és Felix már megnézte őket, de attól tartok ide kell jönnie. – ne akarj személyesen látni, mert a szemedet is ki fogom kaparni.
- Mennyire sürgős? – kérdezek vissza és a karórámra sandítok.
- Még ma lenne esedékes, hogy döntést tudjunk hozni. – behunyom a szememet és elszámolok háromig.
- Mindjárt indulok. – bontom is a vonalat, aztán visszakanyarítom a telefont a farmerom zsebébe.
- Apa mennem kell közbejött valami. Holnap ugyanekkor érkezem. – intek az egyik ápolónak, hogy jöjjön oda és búcsúként egy homlokcsókot adok az édesapámnak. A bőrdzsekit a kockás ingem fölé kanyarítom és felpattanok a motoromra. Pár napja rászoktam, mert a kocsival való közlekedés megöli az idegrendszeremet. Brooklyn minimum fél órára van innen, de a kocsik között szlalomozva mégsem tart húsz percnél tovább. A parkolóban a sisakomtól válok meg amikor Mr. Howard elém siet.
- Mr. Cowen jöjjön velem az istállókhoz. Felix már vár ránk. – nem merek rákérdezni, hogy más is jelen lesz-e, mert hamarosan a kékjeim igazolják vissza, hogy Cora is a társaság tagja.
- Jó napot Mr. Cowen. – az állatorvos felém nyújtja a kezét, mire fogadom is a gesztust a hátunk mögött hagyva a seggnyalót. Corára csak futólag tekintek mialatt a sisakkal bíbelődőm.
- Mi a helyzet a kicsivel? – kérdezek rá a lényegre miközben az istállók felé vesszük az irányt…

Az igazság az, hogy az életem ugyanolyan maradt, mint volt, a változást mégis érzékeltem. Kevésbé élveztem a mindennapjaimat, s még korábban keltem fel, mint eddig, hogy hajnalban felverve Noirt rendszeressé tegyem a lovaglást. Valószínűleg ő kevésbé élvezte a kitüntetett figyelmemet, ezért a sokadik napon már nem őt vezettem ki a boxból. A napi rutinom viszont megmaradt: a foglalkozások a gyerekekkel és a segítő állatokkal, a köztes időkben a foglalkozások alatt történtek lejegyzése, hogy aztán amikor búcsút véve az utolsó kis páciensemnek újra a lovaknak szenteljem az összes megmaradó energiámat. Hattie-t viszont kerültem, amennyire csak tudtam, mert még mindig nem álltam arra készen, hogy beavassam őt a történtekbe, abba az egész katyvaszba, ami mégsem engedte, hogy ugyanolyan - relatíve - gondtalanul létezzek. Munkába menekültem most is, de amikor édesanyám negyedjére hívott fel egy nap mindenféle semmiségekkel indokolva, nem bírtam tovább. Ő volt az első, akit beavattam abba, hogy Pandora már nem az én feladatom és ahelyett, hogy az igazságomért harcoltam volna, vagy hagytam volna, hogy anyám lekapja a tíz körméről Mr. Cowent, igyekeztem a lehető legjobban lecsitítani őt. Feleslegesnek tartottam, hogy bármiféle újabb kontaktba keveredjek a férfivel, mert tiszteletben tartottam a döntését. Még akkor is, ha minden ösztönöm odairányított volna. A felhangzó három koppanás a nyitott ajtómon egyértelműen jelezte, hogy Felix jelent meg az irodámban.
- Na végre! - indított ezzel, megálltam a mozdulatban, a villámra feltűzött egyetlen darab tészta pedig szomorúan fogadta el a sorsát, amitől most meg kellett kímélnem őt. Igazán nem volt étvágyam az elmúlt időszakban, a ruháim lazákká váltak és szinte mindent már a legkisebbre húzott övvel tartottam a helyén. Ameddig mások falási rohamokkal vészelték át a stressztől terhes időszakokat, addig én fogyással, a testemet megfosztva az ételekben rejlő energiával. - Hétvégén nálunk eszel mindkét nap és addig nem szállsz el az asztaltól, ameddig meg nem eszel mindent! - az apai szigorával nézett rám, noha barátok voltunk. Elmosolyodtam halványan, a fülem mögé tűrve egy kósza tincset is.
- Ugyan már?! Nem vagyok ovis - biggyesztettem le az ajkam, hogy felkészüljek a sztrájkomra a törődésével kapcsolatban, ami bevallom, jól esett, de teljesen szükségtelennek tartottam.
- Nem kérés volt. Ha kell, a vállamra kaplak és el foglak rabolni hozzánk. A gyerekek imádnák, ha börtönöset játszhatnának veled - vigyorodott el sokatmondóan. - Plusz nem ártana a feleségemnek se, ha végre valami csajos marhaságokról tudna beszélni. Azt mondja, hogy tesztoszteron túltengésben szenved mellettem - nevette el magát, amire én sem tudtam már elutasító lenni, egy hosszúra nyúló mosollyal adtam végül be a derekam. - De nem emiatt vagyok itt - letettem a villámat. Tudtam, hogy mielőtt elhagynám a lovardát, meg fogom melegíteni az ételt és az egyik nem messze lakó hajléktalannak fogom adni azt. Ahogy az elmúlt több napon is történt. - Howard nem rég hívta fel Cowent. A csikó meg az anyja nincs a legjobb bőrben - jelezte, s ennek a kijelentésnek volt indoka: napok óta átengedtem a gondozóknak a csikó fejlesztését és foglalkozását, mert Jude úgy döntött, hogy elveszi a nekem ígért munkát. Ezért Felix mellett Paul volt az, aki kivezette őket a karámba, aki megfuttatta őket és aki felügyelte a hogylétüket, aki aggódhatott értük. Nem kellett volna engednem az ügyvéd döntésének... s talán hogy ne szakadjak el tőlük teljesen, minden reggel, amikor az aktuális lovat vezettem ki egy vágtára, csak rájuknéztem. Csak hosszú percekig beszéltem hozzájuk, de ennél többet nem tettem. Nem volt kedvem vitába bonyolódni senkivel sem és nem volt hozzá jogom. Ehhez sem. Nem zaklattam az ügyvédet. Nem kerestem, s a legutolsó találkozásunk óta ő sem kereste a társaságomat. - Idehívta. Ma estére. Pontosabban már úton van a fickó - beharaptam az alsó ajkam, hogy aztán gondterhelten felsóhajtsak.
- Rendben, akkor.. mindjárt összeszedem magam, csak pár percet kérek - álltam fel a helyemről, hogy aztán szótlanul összepakoljam a dolgaim, s mielőbb eltűnjek a helyszínről, hogy látnia se kelljen az ügyvédnek.
- Cora?! Az istenért, mi a szar van veled? Megőrültél? - támadt nekem az állatorvos, és csak annyi szerencséje volt, hogy nem szólaltam meg, mert gyorsabb akartam lenni.. kikapcsoltam minden technikát, helyére pakoltam az asztalomat, kezembe fogtam a habdobozt, amely a tésztát rejtette magába, és anélkül siettem el Felix mellett a parkoló felé, hogy hagytam volna, hogy megállítson. Odakint csapdába esve kerültem Brian és Felix közé, de a legnagyobb arculcsapás az volt, ahogy végignéztem azt, Jude a motorjáról szállt le. Hát persze. Még motorja is van. Nagyot nyelve sütöttem le a pillantásomat, abban a pillanatban, amikor Felix mellém érve simította a tenyerét a hátamra, hogy lenyugtasson.
- Nem lesz semmi baj. Maradj! - súgta oldalról, amire csak bólintani tudtam, mintha elvitte volna a cica a nyelvem. Felixnek elmeséltem a dolgok állását, s sikerült kiszednie belőlem a teljes igazságot. Szégyenkeznem kellett volna minden miatt, de csak a mérhetetlen zűrzavart éreztem. Segítségkérőn pillantottam fel rá, s még akkor is az ő bozontos arcát figyeltem, amikor megérkezett hozzánk Jude, az állatorvos pedig máris fogadta őt, amivel segített abban, hogy a háttérbe szoruljak. Ösztönösen léptem el az útból, hagyva, hogy elinduljanak az istállók felé, de ahelyett, hogy elmenekülhettem volna, Brian ért be hátulról és terelni kezdett a férfiak után.
- Mindketten influenzásak. Reggel mutattak mindketten tüneteket, gyorsan kellett cselekednünk és Paullal, aki felel a lovakért, elkülönítettük őket egy kisebb területre, hogy megelőzzük, tovább terjedjen a fertőzés - hallottam, ahogy Felix beszélt. A hangja nyugodt volt. Brian mindent akart hallani, ezért megszaporázta a lépteit, velem egyetemben, mert arra esélyt sem adott, hogy eltűnhessek innen. Csendesen követtem őket, miközben néha megint Jude hátára siklott a pillantásom. Újra ugyanúgy éreztem magam, mint amikor minden kiderült és Sawyer autójában ültünk. Megint minden ugyanolyan zavarosnak tűnt. - A sportlovaknál ez erősebben jelen van, és valószínűleg, hogy a szállítás és új környezet tehetett arról, hogy Serenitynél fellépett ez a fertőzés. Pandora pedig.. még az anyja tején él, elkerülhetetlen volt, hogy leválasszuk őket időben. A kartonját átnéztem ma tüzetesebben és a csikó nem kapta meg időben a védőoltást, mielőtt hozzánk került volna. Az előző tulajdonos nem említette ezt? - érdeklődött semleges hangon, követve az orvoslásban rejlő puhatolózást, néha ránézve az ügyvédre. Felsóhajtottam halkan.
- Mr. Chang is aggodalmát fejezi ki a lovai iránt - kottyantotta közbe Brian ezeket a szavakat, mire lehunytam a szemeimet. Csak ne most, Brian?! Csak ne most!
- A betegség egészen gyorsan terjed... - kezdtem bele, hogy eltereljem Jude figyelmét és ne Brianen töltse ki a dühét. A helyzet súlyossága ellenére Felix elmosolyodva pillantott rám egy ez az kislány üzenettel a szemeiben.
- Igen! Pont ezért reménykedem benne, hogy időben felismertük mindezt és megtettük a szükséges intézkedéseket.. Ha viszont nem..
- Akkor súlyosbodni fog mindkét ló állapota - fejeztem be Felix gondolatmenetét kullogva a hármas után, a két ló elé érkezve meg az istállóban, ahol eddig még csak ők ketten voltak. A gondozók és Felix minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy megvédjék a lovakat, ebben nem kételkedtem. A szükséges lépéseket megtették már, ahogy a kezelést is elkezdték, hogy a két ló legyen még betegebb.
- Elnézést, hogy nem vártam meg a döntését velük kapcsolatban, de nem akarok veszteségeket látni a lovardában - Felix Jude felé nézett el határozottan. Ez volt a bocsánata és egyben az utólagos engedélykérése is.
- A rájuk kötött biztosítás fedezi a kezelés költségeit. Egyelőre.. - kezdett megint bele Howard, amire kelletlenül lepakoltam az egyik pőrén hagyott székre az ételes dobozkát. Mégis hogyan képes mindig a legrosszabb időben a lehető legrosszabb dolgokat mondani?

Ragaszkodtam az egyetlen szülőmhöz és úgy menekültem hozzá, mintha az életem múlna rajta. Valahol egész mélyen ez így is volt. Mallorie halála óta csak lebegtem az éterben, de nem tudnám megmondani, hogy mivel teltek a napjaim. Az intézkedések elvettek néhány órát, de akadt olyan is, hogy csak az ablak előtti kanapén ücsörögtem meztelenül és fogalmam se volt, hogy mikor kerültem oda. Az alkohollal csínján bántam, mert nem akartam belesüppedni. Könnyedén adtam volna át magamat, de még nem volt itt az ideje, hogy összeomoljak. A lelki szemeim előtt láttam a bosszú közeledtét. Minden követ meg fogok mozgatni, hogy megtaláljam a dílert és a puszta kezemmel tépjem szét. Nem fogok kegyelmezni senkinek sem. Sawyer jobban tenné, ha magától adná át nekem, vagy kapcsolatot találna hozzá. Az öcsémmel megromlott a kapcsolatom és azt sem engedtem neki, hogy egy időben látogassuk meg apát. Nem akartam meghallgatni, annyi ideje volt arra is, hogy beismerje a szerhez való kötődését, de nem…inkább hallgatott. Viselje a következményeit annak, mert közvetett módon miatta halt meg a gyerekem anyja. A fiam…ez volt a másik sarkalatos pont. Nem kerülhettem el, hogy lássam őt. Huszonnégy óra után sem merték kijelenteni, hogy meg fog maradni. Hat hónapra születni veszélyes és fiúként sokkal gyengébb volt, mintha lány lett volna. Milyen érdekes helyzeteket teremt az élet. Azt gondolná az ember, hogy a férfiak a teremtés koronái, de itt is látszik, hogy nem minden szituációban mi uralkodunk. Nem is éreztem azt, hogy a kezemben lenne a hatalom. Az első találkozás alkalmával lezsibbadtam. Az ablaküvegen keresztül bámultam a kicsinyke testét. Csövek lógtak ki belőle és alig látszott ki a takaró alól. Az inkubátor védte a külvilágtól. A gyerekorvos elmondta, hogy az anyja miatt a fiam is függő lett. Megpróbálják életben tartani, de elvonási tüneteket produkálhat. Milyen élet ez…komolyan forgott a gyomrom. Bűntudatom volt, hogy Lorie-t erre kényszerítettem. Jobbat érdemelt volna egy a csöppség is. Fura érzések kavarogtak bennem a létezése miatt. Az a híres kötelék nem alakult ki, sokáig néztem őt, de nem hasonlított egyikünkre sem. Három ujjamon meg tudtam volna tartani a testét. Egy kilót sem nyomott, és már azért sír, hogy adjanak neki valami stimulálószert. Sawyer arcába kellett volna tolnom a drog eredményét. Családokat tett tönkre és most a sajátját sem kerülhette el. A tulajdon vére…az unokaöccse feküdt így. Nem ment, hogy sokáig maradjak. Általában egy óránál hosszabb ideig nem voltam bent, mert rám tört a bizonytalanság érzett. Négy alatt két alkalommal kaptam pánikrohamot. A létezéséről se tudtam, eleinte azt hittem, hogy szívrohamom lesz, de rá kellett jönnöm, hogy ez csak az agyam szüleménye. Nem kaptam levegőt és szorított a mellkasom. Javasolták, hogy vizsgáltassam ki magam, vagy menjek el pszichológushoz. Pénzkidobásnak gondoltam és nem lett volna rá kapacitásom se. Lekötöttem a nyugtalan idegrendszeremet és esténként online pókerpartikat nyomtam. Egy kisebb összeget már elbuktam, de nem nagyon zavart a bankszámlám megcsappanása. Az eszem azt súgta álljak le, de én csak mentem előre és újabb téteket tettem meg. Élesben nem mertem volna asztalhoz ülni, mert a vesémet is eladtam volna, ha azon múlik. A szenvedélyem kezdett a felszínre törni és már azon kattogtam, hogy mikor tudnék versenyekre fogadni. A lovak befektetések voltak, míg telefont nem kaptam a Kensingtonból. Az apámmal töltött idő szent, de Brian Howard-ot mikor zavarta, hogy rosszkor keressen fel? Rühelltem a pasast, de ő vezette a lovardát és közvetlen kapcsolatban vele álltam. Néha elgondolkodtam rajta, hogy nyomoztassak utána, de nem érte volna meg az erőfeszítés sem. Rövidre fognám a csevejt, de nem sok jót hallok. Serenity és Pandora is betegek. Az állatorvos szeretne velem beszélni, én meg mindenáron a kiutat keresem a helyzetből, de nem sokra megyek vele, mert csak amellett maradunk, hogy el kell mennem. Megfordul a fejemben, hogy vajon Cora is jelen lesz-e. Aznap este óta nem kerestem, sőt még az üzenetére sem válaszoltam, hogy épségben hazaért. Nem lett volna értelme felhánytorgatni a közöttünk történt eseményeket. A távolság majd megoldja a zűrzavart. Sokkal bonyolultabb lett volna, ha aláírja a szerződést és most én felelnék érte, mint közvetlen felettes. Pandora a legjobbat érdemli…nem tudom. Elbizonytalanodom, amikor felülök a motorra és az előttem lévő célra koncentrálok. Egy sóhaj kíséretében bújok bele a sisakba és pattanok fel a kétkerekűre. Húsz percig sem tart az út, de végig azon agyalok, hogy mi lesz, ha újra meglátom őt. A parkolóban még le sem teszem a motort, de már jön is elém a málészájú. Rögtön rám tör a bizsergető érzés, hogy húzzak be neki egyet, de inkább azzal törődők, amiért jöttem. Brian Howardnak be sem áll a szája, de csak fél információk jutnak el hozzám. Felixet ki is szúrom, de nem kell sok, hogy a terapeuta is a kékjeim kereszttüzébe álljon. Kezet nyújtok az állatorvosnak és meghallgatom, hogy mire jutottak.
- Influenza? Még soha nem hallottam lovak esetében. Gyakori? – kérdezek vissza és amit felvázolnak előttem nem lenne akkora baj, de egy kis csikóról beszélünk, aki még anyatejet kap.
- Micsoda? – torpanok meg a védőoltás hiányának hallatán.
- Nem ez volt a megállapodásunkban. – szorul ökölbe a kezem és Mr. Howard van olyan kedves, hogy említést tegyen Changről is. Megrándul a szám széle, de Cora hangja tereli el a figyelmemet és most egyenesen rávezetem a kék íriszeimet.
- Az mit jelent? – megpróbálok higgadt maradni, de nehezen fogom vissza a kitörni készülő haragomat. A konkrét célozgatások a lovak állapotára nem tettek jót és csak kapkodom a fejemet a mondatok értelmezése között. Mit nem adnék azért, hogy értsem is.
- Elpusztulhat a kicsi? – nem köntörfalazok, mert most ez számít a legjobban. Fékezek le és a többiek is veszik a lapot, hogy nem érdemes tovább menniük a válasz hiányában.
- Sajnos igen. Még nem fejlődött ki az immunrendszere és ha nem vettük észre időben, akkor a tünetek súlyosbodásával le fog gyengülni, aztán lábra sem tud állni. – gondterhelten tekint körbe az állatorvos és Brian Howard hozza a formáját az anyagiak megemlítésével.
- Nem érdekel a pénz. – emelem fel a kezemet és a sisakot most az egyik üres székre dobom.
- Van valami extra antibiotikum…javasolt kúraszerűen? – érdeklődöm a pasast nézve.
- Megpróbálhatjuk az anyjánál, de Pandora esetében nem javasolnám a túlgyógyszerezést. – bólintok egyet.
- Miért ne Felix? Említetted azt a drága gyó… - kezdene bele Brian, de többen is megakasztják.
- Elég volt. – fakadok ki a derekamra tett kézzel.
- Most tűnjön el innen Howard, amíg szépen beszélek. Nem tartok igényt a véleményére, és tegye meg azt a szívességet, ha még egyszer Chang telefonál, akkor közvetlenül hozzám kapcsolják, rendben? – parancsolóan nézek a pasira, és azt hiszem veszi is a lapot, mert elhallgat.
- Paul helyét Ms. Fraser veszi át a csikó mellett a mai naptól. Kizárólag ő és maga mehetnek a közelébe. Serenity kapja meg az antibiotikumot. Van más módja annak, hogy a kicsit tápszerrel etessük addig? – kérdezek rá és kizárom a beszélgetésből a vezetőt.

Sawyerrel háromszor beszéltem telefonon, mégsem említettem neki azt, hogy egyszerre csökkent és bővült a családjuk. Amennyire a kórházban szerettem volna tudatni vele, még mindig és mindannyiszor ugyanaz futott át az agyamon: nem volt hozzá(juk) közöm, nem volt hozzá jogom, hogy beleavatkozzak az életükbe, mert kirekesztetté váltam. Talán így kellett lennie, talán ez volt a legjobb megoldás mindenre, ha a Cowen-famíliától a lehető legtávolabb kerültem. Amikor a bátyjáról érdeklődött, a negyedik nyomatékosító kérdésénél fakadt ki belőlem az előző igazság és az a sajnálom, ami a vonal túlsó végéről érkezett, nem nyugtatott meg. Nem éreztem őszintének, nem tudtam hova tenni azt a hanglejtését és azóta ahogy a bátyjával nem kerestük egymást, úgy Sawyer telefonszáma is csak elmentve pihent a telefonkönyvben, tudva, hogy az életemben betöltött szerepe elhalványulva a múltté lesz.
A napok lassan vánszorogtak, de a munka képes volt annyira leterhelni, hogy esténként hullafáradtan csak az ágyamat kívánjam. Viszont képes voltam időt szakítani hetente kétszer, hogy újra eljárjak jógára. És kipróbáljak valami újat: a hastánc ha nem is ment annyira, mint másoknak, egy ideig kikapcsolta az agyam és néha csak bámultam ki a fejemből a tőlem teljesen idegen zenékre, mozdulatokra, amire a testem nem volt hajlandó. Lehet, hogy robotos táncra kellene beiratkoznom. Vagy esetleg a hogyan menjünk világgá projektet megvalósítani, és hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg a fejemben szinte minden másnap, hogy feladom a munkám. Hogy... itthagyom a Howard-féle őrületet és hazaköltözöm oda, ahol valóban szükség is van rám. Azon túl, hogy az is egyfajta menekülés lett volna, az öcsémet boldoggá tettem volna a döntésemmel, még ha én vágytam is volna vissza; a gyerekekkel való munkát, a kicsi pácienseimet hiányoltam volna teljes mértékben és minden gondolatom idehúzott volna. A legnagyobb fejfájást mégis az okozta, amiért nem tudtam teljesen túllépni a történteken, hogy hiába töröltem Jude számát, tudtam fejből azt, és félő volt, hogy egy-egy gyengébb pillanatomban mégis keresni fogom őt, s minden alkalommal, amikor megfordult a fejemben, hogy érdeklődjek, szinte úgy kellett a kezemre ülnöm. S elkövettem azt a hibát is, hogy közelebbi ismertségbe bonyolódtam a hétvége folyamán egy üveg whiskyvel, de egyedül sosem szerettem igazán inni, ezért a végén úgy köszöntem el tőle, hogy inkább az ujjaimmal halászva ki a pohárban csörrenő jégkockákat pakoltam be a számba és azokat szopogattam el lassan, amennyire a jég engedte.
Ha az el is olvadt a számban, a jelenlegi jeges hangulattól nem tudtam megszabadulni, ha akartam volna sem. Kényszerű helyzetbe rángattak bele, amihez nem volt kedvem - leginkább csak távol akartam lenni a méhkastól, de nem engedték. Szó nélkül hallgattam azt, ahogy Felix beszélt a lovak állapotáról, s amikor a védőoltás hiánya kerül szóba, szinte éreztem, ahogy az állatorvos egész testében feszült meg.
- A többi védőoltás rendben van nála, de nem tudhatom, miben állapodtak meg. Írásban történő megállapodás volt? - érdeklődött Felix objektíven, mert csak úgy volt és lett volna alapja annak, hogy Changra ráborítja a házat Jude. Ráadásul ahogy azt már megszokhatták a dolgozók, Brian Howardnak mindenhol ott kellett lennie, ezért is vált türelmessé az állatorvos a főnökét végighallgatva. Ha határozott férfi is volt, a legtöbb esetben figyelmen kívül hagyta Brian javaslatait és észrevételeit olyan területeken, amikhez a Főnök nem értett. Felix sem söpört végig az irodáján és kezdett bele hatalmas beszédekbe, ha pénzt kellett kihúzni a tulajdonosok zsebeiből. Gyűlölte az anyagiasságot, és az emberi döntések és életek miatt akart inkább mindig is állatokkal dolgozni.
- Ha nem sikerült időben elkülöníteni őket, akkor az egész lovardán végig fog söpörni a fertőzés. A csikók, a vemhes és idősebb lovak sokkal veszélyeztetettebbek ebben az esetben - jegyeztem meg csendesen, ha már Jude engem kérdezett. Szándékosan nem neveztem meg őt és úgy fogalmaztam, hogy ne kelljen sem magáznom, sem pedig tegeznem őt. Azt hiszem, hogy minden kritériumnak megfelelt a válaszom, amit megadtam neki, s reméltem, hogy ezzel a hozzászólással legalább én nem fogom felidegesíteni őt. Mégsem tudtam végig a szemeibe nézni, mert minden egyes átkozott pillanatban úgy éreztem, hogy nem kellene itt lennem. Zavartan léptem el és vezettem a tekintetem mindenre, csak hogy Jude alakját kerüljem, hogy aztán hagyjam, hogy a férfiak beszéljenek ismét. Felix sem kedvelte a hazugságot, ezért amikor beszélt, őt tisztán és szabadon nézhettem, de Howard szavaira felsóhajtottam csak halkan, mégsem éreztem úgy, hogy közbe kellene avatkoznom ebbe az egészbe. Ehelyett inkább a lovakat rejtő boxhoz léptem, nekitámaszkodva a magas kapunak is, a reteszt viszont hagytam a helyén, azon át és felett lestem el a lovak felé, alkarjaimmal támasztva meg magam a kapu tetején, lábujjhegyre állva dőlve neki a fának. Serenity és Pandora úgy lesett fel rám, mintha a világukat nem tudták volna, furcsa volt nekik, hogy itt vannak, ahol másik lovakkal nem beszélgethettek. Pandora szájából egy répadarab is kipottyant meglepetésében, az anyja pedig idegesen dobbantott egyet. Megértettem őket, teljesen.
Felix eközben a kialakult helyzetet hallva a karjait a mellkasa előtt fonva össze nézte váltott pillantással a párost. Néha ő is egy vasvillát dugott volna Howard seggébe, de soha nem tartotta magát agresszív embernek, azonban Brian megérdemelte volna olykor, hogy helyretegyék. Nem kicsit. És ha Jude Cowen le is nyomott a fickó torkán egy baszódj meg kártyalapot, Felix türelmesebb volt vele.
- Ugyanazon indokok miatt sem, ahogy egy csecsemőt sem lövünk ki a Holdra, hogy megnézzük, túléli-e azt. Nem elég erős és ellenálló a szervezete - a példa valójában igen nyers volt, ám hatásos, mert szinte láttam, hogy Howardnál kőomlásként esett le mindaz, amibe oda nem értően kezdett bele. Jude szavaira megmerevedtem, és ha nem az ajtó mellett álltam volna, akkor minden bizonnyal a saját lábamban esek el. Ehelyett csak bennszoruló levegővel nyeltem egyet, ujjaimmal kaparva végig az anyagon is.
- Az is egy megoldás, persze - gondolkodott el Felix. - Ha egészségesek lennének és mondjuk az anyja nem fogadná el a csikót, ne adj isten elpusztulna, még az is egy lehetőség szokott lenni, hogy egy nem rég ellett kancával párosítjuk össze, hátha elfogadja az új csikót. Viszont ez most, ilyen helyzetben kockázatos lenne - miközben beszélt az állatorvos, lassan fordultam meg a férfiak felé, mert Jude döntéseit nagyon nem értettem és nem is értettem ezzel az egészet egyet. Csendes, magányos agonizálás jelei mutatkoztak meg az arcomon, mégsem szóltam egy szót sem, csak kifújtam a bennrekedt levegőt hosszan. Zavartan elindultam a szék felé és felkapva róla az ételtartót leereszkedtem rá magamba roskadva.
- A tejporok és tejpótlók segíthetnek Pandorának, ameddig meggyógyulnak mindketten - öleltem magamhoz a dobozt, mintha egy plüsst szorongatnék. Akaratlanul is sikerült közbeszólnom megint. - előfordulhat, hogy felpuffad tőle és az is, hogy hígabb lesz... - meredtem magam elé, mert otthon volt már ilyenhez szerencsénk. Apát mindig szétstresszelték azok az ellések, ahol vagy a kanca pusztult el, vagy nem fogadta el az újszülött kiscsikót.
- Konyhanyelven, ha fosni fog, akkor abba kell hagynunk a tápszeres etetést - Felix és a lényegretörő megfogalmazása. Feszélyezetten pillantottam el felé, hogy ilyen szavakat használt, de jobb volt, mert én biztos, hogy nem mondok ki ilyeneket... - Viszont Cora nem fog tudni annyit foglalkozni a csikóval, mint amennyire szüksége van Pandorának. A foglalkozások ideje alatt nem teheti meg, hogy a gyerekeket magukra hagyja, csak mert a csikónak ennie kell. Paul jelenléte szükséges lesz - feszülten mozdultam meg a széken. A pillantásommal a padlót bámultam mereven. Felix kiállt értem, bármikor szembement bárkivel, ha jogosnak látta, és neki egy egész lovardányi lovat kellett felügyelnie. Ő sem priorizálhatta száz százalékban Jude lovait.
- Az utolsó foglalkozások után viszont tudok jönni... - tettem hozzá bizonytalanul, felajánlva magam, mert hogy őszinte legyek, már nem tudtam, hogy Jude mit szeretne tőlem.. odaadja a munkát, aztán elveszi és szétzilálja az egész tervezésem, hogy utána megint engem kössön a csikójához.Brian arcán az értetlenség jelei látszódtak. Tudtam, hogy a kis zabszem a fenekében járt, hogy kérdezzen és közbeavatkozzon, mert láthatóan ő is összezavarodott ettől a Paul-Cora helyzettől. Megértettem.
Jude Cowen! Mit szeretnél tőlem?

Az elmúlt pár napban kevés emberrel osztottam meg a gondolataimat, de úgy magamat is, mint társaság. A kötelező körökön kívül a kórházban és az otthonom négy fala között tengettem az időmet és megpróbáltam nem jobban szétesni a kelleténél. Az apámat gyakrabban látogattam, na nem éppen azért, mert erre lett volna szüksége, hanem nekem kellett a biztonságos közeg. Mallorie halála rányomta a pecsétet a hangulatomra és minden egyes mozzanatomra is. A lakás üregen kongott nélküle a cuccait még el sem pakoltam, csak a hálóból szedtem össze. A párnámon éreztem a samponja illatát, amihez aztán az agyam hozzácsatolta az utolsó emlékképet és a mosdóban kötöttem ki. Szürreális volt egy élőt összehasonlítani egy nem élővel. Mindkettőt láttam és egyből az anyám jutott eszembe. Nála talán a második verzió jobban festett, mert nem püffedt fel a szeme alatti terület, csak szimplán úgy nézett ki, mintha aludt volna. Senki más nem látta rajtam kívül még Sawyer sem. Apa az én reakciómból indult ki. Lemerevedtem és három napig csak feküdtem az ágyamban, de enni és aludni is képtelen voltam. Örökre belém vésődött a búcsú és az anyám földi porhüvelye eltűnni látszott. A gyászfolyamat nem egyszerű és sokan nem is értik meg, hogy mi megy végbe egy adott személyben. Nem mindenki sír, van aki némán jajveszékel, akad olyan is, aki lefagy és megmarad abban a pillanatban. Valahol a kettő között lavíroztam, de tennem kellett a dolgomat. A fiamról állandóan új információk érkeztek, de még nem álltam készen rá, hogy a kezembe vegyem őt. Elképzelni se tudtam volna, hogy ne törjem össze. Aprócska volt és esetlen…és a sírása a mellkasomba ékelődött. Nem közelítettem meg, tisztes távolságból figyeltem a rezdüléseit és a nyöszörgő könyörgéseit. Egyértelműen az anyjára hasonlított és ezt már nem igazán tudtam feldolgozni. Megfordult bennem az is, hogy odaadom Lorie húgának, vagy elindítom az örökbefogadási folyamatot, mert nem voltam biztos benne, hogy vállalom az apaságot. Milyen áron kellett szülővé válnom? Nem is éreztem kötődést iránta és mégis napjában többször fordultam meg a koraszülött osztályon. A nővérek kedvesek és előzékenyek voltak, az orvosok tapintatosak. Nem emeltem vádat a szülész ellen sem, pedig első felindultságomban benne volt az is a pakliban. Mennyi minden történt alig pár nap leforgása alatt. Még most is ezen kattogok, amikor apa felhozza az anyámat. Legszívesebben az arcába üvölteném, hogy azt a szajhát előttem ne emlegesse, de visszafogom a dühömet és csendesen felelgetek neki. Miért éppen rá emlékszik? Nem értem az apámat. Hogyan is szerethetett egy olyan nőt, aki három gyermekét vette a semmibe? A fiai nem számítottak, de apa mindig azt mondta, hogy szeret minket, csak éppen nem tudja kimutatni jól. Mekkora hazugságok voltak akkoriban, de az apámat tiszteltem annyira, hogy elfogadjam a véleményét. Mallorie csak futólag kerül szóba és továbbagyalnék a történteken, de megszólal a telefonom. A Kensingtonból keresnek a lovak állapota miatt. Hirtelen bontanám a vonalat, de nem jó hír, ha a kicsivel is gond van. Senerity a másik aggodalmam, de még ott van a másik két lovam is, akik nem kerültek szóba. Győzködőm Brian-t, hogy ne kelljen személyesen is odamennem, de nem úszom meg a találkozást. Az állatorvossal kell egyeztetnem és ha nem lenne elég pofátlan, akkor megjegyzi az anyagi részét is. Mondjuk úgy, hogy nem vagyok jó kedvemben, amikor az egyik ápolóra hagyom az apámat és felpattanok a motorra, hogy a lovardához menjek. Kerültem a forró kását és nem is engedélyeztem az agyamnak, hogy felhozza Cora nevét. Nem hiányzott egy újabb bonyodalom. Brian már lohol is előre és látom az arcán, hogy fontoskodni akar. Nem értem, hogy miért nem váltották le még, mert az biztos, hogy nem a lovak miatt van itt, csakis a pénz mozgatja. A sisakom még a kezemben van, amikor eligazít. Ketten is várnak ránk és persze, hogy Cora az egyik közülük. Felixet már ismertem, de még nem sokszor beszélgettem vele. Kezet fogunk és a lényegre térve kérem ki a véleményét. Egészen higgadtan kezelem eleinte a históriát, de Brian folytonos beleszólása és Cora tárgyilagos „ fel akarok szívódni’ viselkedése kezd idegesíteni. Megértem, hogy kerülni akar, mert megbántottam az érzéseit, de miért nem tud professzionálisan reagálni vagy viselkedni a közelemben? Akkora kérés, hogy nézzen a szemembe? Mindenhol van, és mégis sehol. Néha a pillantásom felé téved, de nem méltatom szóra a magatartását.
- Írásban is megegyeztünk. A szerződés az irodámban van, de most nincs időm arra, hogy elmenjek érte. – foglalom össze röviden a válaszomat, és az állatorvos felé sandítok miközben megindulunk a lovak irányába is.
- Ez a legrosszabb forgatókönyv gondolom. – fejtem ki a gondolatomat és megállok egy fél pillanatra. – Mi a helyzet a másik két lovammal? Ők is a közelben voltak és mégsem kapták el? – kérdezem érdeklődve, de biztosan megkezdődött akkor időben az elkülönítés, ahogyan az előbb is elhangzott már. Elkezdődik az ötletelés, hogy mi lenne a jó a kancának meg a csikónak. A gyógyszeres kezelés csak a felnőtt példányoknál jöhetett szóba, és én sem tartottam volna helyesnek, ha Pandora máris szintetikus anyagot kap. Cora a párbeszédünk alatt a lovakhoz sétál, ugyan nem feltűnő, de mégis eltereli a figyelmemet az alakja nyomon követése. Kezd elmérgesedni a helyzet, mert Brian olyasmit hoz fel, amire már nem tudok érdemben felelni. Mindenkinek van egy nézőpontja és nekem is. A kérésem pofonegyszerű, át kell csoportosítani az itt dolgozókat, ha Pandora manuális etetést igényel. Nem látok ebben semmi kivetnivalót, de úgy tűnik, hogy csak én gondolom így. A terapeuta nem bírja ki és rábök a lényegi fogalomra. Mi van akkor, ha a kicsi gyomra nem bírja a tápszerezést.
- Akkor éhen marad? – teszem fel a költői kérdést. Kezd bosszantani Felix beleszólása és ez a Paul felemlegetése, de Brian sem bírja ki és közelebb jön hozzánk. Hiába küldtem el percekkel ezelőtt. Kifújom az eddig bent tartott levegőt és most durran el igazán az agyam.
- Nem úgy van, hogy Önök vannak értem és nem fordítva? Én fizetem a szolgáltatást és most korántsem érdekel, hogy Ms. Fraser-nek van-e extra órája vagy sem, ha Pandora éhes, akkor etetni kell. Paul…nem is láttam még a fickót itt. – látom, hogy az állatorvos megszólalna, de intek a kezemmel, hogy még nem végeztem.
- Tudják mit…pár napon belül elutazom Kolumbiába és nincs időm ilyenekre. Én vagyok a fizető fél, de…ebben az esetben felveszek még egy embert Pandora etetésére, hívatok még egy állatorvost saját kontóra, hogy ellássa a lovakat, aztán, ha szállítható állapotba kerülnek a lovak, akkor felbontom a szerződést a Kensingtonnal és mind a négyet átviszem máshova. Kurvára leszarom, hogy kinek mi a feladata itt….Senerity hozott elég vendéget, de ha ez kell a lovardának, leszarom. Jelentkezem a részletekkel. – kapom fel a sisakomat és megindulok a motorom irányába.
- Mr. Cowen… - hallom a hátam mögül a kétségbeesett kiabálását Mr. Howardnak, de eszem ágában sincs megállni. Én vagyok, aki fizet, és ezért el is várhatok dolgokat.

Tudom, hogy többet foglalkoztam azzal a témával, amivel nem kellett volna, mint azt egészségesnek mondhatnánk a helyzetet teljesen ismerve. Jobban ragaszkodtam, többet szerettem volna adni és olyan helyzetbe kerültem, mintha a karácsonyfa köré szögesdrótot húztak volna, csak hogy a kisgyermek ne érhesse el a tűlevelek zöldjét. A kínlódásom sajnos meglátszott abban is, hogy az étvágytalansg győzedelmeskedett a mindennapjaimban, s a gondolataimat nem tudtam annyira a fontosabb napi teendőim köré csoportosítani, amit tudtam, hogy Felix látott, a gyanakvó, olykor atyáskodó pillantásával azonban nem akartam és nem is tudtam mit kezdeni eleinte. Mintha a bátyám lett volna, nem csak egy munkatárs vagy barát és vele tényleg képes voltam olyan témákról is beszélgetni, ami ritkaságszámba ment mostanában. A felesége is úgy fogadott évekkel ezelőtt, mintha egész létezésem során abban a családban nőttem volna fel és javarészt ők is tehettek arról, hogy New Yorkot is az otthonomnak tekintettem.
Az eltelt napokban viszont többször kételkedtem abban, hogy jó helyen lennék és az amúgy is olykor ingatag lábakon álló önbizalmam többszörösen is csorbát szenvedett, amivel nem tudtam kihez fordulni, amiről nem tudtam senkivel sem beszélni. Az állandó idegeskedés, s az eltitkolt aggódás és törődés pedig felemésztette minden szabadon, egyedül töltött pillanatomat, s még akkor is badarságokon pörgött a fejem, amikor az ujjaim közt a könyv lapjai várták volna, hogy faljam a sorokat, hogy abban a történetben létezzek egy kicsit. Meg kellett volna nyugodnom, hogy már nem kell azon izgulnom, vajon odaérek-e a kicsikhez, hiszen minden nehezítő körülménytől megfosztott egyszeriben egy férfi... örülnöm kellett volna a hirtelen fellépő változásnak. Annak, hogy nem kellett vért izzadnom, hogy egy olyan feladatot is vállaljak, ami világ életemben csak elúszott mellettem, ahol nem voltak bizonytalansági tényezők vagy esetlegesen bekövetkező kudarcok. A Pandora körüli munkálatok megvonása nyugalmat kellett volna, hogy előidézzen bennem.
Nem kívántam jobban beleszólni a férfiak társalgásába, mert egyelőre nem tudtam megítélni, hogy Jude mire hogyan reagálna, de csak-csak sikerült közbeékelnem egy-egy hozzászólást, amikor úgy éreztem, hogy több magyarázatra lesz szükség. Az egy dolog, hogy Felix velem már szinte fél mondatokban is képes volt kommunikálni, de néha, ha túl sok információt akart volna közölni, tudtam, hogy néhány lényegi információ felett képes volt elsiklani. Az ügyvéd felé óvatosabban közelítettem, legalábbis a figyelmemmel, mert nem akartam megkérdőjelezendő témát szolgáltatni Brian felé, sem azt nem akartam nála elérni, hogy túlságosan sok kérdés merüljön fel nála. Mert ítélkezni, kombinálni és ezernyi kérdésre képes volt, de arra nem, hogy az emberi tényezőt is előtérbe állítsa. Sokszor.. nehéz volt vele dolgozni, amikor mindannyian csak számok voltunk neki,  de valójában mióta a Kensington élén álló pozíciót tölti be, azóta nem csak a lovarda forgalma növekedett, de több a lovunk is, a mecénásokkal egyetemben. Ha nem lennének ennyire ellentétei egymással Jude-dal, egy másik életben minden bizonnyal üzlettársakká is válhattak volna.
Felix bólintott a szerződéssel kapcsolatos helyzetre, s nem is firtatta többet, s még mielőtt megszólalhatott volna Jude másik két ló állapotával kapcsolatban, a megtorpanás kellős közepén sikerült a szemeibe nézve beszélnem. Miért ennyire istentelenül kékek mindig? Miért nem lehetne barna? Miért nem lehetne szemtelen?!
- Az influenza leginkább az egy-három év közötti lovakat fertőzi meg, és az utóbbi hetekben sem Szilaj, sem Hópehely nem volt versenyen - soha nem gondoltam azt, hogy lenne ideálom.. s mégis tőle elég volt egy pillantás, hogy tudjam, azokat a szemeket soha nem tudnám teljesen megszokni. Összeszedtem magam hirtelen, mielőtt még tátott szájjal figyeltem volna a férfit. Zavartan elnéztem róla. - Nem közvetlenül egymás mellett van amúgy sem a boxuk... de náluk még nem jelentkeztek a fertőzés jelei. Teljesen ideális fizikai állapotban vannak, oltottak is - Felix pedig mint aki vizsgáztatott volna, csak bólintott bölcsen a szavaimra, s most nem fűzött hozzá semmit sem, mert felesleges volt, hogy orvosi szempontból is megközelítsük ezt a témát, vagy hogy többször biztosítsunk mindenkit arról, mindent és mindenkit is megfigyelünk. Ennek ellenére mégis olyan információk kerülnek napvilágra, amihez én kevés vagyok - vagy legalábbis nem teljesen a szakterületem, ám világ életemben lovak mellett nőttem fel, kislányként is már ott voltam, ahol nem kellett volna, de az állandó láb alatt levés kifizetődött. Sokszor csak elég volt hallgatóznom, figyelnem, fülelnem és olyan tudást tártak elém, amit egyébként nem nekem céloztak. Ahelyett, hogy részt vettem volna a Felix-Jude-féle társalgásban, valamelyest kivontam magam belőle, hogy előbb a lovakra nézzek rá, aztán pedig leüljek. Csendben, magányos. A periférián, de csak nem bírtam ki és közbekotyogtam. Biztosítottam az ügyvédet arról, hogy nem fog éhenhalni a kicsi, mert minden bizonnyal valamit úgyis ki fogunk találni és Pandora sokkal fontosabb volt, mint azt sokan gondolták volna jelen helyzetben.
A szóbeli adok-kapok viszont egyáltalán nem tetszett, főleg, hogy felettem ítélkezett szinte mindenki, s kínosan ügyelve arra, hogy csak ne rontsak a helyzeten szólaltam meg, de Jude-ból kitörő viharos indulatra nem voltam felkészülve. Megrökönyödve, megszeppenve pislantottam, s közbe sem mertem szólni, de minden egyes újabb szava ostorcsapásként érte el a tudatomat. Lesütöttem a pillantásom, ahogy elviharzott előttem is, még a lábaimat is a szék alá húztam, hogy aztán a szemben lévő fakapura nézzek hosszan.
Brian azonnal Jude után szegődött, mint egy ájtatos pincsi, és csak azt vettem észre, ahogy Felix megáll előttem. Összerezzentem a két cipője orra láttán, attól meg még inkább, ahogy kihúzta a kezemből az ételtartót.
- Mindig ilyen? - érdeklődött. Tudtam, hogy kire gondol. Briant mindketten ismertük.
- Olykor.. - a tapasztalat ezt mondatta.
- Sajnálom, Cora.. túl messzire mentem - Howard tesz róla, ha elveszítjük Jude-ot és a négy lovat, akkor Felixnek ez legyen az utolsó munkahelye állatorvosként. Ezt is mindketten tudtuk. Fáradtan megdörzsöltem a szemeimet, felegyenesedve pedig egy szomorú mosollyal megsimítottam az állatorvos felkarját, hogy aztán magára hagyjam. Sietős léptekkel indultam meg, s nem is kellett sok idő ahhoz, hogy utolérjem a rossz kondiban lévő Briant, a karja után nyúlva pördítettem magam felé, Jude-nak háttal.
- Hagyd! Brian, kérlek! - néztem a szemeibe a lehető legkomolyabban.
- De elúszik egy csomó pénzünk! Utána kell mennem! - akadékoskodott, bólintottam.
- Maradj itt! Csak most az egyszer, kérlek, Brian! - továbbra is a szemeit figyeltem. Annyira be volt feszülve az egész ember, hogy attól féltem, rosszul lesz és összeesik nekem. - Kérlek! - ismételtem meg lassan, de a pillantásom már a távolodó ügyvéd után kutattak, s mielőtt még válaszolhatott volna, kikerülve őt futásnak eredtem Jude után, akit majdnem a kapunál értem utol, elfutva mellette előtte fordultam vele szembe hirtelen, stabil lábakkal állva meg, ha ő is lefékezett előttem. Ha nem, akkor a lendületétől megbillenve kapaszkodtam meg a felkarjában, de ha nem sikerült, akkor akkorát estem előtte, mintha egész életemben azt gyakoroltam volna. Bárhogy is volt, miután egyenesbe kerültem, a szemeibe néztem hosszan, nem kiállva az útjából.
- Állj meg! Jude, kérlek?! - fojtott volt a hangom, mert a vezetéknevén kellett volna szólítanom őt hivatalos helyeken. Senki nem volt a közelünkben, aki hallott volna, de jobb volt biztosra menni. S mielőtt még meggondolhattam volna magam, a tenyerem automatikusan a mellkasára csúszott az ingére, ahol a bőrdzsekije nyitottan hagyta azt. - Nem mehetsz el így, ezt a bombát ledobva mindenki elé - elvontam róla a kezem, mielőtt még ő kényszerített volna rá. - Nem értem a döntéseid... a legutóbb még azt akartad, hogy ne foglalkozzak Pandorával. Mi változott azóta? - a hangom óvatos volt, érdeklődő és legfőképpen csendes. Az ujjaimat tétován összefűztem az ölem környékén, de most.. csakis Jude-ot figyeltem. A szemeit.. az arcvonásait bűntudattal a szemeimben. - Ne menj el - elhalón ejtettem ki ezt a három szót.

Az utolsó porcikám kívánta, hogy ma megjelenjek a Kensingtonban. Napokkal ezelőtt megfogadtam, hogy csak a szükséges teendőkkel foglalkozom, de az élet mindig felülírja az elképzeléseket. Az apámnál akartam maradni, mondjuk nem estek jól a szavai, de megnyugtatott a közelsége a tragikus események fényében. Mallorie halála kivette belőlem a tartalékokat is, és kezdtem lecsúszni azon a bizonyos lejtőn. Néha már nem a józan ész vezetett, csak a nyerési vágy, vagy szimplán a kikapcsolódás lehetősége. Utáltam a valóságban lenni, de még nem ittam eleget ahhoz, hogy kiüssem magamat, másodszor meg felelősséggel tartoztam az ügyfeleimért, a családomért és a fiamért is. Ízlelgettem a szó jelentését, de idegennek hatott a fejemben is. A gyerekem megszületett és mégsem éreztem azt, hogy az enyém lenne. Meglátogattam a kötelességem vitt oda, de addig már nem merészkedtem el, hogy meg is fogjam őt. A picike testet látva és a jajveszékelést hallgatva mindig ugyanoda kötöttem ki…nem leszek jó apa. Mit adhatnék neki, amit más nem? Az anyját megöltem és még azt sem tudtam elérni, hogy őt ne mérgezzék meg. A feje tetejére állt az életem és nem tetszett, hogy elveszítettem az irányítást felette. Hajtogathattam volna azt, hogy ennek nem így kellett volna lennie, de azzal megint a startra léptem volna vissza. A lakás üres volt és lehangolóan csendes. Megfordult a fejemben az is, hogy túl sok emlék köt oda és jó lenne túladni rajta. Mallorie temetése a nyakamon volt és el se tudtam képzelni, hogy felszállok a gépre…magánreptetést fizettem azért, hogy épségben landoljon Kolumbiában. Vele fogok tartani és bármennyire is bizarr legyen, de szembe kell néznem azzal, hogy mit vettem el tőle. A szabadságra sóvárgott, én meg négy fal közé zárva kínoztam őt. Undorodtam a régi énemtől, ezért is szerettem volna elmenni egy kicsit a kaszinóba délután, de jött ez a hívás. Serenity és Pandora is betegek. Na ne már, hogy valami összejöjjön nekem. Chang lova sokat ér, és a kicsinek is szüksége van az anyjára. Még az hiányzik, hogy valami bajuk essen. Motorra pattanok az idősek otthona után és meg sem állok a lovardáig.
A tiszteletemre többen is megjelennek köztük a terapeuta. Cora Fraser látványa egyszerre korbácsol fel és taglóz le. Nem kerestem őt, és mondhatni kerültem is a kórházi találkozó óta. Nem tudtam volna mit mondani neki és nem voltam a helyzet magaslatán se. Brian Howard persze átveszi a szót és ha nem is egyből az anyagiakra hegyezi ki a lényeget, de mégis eljut oda, ahová ő akar. Felixet már nem először látom, de még hivatalosan nem lettünk bemutatva egymásnak. A munkájával semmi bajom és tőle kérdezem meg, hogy miféle kórság támadta meg a lovakat. A gyanakvásomat aztán kérdések váltják fel mialatt Cora a háttérben meghúzódva követi a hármasunkat. Az istállóktól kicsit távolabb jövünk, mert el lettek kerítve. Nem hozom fel, hogy mennyire zavaró ez, és aztán kiderül az is, hogy Chang elfelejtett valamit. Meg fogom találni a férget és kiverem belőle a maradék szuszt is. Nem ajánlom neki, hogy élőben jelenjen meg, mert nem vállalok felelősséget a testi épsége miatt. Örülhet annak, hogy nem nyomtam fel a rendőrségnél a kiskorúakat veszélyeztető játéka miatt. Corának nem kell tudnia arról sem, hogy az anyja milyen kapcsolatban állt azzal a ki sem mondom, hogy mivel. A fogát kente rá, kár, hogy az én védelmem alatt állt a hétvége alatt….remélem észbe véste a kínai, hogy az utolsó beszélgetésünk nem ajánlat volt, hanem burkolt fenyegetés, ha a közelébe mer menni. Aztán ahogyan haladunk előre a beszélgetésben szóba jön a lány is. Cora nem lesz elég a lovak mellé, mert órákat tart és kell egy újabb ember…valami Paul. Mit érdekel az engem, hogy ki az a málészájú? Elgurul a gyógyszerem és végre kieresztem a hangomat is. A címzettek jól értelmezik, mert Howard szeme kidülled, Cora lesápad és Felix is szótlan marad. Gyűlölöm, ha meg akarják nekem mondani, hogy mit kellene csinálnom és fogadjam el a felajánlást is. A szolgáltatásért fizetek nem is keveset. Elég legyen a játékból! Csapot-papot hagyok ott és megindulok a parkoló felé. Jobban teszi a kis seggbenyaló, ha nem követ, mert a torkának ugrom. A hátam mögött hallom a sietős lépteket, de nem fordulok meg. Howard aztán az ördögnek is nevezhet, mert ma átlépett egy nem túl kellemes határt. Leszarom már komolyan, hogy egyeseknek milyen az életük. Engem megkérdeztek, hogy felkészültem a szingli szülőségre? Felkavarom a cipőmmel a port is, ahogyan egy árny suhan el mellettem. A mérgem visz előre és a kezemet nyújtom ki, amikor valaki belekapaszkodik. Egy ideig húzom magammal, mire realizálom, hogy Cora az. Nem sokon múlik, hogy ne essen el, amikor intenzíven lefékezek.
- Megőrültél?! – förmedek rá és most a kezemet is kinyújtom, hogy egyenesben tartsam a nőt.
- Simán el is üthettelek volna. – fakadok ki a kezeimet széttárva. Nem tudom, hogy mi vette rá, hogy utánam jöjjön, de talán nem a legalkalmasabb időpont volt ez. A keze a mellkasomra siklik. Már ettől a kis érintéstől is a tarkómig bizsergek, de szólni nem szólok. Villámokat szórnak a kékjeim és az ő pillantásába akasztom az enyémet is.
- Miért tartoznék bárkinek is magyarázattal? – emelkedik meg a hangom, de aztán lehiggasztom magamat és eltekintek róla. Okosan teszi, hogy hátrál egy lépést, de a feszengése megint feléleszti a belsőmben a kételyt.
- Félsz tőlem Cora? – teszem fel a kérdést, mert egyértelművé tettem neki a kórházban, ha távol tartja magát tőlem, akkor jár a legjobban, most mégis ott csillog a szemében a szomorúság. Miért kell úgy néznie rám, mint valami kibaszott talányra?
- Megtehetem, hogy elmegyek és bontom a szerződést is a Kensingtonnal. Nem tartozom semmivel ennek a nyavalyás csapatnak. – sóhajtok egyet és végre megint ránézek.
- Pandorának olyan emberre van szüksége, aki mellett biztonságban van, ha már az anyja nem etetheti. Mi közöm van nekem Paulhoz? Benne nem bízok meg úgy, mint benned. – mutatok rá és fújtatok egyet.
- Mit vársz tőlem? Bízzak meg Howardban? Ha nem foglalkozol a kicsivel, akkor elviszem. Nincs más út. Nem lesz időm arra, hogy idejárjak. Három nap múlva elutazok Bogotába. – függesztem közénk a nyilvánvaló tényeket.
- Paul nem felel meg az elvárásaimnak, és ha már kemény pénzeket hagyok itt, azt akarom, ami szerintem jó és nem, ami szerintetek.  - nem tudom, hogy mi késztet a következő kérdésemre, de felteszem neki.
- Felix-szel is lefeküdtél, azért ennyire bizalmas a kapcsolatotok? – kérdezek rá és most közelebb is lépek hozzá, de nem érek a testéhez.

Az, hogy itt kerestem munkát, hogy életem nagy lehetőségeként éltem meg azt, hogy ebben a lovardában dolgozhattam és tehettem azért, hogy segíthessek beteg gyerekeken azokkal az állatokkal elvégezve a terápiát, akiket kicsi korom óta imádtam, maga volt a tökéletesség. Még ha gyakorta is kaptam azon magam, hogy túlságosan is kötődöm a kis betegeimhez, hogy túlságosan is szeretném, ha jobbra fordulna az életük és annyit tehettem értük, hogy ameddig velem voltak, egy amolyan burkot vontam köréjük. Szerettem volna, ha tudják, mellettem nem kellett visszafogniuk magukat, mellettem lehettek azok, akik voltak, miközben minden erőmmel igyekeztem őket felkészíteni a jövőre, abba az életbe, ami várt rájuk. Egyikükről sem kívántam lemondani, mert számomra ez nem csak egy egyszerű munka volt, hanem hivatás. Az egyik legbecsesebb hitvallás, amivel rendelkezhettem életem során, amire büszke lehettem, amivel a legtöbbet adhattam másoknak.
S pontosan emiatt nem élveztem a felettem és mellettem zajló ítélkezést és azt, hogy mindent eldöntöttek a férfiak anélkül, hogy nekem jogot adtak volna arra, elmondhassam, mit gondolok, hogy szeretném a jövőmet alakítani, mi az, amire nekem is szükségem lehet ebben az egész helyzetben. Magamba roskadtam végül, hanyagolva minden további gondolatot, ami én voltam, csak hogy ezt a három férfit nézzem magam körül, akik úgy csaptak össze a fejem felett, mintha háborúba indultak volna és ez nagyon nem tetszett. Ha lehet, világ életemben konfliktuskerülő voltam és rosszul esett a veszekedés, a hangosabb szó, mert minden egyes alkalommal képes voltam fel- és beáldozni magam másokért, úgy érezni, hogy minden baj okozója én voltam, hogy... hogy miért nem lehetett békésen elrendezni a dolgokat anélkül, hogy feszültség keverte volna fel az állóvizet. Az ujjaim az ételhordót tartalmazó zacskó anyagát morzsolták, jelezve az egyre növekvő feszültségemet, egészen addig, ameddig azt a bizonyos bombát Jude robbantotta ki. De tudtam, hogy mindaz, amivel ő érvelt jelenleg, az csak reakció volt és következmény mindarra, ami körülötte történt. Semmi sem volt rendben az életében, kezdve azzal, hogy a gyermeke koraszülött volt, a kicsi anyukája pedig életét vesztette azért, hogy a csöpp baba megszülethessen. S bármennyire is akartam neki segíteni, nem engedte, amit el kellett fogadnom és emelt fővel távozni a szeme elől mindazok után, hogy elvette az addig annyira tervezgetett munkámat is Pandorával, csak azért, hogy itt megint nekem adja hirtelen felindulásból. Hogy aztán pillanatokkal később megint megfoszthasson tőle. A gyomorgörcs éket vert bennem, úgy éreztem, hogy állandósuló rosszulléttel kell kelnem a jövőben. Reményvesztetten néztem végig azt, ahogy Jude elvágtatott, Felix pedig csalódottá vált. Tudtam, hogy nem ezt akarta, nem így akarta és mielőtt még butaságot tett volna, rajtam volt a sor, hogy folytassam azt a káoszt, amibe a Jude-Felix-Brian hármas kezdett bele. Nem gondolkodtam, amikor az ügyvéd után vetettem magam és a határozott léptei ellenére igyekeztem őt utolérni, de arra végképp nem voltam felkészülve, hogy buldózerként magával rántson, ezért is kaptam a keze után, hogy együttes erővel maradjak talpon, hiszen tudtam, hogy ő képes megtartani, ő képes összekanalazni, ha arra volt szükség. Bármilyen állapotban is volt. Bármikor.
A számonkérésre lesütöttem a szemeimet, kényelmetlenné varázsolva a pillanatot is, s annak ellenére, hogy hagynom kellett volna, hogy elmenjen, hogy a dühét magával vigye, a tenyerem, s az ujjaim simultak pillanatokra a mellkasára. Ugyanúgy, ahogy hetekkel korábban a kórházban, amikor azt kérte, vigyem magammal a szívét. Nem tettem. Nem akartam neki még több fájdalmat okozni, s mielőtt még bármelyikünknek sok lett volna az érintésem, elhúzódtam tőle, hogy azt felváltsák a szavaim, de mindez visszájára sült el, s összerezzenve, ösztönösen kezdtem toporogni előtte.
- Nem! - a tekintetem rémülten villant, holott tényleg nem féltem tőle. - Csak.. nem mindig tudom, hogyan fogsz reagálni a közeledésemre - böktem ki úgy, mintha a világ összes bűnét magamra akartam volna húzni takaróként s az alatt eltűnni végleg, de mielőtt leragadtunk volna elé, folytattam a kérdéseimet, s mindazt a kusza belső vívódást, ami itt tartott mellette. Tudni akartam, megérteni őt és egy kicsit talán bele is látni. Őt látni és hallani. Mégis, ahogy az ítélkezése nyilvánvaló volt, a nyavalyás csapat kifejezésre fájdalom költözött az arcvonásaimra, mégsem futamodtam meg most tőle, igyekeztem őt figyelni. Jude logikáját és magyarázatát követni fejben, hogy megértsem, mit miért tesz és mond. Igen, ebben a helyzetben is és csak akkor rebbent meg a pillantásom, ahogy a három nap után esedékes utazásáról vallott.
- Én akartam foglalkozni a lovaddal! Otthon még anyával is Pandora tréningjéről beszéltünk, kikértem a véleményét és voltak terveim vele. Anya tervezte, hogy ide fog jönni, csak hogy lássa a lovat a két szemével is, hogy tudjon nekem segíteni, de nem tudok alkalmazkodni úgy, hogy egyszer azt mondod, szeretnél engem, utána úgy robbantod ki alólam a házat is és elutasítasz minden téren, hogy aztán meg közöld, ha én nem veszem át teljes mértékben a ló gondozását, megint elmész... - megremegett a hangom, a feszültség egyáltalán nem távozott  testemből, amire reagált a szervezetem. - Hogy lehetnék biztos abban, hogy három nap múlva nem gondolod meg megint magad velem kapcsolatban Pandora esetén? - nem bírtam magamban tartani a bizonytalanságom, mert nem csak hogy egy jabb lépcsőfok, hanem hatalmas kihívás is volt számomra, hogy olyasmivel foglalkozzak, amit addig soha nem akart tőlem senki sem. Amihez úgy éreztem világ életemben, hogy kevés voltam. - Tudod, hogy soha nem bíznám rá a lovad olyanra, akit úgy érzem, nem ismerek, még akkor sem, ha nekem nem lehet közöm Pandorához.. Paul remek gondozó, több, mint húsz éve dolgozik itt... - gyengült el a hangom, mert úgy éreztem, hogy muszáj voltam róla is jó szót mondani Jude-nak. Csak hogy tudja, érezze, nem voltam felelőtlen. Már épp a nyelvemen volt, hogy elmondjam neki és bevalljam, elbizonytalanít. Elgyengít. Az őrületbe kerget és mégis gyűlölöm, amikor semmibe vesz. A pillanatot viszont nem az zúzta porrá, ahogy közelebb lépett, hanem a kérdése, amit Felixről akart tudni.
Azt hiszem, hogy egy pillanatig csak meredtem rá, amit felváltott a megaláztatás és a megbántottság érzése is. Nem akartam hinni a fülemnek, de nem is voltam képes megmaradni a közelében, reszketeg levegőt sajtolva a tüdőmbe pakoltam a csípőmre a kezeimet és úgy martam bele a ruhámba, a bőrömbe, mintha meg akartam volna szabadulni a saját bőrömtől egy lépésnyi távolságra Jude-tól. Igyekeztem nem megint sírva fakadni előtte, mert a feltételezése is borzalmas volt.
- Felix házas és van két gyereke - böktem ki a döbbenettől, távolinak tűnő hangon. - Te tényleg azt hiszed, hogy bárkivel és akárkivel képes vagyok együtt lenni? - még soha, egyetlen egyszer sem feltételeztek rólam ilyet. Ha nyeltem is, a sav és az epe azonnal visszavonulót fújt és a torkomban dobogó szívvel próbáltam nem szánalmas látványt nyújtani. - Azt gondolod, hogy képes lennék egy házasságot vagy kapcsolatot tönkretenni csak azért, hogy nekem jó legyen egy kis ideig? Hogy tudnék bárki szemébe is nézni? Nehogy azt hidd, hogy nem volt miattad bűntudatom, amikor kiderült, van valakid! Az istenért, Sawyer kocsijában annyira szégyelltem magam és ha nem jössz utánam a lakásában, ha nem hívsz félre... soha nem tudtam volna a szemedbe nézni aztán! - szipogtam halkan, fejemet is rázva a feltételezéstől is. - Tényleg ezt gondolod rólam, Jude?! - a lemondó, kételkedő szomorúság marta a torkom és fullánkként ékelődött a tudatomba. Levegőre volt szükségem, ezért is fordítottam Jude-nak hátat és indultam meg a kocsim felé, elhomályosodó tekintettel a könnyeimtől.

Túlságosan feszült és ingerült voltam már az indulás előtt is, de ezt tetézték a lovarda dolgozói és ezek között volt a terapeuta is. Corával bonyolult kapcsolatot ápoltam és a kórházban egyfajta lezárást adtam ennek a lendületnek is, de ugye nem minden esetben én írom a forgatókönyvet. A munkát elvettem tőle, mert nem szerettem volna jobban belemélyülni a személyiségébe. Pandorának tökéletes lett volna és valahol legbelül én is tudom, hogy nekem is lett volna még dolgom vele, de Mallorie halála felülírta a történetünket. A bűntudat mardosott, hogy lefeküdtem vele és eddig még hasonlót sem tapasztaltam. Lorie mély sebet okozott, de még annál is nagyobbat a hirtelen távozása. A fiammal maradtam minden segítség nélkül. Az apámhoz nem fordulhattam, a két öcsém azt sem tudta, hogy mi fán terem a gyereknevelés. A női modell hiánya most érződött igazán rajtam. A mindig tökéletesen beszélő és döntő férfit a dacos kisfiú váltotta fel. A felpaprikázott hangulatomon azt sem segít sokat, hogy keresztül akarják húzni a számításaimat. Partner voltam az első tíz percben, de valahol a két érdek nem találkozott. A sértettség beszélt belőlem, és az égvilágért sem mondtam volna ki, hogy leszarom a múltban kiejtett mondataimat, ha most Corát tettem meg a beteg csikó mellé. Milyen elven változtattam meg a döntésemet? Okot sem kellett volna adnom. Paul nem jelent meg személyesen, Felix az állatorvos volt szóval nem várhatta el senki tőle, hogy a munkáján kívül még etessen is, de aztán az igazi indok az lett volna, hogy a nőn kívül nem bíztam meg úgy senki munkájában. A Kensington remek helyen szerepelt az amerikai lovardák tekintetében, de most valahogyan nem éreztem a támogatást. Nekem kell megoldanom, hogy a csikót etessék? Brian Howard most is csak a pénzt látta az egész üzletben és a hányinger kerülgetett. Az anyagiak érdekeltek a legkevésbé, mert igenis a lovak miatt jöttem el. Más tulajdonosokkal szemben én gyakran tettem tiszteletemet a négylábúaknál, magam vittem ki őket terepre, ha az időm engedte. Most ennek szűkében voltam a közelgő temetés végett és akkor még szembejön az akaratommal ez a mihaszna. Elegem lett és pontot szerettem volna tenni az ügy végére. Kerítek állatorvost és gondozót is egy blikk alatt, aztán elviszem a lovaimat egy másik helyre. A veszteség már nem izgatott és a legjobban a barna nő húzott fel, hogy nem állt ki mellettem azonnal. Megfordult a fejemben, hogy külön elbeszélgetek vele, de talán olyasmiket mondtam volna, amit később megbánok. A parkoló felé veszem az irányt és a hátam mögött hagyom a megszeppent triót. Az én dolgom itt befejeződött, jobb elfoglaltságom is akad, mintsem a veszekedés imitálása. A lépteim gyorsak és határozottak, de még így sem sikerül teljesen egyedül maradnom. A motoromat se érem el, mert valaki az alkaromba kapaszkodik belé és majdnem elsodrom a lendületemmel. Másodpercek alatt realizálom, hogy Cora az. Rárivallok, hogy mégis mit képzel, de aztán megállásra kényszerít. A háttérben ott a tüdejét kiköpő főnöke is…mennyire kétszínű a pasas, hogy őt küldte utánam. Hatással tud lenni rám, de korántsem biztos, hogy most jó lenne keverni az érzéseket a munkával.
A személyeskedés és az érintése annyiban nyomják fel a vérnyomásomat, hogy a pulzusom megemelkedik és a szívverésem is rendszertelen ütemben kezd el verni. Mégsem távolodik el és kénytelen vagyok feltenni neki a kérdést. Nem fél tőlem? Nem okoztam még elegendő kárt benne, hogy elkerüljön? A válasza is ezt erősíti bennem, csak megszeppen, de nem szalad el. Istenem Cora miért álldogálsz előttem és nézel úgy rám, mintha a világodat válthatnám meg? Egyetlen pillanatra gyengülök el és a hangom éléből is visszaveszek, de a tervemről nem mondok le.
- Úgy ahogyan te az enyémekre. Kiszámíthatatlan vagy és megfejthetetlen. – mélyedek bele a szemébe és megengedem neki, hogy a fájdalmam mögé lásson, amikor magyarázatot adok neki. A főnökének nem tettem volna meg, talán még el is ütöm a motorommal, ha a közelembe merészkedik.
- Nincs garancia arra, hogy nem gondolom meg magam. Az őrületbe kergetsz. – felelek neki összeszorított fogakkal és most megragadom a kezét.
- A fenébe is, de szerinted én nem a poklot éltem meg az elmúlt két hétben? Itt vagyok most is, pedig az apámnál lenne a helyem. Milyen bizonyíték kell Cora? – rántom közelebb a mellkasomhoz, de aztán le is higgadok, mert ennek semmi értelme. Egyetlen nőnek sem fogok kifogásokat keresni, vagy elszámolót tartani.
- Dolgozhat itt akármennyi ideje, akkor sem megy Pandora közelébe. A kicsinek anyapótlóra van szüksége és nem egy férfi gondozóra. Olyan sérülékeny Serenity nélkül, és azt is harc árán értem el, hogy maradhasson. Pont te nem érted meg őt? – fakadok ki, de ügyelek rá, hogy ez a beszélgetés kettőnk között maradjon. Felix megint szóba kerül és az agyamat dobom el tőle. Kiszalad a számon a kérdés nem tudom visszaszívni a szavakat. Végig se kell gondolnom, hogy tudjam…hibáztam. A szavait a csalódottság itatja át és bennem is feléled a bűntudat. Nem így kellett volna letámadnom, de már azt sem tudom, hogy kiben bízhatok meg. A könnyek ott csillognak a szeme sarkában, amikor elfordul és megindul az autója felé.
- Cora várj… - ütemesebb tempót diktálok és gyorsabb is vagyok nála, amikor elkapom a kezét és magam felé fordítom.
- Nem akartalak megbántani és tételeztem ezt rólad…csak túlságosan közel állsz hozzá. A vaknak is feltűnne, hogy felnézel rá és a bizalmasod. Ami köztünk történt… - nyelek egy nagyot. Ki kellene megint mondanom, hogy bűn volt. Mallorie az élő példa rá, hogy nem szabadna vonzódnia hozzám. Nem fogta fel, hogy mit veszíthet, ha a közelemben marad.
- Túl sokan sérülnek miattam. Mallorie halott. Nem kötődhetsz hozzám értsd meg…sérülni fogsz. – pillantok a szemei közé, és veszek egy mély sóhajt.
- Azt akarom, hogy te vigyázz Pandorára, amíg távol leszek. Fogalmam sincs, hogy mi fog történni Bogotában. Lorie családja…mindegy. Nem tudok most mindenre figyelni és szétesik az életem Cora. Kell valaki… - fejezném be, de akkor egy kocsi kanyarodik be a parkolóba. A kékjeimet rávezetem és még mondanék valamit, de eleresztem.
- Micsoda kellemes meglepetés. – Michael Storm száll ki a kocsiból és széles mosollyal az arcán közelít meg bennünket.
- Istenem…történt valami? – hol egyikünkre, hol a másikunkra tekint.
- Semmi Mich…csak rossz nap. A lovak betegek. – sóhajtok egyet és most el is távolodom Corától.
- Serenity is? Chang ezért hívott hatszor? – néz rám, aztán a nőre.

we love these melodies

Sosem rettentem vissza attól, ha még többet kellett adnom, ha teljes mértékben a munkámnak, a hivatásomnak kellett szentelnem magam és gyakorta az sem tántorított el az ügyes-bajos dolgaimtól, hogy a pihenésre kevesebb időm maradt. A két héttel ezelőtt történtek fényében úgy éreztem, nem szabad gondolkodnom, nem szabad agyalnom mások döntésein és ha ezt képes is voltam fejben eldönteni, a testem makacsul engedelmeskedett a ki nem mondott idegességemnek, aminek köszönhetően sokszor az ételekre rá sem tudtam nézni. Nem esett jól egy-egy falat és ha választani lehetett volna, akkor minden bizonnyal teán éltem volna csak, amit imádtam fogyasztani bármelyik évszakban is jártunk. A férfiak közti hangulat, a felpaprikázott és hirtelen váltások sem a könnyű döntést hirdették magukban, ami teljes mértékben összezavart. Jude fennakadása és a két héttel ezelőtti döntésének felülírása, Felix makacs elhatározása, Brian pedig csakis banknak tekintette Jude-ot, ahogy minket pedig olyan embereknek, akiket lehetett pótolni, akik nem értek neki többet, mint neki dolgozó egyéneket, akiket úgy dobálhatott - szerinte - ahogy kedve tartotta.
A zűrzavar lassan-lassan értetlenségbe torkollt nálam és Jude elviharzó sziluettje ösztökélt arra, hogy muszáj vagyok én is megszólalni, elmondani, hogy valójában mit gondolok, mert úgy éreztem, fuldoklom a ki nem mondott igazságban és nem akartam válaszok nélkül maradni, most az egyszer nem akartam hagyni, hogy megint eltávolodjon. Hogy megint csak ő mondja ki azt, mit is gondol. Hogy az ő idegessége átvándoroljon rám és anélkül kövessem, hogy meghallgatna. A gyrors döntésem értelmében vetettem magam utána, csak arra nem voltam felkészülve, hogy egy tanknyi erővel szembesülök, majdhogynem elveszítve az amúgy is ingatag lábakon álló egyensúlyérzékemmel, ha róla volt szó. Jude mellett semmi sem volt egyszerű, semmi sem ment könnyedén. Volt alkalom, amikor tartottam tőle, a követező lépéseitől, azonban most nem rettentem el tőle. Már nem akartam minden áron távol kerülni és ezt jelezve is neki böktem ki mégis a bizonytalan érzéseimet vele kapcsolatban, de a kapott válaszra elképedten pillantottam a szemeibe. Mégis hogy érti, hogy kiszámíthatatlan vagyok? Miért akarna megfejteni? Nem gondoltam magam bonyolultnak, sőt, nehéz esetnek sem, mégis belelovalltam magam a saját szavaimba és a gondolatmenetembe, hogy ráboríthassak minden elbizonytalanodást, kételyemet magammal, vele kapcsolatban, Pandoráról. Talán a kérdéseimben egy kevés kényszerítés is rejlett, de az biztos, hogy válaszokat szerettem volna kapni, ami biztossá teszi a döntést, amit nem lehet megmásítani, mégis ugyanazt kaptam. Instabil jövőt, ahol Jude kénye-kedve szerint változhat a munkám, az életem, a felelősségi köröm.
- Tessék? Ezt hogy érted? - zavartan akartam hátrálni egyet, ahogy kiejtette a száján azt, hogy az őrületbe kergettem és talán ez volt az a pont, amikor megrettentem.. Mégis hogy érezheti ugyanazokat nálam, mint amit én vele? Miért mond ilyeneket? Miért mondja ki a gondolataimat? Amennyire én akartam az előbb érinteni, most ő kapta el a karom és annál fogva beszélt tovább. A szívem heves dobbanásait követve elnyíló ajkakkal pillantottam rá ismételten, de a szavaira a bűntudat újult erővel rántott magával, Jude pedig engem vont közelebb. A pillantásom az ajkát fixírozta, mégsem mertem megmozdulni előtte, mert tudtam, hogy akkor megérinteném. A kezem felnyúlt volna az arcához, az ujjaim gyengén simítottak végig állának vonalán és azt is tudtam, hogy a köztünk alig feszülő távolságot még inkább le akartam volna küzdeni. Nem értettem magamat, ez pedig borzasztóan zavart. Nem kellett volna ezt éreznem, mert az elmúlt két hétben távolabb nem is kerülhettünk volna egymástól. Igaza volt. Sokkal nagyobb fájdalommal kellett szembenéznie teljesen egyedül. Hatalmasat nyeltem, az orromon át vett levegővel a férfi kölnijének illatát is magamba engedtem. Túlságosan közel volt. Túlságosan valóságos volt. Úgy éreztem, hogy reszketek a közelében. El kellett volna távolodnom. Legalább egy lépést, s kínlódva, talán csak pár centivel növeltem meg a távolságot, de valahogy nehezemre esett ellépni mellőle.
- Sajnálom, hogy elszakítottunk az édesapádtól. Nem tudom, hogy Brian miért rángatott ide, de tudnod kell, hogy mi - a lovarda munkatársaimra gondoltam, akik mindig is lelkiismeretesen végezték a munkájukat. - .. mindent megteszünk a lovakért - Ameddig az emberek képesek elmondani, hogy mi fáj, hol fáj, addig az állatok teljesen védtelenek és a gondozóiktól függnek, hogy felismerjük-e rajtuk a problémák eredetét, hogy látjuk-e a megváltozó kedvüket, hangulatukat és észrevesszük-e, ha betegek. Kiszolgáltatottak voltak mindannyian. - Tudom, hogy mit szeretnél elérni, azt is, hogy a kicsinek törődésre és támogatásra van szüksége. Mégis, ha úgy döntenél, hogy elviszed a lovakat máshova, tudnod kell róla, hogy Brian ki fog találni indokot, amiért Felixet hibáztathatja és emiatt a doki elveszítheti a munkáját. Nem miatta vagyunk még a lovardában, hanem egymás miatt - értettem ezt a dolgozókra. Akik Howard "keze alatt" dolgoztunk. Azzal is tisztában voltam, hogy Jude-ot nem tudom befolyásolni, a döntéseit mindig maga hozza meg, a maga feje után megy és olyan csökönyös, makacs férfi, amilyennel még soha nem találkoztam, de a Felixszel való felvetése ledöbbentett. Először szóhoz sem jutottam a vádjait meghallva, a következő pillanatban pedig azon kaptam magam, hogy a lelkembe gázolt, két talppal döngölt már csak a feltételezése is a földbe. A sértés olyan mély sebet szántott a lelkemben, amivle nem tudtam mit kezdeni és ennek hangot is adtam. Minél előbb el akartam tőle távolodni, hogy képes lehessek tiszta fejjel átgondolni az elmúlt hetek és hónapok köztünk történt eseményeit. Nem érdekelt, hogy utánam szólt, egyszerűen csak menni akartam, de az utánam nyúló karja, az, ahogy maga felé fordított... a könnyeimmel küszködtem, amik még nem gördültek ki. Reszketegen, megbántottan vettem egy mély levegőt. Nem tudtam a szemeibe nézni, mégis magára vonta a figyelmem.
- Mallorie-t a drogok és a függősége miatt veszítetted el, nem azért, mert szereted és közel került hozzád - szándékosan fogalmaztam így, a kíméletlen valóságot, még ha tudtam, hogy ezzel meg is fogom bántani. Tudnia kellett erről. Két héttel ezelőtt azt a szeretetet és szerelmet  vágta a fejemhez és megértettem, hogy minden, ami történt köztünk addig, véget ért azon az estén. Elfogadtam, azt hiszem. Nem, ez hazugság! Ki akartam mondani, hogy kedveltem őt. Hogy azt hiszem, már elkezdtem kötődni hozzá. Érdekelt a hogyléte. Érdekelt a boldogsága, az érzései, a gondolatai, mégsem tudtam kibökni ezt, pedig a lehető legtermészetesebb érzés volt, amit egy ember érezhet a másik iránt, ha kedveli. Ha elindultak egy úton. - Rád ki vigyáz, ha egyedül érzed magad? Ha te sérülsz? - tettem fel inkább ezeket a kérdéseket, s ahogy felvezette azt, hogy bármi megtörténhet vele Kolumbiában, azt hiszem, ez az érzés velem maradt. Zavartan pillantottam el róla, mert nem értettem, itt mire is gondolhat ténylegesen, de az biztos, hogy nem kedvezett az aggódó énemnek. Még akkor is őt néztem, amikor a hátam mögött bekanyarodó autó hangja zavart bele a csendbe, lemondóan sóhajtva csak fel, lehorgasztva a fejem. Jude két hete elküldött. Nem kellett volna beleavatkoznom az életébe, nem kellett volna aggódnom érte. Nem kellett volna éreznem sem semmit iránta. Az ismerős idegenre pillantottam inkább, aki most is kifogástalanul öltözött, a talpig úriember énje pedig ismételten magabiztosságot tükrözött. Az arcomra erőltettem egy gyenge mosolyt, ahogy felnéztem a hórihorgas alakjára, helyettem pedig Jude megint csak eltávolodott. Hagytam. Beszélnünk kell. Nyugodtabb környezetben. Tisztázni mindazt, ami köztünk van vagy volt.
- Mr. Storm! - ennyire futotta csak, a kérdésére bólintottam. - Egyelőre csak a csikó és az anyja mutatnak influenzás jeleket, elkülönítette őket az állatorvos - Michael kezet nyújtott Jude felé, nekem pedig esélyem sem volt kitérni a kézcsók elől, amelyre felhúzta a karom. A pillantása égető volt, mintha a lelkembe akart volna látni, Jude-ra is így nézett?
- Értem. Előfordulhat, hogy Brian egy kissé eltúlozza a dolgokat? - nézett rám Mr. Storm, ami előfordulhatott, leginkább azért, mert mióta itt dolgoztam, soha nem láttam Howardot lovak közelében, inkább egy hintalovat tudtam volna elképzelni a birtokában.
- Előfordulhat. Mr. Cowent is sürgősen ide kérette - pillantottam el Jude irányába. Nem tudtam, Brian hogy érte el nála, hogy azonnal jöjjön a lovardába.
- Hmm.. Chang New Yorkban van. Téged nem keresett még? - rólam a pillantása az ügyvédre irányult. Hosszabban nézte meg magának. - Rosszul festesz. Munka? - érdeklődött tőle, nem kertelve.

Kifogásolható viselkedés, vagy éppen nem arra a Jude-ra jellemző ez a kilengés, akit a legtöbben ismernek. A higgadtság egy olyan előny tud lenni, amivel az ellenséget is sarokba tudod szorítani. A fékezhetetlen düh belül lappang és csak olykor engedek teret neki, mert az irányítás az én kezemben van. Hetekkel ezelőtt még azt hittem, hogy jól csinálom, amit teszek, de időközben rá kellett döbbennem, hogy mennyire elfuserált vagyok. Mallorie halála kizökkentett a megszokott ritmusomból és most abban sem lehettem biztos, hogy nem ölök meg valakit az utcán. A szerencsejáték beszippantott és talán ott eresztettem ki igazán a gőzt. Verekedni nem voltam hetek óta, de most annyira vágytam rá, hogy behúzzak valakinek, hogy félő volt meg is lépem. A lovardás hívás nem a legjobbkor jött. Nem akartam itt lenni, de a lovak állapota engem is aggasztott. Nem voltam szívtelen férfi, aki csak a versenyekben és a pénzben méri az állatokat. Szerettem őket és különleges kapocs fűzött mindegyikhez. A lovas életmód kiemelt a tömegből és egy másik látásmódot biztosított. Rachel mellett tanultam meg, hogy mit jelent a hatalom. A nagyapám is ügyvéd volt, szerette a lovakat is, de az apámnál ez szakadékot hozott. Akadtak dolgok melyben a nagyszüleimre ütöttem. A nagyfater volt hasonló kaliberű, mint én. Apa sokszor mondta nekem, hogy rossz évtizedben láttam meg a napvilágot. A gengszterek idejében lett volna a helyem…bár ha tudta volna, hogy ez nemcsak vicc. Sokrétű munkát végeztem, de szimpatizáltam a sötét oldallal is. Nem mindenben voltam tisztességes, de ezeket nem osztottam meg a szüleimmel. Nem lett volna értelme és apa már amúgy sem emlékezett volna rá. Jobbnak láttam, ha megmaradok az ügyvéd fiának, aki segít a bevándorlóknak. Néha valóban elhittem, hogy jót teszek, de Lorie esete jól mutatta, hogy nem minden arany, ami fénylik. A függőség az egyik baj volt, a másik, hogy magamhoz láncoltam. Régen elengedhettem volna őt, zsarolnom sem kellett volna. Sawyer egyetlen alkalommal vetette fel, hogy gondoljam meg magamat, amikor rábíztam a nőt. Látta, hogy mennyire szenved, de akkor már késő volt. A közös gyerek felülmúlta a szabadulási vágyát. Pontosabban, ha engedtem volna, hogy abortuszra menjen, akkor semmi nem kötötte volna hozzám. Elkéstünk mind a ketten…és most ő halott volt, én meg tönkrementem. A Howard által felhozott piszkos anyagiak mozdítanak ki először a nyugodtnak nem mondható hangulatomból, aztán erre egy lapáttal rátesz az állatorvos is. Értem egy szinten, hogy Corát védelmezi, de ki a faszom ő, hogy megmondja mit tehetek meg a terapeutával? Nem képes megvédeni magát? Nagy eltérések vannak fejben, mert igenis képes kiállni magáért, sőt tud céda is lenni az ártatlan bárányka. Nem vetem fel senkinek, mert csak én tapasztalhattam meg, de Cora nem mindig az az érzékeny nő, mint akinek mutatja magát. A szívemben érzem, hogy leledzik benne egy másik énje is, aki arra vár, hogy kitörjön. Fojtogattam őt az irodában és meg sem rezzent. Nem menekült el, hanem élvezte. Felajzott, de nem tudattam vele, hogy mennyire sokat gondolok rá. A kórházban lezártnak tekintettem a kettőnk kapcsolatát, amíg ma rútul át nem ejtett a palánkon a sors. A lovarda elhagyásával fenyegetőzöm, de ez már nem légből kapott szöveg. Elhatározom, hogy így fogok tenni és meg is indulok kifelé, de a nő az utamat állja. Megint kettesben maradunk, igaz a távolban feltűnik a főnöke is. Kurvára nem izgat a pöcsfej, ha kell, akkor előtte tépem szét a közös szerződést.
- Nem mindegy? – kérdezek vissza, mert nincs kedvem a bennem lévő tsunamiról diskurálni.
- Nem igazán értelek sokszor. – fejtem ki bővebben, de már ez is túlmutat rajtam. Eleinte közel kerül hozzám, ahogyan fölé magasodom, de vissza is növesztem a közöttünk lévő távolságot.
- Ne sajnáld, mert nem te hívtál fel. Ha belegondolok azonban felesleges volt, mert úgy tűnik, hogy a személyzet sem tudja megoldani a kérésemet. – egyenesen a két szeme közé nézek, hogy vegye a lapot. Előfordulhat, hogy vele kapcsolatban mást érzek, de ettől még haragszom Felixre is. Nem mondhatnak nekem semmit, meg kell oldani és úgy, ahogyan én akarom.
- Megint ott tartunk, mint az első beszélgetésünkkor Cora. Ez üzlet és piszkos. Nem kell törődnöm mások életével, mert a túlélés nem arról szól, hogy valakit megszánsz. Felix jó állatorvos és találna máshol is munkát. – vonom meg a vállamat. Lehetek érzéketlen, de mióta kell, hogy érdekeljen mások megélhetési forrása. Nem szerettem, ha az emberekkel zsaroltak. Egy kicsit talán túllépem a határokat, amikor megsértem őt és hírbe hozom a férfival. Az egyik részem meg akarja bántani, de aztán észbe kapok és még sikerül elkapnom mielőtt eltűnne a szemem elől. A könnyek ott égnek a szeme sarkában és utálom, ha így látom a sírás szélén. Többször figyelmeztettem már, hogy nem én vagyok a megfelelő férfi, akire támaszkodnia kellene.
- Mallorie azért halott, mert engem szeretett és nem a drog okozta csak a vesztét. – szívem szerint az arcába üvölteném, de még így sem állok messze a valóságtól. A valómba mart azzal, hogy ezt ki merte mondani. Az a nő a gyenge pontom lett és ez már soha nem fog megváltozni.
- Rám nem kell vigyázni Cora. – suttogom neki és megállíthatatlanul fürkészem őt. Ott az a bizonyos ki nem mondott kérésem felé, hogy igen…szeretném, ha most valaki átölelne és elvinne a világ végére, de nem tehettem meg. Michael Storm éppen ekkor kanyarodik be az autójával és száll ki belőle. Nem tétlenkedve indul meg felénk. A kezemet nyújtom neki és Corát is illendően üdvözli.
- Howard mindent eltúloz, ha pénz kell. – mondom ki nyersen a véleményemet és a derekamra helyezem mindkét kezemet.
- Chang a városban van? – kérdezek vissza, mert azt hiszem, hogy rosszul hallottam. – Keresett, de bíztam benne, hogy nem lesz annyira hülye, hogy utánam jöjjön. – a fülem mellett elengedem Mich kérdését.
- Magánéleti. Nemsokára el kell utaznom Bogotába. – erre felkapja a fejét és fürkészően vizslat.
- Nos, mi lenne, ha leülnénk egy teára? Gyertek…van itt egy kellemes kávézó, ha az emlékeim nem csalnak. – hátba vereget és Corát is az épület felé tereli vissza.
- Mr. Howard nem tartunk igényt a társaságára. – Mich sokkal diplomatikusabb, mint én lettem volna, de még azért csúnyán végigmérem őt.
- Gyerekek…higgadjunk le, és mondjátok el, hogy mi történt itt. – kezd bele és már azon kapom magamat, hogy megyek fel a lépcsőn.
- Cora ma beszéltem az édesapjával…azt mondta, hogy pár napon belül a városba jön, nem is beszéltek erről? – ez most nekem is új információ, meg is állok egy pillanatra.

Nem hittem az ügyvédnek azt illetően, hogy én lennék kiismerhetetlen, megfejthetetlen, egy talány, mert a magam számára logikusan jártam el. Valóban, másabb személyiségek nem is lehettünk volna Jude-dal, mert én könnyedén kedveltem meg másokat. Jót akartam, egyfajta naiv jóindulattal éltem mindenki felé, s az volt a legfontosabb számomra, hogy mindenkivel jót cselekedjek, hogy mindenkinek segíthessek és egy kicsi könnyebbséget vigyek az életükbe, ha módom volt rá. Azt hiszem, hogy mindezt az önzetlenséget az öcsém betegsége generálta, mert bárhogy is volt, bármit is értem el az életben, számomra ő volt az első és a legfontosabb és érte bármit megtettem volna, ami csak erőmből kitelik. Függetlenül a közénk ékeldő távolságtól, mert a szívem érte is dobbant minden alkalommal. Visszatérve a jelenre, az elképesztő helyzetbe és párbeszédhez, nem értettem Jude-ot és igyekeztem olyan kérdést feltenni neki, amiből megtudhattam, mire gondolt akkor, amikor azt mondta, az őrületbe kergettem. Az én olvasatomban tudtam, hogy mit jelentett: többször gondoltam rá, mint kellett volna. Többször vettem a kezembe a telefonom az eltelt két hétben, amíg nem láttam, mint kellett volna, csak hogy a telefonszámát beírva azon morfondírozzak, felhívjam-e. Jogom van-e keresni, amikor ő mereven elhatárolódott tőlem. Amikor ő nem kért belőlem azok után, hogy elküldött. Mégis kapva kaptam az alkalmon, hogy megtudakoljam, hogy érti azt, amit kimondott, mert.. szerettem volna, annyira szerettem volna, ha megkönnyíteni nekem azt, ami a nyelvem hegyén volt. Amit be akartam neki vallani és mégsem mertem. Mert... nem tudtam, hogy mire hogy reagál.. hogy melyik szavam vagy tettem zúzza nála porrá a pillanatot és ez pont az volt. Nem mindegy? - ez volt az a momentum, amikor visszahúzódott a bennem kitörni vágyó énem, aki bevall neki olyasmit, amit neki szántam. Feszülten tartottam vissza a lélegzetem és helyeztem át a testsúlyom egyik lábamról a másikra tétován, főleg akkor, amikor eltávolodott tőlem. Megint egy falat húzott kettőnk közé, amin nem tudtam áthatolni. Egyedül maradtam ismét, s inkább eltereltem a saját gondolataimat is, csak hogy Jude az apjáról beszéljen és arról, hogy a mi hibánkból nem ott volt, ahol kellett lennie. Miért éri el minden pillanatban, hogy hibásnak gondoljam magam? Hogy azt érezzem mindenről én tehetek?
- Sajnálom - mint a csigák, akik visszabújnak a házukba, amikor veszélyt érzékelnek, olyanná váltam. Értettem, hogy mire gondolt. Hogy nem úgy látom a dolgokat, ahogyan ő és nem jó az, amit teszek. Felsóhajtottam halkan, lassú bólintással tudomásul véve a hallottakat. Nem értek az üzlethez. Nem menthetek meg mindenkit és nem lehet mindenkinek könnyebb az élete. Felesleges még csak próbálkoznom is. Megint ugyanoda lyukadtunk ki, mint ami a sushi bárban történt beszélgetésünk is predesztinált. Csakhogy.. akkor még nem ismertem őt. Akkor még nem jelentett semmit. Megnyalva az ajkaimat fordítottam el róla a tekintetem és időztem el a lovarda még belátható területén a tekintetemmel.
- Természetesen igazad van. Mindenki képes megélni a jég hátán is, ha arról van szó. Nem kell foglalkoznod másokkal, valóban - a hangom csendes volt, belenyugvó, elfogadó. Nem akartam vele sem dacolni, sem ellentmondani neki. Egyszerűen csak elfogadtam, hogy mi ketten tényleg és határozottan mások voltunk. Engedtem azt is, hogy a kettőnk közé hirtelen felrántott távolság ott maradjon köztünk, s ha lehet, akkor ezt fizikálisan is elősegítettem annyival, hogy elhátráltam tőle annyira, hogy az ne legyen neki zavaró. Hogy ne kelljen a közelemben maradnia. Tudtam, hogy hibázok. Tudtam, hogy őszintébbnek kellett volna lennem és elmondani neki mindazt, ami bennem okozta a zavaros érzelmi vihart, azt a káoszt, amivel egyedül nem tudtam mit kezdeni. Igen, befolyásolt a jelenléte. Az is, hogy nem láttam és az, hogy többet gondoltam bele mindabba, ami történt, mint amit valójában jelentett az Jude-nak. Malloriet illetően is más véleményen voltunk, de leginkább amiatt, hogy Jude magát hibáztatta azért, amiért mások sérülnek, pedig mindenki felnőtt volt, elsősorban magáért felelős, a saját döntéseiért. A szerelemben nem lehet meghalni, ha csak az érzelmi vonulatot nézzük és mindezt sikerült is megfogalmaznom. Talán túlságosan nyersen és objektíven, ahogy én nem ismertem az édesanyát, a Jude által szeretett nőt..
- Nem okolhatod mindig magad mások döntéseiért - mert a drogot Lorie választotta. Az édesanyja választotta, s ezen választásokért nem az ügyvéd felelt. Ahogy azért sem, hogy köztünk is történt az, ami. Ha nem akartam volna őt, ha nem éreztem volna, hogy szükségem volt rá azokban a pillanatokban, ha nem akartam volna érezni a közelségét, mondhattam volna nemet. Elmenekülhettem volna előle és mégsem tettem. Ahogy most is hagyhattam volna, hogy kisétáljon a lovarda területéről. Az életemből ugyanolyan hurrikánként, ahogy bele is csöppent. - Mindenkire kell vigyázni, Jude. Még rád is, még ha nem is érzed azt, hogy szükséged van másokra. Még ha nem is gondolod, hogy jól esne neked - halk voltam, mégis érthető, de a rámenősség hiányzott a szavaimból. Egyszerűen csak kimondtam azt, amit gondoltam róla. És ahelyett, hogy leléptem volna a köztünk lévő távolságot, az arcomon megjelenő lágy mosolyt a szomorúság árnyékolta be. Vajon ugyanolyan kiszolgáltatottnak érezte magát akkor, mint amikor én veszítettem el a babákat? Nem tudtam... megint csak visszaköszönt az, hogy nem tudtam, hogyan reagál rám. Ahogy ő sem, én rá miképp reflektálok. Még jócskán ezek a gondolatok foglalkoztatnak, amikor Mr. Storm jelenik meg és felkavarja az amúgy sem állóvizet körülöttünk. Össze kellett magamat szednem és úgy reagálni rá, ahogy azt megérdemelte. Úriember volt, olyan férfi, akit még Jude is tisztelt, s a beszélgetésük azon részéből kivontam magam, amely nem tartozott rám valójában. Azon kaptam magam, hogy engedve az idősebb úrnak megindultam vissza, az épület felé, szófogadó kislányként, csak hogy a légzésemre figyeljek. Arra, hogy ne szerencsétlenkedjek, de a lépcsőn feltett kérdésére megakaszt a mozdulatban. Már az is furcsa, hogy Michael itt van. Sosem láttam még őt a Kensington területén.
- Nem mondta. Édesanyámmal beszéltem, ő jelezte még hetekkel korábban, hogy ellátogat a városba, de akkor ezek szerint apa beelőzi őt - mosolyodtam el hirtelen.
- Ó! Beatrice Pandora miatt érkezne? Bevallom, szívesen találkoznék az édesanyjával is - jegyezte meg hirtelen. Anyuval mindenki szívesebben találkozott volna. A mai napig szemrevaló, tüzes nő volt, aki mindenhol magára vonta a figyelmet, bárhol is jelent meg.
- Igen, kikértem a segítségét a csikóval kapcsolatban, amikor hazalátogattam - újra megindultam, hogy ne a lépcsőn érjen minket utol a záróra, Mr. Storm pedig Jude vállára pakolta a kezét és beterelte az épületbe utánam.
- Ez egy remek gondolat. Volt kitől örökölnie a tehetségét, Miss Fraser - mosolygott rám nyugtatóan. - Remélem William hoz whiskyt. Megígérte. Jude, meg kell kóstolnod, mindig ódákat zeng a skót csodáról, amit az idősebb Fraser birtokáról emel el - nevette el magát öblös hangon, a szemeiben pedig csintalan pimaszság jelezte, hogy a mai napig imád nagyokat nevetni - és ezek szerint apával inni. - Szóval.. áruljátok el, miért is fújunk most Mr. Howardra? - érdeklődött, már-már közönyösen, az említett pedig a távolban megtorpant, ahogy meghallotta a nevét. Pedig már majdnem sikerült, hogy az irodája magányában eltűnjön és elkerüljük a totális felfordulást.
- Mr. Storm! Ha megenged... - hirtelen csattogott vissza felénk, ujját a levegőben feltartva jelezte, hogy szót kérne.
- Cora! Na végre! - a kávézó alig fél óra múlva zárt, Beth mégis mosolyogva biccentett felénk. - Üdvözlöm önöket! - fülig érő mosollyal köszöntötte Mr. Stone-t és Jude-ot. - Csüccsenjenek le. A legnagyobb asztal megfelelne? - mutatott el a sarok felé, ahol a kárpitozott, kényelmes, hívogató ülőgarnitúra helyezkedett el. A körülöttem sereglő férfiakra pillantottam bizonytalanul, ám megadva magam becsúsztam a sarokba, az ölembe húzva a rojtos sarkú, puha és meleg párnát is, megvárva, hogy mindenki, akinek kellett, leüljön. Michael illően üdvözölte Betht, aki elkuncogta magát a kézcsókra, némi pirulással karöltve, de a legfeltűnőbb az volt, ahogy Jude-ot szemrevételezte, elégedetten pislantott felém. Beharaptam az ajkam is, igyekeztem nem megérteni azt, ahogy reagált és minden erőmmel azon voltam, hogy ne Jude visszajelzését figyeljem árgus szemekkel, hogy Beth jelenléte mit vált ki belőle.
- Brian, ha nem probléma, akkor most szeretnék a kisasszonnyal és az ügyvéd úrral beszélni. Utána ígérem, meglátogatom az irodájában - nézett türelmesen a toporgó Brian felé. Beth térült-fordult, az asztalra kerültek az étlapok is, az arcáról letörölhetetlenné vált a mosolya. Lopva pillantottam el Jude felé, tudva, hogy csak én éreztem magam pocsékul.
Biztos, hogy csak én?

Megint olyan helyzetben találom magamat, amit nem akarok átélni. Az érzések csak gyengítik az embert és azt sem tudja, hogy mi legyen a következő lépése, ha elborítják a kétségek. A napomat a legrövidebb beosztással éltem meg Lorie halála óta. Évek óta nem voltam szabadságon, de most kényszerpihenőre kellett küldenem a testemet és a lelkemet is. A régi gépezet, ami olajosan működött, most cserben hagyott és fogalmam se volt sokszor, hogy ki ez a Jude. Biztosan nem a régi énem, mert akkor felpofozott volna és azt mondta volna a szemembe, hogy elég volt a siránkozásból. Talpra kell állnom és folytatni az életet, mert a nő nem fog visszajönni. A gyerekem sorsáról se döntöttem még. Ki vagyok én? Képtelen egy értelmes döntést meghozni? Nap mint nap életek felett mondok ítéletet, ha a deportálásról van szó vagy éppen segítséget kérnek tőlem, hogy le tudjanak települni a vágyott országban. Amerika a lehetőségek tárházát jelentette a turisták és a bevándorlók szemében is, csak ezzel az a gond, hogy csak kevesen élvezhették a valódi előnyöket. Számtalan zöldkártyás házasságról tudtam, nem egy olyan helyről, ahol illegálisan dolgoztak, sőt belekóstolhattam az emberkereskedelembe is. Minden játszott ebben a körben, és mégis kényszernek éltem meg, ha a munkára gondoltam most. Az agyamban egyetlen ép sejt sem arra játszott, hogy logikai megoldásokkal rukkoljon elő. Sokszor révedt el a tekintetem és a múlton rágódtam, a bűneimen. Nem éreztem azt, hogy jól lennék és ma még az is befigyel, hogy a lovaim megbetegszenek. A baj csőstül jön, de egy picit várhatott volna az újabb problémahalmaz. Nem láttam ki a hivatalos papírok intézéséből. Nem olyan egyszerű elvitetni egy holttestet, főleg nem Kolumbiába. Minden követ meg kellett mozgatnom, hogy egyáltalán sínen legyen az ügy. A kapcsolatoknak hála azért lényegesen egyszerűbben ment, mint egy civilnek, de még nekem is voltak bejáratlan ösvényeim. A mai látogatás a lovardában csak az i-re a pont a rendetlen káoszomban. Brian Howard ma is az élen jár abban, hogy kicsinálja az idegrendszeremet, de aki mégis a legnagyobb fejtörést okozza az a terapeuta. Nem éppen a legszebb módon váltunk el a kórházban, de akkor úgy láttam jónak, ha nem bolygatjuk meg egymás lelkét, mert én nem viselném el, hogy még valakiért felelősséget vállaljak. A végét jártam a mostani erőmnek is, mert könnyedén borultam ki, ezt jól példázza a töketlen hozzáállás. Nem érdekel, hogy kinek lesz munkája és kinek nem, ha Pandora a kérdés. A kicsinek segítségre van szüksége. Lehetséges, hogy érzékenyen reagáltam le az eseményeket? Megtörténhet, de nem tetszik, hogy nem teljesülnek azonnal a kéréseim. Hozzá vagyok szokva, hogy minden gördülékenyen megy, de most még ez sem akar összejönni. A fenyegetőzésem részben valódi, és részben csak az idegesség mondatja velem. Meg tudom oldani, hogy felbéreljek egy másik gondozót a csikó mellé, sőt állatorvost is találok, de szükséges lépések ezek ahhoz, hogy felfogják itt én diktálom a feltételeket? Howard megint az anyagiakkal jön és ekkor látom át, hogy nincs értelme maradnom. El is indulok a kijárat felé, de Cora másképpen gondolja a távozásomat. Pár perccel később meg azon veszem észre magamat, hogy egy nem kívánt beszélgetés részese vagyok. Cora olyan kérdésekkel bombáz, amire nem is felelnék, de valahogyan mindig eléri, hogy kimondjam, amit érzek. Az őszinteség fontos nekem is, de ma nem igazán állok nyitottan az emberekhez. Apa kérdései is felzaklattak, na meg anya emlegetése nem a legjobbkor jött.
- Ne sajnáld, csak nem kell mindenkit megvédened. Mindenkit szeretsz meg úgy teszel, mintha csak a jó létezne. A valóság nem ilyen Cora és ezt már nem tudom másképpen elmondani neked. – visszavonulót fúj, már nem látom rajta, hogy mindenáron meg akarna kérdezni egy bizonyos dolgot. A kettőnk kapcsolata vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem egy kicsit bonyolult és magam sem tudom, hogy mit érzek iránta. Kedvelem-e? Talán…szépnek tartom? Nem. Gyönyörű nő, aki nem veszi észre, hogy milyen adottságokkal rendelkezik és mégis ami a legjobban megfogott benne…a színtiszta alázatos munka. Senkit nem láttam még úgy foglalkozni az állatokkal, mint őt. Talán ez hiányzott az anyámból és Mallorie-ból is. Nem tudom, mert soha nem fogom megfejteni a titkát.
- Lorie haza akart menni, de miattam maradt. – keserű epe ezt kimondani is, mert a torkomat mardossa az igazság. Meg is csuklik a hangom, mert róla aztán végképp nem óhajtok diskurálni. Még el sem temettem őt. A gyász nagyon alattomos indulatot és szeretetet kavar fel bennem.
- Én megvagyok… - erősködöm, de bent rekednek a szavak és Michael is a semmiből tűnik fel. Utoljára San Francisco-ban találkoztam vele. Az a hétvége sok mindent elindított bennem, és azóta még fel sem ébredtem. Most is álmodom csak? Kezet fogok az öreggel és mennék, ha nem tartana fel, de Mich soha nem engedi, hogy az enyém legyen az utolsó szó. Felnéztem rá és tiszteltem is a lovas körökben. Azon kevesek egyike volt, aki tisztességesen játszott és nem gázolt keresztül másokon, hogy előrébb jusson. Chang jelenléte a városban frusztrál, de ha lesz időm rá, akkor fel fogom keresni, hogy emlékeztessem az alkunkra. Cora anyjának az említése nem a legjobb, mert ha még ő is a városba jön, akkor nem lesz ember, aki a kínait távol tudja tartani a Fraser nőktől.
- Volt szerencsém már Williammel inni. – mosolyodom el és direkt kerülöm Cora tekintetét, mert nem tudhatta, hogy személyesen ismerem az apját. Sok mindenről fogalma sincs, de ez talán jobb is így. A kávézóhoz érve már fel is merül a probléma kiléte, de arra nincs idő, hogy a részletekbe belemenjünk. Beth egy kedves nőnek tűnik, aki nem veszi zokon, hogy záróra előtt toppanunk be. A pillantásom az asztal felé vándorol és ha a többiek elindulnak akkor a terapeuta mögé lépek és úgy követem őket. Az angol divatra hajazó berendezés miatt most közvetlenül a lány mellett foglalok helyet és Mich-et figyelem miközben a pincérnőt ostromolja. Beth ezután rám tekint és pajkosan végigmér. Elfojtok egy kedvetlen mosolyt és a kezemet Cora háta mögött igazítom el a kanapé háttámláján. Howard még mindig nem lépett le és kezdett nagyon idegesíteni a málészájú. Mich végül elküldi és hármasban maradunk az étlappal együtt. Felnyitom és a kezemet is előrehúzom Cora mögül, de még így is enyhén hozzáérek a hajához. Beleolvasok az első választékba, de egyértelmű, hogy valami erősebbre vágyom. Beth visszajön egy kis notesszal és kikérdez mindenkit, engem hagyva a legvégére.
- Nekem lesz egy Dalmore Port és csak jeget kérek mellé. – közlöm a rendelésemet, mert a tea nem az én italom.
- Na meséljetek mi történt? – csapja össze a két tenyerét az öreg, és ha már kell, akkor átveszem a szót.
- Ha nem kapom meg amit kértem a beteg lovak mellett, akkor itt hagyom a lovardát Mich. Tudod, hogy Chang már nem sokáig birtokolja Serenityt, mert átveszem tőle végleg. A megállapodásunk megszületett még odaát…és ahogyan bánt vele…esélye sincs visszakapni. – felelek egykedvűen és a jobbomat az asztal alá csúsztatom. Nem igazán vagyok tudatában annak, amit teszek….de a tenyerem rásiklik Cora combjára….ösztön, ugye?
- Jude…mindig is lobbanékony voltál…de mik azok a feltételek, hadd halljam én is. – mosolyodik el.
- Cora veszi át Pandora feladatait. Jól ért a lovakhoz és tudja mi kell a kicsinek. – jelentem ki határozottan mialatt az ujjaim jobban belemarnak a húsába.

Sosem szerettem úgy konfrontálódni másokkal, hogy annak huzamosabb ideig következményei legyenek. Eleinte, ameddig ismeretlen terepen mozogtam, nem ismertem ki sem a saját, sem mások határait, úgy fogalmaztam meg a felmerülő problémákat, hogy azt szelíden, a lehető legkevesebb érzelem nélküli megbeszéléssel pontot tehessünk arra a bizonyos i-re. Azzal viszont sosem tudtam azonosulni, ha a fejem felett ítélkeztek és úgy, hogy nekem beleszólásom sem volt igazából. Hazudnék, ha azt mondanám, Jude-dal gördülékeny kapcsolatom lett volna. Ritkaságszámba mentek a nyugodtabb pillanataink, amikor nem éreztem azt, hogy mindent elrontok mellette, kétballábas vagyok és ezekért szinte minden egyes alkalommal a nem tetszését is kifejezte. Aztán ott voltak azok a pillanatok, amikor azt a bizonyos felém felállított falát képes volt lejjebb engedni, s hagyni, hogy pillanatokra mögé láthassak. S talán ez volt a legnagyobb probléma, mert ezekhez  a momentumokhoz jobban kezdtem ragaszkodni és sokkal többször kerestem ezt a Jude-ot, mint azt, akinek csak a profit volt fontos és az, hogy csakis a saját malmára hajtsa a vizet önös érdekeket képviselve, ahol más munkája, élete, gondolatai mit sem számítottak neki. Felbolygatta az életemet, mióta személyesen is megismertem és annak ellenére, hogy talán vele beszéltem már a legtöbbet a munkámat/kis pácienseimet/munkatársakat leszámítva a szabadidőmben, mégsem tudtam rajta teljesen kiigazodni. Sok esetben nem tudtam azt, hogyan reagált rám, milyen lelkiállapotban volt, hogy el fog-e utasítani, vagy tudok tőle kérdezni, tudok-e vele beszélni úgy, hogy kiderítsem, szüksége volt-e segítségre anélkül, hogy azt kijelentette volna. Jude sosem kért volna sem tőlem, sem másoktól segítséget és ez nem azért van, mert a határtalan makacssság jellemezte volna csak, hanem a felnőtté válásának körülményei tették őt olyanná, amilyen ma is volt. Tudni szerettem volna, hogy most mivel kerültem szembe, s még így is bizonytalanság járt át. A hiábavaló küzdelem arra, hogy végre kimondja mit is gondolt, meghiúsult, s ezáltal én sem terveztem, hogy beavatom az én igazságomba, csak hogy megint eljussunk addig, nem tesz jót senkinek sem az, ha pozitív szeretnék lenni, segíteni mindenkinek, amire képes vagyok és amihez még van erőm. Erőtlenül engedtem a szavainak egy bólintással megspékelve, s úgy véltem, nem most van ideje közölnöm vele azt, hogy az én világom sem rózsaszín cukormáz.. Nem csak a boldogságból falatoztam életem során. A fenébe is, hiszen tudott az öcsémről.. és habár nem avattam be a betegségének minden részletébe, rettenetesen nagy küzdelem volt az mindenkinek a családban, hogy ne temessük el őt idő előtt.
A Lorie-val kapcsolatos dolgok, amint elhangzanak, láttam Jude-on, mennyire megviseli mindez és ez természetes volt. A testem automatikusan mozdult volna a férfi felé, mégis megálljt parancsolva magamnak maradtam ugyanolyan távolságra (?) tőle, s nem is akartam feltépni a be sem gyógyult sebeit azzal, hogy csakis az elhunyt anyáról beszélünk, annak viszont nem volt valóságalapja, hogy Jude csakis önmagát hibáztatta minden rosszért, ami az életében történt, amit igyekeztem is jelezni felé, de túlságosan közeli volt még a vesztesége, hogy objektíven szemlélje az életének történéseit, amit nem akartam elsietni. Nem akartam ráerőszakolni egy más érzést. Túl kellett esnie a gyász stációin a maga ritmusában, úgy, ahogy neki könnyebben ment. Mindezek ellenére az együttérzésem, az elgyengülésem automatikus volt, láthatta az arcvonásaimon, hogy támogatom, támogatnám őt.. hogy ott voltam, ha esetleg még többet szeretne megosztani anélkül, hogy erőltettem volna a témát.
- Rendben van... - nem hittem neki, hogy megvan. Hogy mindent tökéletesen kézben tart, de Jude döntése volt.. hogy mit enged és mit nem. Nem feltétlenül próbáltam volna őt megölelni idekint, Brian és Felix szeme előtt, s nem feltétlenül próbáltam volna őt győzködni arról, hogy ez egy ilyen időszak, de az biztos, hogy képes lettem volna őt megérinteni. Azok után is, hogy azzal vádolt, romantikus viszonyba bonyolódtam a munkatársammal.. Bocsánatot kért a képtelen vádak miatt. Mr. Stone érkezése éppolyan hirtelen, mint alkalmatlan, mégsem vonultam el, de leginkább amiatt, mert lehetőségem sem volt. A hirtelen pozícióváltásra csak annyival reagáltam, hogy sodródtam az árral a szüleim érkezéséről diskurálva. Michael ódákat zengett papa nem is olyan dugi-whiskey készletéről, ám a legmeglepőbb kijelentés Jude-tól érkezett: mely szerint édesapámmal már megitták a pertut. A pillantásom az ügyvédre vándorolt kérdőn-kíváncsian, de nem volt időm megkérdezni minderről. És azt hiszem, a helyzet sem volt ideális mindehhez, ezért ameddig ők beszélgettek, nekem sikerült ezen gondolkodnom, amiből Beth hangja rántott ki, mosolyogva néztem rá a lányra. Valóban rég volt már, hogy csak úgy megjelentem a kávézóban vele beszélgetni, az utóbbi napokban pedig ráadásul szinte mindenkit is kerültem, így esélye sem volt a stand up comedys előadásaira, amivel állandóan szórakoztatott. Imádtam a képtelen történeteit, de most sem ezek miatt vagyok itt, s ha már belekényszerítettek a helyzetbe, alkalmazkodva csúsztam be a sarokba, mégsem hagytak egyedül, mert Jude huppant le mellém, elfelejtettem még azt is, hogy egy picit arrébb csússzak. Mélyeket lélegezve foglaltam el az ujjaimat a párna rojtjainak simogatásával, tekergetésével és pödrésével is, miközben a karja mögém csúszott. A kalimpáló szívverésem mégis bizonyítéka volt annak, hogy felkavart már csak a közelségével is, főleg akkor, amikor a megmozduló felsőteste miatt a karja végigsúrolta a vállamat, felkaromat.. A belélegzett kölnie pedig..
- A szokásosat kérem, Beth - mosolyogtam fel rá, mert Michael és Jude is rám várt a rendeléssel.
- Tea és tej.. legyen benne most cukor? Édesítő? - érdeklődött mosolyogva, mire megráztam a fejem. Nem volt ezekre szükségem most. Mr. Stone dupla espressoja után Jude választása éles váltás volt, miközben a pillantásom az asztalon nyugvó alkarjára siklott. A csuklójára, a bőre alatt végigfutó, kirajzolódó erekre... Vissza kell fognom magam. Ennek így semmi értelme. Michael kérdése ekkor futott be, mire felpillantottam a férfi szemeibe, hogy aztán Jude profilját figyeljem egészen közelről, ahogy beavatta az idősebb férfit a mai nap történéseibe. Mintha természetes volna.. mintha tett volna már ilyet, mintha odakint arról beszéltünk volna, hogy melyikünk alszik a másiknál először... a karja eltűnt az asztal alá, ahol csak én láttam rá, Jude tenyere érte a combomat. Az ujjai rásimultak a nadrág-fedte bőrömre. Halkan szusszanva váltam mozdulatlanná, rámarkolva a még mindig ölemben szorongatott párna anyagára is, miközben lázas pillantással pillantottam körbe. Michael újabb kérdésére Jude szorítása egy elfulladó sóhajtásra késztetett, minden erőmmel azon voltam, hogy csak nehogy elvörösödjek erre, hogy ne jöjjek zavarba... mert mi van akkor, ha Mr. Stone soron következő kérdése az lesz, hogy mit művelünk az asztal alatt? Magam mellé húztam a párnát, így az ölembe csúszhatott mindkét kezem.
- Értem. Ezek szerint csakis a tréneri feladatkörök fogják kitenni a napját, Ms. Fraser? - érdeklődött tőlem most. A balom Jude kezéért nyúlt, míg a tenyerem az ő kézfejére simult feltűnésmentesen, hüvelykemmel végigcirógatva a combomat szorító bőrén, bütykein és ujjpercein is.
- Ha lehetőségem lesz rá és Pandora fizikai állapota is engedi a későbbiekben, akkor egy-egy foglalkozást is szeretnék besűríteni a napirendembe ismét. Viszont nem veszíthetjük el a csikót, a kezelése jelenleg a legfontosabb és ha ezt csak átrakott időpontokkal tudjuk megoldani, akkor természetesen igyekszem elnapolni őket, vagy helyettesítést kérni - nem mindenkinek volt szüksége rám, s a gyerekek közt csakis Hannah volt az, akinek a kezét nem szándékoztam elengedni. Jude tudta, hogy mennyire fontos a kicsi lelki békéje, a nyugodt napja pedig aranyat ért, akivel összefutott már az ügyvéd is futólag. Beth befutott a kért italokkal. A teasütemények csak a kávé és a tea mellé jártak, ráadásul egy kacsintás mellé elém csúsztatta azt az iszonyú guszta sajttortát is, amit minden egyes nap kívántam.
- Szóljanak, ha bármire szükségük lenne - Beth mosolyogva jött és ment, most vissza a pult mögé, és tudtam, hogy miattunk nem fog elmenni a záróránál, hanem tovább marad. Ameddig szükségünk lesz rá. Michael a szervírozás és a beszédem közben is többször pillantott rám, mint amire fel voltam készülve.
- Chang tud arról, hogy Serenityt is magadnak akarod? - ez a kérdés nem nekem szólt. És ha már itt tartottunk, ez még nekem is új információ volt. - Miben állapodtatok meg róla? - a sajttorta túlságosan is csábító volt.. ezért is csúsztam előrébb elhúztam a kezem a mellettem ülőről, csak azzal nem számoltam, hogy ezzel a combommal végigsúroltam Jude combját, és ha nem kapaszkodott belém még mindig, akkor a mozdulatommal a férfi ujjai is közelebb kerültek az ölemhez. Egyetlen másodpercre merevedtem meg, zavartan is elpillantva az ügyvéd felé. Mielőtt még túlságosan is nyilvánvaló lett volna, hogy mi történt, a tortaszelet közepét vágtam le a villával és vettem a számba a falatot. Talán így elterelem a figyelmem az érintésről, kiélvezve a süti selymességét is. - Csak azért kérdezem, mert évekkel ezelőtt próbáltam megvenni tőle, de semmi pénzért nem vált volna meg a kancától - a nyelvével csettintett is, látszott rajta, hogy bánja a nem megvalósult ügyletet a mai napig. Megköszörültem a torkom a második falat sütinél, és mielőtt félrenyeltem volna, mielőtt újra kell itt éleszteni, ittam két kortyot a még forró teából, amivel persze a nyelvemet sikerült leégetnem kicsit. Ha Michael nem lett volna itt, minden bizonnyal Jude kapta volna az első falat sajttortát. Esetleg kértem volna még egy villát, de így.. nem mertem felajánlani.

+16

Michael Strom és én már egy jó ideje munkakapcsolatban álltunk, de néha előfordult az is, hogy megosztottam a magánéletem fordulatait vele. Mallorie a családon belüli titok volt, róla egyáltalán nem tettem említést, mert féltettem és birtokolni akartam őt. Más dolgokban viszont szívesen egyeztettem az öreggel és néha már túlságosan azt éreztem, hogy a lelkembe lát. Nem tett megrovást semmiért, megesett, hogy kifejtette a véleményét, de sosem törekedett rá, hogy megváltoztassa a véleményemet. Rendkívüli ritkaságnak számított az ismeretségi köreimben, hogy valakire ennyire felnézzek. Az apám biztosan jóban lett volna vele, ha ismerik egymást. Néha nekem is jólesett, hogy nem kell a keménykezű üzletembert játszanom, de mégsem léptem át a bizalmi kör határait. Tudtam, hogy Michael a tisztességes körökben játszik és nekem sok esetben a kezem már ezen túlnyúlt. Kár lenne tagadni, hogy megvoltak a magam kapcsolatai, de ha két oldalra kellett volna állítanom a mérleget, akkor Vlagyimir lett volna a rossz oldal képviselője, Michael meg a jóé. A lovakkal nagyszerűen bánt, ő maga is képviselt nem is egyet, a tulajdonában legalább nyolc volt és nem beszéltem a nemzetközi versenyeken betöltött szerepéről. Ezen kör minden résztvevője ismerte őt, ahogyan Cora apukáját is. Szerencsére már találkoztam vele élőben, mielőtt a lányával ennyire szorosra húztam volna a nemlétező kapcsot, de William kicsit más személyiség volt, mint Michael. Saját ranch-ot üzemeltetni nem könnyű és egyfajta életforma is, amit irigyeltem. Szerettem a városban lakni és ügyvédként tevékenykedni, de a vidéki életnek is megvoltak a sajátosságai. A friss levegő, a kevés ember és nem utolsó sorban az állatok szeretete. Rachelnek a családja inkább pénzforrásként tekintett a patásokra, ezzel most nem azt mondom, hogy a tréner szívtelen dög lett volna, mert ő is szerette a lovakat, de másképpen állt hozzá a família is. A befektetések és az anyagi jólét zálogaként tartottak ennyi négylábút, természetes volt Rachelnek, hogy ebben helyezkedjen el. A szülei piszok arrogánsak voltak, de engem kedveltek. A lányuknak jobb jelöltet el sem tudtak volna képzelni, kár, hogy a lányukat nem látták ennyire objektíven és tisztán, mint én. A megcsalásról megvolt a véleményem és nem is igazán tértem el tőle. Mára csak élesebb határokat húztam és az érzelmi alapoknak is adtam egyfajta jelentőséget. Nem ott kezdődik egy kapcsolat vége, ha egy férfi vagy egy nő más ágyában köt ki. Szerintem az már mindennek a végét jelenti és erre csak mostanság döbbentem rá. A szex önmagában egy ösztön kielégítése, ami egy szinten megbocsátható lenne, de Rachel a legjobb barátommal feküdt le és azt vallotta akkoriban, hogy szerelmes lett Bastien-be. Meg tudtam volna tépni őt, de még időben mondtuk le az esküvőt, mert ha ez utána derül ki, már nem vagyok benne biztos, hogy elváltam volna. A papírok éles határt képeznek…mondhatnak engem szemétnek is, de ha már anyagilag is egy kasszán vagyunk, ott sok minden más is a tét. A vagyonomon nem szeretnék osztozkodni valami libával, aki csak végig arra hajtott, hogy több legyen neki. A mostani valómmal házassági szerződést íratnék, mert ezzel levédhetem saját magamat is. Nem gazdag családból származom, a szüleim kőkeményen…vagyis apám kőkeményen dolgozott értünk. A semmiből építettem fel a birodalmamat, a kapcsolataimat. Racheltől azért nem váltam volna el, mert nekem is voltak érdekeim a szerelmen kívül is. Lássuk be, de egy gazdag család sarja és ha már innen nézem a képletet, jó partinak számított. A lovardájuk szépen fejelt, forgathattam volna a vagyont. A múlton nem tudunk változtatni és sokkal jobb ez így, ahogy alakult. Megint a fejemben eltérek a tárgytól és nem a lovarda kávézója felé tartok, hanem a múltbéli döntéseimen rágódom. Michael felbukkanása tehet róla, de aztán észre is veszem, hogy a kezdeti dühöm kezd lankadni. Brian Howard valahol a hátunk mögött kullog, mi meg kérdések kereszttüzében vértezzük fel magunkat. Meglep, hogy Cora apja az Államokba jön, mert semmilyen nagyobb lovas eseményről nem tudok, de lehet üzlet is az indítékban. Feltárom a lánya előtt, hogy már találkoztam a szülőjével, de aztán a kínai kerül terítékre. A gyomromat is megforgatja az információ, hogy a városban van. A tudtára adtam, hogy nem fog jól járni, ha még egyszer keresztbe tesz nekem. A késelés már magában egy támadás volt, amiben, ha nem is volt benne a keze, de ebben nem lehettem biztos…még az ő birtokán történt az ominózus tragédia. Pár hét eltelt azóta és meg is nyugodtam, mert Sebastian-nak sem volt pofája felkeresni, jeleztem felé, hogy nem marad annyiban a kis ajándéka. Mindenesetre a teás beszélgetés kissé lenyugtatja az idegrendszeremet is. Beth a rögtönzött pincérnőnk és az arcáról sugárzó jókedv. Nem tudok benne osztozkodni, de kedvesen reagálok a megbámulásra is. A kezem Cora mögé siklik, ha már ezt a fantasztikus helyet kaptuk meg. Michael ostromolja a nőket, még szerintem nem volt olyan szituáció, ahol kihagyta volna a flörtölést. Megértettem a gesztusait, kifejezetten a tipikus angol úriember kategóriába esett és már nagyon régóta volt özvegy. A nagy szerelem egy lovas balesetből keletkezett, és ott is ért véget. Nem faggattam róla, hogy újra nősülne-e, mert ha ilyen szándéka lenne akkor beavatna. A rendelések leadása közepette a testem és az elmém két külön síkon mozognak. A kezemet az asztal alá süllyesztem és megtalálom vele az aprócska combot. Eleinte csak rásimítom a tenyeremet, aztán végül Mich kérdései hallatán néha bele is marok. Érzékelem a nőből kiváltott változást. A fenekemet közelebb húzom, ő meg a párnával fedi el a bűnös érintést. Megmosolyognám most, de csak bólogatok és a változásokról meg a feltételeimről diskurálunk tovább. Imádtam uralni a helyzetet, de most valami más is közrejátszott. Izgatott, hogy Cora meddig hajlandó elmenni.
- Hát… - kezdenék bele, de a nő keze az enyémre simul és cirógatással felel a felhívásra. Szeretem, ha megvan benne a kettősség. Megint ott a kétkedés, hogy a jó vagy a rossz dominál benne? Mindig ennyire szende vagy tud olyan is lenni, mint a fojtogatás közben? Mi az igazság Cora Fraserről? Képes lenne kezelni az életem hullámzó változásait, ahol sok esetben nem ő szerepelne az első helyen?
- Nem tiltom el az óráktól, de Pandora az első. Serenity teje nélkül védtelen és nem szeretném, ha baja esne. – válaszolok tagoltan és kicsit felgyorsul a szívverésem is, ahogyan a kezem elcsúszik és egy egészen más területet érint a sajttorta és a whiskey megérkezésekor. Ökölbe szorul a kezem odalent, de aztán az egyik ujjamat kinyújtom és finoman cirógatom végig az ölét.
- Chang változékony Mich, de lehet rá hatni. Sajnálom, de a részleteket még veled sem oszthatom meg. Tud róla, hogy igényt tartok a kancára és a mai nap után ez már nem is kérdés. Sera nem kapta meg a megfelelő védőoltásokat, ezért a papírjai sincsenek rendben, utána kell néznem az előző állatorvosnak, aki kiállította, de sejtésem szerint hamisak. Chang sok mindenre képes, hogy másképp láttassa a valóságot. – hallgatok el és a szabad kezemmel felkapom a poharat és belenyalok a borostyánszínű italba. A nyelvemen érződik a keménység, meg azt hiszem én magam is kezdek megenyhülni. A kezem ütemesen csiklandozza a nadrágja varráspontjait.
- Finom a torta Ms. Fraser? – pillantok rá futólag és enyhén felfelé ívelő ajkakkal nyalom körbe a számat, hogy érezze nincs egyedül.
- Mich miért is jöttél a városba? – kérdezek most vissza, hogy tereljem az angol figyelmét.

+16

Az utóbbi időszakban sokkal több feszültség torlódott fel az életemben, mint amire valójában vágytam volna, s ami nem esett igazán jól a testemnek, az elmémnek sem. Az a bizonyos hullámvasút mindeddig parkolópályára került, egészen azóta, hogy a Nickel való szakításomat igyekeztem kiheverni. Szerettem volna a hivatásomba menekülni, egy olyan biztonságos környezetben létezni, ahol nem akartam állandóan elsírni magam, ahol a gondolataimat nem kötötte más le, hanem totálisan a munkámra koncentrálhattam volna. Ezzel szemben úgy éreztem, hogy nem csak száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem, hanem már abban is bizonytalanná válhattam, hogy egyáltalán megtarthatom-e a munkámat. Az utóbbi két hét pedig bőven elég volt arra, hogy esténként a lakásomban kialakított olvasósarokban a könyvek helyett az ablakon kifelé bámulva próbáljak arra rájönni, hol és miként ronthattam el mindent. Nem okoztak felhőtlen örömet a lovak.. nem nyugodtam le teljesen akkor sem, amikor a gyerekekkel voltak a foglalkozásaim és nem segített Hattie nyaggató kérdése sem a hogylétemről. Két hete megpróbáltam úgy mozogni a lakásban, hogy a lehető legkevesebb alkalommal fussak vele össze és nem azért kerültem, mert ne lettünk volna jóban. A lány a vesémbe látott és olyan kérdéseket tett volna fel, amire még nem voltam felkészülve.
A mai fenyegetések sem tettek jót, az amúgy is zabolátlanná váló gondolataim szinte már-már fejfájássá duzzadtak, s mégis megpróbáltam menteni a még menthetőt... aki történetesen Jude Cowen volt. Az az ember, akinek a léte igen is számított Brian Howard elfuserált világában és akit többre értékelt, mint a még mindig felé is hűséges munkatársakat, akiknek a lovak, a lovarda működése volt az elsődleges tervük. Akik elnéztek Briannek sok mindent, mert nem az ember létezett nekik, hanem maga a lovarda lépett elő a fontossági sorrendben a dobogó legfelső fokára. Emiatt volt még mindig itt Felix. A lovarda miatt nem adtam még fel az ittlétem, s adolgozók, a kis betegeim miatt éreztem úgy, hogy rám itt szükség van. De leginkább nekem volt minderre szükségem. Michael jelenléte jólesően hatott rám. Az a fajta ember volt, akinek a nyugodt hangja, a megfontolt bölcsessége elsimította a zaklatottságom és ehhez nem kellett mást tennie, csak az eddig már látott gyapjú kalapjában jelen lennie, amit nem az asztalra, hanem a mellette még üresen álló székre pakolt, miközben Bethnek visszafogottan, úriember módjára csapta a szelet. Hogy tudatosan tette-e mindezt? Nem hinném, de mint kívülálló, szórakoztató látvány volt. S ez legalább elterelte azt a tényt egy kicsit a gondolataimban, hogy Jude mellém telepedett.
Pofátlanul átugrotta a határaimat már csak annyival is, hogy a tenyere a combomra csúszott azok után, hogy két hete ő küldött el és zárt le mindent kettőnk közt. Azok után, hogy ma ugyancsak kisétált volna újra az életemből, ha nem futok utána. S mintha minden teljesen természetes lenne, mintha ennek így kellett volna lennie, a keze, a bőrömre feszülő érintése felkorbácsolta a magamra erőltetett nyugalmat, s valahogy már nem tudtam mérges lenni rá, csalódottnak maradni vagy válaszokat követelni tőle. Igyekeztem megőrizni a kezdeti nyugalmam, nem a kezét nézni a combomon, ahogy érintett, de elég nehezen ment az, hogy másra is odafigyeljek, amikor nyílt hadüzenetként éltem meg azt, amire vállalkozott.
Kínlódtam, s ennek ellenére válaszoltam Michael kérdéseire, miközben elém került a tortaszelet is, a kezem pedig Jude kezére csúszott, jelezve neki, hogy ne tovább, ha nem akar kínos helyzetbe kerülni miattam. De mintha nem akarta volna érteni.. mintha felhívásnak vette volna az érintésem, s ezért is nyeltem egyet.. reszketegen, izgatottan tüdőmbe préselve egy lélegzetet.
- Hmm - Mr. Stone egyetértése ennyiben nyilvánult meg. - Tápszerben egyeztetek meg?
- Csak felvetettem. De talán az lenne a legjobb megoldás, igen. Főleg most, hogy betegek mindketten - nem gondoltam jól át a helyzetem és a felismerés is kissé kicsúszott a kezemből, mert nem számoltam azzal, hogy a tortáért való küzdelmemben Jude keze rajtam marad.. vagyis.. intimebb helyre vándorolt volna. A pillanatnyi hezitálás ha előbb meg is nyugtatott, a villára markoltam akkor, amikor a nadrághoz ért az ujja. A testem akkor is reagált rá, amikor ÉN nem akartam. Azért, hogy még véletlenül se látszódjon rajtam, hogy Jude kikészített a rajtam simító ujjaival.. Hogy a combjaimat kissé összezárva szinte rabul ejtettem az ujjait.. hogy a fenekemet egy picit hátrébb csúsztattam a padon, mind arra reagált, amit az ügyvéd művelt velem, miközben sokkal érdekesebb volt a sajttorta, mint kellett volna. Hogy a falatoknál szusszanó hangomba rejtsem el azt az érzést, amit nem a sütemény váltott ki belőlem, hanem a mellettem ülő. Pofátlan, aljas húzás volt.. amit élveztem. Kétségkívül. Mérgesnek kellene rá lennem, amit tetézett a sütit érintő kérdésével. Hallatlan.
- Ühmmm.. - nyeltem egy nagyot. - Tökéletes - suttogtam lázas pillantással az ügyvédre nézve, hogy a balommal úgy tűnjön, mintha a combomért nyúltam volna. Határozottan Jude csuklójára martam rá, csak azt nem tudtam, hogy azért, hogy elhúzzam, vagy azért, hogy ott tartsam, engem simítva. A fenébe is már! A villa helyett a teáért nyúlva kortyoltam úgy bele az italba, mintha a Niagarát akarnám kiinni, s miközben Jude Mr. Stone felől érdeklődött, kínzó lassúsággal elhúztam az ölemből Jude kezét. - Annyira.. jó.. hogy hozok Önnek is, Mr. Cowen. Meg kell.. kóstolnia! - biztosan a sütire értettem? Beharaptam az alsó ajkam, ahogy Jude irányába elnéztem, és mielőtt ellenkezhetett volna, kissurantam mellőle, a saját combomon végighúzva a mandulaívű körmeimet is egy sóhaj kíséretében. - Ön kér esetleg, Mr Stone? - érdeklődtem, mire rám nézett. Én akkor Jude-ra lestem futva.
- Igen! Ha ennyire dicséri, nem tudok nemet mondani - szórakozott vigyorral válaszolt. Meggondolatlanul nyúltam a farmerom derekához, hogy feljebb húzzam azt a fenekemen. Egy mosollyal fordultam el, hogy Beth mellé siessek, be a pultba is, nem érdekelt, hogy nem lehettem volna ott.
- Üzleti úton vagyok, Jude - nézett vissza az ügyvédre. elkényelmesedve nézte a vele szemben helyet foglalót, miközben én kikaptam egy mentes vizet a hűtőből és nagy kortyokban tüntettem el a folyadékot. Beth addig a két porcelánt készítette ki, szalvétával, hogy mértani pontossággal a torta is rá kerüljön a tényérra. - Van részesedésem egy kisebb cégnél, ahol nem én vagyok az arc, de a döntéseket megbeszéljük, olyan stratégiát választva, hogy az jövedelmező legyen mindenki számára. Problémák adódtak az egyik munkatárssal és szeretnék utánajárni a tulajdonos társaimmal az ügynek és ha kell, akkor változásokat eszközölni. Sosem jó az, ha valami belülről rothad - adott hosszabb választ a neki feltett kérdésre, úgy nézve Jude-ra, mintha azon gondolkodna, bízhat-e benne. - Ahelyett, hogy egy szakavatott trénert kerestél volna a lovadhoz, egy terapeutát választottál. Bukhatsz is rajta, elég sokat, még ha a szüleinek nagy is a híre a világunkban - jegyezte meg mintegy mellékesen, és ha nem is kérdezett rá, Jude indokaira volt kíváncsi.
Beth a pult mögött felkuncogott, ahogy elnézett az asztal felé, de nem azért, mert bármit is megosztottam volna arról, hogy Jude érintett, vagy hogy mit váltott ki belőlem az, inkább azért nevetett fel csilingelő hangon, mert képes voltam az ujjamra nyomni egy adag tejszínhabot.. amivel persze sikerült szétfröccsentenem a cukros habot, de csak azután, hogy Beth művészies halmot rajzolt a sütikre azzal.
- Cora... - a férfiak csak ezt hallhatták a nevetés közepén, mire elpirulva pillantottam Bethre, aztán Jude-ék felé, észre sem véve azt, hogy még mindig az ügyvédet lestem akkor, amikor az ujjamról lenyaltam a habot. - Elviszed őket? - kérdezte tőlem a lány, mire bólogattam. De még egy pici habra szükségem volt., ezért is nyomtam még egy rövid fehér csíkot az ujjamra a habból.
- Lemosom majd a kezem, mielőtt összefogdosom őket - fojtott volt a hangom, mielőtt a nyelvem végigcsúszott volna az ujjamon, eltüntetve a habot.

+16

Meggyőződésem, hogy az érzelmek csak összekuszálnak mindent és a társalgást is túlértékelik a mai világban. Én abban hittem, ha az emberek cselekedtek és nem beszéltek. A sok elcsépelt ígéret és félbehagyott mondat okozta nem egyszer a kapcsolatok végét. Csúnya dolgokra volt képes, ha valaki hitt nekik. Szédíthettem volna a többieket a lovardában, hogy maradok és a fenyegetésem csak üres veszély, de én soha nem beszéltem mellé. Kezdett elegem lenni Brian Howard elviselhetetlen magatartásából. A lovak a legjobbat érdemelték és tudtam azt is nagyon jól, hogy Felix nem végezne fél munkát velük, de akkor sem voltam hajlandó tovább jártatni a számat, ha megint az anyagiak kerültek terítékre. Bíztam a számokban és szigorúan nyomon is követtem a költségvetésemet, pont ezért húzott fel annyira a málészájú elszólása. Gondolja, hogy nem tudok szolgáltatni még alkalmazottakat? Rosszabbul fog járni, ha elveszít, mint ügyfelet és nem arra figyel, amit kértem tőle. Cora jelenléte csak felbőszítette az amúgy sem nyugodt idegrendszeremet, de más értelemben. Két hete nem beszélgettem vele és nem is kerestem. Mallorie halálával le kellett tisztáznom, hogy mit is akarok a jövőmtől és úgy tűnik, hogy a gyászon még nem jutottam túl, sőt még fel sem dolgoztam, hogy meghalt. Egyedülálló apukát csinált belőlem, ami alapvetően nem lett volna rossz, de soha életemben nem gyakoroltam előtte ezt a szerepet és abban se voltam biztos, hogy jó lennék benne. Két héten át többször is bent jártam a fiamnál, de nem éreztem a kötődést és arra se szántam rá magamat, hogy megfogjam őt. Túlságosan kicsi volt és törékeny a hatalmas kezeimhez képest. Egy-két nővér már bepróbálkozott, de ők is értettek a határozott nemből. Nem kérdezték meg, hogy örökbe akarom-e adni, mindenki úgy kezelt, mint az édesapját…csak én nem éreztem annak magamat. Mivel járna egy éjszakai pelenkacsere vagy etetés? Nem is vásároltam neki otthonra semmit, messzire el akartam kerülni azt a nyavalyás lakást, mert minden tárgy az anyjára emlékeztetett. A temetés a nyakamon volt egy kissé se kellemes utazással egybekötve. A tetejébe apa állapota is romlásnak indult és akkor nem beszéltem a két testvéremről. Mi a fene jöhet még? A parkolóban lévő csevejünk nem nyúlik hosszúra a nővel és egy picit talán örülök is annak, hogy nem mentünk bele a részletekbe. Az érzésekről nem óhajtottam nyilatkozni és nem is szerettem volna a szájából hallani, hogy nekem is szükségem van valakire. A régi énemet szerettem volna visszakapni, de úgy tűnt, hogy Jude Cowen szabadságra ment és nem szándékozott visszajönni a fejembe és a lelkembe. Roncsként könyveltem el a személyemet, de Cora szemében mindig csodálatot láttam, még akkor is, ha megbántottam őt. Nem tudtam olykor hol a határ és a Felix-es kérdéssel is a lelkébe gázoltam,  de megsiratni nem állt szándékomban. Michael a legjobbkor érkezik, csak fura, hogy éppen ide. Mit keres a lovardában? Megkérdezni nem marad időnk, mert azonnal engem vesz górcső alá és a nyomunkban van a bajaim forrása is. A teás meginvitálásra húznám a fogamat, de tisztelem annyira a férfit, hogy ne hagyjam ki a meghívást. A benti légkör sokkal kellemesebb, mint a kinti időjárás és a felszolgáló hölgy is érdeklődően mér fel. Az egyik üres bokszban foglalunk helyet és van akkora szerencsém, hogy a terapeuta mellé kerüljek. A kezemmel a háta mögött nyúlok el, a másikkal meg az asztal alatt indítok ellene támadást. Az ostromlás a véremben van és annyira adja magát a helyzet. Cora fészkelődésbe kezd és a kezemet is képes satuba fogni…ha rajta múlik, de én sem most kezdtem a szakmát. Michael okos, de nem annyira, hogy a kis színjátékunk részesévé váljon, éppen ellenkezőleg…fent tartja a figyelmet. A whiskey nem éppen délelőtti rendelés, de nem igazán rajongok a teáért és lássuk be nincs is ereje annak az italnak. A pillantásom a velem szemben lévő férfit vizslatja mialatt egy izgalmas ujjas játékkal szórakoztatom a mellettem ülőt. A combján időzöm percekig mikor sikerül a pincérnőnek a rendelésünket is kihoznia. Cora tortát választott, amire csak egy mosoly ül ki az ajkaimra. Éhes lenne? Teszünk akkor róla, hogy ez még nagyobbá váljon, hogy szinte másra se tudjon koncentrálni. Az ujjaimmal egyre beljebb merészkedem és már szinte az ölét simogatom. Egyáltalán nem merev és a hatás is magáért beszél. Mi lenne, ha benyúlnék….ó hangosan rá is kérdezek, hogy mennyire ízlik neki az édesség? Biztosan mindketten ugyanarra gondolunk, nemde? A pillantásom az idősebb férfira siklik, aki Bethnek csapja a szelet és néha belekortyol a teájába is. Igazi úriember, én meg ezen időtartam alatt kisebb lavinát indítok el Corában.
- Tökéletes…mármint? – nézek rá kérdőn. – Selymes vagy túl lágy? – érdeklődöm naivan, de persze belül jól szórakozom rajta. Már érzem, hogy célt érhetek, de akkor rám mar. A csuklómba mélyeszti a körmeit és nem tudom, hogy mire készül.
- Hát…én… - nincs időm reagálni arra, hogy nem kérek süteményt, mert felpattan mellőlem és kimenti a hátsóját. Hosszan nézek utána és lassan eresztem ki a bent tartott levegőt. Merevedésem lesz, ha még egyszer a fenekét kell látnom premierből. Kissé észhez kell térnem, hogy folytatni tudjam a beszélgetést Michael-el.
- Kellemetlen, ha intézkedni kell, de még idejében kell kigyomlálni a területet, mielőtt növekedésnek indul a kártevő. – valamiért az a pöcs Howard jut eszembe, de sokan elégedettek volna. Mi van, ha kenőpénzt is elfogadott valakitől? A pult felé sandítok és akkor szúrom ki Corát, ahogyan az ujjával és a tejszínhabbal szenved.
- Tessék? – nézek Michael-re és megrázom a fejemet, aztán inkább feljebb ülök a bokszban.
- Ismerhetnél már annyira, hogy nem véletlenül választottam őt. Cora Fraser nem mer lépni, de kiváló tréner lenne, mert nemcsak a pénzt látja az állatokban. Rachel például jobb befektető lenne, mint tréner. – sóhajtok egyet és felhörpintem a whiskey-met.
- Több ízben figyeltem meg őt…tudod remekül szót ért a lovakkal, olyan energia árad belőle, ami lenyugtatja az állatokat. Pandorának egy ilyen emberre van szüksége, akiben bízhat. Tudod mennyire nagyra értékelem az állatok és az emberek közötti bizalmat, ha ez nincs meg, akkor az a ló soha nem lesz nyertes. – hangsúlyozom ki a végét és mind a ketten a pult felé tekintünk.
- Ebben igazad van Jude, de te kevés döntést bízol az érzelmekre vagy nevezzük intuíciónak? – vigyorodik el az öreg.
- Legyen bármelyik, akkor is igazam lesz. – mosolyodom el én is, aztán Cora tejszínhabos ujja már kiveri nálam is a biztosítékot.
- Egy pillanat Michael. – pattanok fel és egyenesen a pulthoz sétálok.
- Szerintem meg kellene mosnod a kezedet. – tűz villan meg a kékjeimben, ahogyan megragadom a kezét és Beth felé fordulok.
- Merre vannak a mosdók? – érdeklődöm mire a folyosóra bök.
- A második ajtó lesz. – hebegi el, aztán megfogom erősen és afelé terelem a kisasszonyt is. Nem zavar éppenséggel a női felirat, belököm az ajtót és ha már mind a ketten bent vagyunk, akkor az ajtó tokjának szorítom a csípőmmel és a feje mellett támaszkodom meg a két karommal.
- Mit csinálsz? A tűzzel játszol Cora…így büntetsz? – pillantok a szirmaira aztán meg a nyaka peremére.

Nem zavarna annyira a helyzet, ha nem kellene minden esetben bocsánatot kérnem és Brian szavai miatt szabadkoznom, szinte bárki előtt, ha megszólal a főnököm. Ha csak lehetett, igyekeztem a lehető legkevesebb időt a társaságában tölteni és nem amiatt, mert emberként ne tudtam volna elviselni, de ő nem olyan volt, mint mi. A lovarda lélegzett, élt és azért dolgoztunk, hogy a lehető legjobb ellátásban részesítsük a lovainkat, a betérő vendégeket és ügyfeleket pedig a lehető legjobb színvonalon kiszolgáljuk. Brian nem a lovakhoz értett, hanem az üzlethez - bár Jude szavaiból ítélve a kettejük viszonya aligha mondható professzionálisnak és már-már úgy éreztem, hogy muszáj vagyok Jude elé lépve eloltani a tüzet, hogy nehogy robbanjon, hogy az indulatait ne a férfin vezesse le. Tudtam azt is Brianről, hogy csak azon ügyfelek és partnerek felé volt nyájas és ért messzire el a nyelve, akik kellő tőkealappal rendelkeztek ahhoz, hogy minél többet leakasszon róluk ügyes-bajos indítékokkal előhozakodva. A legtöbben engedtek neki, mert kifelé a lovardában dolgozókról kedves és tiszteletteljes megnyilatkozásai voltak, egészen addig, ameddig a partner köztünk járt. Nem kellett volna tartanom attól, hogy elveszíteném a munkámat bármelyik pillanatban, de olyan világban élünk, ahol nem az elhivatottság ér a legtöbbet, hanem az, ki mennyi profitot képes termelni. Megértettem az ügyvéd szavait, tudtam, hogy az én világlátásom merőben más, mint az övé, mégsem tudtam az ő képére formálódni, s hogy őszinte legyek, talán ez is váltotta ki a köztünk kialakult zavaros, zagyva kapcsolatot. S ezért is inkább tartottam Jude szavaitól, mert egyértelmű volt, hogy az ő véleménye sok esetben megmásíthatatlan, s olyan konok, makacs férfit, mint ő, nem hordott még egyet hátán a Föld. Sokszor kergetett ezzel az őrületbe és még több alkalommal adtam fel a hiábavaló harcomat a meggyőzésemről, mert tudtam, hogy úgyis szándékomban állt behódolni neki. Kettőnk közül ő volt a határozottabb, agresszívabb fél, az a férfi, akiben mégis mindennek ellenére megbíztam olyannyira, hogy tudjam, nem tudna bántani.. legalábbis fizikai értelemben véve. Nem voltam hajlandó hinni a belőle olykor előtörő agresszív megnyilvánulásokban, s leginkább azért, mert szemtanúja voltam annak, ahogy megtört előttem. Ahogy egyes pillanatokban lehullt a végtelennek hitt magabiztosság leple és a védtelen férfi leképezésével találtam magam szembe. Minden egyes pillanatban más volt, minden lélegzetvétellel valami mást mutatott, miközben végig önmaga maradt.
Ezen gondolatfoszlányok villództak az elmémben, mialatt igyekeztem megőrizni a nyugalmam a kínzó játéka közben és nem teljesen átengedni magam a tiltott gyümölcs szindrómának. Nem felsóhajtani halkan, amikor az érintése végigkarcolta az ellene aligha létező ellenállásomat, miközben a kezdeti izgatottságomat próbáltam elnyomni a sütimajszolással, hasztalanul. Megmerevedtem egyetlen kósza pillanatra Jude újból nekem szegezett kérdéseimre és ha ketten lettünk volna, minden bizonnyal a szokásos elpirulásom és a mellette érzett tartós zavarom megjelent volna, de most, Michael társaságában csak feszélyezetten a helyzettől, hogy bármikor lebukhat - miattam. Hogy bármikor előcsalhat nem a beszélgetéshez illő hangokat és ez volt az az indok, amiért a kezem hirtelen érte Jude-ot és állítottam meg a mozdulatban. Kényelmetlenné vált a nadrágom, a testem mégis forrón üdvözölte őt. Ezért is tudtam csak hebegni a kérdéseire és azonnal elosontam a közeléből, ahogy lehetőségem adódott, mert félő volt, hogy másképp alakulna minden, mint amire most kényszerítve voltunk - Michael által.
Beth pultja adta a biztonságot, de én magam nem nyugodtam le. A pillantásom vissza-visszatért a férfire, még akkor is, ha igyekeztem Beth mozdulatait kifigyelni, hogy milyen precízen tette rá a lapáttal a süteményeket a tányérokra és már azon voltam, hogy a sütik által behatárolt szögeket is kiszámoljam, csak hogy ne kelljen Jude-ra pillantanom.. ezt viszont eltévesztettem akkor, amikor a tejszínhabbal szerencsétlenkedve tüntettem el a nyomokat. Esküszöm, hogy nem szándékosan akartam a pengeélen táncolni, távolinak tűnő hangokat és szavakat hallva meg az asztal felől. Feltűnt, hogy megint a nevem csengése hangzott el, de ahhoz túlságosan zabolázatlanná váltam, hogy oda is tudjak koncentrálni, amit hallanom kellett volna. Távol voltam.. és nem is akartam addig visszaülni Jude mellé, ameddig le nem nyugszom teljesen. A két tejszínhab fújás közben a fenekemre csúszott a kézfejem, felhúztam a nadrágomat is újból és még pár kortynyi vizet eltűntettem, miközben Beth arról beszélt, hogy milyen ötletei vannak új sütik kipróbálására, de azt nem ide, hanem itthoni környezetben kivitelezné.
- Átjössz majd valamikor? Kihagytad a házavatómat - nézett rám szélesen vigyorogva, csak hogy a pillantásom a felém meginduló ügyvédre csússzon, ujjammal a számban.
- Ühm.. igen. Vagyis.. mikor lenne neked jó? Csak mert... sütit nagyon jól tudok kóstolni. Tudod, szeretem kinyalni a... - haraptam el mondatot is a férfi megjelenésével a színen. A mondandóm egy részét  biztosan hallhatta és már ez elég volt ahhoz, hogy a pír lassan kússzon fel a nyakamon, egészen addig, ameddig a karomért és intézte felém az ukázt, mit is kellene tennem. Le akartam nyalni az ujjamról a maradék habot pedig, de megilletődve pislantottam el a sütik felé, amikor kihagytak a kérdés-feleletből. Én is meg tudtam volna mondani, merre vannak a mosdók. Lebiggyesztett ajkakkal követtem az ügyvédet, de Mr. Stone felé nem mertem elpillantani, mert még magamnak is fura látványt nyújtottunk és nem akartam volna látni az ő arckifejezését aközben, hogy Mr. Cowen elrabolt a Kensingtonban oda, ahova neki nem is lehetett volna bejárása. A pillantásom menet közben Jude arcélére és nyakának ívére vándorolt, ezért is ért meglepetésként, amikor a hátam az ajtó lapján nyekkent, megint a kemény felület és a férfi forró teste közé ékelődve. Alig mertem lélegezni, mégis elkövettem azt a hibát, hogy egy mély levegővétellel préseltem tele oxigénnel a tüdőmet. A szembesítésre és a kérdőre vonásra felpillantottam a tengerszínű szemekbe, amik haragos kéken vizslattak most. A nyelvem végigfutott a számon sürgetően. Választ kerestem a kérdéseire a tudatomban.
- Nem értem, miről beszélsz - erőtlenül suttogva gurultak le ajkaimon a szavak. - Csak megkívántam a tejszínhabot. Olyan rossz az? - ahelyett, hogy közel hajoltam volna hozzá, jelentőségteljesen magunk közé emeltem a kezemet, az ujjamra fújt tejszínhab maradékát is felmutatva neki, csak hogy a nyelvem eltüntethesse azt az egyetlen fehér apró pamacsot, ami már ragadóssá varázsolta az ujjam, de a szemeim Jude arcának vonásait követték. - Azt mondtad, hogy meg kell mosnom a kezem.. Szeretnél benne segíteni is talán? - ha hagyta, akkor az ujjam a férfi száján csúszott végig, de csak annyira, hogy én is érezzem őt egy kicsit. Kettőnk közül ő volt az, aki az előbb kísérletezett rajtam. Ha hagyta, hogy kibújjak a szorításából, akkor a karja alatt átbújva hagytam magára, hogy megengedjem a vizet, de azzal nem akartam foglalkozni, hogy minden porcikámban mást akartam lenni. Nem akartam engedni annak az őrült tervemnek, hogy lerohanjam őt. Két héttel ezelőtt azt hittem, hogy a döntés, amit meghozott, végleges. Felzaklatott az érintése. - Jössz akkor? - kiszáradt torokkal pakoltam a kezeimet a víz alá, hogy felkészüljek a férfire. Mármint a kézmosásra. - Szerintem már elég nedves... - a kezem biztosan. - ... vizes - javítottam ki magam gyorsan, apró, zavart mosollyal, hogy talán lebuktam. A fene vigye el!

+16

Mindenkiért felelősséget kell vállalnunk, akit szeretünk? Annyiszor fordult már meg a fejemben, hogy szinte kiverni sem tudom onnan. Mallorie halála ráébresztett arra, hogy bármennyire is segíteni akarok valakin, nem tudok. Az igyekezet kevés, a türelem kevés. Szerettem őt és jobb életet szántam neki, de nem fogadta el. Egy drogfüggő anya mellett felnőni pontosan ilyen tehetetlen érzés volt. Hiányoltam az anyámat, és nem kaptam meg a törődést tőle. Tanulhattam verset a kedvéért az óvodában vagy csinálhattam neki szép rajzokat a születésnapjára akkor sem voltam elegendő. A sivár elutasítás aztán megkeményíti a szívet és megtanulsz a figyelem nélkül élni. Inkább mondanám, hogy abban a hitben léteztem, hogy nem éhezem a gondoskodást, de akkor hazudnék. Az öcsémen is látszott a hiánya, de rajtam másképpen ütközött ki. Kerültem a kötődést és amikor először megnyíltam egy nőnek akkor csalódnom kellett. Komoly elhatározásomba tellett, hogy felbontsam a jegyességet és lefújjam az esküvőt Rachel félrelépése után. A szerelem nyomorba döntött és még akkor is bizakodtam, hogy rosszul láttam a történteket, amikor egyértelmű volt az evidencia. A bizalom törékeny illúzió és nekem sérült ez a kapocs már gyerekként. Innen elindulni és úgy tenni, mintha ez valami természetes dolog lenne a világon fura volt. Akkor éreztem biztonságban magamat, ha tudatában voltam bizonyos információknak, amiket felhasználhattam a másik ellen. Kellett valami kapaszkodó, hogyha belém marnak, akkor vissza tudjam adni. A hitvallásom is erre épült fel és immár erre alapozom az üzleti kapcsolataimat is. Nem eresztem ki a kezeim közül az irányítást, mert ha megengedhetek hasonló luxust, akkor az életemet is ezüsttálcán kínálhatnám fel az ellenségeimnek. A gyengeségeimet nem reklámozom, de mostanság sokkal többször bukkan fel a türelmetlenségemben, a hangulatváltozásomban. Mallorie halálával egy kis lyuk képződött a semmi közepén és beszippantott az örvény magába. A munkámat félre kellett tennem, hogy létezni tudjak, az apámat többször látogattam meg, mint szokás lett volna. Eltértem az eredeti napirendemtől és ez bosszantott. Vissza akartam bújni a régi Jude bőrébe, hogy ne kelljen éreznem a hiányt és az elveszettséget. A mai látogatás a lovardában is hasonló mederben folyik. A felszínen tartom a megszokott énemet, de amint az események eltérnek a szájízemtől máris robbanok. A lovaimmal ne éljenek vissza és ne arra menjen ki a játék, hogy mennyi pénzt kell beáldoznom, hogy jobban legyenek. Cora igenis álljon készen, ha azt mondom neki, mert én fizetek ezért a nyamvadt helyért. A felszín alatt kúszik az agresszióm és olykor megmutatja a létezését, de csak finoman. Félek, ha nem uralom, akkor pusztítani fogok. Közel állok hozzá minden áldott másodpercben amíg kettesben nem maradok a terapeutával. Cora minden egyben, ami idegesít és vonz is. Kimondja az érzéseit, ha kérdezik, ha nem és folyton bocsánatot kér, mintha útban lenne. Kiigazodni rajta képtelenség és annyi oldalát láttam már, hogy kezdek begolyózni. A vadóc Cora is elő tud bújni, ha hívják, de nagy általánosságban a megtestesült jóság. A háttérbe húzódva hallgatta végig, hogy miket veszekedtem a főnökével, majd ő jött utánam, hogy csillapítsa a vihar erejét. Nem tölthette be a villámhárító szerepét és nem vállalhatta más hülyesége helyett a felelősséget. Brian Howard a ludas és nem ő. Könnyebb lett volna hibáztatni a nőt, de lássuk be, hogy a légynek se tud ártani. Chang már értem, hogy mit látott benne. A szerénység izgatta, elvégre gyerekekre izgult fel. Cora lehetett volna Terézanya is, és mellé még szép is volt. Kevés nőről mondtam volna ki hangosan, hogy az. A legtöbben agyonsminkelt, szilikon testrészekkel szaladgáltak a nagyvilágban. Még Rachel is megcsináltatta a melleit, mert nem volt elégedett velük. A művel nem lenne bajom, de nagyon ritkaságba számba ment az, ha valaki smink nélkül is sugárzott. Az utóbbi kategóriába soroltam volna a terapeutát. Nem hivalkodó, talán tisztában sincs a hatalmával, amit a férfiak fölött gyakorolhatna…talán ha tudná már ki is veszne belőle a természetesség. Kedveltem is őt az esze miatt, vonzódtam hozzá, de valljuk be egyikünk sem tett jó, ha sokáig voltunk a másik közelében. Michael érkezése aztán felülírja a búcsú perceit és Beth kávézójában kötünk ki, ami a lovarda egyik kedvenc találkozó pontja. A keresztkérdéseket hárítom az elején, de Michael kitartó motoros és ismer már annyira, hogy idő kérdése a megolvasztásom. Figyelnék is a közös beszélgetésre, ha a kisasszony ne vonná el a figyelmemet róla. A kezem csak óvatosan csúszott a térdére és aztán a két combja közé. A visszakozás nem állt volna jól neki, de szórakoztatott, hogy mennyire egyszerű zavarba hoznom. A tortaevést aztán kimaxolja és piedesztálra emeli az édességet. Nem igazán van kedvem hozzá, de azt a játékot szívesen folytatnám, amit az asztal alatt műveltünk az előbb. A menekülését egy sóhajjal nyugtázom és beszélgetésbe bonyolódom Michael. Pandora megint szóba kerül és a bajom is, amiért kiakadtam. Sokan megkérdőjeleznék a döntésemet Corát illetően, de én láttam azt, amit mások nem. Érzékem volt a tehetségek felfedéséhez és tudom, hogy remekül ért az állatokhoz. Nem mindenki nyitott rájuk, de ő igen és ezért is akarom mindenáron a kis csikó mellé. Michael osztozik a véleményemben, de aztán elég egyetlen pillantás a pult felé és beadom a derekamat. Sürgetően állok fel és bocsánatot kérek a partneremtől is, de aztán nekilódulok a témának, mert pontot akarok tenni a végére. Megragadom a nő kezét és Beth érdeklődése után a női mosdó felé terelem őt. Belököm az ajtót és nekipréselem a felületének. A számonkérés gyors és velős, de megint ezek az őzike szemek.
- Ne nézz úgy rám, mintha nem tudnád, hogy miről van szó. – sóhajtok fel és utána egyből az ajkait fixírozom.
- Igazán? És az, hogy tetszik, ha kemény leszek tőle? – tolom neki egy kicsit a csípőmet, hogy érezze mire képes azzal az „ártatlan” cselekedetével. Az ujja az alsó szirmomon kalandozik át és fel is morranok.
- Ugye nem akarsz rosszat magadnak? – mélyül el a hangom, de aztán emlékeztet a kézmosásra és átbújva a kezem alatt oda is megy. Fél pillanatos szünetet engedélyezek a testemnek és kifújom a bent tartott levegőt. Várok a felszólításra és csak akkor fordulok meg, amikor a nedves szót keveri összes a vizessel. Szótlanul állok mögé és a csípőjét cirógatva nyúlok át a hóna alatt a kezéért.
- Vizes…. – ismétlem meg a vízsugár alá terelve a karját miközben a csípőmmel elég szorosan simulok hozzá a tomporának.
- Hogy tanítottak kezet mosni az óvodában? – kérdezek rá enyhén oldalra döntve a fejemet és beleszippantva a haja illatába. Mennyei lenne nekiesni, de én sem most kezdtem a játszmázást.
- Ühm…hiányzik a hab… - suttogok bele a fülébe és egy leheletnyi csókkal hintem meg a cimpáját. - …meg a szappan. Tiszta akarsz lenni, nem? – kérdezek vissza és kicsit lökök rajta hátulról.

Tudom, hogy szerencsés vagyok. Sokakkal ellentétben nem csonka családban nőttem fel. A szüleim olyan értékeket képviselnek, amiket a "normális" szó nem jellemezhetne és a foglalkozásukat tekintve mindig is az elitnek lehettem részese, amiből én mégsem kértem. Megrémített és eltántorított a hivalkodás, az, ahogy egyesek a mellüket verték és nem akartam azzá válni, aki hajszolja azon tervezői darabokat a derbyken, aki a tervezők nevét igen, de a lovak neveit képtelen lett volna felsorolni. Az a világ, amelyben felnőttem, burokként vett körbe és adott meg olyan lehetőségeket, amelyekbe másoknak még csak belelátást sem biztosított az élet. Hálás voltam, s talán pont azokért a különbségekért nem is akartam más lenni sosem, mint az átlag. Felnőve.. nekem természetes volt, hogy iskola után nem a macskákhoz, vagy a kutyákhoz siettem, hanem a lovainkhoz. Végignézhettem azt, ahogy anya bánt velük, hogy milyen szeretettel fordult feléjük és ha szerencsés voltam, ő pedig úgy érezte, hogy biztosan képes megtenni, akkor elcsíphettem azt, ahogy gyakorolt a lovainkkal.. felidézve a múltját, a kaszkadőr mozdulatait, amiket biztosnak érzett. Tudtam, hogy nem rettegett a lovaktól, csak az esetleges sérülésektől tartott és mindig is mi voltunk a szeme előtt, ha bármiféle kockázatos dologba vágta a fejszéjét. Nem akart nekünk problémát okozni. Nem akart több fájdalmat, hiszen Callum betegsége az egész életünkre rányomta a bélyegét már nagyon is korán. Ám bármennyire is imádtam a szüleim idősebb gyereke lenni, kétségtelenül édesapám kislánya voltam és leszek is, ameddig élek. Nem véletlenül engedte meg azt, hogy a társaságában fogyasszam el életem első kortynyi whiskey-jét, amitől a köhögőroham gyötörte a testemet, s míg ő nevetett a képtelen és teljesen megszokott látványon, én csak próbáltam levegőhöz jutni vöröslő fejjel. Azóta persze sok minden változott s bármikor is megyek haza, minden alkalommal egy újabb üveget bont meg, azzal fogadva otthon welcome drinkként.
Az otthon érzett biztonság kísért végig a karrierem során is és határozta meg az emberi kapcsolataimat. Az öcsém betegsége készített fel arra, hogy türelmesebb legyek, hogy fogadjam el a változást és hogy a törtető létnek fordítsak hátat, váljak őszinte emberré, aki megéli és átéli a pillanatot, nem csak hagyja maga mellett elsuhanni azt. Emberséget tanított nekem Callum és szerettem azt gondolni, hogy a tudtán kívül is átadhatok egy cseppnyi momentumot a világából másoknak aszerint, hogy én hogyan látom mindazt, ami történt körülöttem. Mégis olyan érzésem van, mintha egy világháború kellős közepén ácsorognék egy nem nyitható, elromlott esernyőt szorongatva, amely nem nyílik akkor sem, amikor szükségem volna rá. Brian, Felix és Jude indulataival szemben védtelen voltam és talán fáradtabb is ahhoz a kelleténél, hogy mindenki előtt képes legyek azt kimondani, egyedül is képes vagyok a döntéshozásra, noha nem voltam abban biztos, mi is lenne a legjobb nekem... ebben az egész zavaros helyzetben. Nem esett nehezemre az ügyvéd után iramodnom, mert tudtam, hogy vele többre megyek. Hogy vele meg tudom értetni az álláspontom, hogy ő az, akire - talán - tudok hatni. Csak arra nem voltam felkészülve, hogy mindez addig fajulna, amit az asztal takarásában akart ő kiélvezni. Nem csak ő, hogy pontosak legyünk. A sürgető légvételek, a zaklatott, elnyomott izgalom, ami végigrobajlott a testemet a férfi mellett ülve, szándékos figyelemelterelés volt, még ha ő semmi jelét sem mutatta annak, hogy élvezte a kis játékát. Én annál inkább, amit valamiféleképpen le akartam gyűrni és jobb ötlet híján olyasmihez fordultam, aminek én ittam meg megint a levét...
Hatalmasat nyeltem a női mosdóba rablásomat követően Jude szavaira. Hazudhatnék.. tudva, hogy én nem úgy értettem a tejszínhabos akciómat, ahogy ő érezte, mégsem voltam képes az érvelésre. Talán azért, mert túlságosan közel éreztem magamhoz. Talán azért, mert túlságosan is jól esett, hogy amennyire én nem bírtam, ő is képtelen volt megőrizni a nyugalmát a "játékomnak" köszönhetően. Beharaptam az alsó ajkam is arra, hogy tudtam-e, mit teszek vele. Egy részem biztosan, de mindig is túlságosan béna és "jó" voltam ahhoz, hogy ilyesmit műveljek bárkivel is, egészen addig, amíg a keménységét nem hozta szóba. Kiszáradt a szám is, főleg akkor, amikor egyértelműsítette, mit is jelentett ez neki. Akaratlanul is felszusszantam halkan, a szemeibe nézve, hogy lássa, most nem fújok visszavonulót, ezért is érintettem meg őt könnyedén.
- Az rossz nekem, ha vágysz rám? - a hangom rekedten, egészen csendesen csendült. Különben sem voltam hangos, de most mindennek a kellős közepén voltunk, emberek vettek körbe minket. Nem kellett volna, hogy bárki is tudja, miért is voltunk mi idebent.. - Az nem volt rossz, amikor a kezed a nadrágom varrását simította? Hmm? - direkt nem nyíltan fogalmaztam. Nem ment volna, de Jude tudta, hogy arra gondoltam, ha nem lett volna ott Michael vagy Beth, akkor minden bizonnyal előcsalta volna az izgalmam hangjait is. Ám mielőtt még bármelyikünk is butaságot csinált volna - még inkább - kivontam magam a közléből, hogy aztán ott is bakizzak, a csap előtt leparkolva, eltévesztve azt az egy szót, ami igazán fontossá tette a mondandómat, a menekülésünket. Nagyokat pislogva néztem végig, ahogy mögém helyezkedve érintett, a karjai pedig a testem mellett előrenyúltak a vízsugár alá vezetve a kezeimet. Kiszökkent egy apró sóhaj a számon, ahogy a szemmagasságban elhelyezett tükörben Jude tükörképét figyeltem, és mielőtt megakadályozhattam volna, halkan felnevettem a szavaira. Hümmögve kezdtem volna bele a válaszba, ha a forró lehelete nem cirógatta volna a fülemet, a nyakamat, amivel elérte, hogy megborzongjak előtte, a hátulról érkező hirtelennek ható, de annál határozottabb mozdulatra pedig évődőn néztem meg megint a férfit. Nem billentett ki az egyensúlyomból, mert nem volt hova, a mosdókagyló és a teste közé szorultam... megint, és még mindig.
- Tudom, hogy mire van szükség. Megmutathatom, hogy csinálom.. - az ujjaim Jude csuklójára siklottak és azt megfogva húztam előrébb, ezáltal az ő testét teljesen az enyémre fonódva hátulról, ha hagyta, csak hogy az ő tenyerébe nyomjak először a folyékony szappanból. Belesimultam a teste melegébe, elmerültem abban az izgalmas biztonságban, amit most ő adott nekem. Ha engedte, akkor lejjebb eresztve a kezeit alaposan megtisztítottam azt. Ujjaim csúsztak az ujjain, körmein, tenyerén és kézfején, ahogy a most nem őt, hanem a kezeit figyeltem magam előtt, le is mosva a habot aztán a bőréről, hogy utána az enyémmel is ugyanazt tegyem. Elzártam a csapot, oldalról pedig letéptem pár papírlapot, hogy aztán meg is szárítsam előbb az ő, majd az én kezemet is. Lepakoltam az összegyűrt papírt a kagyló szélére, s ha tudtam, akkor megfordultam Jude előtt, hogy szemből is láthassam, ne csak a tükörképét.
- Azt hiszem, készen vagyunk.. már tiszta az én kezem is, meg a tied is - mondtam ki a nyilvánvalót, egy nagyot nyelve is elgondolkodón. Lesütöttem a szemeimet, amit akár vehetett úgy is, hogy a mellkasát figyeltem. A jobbom óvatosan a szegycsontja fölé siklott, ujjaimmal lágyan érintve a ruha-fedte testét. Megköszörültem a torkomat is. - Tudom, hogy mit beszéltünk meg korábban, de akkor még nem volt arról szó, hogy Kolumbiába mész. Megígéred, hogy nem tűnsz el? Vagyis.. ha azt szeretnél, hidd el, hogy megértem, és a te életed, a te döntéseid, és... hmmm.. én csak... szeretném tudni, hogy jól vagy.. szóval.. ha esetleg majd lesz időd rá és kedved is, akkor... néha írsz, hogy tudjam, rendben vagy ott? - a mondandóm végére sikerült annyira összeszedni magam, hogy a kék szemekbe is nézzek végre. Nyugodtan, talán egy kicsit féltve is őt az ismeretlentől. - Nem ellenőrizni szeretnélek, csak tudni, hogy nem történt bajod - kedveltem őt, mégsem tudtam most ezt kimondani és tényként kezelni. És volt valami, amit ugyancsak nem tudtam most, ebben a helyzetben könnyedén előadni. A pillantásom az övében ragadt, csak hogy hosszan, türelmesen nézhessem őt, de arra már nem voltam képes, hogy ne érintsem. Ezért is csúszott lassan simítva a kezem a testén lágyan fel és le.. mintha magamat is meg tudnám nyugtatni, hogy még itt volt, nem ment el még és nem hagyta el a kisfiát végleg, hogy Kolumbiáig meneküljön.

+16

Itt vagyok megint abban az ördögi körnek nevezhető folyamatban, amikor nem tudom eldönteni, hogy mit csináljak egy bizonyos nővel. Cora hatással van rám és ez még a hülyének is feltűnik már ennyi idő után. Az elején még jobban koordináltam a bennem dúló vágyakat, de aztán a mostani állapotomban már nem tudok felelősséget vállalni a tetteimért. Szarul voltam és lázadoztam a természet ellen. Már nem tetszett, hogy csak a munka töltötte ki a napjaimat, mert otthon meg voltam kergülve és huzamosabb ideig meg sem maradtam a lakásban. Az emlékek megfojtottak és menekülni vágytam. A rám váró utazás terhei lenyomtak és még gondolkodni is nehezemre esett, nemhogy lakatot tegyek a farkamra. A kávézóban történő eseményekért nemcsak engem kellene letolni, hanem őt is, mert partner a bűnben. Már az elején éreztem, hogy az csak egy maszk, ahol a naiv kislány létezik, csak a megfelelő férfi kellett ahhoz, hogy kihozza belőle a nagybetűs nőt. Kihívásnak vettem a kalandot és önszántamból kerestem a társaságát. Michael felbukkanása csak hab volt azon a bizonyos tortán. Kirúghattam volna Brian-t is, de addig nem jutottam el, mert elvonták a figyelmemet. A teázás nem illik hozzám, nem angol vagyok, aki azzal üsse el a délutánját, hogy süteményeket majszoljon. A whiskey-t előszeretettel fogyasztottam volna el, ha éppen a kezem szabad lett volna. Cora két combja között nem volt panaszom, és élveztem is, hogy a kinti jelenetünk egy kicsit csitult és most békésebb vizekre eveztünk. Számtalan példája létezik annak, hogyan is vezessük le a feszültséget. A fantáziámmal nem voltak problémák és már gyártotta is a különböző elképzeléseket. Akkor még nem hittem volna, amikor az asztalnál ültünk, hogy perceken belül változni fog a helyszín. Kimenti magát a szorult helyzetéből és kettesben hagy az öreg üzletemberrel. Michael Storm az egyik kedvenc ügyfelem, voltak már közös érdekeltségeink is, de nem köt le annyira a társasága, mint valaki szájjátéka, ha nevezhetem így. Természetesen válaszolok a felmerülő kérdésekre, amik éppenséggel a terapeutát érintik. A megfigyeléseim nem szoktak cserben hagyni és úgy gondolom, hogy jó az emberismerő képességem is. Corának menni fog a trénerkedés, ha eljön az ideje. A terápiás órák világították rá a rejtett kincseire. Ki értene jobban a lovakhoz, mint ő? Pandora különleges, akárcsak az édesanyja és nem hagyom, hogy holmi Chang-féle csalók kezére jusson. A kicsinek sok törődésre és időre van szüksége, hogy beérjen. Nem vagyok naiv és tudom, hogy csak évekkel később fogok profitálni belőle, de vannak dolgok, amikre érdemes várni. A pillantásom felfut a pult mellett álló nőre is. Vajon ez igaz másra is? Túl sokat vártam azzal, hogy igazán megkóstoljam a nőt és birtokoljam? Gyászolok, és érzéseim vannak más iránt, de a kettő nem zárja ki egymást, hogy ő sem közömbös nekem. Beismerni előtte nem fogom, hogy megmozgatott bennem valamit, de azt kimutathatom, hogy érdeklődöm iránta? Nem tudom eldönteni, hogy direkt csinálja ezeket a random mozdulatokat, vagy szándékosan ki akar kergetni a világból. Gyanítom, hogy nincs tisztában az adottságaival, mert ha így lenne, akkor már régen bepasizott volna és játszaná a megközelíthetetlent. Az ajkamba harapva jutok elhatározásra és hagyom félbe a beszélgetést is, hogy a nyomába eredjek. Nem várakoztatom meg a pult mellett állókat, mert simán ráfogok a csuklójára és Beth-től kérek útbaigazítást arra való tekintettel, hogy merre találom a női mosdót. Másodpercek alatt szeljük át a távolságot és zárkózunk be oda. Igazából nem érdekel, hogy más is benyithat, mert amit az asztal alatt csináltunk is már tilos lenne, akkor nem mindegy, hogy rajtakapnak bennünket? Michael mit szólna? Nem tudom, de annyira ismer már, hogy nem fogom kihagyni a kínálkozó lehetőséget. Adott a vonzalom, akkor élni kell vele. Már a feltételezésem is, hogy más pasikkal hálhat, vagy jóban van…kikészít. Nem lehetek féltékeny az állatorvosra…mert nem reális. Most veszítettem el a gyerekem anyját, és máris versenybe szállnék egy másikért? Nem sokat agyalok azon, hogy mi lenne a helyes, mert a józanságomat az ajtón kívül hagytam. A fizikai vonzódás nem fájdalmas, de én néha már képzelgek is, vagy elképzelem azt, ha lovon látom…kár belemenni a részletekbe, mert mindannyian éltünk már át hasonlót. A tárgyiasítást régebben kedveltem, de mára kiveszett belőlem, hogy nőket személytelenné nyilvánítsak. Corát odahúzom az ágyékomhoz és a tudtára adom, hogy mennyire is vonta el a figyelmemet odakint. A szendesége feltüzel, és amennyi ártatlanság vegyül a szavaiba, úgy nyelek én is egy nagyot.
- Hmm.. – hallgatok el és az ajkait fixírozom a mozdulat közepette. Meghal a környezet és a föld mozgása is, mert csak ketten létezünk ezen a létsíkon.
- Ha tudod, hogy mennyire élveztem, akkor miért nem engedtél tovább és menekültél el? – jogosnak vélem a kérdésemet, pedig az egyik felem tisztában van vele, hogy nem bírt volna sokáig abban a szituációban maradni úgy, hogy ne bukjunk le a többiek előtt is. Ismét felveszi a nyúlcipőt és a mosdóhoz sétál egy kis időt nyerve az elkerülhetetlenhez. Nem mondok semmit csak könnyedén a háta mögé lépek és alulról vezetem előre a kezeimet, hogy még véletlenül se iszkoljon kifelé az ajtón. Már én magam se tudom, hogy a szappan megfelelő használatáról beszélgetünk-e, de nem is ez a lényeg. A nyaka peremén lavírozok végig a leheletemmel és csábítom egy másik eredmény irányába. A víz már kurvára nem izgat. Fél pillanatra nézek fel a tükörbe, hogy lássam az arcvonásait. Kipirosodott az arca két oldala, a szája megnyílt és a légzése is szaporább. Kell ennél több bizonyíték, hogy kíván? A játék izgalmas és valahol a határaimat súroló tevékenység. A keze az enyémet érinti, habos leszek, de átengedem neki az irányítást. Bábként állok, rendelkezhet felettem is, de nem használja ki az előnyeit. A letépett papírfecnikkel egyetemben csak figyelem őt és megvárom, hogy velem szembe kerüljön a tekintete.
- Aha…készen. – erősítem meg az abszurd feltételezését. Milyen értelemben esünk szét az már másik témakör, de egyszerre csak egy dologgal tudunk foglalkozni. Lesüti előttem a szemét és megint behódol…vagy csak időt nyer azzal, hogy összeszedje a gondolatait. Ártatlan mozdulat a felemelkedő kéz, az érintés a mellkasomon miközben a mondandóját hallgatom. Mindig is ilyen visszafogott módon kért…és ha így teszi. Felsóhajtok és oldalra döntve a fejemet most a tekintetét keresem, hogy ne révedezzen másfelé. A derekára simítom a balomat és cirógatásokkal terelem el a figyelmét.
- Nem szándékozom eltűnni a Föld színéről. Írhatsz Cora, ha úgy gondolod…és beszélgethetünk is, nem zárkózom el. – a jobbommal az álla alá csúsztatom a mutató és hüvelykujjamat és úgy tartom meg a szemkontaktust vele.
- Mit szólnál ahhoz, ha ma este átjönnél hozzám? Átbeszélhetünk dolgokat, és tiszta vizet önthetünk a pohárba. Csak te és én. – suttogom a végére és tőle várom a visszaigazolást, hogy akar-e még egy közös éjszakát az utazásom előtt.

Ha lenne hova mennem, ha nem szorultam volna közé és a mögöttem feszülő ajtó közé, akkor sem biztos, hogy menekülőre fogtam volna. Egyértelműen nem akartam tőle távol kerülni. Minden alkalommal, amikor ennyire leszűkítette a teremet, a tüdőm megtelt az illatával és akaratlanul is csak hagytam neki.. bármit is óhajtott, mert a közelsége elgyengített és nem tudtam ellenállni neki úgy igazán. Sokkal többször gondoltam rá, mint szabadott volna. Mint azt Jude hitte volna, mint amennyit én akartam. Az elején még hadakoztam az efféle gondolatokkal, az érte érzett olykor fejét felütő aggódással, vagy éppen azzal, hogy vágytam a társaságára. Otthon könnyebb volt, mert el tudtam terelni a figyelmem, de itt, a lovarda területén, mint ahogy ma is, elkerülhetetlenek voltak az effajta találkozók, hiszen Pandoráért többszöri alkalommal is engem tett felelőssé. Nem voltam tréner. Fogalmam sem volt arról, hogy jól csinálnám-e azt, amit láttam édesanyám mellett felnőve. Igen, szeretem a lovakat, tudok is velük bánni, de azzal, hogy ezt a feladatot is a magamévé kellett tennem, rengeteget kellett hozzá nekem is tanulnom. Igazság szerint, ha nem is rettegtem, de tartottam attól, hogy aztán Jude elvárásainak és igényeinek nem felel majd meg az a munka, amit a kiscsikó fejlesztésébe fogok invesztálni. Kétségeim voltak magamat illetően még mindig, még ha a férfi úgy is gondolta, hogy nem lesz gond, képes leszek megoldani minden nehézséget és átugrani az akadályokat. Szerettem, hogy ő hitt bennem. Annyira másként látott.
Az adok-kapokra igyekeztem úgy válaszolni, hogy azzal ne csak az ő igazát támasszam alá, mégis a meggyőzésem semmit sem ért vele szemben, mert.. muszáj volt megkérdeznie ezt? Az enyhe pír lázasan kúszott fel a nyakamról az arcomra, miközben lesütöttem a szemeimet. Bármikor, bármilyen napszakban és helyzetben képes volt zavarba hozni és ezt még mindig nem voltam képes megszokni. Beharaptam az alsó ajkam, megszívva a hússzirmot is óvatosan, miközben csak sikerült felpillantanom a szemeibe. Égető volt a pillantása, a közelsége pedig egészen részegítő. Reszketegen szívtam be a levegőt a tüdőmbe az ő illatával egyetemben.
- Ezt most komolyan kérdezed? - a pír már lángoló vörösre festette a bőröm. - Mert.. mert még sosem.. én még nem.. - kerestem a megfelelő szavakat, a szemöldökeimet összehúzva ráncolódott össze enyhén a bőröm is azok közt. - Nyilvános területen voltunk. Mr. Stone ott ült tőlünk egy méterre.. szerinted mi történik, ha hagyom, hogy folytasd? Ez.. hogy mit érnél el, csak rád tartozik és rám, senki másra - a szavaim támadóak is lehettek volna, mégis zavarban voltam. Mégis hatott rám, és elég volt csak arra gondolnom, hogy mit tett, egy hajszál választott el attól, hogy demonstráljam, mi történt volna.. Az előtt menekültem mégis csak ki a karjai alól, mielőtt még ő mutatta volna meg, mi következett volna. Mély lélegzetvétel után még annál is hosszabban fújtam ki a levegőmet, csak hogy a mögém lépő teste megint beszorítson és utamat állja, mégsem volt zavaró vagy tolakodó. Belesimultam az ölelésébe, hogy aztán az én verziómat érvényesíthessem és törődőn bánjak vele, miközben a fülemnél, a nyakamon a pihéken éreztem a leheletét és a közelségét. Már ha a tükörképünk nem lett volna nyilvánvaló azt illetően, mennyire is közel állt hozzám. Minden téren. Sejtettem, hogy nem ingyen kézmosás miatt illeszkedett annyira tökéletesen a hátamhoz, hogy nem azért éreztem annyira kényelmesnek és biztonságosnak a helyzetet. A papírral felitattam mindkettőnkről a vizet, csak hogy felé fordulva fogalmazzak meg olyan aggályokat, amik azóta foglalkoztattak, mióta nem is olyan régen bejelentette, elutazik. Nem akartam úgy tenni, mintha ne érdekelt volna annyira, hogy nem aggódom az épségéért. Érte, hogy nem vágytam a társaságára, de azért annyira bátor már nem voltam, hogy választás elé állítsam őt. Inkább csak.. szerettem volna tudatni vele most is, hogy itt voltam, ha szüksége lett volna egy kis szünetre abból a borzalomból, amit Mallory eltávozása idézett elő benne és az életében. Mert ha tudtam is, milyen érzés elveszteni egy gyermeket a fogantatás után, még nem tudtam, milyen az, amikor egy épp, hogy csak megszületett aprócska, ártatlan csecsemő veszíti el életének egyik bástyáját. Részvéttel adóztam.. sajnáltam a helyzetet és rettenetesnek gondoltam. De nem én voltam az, akinek meg kellett küzdenie a nehézségekkel, hanem Jude-nak. A felé intézett szavaim nyomán is érintettem őt, de a pillantásomat nem fűztem az össze a kék íriszekkel eleinte. A derekamat érintő kezének melege jól esett, annál is jobban, de ahogy biztosított arról, nem bánja, ha beszélünk, elmosolyodtam lágyan.
- Jól van - kezdtem bele, miközben az állam alá nyúlt és maga felé irányította a pillantásom. - Nem szeretném megint ezt az eltelt két hetet - tessék, csak kicsúszott az igazság és vele a burkolt jelentése: hiányzott. A fenébe is. A következő szavait azt hiszem, hogy nem vártam tőle annak fényében, hogy.. megvádolt azzal, Felix-hez is van közöm. Amiatt viszont vágytam és vártam tőle, ahogy a kávézó asztalánál viselkedett velem. Ahogy itt is sarokba szorított kétszer is, érezve a vágyakozását. Újra elmosolyodtam, aztán hitetlenül, röviden el is nevettem magam, fejcsóválás közben nézve fel a szemeibe. Még így is fölém magasodott, pedig nem voltam alacsony.
- Az az igazság, hogy.. én is ugyanezt szerettem volna kérdezni tőled, hogy van-e kedved feljönni hozzám ma, de beelőztél - leléptem a köztünk lévő, aligha nevezhető távolságnak azt a valamit, ami ott volt, csak hogy a tenyereim a felkarjain csússzanak a vállára. - Szívesen átmegyek hozzád, de ha neked van kedved esetleg látni az én lakásom, úgy nem ellenkezek azzal sem - az biztos, hogy Hattie nem alszik ma otthon, sőt, a következő két hétben sem fogom látni, mert elutazott vidékre a nagyszüleihez. Általában én szoktam utána elpakolni és rendet tenni a nagy rohanásban. - Jól hangzik ez a csak te és én - itt már én sem voltam hangos, sőt.. leginkább a szájára suttogtam, mégsem csókoltam meg, még ha lábujjhegyre is álltam közben, ezzel nekidőlve a testének. Átölelve a vállait már teljesen. Lehet, hogy vágytunk egymásra. Hogy hatottunk a másik félre, de tényleg volt néhány téma, amiről beszélnünk kellett. - Vizet fogok inni - jelentettem be rámosolyogva az ajkaira, mert... még elevenen él bennem annak emléke, hogy a whisky kóstolás után az előző alkalommal sem gyakoroltuk az önmegtartóztatást. És.. a legutóbbi alkalom óta eltelt két hét, amikor még csak nem is beszéltünk és kiadta az utam. Mégis ugyanott tartottunk.
Kedvellek, Jude Cowen! Csak ki kellene mondanom végre. Mégsem.. mertem bevallani neki.

+16


Általában szívesen maradtam kettesben egy nővel, mert tudtam hányadán állok vele. Nem az a férfi voltam, aki harcolt a figyelemért, mert tisztában voltam az adottságaimmal. Egyesek szerint nagyképű vagyok, mások szerint túlságosan egocentrikus. Már megszoktam, hogy az emberek így nyilatkoznak az olyan személyekről, akik magabiztosak és nincs bennük kétely a képességeikkel kapcsolatban. A nők ezt tökéletesen űzték, és első körben ki lehetett szúrni, hogy mit akarnak. Nagyon csekély az a szám, ahol nem olvastam a gondolatokban. A szép test mindenkit megmozgat, de az csak egy éjszakára szól és a figyelmem is csak addig marad fenn az adott illetővel szemben. Remekül működtek a kölcsönösségen alapuló viszonyaim, mert a legtöbben sejtették, hogy másnap nem fogom felhívni őket, és a második randevúra sem kerül sor. Akadtak kivételek, akik többet láttak a flörtölésbe és egyből azt hitték, hogy meg fogom kérni a kezüket. Ezeket nevezném önámítónak, aki egy álomvilágban él és azt hiszi, ha egy férfi ránéz, akkor az egyenlő a szerelemmel. A mesékben talán így működött a kémia, de a férfiak kevés százaléka marad monogám és mond igent egyetlen nőre. A változatosság jellemzett engem is, és hiába várt odahaza egy állandó partner, mégsem éreztem azt, hogy le kellene horgonyoznom mellette. Mallorie kivételes eset, mert elfuserált módon kapcsolódtunk annak idején, de még őt sem tettem volna meg a feleségemnek. Rachel óta kerültem a hosszabb és komolyan elköteleződéseket, mert nem láttam értelmüket. Mi a fenének tegyek bele többet, ha úgyis továbbáll a másik? Megvolt benne minden, amire vágytam volna és nem voltam elég. Akkor és ott eldöntöttem, hogy többet nem dőlök be egynek sem, mert sokkal fontosabb a józan eszem és az életem is, mintsem megint valakinek a kiszolgáltatott énje legyek. Munkált bennem a dac és a gőgös viselkedés, de én ezt vallottam helyesnek és az elméletemet még nem sikerült megdöntenie senkinek sem. Cora kezdett nagyon a határvonalon súrlódni. Alapvetően nem kezdtem volna ki vele, amikor kiderült, hogy nem volt egyéjszakás kalandja. Nem hajtottam az olyan nőket, akik tisztességes kapcsolatra vágytak és valóban férjet kerestek, róla meg sütött az, hogy nem éppen a rövidebb afférok szerelmese. Meg is maradtam volna ebben a hitben, ha nem történnek közöttünk bizonyos események. A múltban megfordult az ágyamban, eleinte még csak az én örömeimre pályázott, ami meglepett egy ilyenfajta nőtől. Többre becsültem, mintsem kihasználjam, de aztán elfogytak a miértek és ott találtam magamat a tűzközelben. Mit mondasz egy ajánlatra, ahol vállalja a játékszabályokat és még a saját elveit is sutba dobja? Izgatott-e, hogy ennyire kíván? Ki a fenét ne érdekelt volna. Minden nyamvadt pasinak felkeltette az érdeklődését, amíg velem volt, de szerintem még néhány nőnek is. Egy szó, mint száz. Felélesztette azon oldalamat, amire kevesen képesek. A védelmezésre már régen volt alkalmam, de mellette folyton azt éreztem, hogy megölöm azt, aki a közelébe mer menni. Chang amúgy sem volt kispályás, ha a gyenge harmatokat kellett űznie, de tudván Cora anyjához is köze volt…nem derített fel. A tudás hatalom és én vállaltam felelősséget érte akkor, hogy épségben hazahozom. Nem ismertem volna be, hogy szörnyen vágytam arra is, hogy az enyém legyen, de a józanság még akkor is nagyobb volt, mint én. Az elveim mélyebben gyökereztek és nem is bántam meg, hogy akkor nem fektettem meg. Más tészta, hogy azóta már több ízben is. Határokat lépett át velem, sőt olyan helyzetekben élvezte a társaságomat, amikor nem kellett volna ott lennie. A miérteket azóta is kutatom, de nem találom. Ma is azzal a szándékkal érkeztem ide, hogy pontot tegyek a lovakkal kapcsolatos üzleteim végére, de egy veszekedés közepén találtam magamat. Dühített, hogy meg kell mondanom, hogy mit akarok és nem járnak a kedvemben. Brian Howard puszta jelenléte is kiborított, de ezt még valahogyan ellensúlyozta a felbukkanó Michael Storm. A kávézás aztán pikáns kalandba megy át és kezdem azt érezni, hogy a testem tüzel. A birtoklási vágy mellett most nagyon munkál bennem a düh is, de az előnyömre fordítom és az agresszió egyre lejjebb süllyed a tudatomban. A testem reagál, de más értelemben, mert Cora elvonja a figyelmemet. A tortaevés, meg a tejszínhab eredményezi azt, hogy most éppen a női mosdó kellős közepén állunk és félreérthető kommunikációt folytatunk immár ki tudja, hogy hányadik alkalommal.
- Csak ránk tartozik? – elmosolyodom, hogy a kint ülő férfi nevét is eltéveszti, de mit számítanak a többiek, ha ennyire forró a levegő idebent. Letépném szívesen róla a ruhát, de az önmegtartóztatás illendő lenne, mert tudom, hogy magyarázkodni ebben az esetben sokkal rosszabb lenne. A hátulról támadás és a könnyednek nem mondható kézmosás után aztán erőt vesz magán, hogy szembe forduljon velem és a kékjeimbe mélyülve diskuráljunk a folytatásról, vagy amiről akar. A kérését játékosan adja elő mialatt csak néha pillant rám. Miért ne beszélhetnénk? Nem tiltom meg neki, hogy keressen, de azt hiszem, hogy ezt szóban is tudatnom kell vele. A ’jól van’ kifejezésre csak hümmögök egyet és a csípőjén pihentető karommal egy kicsit belemarok a bőrébe is, hogy elhúzzam a mosdó szélétől. A két ujjammal megtámasztom az állát és arra kényszerítem, hogy rám nézzen, aztán ki is csúsznak azok a bizonyos szavak.
- Nagyon hosszú volt az elmúlt két hét. – bármit láthat a szavaim tartalma mögé, de hasonlóan nehezen viseltem, de gyászolnom is kellett. Mallorie megérdemelte, hogy így tegyek. Felvetem neki a ma estét, mint egy búcsúzkodásra alkalmas időt, de a nevetése megakaszt ebben. A karjaimba kapaszkodva vall színt és végre látom a kacérkodó mosolyát is, amitől megfosztott.
- Hát… - kezdenék bele, de mindig megtalálja a tökéletes alkalmat, hogy kiűzze a gondolataimat a fejemből.
- Vizet? – a keresztcsontján simítok felfelé és elérem a blúz anyagának a szélét is. Finoman csúsztatom alá a tenyeremet és felfelé tolva a belső felét egy kis nyomást helyezek rá, hogy még inkább a törzsemre dőljön rá.
- Cora a víz nem neked való…olyan lány vagy, aki whiskey-ért kiált. – suttogom bele a szirmaiba és a fogammal rámarva az alsó felére meg is szívom azt.
- Én megyek fel hozzád. Kényelmesebb lesz mindenkinek. Nyolckor ott leszek. – eresztem el minden előjel nélkül.
- Vár a vendégünk. – sokat sejtető mosollyal vezetem a jobbomat a fenekére és úgy tolom kifelé az ajtón.
- Michael még megneszeli, hogy mi van közöttünk, és ugye azt mondtad ez ránk tartozik? – halkan beszélek a füléhez hajolva, aztán eltolom magunkat a pultig.
- Beth…tölts egy kis vizet Corának, mert szomjas lett odabent. – elengedem és visszamegyek Michael-höz.
- Na megkóstoltad a tortát? – érdeklődöm és lehuppanok mellé a helyemre.

Azt hiszem, hogy a neveltetésemnek, az otthoni körülményeknek, a beteg öcsémnek és a lovaknak köszönhettem azt, hogy sok esetben kimaradtam azokból a fiatalkori csínytevésekből. Kimaradtam abból, hogy valóban elmenjek tizenévesen szórakozni. Hogy kipróbáljak bizonyos halucinogén anyagokat vagy esetleg annyi alkoholt fogyasszak, hogy önmagamat megtagadva ledérré váljak. Sosem vágytam az efféle önmegvalósításokra, nem vágytam vad éjszakákra - hogy kivetkőzzek teljesen magamból és nem vágytam arra sem, hogy mások bajba sodorjanak és összetűzésbe keveredjek a rend őreivel. Szerettem a teljesen nyugodt és teljesen átlagos életem, ahol a legkülönlegesebb vonás az életemben egyértelműen a lovak voltak és a gyerekek, nem pedig én. Az otthontól távol kerülve sem akartam mindenben kipróbálni magam, nem változtam meg, hanem ugyanúgy a visszafogott felfedezés híve voltam. Nem lázadtam, nem akartam kitörni, nem akartam ismertté válni. Én csak.. egyszerűen azt szerettem csinálni, ami nekem is örömet okozott.
Nem tudhattam magamnak számtalan kapcsolatot, futó kalandjaim száma is pontosan egyenlő volt a nullával, mert nem tudtam olyan helyzetben elképzelni magam, ahol a testem átjáróházzá válik és ismeretlenül hajszoltam az élvezeteket. Nem okozott örömet olyan férfi mellett kivetkőzni magamból, akiben nem tudtam, hogy megbízhatok-e, akiről nem tudtam, hogy nem akar-e bántani és ezért gondolhattak prűdnek, gondolhattak szűznek, gondolhattak bárminek is, de nálam a bizalom igen is fontos volt. Nem akartam, hogy fájjon aztán. Hogy ha mégis csak beadnám a derekam, tudtam, hogy hűséges típusként csak reménykednék olyanban, ami nem a futó kapcsolatok alapja: a tartósság és az, hogy otthonosan mozogjak egy olyan kapcsolatban, ahol biztonságban éreztem magam. Hetekkel ezelőtt mégsem tudtam betartani a magamnak tett ígéretet és olyat tettem, amit meg kellett volna bánnom. Megbántam volna másnap, ha nem úgy alakulnak a dolgaink. Ha nem sokként éltem meg mindazt, ami volt, ha nem olyan sűrű programok követték volna egymást, így pedig csak akkor jutottam el a gondolkodásig, amikor már egy óceán választott el a férfitől, aki elérte, hogy másképp gondolkodjak. Hogy adjak egy kicsit magamból és hogy kiélvezzem azt a spontán döntést, amitől megkönnyebbültem, aminek emlékére a mai napig jólesően megborzongtam. És azóta minden egyes újabb alkalom is ugyanazokat az érzéseket erősítették fel bennem.
Mint ahogy most is, miatta tévesztettem. Észre sem vettem először, csak a szemöldökeimet ráncoltam kiszáradó ajkakkal egy bólintás kíséretében, hogy igen, még mindig úgy gondolom, hogy a szex intimitást von magával. Képtelen lennék közönség előtt részese lenni és átadni magam a gyönyörnek úgy, hogy mások megláthatnak vagy meghallanak. Vagyis.. nem.. ez sem igaz, mert eszembe jut a két héttel ezelőtti eset Jude irodájában, ahogy az ablak hűvöse feszült a bőrömnek, miközben a férfi.. kíméletlenül hajszolta mindkettőnk testi kielégülését. Évődve haraptam be aztán az ajkam is, csak hogy aztán már a vallomásom kellős közepén találjam magam, felpillantva azokba a kék szemekbe, amiket már szerettem. Közelebb húzódtam, ahogy az ujjai a bőrömbe martak, és ha lehet, akkor mélyre engedtem a tüdőmben a kölnijének illatát, miközben a karjaim ténylegesen is átölelték az alakját.
- Tudom.. - ameddig nekem hiányzott, addig ő gyászolt és próbált a felszínen maradni. Egyetlen pillanat elég volt, hogy megbánjam a szavaim. Hogy megbánjam azt, hogy önző módon csakis magamra gondoltam. - Minden.. annyira zavaros - tettem hozzá egészen halkan, nekidöntve a homlokom a vállának csak röviden, hogy aztán az ötletét meghallva fellpillanthassak rá. Az nevetésre késztet, hogy nekem is eszembe jutott az, hogy végre nem csak futólag, nem csak máshol, de eltölthetnénk pár órát egymás társaságában.. mielőtt újra elválaszt minket az élet, vagy esetleg egy másik kontinens. Igazából nem tudtam, hogy mit is vártam a ma estétől, de jól esett a tudat, hogy ő is ugyanarra gondolt, amire én is. Csak apró, gyengéd cirógatással érintettem meg a nyakát az ölelés közben, lágyan játszva a rövidre hagyott hajával a tarkóján. Jude sem hagyott magamra, ahogy megosztottam az elhatározásomat a józanságomról, ezért már szinte a testére gyógyulva nevettem el szinte magam aztán, ahogy felidézte újra azokat a szavakat, amit az irodában is mondott nekem. Mégis megakasztott és sóhajtásra késztetett azzal, ahogy a foga az ajkamat érte. Lassan nyaltam végig aztán a hússzirmon aztán, meg is köszörülve a torkom. Már ennyi elég volt ahhoz, hogy sutba vágjam a magamra kényszerített nyugalmam.
Megköszörültem a torkom, ahogy elengedett és ez volt az ukáz arra is, hogy én se csüngjek rajta.
- Tudod, hogy hol van a lakás? - zavartan tuszkoltam a tüdőmbe Jude-mentes levegőt. - A Union Street... - kezdtem volna bele, de ahogy rám pillantott, zavartan lesütöttem a szemeimet. - Tudod... persze, hogy tudod, mert a szerződésben feketén-fehéren benne is van.. oké, jobb lesz, ha befogom a szám.. - haraptam be az alsó ajkam. Pont úgy és ott, ahol az imént még ő érte a fogával azt. - És.. akkor nyolcra várlak. Nagyon - csúszott ki a számon meggondolatlanul, bele is pirulva ebbe az egész várakozásba. Elpillantottam róla. Mintha nem is történt volna semmi és feszült mosollyal dobtam ki a kukába az eddig csak a kagyló szélésre pakolt papírgalacsint, aztán már a kezével a hátsómon irányított is ki, még tiltakozni sem volt időm.
- És így.. szerinted senki sem fogja majd észrevenni? - fordultam felé hirtelen megállva előtte és söpörtem le a fenekemről a kezét, mielőtt bárki is meglátott volna bennünket. Jude szemeibe nézve igazítottam meg magamon a ruháimat - lejjebb húzva a felsőmet és feljebb a nadrágomat, mintha legalább megfosztott volna azoktól odabent. - Viselkedj, Jude! - suttogtam vissza neki egy mosoly kíséretében és már ott sem voltam a közelében, de amennyivel magasabb volt, hosszabbakat is lépett és csak mosolyogva ráztam meg a fejem arra, amit Bethnek jelzett. Nem mertem Jude mozgását végignézni, ahogy Michael elé járult, helyette stílusosan újra Beth előtt parkoltam le, aki már készítette is a vizemet vadalma vigyorral. Fogadni mernék, hogy rá fog kérdezni.
- Na?! - bingó!
- Tiszta a kezem, nyugi - emeltem fel a két karomat is, hogy megvizsgálhassa. Sehol egy tejszínhab maradék.
- Aha....aaaaaa... - sunyi pillantással mérte fel Jude-ot. Egy szavamat nem hitte. Túl sokáig tartott az a kézmosás, a fenébe is.
- Igen! Beth is velem tartott a második szeletre, mert megegyeztünk neki, hogy fizetett szünetet tart. Pontosabban lefizettem - nevetett fel jókedvűen Michael, közelebb is hajolva Jude irányába. - Fogalmam sincs, mi van a Brooklyn-i levegőben, de azt kell hogy mondjam, tetszik a kedvesség. Lehet, hogy többet fogok jönni errefelé, mert hát.. - biccentett el a pult felé, Beth és felém. - .. remek tortákat sütnek - kacsintott Jude-ra, mintegy jelezve neki, hogy átvitt értelemben érti mindezt. Megdörzsölte a kezeit, aztán hátradőlt a székében, egy pillanat alatt váltott a baráti társalgásból arra a Michael Stormra, akinek az üzlet és a lovak voltak az élete.
- Szóval.. ne kerülgessük itt a forrókását, Jude! Áruld el, hogy mégis mi a franc folyik itt a Kensingtonnál? - mintha a hangja is keményebben csengett volna. A tekintete ragadozón figyelte az ügyvédet, miközben a jobbjának körmei az asztal lapján jártak egy megfejthetetlen ritmust. - Legyél velem őszinte!
- Azt tudod, hogy minek van itt? - Beth suttogása nyilvánvalóan nem az ügyvéd jelenlétét kérdőjelezte meg.
- Mmm.. nem, ha jól emlékszem, eddig talán csak kétszer láttam errefelé. Miért? Történt valami?

Vannak bizonyos helyzetek, amikor az ember kétszer is átgondolja azt, hogy mennyire akar megfelelni a saját elvrendszerének és erkölcsi mércéjének. Tudatában voltam annak, hogy amit teszek nem helyes, de annyira bűnösen vágytam rá, hogy nemet meg végképp nem mondtam volna a folytatásra. Kettesben állunk a tükör előtt és éppen arról vallunk színt, hogy egy dologra járt az agyunk. Az esti találkozó gondolata még nem volt szilárd elhatározás bennem a mosdós látogatás idejéig. Győzködtem magamat, hogy mennyire nem jó ötlet ismételten közelebb kerülni Corához, mert meg fogom égetni őt és még magamban is kárt teszek ugyanazon időben. Sóvárogtam az érintésére, de kifelé nem mutathattam a hiányát. Idebent aztán leolvadtak az álarcok és kicsit megint azok lehettünk, mint hetekkel ezelőtt az irodámban voltunk. Beszélhetünk szerepekről és felelősségvállalásról, de most csak azt akartam, hogy ő meg én létezzünk mindenfajta elvárás nélkül. Michael Storm és a nyavalyás Kensington is megvár, ha azon múlik a tagságom jövője. Felelevenedik előttem az a kép, amikor először láttam meg őt. Nem tudta, hogy ki vagyok és elég távol voltam ahhoz, hogy ne is tűnjön fel neki a jelenlétem. Hópehelyet vittem ki egy kis ügetésre, mert szoknia kellett a környezetet. Akkoriban nem sok időt szenteltem annak, hogy kijárjak az istállóba, de a nő látványa megbabonázott. Egy kislánnyal foglalkozott, aki az egyik régebbi ló hátán ült és különböző feladatokkal látta el az állat és gyermek kettősét. Annyi szeretet vegyült abba a pillanatba, hogy meg kellett állnom a kerítés mellett. A kíváncsiságom ritkán ébred fel, de akkor nem tudtam ellenállni annak, hogy egy kicsit belehallgassak egy magánbeszélgetésbe. Végig nyugalommal beszélt a kislánnyal, akiről lerítt, hogy nyugtalan és valószínűleg első alkalommal került fel a patás hátára. Akkoriban hetek óta küzdöttem Lorie-val és sehogy sem akarta belátni, hogy nekem van igazam. Elegem lett a folytonos feszültségből és ennek a pillanatnak a részeseként egy kis ízelítőt nyertem abból, hogy milyen lenne egy másik nővel lenni. Mennyiségben vertem bőven a százat is, de egyiknek sem volt ilyen kisugárzása, mint Ms. Frasernek. Pofátlan módon azonnal a vezetőség felé fordultam és megérdeklődtem a nevét. Micsoda áldás volt azt látni, hogy alázatos és kedves…nem mellesleg pedig nem kifejezetten amerikai. Rachel családja messze földön híres volt a környéken, és ha már arra készültem, hogy valakit be akarok hálózni jobban esett a lelkemnek, ha semmi köze nem volt a múltamhoz. Még nem tudtam akkor, hogy mi izgatja a fantáziámat jobban…megszerezni a nőt, vagy elérni, hogy hozzám tartozzon. Említettem, hogy ezen alkalmak száma szinte a nullával ért fel, de amint megismertem közelebbről már tudtam zsigerből, hogy bajban leszek. Idő kérdése volt, hogy mikor dőlnek meg az elméleteim és mikor engedek utat a puszta fantáziámnak. A mosdóban aztán a karjaim között tartom ezt a nőt és már nemcsak a szórakozás éltet vele kapcsolatban, hanem valami egészen más. Megnevezni nem fogom az érzést vagy minek mondják…büszkeséggel tölt el, hogy mást észre sem vesz rajtam kívül? Nem vagyok ostoba és tudom, hogy mikor jövök be egy nőnek, de nála ez már az elején is egyértelmű volt. Elvörösödik, nekimegy dolgoknak…ezek apróságok, de nem a rámenős cápákat képviseli. A veszélyesebb tulajdonsága az, hogy mindenáron meg akarja érteni, hogy mi játszódik le bennem, holott ezt általában még a testvéreimmel sem osztom meg. A létezésem okait és miértjeit a mai napig kutatom, de már kialakult egy világképem és abból nem engedek. Az ember a saját bőrén tapasztalja meg a negatívat. Mondhatja nekem bárki, hogy a jóból tanulunk, de örök emlékeztetőt csakis a rosszból nyerhetsz. A derekába marok az ujjaimmal és közelebb vonom, de már így is csak milliméterek választanak el az ajkaitól. Ó, istenem, ha most megcsókolom, akkor nem fogunk visszamenni, hanem feltolom a mosdó szélére és itt helyben veszem el, ami nekem is jár.
Pár percig még kínozzuk egymást, de csak amolyan évődéssel egybekötve, mert az este sorsa már eldőlt. Nyolckor meg fogok jelenni a lakása előtt és az égiekre bízom, hogy mi fog történni zárt ajtók mögött, ha nincsenek szemtanúk körülöttünk. A címét próbálja kinyögni, hogy merre találom, de a magánnyomozónak hála már sokkal hamarabb a birtokában voltam, mint a szerződés léte megszületett volna.
- Megtalálom ne aggódj. – erősítem meg a feltételezésében, hogy igenis tisztában vagyok a lakcímével, szóval nem kell aggódnia, hogy nem fogok odatalálni.
- A nagyon fokozására lennék kíváncsi. – suttogom a fülébe, amikor a fenekére simítom a kezemet és úgy tolom ki a nyílászárón. Felháborodottan fordul felém, hogy megigazítsa a ruháját, de semmi szükség rá. Megrázom a fejemet és egy csibészes mosollyal az arcomon reagálom le a viselkedésre való felszólítását. A pultnál odaszólok Bethnek, hogy szolgálja ki Corát egy kis vízzel, aztán csatlakozom is az egyik üzleti partneremhez. A lányok tortát ettek és szemlátomást Michael is élvezte a jelenetet, főleg a pult mögött álló kiszolgálót nézve.
- Hát…meg kell hagyni, de édességkedvelő leszek. A torta nagyon ízletes és úgy hiszem, hogyha véletlenül levegőváltozásra lenne szükséged, akkor örömmel látlak. – a mosoly ragadós volt, de ugye nem azért érkezett ide, hogy női idomokról beszélgessünk. Azon nyomban én is elkomolyodom, ahogy szóba kerül a majdnem elfeledett probléma. Lehúzom a maradék whiskey-t és kényelmesen hatra dőlök a folytatás előtt.
- Brian Howard úgy gondolja, hogy mindenre extra költségeket kell szánnom, és ebből lett elegem. Az állatorvosi ellátás beletartozik a havonta elszámolandó díjba, de most, hogy felmerült a csikóval járó extra figyelem… - köszörülöm meg a torkomat. – Ki kellene nyitnom a pénztárcámat. Megemlíteni sem akarom, hogy Serenity mekkora médiafelhajtást hozott a Kensingtonnal és úgy tudom, hogy sok új bérlőt nyert ezáltal a lovarda. Nem sok elvárásom van, de egy díjnyertes ló esetében azért a nagyobb figyelem magától értetődő. Nem fogok kertelni, ha nem kapom meg a nekem járó előnyöket…váltok másik lovardára és ezt vedd komolyan. Sokan a fél kezüket is odaadnák Pandoráért. – mosolyodom el szomorúan.
- Na…nem kell ennyire előre menni, de megértem az aggályaidat, mégis néha túlságosan felhúzod magad. – sóhajt egyet az öreg és kihúzza a mellényzsebéből a régi kornak megfelelő órát, amilyen még a nagypapámnak is volt.
- Beszélek a vezetőséggel, és szeretném, ha holnap találkoznánk még. A városban maradok néhány hétig…na meg nem utolsó sorban Cora apja holnap érkezik. – néz rám sokat sejtetően, mire csak hárítok.
- Három nap múlva elutazok Mich…sűrű a napirendem. Szólj, ha valamire jutottál, de ha nem haragszol, akkor dolgom van, és meghagyom neked a sütemények élvezetét. – kacsintok egyet, aztán felállok az asztaltól és megindulok a pult felé. Cora az egyik magasított széken ül nekem háttal, amikor elérek hozzá. Finoman futtatom a kezemet a lapockájára és Beth-re nézek.
- Fizetnék. – kezdenék bele, de legyint egyet.
- A ház vendége volt Mr. Cowen. Várjuk vissza. – int egyet és mielőtt még elmennék odasúgom a terapeuta fülébe a mondandómat.
- Nyolcra kész legyél…minden értelemben. – húzom el a karomat és kitárva az ajtót még egy utolsó pillantást vetek felé.