Enyhén bólintok a kérdésére, nem kimondottan szeretném ezt jobban kifejteni neki. Hiába vagyok én magam is egy hivatali szerv része, hiába vagyok nyomozó, hiába ismerek olyan kollégákat akik csodásan végzik a dolgukat… még én magam sem bízom a saját védelmi rendszerünkben. Őszintén szólva, nem hiszem, hogy létezik olyan védelem ami valóban meg is tud védeni egy családot a rájuk leselkedő veszélyektől. Kivéve persze ha elküldenek valahova messzire, egy lakatlan szigetre, vagy valami hasonló. Szóval nem olyasmi amivel élni szeretnék, vagy épp Larát kitenni annak.
- Külön alszunk, Lara szeret egyedül aludni és nem is szeretném őt megijeszteni a változással. Okos kislány, rájönne, hogy valami nincs rendben. Miután ő lefeküdt, én általában még dolgozom egy kicsit, valamint elkészítek mindent a következő napra. - Itt megállok, mert rájövök, hogy valójában ennyi. Semmi extra nem történik egy átlagos estén, ugyanakkor meghallhgatom a meglátásait és javaslatait. Nyilvánvaló mindkettőnk számára, hogy nem kifejezetten van időm énidőre. Őszintén már azt sem tudom, hogy mi is az. S bár nagyon is egyezek vele, valóban szükségem lenne arra, hogy néha magam lehessek, de… ez nem ilyen egyszerű. Nem kifejezetten vannak barátaim, de talán néha-néha megoldhatom a dolgot. Talán. Már csak azért is mert most muszáj helyre hoznom magam. Ha megőrülök, vagy épp meghalok sem lesz Larának senkije. - Nem lesz egyszerű, de megpróbálom megoldani. - Mondom ki végül megadóan. Felesleges ellenkeznem addig amíg meg sem próbáltam. Aztán talán barátaim nincsenek, de mégis ott van Raelyn, aki esélyesen benne lenne abban, hogy megismerkedjen kicsit jobban az unokahúgával és több időt töltsön vele kettesben, ezzel pedig felszabadítva némi időt a számomra.

Ismételten ideges kezdek lenni a következő kérdései hallatán. Fogalmam sincs miként válaszolhatnám meg őket anélkül, hogy túl sokat árulnék el magamról, vagy éppen az engem üldöző démonokról. Még szép, hogy nem tudok csak úgy kilépni és hátat fordítani mindennek! Azok a bizonyos fenyegetések nyilvánvalóan a munkámból fakadnak, de egyben azt is akarják kihasználni. Ha kilépek, vagy lelépek, esélyesen megölnek azzal a mottóval, hogy nincs rám szükségük és túl sokat tudok, vagy valami hasonló. De ezt miként adhatom tudtára? Egyáltalán titokban tarthat ilyesmit vagy az első dolga lesz az, hogy szaladjon és jelentse a dolgot, helyettem. Azzal pedig lényegesen nagy bajba sodorva engem. - Ilyen opció nincs. Valójában semmilyen opció nincs. - Válaszolom némileg sejtelmesen és egyben egy kicsit ingerültebben. - Nem! Szó sem lehet róla! - Szólalok meg azonnal az eltáv javaslatára. Még csak az kellene! - Nem! Komolyan! Semmi szükség ilyesmire. Valószínűleg csak rontana a helyzeten. - S bár többet nem oszthatok meg vele, ebből már rájöhet, hogy abszolút nem jó ötlet, remélem, hogy ennyivel rá is fogja hagyni.

- Nem biztos. Jelenleg semmiben sem vagyok biztos. - Felelem őszintén, bár ez még nem változtat a lényegen. Jelenleg könnyebbnek érzem a meghalást, nem vagyok ugyan biztos benne, de… ha Lara nem lenne és nem számítana annyira rám mindenben, valószínűleg sokkal biztosabb lennék ebben is. Hiszen nyilvánvaló, hogy ő az egyetlen aki még itt tart és az erőt adja nekem a mindennapokhoz, a küzdelemhez. Aztán a következő kérdésére megvonom csak a vállam, ezzel tulajdonképpen a magam módján elismerve, hogy igaza van. Valóban egész jó munkát végez ahhoz képest, hogy mindent harapófogóval kell kihúzni belőlem és legtöbb kérdésére csak némaság vagy épp annak megkerülése a válasz. Bevallom hát, még ha csak magamnak is, hogy valóban jól végzi a dolgát. Pedig nem sok hitem volt a dilidoki gondolatában, most meg…

 - Még szép, hogy az anyagiak miatt aggódom! - Felelem, de aztán megakadok. - Is. - Teszem hozzá a fejemet ingatva mert bizony, hogy ennél azért több van a dolgok mögött. - Nem fél, hogy ön is bajba kerül miattam? Mert megvan az esélye… - Emelem fel kezeimet, mintha ezzel azt sugallnám, hogy ez bizonyára az ő problémája lesz. Az ő döntése és választása, hogy szeretne-e saját maga is célponttá válni, hiszen nagyon is megvan annak az esélye, hogy egy nap majd bekopog hozzá valaki és kifaggatja rólam, vagy épp arról, hogy mit mondok el neki. Ez az átka annak, ha publikusan tesszük ezeket a látogatásokat.
A nyugtató említésére felpillantok rá, és először őszintén még  magam sem tudom, hogy mennyire örülök annak. Nem gondolom, hogy nyugtatóra lenne szükségem, de… ez már csak a saját makacsságom, amit nyilvánvalóan le kell nyelnem, másképp sohasem leszek jobban. - Rendben. - bólintok végül. - Betartom! - Vágom rá, megadóan emelve fel kezeimet, miközben még egy halvány mosolyt is elengedek. Nem vagyok már gyerek, de tény, hogy néha a viselkedésem olyan, mintha az lennék, így aztán nem is hibáztatom őt erre a dorgálásra.
Amikor felém nyújtja a papírlapot, némileg kíváncsian pillantok arra, kifejezetten örülök, hogy belenézhetek és ezzel egyben eldönthetem, hogy megfelel-e. Elvégre kétlem, hogy ez lenne a normális, de ezzel egyben bizonyítja azt is, hogy érti a helyzet súlyosságát. Erre pedig nagy szükségem van. - Tökéletes. - Bólintok ismét, miután egy gyors olvasást szentelek a lapra írtaknak. - Akkor… mára végeztünk? - Pillantok rá kérdőn, de csak azután kelek fel és indulok meg az ajtó felé, hogy megkapom a megerősítést. - Köszönöm! - Szólalok még meg mielőtt elhagyom a helységet, cseppet sem nyugodtan, ám mégis sokkal több reménnyel. Mert tény, hogy hosszú ideje most először érzem, hogy talán mégis van remény. A doki ugyan nem segíthet a fenyegetettség érzésének az eltüntetésében, ahogy a fenyegetést magát sem tudja elsöpörni, de a mentális egészségemnek mindenképpen jót tett a beszélgetés és ezt még ha szeretném sem tudnám letagadni.

Do yourself a huge favor, and run as fast as you can from people who are running from their healing. Behaviors never lie. People who deny themselves in the mirror, will deny your reality and cause you your sanity.

Jayda & Anthony

Megfeszül, mint egy bizonytalanul felhúzott íj... Elkezdem tanulmányozni a gesztusait; hanghordozását, kisebb mozzanatait, a tekintetét, a reakcióit. Apró kis eltolódások az egyensúlyban, bármilyen jelre felfigyelek. Látnom kell az irányt, merre biztonságos. Mintha futóhomokon állnék, a mindenkori első alkalom lidérce ez. Látni ugyan nem lehet, de érezni igen azt a falat, amit gondosan maga köré épített egy rossz beidegződéssel. Tompa, alig kitapogatható az érintése, mégis zömök, mozdíthatatlannak érződik a vastagságától. Csak kopogtatnom kell, hátha majd visszhangzik odaát...
- Értem, köszönöm - az őszinteséget és a válaszadást. Mindkettőre egyformán szükségünk van. Minden pórusából árad felém a távolságtartó szándéka, úgy feszeng a helyén ülve, mintha parázson foglalt volna helyet... Kellemetlen, de megszokott, hogy nem helyezkedik kényelembe senki ezen a helyen, mert feltételezhető, hogy mentális zavarokkal, problémákkal küzd, ami sajnos a köznyelven még mindig nevetség tárgya lehet. - És ebben a feltételezett helyzetben annak milyensége miatt, nem kérhet védelmet... Ha jól sejtem... - biztosítom róla, hogy eszemben sincs mélyebbre ásni, de az elméjében dúló viharokat csak a tisztán látás módszerét követően próbálhatjuk meg lecsillapítani, meggyógyítani. A munkaköri leírásomban szerepel, hogy jelentési kötelezettségeim vannak; melyekről készakarva szeretek megfeledkezni. Ezt természetesen nem árulhatom el neki, mert bár a maga előnyére kovácsolhatja, más esetekben még érhetne sérelem miatta... Értő bólintással reagálok a feleletére. - Az állandó stressz nem tesz jót, ez tény - feltárom kezeimet védekezően magam elé. Nincs gyermekem (nem is tervezem...) ezért ezt a fajta kimerültséget nem ismerhettem meg életen során saját bőrömön, csak mindenféle másikat. - Ha a lánya már elaludt és ön következik, mi az éjszakai rutin? Együtt alszanak? Külön? Meséljen el egy átlagos estét, kérem - bár a közöttük zajló dinamikára is kíváncsi volnék, perpillanat az idő szűkössége miatt azzal kell foglalkoznom, ami igazán számít és ami valódi segítséget jelent számára. Ha veszélyben érzi magát, tudja biztosan a protokollt, hogyan védheti magát, abban nem segíthetek, az én feladatom - legalábbis az első, a mostani - hogy az elméjét megerősítsem, képes legyen megpihenni, kikapcsolni, amikor szükségét érzi rá. - Első körben javasolnám, hogy ha a lehetőségei adottak, hozzon létre visszatérő alkalmat rá, amikor egyedül tölti az estéit... Tudom, hogy körülményes és nehéz, de a gyógyulásához szüksége van rá, hogy eltöltsön egy kis időt önmagával is, higgye el, ez nem egy sablon szöveg. Felváltva vigyázni a gyermekekre, biztosan vannak barátai, egy legalább... - az első opció, ami eszembe jut és nem terheli külön költségekkel - Az állandó stressz adrenalint termel, egyfajta készenléti állapotba hozza, ami már önmagában megmagyarázza, miért nem képes kialudni magát, emellett megnövekedik a kortizol szintje is... Ez egy végeláthatatlan küzdelmet generál a szervezetében, tehát nem csak a mentális síkokon kell rendbe szednie magát - próbálom elmagyarázni, megértetni vele, ami történik benne. Természetesen a fizikai határairól is beszélgethetnénk, egyéb mellékhatásairól annak az állandó krízisállapotnak, amiben létezik, de most törekszem inkább lényegretörő lenni.

Bólintok. Úgy, ahogyan sejtettem... Hiszen tudja bizonyára ő is, hogy a szakirányon is kérhetett volna segítséget, de nem tette. Hozzám jött, mert külső emberre volt szüksége, aki hallgat és meghallgat és bizonyos információkat nem jegyez fel, sem meg. Legalábbis papíron, mert a mentális palotáinkba ugyan ki ellenőrizné le, mit véstünk fel?
- És mi van akkor, ha nem fogad el mindent? Teszem azt' csak amire igazán szüksége van - vállat rántok. Tudom, hogy az ő szemszögéből elmosódott szöveten keresztül vizsgálja a valóságot és az igazságot, nem látja a háttér elemeket olyan tisztasággal, mint én is, de ettől még tudnia kell, hallania kell, hogy léteznek alternatívák. Másféle döntések.
- És, ha nem annyira tartós a kikapcsolódása? Hanem csak pár hét? Nem biztos, hogy tetszene Önnek, de mindenkit megillet az eltáv, ha arra orvos hívja fel a figyelmet... - lesütöm a tekintetem, majd a poharamért nyúlok. Kortyolok belőle. Ha nem akarja, hogy tudomást szerezzenek arról, hogy segítségre van szüksége, biztosan élből elutasítja a lehetőséget. De az opció megemlítése több, mint ami elvárható részemről.

- Biztos, hogy könnyebb? - felszegem az államat - Csakmert hátrahagyni mindenkit, aki fontos és egy számunkra ismeretlen, idegen létbe lépni, ahol ki tudja mi vár ránk - persze most vallástól függetlenül... - nekem nem tűnik könnyebbnek, mint a földi problémáink leküzdése, de nem tudhatunk mindent - nem félek a haláltól. Már nem. Korábban, még a szakmai életem megkezdése előtt rettegtem tőle. De miután megérintett, találkoztunk (többször, mint bárki számára egészséges volna) feladtam az irtózását. Azt viszont be kell vallanom és kitartóan hirdetem is, hogy szörnyű és idegesítő. Felettébb bosszantó, hogy a vég mindenkor erősebb lesz nálunk, mindegy, hogy addig hogyan és mennyit küzdünk ellene...
- Nem, tényleg nem az - elismerem, halkítva korábban hangosabbra sikeredett hangomon. Ha van valami, amit ezek a falak, vagy az intézményekben kóválygó emberek traumatizált lelkeitől megtanultam, az, hogy valóban nem létezik igazság a sors és sors között...
- Nem azt tettem egészen idáig, mióta átlépte a küszöböt? - halovány, de kedveskedő mosollyal felelem. Értem a kételkedését a módszereimben, ugyanakkor akad már olyan páciensem, aki több, mint egy éve nem beszél hozzám, csak társalog velem, én mégis hiszem, bízom és látom a lassú javulását (anélkül, hogy rátapintottam volna a gócpontra a lelkében...) A test gyógyítása könnyű, látható, érthető a beszéde. De az elme, vagy a lélek feltárása és megértése, annak rehabilitációja nem az.

- Mi lenne akkor? - kérdezek vissza értetlenül. Ugyan, miért lenne probléma az, ha valakinek megnyugvást jelent a mentálhigiénés szakember jelenléte élete során? Megsúgom: erősen javasolnám egyébiránt mindenkinek, ha tehetném.
- Az anyagiak miatt aggódik elsősorban? - ráfüggesztem a tekintetem, most hogy szemben ülünk egymással, a magasságunk is szinte azonos. Vele ellentétben én hanyag tartásban hátradőlve figyelem őt. A testbeszédemmel üzenem, komfortosan érzem magam, biztatnám rá őt is.
- Ugye tisztában van vele, hogy mint hivatásos személy kérheti a segítséget? - mindenhol léteznek kiskapuk, nekem hosszú a kezem (mindenféle értelemben) - Ha az anyagiak miatt aggódik, egy telefonba kerül nekem, hogy rendszeressé tegyék a látogatásaimat az irodában. Önnél konkrétabban - enyhén előre dőlök, megtámaszkodva könyökeimmel a térdeimen. Nem veszem félvállról azt, ha valaki az életét kockára tenné, vagy tette korábban és segítséget kér az életben maradáshoz. Erre esküdtem fel. Ez az életem célja...
- Elsőkörben fel fogok írni magának egy nyugtatót, nem a legerősebbet, de ahhoz elegendő segítség lesz, hogy tudjon aludni. Elaludni... - nem bontom a szemkontaktust - Egy heti adag rendben lesz? - nem kisgyerek már, nem követelhetem tőle, hogy tartsa be az ajánlott mennyiséget, ennek ellenére a tekintetemmel kérem rá, sőt követelem tőle.
- Tudni fogom, ha nem tartja be - mutatóujjam felfelé ível, majd elégedett mosollyal az ölembe húzom a papírokat, hogy töltögetni kezdjem őket a fekete, keménytáblás mappán - Jövőhéten pedig szorít rá időt, hogy leüljünk beszélgetni, ott, bárhol legyen is a konkrét helye - a toll folyamatosan jár a kezemben, nem töröm meg a mozdulatot. A megbeszéltek szerint írom le a diagnózist, kifelejtve belőle minden retteget és félt titkot, helyette olyan szakzsargonokat használva, amelyek általánosan kérik, sőt követelik, hogy elbeszélgessen velem a látott, átélt események hatására. Ha elkészültem, átnyújtom a lapot, amit egyébként nem tehetnék...
- Megfelelhet így Önnek? - kérdezem tőle szotikus nyugalommal figyelve őt, várakozón és bizakodva.

Egyre idegesebb leszek a kérdésektől. Mindig jön egy újabb, olyan mintha ennek soha nem lenne vége. Megválaszolom és már jön is a következő. Nem tudom miért lep meg a dolog, elvégre ha jól sejtem ez lenne a dolga vagy mifene. Mégis olyan pontokra érkezünk el, amiket nem tudom hogyan kellene kezelnem. Beszélni róluk pedig gyengeségnek számít. Amit én, mint anya és egyben nyomozó, aligha engedhetek meg magamnak. Aztán mégis arra gondolok, hogy ezért vagyok itt. Segítségre van szükségem, rá van szükségem, és tovább megyek. - Kipróbáltam mindent amit az internet ajánl. - Mert hova máshova is fordulnék, ha nem az internethez és annak névtelen orvospalántáihoz, akiknek a legnagyobb bajuk, hogy kinek pofázzanak be előbb a számítógépük mögé bújva. - Mi van akkor, ha azt feltételezem... csak feltételezem, hogy fenyegetés érte a családomat? - És bár nem mondom ki, mégis egyértelmű az egyértelmű. Nem érzem úgy, hogy ki tudnék bújni a válaszadás alól. Tudnia kell, hogy nem őrültem meg... Vagy ha mégis, akkor annak oka is van. A családomat félteni egy normális, emberi dolog. Főleg akkor, ha fenyegetés is ért. Ilyen esetben normális ha félek. Ugye? - Nyugodtnak induló estémet? - Alig láthatóan vonom meg a szemöldököm. Ha lenne gyereke, tudná, hogy olyan nincs. - Mármint azt amelyikben a lányom a maciját keresi őrült módjára, vagy azt amelyikben a vacsora miatt hisztizik? Vagy esetleg azt amelyikben a fejemhez vágja, hogy utál mert nincs pénzem kifizetni a hülye iskolakirándulást és emiatt otthon ülhet? Nem tudom melyikre céloz... - Mondom igencsak szarkasztikusan, ám nem tudok egyetlen nyugodt estére sem gondolni. Olyanra amelyikben nem zsong a fejem a teendőktől. Aztán eszembe jut, hogy volt egy nyugodt éjszakám, amelyiken aztán az asztal alá ittam magam. Ezt talán nem említem meg a dokinak.

- Nem, itt most csak... én vagyok. - Jól megnyomom az "én" szócskát, ezzel is éreztetve vele, hogy igyekszem magamat adni és megnyílni, még ha nem is egyszerű. Még annak ellenére sem, hogy tudom, mindez közöttünk marad. Legalábbis merem remélni, hogy úgy lesz. Azt meg főleg, hogy nem fogja őt is fenyegetések érni emiatt. Mondjuk nem híresztelem, hogy dilidokihoz járok. Csak azok jöhetnek erre rá akik khm... követnek.
- Nem olyan egyszerű ezt elfogadni. Ha elfogadom, egy láncreakció indulhat ki belőle. Akkor mindet el kell majd fogadnom és a végén értelme sem lesz annak amit csinálok. Vagy próbálok csinálni. - Inkább próbálok. Merthogy ugyebár mostanában valószínűleg többet ártok a társadalomnak, mint segítek. A kérdése elgondolkoztat, még egy hatásszünetet is tartok, amelyikben megpróbálom végigvenni, hogy miért is nem szüneteltetem a karrierem. Valóban okos döntés lenne, de aztán hamar rájövök arra is, hogy miért nem lenne okos. - Nem igazán van rá lehetőségem, több okból is. Az első és talán legnyomósabb, mert egyenlőre szolgálati lakásban élek.  Nem lenne hová mennünk. - Vallom be bűnbánóan, mintha ez olyan nagy szörnyűség is lenne. Pedig nem az, csak élek a lehetőségeimmel amik a munkámból adódhatnak. A második ok, hogy a munkám az oka annak, amiért még szükségük van rám... Ha már nem leszek nyomozó, esélyesen szükségük sem lesz többet rám. Ami talán így jól hangzik, de mindenki tudja mit jelent ez a rossz emberek világában.

- Meghalni annyival könnyebb lenne... - Mondom csak halkan, olyasfajta vágyakozással a hangomban, amit valamilyen szinten remélek, hogy nem hall meg. De legalább nem harap rá és hagyja elúszni. Hallom amit mond és értem, mégis nehezemre esik elfogadni. - A világ nem igazságos... - Teszem még hozzá, nem tudom mi mást válaszolhatnék erre. Nem akarom csak még jobban azt erősíteni benne, hogy átkozottul nincs kedvem már élni. Jayda. A nevem hallatára felnézek rá. Hatással van rám. Mindenképpen elindított bennem valamit. A nevemet a szájából hallani ijesztő, de mégis megnyugtató. Már majdnem elhiszem, hogy valóban törődik velem. - Már hogy tudna így némán megérteni? - Értetlenül nézek rá, pedig talán tudom miről beszél. Legalábbis sejtem. A testbeszéd néha többet árul el, mint valódi szavak. Nyomozóként nekem is meg kell, hogy legyenek a módszereim, bár azt nem tudhatom, hogy ő mire gondol pontosan. Ugyanakkor diagnózist aligha állíthat fel némaságból.

Aztán elhagyja a szobát, igyekszem ezt a pár percet kihaszánli és gondolatban jól megrázni magam. Nem tudom, hogy miként kellene kezelnem őt, vagy magamat, vagy egyáltalán bármit körülöttem. Kényelmetlenül érzem magam, bár már csak feleannyira, mint mikor megérkeztem. Ennek ellenére még mindig ideges pillantással nézek fel rá mikor vissza érkezik és helyet foglal velem szemben. - Mi van ha örökre szükségem lenne segítségre? - Ez a kérdés sokat elárul abban, hogy mennyire nem bízok saját magamban és a saját magam gyógyulásában. Ténylegesen úgy érzem, hogy nekem már soha nem lesz normális életem. Arról nem is beszélve, hogy még ha akarnék sem tudnék életem végéig dilidokit fizetni. - Mert nyilvánvalóan erre nekem nem telik... - Mondom ezt úgy, mintha nem is érdekelne a dolog, még a vállamat is megrántom, hogy mégtöbb nemtörődömség sugározzon belőlem. Ugyanakkor nagyon is érdekelne. De valamivel ellensúlyoznom kell a tehetetlenségem. - A lehetőségeim eléggé le vannak limitálva. - Teszem hozzá. - Szóval igazából mindegy mit válaszol vagy mit mond. Ha nincs valami csodaszer, nem túl jók a kilátásaim. - Mondom egy keserű mosollyal megfűszerezve. Ez a valóság. A magamfajtáknak aligha lennének esélyei bármire is.

Elgondolkozva pillantok fel rá, nem válaszolok azonnal. Pedig csak egy nagyon egyszerű kérdést tett fel, én mégis félek azt megválaszolni. Nem akarok hazudni, hülyeség is lenne... teljesen értelmét veszítené az ittlétem. De vajon milyen következményei lehetnek annak amit mondok? Mi van akkor ha úgy ítéli  meg, hogy közveszélyes őrült vagyok - ami persze nem vagyok -, és úgy dönt, hogy sokkal jobb lenne a világ ha el lennék zárva egy gyogyós intézetbe? Megteheti? Akaratom ellenére is? Fogalmam sincs, hogy mit tehet meg. Segítségre van szükségem, de félek attól, hogy mit találhat a fejemben. Talán valami olyasmit lát majd, amit még én magam sem látok. Mi van ha elveszítem Larát mert úgy gondolja, hogy nem érdemlem őt meg? - Néhány... hete. Vagy inkább hónapja? - Van az már néhány hónapja is, de igyekszem szépíteni a dolgon. Így jobban hangzik. Valószínűleg mióta a városba költöztem, aztán az csak egyre rosszabb lett. A másik kérdésre sehogy sem akaródzik válaszolni. - Nem tudom. - Dehogynem! - Vagyis... talán nyugtalan vagyok. Nem tudom mi történik amíg alszom. Félek, hogy valami rossz. - Jobb válasz lenne, hogy rettegek. Na nem a saját életem miatt. Sokkal inkább célzom itt a lányoméra, akivel ugyebár egy fedél alatt élünk és belehalnék, ha valami történne vele. Túl sok fenyegetés érte mostanában.

- Egyetlen csésze. - Ismétlem utána, akárcsak egy visszhang lennék, miközben alsó ajkamba harapok, hogy el tudjam rejteni a mosolyt, ami igazán kikívánkozik. Az arcomra mindenképpen kiül amit gondolok. Méghogy egyetlen csésze. - Lehet az egy óriási csésze is? - Tényleg igyekszem nem viccet csinálni abból amit mond. Értem, hogy mire céloz, pontosan értem. De ezt olyasvalakinek mondja, aki hónapok óta nem alszik, paranoiás és a munkájához szüksége van ahhoz, hogy észnél tudjon maradni. Nem hiszem, hogy egyetlen csészénél meg tudok állni. - Rendben. - Válaszolok a kijelentésére, miszerint minden közöttünk marad. - Nem örülnék, ha innen bármi visszajutna a lányom fülébe. - És még csak nem is az érdekel, ha a rendőrségnek árulkodna. De tudom, hogy Lara belehalna ha megtudná, hogy az anyja bebogyózta magát. Részben ez döbbentett rá arra, hogy mit is műveltem valójában.

- Célpontja? Úgy is mondhatjuk... - Magam sem tudom, hogy miként magyarázhatnám meg a dolgot. Legalábbis nem anélkül, hogy túl sokat mondanék. És bár azt mondja innen nem juthat ki semmi, van egy olyan érzésem, hogy vannak különleges esetek, mikor mégis kijuthat valami. Nem szeretném megkockáztatni. - Nem vagyok rossz ember. Legalábbis nem hiszem, hogy az lennék. Harcolok ellene, de elfáradtam. Már azt sem tudom, hogy mi mellett is állok. - És most nem feltétlen a kialvatlanságomra célzom. Szeretném azt vallani, hogy jó ember vagyok, de nehéz el is hinni, mikor olyasmibe vagyok belekényszerítve ami semmiképp sem jó. Választásom pedig nem igazán van. - Egyszerűen csak vannak olyan dolgok, amik kicsúsztak a kezeim közül. Nem kaptam választási lehetőséget. Hiába vannak elveim, ha nem követhetem őket. Csak el kell fogadnom? - Kérdezem tőle, bár inkább csak jól esik kimondani, még ha rébuszokban is beszélek, mintsem ténylegesen választ várnék tőle. Jól tudom, hogy nem tud válaszolni. Már hogy is tudna? Valószínűleg fogalma sincs, hogy miről beszélek, legfeljebb sejtései lehetnek, amik már magában veszélyesek. Túl sokat mondtam már így is el.

- Azért mert ő az egyetlen ember az életemben. - Vágom rá kérdésére szinte azonnal. - Másom nincs. A munkámat nem kimondottan élvezem mostanában, főként a korábban elmondtak miatt. - Nincs más családom. Barátokból sem igazán bővelkedem, Valeria az egyetlen. Bár vele is igazából még csak amolyan ismerkedős fázisban vagyunk, még nincs kizárva, hogy kiszalad a világból, ha valóban megismer. - Mi másnak kellene visszatartania? - Őszintén kérdezem. Kíváncsi vagyok, hogy az ő szemszögéből mi másért kellene még harcolnom. Talán fel tudja nyitni a szemem olyasvalamire, amit én nem látok. Aztán érdeklődve pillantok fel rá. Még mindig ideges vagyok, de sokkal kevésbé kényelmetlen a kanapé, érzem, hogy hatással van rám az amit mond, bár még magam sem tudom, hogy milyen hatással. A válasza meglep, ugyanakkor tudom, hogy igaza van. Nem várhatok csodát, anélkül, hogy én magam is tennék érte. Nem várhatom el, hogy egy ujjcsettintésre meggyógyítson.

- Mi van ha bennem túl sok a negatív érzés? Olyannyira, hogy már menthetetlen vagyok? - Rengeteg kérdés van bennem. Legszívesebben mindet csak rázúdítanám. - Mi van ha sok olyan negatív érzés van bennem, amiről nem beszélhetek? Nem azért mert nem akarok, inkább mert... Nem szabad? - Még mindig csak puhatolózom nála. Próbálok tanácsot kérni olyasmire, amit én magam sem tudom, hogy hogyan csináljak. Beszélni akarok, szeretnék vele mindent megosztani, de fogalmam sincs hogyan tegyem. - Szeretnék jobban lenni. - Vallom végül be, bár igencsak lemondó hangnemmel, mint aki kételkedik abban, hogy meg is lenne hozzá az ereje. - Egyedül nem hiszem, hogy menni fog. - Igen, tudom, hogy azt mondta, az ő segítségével. De amit nem tud, az az, hogy számomra ez az opció nem igazán elérhető. Ő nem elérhető. Nem tudok egy visszajáró páciens lenni. Nem anélkül, hogy éhenhalnék én magam és a lányom is. A nyomozók köztudottan nem keresnek túl, de legfőképpen nem azok, akik egymaguk nevelnek gyereket is. - Ön szerint mennyi időre lenne szükségem? - Kérdezem végül, bár igyekszem az ellenkező irányba meredni, nem szívesen nézek vele farkasszemet. Aztán remélhetőleg ebből nem azt szűri le, hogy el szeretném sietni a gyógyulásom.

A kérdésén elgondolkozom egy pillanat erejéig. Ugyan korábban a "csodásan" választ adtam neki, mintha egy kollégával beszélgettem volna, akivel ugyan udvariasságból érdeklődünk egymás hogyléte felől, de valójában magasról teszünk arra, hogy a másik mit is válaszol. Már réges-rég elkönyveltem magamban, hogy igazából senkit sem érdekel mi van velem. Így aztán nem kimondottan számítottam arra, hogy őt érdekelni fogja, arra meg főleg nem, hogy külön kérdéseket fog feltenni, amire ha nem akarok egy újabb füllentéssel felelni, most be kellene vallanom, hogy valójában lassan azt sem tudom, hogy mit jelent aludni. Nemhogy még kialudni magam és szépeket álmodni mellé. Azt fogja gondolni rólam, hogy megkattantam. - Őszintén megmondva azt hittem ez csak amolyan udvarias kérdés volt... Nem gondoltam, hogy érdekli is a válaszom. - Válaszolom és némileg zavarba is jövök, magam sem tudom miért. - Szóval a kérdését újra megválaszolva: Aligha ébredhettem volna jól, ha nem is aludtam. Mostanában nem alszom túl jól. - Vallom be egy vállvonás kíséretében.

Értékelem ahogyan társalogni próbál velem és annak az érzetét teremteni meg, mintha itt semmi több nem folyna, csupán egy baráti beszélgetés. Ugyanakkor nehezemre esik ezt el is hinni. - Kávé... - Hümmögök elismerően. - A kávé életmentő tud lenni. - Válaszolom egy halvány mosollyal, igyekezve arra, hogy beszálljak a társalgásba, ám nem vagyok túl jó benne. Újabb kérdést szegez felém. A munkám felől érdeklődik, én pedig egyre kényelmetlenebbül kezdem érezni magam. Egyre kevésbé akarok itt lenni. Egyre jobban kezdem úgy érezni, hogy nekem semmi keresnivalóm nincs itt és hogy még csak beszélnem sem szabadna senkivel arról, ami... Amiről beszélni akarok. Vagy nem akarok. De muszáj... Nem tudom. Azt sem tudom már hol a fejem. Teljesen bepánikolok és nagyon mehetnékem támad, de aztán eszembe jut ahogyan azokat a bogyókat bevettem és kis híján árva lett a lányomból. Beszél hozzám, hallom, de nehezemre esik összpontosítani a hangjára. Idegesen nyomorgatom a saját kezeim, csakhogy el nem töröm már egyik ujjam.

- Nem tudom. Vagyis tudom... - Kézfejeimmel a szemeimet dörzsölöm meg, végül ülve maradok. Meggyőzött. Vagy meggyőztem magam. Magam sem tudom. Nagy levegőt veszek, aztán korábbi a munkámmal kapcsolatos kérdésére gondolok vissza. - Céltudatosan meneteltem. Amióta az eszemet tudom rendőr akartam lenni. Mindig az volt a vágyam, hogy jobbá tegyem a világot, hasznos legyek és segíteni tudjak. - Egy pillanat erejéig megállok, a szavakat keresem. - De most mégis úgy érzem, hogy ahelyett, hogy bármit is jobbá tettem volna, inkább a világ fertőzött meg engem is. Mint mindenkit. Nem választhatja a jó utat. Jó nincs is. - Igyekszem metaforákat használni, még véletlenül sem kimondani amit valójában értek a szavaim alatt, hiszen ha megteszem ő is bajba kerülhet. Eszembe sem jutna bárki mást belerángatni az én kavalkádomba. - Minél jobban harcolnék ellene, annál rosszabb lesz. - A hangomból süt, hogy már feladtam a harcot. - Ez... Ez a beszélgetés. Ugye közöttünk marad? - Nézek fel rá sötét tekintettel. Mielőtt még bármerre is folytatnánk, meg kell bizonyosodnom arról, hogy nem fog senki sem tudomást szerezni a hallottakról.

- A munkám veszélyes és már nem csak magamra nézve. A lányom... - Megint szünetet tartok, nyelek egyet, nem tudom mennyit mondhatnék. - Rá is kihat mindez. - Mondom felsóhajtva. Azt azért csak nem mondhatom, hogy egy őrült fazon vele fenyeget és kényszerít olyasmire, ami az elveimmel szembe megy. Ezt senkinek sem mondhatom, pedig ez az ami igazán az őrületbe kerget. - Nehéz erről beszélnem. Nehéz róla beszélnem. Néha tényleg úgy érzem, hogy semminek sincs értelme. - Ugyan nem mondom ki, hogy legszívesebben eldobnám az életem magamtól... ahogyan azt sem, hogy már meg is próbáltam megtenni. Mégis célzom rá. - A lányom miatt jöttem ide. Mert szüksége van rám. Szüksége van az anyjára, nem akarom magára hagyni. Pedig majdnem megtettem. - Nem vagyok büszke magamra, egyáltalán nem. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán megért-e bármit is abból amit itt összehadoválok. Rébuszokban beszélek, talán az egész csak értelmetlen számára. Mégis a segítségére várok. - Ön szerint ez helyrehozható? Én helyrehozható vagyok? - Teszem fel a millió dolláros kérdést, mintha a válaszán múlna minden. Van értelme annak, hogy itt vagyok? Vagy adjam fel?

Nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy ostobaság volt idejönnöm. Időpazarlás és pénzkidobás. A második jobban fog fájni a hónap végére, mikor emiatt a szarság miatt kenyér és vízre kell majd fognom a diétát. Akarva-akaratlanul is viccnek fogom fel az egészet, pedig valahol mélyen jól tudom, hogy nem az. Az sem volt az mikor bevettem azokat a bogyókat. Nem Lara-ra gondoltam, önző voltam, de most mégis megpróbálom helyre tenni a dolgokat és még ha nem is hiszek ebben az abrakadabrában, eljöttem. Érte... Miatta. Az egyetlen dolog ami jelenleg éltet és a csillagokat is lehoznám neki az égről, ha módomban állna. És bár fogalmam sincs, hogy hogyan adhatnám a doki tudtára, hogy igazából anélkül kellene segítenie, hogy én bármit elárulhatnék neki... azért megpróbálkozom. Mert nyilván kiszaladna a világból is ha tudomást szerezne bizonyos dolgokról.

- Ó, csodásan! - Jelentem ki ügyetlenül, le sem tagadhatnám, hogy mennyire kellemetlenül érzem magam és mennyire semmi kedvem a beszélgetéshez. Nem lehetne csak... nem tudom... nézni egymást? Gondolatátvitel? Igazán kitalálhatnának már valami menő módszert. - És ön? - Kérdezek is vissza bizonytalanul. - Vagy itt csak ön kérdezhet? Bocsánat... Fogalmam sincs, hogy hogy megy ez. - Vallom be végül egy halvány féloldalas mosollyal, miközben idegességemben elkezdek ujjaimmal a térdemen dobolni. Aztán a tálca irányába lesek, már el is könyvelem magamban, hogy az étel-ital még jól jöhet arra az esetre, ha majd nem tudok mit válaszolni és valamivel húzni akarom az időt, így aztán köszönetképpen csak bólintok egyet.

- Nyomozó vagyok. Gyilkossági... Ha ez fontos információ lenne. - Válaszolom kérdésére és zavaromban kis híján ismételten vissza is kérdezek, pedig a válasz ugyebár nyilvánvaló lenne. Ezért is örülök, hogy bár már nyitnám a szám rá, de végül sikerül visszanyelni a kérdést. Lassan kezdem úgy érezni, mintha egy kihallgatáson vennék részt, amiben nyomozóként igencsak sűrűn van részem... Csak ugyebár általában nem a kihallgatott fél vagyok. Igyekszem nem rosszul reagálni, igyekszem nem máris feladni, próbálkozom komolyan venni, még akkor is ha kényelmetlenül, idegesen és zavartan érzem magam. - Régóta... - Szünetet tartok amíg igyekszem magamban visszaszámolni az éveket, de az elmém igencsak ködössé válik, nehezemre esik pontos választ adnom. - Talán hét-nyolc éve vagyok nyomozó, de előtte is a rendőrségnél dolgoztam. - Helyezkedni kezdek, egyre kényelmetlenebbül érzem magam, mert tudom, hogy hová fogunk kilyukadni. Egy kihallgatás során én magam is néha használom ezeket a módszereket. Tisztában vagyok azzal amit csinál, felvezet, megismer, a lelkembe akar látni... Én pedig nem tudom, hogy képes leszek-e beengedni őt.

- Nem éltem mindig itt. A nyüzsgést jobban kedvelem, hiányzott is a város. New York-ban születtem, de kislányként elköltöztünk vidékre, egy kisvárosba. Néhány hónapja áthelyeztek egy ügy miatt. Szóval kénytelenek voltunk visszaköltözni. - Nehezemre esik nem tőmondatokban felelni neki. - ... a lányommal. - Teszem hozzá végül mert ha jól sejtem az egy fontos információ lenne számára, hogy van egy lányom. Ugyanakkor Lara gondolatára és arra hogy beszélnem kellene arról amivel ártottam neki, csak még nagyobb szorongás kerít hatalmába. - Tudja mit? Ez... semmiség. Tényleg. Hagyjuk inkább. Semmi keresnivalóm itt. - Zavartan rázom meg a fejem, bár nem indulok meg azonnal és viharzom ki. Inkább csak lefagyok és magam sem tudom, hogy mire várok. Talán arra, hogy meggyőzzön, maradnom kell? Mert ebből a pár mondatból már rájöhetett, hogy dilis vagyok? Vagy inkább magamat próbálom győzködni? Mert tudom, hogy itt a helyem, ha nem is magam miatt, akkor Laráért. Fogalmam sincs mire van szükségem. Csak azt akarom, hogy újra önmagam lehessek.