Tolóretesz, sárgaréz.
Vécéretesz, gombos, sárgaréz.
Láncos retesz, acél.

Hah.
Lábujjhegyre állva kaptam le a felső sor középtáján lévő láncos reteszt és gondolkodás nélkül dobtam a kosaramba. Lejjebb húztam a szövetmaszkot az arcomon, hogy jobban kapjak levegőt, nehogy elpusztuljon néhány agysejtem az oxigénhiány következtében – ha valamit, akkor ezt utáltam még a legjobban a bezártság mellett. Sosem hittek nekem, hogy egyszer a hülyék fogják hozni a pusztulást a világra; tessék, elég volt egyetlen küszöb kilenc intelligenciahányadosú kínai, aki beevett denevérből, aztán no lám, ironikus módon a hatalommániás réteg is úgy rettegett a koronától, hogy öröm volt nézni.
Persze, a családban mindenki szerint köcsög dolog volt tőlem, hogy Nicole-t folyamatosan csesztettem, amiért nem használta ki a teljes agykapacitását – és az az isteni szerencsénk, hogy Essie nem eszik húst, a kedvenc nővérkém pedig, hála a legjobb barátnőjének, szintúgy igyekezett ezt követni. Máskülönben ő lett volna a világjárvány kirobbantója.
Megrezzent a telefonom.
„ejfdjodvoish”
Félig felvont, félig összeráncolt szemöldökökkel néztem Flynn üzenetét, és már éppen visszakérdeztem volna, hogy az ufók rabolták-e el vagy csak a kódnyelvünk kitalálásáról maradtam-e le, mikor felvillant az újabb üzenet.
„bocs, rátehénkedett a macskám a billentyűzetre”
„fúró? az ütvefúróra gondolsz?”
Megindultam a sorok között, azzal a feltett szándékkal, hogy kifizetem a reteszt és remélhetőleg nem kell a fúrók felé fordulnom, miközben visszapötyögtem.
„igen. miért, van másféle fúró is?”
„hát, van, amivel a betont túrják…”
„az a légkalapács, te gyökér. mindegy, kölcsön tudod adni?”
„melyiket?”
„az ütvefúrót. vagy jó az akksis is”
„jó, itthon vagyok, gyere át érte bármikor”
Fáradtan sóhajtva dobtam be a hátizsákomba a mobilomat és fáradtam oda a (vélhetően) maszk helytelen viselete miatt éppen elég rondán néző eladóhoz (a névjegykártyája szerint Billie, hát öregem, ilyen névvel én is morcos lennék), azonban a legkevésbé sem érdekelt.

Hazaérve sietve rúgtam le a cipőimet, úgy szorítva magamhoz a fúró dobozát, mintha az életem múlt volna rajta – úgy rémlett, anyának még nem kellett volna hazaérnie, valami test- és lélekápoló szeánszon vagy jógán lehetett (nem figyeltem, pedig mindig eltrillázta reggeli közben, miközben a testem minden porcikája a felébredésért küzdött), de még egy kósza ordítással meggyőződtem arról, hogy valóban egyedül voltam otthon.
Király.
Kár lett volna azért kihagyni Flynn anyukájának a rántotthúsát vagy a házi készítésű sajtostallérjait (meg emlegetett valami grillezett padlizsánt is abban az öt percben, ameddig Flynn próbálta átpasszolni a fúrót), csak azért, hogy itthon rögtön az ellenállásba ütközzek, így viszont még volt időm, hogy teljes felszereltséggel várjam itthon anyát.
Vagyis, az acélból készült láncos retesszel; egy szemforgatással gondoltam bele, hogy apa biztosan rémbüszke lenne rám, amiért néhány hónap elteltével végre hallgattam rá, éppen ezért eszem ágában sem volt tőle segítséget kérni. Legalábbis megkérdezni, hogy van-e fúrója; egyrészről, nehezen képzeltem el, hogy aki Gordót is egy kutyasétáltatóra bízza, az valaha fúrót ragadna és szabadidejében csak úgy fúrna (kivéve, ha nőkről volt szó, fúj), másrészről, nem létezett az az Isten. Semmilyen szempontból.
A szobámba érve a hátizsákomat és a dobozt is az ágyamra tettem, majd ahogy magához tért a gépem, összeraktam az akkumulátoros fúrót, kibontottam a reteszt a csomagolásából és a kémiaórákon használt védőszemüveget felvéve vettem szemügyre az ajtómat, aztán a reteszt.
Kivettem a négy csavart a dobozból, és mielőtt még nekiálltam volna a fúrásnak, elindítottam a spotifyomról az egyik random generált lejátszási listát, néhány másodperc múlva pedig teljes hangerőn szólalt meg a Highway to hell az AC/DC-től. Ismét az ajtó elé állva majdnem úgy éreztem magam, mint Tony Stark – megpöccintettem a fúrót, mire az felbúgott.
Egy széles vigyorral álltam neki a retesz felszerelésének.

A negyedik csavar befúrásánál járhattam, mikor a szemem sarkából észleltem az ajtóm küszöbén feltűnő alakot, aki gyanúsan hasonlított anyára, ám ahelyett, hogy abbahagytam volna, amit műveltem – értsd: privátszférát teremtettem magamnak sajátos módon –, Brian Johnsonnal együtt visítottam a Shoot to thrill szövegét (vagyis, éppen annál a résznél jártunk, ahogy úgy üvöltött bele a mikrofonba, mint akit forró gyantával kínoznak). Érzékeltem, hogy nagy valószínűséggel igyekezett túlüvölteni a zene és a fúró együttes hangját, vagy csak simán megelégelte, hogy a héten hatodjára billentem ki a béketűréséből, miután elment a barinőivel mondjuk szivárványokat ölelgetni – mert abban van a csí –, és egyből átvágott a szobámon, hogy kikapcsolja a zenét.
Leengedtem a fúrót, miután befejeztem a negyedik csavar befúrását is, és a földre rakva a gépet toltam fel a védőszemüveget a fejem tetejére.
– Hali – köszöntem olyan természetességgel, amitől anya vélhetően a falat kaparta. – Máris hazaértél? Nem számítottam ilyen korai érkezésre. De legalább bemutathatom a legújabb legjobb barátomat: a reteszt – mutattam az ajtó felé. – Acélidegzete van és a magánszférával is jóban van. Most pedig – hajoltam le a fúróért – ha megengeded, felszerelem a másik felét is. Ja, és Nicole üzeni, hogy ne várjuk meg a vacsorával. Valami július negyedikei légiparádéról hadovált… vajon tudja, hogy július negyedike már rég elmúlt?

my soul?

so cynical

- Ha az az utolsó, ami a próbababán van, akkor azt kérném. - villantok egy mosolyt a kis eladóhölgyre, aki egyetlen percig sem hezitál, és a kérésemnek megfelelően elindul a kirakat irányába. Nem először járok ebben az üzletben, így az itt dolgozók pontosan tudják, hogy jobb velem nem ellenkezni. Egyrészt azért, mert minduntalan hangosan fejezem ki nem tetszésemet, ami nem feltétlenül csalogató az üzletben tartózkodók számára, és sokszor inkább menekülőre fogják, mintsem vásárolnának. Másrészt az évek alatt egy kisebb vagyont hagytam már itt, és már platina fokozatú törzsvásárló kártyával is rendelkezem. (Kösz Mark, ez részben Neked is köszönhető, legalább valami jó is írható a számládra.) Nem kell sokat várnom, mikor megérkezik a hölgy, én pedig átveszem a kezében tartott kabátot. Gondosan átvizsgálom, hátha felfedezni vélek valamiféle apró hibát, lévén, hogy kiállítási darabról van szó, ami egyben az utolsó is ebben az üzletben. Az igazság az, hogy ma kivételesen nem terveztem bejönni ide, de amikor a kirakatban megláttam ezt a darabot, azonnal a kisebbik lányom, Johanna jutott az eszembe. - Rendben, megfelelő a méret, csomagolja be kérem. -
Biccentek egyet, ezzel némi nyomatékot adva a szavaimnak, és helyezem a pultra a bőrkabátot. Van már egy hasonló darabja a lányomnak, amit fogalmam sincs, honnan szerzett, mert elég viseltes darabról van szó. Nyilván ezt már szóvá tettem neki, és azt is felajánlottam, hogy szívesen elkísérem vásárolni, de minduntalan elutasította a felajánlásom. Viszont most, hogy így teljesen spontán belefutottam ebbe a darabba, egy égi jelnek tudom be. Így aztán, törzsvásárlóként némi kedvezményt is kicsikarva, boldogan indulok el a lakásunk felé. Boldogan, és izgatottan!
Nincs különösebb alkalom, amire most megkaphatná ezt a darabot, de nekem ez sosem szabott gátat abban, hogy meglepjem a lányaim. Hamarosan itt az ősz, és remélhetőleg egyre többször hagyhatjuk el az otthonainkat, szüksége lesz hát egy igazán remekbeszabott bőrkabátra.
Persze titkon ez egyfajta gyógyír az én lelkemnek is, melyet mardos a láthatatlan bűntudat. Ha rajtam múlik, Johanna soha nem tudja meg, mi történt köztem, és az osztályfőnökre között. Viszont a titok onnantól kezdve nem számít annak, hogy egy harmadik személy tudomására is jut, mely a mi esetünkben Mark az. Még a megcsorbult bizalmam a férjem irányban azt mondatja velem, hogy biztosan nem fog elárulni, de akkor is ott van az a picike bogár, amit a fülembe ültetett azzal, hogy ha mégis Johanna tudomást szerez a viszonyomról, hiába lezárt ügyről van szó, egy életre meggyűlölhet. Azt pedig nem akarom. Így is túl sok kimondatlan szó övezi a kapcsolatomat a legkisebb lányommal. Egyelőre még arról sem beszéltem neki, hogy megismerkedtem valakivel, aki jóval többet jelent nekem, mint egy titkos szerető.
A gondolataimba mélyülve lépek ki a liftből, és nézek megvetően a szomszédlakás ajtajának irányába, amiért késő délután megzavarja a lakók nyugalmát a zajos, felújítási munkáival. Azonban ahogy a saját ajtónk felé közeledem, rájövök, hogy rosszallásom célpontja téves. Mégis mi a fene folyik itt? Sietősen fordítom el a kulcsot a zárban, és lépek be a lakásba. Leteszem a nagyobb méretű dobozt, amelyben a kabát pihen, és a táskámat mellé teszem a pultra, majd lerúgva a lábaimról a cipőt, indulok meg a zaj forrása felé. Még a kézfertőtlenítést is elfelejtem, miközben Johanna szobája felé tartok.
- Johanna! Mit csinálsz?! - a küszöbön állva próbálom túlüvölteni a zenét, teljesen sikertelenül. A lányom pedig szemrebbenés nélkül folytatja azt, amit elkezdett. Kénytelen vagyok átvágni a szobán, de ezúttal nem csak szimplán kikapcsolom az üvöltőzenét, hanem a kábelt tépem ki a konnektorból. - Az Isten szerelmére Johanna! Mit művelsz? -
Fakad ki belőlem, és a döbbenettől megnyúlt arccal, tehetetlenül széttárt karjaimmal lépkedek közelebb. A közönyös halizásától épp, hogy nem tikkel be a szemem. Elképedve hallgatom a kiselőadását a reteszről, mielőtt azonban azt hinné, negyvenen túl nem rendelkezem jó reflexekkel, gyorsabban nyúlok a fúróért, és kaparintom meg azt.
- Ezt az egészet most tényleg komolyan gondoltad? - mutatok a kezemben lévő fúróra, majd a reteszre a falon. Nem is igazán érdekel, miről beszél. Olyannyira sokkol ez az egész helyzet. - Már nem elég, hogy becsukod az ajtód, be is kell zárnod? -
Odalépek a művéhez, és elborzadva vizsgálom meg, miként lyukasztotta ki az ajtókeretet a hozzá nem értő munkájával.
- Én komolyan nem értelek Téged. Igyekszek minden kérésed betartani, és nem Rád rontani a nap minden percében. Kopogok, mielőtt bejönnék a szobádba, és ha nem vagy itthon, be sem teszem a lábam.- pillantok rá, majd az ágyához sétálok, és leülök a szélére, majd megpaskolom magam mellett a helyet. - Üljünk le, és beszéljük meg ezt az egészet. Mégis.. honnan jött ez az egész? Ha nem kommunikálsz velem, nem tudok változtatni. Már pedig jól láthatóan valamit nem csinálok jól, mert retesz mögé akarod zárni magad előlem! -

No matter how old my daughter gets

she’ll always be my baby girl