- Még egy. – még a nyaki csigolyám is beleroppan, olyan hevesen kapom föl a fejem, mikor Anthony besétál az irodába. A tekintetem előbb kérdő, majd mindentudó, mikor látom arconásai megkeményedését. Nem kell sokáig gondolkodnom, hogy rájöjjek, ezúttal nem az 'én' Gyilkosomról, se nem Khaledről van szó. Ez most az új. Ez most az, akinek még csak az árnyékát sem találjuk. - Ugyanott? - szalad ki a számon elsőként a kérdés, ha már a csapat többi tagja csendben szenved a tehetetlenség bilincseitől. - Igen. – egy másik hangtól kapom a választ. A Főnök grimaszaiból ítélve megint ugyanazt művelte az áldozatával, mint a korábbi kettővel. - És ismét egy kiskorú lány. Erőszakos dulakodás, bántalmazás. Szexuálisan is. És persze ott a gyönyörű szignó, kavicsok a szívére pakolgatva. – megdörzsöli a tarkóját és már csak egyik kezében tartja az aktát. Szívesen elvenném tőle, de helyette Anthonyhoz fordulok, aki már látta. - Szemtanuk? Bárki? Bármi? - a lelkesedésem nem hagy alá, akkor sem, amikor nemlegesen megrázza a fejét. - Kell egy elemző. Ha ennek van bármiféle oka, hogy ezt műveli, akkor talán könnyebben eljutunk az elkövetőhöz. Vagy leszűkül a kör. - vállat rántok enyhén, bízom abban nem találok süket fülekre. - Úgy érted, hogy... – vonakodva, kissé összeszűkült szemmel néz rám. Nem tudom milyen kapcsolata a férfival, de nem úgy tűnik, mint akinek kedvére lenne szemlét tartani. S mivel az előző két esetben is engem küldtek Anthonyval, úgy sejtem, most is így lesz. - Igen. Légyszíves hívd a helyszínre a Dokit. Ha nem ér rá, akkor keress valaki mást... - csak távolról ismerem az urat, de úgy gondolom, hogy nála jobbat keresve sem találnék. Főként nem ilyen hirtelen. Már fel is kelek a székemből, hogy összeszedve magam, elinduljak. - De inkább érjen rá. - kiáltom hátra a vállam fölött.
Manhattan – Liberty Island
- Mit gondol? - egy ideje már a holttest mellett guggolok. Próbálok észrevenni bármit, amit eddig nem. De ebben a percben sem fér a fejemben, hogy miféle hóbortos, elmeroggyantnak jut eszébe kavicsokat pakolászni fiatal lányok szíve fölé. Kíváncsian hallgatom a Doki elemzését., miközben újra és újra végig fut rajta a tekintetem. Sokadszorra végre feltűnik, hogy a görcsös merevségben, mintha a mutató ujja kissé elállna a többitől. Ez jelenthet semmit, vagy valamit. A tekintetem lassan kezdi el követni a láthatatlan vonalat, így hát fel is egyenesedem a lány mellől, hogy lassú léptekkel elinduljak. - Nem olyan, mintha... - kérdem a férfitól, vagy inkább csak búgom felé, magam sem tudom. Lefelé bökök állammal a keze irányába, hogyha eddig nem, hát vegye észre ő is mire célzok. Majd tovább haladok és a fák között egy fehér, összegyűrt, koszos, kissé véres papírfecnit találok. Nem fogom meg, előbb kesztyűbe bújtatom hosszú ujjaimat. A férfi velem tartott, vagy sem, felé fordulva bontom ki. A papíron mindössze ennyi szerepel; "Vörös kéz." - Vörös kéz?! - nézek a férfira egyáltalán nem eltitkolva, hogy számomra teljes homály borítja be az egész helyszínen történt korábbi eseménysorozatot. - Kérem mondja, hogy mond magának valamit. - hangom már szinte könyörgő. A felénk haladó laboros felé nyújtom a papírt. - Keressenek rajta ujjlenyomatot. És a vér! Hasonlítsák össze a lányéval, ha vele nem egyezik, a korábbi áldozatokéval. - szólok utána, majd vissza sétálok a helyszínre, hátha feltűnik még valami.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
Egyesek szerint a napjaim unalmasan telnek. Már, mint más szakmabelihez képest, hiszen ők napi 4 - 6 órát töltenek a különféle magán praxisokkal, mellé heti 5 – 20 órát foglalkoznak a kórházakban a páciensekkel, s mellé próbálják szakmailag képezni magukat. Ehhez képest én heti kb 5 – 6 órát foglalkozok terápiás beszélgetéssekkel, vagy a páciensek fogadásával. Másik heti kb 10-15 órában foglalkozok kutatási eredményekkel. A kutatásokat a doktoranduszok végzik el, én csak elemzem az eredményeket, és összeollózom a lényeget. Persze a publikációban megemlítem őket is. Igazából ezért csinálják. Szakmai berkekben a nevem sokat jelent, elvégre 27 szakmai publikációm jelent meg eddig, és 5 szakami könyvem. Az egyik szakmai könyvem akkora „siker” lett, hogy Quantico-ban tananyaglett. Az Hasadt elme logikája. Ennek a könyvnek köszönhetem, hogy a New York-i Rendőrség szerződést ajánlott nekem. Legyek szaktanácsadó. Igazából a meló nagyon nagy része egyszerű, hívnak, én megyek, és mondjam el a szakmai véleményemet az adott helyszínről, személyről, esetről. A munka kisebbik része, amikor bíróságon is helyt kell állnom, vagy egy – egy pszichológiai szakvéleményt kell véleményeznem. A pénz nem sok, de kapcsolatoknak igen is hasznosak, illetve szakmailag elég hamar kerülök közel az olyan esetekhez, amik engem érdekelnek. New York nagy város, és ebből fakadóan szoktak is hívni. Van olyan, ahova szerintem teljesen feleslegesen, de van, ahol a szakmai tudásom igen is segít elkapni egy – két gyilkost, és gazfickót. A munka hátulütője, hogy a rendőrök nem a türelmükről híresek, s ha hívnak, akkor azonnal kellek a tetthelyre, vagy a tanúhoz. Még 1-2 óra késést sem szeretnek, pedig a letartóztatottak 1-2 napig biztosan ott maradnak, a helyszínek sem rohannak el sehova. Most is éppen a megbeszélésen ülök, miközben türelmetlenül csöng a telefonom. Először egyszer, majd még egyszer, majd még egyszer, és így tovább. Csak egy zsaru, aki ennyire kitartó. Ha értékesítő lenne, az max 2x hívna. Futárt sem várok. De nem veszem fel a telefont. Mire Miss Coulterrel végzünk, és kijövünk az irodámból, addigra két járőr áll a titkárnőmmel szemben, akik próbálják meggyőzni szegényt, hogy már pedig fontos, hogy megzavarjanak. Jó pár percbe telik, mire a rendőröket sikerül megnyugtatnom, hogy mindjárt mehetünk, és sikerül elbúcsúznom az leendő páciensem anyjától.
Manhattan – Liberty Island
Nem öltözők át, hanem ugyan abban a fekete öltönyben, kék ingben, és a hozzá tartozó vörös nyakkendőben érkezek meg. A helyszínre is rendőrautóval hoznak, a kordonon is probléma nélkül át engednek, s egyből a tetemhez kísérnek a nyomozónőhöz, aki az ügyet kapta, aki ott térdel a maradványok mellet, s már nekem is szegezi a kérdést. -Azt, hogy aki közelről megnéz egy festményt, az csak elmosódott tintafoltot lát, s nem látja egészben a festményt. – mondom neki, miközben körbe nézek. Látszólag minden rendben van, sehol egy elhagyott faág, vagy feltúrt föld darab.. Ugyan olyan szépen rendezetten fekszik, mint az áldozat a mellkasán a kövekből kirakott szívvel. Túl tökéletes. Ha tényleg itt dulakodtak, akkor lenne lenni valami rendetlenségnek, ahogy az áldozat próbál kapálózni, küzdeni. De semmi nyoma. Szóval vagy nem itt történt, vagy utólag rendezték ide. De miért? Már magyaráz is valami a nyomozó, hogy nem olyan vagy ilyen, miközben lépdel a fák közé, ahol egy papírfecnit emel fel, valami írással. Vörös kéz. - Dr. Sergej Vladislawich Petrov – nyújtom a kezemet felé, hogy végre bemutatkozzunk egymásnak, s remélem viszonozza a gesztust. Tudom, hogy a rendőrök sokszor nem szeretnek, mert nem vagyok annyira engedelmes, mint várják, és szerintük túl sok körítéssel beszélek sokszor, de az élethez ezek a rítusok is nagyon hozzá tartoznak. -Maguk nyomozó annyira szeretnek kapkodni, és közelről megnézni a dolgokat. – jegyzem meg, miközben próbálok válaszolni neki. – Nekem sok minden, sok minden mond. Az én szakmám olyan, mint csirke csontokból jósolni. Ha a kis lábszárcsont balra esik le a koponyától akkor ezt jelenti, ha jobbra felül akkor pedig azt. Maga pedig most azt szeretné, hogy mondjam el a jövőt a lábkörömből. Sajnálom ez nem így működik. Elkezdem az eget kémlelni, mintha csak a felhők vonulását figyelném, vagy a sirályok reptét, valójában pedig csak elgondolkozok azon, amit itt látok. Hiszen, ha a tetemet nézném, akkor lehet, hogy az agyam megvezetne, és arra asszociálnék, amire a jelek utalnak, nem pedig a mögöttes dolgokra. Miért itt? -Gondolom nem ő az első áldozat. – jegyzem meg – Hiszen engem nem hívnak ide mindenféle alkoholisták összeverekedtek esethez. Ha engem hívtak, akkor maguk már látnak egy sémát, és attól félnek, hogy egy új Ted Bundy-val van dolguk. Tudom, nem merik kimondani a szót, mert félnek, hogy avval megidézik. – magyarázom, miközben nem tudom nem észrevenni, ahogy a járőrök közül többen csúnya szemmel néznek rám, amiért sorozatgyilkosra merek utalni.
Tisztában vagyok vele, hogy a körülöttünk egyre szűkebb körben ácsorgó, lelkes kollégák kérdésekkel terhes szemekkel csüggenek rajtam, mégis mindössze csak egy finom, puha hümmentés hallatszik tőlem az újonnan érkező férfi reakciója után. Az elmúlt időszak hajszáinak izgalma telít el ekkora nyugalommal, vagy csak megtanultam együtt dolgozni furcsa, számomra szokatlan ízlésű, típusú emberekkel, már nem is igazán okoz számomra gondolkodni valót. Most csak és kizárólag a holttest és a gyiloksa létezik a bizonytalan találgatások és egyértelmű tények metszéspontjánál. Sztoikus nyugalommal telítem tüdőm újabb levegő arzenállal, mintha azzal együtt beszívhatnék bármiféle elképzelést, halovány nyomot magamba. Az illem, az udvariasság nem hatásköröm, ahogy - szigorúan véve - az érzelmi intelligenciám is igencsak alacsony. Ennek kapcsán eszembe sem jut arra pazarolni az időt, hogy személyeskedjek, fontosabbnak vélem megtudni, a cetli üzenetének jelentését. Ámbár ez sem feltétlen bizonyítéka annak, ami itt történt. Lehetséges, hogy semmi köze sincs az esethez. Egyikhez sem. A festményekhez nem értek, de a nyomozásban egészen jó vagyok, így tehát minden apró részlet fontos nekem. - Jennifer Adler. - viszonozom a gesztust, miután eltűntetem a kesztyűt a kezemről. Sokat hallottam már Dr. Petrov tehetségéről - de nem csak arról. A jelleme és a hozzá tartozó érzelmek, melyeket másokból vált ki, meghaladják hírét. Erről híres, vagy éppen hírhedt az irodában. Engem ellenben nem zavar egy percet sem, ha más, vagy másképp vélekedik, máshogyan fejezi ki magát. Sőt. Ettől értékesebb, ami a nyomozást illeti. Nekem pedig szükségem van rá. - Szakmai ártalom. - vállat ejtek csupán, amikor a nyomozókról alkot általános véleményt. Igazság szerint valóban kapkodunk - én legalábbis biztosan -, mert ott az ijedtség folyton bennünket hajszoló lidérce, hogy talán az el nem ejtett bűnözőnk most is éppen egy ártatlan életét tartja karmaiban. És ez felettébb irritáló számunkra. Általánosítani nem szokásom, de én valóban ilyen vagyok, ráhibázott. - Ne sajnálja, a működése kevéssé érdekes számomra. Ha működik, csak a szükségét érzem. - felelem követve tekintetemmel övét, fel az egekre, majd végül fürkészőn nézve ismét a holttestet. Bárcsak lenne képességem beszélni a halottakkal. Egyidőben a telepátiát szerettem volna magaménak, mára másképpen látom a fontossági sorrendem. - Tényleg nem. Ő a harmadik lány. - préselem szavai közé az igazolást. S csak ha ismét nekem szenteli figyelmét, akkor felelek. - Nem félek tőle, inkább csak jobban ingerel. Ők mindig olyanok, akik okosabbnak gondolják magukat. És ez a szabad, korlátlan megalómánia, áldozat zabálás, a rengeteg önbíráskodás és kegyetlen, észnélküli gyilkolászás, persze, hogy ijedtséget vált ki az emberekből. A normális emberekből. Mi is csak halandók vagyunk, kisemberek. Felvenni a harcot az ilyen elmékkel, nem könnyű. - magyarázkodom, bár magam sem értem az okát. Nem az én érzéseim fontosak perpillanat, inkább az esetünk. Tehát nonverbálisan is megsürgetve a kettőnket összekötő jelenséget, ismét a lány mellé lépek. - Nincs rémísztőbb annál, mikor az ostoba kisistent játszik. - ezt inkább csak magamnak motyogva fűzöm hozzá. Újfent körbejár a tekintetem a helyszínen, hogy végül Dr. Petrovra emeljem kérdő pillantásom. - Szüksége van bármire? - kérdezem. Netalán időre, magányra, hogy feltérképezze a helyet. Az ő szükséglete prioritást élvez, hiszen az ő munkája az enyém.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
Kezdőlap
