Mark & Jenn

2020. fogalmamsincs

A telefonom újra megrezzen a zsebemben, én pedig kissé oldalra fordulok a hosszú tárgyalóasztalhoz tolt bőr székben, hogy ne túl látványosan csúsztassam ki a zsebemből. Nem lep meg, hogy csak egy újabb hangposta üzenet Jennifertől. Megint. Ezután az órára pillantok, ami szerint a meetingnek már egy órája vége kellett volna legyen. Az igazgatótanács kétheti ülései nem szoktak újdonságokat magukba foglalni, leszámítva a szokásos éves döntést, miszerint új üzlettársat avatunk. Nem nagyot, természetesen; nem olyat, mint én vagy Tom, akiknek a neve a cég nevében is ott van. De mutatni kell, hogy segítjük és támogatjuk az előrelépést. Vagy valami hasonló.
Az igazgatótanács viszont nem csak a Hall & Schneider ügyvédi irodáról dönt; Hallék családjának számtalan más cége is van, amik a HWI, a Hall World Industries alatt fésülődnek egybe. Csak azért nem beszélhetünk milliárdos vagyonról esetükben, mert lényegében kisebbségi részvényesei a saját cégüknek az apjuk egy régi, sikertelen befektetése végett. Az igazgatótanács két heti ülésein a New York-i érdekeltségek egyeztetnek egymással; az ügyvédi iroda mellett egy luxusszálloda, ingatlaniroda és egy étteremlánc, ami főleg különböző kisebb, „autentikus” és grunge kajáldákból kreál Michelin-csillagos luxust.
– Van valami hozzáfűznivalód a dologhoz, Mark?
Tom hangja ránt ki a híváslistám tanulmányozásából. Láthatóan zavarja, hogy nem rá figyelek, de már tíz perce szövegelt valami befektetési százalékról, amihez semmi közöm.
– Nem különösebben.
– Valahová eltűnt az a pénz a számláról – tárja szét a karjait. Először nem értem, milyen számla, aztán eszembe jut; az irodai külön költségeknek szánt számla, ahonnét Tom pénzügyi asszisztense szerint hiányzik úgy ötvenezer dollár.
– Talán az öcséd vette ki – vonom meg a vállam, mire ő ha lehet, még mogorvábban mered rám a szemüvege mögül. Nem tudom, mit akar, mit mondjak. Pontosabban tudom, de nyilván nem fogom azt mondani, hogy van közöm hozzá, vagy tudok róla valamit, ha egyszer nem így van. Tényleg nem tudom, hová tűnt az a pénz, de tekintve, hogy milliós tételekről beszélünk, ahonnét naponta van ki- és bemenő forgalom, ez lehet számolási hiba is. Vagy tényleg Tom öccse, aki ugyan hivatalosan az igazgatótanács tagja, de soha nem jelenik meg sehol. Amolyan fekete bárány; már bőven harminc felett járt, de soha nem volt barátnője két hónapnál tovább, és meg se tudom számolni, hányszor kellett már kihoznom a fogdából, mert részegen vezetett, vagy mert egy park padján szívott fel kokaint egy egyébként megkérdőjelezhetően nagykorú lány hasáról.
– Talán – mondja végül, és nagy nehezen elfordul. Tudom, hogy nem örült, mikor az egész Connor-dolog kiderült, de valahogy mióta elsimítódott az ügy, mintha még jobban neheztelne. Nem tudom, azért, mert a háttérben olyasféle nyomás nehezedett rá, amit velem nem osztott meg, vagy egyszerűen frusztrált időszaka volt, amit rajtam tudott a legkönnyebben kitölteni. És mivel a dolgomban nem akadályozott, nem is kérdeztem.
A találkozó végül négykor ért véget. Tudtam, hogy ez mit jelent majd; még egy alapos fejmosást Jennifertől. Megfordul a fejemben, hogy meg se jelenjek; nem ez lenne az első, és most tényleg szándékomban volt elmenni, csak közbe szólt a munka. Mégsem sétálhatok ki egy igazgatótanácsi megbeszélés közepéről azért, mert a lányom középiskolás tanára beszélni szeretne velünk a jegyeiről. Nevetséges lenne.
A gond viszont épp ez: hogy szándékomban volt elmenni. Connor hirtelen megjelenését és az általa okozott botrányt elsimítani nem volt könnyű, és nem volt rövid távú feladat. Nem volt elég az, hogy a cikkeket bevonattuk, hogy a saját sztorinkat jelentettük meg, hogy kiadtuk a sajtónyilatkozatokat és megtettük a lépéseket – közös képek, Ophelia interjúi a filmek kapcsán, ahol hangsúlyozza, milyen harmonikus a (plátói) kapcsolatunk, az Instagrammos gondosan megkomponált posztok –, ennél több kellett. Hirtelen minden területen úgy mutatni, mintha az lenne a legfontosabb.
Tudom, hogy Jennifer egyedül is meg tudna birkózni a tanárral való találkozással, elvégre eddig is megtette. De ott kellett lennem. Úgyhogy kihasználtam a polgármesteri hivatal által a nevemre kiállított különleges parkolási engedélyt, és nem próbáltam meg helyet keresgélni; az X-szel jelölt, nyilván alapvetően lezárt helyre állok meg az Audimmal az iskola előtt.
Jártam már a téglaépületben, bár mégis meg kell kérdeznem a portán, hogy merre kell mennem, ha azt a termet keresem. Nem meglepő módon ilyen későn már szinte senki sem tartózkodott az épületben; az egyik ablakos folyosón végighaladva láttam, hogy a sportpályán hátul valamelyik csapat edz, talán futók lehettek, az épületen belül pedig minden bizonnyal a zenekar próbált. Ezen túl viszont szinte csakis a saját lépteim visszhangját hallottam, ami, közeledve a teremhez, gyanúra kellett volna okot adjon. Jennifer soha, senkivel nem tudott nyugodtan és csendben beszélni, mindegy, hogy épp jó hangulatban volt-e. Mindig is a hangerejével akarta kompenzálni a magasságát.
Általában büszke vagyok a gyors helyzetfelismerésemre és a levont következtetésekre, amik a hirtelenségük ellenére be szoktak válni. A benyitás után viszont a szokásoshoz képest rendkívül lassan értelmezi csak az agyam, amit a szemem lát: Jennifert, amint épp Johanna osztályfőnökével csókolózik, mint egy tinédzser a lelátók alatt Home Comingkor, és pont úgy is rebbennek szét, amikor észrevesznek.
Nagy elánnal nyitottam az ajtót, úgyhogy szinte megtorpanok a nyílásban. Szerencsére Jennifer, mint mindig, most is rám hörren, hogy mozgásba lendítsen. Bár jelenleg inkább csak a szemöldököm mozdul felfelé hitetlenségemben. – Tényleg? És mégis miről maradtam le?
A műsor elejéről, alighanem.
Lassan csukom be magam mögött az ajtót, enyhén hunyorogva mérve fel a párost. Jennifer ugyan mérges, és próbálja igazgatni magát, de ő is tudja, hogy lebukott. A tanár ugyanakkor… Hirtelen el is felejtem, mi a neve, rá kell néznem a névtáblára az asztalán.
– Igen, nos… Azt hiszem, először inkább szeretnék beszélni a feleségemmel, ha nem bánja, Mr. Whiteman – fordulok felé, mikor Johanna tanulmányi eredményeiről szeretne beszélni. Mintha az előbb nem történt volna semmi. Félreértés ne essék, nem azért vagyok mérges, amit láttam; azért, amit az előző tíz évben hallottam.
Az esetek többségében hagyni szoktam, hogy úgy alakuljanak a dolgok, ahogy Jennifer akarja, mert így okozza a legkevesebb fejfájást. Most viszont nem vagyok hajlandó úgy tenni, mint aki nem látott semmit. Már éppen lépnék az ajtóhoz, amikor Whiteman megelőz.
– Elhozom a vizsgalapot az irodámból – lép el mellettem. Ahonnan én nézem, nem látszik jól, mikor visszanéz, Jenniferre néz-e, vagy az asztalára, de Ő alighanem jól látta. Azután fordulok meg a tengelyem körül megint és tárom szét a karjaim, hogy egyedül maradtunk.
– Szóval mi volt a terv? Hogy egy szót sem ejtünk erről az egészről? – kérdezem aztán, viszonylag nyugodt hangon. Aztán felnevetek, az égre – plafonra – pillantva, és hitetlen vigyorral folytatom. – A pasas két perc múlva visszajön, ha jól gondolom, de addig, ha te is egyetértesz, elmagyarázhatnád, hogy ez hogy illik az egész „azt gondoltam, hogy majd észhez térsz és  megint együtt leszünk” dologba. És hogy Johanna vajon ezért kap-e jobb jegyeket mostanában.

lassan, de lesz jobb    | ⚶

Mark & Jenn

2020. fogalmamsincs

Jennifernek mindig is különleges képessége volt arra, hogy kihozzon a sodromból, annak ellenére, hogy alapvetően elég nyugodt ember vagyok. Én ezt nemes egyszerűséggel úgy hívom: a személyisége. Egy darabig mindent eltűrtem tőle, a nyaggatását, a sipítozását, a szapulását, azt, hogy újra meg újra elmondta ugyanazt, hogy lényegében mindenért engem hibáztatott (bár ezt annyira nem vettem magamra, igazából mindenkivel ezt csinálta), mert ha beleállsz vele egy vitába, azt nem nyerheted meg. Olyan, mint egy pitbull, harap és nem ereszt, akkor sem, ha az élete múlna rajta. Előbb fogsz ráunni Te a témára, mint Ő, úgyhogy általában egyszerűbb minél hamarabb abbahagyni. Vannak viszont helyzetek, amikor a múltbéli tapasztalatokból gyűjtött logikus következtetésemet elnyomja valami más, mondjuk a saját indulataim. Nem sok dolog végett tudok igazából zabos lenni; de ez most határozottan olyan helyzet.
– Ez most nem az a helyzet, ahol megmondhatod nekem, hogy mit csináljak, Jennifer – csóválom meg lassan a fejemet. Szinte érzem az adrenalinnal teli vér száguldását az ereimben. Jennifer olyan típusú nő, akinek eléggé tág a morális mezeje, ami mellett igazából csak a büszkesége nem engedi elfogadtatni vele a kapcsolatunk végének tényét. Ettől függetlenül viszont vannak dolgok, amiket nem néznék ki belőle. Hogy feltöri-e néha a lányok Facebookját, vagy beletúr-e a cuccaik közé, mikor nem figyelnek? Persze. Hogy ezek után patáliát csap-e abból, ha talál valamit? Minden bizonnyal. De hogy saját magát köpné szembe, és mondjuk míg Johannát a drogfogyasztás veszélyeiről oktatná, addig ő a fürdőben elszívna egy spanglit, na azt nem.
Azt, hogy a középiskolás lányunk osztályfőnökével áll neki csókolózni egy tanár-szülő megbeszélés közepén, azt sem.
– Nem tudom, Jennifer – a testsúlyom egyik felemről a másikra teszem, és összefűzöm a karjaim a mellkasom előtt. Határozottan elutasítóan. – Tíz éve nem élünk együtt, úgyhogy sokat változhattál. Azt se néztem volna ki belőled, hogy ráveted magad a lányunk tanárára.
Ugyan nem tudom, mire célzott, de a labda valószínűleg a vállamat találta volna el, ha előtte nem kapom el, alig pár centire magamtól. Mondhatnám, hogy reflex volt, de inkább szerencse. A baseball nem az én sportom. A szavak szövése úgy, hogy akár hat-hét különböző igazságot is fel tudjak vázolni egy egyszerű tárgyról, annál inkább, de úgy tűnik, hogy nem csak én szeretek hasonló eszközökkel élni. Valahol mindig is tudtam, hogy az egyértelmű ellentmondások ellenére mégis hasonlítunk egymásra Jenniferrel itt-ott. Azt nem gondoltam volna, hogy pont ebben. – Tényleg? Vége? „Szerinted mit fognak ehhez szólni Johanna iskolájában? Milyen szerepet szánsz nekem, a megcsalt, átvert feleség, akinek csendben kell tűrnie?” Nem ismerősek valahonnan ezek a mondatok? – Mindig is idegesítette, mikor túlzottan affektáló és magas hangon, a saját szavai, stílusa kifigurázásával gúnyolódtam rajta. Általában nem volt mögötte malíciózus töltet, most viszont ezt nem tudom elmondani róla (és a nem túl jól burkolt megjegyzésére sem, Opheliát illetően). Elvégre, itt épp ő bukott le, nem csak azzal, hogy a lánya osztályfőnökének torkát simogatta a nyelvével, hanem azzal is, hogy ehhez képest mégis volt képe eljátszani az ártatlan, megcsalt feleséget, aki csak rendbe akarja hozni a házasságunkat.
Meg a nagy faszt.
– Lehet, hogy tényleg nem az üzleti szakodat kéne befejezned, hanem átsorolni inkább drámára, mert üres monológokat tartani, azt nagyon tudsz, meg szerepet játszani, csak mindenki másnak tilos, ugye? – Nem felejtettem el, hogy miket vágott a fejemhez a kocsiban. És igazából a helyzet sem lep meg; a pontos tények persze igen, ilyen körülményekre senki se számít, de ez beleillik a sormintába. Túlzottan barátságos hangnemben váltunk el legutóbb, az ilyesféle találkozásokat mindig mélypont követi, ami felszítja a haragot kettőnk között. Már évtizedek óta így megy, miért változott volna most? – És mi van azzal, hogy reménykedtél, hogy megint megtaláljuk a másikban a szeretet, meg a többi? Az is csak füst és tükör volt?
Nem mintha én komolyan vettem volna, amit mondott, ez igaz, de eddig sem én voltam, aki ragaszkodott a házasságunkhoz, hanem Ő. – Ezt most nem kérdezted komolyan, ugye? Nem kérdezted meg Te, Tőlem, hogy miért pörgök bármin. – Ő, aki szó szerint húsz évvel ezelőtti dolgokat emleget fel néha, aki képes napokon át óránként háromszor hívni, ha épp bekattan valami dilije, aki képtelen változtatni a szokásain, akkor sem, ha a lányokkal való kapcsolata kerül miatta veszélybe, mert túlzottan bele akar szólni a dolgaikba. Azért ezt az iróniát még neki is éreznie kéne.
– A legkevésbé sem érdekel, hogy hány férfival fekszel össze, Jennifer, de az igen, ha az egyik épp a lányunk osztályfőnöke! – Közelebb lépek hozzá, ami lehet, hogy hiba. Minél közelebb vagyok, annál egyértelműbb, mennyivel kisebb nálam, és annál mérgesebb lesz. – Aztán képes vagy évekig engem csesztetni azért, mert olyanokkal kezdek, akiknek a leghalványabb közük sincs a családunkhoz. De egy tanár, Jennifer? Hol hagytad az eszed? – Nem tagadom, néha jól esik vitatkozni. Vagyis, azt mindig, de hogy ennyire dühből fakadóan tegyem, azt csak ritkán engedem meg magamnak. Látom, hogy hárítani próbál, lezárni a témát, gondolom arra számítva, hogy Whiteman bármikor visszajöhet, de a legkevésbé sem érdekel, hogy úgy akarja feltűntetni, mintha mi sem történt volna. Én is nagyon szépen kértem ilyenekre, ennek ellenére ha bekattan, az irodámhoz jön patáliát csapni. – Nem érzed úgy, hogy Opheliának ennek az egészhet kurvára nincs semmi köze? Hogy ezt itt és most Te basztad el, és fele annyira sem vagyok idióta, mint hogy egyszerűen csak úgy… Elengedjem? – A kezemmel gesztikulálom le a folyamatot, mintha eltűnne valami a semmibe.
Bármikor kész vagyok vitába szállni. Ha viszont még igazam is van, az szinte már mámorító érzés, mintha egyszerre szívnál és rúgnál be. Az atyaúristen se vesz rá, hogy ne kapaszkodjak ebbe az érzésbe. – Ha vége lett volna, akkor most nem lennénk ebben a helyzetben. Gondolhatsz engem akármilyen szégyentelek ördögfajzatnak is, de legalább egy iskolában nem próbálkozom be senkinél. Azt gondoltad, hogy ez majd amolyan belsős poén lesz köztetek, azért ragaszkodtál hozzá, hogy ide jöjjek? – Nem akarok leülni, de az asztalnak se akarok támaszkodni. Akaratlanul is eszembe jut, hogy mi van, ha ebben az állítólagosan lezárt kapcsoaltba azért még belefért nekidőlve egy numerájuk. Nem azért haragszom Jenniferre, mert lefeküdt valaki mással, hanem kivel és hol. – Eszedbe jutott, hogy mi van, ha Johanna azért utál téged ennyire, mert rájött? Ha én elkaptalak, ő is elkaphatott valamikor. Ez nem jutott eszedbe? – Fogalmam sincs, megtörtént-e, de igazából el tudnám hinni, hogy igen. – Vagy ha később jön rá?

lassan, de lesz jobb    | ⚶

Mark & Jenn

2020. fogalmamsincs

Baszd meg, Mark. Ó, hát ez aztán zseniális, ez, ez igen, ez már beszólás a javából. Véletlenül sem hallottam már csak tőle, csak az elmúlt hetekben legalább százszor. Sőt, mikor még együtt voltunk, annyiszor vágta a fejemhez, hogy lassan a „jó éjt” szinonímája lett, mert ezek után rendszert sértődötten vonult be a szobába, engem kizárva onnan. Aztán meglepődik, ha a lányok ugyanezt a taktikát választva vonulnak be a saját zúgukba. Akkor szokott az ilyen pofonegyszerű profanitásokhoz nyúlni, ha kifogyott az észérvekből vagy a gúnyolódásból. Vagy mérges. Láthatjuk tehát, hogy elég sokszor.
Most viszont nem rajta van a sor, hogy dühöngjön, vélt vagy valós sérelmek okán. És az előzékenységem is csak eddig tart. – Gyalázatos dolgot? – A szemöldökeim meglepetten ugranak a homlokom közepére, miközben felnevetek. Legszívesebben körbefordulnék a tengelyem körül, csak hogy csináljak valamit, de ezt az érzést jó mélyre nyomom, és legfejebb az izmaim megfeszüléséből következtethető ki. Úgy érzem, hogy csinálnom kell valamit, bármit, mondani, de még inkább üvölteni. Nem szoktam kiakadni. Ha hülyének néznek, az viszont nagyon fel tud húzni. Az, hogy Jennifer mindeközben valahogy megpróbálja megmagyarázni nekem, hogy amit láttam, az nem is úgy volt, és amit meg gondolok, az amúgy sem ér, csak olaj a tűzre.
Az apám volt mindig ilyen. Mindent elvárt tőlünk, a jó jegyeket, a tanulást, az odafigyelést, a tiszteletet, a hallgatást, azt, hogy az ő részére beosztott házimunkát is elvégezzük („Nem azért van két fiam, hogy én nyírjam a füvet!”), de ő szinte mindig szembe ment ezekkel az elvárásokkal. Egyszer, mikor már középiskolás voltam, és még jóval makacsabb, összevitatkoztam vele ezen, egy-két ütés is ellendült mindkettőnk részéről. Utána két hétig nem otthon aludtam, és amint lehetett, az egyetem idejére kollégiumba költöztem.
Jennifertől viszont nem tudok szabadulni. Semmi bajom nem lett volna azzal, ha szépen elválunk, ahogy már tíz éve mondom, és kölcsönös távolságtartó tiszteletben békén hagyjuk a másikat. Ő ragaszkodott ehhez az egész „hazugsághoz”, ha már így írja le, ami hirtelen az én hazugságom lesz, az én áltatásom. Mint mindig, Jennifer csak áldozat, aki mindent megtesz a családért, és semmit nem kap cserébe.
– Senki sem kényszerít rá, hogy közöd legyen hozzám – hozom fel újra azt, amit mindig, mikor megpróbál szidni. Nem ragaszkodom a rossz kapcsolatunkhoz; az hadd ne az én bajom legyen, ha ő igen. Felhoznám újfent azt is, hogy Ophelia volt az egyetlen, akivel különösebben nyilvánosság elé kerültem Connor miatt, vagy hogy a legtöbb nő, akihez egyáltalán bármi közöm van, bőven harminc feletti. De Jennifert nem érdeklik a tények; csak az ő sérelme.
Mint mindig.
– Mert csak te mondhatod meg Nekem, hogy mit van jogom érezni és mit nem? – csattanok fel. Tipikus, annyira tipikus, és tényleg nem kellene már magamra vennem. Nincs értelme az egész veszekedésnek, ki kellene sétálnom innen, mert az ő józan eszére kevésbé lehet hatni, mint a Trump-szavazóékra. A gond csak az, hogy mindkettőnkben van valami ösztönös, mélyen húzódó erő, ami előbb törik el, minthogy meghajoljon.
Ha tovább maradunk egyedül, valószínűleg addig vitatkozunk még egymással, míg egyikünknek el nem megy a hangja. Bár mivel itt van a tábla, lehet, hogy arra írnánk. Vagy morse-kóddal.
Lehet, hogy Whiteman kissé félreérti azt a gyilkos pillantást, amit felé küldök, mikor belép. Nem féltékenységből szeretnék behúzni neki egyet; inkább azért, mert egyrészt ebbe a szituációba kényszerített, másrészt pedig azért, mert ennyire unprofesszionális. Sok dolgot a számlámra lehet írni, de sohasem kockáztatnám a munkám szakmaiságát; pedig az én gondomra nem is bíztak kiskorúakat. Persze azt gondol az egészbe, amit akar, de ha van egy kevés esze is, nem gondolja, hogy még bármi van köztünk.
Mégis, a tény, hogy már nem vagyunk egyedül, valahol segít összeszednem magamat ismét. Nagy levegőt veszek, a vonásaim pedig kisimulnak. Azt viszont továbbra is érzem, hogy ég a mellkasom és Jennifer legnagyobb bánatára nem szívrohamot jelez. – Feszültség? Ugyan. Lényegében rokonok vagyunk, nem? – vigyorodom el veszélyesen nyugodtan. Mi is a neve? Lyuksógor?
Nevetséges.
– Az elmúlt két évben? – ismétlem meg, már-már túlzottan lassan. Két év. Nem egyszeri dolog volt; két éve jár össze a lánya osztályfőnökével. Két kibaszott éve; ami, mellesleg, majdnem egybevág azzal, mikor kezdett el különösen irritáló lenni a saját ügyeimet illetően. Természetesen lehet véletlen egybeesés is, de jelenleg semmit illetően nem szeretnék jóhiszemű lenni Jenniferrel szemben. A tekintetem visszavezetem a mihamarabb ex feleségemre, aki alighanem tudja, hogy mit szűrtem le ebből az interakcióból, és azt is, hogy mit jelent az ajkaimon ülő mosoly. – Két éve.
Elismerően húzom el a szám. Valahol nem néztem volna ki belőle, hogy ilyen sokáig tudja eltitkolni.
– Tudod mit? Én szurkolok neked. – Gondolkodás nélkül hagyom el a hivatalosabb formát. Ezek után már tényleg nincs rá szükség. – Ha minden nap túlélsz két tucat hisztis tinédzsert, talán van esélyed túlélni a drága feleségem hisztirohamait. Amiatt meg ne aggódj, hogy még házasok vagyunk, biztosíthatlak, hogy nem sokáig leszünk azok, úgyhogy ne add fel – Odalépek a fickóhoz, aki innentől elvesztette a szememben a tanár jelzőt, és szinte barátian veregetem meg a vállát. Ez többek között arra is jó, hogy megérezzem, mennyire nem minőségi anyagból van az ingje. Alighanem ugyanott veszi, mint ahol az almát az asztalára. WalMart.
Nem érdekel különösebben, ha Jennifer már hápog vagy üvöltözik, amiért úgy beszélek róla, mintha ott se lenne. Nem igen tud ártani nekem, semmilyen értelemben. – Ami Johanna leendő lehetőségeiről és tanulmányairól szól, nagyon szívesen megvitatom majd Jenniferrel. Ez a kérdéskör a családra tartozik, és azokra a szakemberekre, akik egy családtaggal sem keféltek. – Nem hagyom, hogy megakadályozzon a távozásban, és kettőnk közül én vagyok a nagyobb darab, ráadásul elég rosszul is venné ki magát, ha megpróbálna fizikailag feltartóztatni. Csupán egy pillanatig gondolkoztam el azon, hogy a nyilvánvaló érdekellentét felhozzam esetlegesen az iskola igazgatótanácsa előtt és kezdeményezzek egy etikai felülvizsgálatot az ügyben. Ha hozzám ér, akkor viszont egészen biztosan megtenném.
– Semmi feszültség, esküszöm. Csak nem szeretnék beszélni magával a jövőben – teszem még hozzá, ami engem illet. Tudom, hogy Jennifer haragja elől nem tudok menekülni, mégis a folyosóra lépek, és bár nagyon szívesen rágyújtanék, végül nekiállok keresni egy automatát. Úgy érzem, hogy épp szörnyű kávéra van szükségem.

lassan, de lesz jobb    | ⚶

Mark & Jenn

2020. fogalmamsincs

Mindenki szereti azt érezni, hogy Ő az áldozat; akkor övé mindenki szimpátiája, az ő javára dőlnek el a dolgok. Kifejezetten abból tudtam meggazdagodni, hogy módszeresen állítom be a védenceimet ezen áldozatként, de legalábbis eléggé megkérdőjelezem az ellenük felhozott vádak valódiságát és alaposságát ahhoz, hogy a végén szabadon sétáljanak, úgy 92%-ban. Voltak viszont olyan esetek, ahol a szakmai sikerem semmit sem ért, Jennifer pedig az egyik ilyen volt. Nem tudom, azért-e, mert már olyan régen ismerjük egymást, vagy mert túl közel állunk a másikhoz, de soha egy tapodtat sem volt hajlandó engedni a vérszeméből, miszerint Én hagytam el őket, szándékosan, kegyetlenül, aztán még táncoltam is a kapcsolatunk sírján, vagy valami ilyesmi.
És soha nem is volt rest, hogy ezt az elképzelését az egész világ számára is elsírja. Addig is elfelejti, hogy ő ugyanúgy bűnös az egészben, hogy ugyanúgy hibázik, és ugyanolyan önző. Sokkal egyszerűbb lenne a világunk, ha végre mindenki beismerné, hogy önző – ez egy elég természetes jelenség –, ahelyett, hogy hipokritáskodna, aztán mehetnénk tovább a napunkkal.
Hallom ugyan Jennifer hozzám vágott szavait, de nem foglalkozom velük. Először rossz irányba indulok meg a folyosón, úgyhogy kerülnöm kell egyet a hátsó lépcsősoron, mire lejutok az automatát is rejtő főszintig. Ha jó irányba megyek, akkor talán el tudom kerülni Jennifert; egy darabig. Kinézem belőle, hogy ha látja, amint elhajtanék, a motorháztetőre ugrik, mint valami akciófilmben.
A folyosó csendje és a gép zúgása némileg megnyugtat; legalábbis enged annyi időt, hogy összeszedjem a gondolataim, mielőtt Jennifer egy faltörőkos óvatosságával csörtetne megint a képbe. – Nem, dehogy. Tudom, hogy téged nem lehet csak úgy elhagyni, ha te nem egyezel bele. – Úgy állok továbbra is az automatával szemben, mintha a korábbi kirohanás, a veszekedés, a rajtakapás meg se történt volna. Mondanám, hogy egyszerűbb lenne, de talán mégsem.
Szinte már teljesen nyugodtnak is tűnhetek, sőt, vidámnak, mikor a tirádája közepette halkan felnevetek. Szerinted én direkt így akartam, hogy kiderüljön? Hogy megfordult a kocka, nem? Bezzeg amikor én mondtam szinte teljesen ugyanezt pár hónappal korábban, akkor úgy csinált, mintha az Apokalipszis négy lovasa volnék egyszemélyben. Talán jobban ki kellene használnom a tényt, hogy egyszer végre tényleg, teljesen enyém a morális felsőbbrendűség joga. Talán jobban kéne örülnöm neki, de csak fáradtnak érzem magamat. Mondjuk az azért is lehet, mert hajnali kettő óta fent vagyok. Nem okkal, csak úgy. Újabban már nem könnyen igazodom ahhoz, hogy egészen váratlan időpontokban kell dolgoznom; régen minden könnyebb volt. Pont, mint Jenniferrel és velem.
A gép végül kettőt csipog, a béna, Tamagochi-játékokat megszégyenítő kijelzőn felvillan az „Elveheti a terméket” felirat és egy forró kávéval teli csészét ábrázoló animáció. – Látod, ez a különbség kettőnk között – mondom aztán, miközben a barna műanyagpohárért nyúlok. – Szerinted ez az egész valami baromi szégyenteljes és kínos dolog, amit minden áron el kell titkolni. De közben mégiscsak megteszed, nem? Újra és újra, feltételezem; ez már nem „hibázás”, Jennifer, hanem rutin. Ugyanaz a rutin, amiért engem már tíz éve pellengérre állítasz minden egyes alkalommal, amikor találkozunk. Tíz éve, Jennifer! – Még én is kissé furának érzem a mosolyt, ami az arcomra költözik, és úgy tűnik, ott is marad. Leveszek egy műanyagpálcát az automata tetején lévő dobozból és felkeverem benne a valószínűleg hetek óta ott lévő, silány minőségű cukrot, hogy aztán egy hörpintésre felhúzzam az egészet, és a kukában landoljon.
Aztán Jennifer bejelenti, hogy szerinte is jó ötlet a válás. Tíz év után. Valószínűleg örülnöm kellene, de valamiért mégis sértett düh bugyog fel a mellkasomban, még ha nem is engedek neki utat, hogy kiüljön a vonásaimra. Jennifer nagyon ügyesen tudja kihozni belőlem azt az oldalamat, amit én sem szeretek, ahol a gondolataim és a tetteim nem feltétlenül logikusak. – Szóval igazam volt, hm? – mosolyodok el rá nézve. Amikor huszonöt évvel ezelőtt megláttam, jól emlékszem, hogy mennyire magával ragadott, nem csak a külseje, hanem az egész jelensége, a másfél méterbe öntött tömör szenvedélyessége és magabiztossága. Emlékszem rá, de olyan, mintha egy másik ember emlékei lennének. Vagy csak túl jól megismertük egymást ennyi idő alatt.
– És ez az gondolat mikor fogalmazódott meg a fejedben? Whiteman előtt… vagy alatt? – A szenvtelen hangsúlyom és hasonló arckifejezésem bizonyára kellően érzékelteti Jenniferrel a megjegyzés lenéző élét, amit alapvetően is elég nehezen visel, úgyhogy tulajdonképpen készen állok egy pofonra; ha nem is elfogadni, de kivédeni. Ez most nem az a szituáció, ahol úgy érzem, hogy megérdemelném, vagy legalábbis eléggé ahhoz, hogy inkább hagyjam.
– Bármikor elválhattunk volna az előző évek alatt, Jennifer. Bármikor. A szeparációs szerződésünk kész, egy év után bármikor különösebb herce-hurca nélkül elég lett volna, tudod? De nem, te inkább kitartottál emellett az őrült ötleted mellett, hogy majd egyszer „észhez térek”, mert nyilván fogalmam sincs, mit csinálok, és majd „minden rendben lesz”. – A levegőben mutogatom az idézőjeleket, csak két szókapcsolatot idézve a sokezerből, amit hasonló körülmények között hozzám vágott az évek során. – De ez az egész csak a felszín volt, nem? Merthogy közben te sem vártál rám, rég nem akarsz tőlem semmit, mással voltál. Ami jó. Ne érts félre. Szerinted érdekelne ez az egész akár csak fele ennyire is, ha nem basztatnál évek óta? És akkor most… Mi. Most csak úgy váljunk el, szépen békében? Mert most már neked is úgy a jó?
Agyrém. Tényleg kellene egy cigaretta. Vagy kettő. Vagy egy doboznyi.
Humortalanul felnevetek. – Még mindig el akarok válni, Jennifer. De ne hidd azt, hogy vakon belemegyek majd a korábbi követeléseidbe. Ezzel…! – Az osztályterem bizonytalan irányába mutogatok. Úgyis tudja, mire célzok. – Ha rajtam múlik, egy centtel sem fogsz többet kapni a szükségesnél. És hidd el, hogy az sokkal, sokkal kevesebb, mint amihez eddig hozzá voltál szokva, úgyhogy remélem, hogy a tanári szakszervezet kiharcolja magának azt a fizetésemelést, vagy kezdhetsz igazi munka után nézni.

úristen, ez nagyon gonosz  | ⚶

Mark & Jenn

2020. fogalmamsincs

Jennifer sohasem volt eredendően puha, hogy úgy mondjam. Ez a forrófejűsége és heves vérmérséklete nem a gyerekszülés okozta hormonháztartás-felborulás vagy valami korai menopauza tünete, egy kicsit mindig olyan volt, mintha az egész világ dühét igyekezne magába fojtani, ami ekkora testnél nem könnyű. A fortyogása volt az egyik, ami megfogott. Tekintve, hogy húsz évesek voltunk, a külseje a nem elhanyagolható másik. Egyikünk sem hosszútávra tervezett azt hiszem, a legelején biztos nem, de akkor és ott tökéletesnek tűnt az a kevés, de nagyon intenzív idő amit együtt töltöttünk. Az egyetem egyébként is erről szól egy kicsit, kipróbálni minden újat, véteni hibákat, amiket a későbbi életed már nem enged meg. Kivéve, ha aztán a hibádnak elkezdenek szervei nőni, kilenc hónap múlva pedig el kell nevezned a nagyanyádról.
Magamtól sosem jutott eszembe, csak ha valaki valamilyen módon emlékeztetett rá, de ha Anja nem csúszik be, valószínűleg nem maradunk együtt ilyen sokáig. Ez nem jelenti azt hogy önmagában a kapcsolatunk rossz vagy kényszerű lett volna, szerintem alapvetően nagyon kevés dolog történik az emberekkel azért, mert kifejezett szándékuk diktálta. Adaptációról szól minden.
Jennifert nálam nyilvánvalóan sokkal mélyebben befolyásolták a szociális konvenciók; nem emlékszem, mikor vettem észre rajta, hogy mennyire a külső megítélése mozgatja. Vajon akkor is ilyen volt, amikor megismertem? Nem fér össze a fejemben a huszonöt évvel ezelőtti Jenniferről alkotott képemmel. Sokban hasonlítanak, határozottság, nagy hang, az intenzivitásuk és a pátyolgató hajlam, de Az a Jennifer nem volt ennyire… Keserű? Sértődött?
Képmutató biztos nem. Pedig most határozottan ez a szó írná le a legjobban. – Most komolyan azzal érvelsz, hogy az én vélt romantikus kapcsolataim sokkal kártékonyabbak, mint az, hogy szenvtelenül kefélsz a lányunk osztályfőnökével? – Nevetséges. Jennifernek nyilván tévképzetei voltak arról, hogy működtek a dolgaim, és csak azért, mert épp egyszer vagy kétszer látott valaki társaságában, az nem azt jelentette, hogy szerelmet vallottam bárkinek. Néha csak a kollégáim voltak, vagy ismerősök. Néha nem. Miután közöltem vele, hogy válni akarok, amit ő nem volt hajlandó elfogadni, nem fogom elszégyellni magam azért, mert Ő gondolja magát átverve.
Tíz. Éven. Át.
Érzem, hogy logikátlan és semmiképp sem a helyzetet segítő a kijelentésem. Jóval támadóbb jellegű megfogalmazást kapott, mint azt általánosan preferáltam volna. Már csak azért is, mert jobb szeretem nem hagyni, hogy bármiféle érzelem eluralkodjon a döntéseim felett, főleg publikusan. Nem lep meg, hogy Jennifer tekintete ennyire veszélyesen villan rám, olyasféle meghökkenést fedezve fel az ismerős szempárban, amit már nagyon régen nem. Legutóbb talán pont akkor, amikor felém hajította Washingtonban a tányért, miszerint nem, nem fogunk New Yorkba költözni az én kedvemért.
– Nem fenyegetlek – válaszolok változatlanul rideg hangnemben. – Pusztán elmondom, mit fogok tenni és mi fog történni.
Nem tudok olyan helyzetről, amikor Jennifer valaha is nagymonológ nélkül hagyott volna… Nos, bármit. Mindegy, hogy épp boldog, szomorú vagy mérges-e, Jennifer minden érzelmét elég hevesen éli meg, és tesz róla, hogy erről mások is tudjanak. Ebből a szempontból számítottam a kitörésére. Valahol mégis azt reméltem, hogy csak egyszer, csak most az egyszer engedné el a dolgot és mehetnék aludni. Helyette inkább mindent félreért, hogy véletlenül se hagyhassam itt. Nem tudom, direkt csinálja-e; tudja, hogy muszáj kijavítanom, ha hibát látok.
– Soha nem nevettelek ki érte. Te viszont soha a büdös életben nem értékelted, amit csinálok – csóválom meg a fejem. – A fejemre olvasod, hogy sokat dolgoztam és semmi más nem érdekelt, de belegondoltál valaha abba, hogy hol lennénk most anélkül? Hm? Három gyerekkel, egy fizetésből? – Az ügyvédeket jól kereső szarháziaknak tartják, ami egy részről igaz, másrészről viszont csak azzal, hogy van egy végzettséged, még nem fogsz sok pénzt csinálni. A szabadpiaci verseny nem arról szól, hogy a két szép szemedért megkapsz bármit, Amerikában semmi sincs ingyen. Azok a cipők sem, amiket most visel, sem a gyerekek nem kevés tandíja, sem az ő lakásuk bérlete…
De Jennifer ezeket sohasem értékelte. Nem látta, hogy mennyit kap, csak azt, hogy mennyi minden hiányzik, ezt a negativitást az európaiak is megirigyelnék.
Nem buta nő, még ha az eszét nem is sorolnám a legmeghatározóbb tulajdonságai közé, valahogy mégsem esett le neki, hogy ezek után nem fogok pénzt adni neki. Miért tenném? Ő megtenné fordított helyzetben? Aligha. Azt viszont nem tudom, honnan vette, hogy mindezt a lányokra is kiterjeszteném. Vagyis, valójában igen; szokás szerint a lehető legrosszabbat feltételezi rólam.
– Te komolyan azt hiszed, hogy egyedül téged érdekel bármi a családunkkal kapcsolatban? – kérdezem, de nem sok időm jut hitetlenkedve nevetni, ő ugyanis a hirtelen távozás mellett dönt, miután úgy vélte, bevitte a végső ütést. Amint látom, hogy fordulni készül, ösztönösen nyúlok utána, hogy elkapjam a karját; nem erőszakkal, inkább csak a figyelmét felhívva. Nem akarok futni utána, hiába ennyivel alacsonyabb, meglepő sebességgel képes sietni, ha akar.
– Ne hidd azt, hogy egyesített frontot alkottok a lányokkal, és mind ugyanúgy megvetnek engem és amit csinálok, mint Te. Nem valami képregényhős vagy, aki egyedül áll a nagy gonosszal szemben. Eszemben sincs a lányoktól bármit megvonni. Csak tőled. – Ez az a pont, ahol valószínűleg megint kedve lenne vagy felpofozni, vagy ismét sarkon fordulni. – Nem tudom, miért élsz abban az álomvilágban, hogy még gyerekek. Anja nem is lakik veled, nekem dolgozik, Nicole már bőven felnőtt, és Jo sem tíz éves. Talán ha nem kezelnéd úgy, akkor nem is menekülne annyit el otthonról. Vagy nem szerelne zárat a szobája ajtajára. – Érzem, hogy a szám széle felfelé kunkorodik. Vajon Johanna elmondta neki, ki adta neki az ötletet? Gondolom nem, különben rég megölt volna álmomban.
– Semmi sem gátol meg abban, hogy egyenesen ők kapják meg az összegeket, amikre szükségük van. Sajnálom, ha fáj, de már nincsenek rád utalva. – Már nincs szükségük rád. Ami ebben a formában nem teljesen igaz, de Jennifernek minden kis részlet, ahol elveszti a kontrollt, pont ezt sugallja számára – hogy nem fontos. Tőlem pedig cseppet sem fair ezt tudva még rá is játszani. – Ha elfogadsz egy tanácsot, minél hamarabb keress magadnak egy jó válóperes ügyvédet.
Mielőtt még véletlenül beszédbe elegyednék valamennyi szakmabéli ismerősömmel, és felvetném, mennyire rosszul járnának azzal, ha most szembe mennének velem ebben az ügyben.

úristen, ez még gonoszabb    | ⚶

Mark & Jenn

2020. fogalmamsincs