Myers Briggs:ENFJ Szeretetnyelv: testi érintés, minőségi idő Horoszkóp: oroszlán

A díszkandalló díszpárkányán gyönyörködöm a tavaly karácsonyi képünkön. Vagy inkább tavaly előtti? A szemem arcról-arcra pásztázza a képet ráncok és ősz hajszálak után kutatva. Megvizsgálom az egyen-csúnyapulcsikat. Abby harmadik születésnapjakor mindenkin unikornisos pulcsi volt, Abby pedig már hat éves. Anya négy éve karácsonykor karambolozott így akkor a kórházban lőttük el az ominózus fotót.

Charlotte Victoria Chapman - leánykori neve lényegtelen - 60% kedvesség 40% nevetés
Minden fotó középpontja anya. Lényegtelen hányan vannak azon a képen, mindig ő lesz, aki magára vonzza az emberek tekintetét. A tökéletesen szimmetrikus arca, az apró szeplők és a telifogas nevetése azok, amik örökifjúvá teszik. A homlokán fodrozodó ráncok, a szeme alatti lila glóriák, amik a hosszú munkaórák eredményei szinte eltűnnek, mert sugárzik belőle az az édesgető kedvesség, amivel a virágok magukhoz vonzzák a méhecskéket. Pusztán a képre nézve hallom a döngicsélő kacagását, aztán látom, ahogy hirtelen lerázza magáról a boldogságot és próbál parancsolónak, dominánsnak tűnni, de a hangjából és tekintetéből csöpög a flörtölés.
Kereszttűzében édesapám.
Jeremiah Chapman - foglalkozása szerint: kőbunkó vezető - 80% eltökéltség 20% precizitás
Hiába. Hiába anyu kisugárzása, apa kőkeményen feszít mellette. Hiába a bohókás pulcsi, semmit sem veszít a merevségéből. Sőt, szinte retusáltnak tűnik a jelenléte a képen. Pedig szeretett minket, csak az volt a mottója, hogy a szeretet nem a férfiak dolga.
Gyerekként elképzeltem, hogy ő az a hős, akinek mindegy, hogy kővel, kenyérrel vagy rohadt paradicsommal dobálják, a végén olyan lesz mint Michelangelo és Klimt elképzelt szerelemgyereke .
Apu a valóéletben is szoborszerű, a tenyere kemény a sok körmöléstől.Az arca merev, szinte félelmetes a szigorú nézésével, amit csak anyának és néha nekünk, a gyerekeinek sikerült megolvasztani. Persze, a saját kárunkon tanultuk meg, hogyha az édesapád a mennydörgés istenével azonosítja önmagát, akkor már a vihar első szelénél érdemes visszavonulót fújni és nem könyörögni azért a Nintendo kazettáért.
Jonathan Webb - 45% vasakarat 55% őszinteség
A keze apu vállán nyugszik, a legbizalmasabb viszony, amit így felnőtt fejjel el tudok képzelni. Már-már irigylem, hogy köztem és a testvéreim között nem alakult ki ilyen viszony. De ezért a szüleimet hibáztatom...
Apa és John bácsi nem különböznek sokban, de John bácsi valamiért nem akart egy hadseregnyi gyerek apja lenni... vagyis ő máshogy képzelte el a hadseregnyi gyerek apja lenni frázist - leginkább szó szerint, fiúk, kemény nevelés. De lányai születtek így csak a hadseregben tudott érvényesülni.
És mivel neki nem volt fia ezért úgy döntött, hogy majd a keresztfia, Travis lesz az utódja. Tényleg keményen, talán túl keményen, dolgozott azon, hogy Travisből tökéletes katonát faragjon és a végére Travis  kibaszottul megutálta. Megutálta a családot, megutálta Johnt, megutálta a világot. És elment aktakukacnak.
John meg persze megharagudott a mennydörgés istenére és megharagudott a mennydörgés istenének a fiára. Emlékszem, hogy napokig háborúztak aztán anyám napokig próbálta megnyugtatni Johnt és apát. Olyan volt, mintha egy kibaszott,modern Canossa járást élnék át. Aztán John megnyugodott, elmentek halászni, vadászni, nomádkodni,megbeszélték mint férfi a férfival és minden újra rendben volt. Csak Travis nem.
Gloria Müller - a mamám olyan mint egy kötött pulcsi - 100% kreativitás 100% szeretet
A fotó másik végén áll,közvetlenül mögöttem karolja át a papámat. Itt még élt - a papám.
Igen, szerettem anyát, nála jobb anyát alig lehet elképzelni.
De ha mégis elakarnák, akkor a nagyanyám lenne az. Mindegy volt mikor öleltem meg, mindig palacsinta és baracklekvár illata volt. Ugyanolyan kedves mint anya,de kevésbé íncsiklandó, sokkal kiegyensúlyozottabb és sokkal őrültebb. Néhanap fogta magát és átrendezte a nappalit, vagy újrafestette az előszobát. Reggel elmentünk otthonról és amikor az esti edzések és korrepetálások után a levendulaszin helyett okkersárga falak fogadtak minket. Apámat őrületbe lehett kergetni az anyósávál.
De imádják egymást.
A nagyi tudja, hogy apa mindent megad apának, apa pedig tudja, hogy a nagyi mindent megtesz az unokái boldogságáért.
Thomas Webb - a papámnak mindig természet illata volt -80% mesék 15% kitartás 5% rajongás
Szeretem azt hinni, hogy én voltam a kedvenc unokájuk. Amikor Travis katonásat játszott John bácsival Lilah meg valamelyik új idióta hobbijának az oltárán áldozott én beutaztam Európát a nagyszüleimmel. Nagyapa mindig ijesztő meséket mondott a Grimm fivérektől miközben a csillagokról magyarázott.
Nagyapa tanított meg igazi tüzet rakni és igazi tűzön húst sütni. Ugyan New York belvárosában szerencsésebb ha az ember tudja,hogy kell elkészíteni egy igazi öt Michelines steaket, de azt hiszem imádtam, hogy végre valahol a figyelem központjában vagyok. Tiszteltem azt az odaadást, amivel nagyapa a fákról és virágoról tudott beszélni vagy hallgatni őket. Olyan típusú rajongás volt ez, amit apám arcán eddig még nem láttam.
Lilah Chapman - a nővérem a leggonoszabb, köszönöm - 100% survival of the fittest 100% az idő minden sebet begyógyít
Lilah volt a legundokabb. A mostohatestvér díszpéldánya - hiába az édestestvérem. Amikor felsős lettem teliragasztotta a suli folyosóját a fogszabályzós, pattanásos képemmel. Mindenki átesik a pubertáskoron nemde?
Lilah volt a leghangosabb. Ő érvényesült. Foggal körömmel, vérre menően harcolt. Néha John bácsi elviccelődött azon,hogy neki kellett volna fiúnak születni és akkor már az egész világ Amerika lenne.
Aztán terhes lett és kövér.
És nagyjából a közös sztorinkak itt végeszakad.
Elenor Victoria Chapman és Joel Chapman - 40% türelem 60% gondoskodás
A kistestvérem, ikrek. Ők is zajosak voltak de a legédesebb pukizsákok, akiket életemben láttam. Imádtam velük foglalkozni, és imádtam azt a kapcsolatot ami köztük volt. Hogy mindig ott voltak egymásnak: akkor ha matekdolgozatot kellett írni mindig Joel tündökölt, ha apunál kellett valamit kikönyörögni, mindig Elenor hozta ki belőle. Amikor Lilah dühének a célkeresztjében álltak, mindig ott voltak egymásnak. Igazándiból sosem jártak - sosem gondolkoztak abban hogy saját útjuk legyen. Joelről idővel mindenki tudta, hogy meleg. Ami apának kicsit nehezére esett, de Joel Elenor mellett maradt, Elenor pedig ultimátumot adott apának: vagy elfogadja, hogy az ő fia ilyen, vagy a lányát is elveszíti.
A kedvenc lányát.
Joel így maradhatott a családi fotókon, idővel aztán megjelent a párja Nick is,és kicsivel később az uszkárjuk Cloud.
Travis Chapman - 100% szerelem 100% megbánás
A legjobb barátja voltam.
Emlékszem, ahogy az ujjaim alatt pödörtem a haját mielőtt lenyírtam volna. Ahogy órákon keresztül hallgattam a nőügyeit.
Ahogy a lépcső tetejéről figyeltem Travist az új legjobb barátjával játszani.
Akkor már nem is Travist figyeltem hanem a mellettem álló alakot.

Jennifer Chapman - wife-material 0%
Ez mind én vagyok. Ezt mind én örököltem.
Anyám nevető kacérságát, a közvetlen modorát, amivel egyből a társaság középpontja lesz. Hogy minden szál hozzá fut. Azt a pajkos könnyedséget, amivel az élet problémái között navigál magabiztosan, ahogy apámat irányítja. Ott van a kisujjamban. A negédes csalogatás valójában a legnagyobb megtévesztés, hidegvérű irányításmánia.
Apa munkamániáját, amit takaróként a fejemre tudok húzni és akkor beszűkül a világ. Akkor elnémul minden és mindenki más. Csak én vagyok és az előttem álló feladat, legyen az hegy, kutatás, harmadik világháború. A hit önmagamban, a hit a családomban. A hit Houston Texansban. Mi vagyunk.
A nagybátyám nyitottságát a világra és az egyenességét, amivel ezt a nyitottságot fogadta. Ami rossz? Az rossz. Ami jó: az legyen kibaszott kurva jó. Nincsenek szivárványok, nincsenek vállveregetések és legközelebb majd sikerül, most kell sikerülnie. Ha az ember a szeme közé néz, akkor a veséjéből olvassa ki hogy mi volt a reggeli gondolata a wcn, játszi könnyedséggel. Ahogy a japán kofák olvassák tealevelekből a múltadat, a jövődet és az unokáid nevét is.
A testvéreim testvére vagyok. Mellettük tanultam meg, hogy sorbanálláskor néha tolakodni kell, de nem éri meg a feszültséget, mert a sor vége is kap karácsonyra ajándékot meg elalvás előtti puszit. Lilah dühkirohanásai mellett még azelőtt elsajáítottam a meditáció és önismeret alapjait, hogy az menő lett volna Instagramon és különböző guruk tanácsolnák, hogy szelidítsd meg a belső istennődet.
Egészen idáig azt gondoltam, hogy ez valami faszság, amivel nők tömkelegét teszik marketingáldozattá - ilyen és ehhez hasonló szavakat az anyatejjel együtt csepegtettek a nyelvem hegyére, gondolván, hogy a számomra tökéletes út a családi vállalkozás öregbítése lesz- de az utóbbi három évben rá kellett jönnöm, hogy van benne valami, mármint ebben a belső-istennő-faszság, jelen esetben pinaságban.
Travis válla melletti szőke hajkoronában gyönyörködöm, sugárzik az energia, teliszájas vigyor. Mindez a mellettem lévő úriembernek szólt, és szólna még ma is, aki a fotó elkészülése előtt kéjenc ígéretekkel próbált levenni a lábamról, sikerült neki és sikerülne még ma is. Sidney sima arcán megnyugszik a tekintetem. Egyedül is boldog vagyok.

-A fénykép hat éve készült - jegyzem meg színtiszta hangon, csak vállal fordulva az asztalnál ülök felé. A szemem még mindig a minket körülölelő pofátlan boldogság pillanatát ízlelgeti. - itt Siddel még boldogok voltunk - Lilah tekintetében érzem a rosszallást, hogy a nyelve hegyén forgatja a szavakat, és próbál belőlük egy olyan horgot összeilleszteni, amivel bemoshat az arcomba, a lelkembe és utána csendesen röhöghet a nyomromon. Ezzel az elmélettel csak az a gond, hogy ez a seb már nem vérzik. Így amikor az a néhány jól irányzott szó elhagyja a száját "Siddel még együtt voltatok" nem érzek semmit, csak hűvös utálatot a nővérem irányába.
-Nekem a boldogság jobban tetszik- állok ellen konokul, mert azt nem igazán tudom,hogy meddig voltunk együtt. Van pontos dátuma annak mettől meddig volt gyűrű az ujjamon, csak nem gondolom hogy ilyen egyszerűen számszerűsíthető lenne. Azt viszont tudom, hogy meddig voltunk boldogok,és tudom, hogy azok lennénk még ma is.
1959. november 2, Jeremiah Chapman
1960. július 18, Charlotte Victoria Chapman
1980. március 30, (40), Travis születése
1982.október 19, (38), Lilah születése
- post patrum -
1987. november 10,(32) Sugar Land,TX
1992.június 28, (29), Elenor Victoia Chapman és Joel Champan születése
Lilah egy undok fruska.
Lilah egy undok fruska.
Lilah egy undok fruska.
Lilah egy undok fruska.
Lilah egy undok fruska.
Kacskaringós gyerekbetűk nevetnek rám, csúnyák, kerekdedek és igazából nem is hasonlítanak betűkre, de én pontosan tudom mit jeletenek, és nekem ez éppen elég. A mutatóujjam begyével kicsit összemaszatolom a sorokat, hátha ettől még valósabbnak tűnik a dühöm, amit Lilah iránt érzek.
Megígérte, hogy szól. Megígérte, hogy felébreszt.
Anya megígérte, hogy vele mehetek.
Erre itthonhagytak Travissel, akit még annyira sem érdekel a dolog, hogy kimásszon a játékvárából és megkérdezze hova vitték anyut.
- Apa is megígérte! - hadakozok tovább nagyival, aki a bejárat előtti portán igazgatja a virágokat. Apa tudja, hogy imádom a Reese'st, és azt is, hogy a kórházi automatában rengeteg Reese's van. És tök jó lett volna odanyomni az orrom a nagy automatához és válogatni a finomabbnál finomabb édességek közül, amíg anyát és a kistestvéreimt kihozzák a steril szobából. Apa használja mindig ezt a szót. - Mit jelent az hogy steril? - emelem elkalandozó tekintetemet ismét a nagyira, hátha ő érti apa nyelvét.
Lilah magának akarja az összes Reese'st.
Pedig ő nem is akart kistestvéreket.
Én pedig igen.
Lehunyom a szemem és megpróbálom mami kapirgálását kiszűrve elképzelni a kistestvéreimet, hogy ők igazán hasonlítani fognak rám. Nem csak az építőkocka fogja őket érdekelni, mint Travist és nem lesznek megőrülve a kiskutyákért,meg a hülye fiúbandákért mint Lilah.
- Mami, te tudod mennyit kell várnom arra, hogy hintázni tudjak a kistesóimmal? - az egyik szemhéjam alól kissé mesterkélten kilesek nagyira, hátha pontos válasszal tud szolgálni. Fontos lenne tudnom, mert akkor úgy ütemezem a faház-tervet - mivel Travist és Lilah sem érdeklte, ezért korán feladtam, ám az új testvérek új kapukat, ez esetben faházakat nyithatnak.
A következő pillanatban már nem a jövőt vizionáltam, hanem egyetlen egy dologra figyeltem: olyanok lesznek mint én. Felcsaptam a térdeimen heverő napló kezdeményezést, a lila színt leváltottam narancssárgára - mert az megy a kistestvérekhez.
Olyanok, mint én.
Olyanok, mint én.
O...
A filctoll kiesett a kezemből, amikor a kocsink szépen csendesen lefékezett a portánk előtt. - TRAAAAVIS! - megjöttek,megjöttek,megjöttek. Vajon mikor kérdezzem meg apát a faházról? És az új hinta? Az is jó lenne, mert már nagyon kopott a gumi. - Mégnemvégeztematervekkel. - hadartam a kocsiból kiszálló anyám felé. Úristenúristenúristen. Egy csúzda! Mindig is akartam egy csúzdát, mondjuk a mami virágjai helyére.
Csak félszemmel pillantottam a kosarakra, amiket apu vitt befelé. Ott strázsáltam az autónál, várva a csodát.Várva a kistesóimat. - Mit bámulsz te bambaramba? - halként tátogtam a kérdésem Lilah felé, nem is utálom a nővérem, szeretem, nagyon szeretem, csak Hol vannak a kistestvéreim? . A válasza nyerítést utánzó nevetés volt és a fejével intett apa irányába.
1997. Preparatory Middle- High School GPA: 4.00
2005 -2011 Harvard University BBA, Ba
- Mindig is borostyánligás akartam leeeeeenniii! - nyűszítem a boldogságtól Logan felé. Boldogságtól, ami már azóta tombol bennem, hogy kinyitottam a levelet. De végre, a bőröndöm tetején ülve, érzem, hogy itt az idő, nem csak álom már. Apropó,meséltem már Loganről?
Logan mellett a borostyánliga: incuri fincuri és senkit nem érdekel.
Tovább erőszakoskodom a bőröndöm cipzárjával - nem azért, mert tele lenne pakolva: csak a legfontosabb dolgokat viszem magammal. A kép, amit a szórólapon látsz, zsufolt-poszteres szobákkal, lehet, hogy valakinek tetszik de nem nekem.
Logannek van a legeslegszebb szeme a világon. És a legeslegdögösebb hangja.
A nyári Cosmo szerint tökéletes pár lennék.
Félrebicentett fejjel elemezgetem tovább Logan vonásait, mit sem törődve a bőröndömmel sokkal inkább a leendőbeli gyerekeink kötik le a képzelőerőmet. Vajon barna szemű és szőke hajú angyalkák lesznek, akik az édesapjuk akcentusát veszik majd át?
- Szállj le a bőröndődről Ödön - lök odébb Travis. - Már csak ezt kell elrakni és indulhatunk.
- Abban reménykedek - mondom Travis hátának és csak oldalrról pislantva Logan irányába - hogy ez nektek nem csak egy kifogás, hogy idősebb Harvardos lányokat szedjetek fel. Az elég pocsék lenne. - fintorgok egyet, teljes őszinteséggel kifejezve azt, hogy mennyire sablonos és unalmas ötlet tőlük. - Hanem azért visztek el, mert le akarjátok venni anyu válláról a terhet. És igazán, teljes szívből - a drámaiság kedvéért a csupasz mellkasomra szorított kézzel adom elő a monológot. - szerettek, és minden perc, amit velem tölthettek áldás számotokra.
- Tudom, hogy Lilahtól loptad azt a trikót - kiabál Travis már a lépcsőről, én pedig futólépésben követem, hogy egy székkel, vázával, vagy akár a papucsommal fejbedobjam és megakadályozzam abban, hogy fojtassa az információ átadást, amit Logannek egyeltalán nem, hangsúlyozom még egyszer: nem kell tudnia.
- Kilóg belőle a melltartód Jeni. Pedig a mellednek kéne. - sandít rám a lépcsőfordulóból és könnyedén elhajol a papucsom elől, ami tompán puffan a falon aztán a szőnyegen.
- Nem is loptam. Az enyém - fordulok már-már védekezőn a mögöttem szedelőzködő Logan felé, aki valószínűleg látta a sikertelen támadásomat.
- Attól még nagy rád.
2011 -és napjaink
New Yorkba költözni és leszakadni a családomról életem legjobb döntése volt. Nemet mondani, és újra nemet mondani apa ajánlataira szintén jó döntés volt. Középiskolában tanítani? Kevésbé jó döntés, de mellette van elegendő időm arra, hogy tanulmányokat böngésszek és tanulmányokat írjak. És fejlődjek, ez a legfontosabb. Mégis meglepetésként ért a felkérés, hogy legyek segédelőadó a Columbián.
A tenyeremmel dörzsölgetem a lassan szétfagyó térdeimet. - Ennek mi is az értelme? - kérdezem könnyedén, igyekszem nem túl kishitűnek tűnni, de hideg van, elfogyott a rozé és inkább odabent meditálnék, pihe-puha párnák között.
- Az, hogy összegzed az életed. Új irányt találsz. Beállítod a kis iránytűdet, hogy megleld a belső célodat és semmi ne tántorítson el tőle - a barátnőm olyan magabiztosan adja elő - még ebben az idióta lótusz-békakirálynő pózban is, hogy egy pillanatra elhiszem neki, hogy erre van szükségem.
- Édesem, nincs szükségem...
- Elváltál! - zudul rám az érzelmi-tornádó még azelőtt, hogy felkészülhetnék rá. Így csak magamban teszem meg a csendes kiegészítést: igen, már lassan négy éve. És nem is festettem be vörösre a hajam... - Mondjuk vegyél egy macskát!
- Allergiás vagyok a macskaszőrre - jegyzem meg lapos tekintettel, már a kezeimet lehelve.
- Igaz-igaz. Akkor... neked nem is macskára van szükséged, hanem...
- Gyerekre. Gyerekre volt szükségem - hangsúlyozom: volt. - És a férjemre. Most pedig magamra van szükségem, hogy azt csináljam, amihez értek. Tanítsak, írjak, kivásároljam apát a cégből, megtanuljak végre németül, valahonnan jegyet szerezzek a Super Bowlra. - csak úgy pattognak belőlem az ötletek, mintha felcsapnám a bakancslistás könyvem kezdőoldalát és onnan sorolnám a teendőimet. - Nem célokra van szükségem, céljaim mindig is voltak, szóval hagyd ezt a mentsük meg a nőket dumát.
Még egy utolsó szippantás erejéig lehunyom a szemem, hogy érezzem a szavaim utóhatását, ahogy ott lengedeznek a fagyott csendben. - Bent van még pezsgő. - mozgatom ki az elgémberedett térdeimet és indulok meg a lépcsőház-erkélyről a szobám felé. - És szeretném ha átolvasnád a cikkem, amit írtam Harryről meg Meghanról. Még azelőtt, hogy mata részegre innád magad.