Minden indulatomat magam mögött hagytam a csodálatos fotózásos dologgal kapcsolatban. Nem mondom, hogy nem volt szükségem néhány órára, de egészen gyorsan sikerült rendbe szednem az agyamat. Azóta eltelt már néhány nap és tartottuk magunkat a megbeszéltekhez vagyis Hale szabadnapjára tettük a nagy bejelentésünket. Az egyik részem már rettenetesen szeretett volna túl lenni az egész beszélgetésen egy részem szerette volna a végtelenségig húzni az időt, hogy ne kelljen ezzel Hale-t sokkolni. Úgy érzem izzadok pedig nincs melegebb otthon a megszokottnál. Anyánk dolgozik, így nincs itt, hogy szem vagy fültanúja legyen annak, ami most jön. Hale és Wendy már úton vannak ide elvileg és esküszöm most jó ötlet lenni, hogy bármi alkoholosat igyak, hogy jobban érezzem magamat és ne hordjak ki lábon egy szívrohamot. Van még egy kis fű a szobámban és már az is megfordul a fejemben, hogy megszegem azt a szabályomat, hogy itthon nem csinálok ilyesmit. Iszok egy pohár vizet. Lassan itt kell lenniük. Gyors léptekkel elindulok a szobámba, de még az ajtómig se jutok el, amikor hallom a kulcs zörgését a zárban. Francba. Akkor ennek a tervnek lőttek. Visszafordulok és ledobom magam a kanapéra a nappaliban. Kissé nyugtalanul elkezdem rázni az egyik lábamat. Azt mondta Wendy, hogy ő akar beszélni, így én nem készültem fel teljesen erre a nagy beszélgetésre. Nekem az lenne a fő feladatom, hogy próbáljak nyugodt maradni és nem kiabálni akárhogy is alakul. Hát a nyugodt rész már most nem működik. Megköszörülöm a torkomat. A magas vérnyomás fog elvinni idő előtt ez egyszer biztos. -Sziasztok!-pillantok az irányukba, amikor bejutnak a házba.
Nem is akarom palástolni az indualtaimat. Kifejezéstelen arccal nézek az öcsémre, amikor elhaladok mellette. - Na mi van? Lenyudotál? - kérdezem lazán, miközben a táskámat az étkező pultjára teszem. Fáradt sóhajjal lépek a kávéfőzőhöz, hogy lefőzzek egy friss adagot. Más talán hányna egy kávézós nap után tőle, de nekem az otthoni az etalon, főleg, ha szabadnapom van, és felakarom tölteni magam. Az elmúlt pár nap érzelmileg sok volt. A lelkizés, a féltékenység, na és... Mr. Websterrel való találkozásom... Nem mondhatom el Peter-nek, hogy apám után nyomoztatok. Azt hiszem, a hét fénypontja mégis Lio volt, és a vele történt beszélgetések, és félreértések elsimítása. - Wendy? Kérsz kávét? - kérdezem, majd az öcsémre pillantok. Szemeimet összehúzom. - Most nyugodt vagy, vagy megint faképnél hagysz? Kicsit húzom az agyát, mert nem tudtam a múltkori kitörését mire vélni. Ilyennek ritkán látom, és csakis akkor, ha érzékeny témát érintek. Az, hogy megkértem álljon akt modellt Mayának, aminek fele csak hecc volt, nem gondoltam volna, hogy így kiborítja. Talán verekszik, és tiszta véraláfutás a teste, vagy mi? Egyből elfog a gyanakvás és aggódás. Igaziból meglep, hogy velem akarják mindketten tölteni ezt a napot. Őszintén azt terveztem, hogy benyomom a Netflixet és Lio-val sms-zek, miközben két edzés közötti szünetét tölti. Kicsit talán feszegettem volna a határait meg az enyémet. Ha jó fiú lesz talán később még egy selfit is csapok neki.
Amióta elhatároztuk, hogy mindent kiteregetünk nem találkoztunk Peterrel, sem Hale-el utóbbival a biztonság kedvéért. A félelmem nagyjából tegnap este elszállt, bizakodó vagyok és nem akarok ráparázni, nem ez vall rám. Próbálok visszatalálni az igazi énemhez, aki mindig őszinte volt a barátnőjével, még akkor is amikor az egyik alkotását szóltam le, mert nem tetszett. Mindenben van határozott elképzelésem az életben, mindig tudom mit miért csinálok, még akkor is ha nagyon hirtelen döntésnek tűnik, mint ez az egész is. Egy tequilás este határozottan nem a legjobb egy ilyen döntés meghozatalára, de az a randi bizonyította, hogy vannak kivételek. Otthon azért előkerestem a doboz cigit, amit vettem egy buliba, de azóta sem szívtam el, amíg az utcán voltam rágyújtottam, és ki is dobtam, mert rájöttem, hogy ez megint nem én vagyok. Mély levegő Wendy, szuper dolog kezdete lehet ez, és ha mégsem jobb az elején tisztázni, hogy nem mehet így tovább, mert ha tovább húzzuk bele fogok szeretni. Vagy egy valaki sérül most, vagy később mindenki, bár a legjobb az lenne, ha mindenki mosolyogva távozna,mert az előbbi nagyon önző opció lenne. A helyválasztás tökéletes, egyedül vár ránk Peter, aki biztosan totál ideges. Amikor meglátom Hale-t a folyóson az ajtójuk előtt lefagyok, de mivel elég hamar észrevesz, gyorsan reagálnom kell valamit, így adok két puszit az arcára és belépek vele a lakásba. -Hello! - köszönök Peternek. Próbálom visszafojtani a nevetést, látom rajta milyen ideges mennyire komolyan aggódik emiatt azegész miatt, így csak halkan, hogy ne hallja Hale nevetem el magam. Amíg kimegy Hale a konyhába gyorsan odasúgom neki. - Nyugi van! - majd megyek a konyhába én is. - Nem köszi, volt egy kósza próbálkozásom egy szál cigivel és nem igazán jött be, csak egy nagy pohár víz kell, hogy ez a szar íz elmúljon. Húzom az időt? Hát persze, hogy húzom, a nagy nyugodtságnak annyi volt amint megláttam itt őket együtt. Ránézek Peterre, majd Hale-re és el kellene kezdenem, ahogy megbeszéltük csak letépni a ragtapaszt, nem várni, nem kell felvezetni. - Mesélj, hogy alakul a helyzet Lio-val. - hátat fordítok neki, és próbálom Peter felé tátogni. - Bocsi. - egyrészt tudom, hogy nem akarja a nővére pasizásáról szóló dolgokat hallgatni, másrészt meg be vagyok tojva, kellene valami erős, így inkább mégiscsak várok még egy kicsit. Engedem had beszéljen az álompasijáról az kellően feldobja majd és utána tépázom meg az életét.
-Ja.. ja...-bólogatok. Lenyugodtam. Ja. Nem. De most máson rotyog az agyam éppen, de semmi gond. Nem tudom, hogy Wendy tud-e róla, hogy mennyire elpattintottam az agyam a fényképezős dolgon, de ez most úgy érzem a legkisebb probléma, amit ki kell tárgyalnunk. Alapvetően nem szeretném Wendy-re hagyni az egészet, de nem is akarok belerondítani a terveibe. Én itt vagyok, hogy rajtam csattanjon a dolog. Hale úgyis rám lesz mérges... azt hiszem. Nyugi van. Minden van csak nyugi nincsen éppen a testemen. Egy halvány mosolyt eröltetek az arcomra, de több, mint valószínű, hogy elég silányra sikerül. -Mondtam, hogy dolgom volt.-vonom meg a vállamat és próbálom rövidre zárni ezt a részét a beszélgetésnek. Jobb lett volna, ha átbeszéljük, hogy mégis hogy a viharba fogjuk ezt csinálni, de mostmár mindegy benne vagyunk a mélyvízben most szépen mindenki megtanul úszni. Lio? Az meg ki? A hokis? Ez most hogy jön ide? Felvont szemöldökökkel próbálom megfejteni a helyzetet, de inkább el is engedem. Valószínűleg csak időt akar nyerni ahelyett, hogy lelökné a szikla széléről, de erősen kétlem, hogy ez így sokat segítene a helyzetünkön. Jobb, ha csendben maradok. Jézus. Fogalmam sincs, hogy mégis mit művelünk. Szeretném kivetni magam a csukott ablakon, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem ölne meg a zuhanás. Nem mozdulok a kanapéról. Úgy érzem ott tökéletes helyen vagyok. Hátratúrom a hajamat, de szinte ugyanabba a helyzetbe visszazuhannak a tincseim. Könyörgök ne húzd túl sokáig az időt, mert megbolondulok.
Wendy tényleg azt akarja, hogy az öcsém előtt beszéljek a pasimról? Várjunk csak, mi? Lio nem a pasim. Eddig csak egy randink volt, és oké, hogy nagy valószínűséggel jönni fog hamarosan a következő, de még korai ilyenről beszélni. Alig észrevehetően megrázom a fejem, miközben kitöltök egy adag kávét a bögrémbe, majd a pultnak dőlve, keresztbe tett lábakkal feléjük pillantok. - Ó, Lio-val minden rendben! Éppen a belét is kihajtja a hoki edzésen, ezért unatkozom most veletek, ahelyett, hogy vele smaciznék - dobok feléjük egy pimasz mosolyt. - Na jó, itt sem rossz - sóhajtok fel színpadiasan. - Úgy néz ki együtt megyünk a kiállításomra a kampuszra, aztán beugrunk T tetováló bulijára - válaszolok lazán. Kerülöm Peter tekintetét, mert folyton eszembejuttatja a múltkori találkozómat Websterrel. Nyugodj meg Hale. Majd biztosan megfogja érteni. Igen, határozottan jól fogja fogadni, hogyha elmondom, fel akarom keresni azt az embert, aki egy másik családért elhagyta őt gyerekkorában, és azóta sem adott magáról semmilyen hírt a gyerektartáson kívül. Wendy-t vizslatom, aki igencsak stresszesnek tűnik. - Te tényleg rágyújtottál? Pedig nem is buliból jössz - döntöm oldalra a fejem. Talán újra összejött a főnökével, vagy valaki mással kavar? Vagy talán a titokzatos szeretőjével van valami zűr, ami a barátnőmet, így megrázta? Aztán tekintetem megtalálja az öcsémet, aki úgy néz ki, mint aki mindjárt elájul. - Neked meg mégis mi a frász bajod van? - rivallok rá értetlenül.
Ragtapasz, csak le kell tépni, de nem igazán megy az a tépés. Ennyire nem szoktam szerencsétlenkedni,mondjuk ez egy új élethelyzet, közölni a legjobb barátnőmmel, hogy készülök megrontani egyetlen kisöcsét. Na jó nem ilyen formában, de neki így fog hangzani. - Azért fáj volna ha Lio érdekesebb mint mi. De persze megértem, én is inkább írogatnak a pasimnak,minthogy a barátaimmal logjak. - nézek rá szemrehányóan. De hidd el Hale, ez jobban érdekel majd,mint Lio. - Na igen a cigi és a pasim, tudod valamit el kell mondanom neked. - mély levegőt veszek és tényleg letépem a tapaszt. - Emlékszel a szülinapomra, amikor leléptél elég hamar és ott hagytál engem Peterrel? - hát ez nem letépés ez megint csak fecsegés. Két kezemet a vállára teszem, kiveszem a kezéből a bögrét, és úgy fordítom, hogy háttal álljon Peternek. Azokba a szép szemekbe nézek, amikben remélem nem a harag tüze lobban majd fel, hanem bármi más, ami nem az. - Én és Peter... - nyögd már ki baszki, olyan egyszerű egy szó, vagy több, ha rólam van szó, több lesz,mert ha ideges vagyok beszélek. - Féltékennyé akartam tenni egy csávót, ő ott volt, aztán megcsókolt én meg vissza, randiztunk is, de nem szexeltünk. - jó ezt lehet nem kellett volna. - Tudom, hogy azt mondtad, hogy nem akarod, hogy az öcséddel keféljek, de ittál, remélem nem gondoltad komolyan. Amúgy haragszom is rád,amiért csak most buktattad le miután már nekem is színt vallott. - fordítom át a beszélgetést, hátha kicsit tudok enyhíteni az égésen, amita tépésem okozott. Lassan leengedem a kezeimet és a pultnak dőlök. - Ő az a pasi aki miatt most nem akarok mással randizni és aki miatt több mint egy hete nem feküdtem le senkivel, amikor utoljára találkoztunk róla beszéltem. - sütöm le a szemem, mert rájöttem, hogy mennyit hazudtam neki.
Nyelvet öltök Wendyre, amikor felveszi velem a kesztyűt az oltó versenyben. Szélesen elvigyorodva nézek rá, egészen addig, ameddig a lényét el nem kezdi uralni a zavar. Összevont szemöldökkel figyelek rá, miközben határozottságot magára erőltetve kimondja a zavakat. Nagyot pislantok, mert nem vagyok biztos abban, hogy elsőre megértem azt, amit mond. Szinte percek kellenek ahhoz, hogy a gondolataim a helyére kerüljenek, és felfogjam, hogy mit is mondott. Peter a titkos hódoló. Az én öcsém az, akiről beszélt Wendy. Wendy, a legobb barátnőm. Aztán, ahogy felfogom, hogy ez mit is jelent, hirtelen kiszakad belőlem a megkönnyebbült nevetés. - Jézusom - teszem kezemet a mellkasomra, és leteszem a bögrét a pultra, még mielőtt leejteném, és ripityára törne. - Ilyet ne csináljatok mégegyszer - rázom meg a fejem. - Majdnem szívinfarktust kaptam. Ezt a Lio-s beszólásomért kaptam? - pillantok Wendyre. - Mert ez egy könyörtelen jobbos volt, hogy ezzel álltál bosszút. - Ismét felnevetek, bár inkább zihálok. - Majdnem bedőltem. Jesszus. Peter arca is olyan, mint egy nyuszié, akit a vadász üldöz. És te... - mutatok Wendyre. Csak hogy egyikőjük sem nevet velem, sőt meg sem szólalnak. Mire elhal bennem a szórakozottság, és ismét borússá válik a fejem, zavarodottan nézek rájuk. Aztán egyszer csak megvilágosodom. - Ti most kurvára szórakoztok velem!
Csak egyre jobban kikerekednek a szemeim, amikor Wendy beszélni kezd... és beszél... és még mindig beszél. Baszki. Nem hittem, hogy ennyire belemegy a témába, de talán szükséges, hogy Hale ne gondolja, hogy csak viccelünk. Lassan kelek fel a kanapéról és közelebb sétálok hozzájuk, de nem túl közel Összefonom a karjaimat a mellkasom előtt és csak várok, hogy ebből most mi lesz. Nem látom Hale arcát, mert pont háttal áll nekem. Rendesen összerezzenek egy pillanatra, amikor felnevet. Mi a szar? Vagy azt hiszi, hogy viccel, vagy most roppan össze teljesen. Gyorsan rendezem a vonásaimat. Mosolyogva néz ránk miközben saját magát győzi meg, hogy mekkora poént lőttünk el... de mi nem nevetünk. Amikor rámtalál a tekintete teljesen komoly arccal nézek rá vissza. Lassan tűnik el az arcáról a jókedv és máris szarul kezdem érezni magamat. Összeáll neki a kép. -Nem. Nem szórakozunk. -Wendy-vel járunk.-én már rövidebben fogalmazok. -Tudtad, hogy mit érzek iránta.-a hangom teljesen nyugodt annak ellenére, hogy a pulzusom az egekben van. Nem úgy néz ki, hogy számíthatunk a jó forgatókönyvre és automatikusan elkezdek aggódni Wendy-ért is. Nem akarom emiatt elveszíteni őt, nem tudom érek-e neki ennyit, nem tudom, hogy pánikból megpróbál-e kihátrálni az egészből. Csak egy pillanatra emelem Wendy-re a tekintetem, hogy felmérjem mekkora az ijedtség a részéről. Újra Hale-re nézek. Így talán azt is megérti, hogy miért akadtam úgy ki a múltkor.
Már mindenre felkészültem lélekben, de most, hogy itt állok, és színt vallottam egyik eshetőség sem tűnik reálisnak. A képzeletemben egyszerűbb volt, az is hogy kiakad és az is ha elfogadja, de az élet sosem egyszerű. Meglepődök, amikor elneveti magát, ez viszonylag könnyen ment, gondolom rögtön, kicsit megkönnyebbülök, de jön a hidegzuhany. Egy ilyennek talán nem poénkodok, azért ennél jobban ismerhet, minden egyes pasimat neki mutattam be először, és utoljára mert sosem volt olyan hosszú egyik sem, hogy legyen második találkozó. Pont ezért érzem tőle jogosnak az utolsó mondatát, miután minden érthetővé vált számára. Mit is vártam, hogy majd a karomba ugrik és sírni fog a boldogságtól? Persze, hogy nem, benne volt a pakilban, hogy ezt fogjuk kapni. -Az, hogy járunk talán erős lenne kijelenteni. - próbálok menteni, de megint hazudok, hogy mentsem magam. - Na jó, nézd, még nem tudjuk hogy fog alakulni ez az egész, de szerintem mindkettőnk nevében mondhatom, hogy komolyan gondoljuk, különben nem állnánk most itt. - talán ez az érett felfogás változtat majd valamit a rekcióján. De persze nem várok tőle megértést, mert nála jobban senki nem tudja, milyen mértékben kihasználtam a legtöbb pasit az életemben. Nem akarja ezt a sorsot is a testvérének, ahogyan én sem, de idő fog kelleni neki is, hogy ezt megértse, mert én biztos vagyok benne, hogy vele máslesz, jobb. Félve nézek Peterre, aki közben közelebb jött hozzánk, ami nekem erőt ad, annak ellenére, hogy szinte le se merem venni a szemem Hale arcáról. -Mondj valamit! Mondd, hogy szemét alak vagyok mert hazudtam vagy hogy hagyjam az öcsédet békén. Hale tényleg szeretnénk ezt az egészet. - nézek rá már majdnem könnyes szemmel, de amíg tudom nem sírom el magam. Nem tudom mi lenne nagyobb veszteség most, ha elveszíteném őt mert ha őt elveszítem, akkor Petert is,.vagy ha emiatt ők veszítenek el egymást, mert én bekavartam. Sokáig csak nézzük egymást, senki nem mer megszólalni én várom Hale-t, hogy végre valamit mondjon, kiabáljon, bármi.
Ólomsúlyként nehezedik rám minden egyes szó, amely elhagyja bármelyikük száját. Képtelen vagyok nyugalmat erőltetni magamra, miközben mélyet lélegzem, állakapcsom megfeszül, körmeimet pedig a tenyerembe vájom. Annyira könnyű lenne robbanni, hisz már a nyelvem hegyén vannak a szavak, de keserű pirulaként nyelem le őket, még mielőtt visszafordíthatatlan lenne. De a vulkán mégis kitör. - Baszki, Wendy, Peter szerelmes beléd - fakadok ki mégis. Nos, a bennem élő idősebb tesó képtelen hidegvérrel állni a helyzettel szembe. - Tudod, hogy semmi bajom nincs a kalandjaiddal, de egy hét önmegtratóztatás? Azta, mennyire is tervezel vele, de őszintén - mutatok Peterre. - Leszarnám, ha dugnátok, Isten ments, nem akarok tudni róla, de ő amióta az eszét tudja beléd van esve. Vele ezt nem csinálhatod, hogy csak rövidtávú kavarásra tervezel, érted? Vele nem! - szegem fel az állam. Gyomrosként ér minden szavam, amit a már ígyis sírás szélén álló barátnőmnek intézek. Ha tényleg képes volt mindent felrúgni azért, hogy kavarjon az öcsémmel, és elém állni ezzel az egésszel, akkor talán tényleg nem egy kósza dugás neki Peter, de ettől a gondolattol csak még idegesebb vagyok. Mert akkor meg mégis mi a fenéért vagyok a legjobb barátnője, ha egy ilyen fontos dolgot nem mond el nekem? - Tudod mit? Tegyük fel komoly a dolog - teszem csípőre a kezeimet. - Miért nem mondtad el? - kérdezem elsősorban Wendyt. - Ez azért nem egy olyan dolog, hogy kefélek a főnökömmel, hanem olyasvalami, amiben én is érintett vagyok. - Az öcsémre pillantok. - És ne hidd, hogy rád nem akadtam ki - szorítom össze az ajkaim. - Ezért nem akartál beleállni a fotózásba? Ezért léptél le a múltkor? Lehunyom a szememet, és próbálom összeszedni a gondolataimat. Oké, mégis mi a baj azzal, hogy a legjobb barátod és a tesód kavar? Mondjuk az, hogy ha nem jön össze a dolog, többet nem hozhatod haza a barátnődet, és mindkét embertől végig kell hallgatnod, hogy a másik mekkora egy szemét, amiért lelépett, te pedig azt sem tudod milyen releváns tanácsot is adjál anélkül, hogy közben ne üsd egyik szavaddal a másikat. Akkor vége a hármas találkozóknak, és akkor vége annak, hogy az öcsém bármit is megakarjon osztani velem, hisz úgyis azt hiszi, hogy az az infó majd Wendynél landol. Megrázoma fejemet. Dühös vagyok, sértett és baromira tehetetlen. Mégis hogy kéne ezt a helyzetet jól kezelnem? Erősen a hajamba markolok, és tágra nyílt szemekkel meredek magam elé, hogy feldolgozzam a történteket. Túl sok ez a hét. Lio, Dr. Webster, aztán a rengeteg meló, most pedig kiderül, hogy az öcsém és a legjobb barátnőm a hátam mögött kavar... Ennyire szar barát és testvér lettem volna? Hogy végül egymásban leltek vígaszra? Ennyire szarul csináltam volna, hogy még csak észre sem vettem? Miért? Miért nem mutatta ki soha Wendy azt, hogy tudna másképp nézni a tesómra? Akkor talán... akkor lehet, minden más lett volna. Nagyon, de nagyon közel vagyok a kiboruláshoz és az összeomláshoz egyaránt, de Dr. Webster szavai csengenek a fejemben, én pedig felpillantok az öcsémre. Meglátom benne a kisfút, aki mit sem sejtett arról, hogy az apja éppen elhagyja őt, amikor én bámultam a távolódó kocsiját. Eszembe jut a nélkülözés, és hogy milyen mélyre temette magába az apja hiányát. Ajkamba harapva sóhajtok fel, és tudom, ha most kiborulok a kettejük kapcsolatán, akkor joggal fogja ezt a fejemhez vágni, amikor elmondom neki, hogy miért találkoztam Websterrel. Hogy valójában mire készülök... Így hát azt teszem, amit a helyzet kíván. Eljátszom, hogy minden rendben, és majd otthon a lakásomban kiborulok egy üveg bor mellett. Igen, ezt fogom tenni. - Én... nekem időre van szükségem - vallom be. - Ezt most fel kell dolgoznom, mert rohadtul nem értem, mikor történt ez az egész. Bocsánat - lököm el magam a pulttól, és egy hamis mosolyt erőltetek magamra. - De... kösz, hogy szóltatok, és remélem tényleg úgy van, ahogy gondoljátok. - Kezeim ökölbe szorulnak, a feszültség csak úgy szétárad a testemben. - Én boldog vagyok, ha ti is - szűröm ki a fogaim közül a szavakat, aztán keserűen felnevetek. - Akkor, nos, nem tudom. Kettesben akartok lenni, vagy nézzünk egy filmet? - Egyik lábamról a másikra állok, és bár velük akartam lenni, most alig várom, hogy végre elmehessek innen, hogy egyedül legyek.
Értetlenül pillantok Wendy-re? Erős kifejezés, hogy járunk? Mi van? Nem azért mondjuk el neki, mert komolyan gondoljuk? De kussolok. Ez most nem az a pillanat, hogy ezen felakadjak. Aztán Hale-re villan a tekintetem, amikor beszélni kezd. Nem gondoltam volna, hogy elkezd majd védeni engem, de úgy tűnik a kistesó státusz nagyobb védelmet jelent. De tévedtem, csak a kiosztási sorrendben második helyre kerültem. -Egy. Pontosan tudom, hogy mibe mentem bele és nyílván nem tudok mindenről, de szerintem elég sokat hallottam már a beszélgetéseitekből és mindentől függetlenül őt akarom.-próbálom bevédeni Wendy-t. A múltja olyan amilyen. De már az elején tudtam, hogy sosem fogom felhozni ellene. Nekem annyi számít, hogy mit fog tenni most, hogy együtt vagyunk. Együtt vagyunk ugye? -Kettő. Igen ezért volt a múltkori, de egy ilyen fotózásra akkor sem reagáltam volna jobban, ha ez nem történt volna köztünk.-bólintok rá. Végignézem a csendes összeomlását, de nem tudom mit tehetnék. Nem hiszem, hogy bárhogy meg tudnám vígasztalni, bocsánatot pedig nem fogok kérni azért, mert megkaptam azt, amire évek óta vágytam. Talán kimondatlan szabálynak kellett volna lennie, hogy nem mozdulok Wendy-re, de mégis hogyan kellett volna megtagadnom az érzéseimet? Valamilyen érthetetlen módon visszafordítja magát a teljes összeomlástól. Még csak nem is kiabál. Nem is akad ki. Csak rámemeli a tekintetét és mindent mérlegel. Le sem veszem róla a tekintetem és csak kivárom, hogy melyik irányba dől el végre a kártyavár. Lazaságot kezd el színlelni, ami átlátszóbb, mint a csapvíz, de ehhez nekem már korlátolt az érzelmi intelligenciám, hogy eldöntsem, hogy mi ilyenkor az életképes forgatókönyv. Ötletem sincs. Szavai teljes ellentétben állnak a testbeszédével. Wendy-re pillantok, hogy ilyenkor mégis mi a szart kellene csinálni. Nyelek egy nagyot és megszorítom az orrnyergemet két ujjal. Én még nem érzem jobban magam. Nem gondolom, hogy tényleg filmezni akarna. -Hale nem kell ezt csinálnod.. attól, hogy mi ezt megpróbáljuk még nem leszel kizárva. Wendy ugyanúgy a barátnőd... én pedig ugyanúgy az öcséd vagyok... de lehetsz dühös...-tényleg nem akarom, hogy elfojtsa. Inkább szedje le a fejemet most, mint hogy magába fortyogjon és nem várt helyzetekben felrobbanjon vagy teljesen elzárkózzon.
Ezt jól elrontottam, lehet mégsem kellett volna ennyi tequila után ilyen döntést hozni,minek is mentünk bele ebbe az egészbe.Olyan jól elvoltunk mi hárman, barátok voltunk semmi több, nem volt bonyodalom. Ezért nem akarok én komoly kapcsolatot, mert ha valami komoly ott jönnek a gondok, nekem pedig azok nem kellenek. Amikor végre úgy éreztem tényleg megéri harcolni valamiért,mert boldoggá tesz, akkor sem akar semmi rendesen működni. Számítottuk rá, hogy így fog reagálni, mégis minden szava fáj, amit kimond. Az fáj a legjobban, hogy igaz amit mond,igaz,hogy nem vagyok megfelelő társ az öccsének, igaz,hogy hazudtam neki, hogy elmondhattam volna korábban. De még csak most tapasztaljuk mi is mi is van köztünk,nem fogom neki azt mondani, hogy egészen biztos vagyok abban,hogy minden működni fog,mert emberek vagyunk, tele hibákkal és a tervbe mindig mehet hiba, és az én életemet végigkísérve, minden hiba nálam landol. Hallgatom a barátnőmet, aki most magából kikelve akar meggyőzni arról, hogy mekkora rohadt nagy hiba volt ez. Ezt az oldalát felém sosem mutatta meg, mert eddig nem voltak komolyabb vitáink,így megrémiszt az egész. -Tudom. - ennyi, ennél azért többet kell mondanom,hogy értse miért is mertünk belekezdeni. - Igazad van, és akár hiszed akár nem nekem is fontos ő. - elegem van abból,hogy én vagyok a rossznak felhozva, bár ez valójában így is van, de akkor is ki fogok állni magamért, magunkért. - Baszki Hale, szerinted ezt így terveztem, hogy azt akit évekig az öcsémnek tekintettem így érez irántam és tudom ezt viszonozni?! Nem. Nem akartam ezt az egészet, de már benne vagyok, és isten ments, hogy egyszer nekem is működjön valami igaz? Szeretlek, mindenkinél jobban, de őt is szeretem. - magam is meglepődtem a szavakon amik elhagyták a számat, olyan érzelemhullám tört rám. Ránéztem Peterre, bár nem így akartam neki mondani ebben a környezetben mégis valahogy most azt éreztem, hogy ez helyénvaló. A sírás még mindig kerülgetett, de már dühös is voltam, mert elkönyvelt ő is egy olyan nőnek, aki nem képes egy normális kapcsolatra, megértem, hogy félti a tesóját, de akkor is. - Adunk időt, de ne legyél sértődött kislány, ne játszd a lazát, az igazat mond, és cselekedd, mert mi is azt tettük. Hazudtam mert pontosa ezt akartam elkerülni. - már nem akarom felvenni vele a szemkontaktust, mert amint a szemeibe nézek kitörnek a könnyeim. - Nem Peter nem lehet dühös, utálhat minket, de az érzéseim miatt nem haragudhat. - ilyen amikor előjön az igazi énem, amit olyan nagyon el akarok rejteni, mert cseppet sem kedves.
Nem akarok veszekedni. Nem akarok olyan dolgokat mondani, amivel megbántok másokat, mert nem jellemző rám. Ahhoz nagyon, de nagyon dühösnek kell lennem. És most az vagyok. Túl sok minden van, túl sok szarság, és úgy érzem percről percre egymást ütik a kicseszett szavak. Fontosak nekem, de ha az öcsémet valaki megbántja, kérdés nélkül őt fogom választani, főleg most, amikor... annyi szarsággal tisztába kerültem az apánkkal kapcsolatban. Izzó lávaként robban ki belőlem minden, mert képtelen vagyok tartani magamat. - Jól van. Őszinteséget akarsz? - fordulok szembe. - Oké, mégis hogy kéne reagálnom, amikor azzal kezdted, nem jártok, közbe az öcsém úgy bámult vissza rám, mintha megütötték volna? - mutatok rá. - Látod, hogy egy rohadt szóval is óvatosan kell bánni, ha róla van szó? Nem hibáztathatsz, nekem ő az első, akit szem előtt kell tartanom. Ki tenné? Az apja lelépett, az anyja meg alig van itthon, annyit dolgozik. Szóval igen, lehet egy kicsit szigorúbban veszem a dolgokat, ha látom, hogy fáj neki valami. Es ez a bajom Wendy - fakadok ki. - Az előbb még nem jártatok, most meg már szereted? Én értem, hogy zavarosak az érzéseid, de hát nem érted, hogy pont ettől féltem őt? - veszem vissza a hangerőmet és már sokkal inkább meggyötörté válok, mintsem hogy dühös legyek. - Tudod, hogy sosem ítélkeznék feletted, felnézek rád, szeretlek, nem akarlak bántani, de ha ez is olyan... - nyelek egy nagyot. - Olyan részedről, mint a többivel, azt nem fogom végignézni - rázom meg a fejemet. - Nem megy. Csak képzeld már magad egy rohadt pillanatra az én helyembe. Csak figyelem őt, aztán az öcsémet, és hosszú pillanatokig kettőjük között cikázik a tekintetem. - De igazatok van. Peter nagy fiú, eltudja dönteni, hogy mi a jó neki, és ha szereted... - pillantok Wendyre. - Ha tényleg szereted, nem pedig csak egy fellángolás, akkor gondolom el kéne hinnem. - Ki kell mennem egy kis friss levegőt szívni, ám menet közben, még mielőtt kikerülném őket Wendy előtt megállok, és azt teszem, amit egy nővérnek tennie kell még akkor is, ha a legjobb barátjáról van szó. - Ne bántsd meg! - mondom halkan szinte már könyörögve, még mielőtt kimennék a hátsó udvarra, hogy a fejemet vagy százszor a fa törzsébe verhessem.
Szeret? Tényleg szeret? A szívem megolvad egy pillantra mielőtt a két lány egymásnak csattan. Nem hittem, hogy tényleg én leszek az, akit nem hibáztatnak majd semmiért, de ahelyett, hogy ettől megkönnyebbülnék mérsékelten rohadt szarul érzem magam. Döbbentem figyelem Hale-t ahogyan utat enged a gondolatainak. Minden szavát értem, de azt is tudnia kell, hogy Wendy ezeket már végigpörgette magában ahogyan én is. Szeretném megvédeni Wendy-t, de nem akarok Hale ellen fordulni teljesen. Egyébként is van egy olyan érzésem, hogy ezt nekik kell lejátszaniuk én maximum rontani tudnék a helyzeten. Az, hogy a rohadék apánk hogy jön most a képbe nem kifejezetten értem, anyánk pedig mindig mindent megtett, hogy rendbe legyünk mi meg most itt gyilkoljuk egymást. Anya fog a legjobban sírni, ha ezt nem tudjuk normálisan lejátszani. Rendesen bent szorul a testemben egy levegő, amikor Hale megindul. Szavai szerintem egy életre az emlékezetembe égnek, hogy képes még Wendy-vel is szembefordulni értem. Tudom, hogy nem megy messzire. Nem fog messzire jutni. Amint kilép a lakásból megindulok. Egy pillantra megállok Wendyvel szemben. Nagyon gyorsan magamhoz ölelem. Jó szorosan. Gyors csókot nyomok ajkaira. -Szeretlek. Ne tűnj el. Mindjárt visszahozom.-azzal gyors léptekkel megindulok a nővérem után. Igazam volt. Nem jutott messzire.. a hátsóudvaron van a fánál. Gyors léptekkel zárom a köztünk lévő távolságot. Elkapom a vállánál, magam felé fordítom, hogy megöleljem. -Te vagy a legjobb tesó a világon... szeretlek és nem fogjuk elbaszni. Meglátod majd. Csak ne zárkózz el tőlünk..-kérlelem. Finoman eltolom magamtól, de még mindig fogom a vállait. -Füvezünk és filmezünk, hogy feloldjuk a feszkót?-kérdezem már egy mosollyal az arcomon.
Robbannék, legszívesebben, de próbálom nem ráönteni az érzéseimet, mert vagyok ennyire tisztelettudó, hogy itt nem én leszek az áldozati bárány. Mert őt leptük meg ezzel a számára hihetetlen dologgal. Minden szava egy újabb késdöfés a szívembe, olyan nagyon szar hallgatni amiket mond. - Látom, tudom és bocsáss meg, hogy nem válogatom meg minden szavamat, nem óvodás már, nem kell mindentől féltened. Igen benne van, hogy hibázni fogok, és mindent elcseszek, de nem erre akarok most gondolni. Nem tudom mi ez, nem tudom tényleg azt sem, hogyan fogalmazhatok neked, hogy ne ess nekem megint. - mégis miért én érzem magam ennyire sértettnek? El akarok menni innen, elszabadulni az egész Panborne családtól. Tényleg erre van nekem szükségem? Már egyszer volt egy ilyen családom, aki eldobott magától, és ezt meg akarom előzni, nekem kéne feladnom az egészet, az agyam azt mondja fussak, amíg tudok, de a szívem erősebb. Ha tényleg szeretem? Mégis mi a fenéért dobnék el mindent, ha nem gondolnám komolyan, meg tehettem volna, hogy csak kihasználom azon a bulin és elmegyek egy másik sráccal, de én őt választottam, és jól tettem, legalábbis eddig úgy éreztem. - Sosem ítélkeznél, ahha, most mégis azt teszed. Tudod mit? Megértem, mert szar ember voltam mióta megismertél, nem bánok jól az emberekkel, és igen még fejlődnöm kell. - mély levegőt veszek, kicsit visszafogom magam, nem akarom dögnek látszani. - Nem akarom bántani! - nem mondom, hogy nem fogom, mert ilyet nem ígérhetek, ismerve magamat, mindent megteszek, hogy ne tegyem meg. Amikor kimegy legszívesebben megfognám és visszatartanám, nem mehet el, ennek nem így kell vége lennie. Peter utána megy, megáll előttem és megölel, az ölelése idegen, semmi nem esik jól, most csak egy nagy üveg alkohol esne jól, de az nagyon. Haza akarok menni, egyedül akarok lenni. De nem tehetem meg, ki kell tartanom mellettünk, azért vagyunk itt, határozottnak kell maradnom, pedig belül teljesen összezuhantam. Látom, hogy Peter mosolyog, ez engem is fel kellene hogy dobjon, mert ezek szerint valami jó történik kint. Neki dőlök a falnak és őket nézem. El fogom őket veszíteni, mindkettőjüket, ha abbahagyom, ha folytatom, annyira tanácstalan vagyok és rendesen pánikolok. Becsukom a szemem és próbálok egyenletesen levegőt venni.
Fáj a homlokom, olyan erősen döntöttem bele a fatörzsébe, vagy háromszor. Megtettem volna még tízszer is, ha Peter nem jön utánam. Túl sok érzelem kavarog bennem, mint a hurrikán, és csak arra várt, hogy lecsapjon. Nos, azt hiszem, ezt a kicseszett alkalmat választotta a tökéletes időzítésnek. Ajkaimat összeszorítva próbálom bent tartani a feltörő sírást. Igaziból fogalmam sincs, pontosan mi a bajom. Tényleg az, hogy féltem Petert, vagy inkább Dr. Websterrel való lelkizésem az, ami felszakított bennem mindent. Nem kell kérdeznem semmit, amikor valaki határozottan megfordít. Tudom, hogy Peter az, én pedig egy pillanatra felnézek rá, igen fel, mert baromi magas, és inkább hinné az ember, hogy a bátyám, mint az öcsém. Aztán az ölelésébe borulok, és arcomat a vállához nyomom. Feltöl belőlem a zokogás, és támaszért fohászkodva kapaszkodok belé. Most ő tart engem, ő vígasztal engem, mert most én törtem össze, de fogalma sincs róla, hogy valójában a kettejük kapcsolata csak olaj volt a tűzre. Vajon, ha apám nem lenne most ennyire jelent a mindennapjaimban, akkor így reagáltam volna? Fair volt részemről, így kifakadni? De hát bakker, ők buzdítottak. Én próbáltam, tényleg próbáltam lenyelni... - Ne haragudj - zokogom. - Nem akartam bántani senkit. Ha én ilyen állapotban vagyok, vajon Wendy mit érezhet? Mázsás súlyként nehezedik rám a tudata annak, amiket mondtam nekik a konyhában. Ujjaim erősebben markolják Peter felsőjét, és ő mindvégig ott van velem, egészen addig, ameddig végre meg nem nyugszom. Eltolom magam tőle, majd megtörlöm a szemeimet. - Bocsánat, hogy összetaknyoztam a ruhád - dörzsölöm meg kezemmel a kedves foltot, majd elindulok vissza a hátsó ajtóhoz. Amikor visszalépek az étkezőbe, Wendyt ott találom, ahol eddig. Úgy néz ki, mint aki mindjárt pánikrohamot kap. Nyilván felbuzdítottam a kérdéseimmel, de ezek tényleg fontos kérdések voltak. Ettől még nem akartam bántani. Inkább talán csak azt akartam, mondjon sokkal határozottabb dolgokat. De hát senki nem mondhatja biztosra a jövőjét, nem? Odalépek hozzá. - Én... sajnálom - rázom a fejem, de nem tudom mi mást mondhatnék még. - Ez egy szar helyzet. Igen, talán ez megteszi.
Az államat a feje tetejére támasztom, amíg zokog. Megvárom. Türelmesen. Ki kell adnia magából, hogy tisztábban lásson, már ha ez még egyáltalán lehetséges a részéről. Őszintén megmondom nem gondoltam, hogy sírni fog. Arra számítottam, hogy kiabál, hogy majd én leszek a rohadék, hogy rámentem a barátnőjére, de erre a lehetőségre adtam volna a legkevesebb esélyt... és mégis így alakult a helyzet. -Semmi baj. Mi sem akartunk téged bántani...-simogatom végig a hátát. Hagyom, hogy belém kapaszkodjon és csak szorosabban magamhoz ölelem. Tudom, hogy erre van szüksége. Nem tudok egyszerre két helyen lenni, pedig tudom, hogy Wendy-nek is legalább ekkora szüksége lenne rám. Da ha meg tudom békíteni Hale-t akkor a két lány is le tud engedni. Amikor hátrébb lép engedek neki és felnevetek a megjegyzésén. -Fújj...-nevetek tovább megnézve a pólómat. Nem olyan vészes, de majd mindjárt lecserélem, ha már visszamegyünk a házba. Amikor elindul szótlanul követem és remélem nem a második menetnek készülünk éppen nekifutni, de szerintem már Hale engedett annyit, hogy ne legyen nagyobb balhé ebből. Bezárom magunk mögött az ajtót. Egy pillanatra megállok, de úgy érzem, hogy szükségük lesz egy pár percre nélkülem, így óvatosan kikerülöm őket és bemegyek a szobámba pólót cserélni. Ha már ott járok előkotrom a titkos helyemről a már megtekert cigit és a kimegyek a lányokhoz. -Na az lenne az ajánlatom, hogy van egy kis füves cigim. Hale neked tudom, hogy van a szobádban dugi pia. Egy jó filmmel csapunk egy görbe estét?-kérdezem miközben felváltva pillantok a két lányra. Ezt fel kell oldanunk.
Fogalmam sincs mit kellene éreznem most vagy mondanom, azt kívánom bár meg sem történt volna mindez és tartottuk volna titokban örökre, olyan jó volt úgy minden. Ezek után, hogy fogok Hale szemébe nézni, most hogy tudom mit gondol rólam valójában. Ilyenkor derül ki igazán, hogy akiről eddig azt hitted mindenben támogat, képes hátat fordítani neked, mert így érzek. Az érvei logikusak, a család az első, és tisztán éreztem, hogy ebben az esetben én nem tartozom bele a családba. Igazából nem is az fáj, mert sosem tartoztam senkihez, bár volt egy apró remény szikra, hogy talán most mégis, de hamar elaludt ez is, inkább az, hogy ha eddig is ezt hitte rólam, miért nem mondta el, de ennyire nem tarthatott egy érzelmi roncsnak, vagy mégis. Megint egyedül vagyok, Peter bármit mond vagy tesz nem fogom máshogy érezni magam. Amikor bejönnek az ajtón megint elfog a rosszullét, hányingerem van, akkor éreztem ezt, amikor közöltem a szüleimmel, hogy elköltözök, csak akkor volt egy támaszom, Danny, most ő nincs itt, és úgy érzem ez az egész felemészt engem. Peter boldognak tűnik, és eltűnik a szobájában, remélem nem akar valami békítő dolgot csinálni. - Ne sajnáld, igazából köszönöm, hogy rávilágítottál arra mennyire nem vagyok az öcséd mellé való. - nem sírhatok, nem sírhatok, határozottnak kell lennem, és szépen csendben bocsánatot kérni mindenért, amit még el sem követtem, mert most ezt követeli a helyzet. A füvezés és az pia nem rossz ötlet, de nem hinném, hogy ez segítene a dolgokon. Nem a kapcsolatunkról van szó, hanem mind arról, amit Hale a fejemhez vágott, ez az öccsétől függetlenül is rohadt szarul érintett. - Peter, én tényleg akartam ezt, azt akartam, hogy egyszer sikerüljön megvernem téged léghokiban, hogy megnézzük a Lilo és Stichet még a pizsamát is felvettem volna neked. - odamegyek hozzá és adok egy puszit az arcára, már nem tudom visszatartani a könnyeimet, végig folynak az arcomon. - Hale-nek igaza van, nem lehetsz egy fellángolás nekem, te sokkal többet érdemelsz és ő is. Én inkább elmegyek, tudom, elsétálok, és nem ezt ígértem meg neked. - elfordulok tőle most kellene indulnom hazafele, vagy egy bárba, vagy bárhova ahol adnak valamit, amitől ezt a napot örökre elfelejtem. Úgy érzem magam, mint egy idióta tinédzser, akinek először törik össze a szívét, csak most én töröm össze mindenkiét a sajátoméval együtt. Visszafordulok feléjük és rájuk nézek, a levegő megfagyott ahogy kimondtam a szavakat, most kellene felugranom és április bolondját kiáltani, de nincs április és sajnos nem vicc. Egyszerűen kisétálok az ajtón, becsukom magam mögött és kitör belőlem a sírás, már nem látják, nem kell visszatartanom, lerogyok a földre az ajtó mellé, nem tudom a lábamat indulásra bírni. Most ezekben a percekben értettem meg mi a szerelem, és milyen rohadtul fáj ha elveszíted, akit szeretsz, vagy akiket szeretsz.
Dühös vagyok Wendyre. Mindennél jobban gyűlölöm, ha valaki mártírt játszik, és ahelyett, hogy kiállna továbbra is az igazáért lelép. Nem megoldás a pia, a fű, a futókaland erre az esetre, sőt semmire. Csak hasztalan boldogság hajhászás, amelynek öröme ideig-óráig tart. Baszki, úgy beszélek, mint Dr. Webster. Ki vagyok ettől már... Wendy után eredek, akit végül a verandánkon ülve találok meg. Nem kérdőjelezem meg a múltját, tudom, hogy mennyit szívott, de a folyamatos menekülés az érzelmek elől nem megoldás. Kicsit kiszellőzteted a fejed, és párszor a fába vered a homlokod? Talán, ha utána visszatérsz a konfliktus helyszínére. Lelépek a lépcsőn, és idegesen pillantok a legjobb barátnőmnre. - Pont erről beszéltem Wendy - szólalok meg reszelős hangon. - Ha szereted állj ki mellette, baszki! Üvölts velem, küldj el a francba amiért képtelen vagyok elfogadni, de ne hagy ott az öcsémed! - Lehajolok hozzá, hogy a tekintetünk találkozhasson. - Elfogom fogadni. De még nem megy. Most zúdult az egész a fejem. - Visszatartott könyeimmel, magatehetetlenül dobom le magam mellé a lépcsőre, és tisztában vagyok azzal, hogy ennek csúnya megfázás lesz a vége. - Valamit el kell mondanom. - Nem mondhatok el mindent, de ha csak egy kicsit is megnyugszik attól, ha magyarázatot adok az idegességemre, akkor megteszem. - Elmentem Dr. Shane Websterhez az igazságügyi pszichológushoz - pillantok rá megtörten. - Az apám miatt. - Csak figyelem a reakióját. - Meg fogom keresni, Wendy. - Ujjaimat tördelve meredek magam elé, miközben beszélek. - Több, mint valószínű, hogy a szeretője megzsarolta, de nem mondhatok többet - rázom meg a fejem. - Beszélnem kell vele, és ez az egész a napokban felőrölt. Tart a titoktartás, de... - sóhajtok fel. - Nem akarom, hogy erről bárkinek is beszélj. Kérlek...
Megígérte nekem. Megígérte, hogy nem fog elsétálni. Se tőlem se Hale-től csak azért, hogy minden olyan lehessen, mint régen. Mert ez már nem lehet ugyanolyan. A világ nem így működik. Döbbentem pislogok hűlt helyére és még akkor sem bírok megszólalni, amikor Hale utána megy. Tompának érzem az agyamat. Hogy jutottunk el ide onnan, hogy meg akarjuk próbálni, mert ez jó és működhet? Gondolkodás nélkül mozdulok. Utánuk akarok menni. Nem hagyhat így itt. Amikor az ujjaim a kilincsre fonódnak lefagyok, mert meghallom Hale hangját. "Valamit el kell mondanom.." Nem akarok hallgatózni, de nem bírok ellépni az ajtótól, se kinyitni. Csak várok. Fel akarja keresni apánkat? Minek? Mégis mi a francnak? Az az ember önként és dalolva hagyott itt minket és vissza se nézett. Tudja hol lakunk és egy rohadt levelet se küldött.. van már internet a világon, de még csak ott sem keresett minket. Az a rohadék nem akar tőlünk semmit, akkor Hale mi a bánatot művel. Hirtelen tépem fel az ajtót. Az egész mi lesz velem és Wendy-vel dolog egy pillanat műve alatt tűnik el a háttérben az agyamban. Ideges vagyok... rohadtul ideges... Hale a magaslóról beszélt nekünk miközben ő a hátam mögött talán jobban kijátszott, mint én őt. Én legalább egy olyan úton jártam, amiben neki nem kellett feltétlen sérülni. -Mi a faszt csináltál?-nem nézek Wendy-re. Egyenesen Hale-re bámulok. -Az a rohadék lelépett Hale! Nincs tündérmese nincs feloldozás.. érted?!-már elborult az agyam. Sosem bántanám Hale-t de most rohadtul nehéz, hogy ne veszítsem el teljesen az agyamat. -Jézus. Te beszélsz árulásról miközben ezt műveled a hátam mögött??-felé lépek egyet, de ott meg is állok. Ezt már komolyan nem hiszem el.
Nem tudom miért hiszi azt Hale, hogy ellenszegülök neki, ha az öcséről van szó. Nem akarom, hogy megmondják mit tegyek, sosem hagytam, hogy ezt tegyék velem. De igaza van, kurva nagyot hibáztam azzal, hogy kimentem az ajtón, valószínűleg mindent elcsesztem, és belém nyilal a világ legrosszabb érzése. Hale leül mellém, nem tudom mit mondjak neki, vissza akarom csinálni, ott akarok lenni Peter mellett az ágyban amikor csak ketten voltunk, amikor hozzábújtam,vagy legalább addig visszatekerni a filmet, amíg kijöttem az ajtón. Most nagyot hibáztam és nem tudom,hogy hozhatnám helyre. Belül feszít a késztetés, hogy visszamenjek és Peter karjaiba boruljak, és bocsánatot kérjek mindenért, amit előbb mondtam, de nem akarom ennél is jobban megbántani, egyáltalán lehet ennél jobban bántani valakit? - Nem érted igaz? - nézek rá könnyes szemekkel. - Amióta tart ez a dolog pontosan azok járnak a fejemben amiket te is elmondtál nekem, hogy nem tehetem ezt vele, de meggyőztem magam, hogy most más lesz, Vele működni fog. Tényleg úgy érzem, hogy ő lesz az aki miatt megváltozok,és nem azért mert ő akarja. Most, hogy ez megtörtént jöttem rá, hogy tényleg szeretem azt a dinkát. Nem tudom felfogni, hogy ennyire elbasztam.- nevetem el magam, de ez inkább egy keserű mosoly,mintsem felhőtlen. - Elhittem, hogy boldog lehetek, és most, hogy ezeket te is kimondtad minden értelmet nyert. - megint zokogok. - Olyan szinten bántottam most meg, hogy ezek után sosem bocsát meg. Megígértem neki, hogy nem sétálok el, Hale, azt mondtam neki kiállok kettőnkért. - baszki. Felpattanok a helyemről, és vissza akarok menni ésbocsánatot kérni,még egy esélyt, hogy rendbe tegyem, de Hale mond valamit ami visszatart. - Gratulálok, talán te még jobban meg tudod bántani majd ezzel, mint én. - nem tudom miért vagyok ennyire ellenséges. Védelmi mechanizmus.- Ne haragudj! - nézek rá bocsánatkérően. - Túlságosan is sok ez nekem most. - letörlöm a könnyeimet és próbálok figyelni,a védelmi páncélom most nem működik, mert átváltok barátnő üzemmódba. - Nem tudtam, hogy meg akarod keresni őt. Peter tudja? - valószínúleg nem, különben nem így mondta volna el. - Ne csináld ezt vele Hale. - mire kimondom megjelenik mögöttünk, feldúltan, a szemével ölni tudna. - Pet! - de nem rám mérges, legalábbis nem rám vetíti ki a haragját. Állok ott és hallgatom, ahogy nekiesik Hale-nek, vajon most mellé kellene állnom? Vagy ne csináljak semmit? Már nem mi vagyunk a téma. - Figyelj rám. - de rám sem néz meg tudom érteni, ez egyszerre sok lehet neki, nagyon sok. Nézem őt ahogy dühösen áll velünk szemben, egyszerűen nem tudom cserben hagyni, ki kell állnom mellette,még akkor is ha ő most gyűlöl engem. ELhatározom,hogy harcolni fogok érte, ha várnom is kell rá, hogy megbékéljen azzal amit most tettem az ígéretem ellenére.
Azt érzem, hogy bár nagyon nehéz most, idő kell, és rendben leszünk. Mindig rendben leszünk, és az idő mindent megfog oldani, ő pedig magának és Peternek is bizonyítani fog. Nem akadok fent azon, amit mond, megrándul a szám széle, mert ez az a helyzet, amikor nem kéne senkinek humorral takarózni, mégis megtesszük. De csak addig, ameddig Peter meg nem jelenik. Már a nyelvem hegyén van, hogy kimondjam Wendy-nek megértem, és az imént csak a féltő nővér beszélt belőlem. Hirtelen felállok, Wendy előttem áll, ő előtte pedig Peter, akinek még soha nem láttam ilyen vadnak a tekintetét. Ekkor jövök rá arra, hogy Websternek mindenben igaza volt. Az elfojtott düh olyan pusztításra képes, amire más nem, én pedig ott állok az öcsém előtt, és félek. Mert úgy áraszta magából a düht, és a gyűlöletet, hogy egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy meg fog ütni... Sosem tette még meg, de lehet neki az apánk a kriptonit, ami miatt bármire képes lenne. Hisz valahol el kell kezdeni. Hátralépek, ez amolyan ösztönös cselekedet a részemről, és úgy érzem, minden egyes szava igazságtalan. - Miattunk tettem - szorítom ökölbe a kezeim. - És anya miatt elsősorban. Neked fogalmad sincs róla mit élt át, amíg te buliztál a srácokkal, mert azt kellett tenned, azt akartuk. Mert ha nem mentél volna el, láttad volna, ahogy anya sír - nyögőm ki, miközben megtörlök az arcom. - Peter apát megzsarolták - jelentem ki dühösen. - Jill sakkban tartja, és tudni akarom mivel. Nem emlékszel mit mondott az utolsó hétvégén, amikor mindkettőnket elvitt a kedvenc helyeinkre? Hogy ezt sose felejtsük el, és lelépett. Búcsú volt az egész, Pet! - rázom meg a fejemet. - Azért kerestem fel Webstert mert kiderült, hogy apa hozzá járt hónapokig, mielőtt lelépett volna. Ő tudta, mit miért tett, és utalt rá, hogy... - Nagyon nyelek. - Utalt arra, hogy apa megakart védeni minket valamitől. Fogalmad sincs mire képes az a nő, Peter, de én megakarom találni, és kiakarom csinálni, érted? - Eláradnak a könyneim. - De ebbe nem rángatlak bele. Szóval gyűlölj, de én akkor is megteszem, amit tennem kell, és bár még nem látod, de a jövőben igenis hálás leszel! Idegesen tépek a hajamba, miközben Wendyre pillantok, és hangtalanul kommunikálom felé a szavakat. Elvárom tőle, hogy most Peter mellett legyen, és ne jöjjön utánam. Ha itt maradok, a végén még törés és zúzás lesz. Kérdőn nézek a barátnőmre, hogy érti-e mi a fenét akarok, és amikor megbizonyosodom arról, hogy marad, hátat fordítok és feldúltan az autómhoz sietek. Becsapom az ajtót, és nem jön ki hang a torkomon, miközben továbbra is zokogok, ám amikor hatalmas nyikorgással kifarolok az útra, végre ordítok. Wendy maradjon csak ott, Peternek erre van szüksége. Én el tudok menni valakihez, aki pedig rám fog vigyázni.
Szinte meg sem hallom Wendy szavait. Kezeim már remegnek az indulattól, ami belülről tép szét. Már vissza sem tudom fogni. Hale hátrál és nagyon jól teszi. Amikor kitör belőle a monológja szinte elpattan az utolsó cérna is az agyamban. Bármit megtenne és bármit bemesélne magának, hogy ne kelljen elfogadnia az igazságot? Lelépett. Felcsinálta a nőt, akivel anyánk mellett hetyegett és lelépett. Persze, hogy tudta, hogy búcsúzik, hiszen nem egy rohadt balesetben halt meg, hanem új életet kezdett nélkülünk. Ennyi. Kész. Passz. Pont. Ez nem egy rohadt televíziós dráma. Sarkon fordulok. Csinálja csak a saját marhaságát. Majd az a szemétláda újra összetöri a kis szívét. Talán abból majd tanul. Ha nem akkor kergesse csak a kis képzeletbeli pillangóit. Észre sem veszi, hogy mit művel ezzel. Tönkretesz engem és tönkreteszi anyámnak, akinek komoly munkája van abban, hogy túllépett a megcsaláson és azon, hogy egyedül maradt velünk. Úgy viharzok be a házba, mint egy hurrikán, az ajtót be sem csukom magam mögött. Igyekszem nem átrendezni a lakást, hiszen anyám minden bútordarabért, minden tányérért, minden vázáért keményen megdolgozott, amikor elsétálok Hale szobája előtt ököllel akkorát verek bele, ami csak kifér. A zár azonnal megadja magát és kitörve a helyéről kinyílik az ajtó. A bütykeimen azonnal felszakadt a bőr és a vér végigfolyik az ujjaimon. Csak a meleget érzem a fájdalmat még nem... még nem bírt utolérni. Meg sem állok a szobámig, ahol feltépem az ablakot, hogy valami levegő bejusson. Leülök a párkányra az egyik lábamat felhúzva és rágyújtok a cigire. A jellegzetes íz azonnal körbejár. Harag és gyűlölet feszíti a mellkasomat. Nem csúszhatok most egy pánikrohamba.. olyan rég lekűzdöttem már azokat. Mélyre szívom a füstöt és csak akkor veszem észre, hogy mennyire végzik a kezem, amikor ki akarom venni a számból a cigit, de inkább kezet váltok. A fémes vér ízre most nem vágyok.
A feszültség ami körülleng minket őrjítő, nem tudom hogyan kéne reagálnom erre az egészre. Sosem láttam még Petert ennyire mérgesnek és Hale-t sem ilyen ostobának. Miért tette ezt, miért nem beszéltünk róla mielőtt belevág? Szerintem ő sem akahatta komolyan ezt az egészet,különben elmondta volna, nem belevág titokban. Félt, hogy lebeszélem róla? Lett volna rá millió indokom, az egyik pontosan az aki most itt áll előttünk. Peter megfeszülve figyeli, ahogy Hale próbálja megmagyarázni a történteket. Próbálja úgy formálni a dolgokat, hogy megértse a testvére, de nem fogja. Egy ilyen mély sebet feltépni, nem volt jó ötlet a részéről. Valamilyen téren megértem, de közben Peterrel is egyet kell értenem. Kivételesen nem mondok semmit. Hale hátat fordít nekünk,és elviharzik, szemeivel jelzi, hogy ne menjek utána. Igazság szerint meg sem fordult a fejemben, ami egy kicsit megintcsak szíven üt. Tényleg képes vagyok Peter választani helyette? Azt hiszem igen, mert ezt a döntésemet nem fogom megbánni. Ketten kétfelé mennek, és én ott maradok az ajtónál, lefagyva, a történtek teljesen lesokkoltak. Nem telik el csak pár másodperc és óriási puffanást hallok a lakásból. Rohanok Peter után, nem nézve Hale eltűnő kocsijára. Aggódok, mindkettőjüket, ezt nem tudom meg tudják e ezt beszélni, ahhoz valamelyiküknek engednie kell a haragjából. Berontok a lakásba, bezárom magam után az ajtót, Hale szobája felé indulok, de nem találom Petert, viszont a haragja nyomait igen és vért. Ijedten szaladok a szobájába, ott ül az ablakban, vérző kézzel. Fű most komolyan ez a megoldás? De nem teszek neki megjegyzést, most nem tehetem meg. Állok az ajtóban, próbálok megszólalni, valami bíztatót mondani, vagy lelkesítőt, de nem vagyok bizakodó és lelkes sem, és nem tudom megjátszani magam. - Hozok jeget. - elindulok a konyha felé, kinyitom a mélyhűtőt, de csak fagyasztott gyümölcsöt találok, megteszi ez is. Kiveszem és visszamegyek a szobájába. Oda sétálok hozzá és felé nyújtom, majd leülök az ágyára. Valószínűleg én vagyok Hale mellett a másik személy akit most nem akar látni, de nem érdekel. Ha elzavar az ajtajuk előtt leszek, amíg nem lesz hajlandó beszélni velem. Nem tudom itt hagyni, ilyen állapotban, és amúgy is, az ígéretemet megszegtem neki. Ha már neki nem tudok semmit megtartani magamnak próbálok majd, márpedig mostantól tényleg harcolni fogok értünk. Akármeddig kell küzdenem, kibírtam már rosszabbat is a várakozásnál, de ha tényleg el kellene hagynom őt akkor millió darabokra szakadna a szívem és az övé is, így ezt soha többet nem fogom megtenni. Nem szólalok meg csak nézem őt és azon gondolkodok,hogyan tudnék segíteni neki, de erre nincs semmi gyógymód, egy ilyen múltbéli seben csak az idő segít újra a gyógyulásban.
Leveszem a pólómat és az öklömre tekerem, hogy ne vérezzek össze mindent. Wendy visszaér a jéggel, amit szeretnék visszautasítani, de azzal is tisztában vagyok, hogy ha most nem jegelem le, akkor holnap valószínűleg nem tudom majd használni a kezemet. Átveszem tőle a jeget. Mármint a fagyott gyümölcsöt, amit szerintem anyám még 5 évvel ezelőtt rakott a fagyóba. Rárakom a pólómmal betekert kézfejem tetejére. Nem szólalok meg. Egyelőre nem. Elszívom a cigit és kipöckölöm az ablakon a csikket. Már nem is mérgesnek érzem magam csak mérhetetlenül üresnek. Wendy felé fordulok. Nem akarok vele veszekedni. Megértem, hogy megijedt, megértem, hogy menekülni akart, de végül ő lett az egyetlen, aki itt maradt velem. Félredobom a fagyott gyömölcsöt és kitekerem a kezemet. Már nem vérzik, de eléggé piros, foltokban már lilul és fel van dagadva. Veszek egy mély levegőt és felállok az ablakból. Becsukom és átülök Wendy mellé az ágyra. Hanyatt dőlök mellette. -Hát ez egész jól ment, nem?-nevetek fel kínomba, de már egy könnycsepp ki is csordul. Gyorsan törlöm le az arcomról. Elárulva érzem magamat, sértettnek, és mérhetetlenül elárultnak. Még csak gondolni sem akarok a nővéremre, de más sem fér az agyamba csak ahogy ott áll és magyarázza azt a hülyeséget, amit már valószínűleg teljes mértékig elhisz. Sosem volt szükségünk arra a rohadékra, de ha anyám emiatt újra össze fog omlani én valakit tényleg laposra verek. -Elmehetsz ám nyugodtam.. nem kell bébiszitter.-pillantok Wendy-re. Csak azért ne legyen itt, hogy nézze, hogy valami hülyeséget csinálok-e.
Kezdőlap
