-Anya.. ez már nagyon fáj..-a könnyeimmel küzdök. Kezei a vállamon.. úgy érzem a körmei már a húsomba mélyednek.
-Lejjebb.-fogai között sziszegi ki a szót. Úgy érzem szétszakadok. Az egyik sarkam egy zsámolyon.. a másik lábfejem a padlón. Teljes súlyával rám nehezedik, hogy le bírjon nyomni a földig.
-Kérlek..-már folynak a könnyeim. Nem ereszt, amíg el nem éri a célját.
Alig bírok felkelni a földről. Nem segít. Csak összepakol.
-Mit kell ilyenkor mondani?
-Köszönöm, asszonyom.-nem emelem fel a tekintetem a földről. Vigyázzban állok, amíg kiviharzik. Csak akkor mozdulok, amikor eltűnik én pedig az szobámba menekülök..
Forró vízzel zuhanyzom, hogy még ne érjen utol a fájdalom. Örökös macska-egér harc ez, amiben nem nyerhetek csak az időt húzhatom... hogy egy kis haladékot nyerjek. A párás tükörben farkasszemet nézek saját magammal. Hová tűnt az az örökké mosolygó kislány.. hová tűnt a lelkesedés és az örök kitartás? Már mindig úgy fogom látni magam, mint az ő törött kis balerinája? Megrekedve? Megfagyva a mozdulatlanul az időben?
Vajon mennyi festék kell, hogy elrejtsem a felszínre törő repedéseket? A szemcsepp helyre hozza az erőlködés közben elpattant hajszálerektől bevérzett szememet. Én nem lehetek tökéletlen... előtte nem.
Régen ez nem erről szólt... hanem a színtiszta örömről, az élvezetről, önmagam felfedezéséről... egészen addig a két szóig... "profi karrier"... azóta nincs fék, nincs gát, nincs erkölcsi akadály... már a botlás sem engedélyezett... mindez miért? Mert anyám ezt nem élhette át.. mert nem volt elég vékony, nem volt elég pontos... de én elérhetem. Így szerinte el is kell érnem... mintha nekem kellene jóvátételt fizetnem.. mégis tűrök.. szenvedek.. sírok és fájok. Miért? Mert gyűlölök csalódást okozni.. az apám próbált erős, önálló embernek nevelni.. hagyta, hogy döntéseket hozzak, hogy rátaláljak a saját utamra, hogy később ne függjek semmitől és senkitől. Ő azonban nem veszi észre ami az orra előtt zajlik... hogy a kismadarának letörtek a szárnyai.. hogy már nem tudok repülni... Ő a mosolyt látja, amit örökké viselek.. a boldogságot egy fellépés után.. valódi boldogság az? Vagy csak megkönnyebbülés? Már nem tudnék különbséget tenni a kettő között.
Mire felöltözök már senki sincs otthon. Apám már akkor elment otthonról, amikor a hajnali edzés kezdődött. A konyhapulton már vár a reggelim. 2 tükörtojás.. a sárgája nélkül. 1 szelet teljes kiőrlésű pirítós... és a turmix.. fehérje, gyümölcs, kókusztej. Az egyetlen aminek tényleg van valami íze. Vagy ilyeneket eszek vagy hánytatnom kell magam.. 1 gramm felesleg sem megengedett..
A táska a vállamon, a fejhallgató a nyakamban. Csengetnek, de addigra már 5 perce állok készen az ajtóban... ha pontos vagy már elkéstél.
Claire a barátnőm. Általában együtt szoktunk bejárni.
-Minden rendben?-összevonja a szemöldökeit. Basszus. Gyorsan mosolyt rántok az arcomra.
-Persze.. csak nem rég ébredtem.. tiszta kóma vagyok.-hazudok. Nem lehetek kevesebb, mint tökéletes, boldog és kiegyensúlyozott. De úgy érzem belül lassan haldoklom..

A táncban nem látszódhat az erőlködés.. nem látszódhat a fájdalom.. amikor a színpadra lépek mindent kikapcsolok.. minden sérülést.. minden repedést, hogy könnyeddé váljak akár a szélben kavargó selyemsál... gyakran kérdezik.. nem félsz kiállni annyi ember elé? A reflektor elvakít, olyan mintha egyedül léteznél egy szigeten és minden, ami a parton túl van... egyszerűen nem is létezik.
Az első főszerepem. A Diótörő. Duplán sírtam amikor megkaptam a szerepet... egyszer az öröm és a büszkeség elegyétől... egyszer pedig az éj leple alatt a torkom köré fonódó, fojtogató félelemtől. Tudtam, hogy ez mit jelent.. hogy jó vagyok. Tényleg jó vagyok. Emellett azonban láttam az anyám szemeiben megcsillanó vágyakozást. A szemében már nem a kislánya voltam.. hanem élete fő műve, valami, ami értelmet ad a létezésének. Rettegés kúszott végig a gerincemen a tarkómig és hányingerként fészket rakott a torkomban. Nem okozhattam csalódást.. nem bukhattam el.
A sötétben megkeresem a helyem. A partnerem keze a derekamra simul. Fények fel. Egy pillanatig alig látok valamit, de a zenével együtt mozdul a testem. Ösztönösen... berögzülve. Mindent kikapcsolok a fejemben. Csak a zene létezik... csak a mozgás.. csak a partnerem. A tánc olyanná válik akár a légzés. Éltető elem, ami a részem.
Az utolsó ütemig minden maga a tökéletesség.
Tapsvihar ölel körbe.. értelmet nyer minden fájdalomban töltött pillanat, minden könnycsepp, minden szenvedés. A szüleim állva tapsolnak. Végre boldoggá tettem őket?
Átöltözök, hogy az előtérbe siethessek. Édesapám egy csokor rózsát szorongat.
-Gyönyörű voltál kincsem..-csókot ad a homlokomra majd hátrébb lép. Büszkeségtől sugárzó arccal pillantok anyámra, aki letöröl egy könnycseppet az arcáról miközben odalép hozzám és megölel. Szorosan.. mintha megpróbálna a saját testébe zárni.
-A spárgádat majd kijavítjuk..-Suttog, hogy csak én halljam. Hideg zuhanyként ránt a földre néhány szóval. Úgy érzem felborul a gyomrom. Remeg a szám sarka az erőlködéstől, hogy megtartsam a mosolyom. Hátrébb lép, hogy a szemeimbe nézhessen. Végigsimít az arcomon, mintha megbocsátana. Zokogni szeretnék, sikítani és elfutni... de csak bólintok. Mosolyogva, belül szétszakadva. Kiveszi a kezemből a csokrot, mintha nem érdemelném meg.
-Otthon vízbe rakom neked..-ha tekintettel ölni lehetne, akkor összeesnék.
-Na futás.. menj szórakozz.. ünnepelj.-veregeti meg a vállam apám. Bólintok. Érzem ahogyan felpörög a pulzusom amint elfordulok tőlük. Lélegezz.. LÉLEGEZZ! Néhány lépés után a barátnőim szinte letarolnak. Robotpilóta üzemmódba zuhanok. Szinte nem is hallom miről beszélgetnek a taxiban.
Alig 1 órán belül már a pincében bulizunk. Mindig itt jövünk össze. A házigazda szülei kőgazdagok. A jelenlétük hiányát engedékenységgel kompenzálják. Még be is vásárolnak, hogy egy tucat kiskorú berúghasson és elszakadhasson a valóságtól. A bong a számon. A füst a tüdőmben. Egész nap nem ettem egy falatot sem. Észre sem veszem mit csinálok csak mikor már megettem 2 szelet pizzát. Bűntudat. Gyorsan tűnök el a mosdóban és addig erőlködök, amíg vissza nem jön az egész. Kiöblítem a számít, mintha ezzel megszabadulnék ettől a hibámtól. Mosoly fel.. és tovább.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Szeretjük az életben megtalálni azt az elfoglaltságot amivel kifejezhetjük magunkat, ha a szavak elbuknak. Amihez menekülhetünk egy nehéz nap után, mert tudjuk, hogy abba örömünket leljük majd. Számodra a tánc jelentené ezt, de az édesanyád által rád nehezett nyomás beárnyékolja mindezt. A szülők szeretnek a gyerekük érdekében meghozni döntéseket és sokszor csak ezután derül ki, hogy ez nem mindig a legjobb. Amit veled tesznek az ennek a példája. Az ahogyan rajtad keresztül éli meg azt ami az életéből kimaradt és észre sem veszi, hogy ezzel csak árt neked. Itt az elért sikerek nem az örömnek felelnek meg, hanem a rengeteg szenvedés eredményének, ami után ott áll sorba egy újabb. Sajnálom, hogy ezt kell átélned, mert egyáltalán nem érdemled meg. Remélem egy nap sikerül megszabadulnod ez alól a teher alól, hogy azt tehesd, ami igazán boldoggá tesz. A világon semmi és senki sem tökéletes. Te sem leszel kevesebb attól, ha őszinte vagy mások előtt és megengeded magadnak az esélyt, hogy valami jobbat kapj ennél.
Nehéz sztorit hoztál és sikerült szépen megfogalmaznod. Kíváncsian várom a folytatást.  


Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!