Az elmúlt egy év alatt több ponton is felborult az életem. Anya egy teljes hónapig nem szólt hozzám, amikor elmondtam neki, hogy nem a Juilliard a fő célom... mármint azután fogadott szent némaságot, hogy egy bő másfél órán keresztül üvöltöttünk egymással, aminek aztán apám vetett véget azzal, hogy talán életében először úgy igazán felemelte a hangját. Igyekeztem mindenkinek megmagyarázni, hogy bármennyi munkám is van a táncban nem tehetem fel az egész életemet egy ennyire bizonytalan pályára. Tételesen felsoroltam nekik, hogy mennyire fáj már sok mozdulat és nem fogom tudni örökké ezt csinálni, főleg nem ilyen intenzitással. Apa megértett, anya vérig sértődött azzal vádolva, hogy csak kifogásokat keresek, hogy ne kelljen megdolgoznom a sikerért. Ezt igyekeztem a lehető legjobban elengedni a fülem mellett, hiszen tudtam, hogy ez nem volt több, mint üres vagdosódás, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy kicsit sem fájt, ami abban az időszakban zajlott. Apu tényleg igyekezett villámhárítóként helyt állni közöttünk, amiért végtelenül hálás voltam neki. Azt hittem annál rosszabb már nem lehet, de tévednem kellett. A jövőbeli béke érdekében természetesen végigcsináltam mindkét helyre a felvételi procedúrát szívvel, lélekkel, sőt szerintem még bőven a képességeimet felülmúlva teljesítettem.
".. pontos, precíz, nagykönyvbe illő, de hiányzik belőle a szenvedély..."
Ez állt a kiértékelő lapomon, amit csatoltak az elutasításhoz, amit a Juilliardtól kaptam. Nem mondom, hogy másra számítottam, hiszen pontosan ezt éreztem minden egyes mozdulatomban, lépésemben. Nem elég, ha valaki hozza az elvárt szintet, hiszen a technika pontosítható.. anélkül a bizonyos plusz taníthatatlan varázslat nélkül viszont, ami az ember belsőjéből árad az egész üressé válik. Anya miután visszanézte a felvételt természetesen nem értette az iskola döntését. Szerinte ez volt az eddigi legjobb táncom és az ő szavait idézve tudatlan vadbarmok kezébe adták a döntést a tanulókról. Azt hiszem ez volt az egyetlen ok, amiért végül megenyhült az irányomba. Ha bárhol hibáztam volna, akkor sose győztem volna meg arról, hogy nem szándékosan próbáltam elrontani, hogy végül a másik egyetemre mehessek.
Az NYU Studio Art szakára végül a várólistáról sikerült csak bejutnom, de még így is mérhetetlenül büszke voltam magamra. A hétköznapokban is minden megváltozott. A próbatermi kínok között töltött órákat leváltották a múzeum látogatások, a kiállításokat, sokszor csak összeültünk a többiekkel és festettünk, rajzoltunk vagy éppen a szobrászatról beszélgettünk, hogy a következő workshopra felkészültebben érkezzünk. A művész élet egészen új fajta lelki békét és egyensúlyt hozott a számomra. Apa közbenjárásával pedig anya is visszavett abból, hogy mindenáron a nyakamon lihegjen, hiszen nem adta fel teljesen a tánc irányú terveket. Szerette volna, ha újrafelvételizek, de ez nekem eszemben sem volt. Nem akartam folytatni. Bőven elég volt, hogy miután felmértem az erőforrásaimat késő délutánokra elvállaltam néhány külön órát illetve szombat délelőtt a Ballet Academy East-ben vittem egy kezdő gyerek csoportot. A fizetésem egyelőre nem volt túl sok, de a privát oktatással már egész jó kis összeget el tudtam tenni minden hónap végén. Úgy éreztem, hogy a későbbiekben tudok majd többet is vinni, viszont nem akartam keresztbe tenni saját magamnak azzal, hogy túlvállalom magam. Szerettem az új szabadidőmet és sosem tudhattam az új projektek mennyi energiámat emésztik majd fel, így inkább hagytam magamnak több szabad részt a naptáramban vészhelyzet esetére.
A mai estére kis lazulásképpen beterveztünk egy nyugis, filmnézős estét Manoloval, így az utolsó kislány után szépen összeszedtem a kis holmimat elindultam hozzájuk. Már alig vártam, hogy elmesélhessem neki, hogy az egyik festményemet kiválasztották az egyetemi galériába. Tettem egy gyors kitérőt, hogy mindenféle finomsággal felfegyverkezzek... igen, a diétának is annyi, bár ez aligha látszódik azon kívül, hogy talán a plusz 2-3 kilónak köszönhetően valamivel egészségesebben nézek ki. Hiába írok néhány üzenetet a pasimnak választ nem kapok, így megoldom nélküle. Kintről dobok neki egy sms-t, hátha nincs valamiért internet kapcsolata, de arra sem érkezik semmilyen reakció.
Egy rövid sétát követően megérkezek hozzájuk és megnyomom a csengőt. Szinte alig férek a bőrömben, hogy megoszthassam vele a mai örömhírt.
Az ajtó olyan hévvel nyílik ki előttem, hogy a meglepettségtől teszek egy lépést hátra. Sok dologra fel voltam készülve csak éppen a hangnemre és a köszönésnek aligha nevezhető megszólalásának. A mosolyom azonnal lefagy az arcomról. Elfelejtette, ebben már biztos vagyok... és ez már csak hab a tortán, hiszen az arca romokban van. Már megint mi a szarba keveredett?
-Bassza meg bizony.-mondom halkan egy aprót bólintva. Egyetlen másodperc alatt lett oda a jókedvem, ami egészen eddig a föld felett tartott jó néhány centivel és ez az egész most olyan mint egy jól irányzott gyomorszájas.
-Manuel.-ha már ezek szerint mára ilyen köszönést szánunk egymásnak, akkor maradjunk a keresztneveknél. Igazából ezek után nem sok kedvem van bemenni, de mégis megteszem, mert nem az ajtóban akarok nekiesni, így végül csak elsétálok mellette, de az előszobánál tovább nem megyek. Összefonom a karjaimat a mellkasom előtt és próbálok nem egyből a torkának esni, hiszen nem tudom még lehet mentsége mindenre is, de azt nem tudom teljesen palástolni, hogy ideges vagyok. Nem szólt, hogy baj van, kiment a fejéből a találkozó... fel tudnék robbanni.
-Gondolom az este totál kiment a fejedből, de az arcoddal mi történt?-kérdezem, de nem érintem meg, mert gondolom piszkosul fájhat neki, illetve így is elég jól látom, hogy mennyire ellátták a baját.

A jókedvem és az este hangulata egyszerűen füstté válik, elillan, mintha soha nem is lett volna és a helyére szorongás, meglepettség és düh telepszik. Könnyedén túllendültem volna... fogjuk rá... azon, hogy elfelejtette az estét viszont a stílus és az állapota szinte felkerget a falra és minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy a korábbi örömöm vehemenciája nem csapján át azonos mértékű haraggá. Megígérte. Pontosabban egymásnak tettünk ígéretet arra, hogy belehúzunk, megalapozzuk a jövőnket. Én nem hagyom, hogy anya visszarántson a testemet kizsigerelő szintű táncba, kiállok magamért és a saját álmaimra összpontosítok, ő pedig nem keveredik bajba annak érdekében, hogy javítson az esélyein a későbbi elhelyezkedéssel kapcsolatban.
-Ne csapkodj!-morgok rá, mert láthatóan nem kifejezetten ura annak, hogy mihez mekkora erővel nyúl. Talán jobb lenne elvinni ezt a beszélgetést a szobájáig, de valahogy nem visz rá a lélek, így lábaim gyökeret vetnek az ajtóban. Ez látványosan olaj a tűzre és ahogy visszanéz rám én felvonom a szemöldökeimet várva, hogy most akkor nekem mer-e feszülni emiatt.
Kérdésemre olyan választ kapok, hogy tátva marad a szám. Itt áll rongyosra verve és még én ne agyaljam túl? A nyelvemre kell harapnom, hogy ne szaladjon ki semmi meggondolatlanság a számon és el tudjak szépen számolni tízig mielőtt bármit kimondanék.
-Hát sajnálom, hogy ilyen kellemetlenséget okozok azzal, hogy belekérdezek.-a hangom szarkazmusban úszik, mert erre egyszerűen nem bírok máshogyan reagálni.-Ezt most te sem gondoltad komolyan, ugye?-érdeklődök jóval élesebb hangon, mint ahogy szerettem volna, mert képtelen vagyok tovább tompítani magamon. Igyekszem venni néhány nagyobb levegőt, bár ez haszontalannak bizonyul.
-Valóban? Hát köszi, Sherlock, erre én is rájöttem.-csattanok rá és már érzem, hogy félig a könnyeimmel küzdök, pedig nem is szomorú, hanem hihetetlenül mérges és csalódott vagyok, hogy újra és újra le kell futnunk ugyanazokat a köröket. Rohadt fárasztó.
Hiába vált kedvesebb hangnemre az én idegeim körülbelül két perccel ezelőtt szűntek meg létezni, így amikor felém nyúl, hogy megfoghassa a kezemet teszek egy nagyobb lépést hátra. Nem is emlékszem, hogy valaha elhúzódtam-e így tőle.
-Ez így egy kicsit kevés, Manolo. Ha csak a feledékenységről lenne szó nem csinálnék jelenetet, de MOST nagyon szépen kérlek magyarázd el mi volt az a bizonyos félreértés, mert információ nélkül nem tudom nem túlagyalni a dolgot.-ezt nem fogja ennyivel megúszni. Ha máshogy kezdett volna én se lennék ennyire befeszülve, de már mindegy. Eljutottunk idáig, szóval akkor hadd szóljon.

Szerintem én alapvetően egy elég szelíd és nyugodt lány vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy lehetetlen elpattintani az agyamat, márpedig most Manolo ezen veszettül dolgozik, még akkor is ha nem tudatosan mégis megteszi. Nem kellene beleállnom a dologba, de emellett már tényleg nem bírok egy vállvonással elsétálni, hiszen annál sokkal, de sokkal többet jelent ő nekem. Borzasztóan szeretem, a szívem minden dobbanásában benne van, de amikor megvonja a vállát konkrétan bele tudnám fojtani egy kanál vízbe és éppen ezért hátrálok ki az érintés elől bármennyire is idegen ez tőlem, hogy bármikor kerüljem a fizikai kontaktust vele.
-Úgy nézek ki, mint akinek mindegy?-mert szerintem rohadtul nem és fordított esetben kétlem, hogy őt ennyivel le tudnám pattintani. Férfiak. Amíg menteni kell a saját seggüket, akkor rohadt hanyagul tudják kezelni a dolgokat.
Egyre jobban összevonom a szemöldökeimet miközben végre megtudok valamit a történtekről, de úgy dobja be az információkat, mintha ennyiből már tudnom kellene, hogy kikről van szó. Milyen csaj? Mikor kísért ő haza bármilyen csajt? Mi a fasz? Úgy érzem magam, mintha a tudtomon kívül lemaradtam volna egy részről a sorozatból, amit állandóan nézek és most újra visszacsöppennék a cselekménybe.
-Így hogy megtudtam, hogy a pasimat laposra verték, mert valami random picsát....-elhallgatok egy pillanatra amikor a táska válik áldozattá.-... hazakísért és az hálából bemártotta a valószínűleg drogos csávójánál? Hát ilyen kibaszott boldog még soha nem voltam.-kezdek tényleg borzasztóan kibukni a helyzetre meg arra is ahogyan kezeli ezt az egészet és most érzem azt igazán, hogy ehhez kevés vagyok.
-Ez mégis mikor történt?-remélem tudja, hogy nem a verésre gondolok, hiszen az teljesen egyértelmű.
Ahogy hirtelen az arcomba toppan elhallgatok és összepréselem az ajkaimat. Szinte teszek egy lépést hátra bár nem azért mert félek tőle, csak tényleg nagyon hirtelen jött ez a mozdulat, de kibírom és csak felvont szemöldökökkel figyelem az arcát várva, hogy ebből most mit fog kihozni. Sikerült teljesen összezavarnia, elkeserítenie és amennyire szerettem volna végre itt lenni vele, most annyira szeretnék bárhol máshol lenni.
Frusztráltan simítok végig a pulcsimon, szinte kényszeresen, ahogyan az már rögzült az agyamban ahányszor anyám érzelmileg teljesen kicsinált.
-Tudod mit? Nem. Kicsit sem jó. Félreértés volt vagy sem megtörtént a dolog és próbálsz úgy csinálni, mintha semmiség lenne. Lepattintasz, mintha én basztam volna el és még te vagy rám kiakadva, hogy van pofám belekérdezni a dologba. Emellett elfelejtettél, ami azt hiszem ezredrangú a problémáim között, de mégsem elhanyagolható és neked áll feljebb. Ha szarul akarom érezni magam, azért mert létezek és van képem kinyitni a számat akkor felhívom anyát, köszi. Én most szerintem inkább megyek.-igyekszem tartani a határozott hangot, hogy ne most bőgjem el magam miközben felkanalazom a táskámat a földről.

Szerintem még soha az életben nem voltam ilyen dühös rá... és nem azért mert valakit hazakísért, vagy azért mert egy félreértésből megverték, hanem azért ahogyan ezt az egészet most kezeli. Flegmázik, vállat vonogat és hanyag, lekezelő stílussal fordul felém, hogy hárítsa minden kérdésemet, amiket szerintem teljesen jogosan teszek fel. Úgy tűnik ez azon ritka alkalmak egyike, amikor egyszerűen a közös nevező megszűnik létezni és ez a helyzet egyetlen esetben múlna el... akkor ha én elengedném. De nem tudom, mert az nekem egyenlő lenne azzal, hogy telibe leszarom az egészet, amire viszont egyszerűen képtelen vagyok.
Egyre kevésbé tudok vele mit kezdeni, mert borul el az agyam miközben a torkomat szorongatja a sírás. Nem tudok jól veszekedni annak ellenére, hogy Manoloval szembe nem vagyok szégyenlős beállni, hogy legalább megpróbáljam megvédeni a magam igazát. Annyiszor döngöltek már földbe arra hivatkozva, hogy tiszteljem az idősebbet, ne merjem felemelni a a hangom, vonuljak el és majd akkor jöjjek elő megint a szobámból, ha már átgondoltam a viselkedésem... mintha az enyémmel lett volna a baj... hogy egyszerűen nem tanultam meg rendesen kezelni az ilyen helyzeteket, így marad az, hogy jobb ha inkább megyek.
Az én kis szerelmem pedig megtalálja azt a szókombinációt, amivel beüti az utolsó koporsószöget a mai estébe, ráadásul mindezt mosolyogva teszi. Szóval már hisztis vagyok. Csodás. Valósággal lefagyok egy pillanatra és szemöldökeimet felvonva pillantok rá.
-Tessék?!-hallottam, amit mondott, tisztán és kétség nélkül, így a visszakérdésezéssel inkább csak esélyt adok neki a javításra, még akkor is, ha tudom, hogy nem fog élni a lehetőséggel.
Faszom az egészbe. Ez csak még inkább meggyőzött arról, hogy távozni szeretnék ráadásul a lehető leggyorsabban. Ebben azonban megakadályoz és meglepően erősen fog rá a karomra, hiszen hiába csavarok egyet a csuklómon nem bírom kiszabadítani. Sosem bántani, de mégis ezer borzasztó forgatókönyv pereg le a szemeim előtt, hogy ebből most mégis mi lesz.
Látom a szemein a változást, mintha csak most jutna el a tudatáig minden és talán tényleg így is van, hiszen a vörös köd meghalványul előtte annyira, hogy megértse a helyzet súlyát.
-Igen elmegyek.-jelentem ki teljesen határozottan annak ellenére, hogy egy villámgyors imát el kellett mormolnom, hogy ne most törjön meg a hangom.
-Szerintem most mindkettőnknek kell egy kis idő... és egy kis tér megnyugodni és gondolkozni.-itt már nem bírom túl jól, hiába vonom össze szigorúan a szemöldökeimet, a szemeimet már csípik a könnyek. Amikor elenged hátrálok egy lépést gyakorlatilag azonnal az ajtó felé miközben kicsit megdörzsölöm azt a részt, ahol megszorított.
-Elodie-nál leszek.-nem is tudom, hogy most még miért én vagyok az, aki legalább ennyi megnyugvást akar adni a másiknak, amikor egyébként ezek szerint én nem szoktam tudni arról, hogy merre mászkál.
Nem arról van szó, hogy ellenőrizni akarom vagy eltiltani őt bármitől, hanem egyszerűen a másik tájékoztatása ilyen dolgokról alap lenne, hogy ne érezzem úgy, hogy vakon vagyok teljesen.
Rosszul esik még nekem is, hogy úgy megyek ki az ajtón, hogy nem köszönök el ténylegesen tőle, nem mondom, hogy szeretem, sem pedig azt, hogy vigyázzon magára. Csak kisétálok, mert nem előtte akarom teljesen elsírni magam.