Keegan

━━━ "Live your life that the fear of death can never enter your heart."

A ruha ördögien domborítja Keegan minden egyes szexi pontját, így aztán csak egy ühümre futja a kérdését hallva. Hát, hogy a picsába ne tetszene, mikor mióta megláttam másról sem fantáziálok csak róla. Más pózban, mezítelenül, alattam nyögdécselve... De persze mindezt érezheti ő is, kiérezheti a vágyaimat, ahogy én is az övét, hiszen nem vagyunk képesek megunni a másikat. Érthető is részben. Így hosszú napok óta (eltelt vagy húsz nap ember!) pedig kötve hiszem, hogy megbirkóznánk azzal, hogy kerülgetnénk a másikat. Miért is tennénk? Főleg mikor ilyen ruhában tetszeleg nekem. A pillanatok műve az egész, ahogy az ujjaim bebarangolják a combját, ahogy rámarkolok. Leakarom róla tépni, hogy itt és most... de még akad egy fontosabb dolog. Ami nem várhat. Fontosabb nála is? Nem, ő a fontos és miatta csinálom. Alig tudok megálljt parancsolni magamnak, pedig annyira csábítóan hívogató a folytatás...mégis erőszakkal szakadok el az ajkaitól és a forrósodó testétől, pirosló arcától, hogy a táskámmal kettesben maradjak a konyhában. Egy rövid ideig csupán, hiszen méterek választanak el tőle. Folytatást ígér a dolog, de ha nem teszem ezt meg...akkor bánni fogom. Egyedül a konyhapultnál, majd a fordulás a lány felé, az apró meglepetéssel a kezemben a hátam mögött, hiszen érkezik Kee a kíváncsiságával, persze hárítok egyből, terelni próbálok, hogy milyen napjai voltak. Jelenleg nem érdekel, meg szerintem őt sem, olyannyira felizgattam, meg ő is engem, hogy hívogató már a hangja is. Belemerülök a hangja lágyságába, elképzelem őt másféle pózban, de visszarugdalom magam a jelenbe. Keegan kíváncsisága szinte kézzel is tapintható, lassan közelebb lépdelek hozzá. Rohadtul tűkön ülök, hogy milyen végkimenetelre számíthatok, sosem csináltam még ilyent, ez az első alkalom... mint mikor elveszítettük a szüzességünket is...akkor is ennyit bénáztunk? Három évvel ezelőtt? Te jó ég! Mire készülök? Kérdezi ő, s végig kell mérjem őt lassan, gusztálón, de aztán ismét a szemeibe mélyedek hamar, hogy ide koncentráljak és ne a későbbi folytatásra.  
- Megkérem a kezed. - mondom komoly arccal, lassan apadó frusztráltsággal, inkább egyre erősödő gyomorgörccsel. Zihálni kezdek, mint egy tizenéves kissrác, aki épp randira hívja a suli legmenőbb csaját és fél attól, hogy viccet csinálnak belőle. Lepillantva előre húzom a kezeim és benne a dobozt. Semmi sem ideális ebben a helyzetben, de úgy vagyok vele, hogy egy életem, egy halálom, és le is térdelek elé. Úgy nézek fel rá, mint aki épp az utolsó szavait mondja, remélve, hogy attól változhat a háború kimenetele. Képtelen vagyok elszakítani a tekintetemet az övétől, nem is akarok másfelé bámulni, nem menekülök el semmilyen mód ez elől. Éppen improvizálok egy béna lánykérést, jobb is lehetne, de ez olyan Manuel stílusú. Tökéletes lesz, de attól még a szívem továbbra is a torkomban dobog.
- Legyél a feleségem... - jó, ez a reszketeg suttogás inkább kérés, mint kérdés, de a válasz erre is lehet ugyan úgy nem, ha nem akarja. Kinyitom végül az apró kis dobozt, hogy az ékszer is megmutassa magát. Érzem, hogy úgy reszketek, ahogy soha. Mintha a fejem egy üres lufivá válna, kirepül belőle minden gondolat, minden idáig őrizgetett negatív érzés, minden, ami eddig elnyomott és a mélybe taszított. Ebben az ürességben csak az ő szavai visszhangzanak, amit másodpercekkel korábban halhattam tőle. Ez tart a felszínen. A napokig tartó rádiócsend sem tántorított el attól, amit akarok, sőt, mintha csak még jobban akarnám, mint eddig.  

Öltözet

No matter what I'll always love you,

I saw your worst and I stayed.

Mi sosem voltunk egyszerűek együtt, hiszen az alaptermészetünk szöges ellentéte a másikénak. Összességében mégis működik és soha nem adnám fel őt azért, hogy az egyszerűbb utat válasszam valaki mással. Inkább küzdök, hol vele, hol pedig ellene mikor éppen mit kíván tőlem a helyzetet. Mégis mindegy, hogy mi történik az az egy biztos, hogy másnap úgy fogok felébredni, a szívem minden alkalommal érte dobban.
A megbocsátásomat kéri, ahogyan utána én is az övét, hiszen ha bármelyikünk hajlandó lett volna a higgadtságra, akkor az az este máshogyan alakult volna. Én aggódtam érte, ő viszont túlontúl sok dolgot élt meg azon a napon, hogy az egyébként sem túlzott mértékű hidegvére semmissé váljon.
Mozdulok és ő mintha a tükörképem lenne lép felém, hogy minél gyorsabban szüntethessük meg a köztünk lévő távolságot. Még beszélnünk kell majd arról a napról, hogy kiben mi zajlott le pontosan, de most csak az ölelését akarom. A teste melegét, hogy megnyugodhassak.
-Én is téged, Manu. Mindennél jobban.-súgom a fülébe, miközben az én karjaim is szorosabban fonódnak köré. Ha az ölelésében érne utol egyszer a halál, akkor boldog emberként távoznék. Aztán végre megcsókol. Nem telt el két teljes hét, de most úgy érzem, hogy évekig szenvedtem a hiányától. Szívem hevesebben ver a mellkasomban már ennyitől is, nem számít mióta vagyunk már együtt, hány csókot kaptam már tőle, minden alkalommal ugyanúgy fellángolok érte.
A combomra simuló, markoló keze szinte az eszemet veszi és viszonzásképp a tenyerem megtalálja a tarkóját, hogy onnan feljebb csúszva az ujjaim a hajába túrhassanak.
Ha ő nem törné meg a csókot, akkor én biztosan képtelen lennék rá, ahhoz túl nagy hatással van rám, főleg ennyi kihagyás után. Ahogy a szemembe néz és rám mosolyog tudom, hogy ugyanazon jár az eszünk és a szavait hallva az ajkamba kell harapnom, hogy ne kuncogjak fel.
-Tetszik?-dorombolok neki pimaszul elmosolyodva.-Tegnap vettük Tana-val.-és milyen jól tettem, hogy bevállaltam ezt a falatnyi darabot, hiszen máris milyen jó szolgálatot tesz. A szoros ölelésnek köszönhetően nem tudom nem észrevenni az önkéntelen testi reakcióját, ahogyan a vágy máris átjárja és ennek egyértelmű jeleként máris érzem a testemnek nyomódó merevedését.
Bókjára már nem bírom megállni, hogy ne nevessek fel. Imádom, amikor így kimondja, ami a fejében jár. Szemtelenül vándorló keze és a nyakamra tapadó ajkai viszont hamar elcsendesítenek és lehunyt szemekkel billentem oldalra a fejemet, hogy több teret adjak a bőrömet becéző csókoknak. Egy halk sóhaj szakad ki belőlem, aminek meg sem próbálom az útját állni. Azt akarom, hogy tudja, milyen borzasztóan erős hatással van rám.
-Úr Isten, de hiányoztál...-suttogom.
Látom a szemein, hogy ő is a folytatásra gondol, de mégis elenged, mire kérdőn pillantok rá kicsit összeráncolva a homlokomat.
-Mit csinálsz?-nevetek halkan végig követve őt a tekintetemmel miközben kicsit megigazítom magamon a ruhát.
Kissé habozva, de követem a konyha irányába, teret adva a kíváncsiságomnak, ami persze egyből furdalni kezdi az oldalamat, hiszen Manu nem éppen az az ember, aki egy ilyen pillanatot, csak úgy leszüneteltetne, ahhoz valami igazán fontosnak kell a fejében járnia. Mégis mit tervez?
Türelemre int, de ilyen helyzetben ebben igencsak hiányt szenvedek, főleg, hogy őt ismerve most még az is benne lehet a pakliban, hogy tűzijátékot készül robbantani a lakásban békülésünk örömére...
Mire utolérem már felém fordul és mosolyog, én pedig tényleg nem tudom, hogy aggódnom kellene-e. Mosolyog és harcol, hogy bírja a nappaliban megkezdett bemelegítés szüneteltetését, de mintha... izgulna... Izgul?
-Hát igyekeztem elfoglalni magam, a csajokkal voltam, meg az egyetemi barátokkal lógtam, hogy egy kicsit ráhangolódjunk a következő szemeszterre. Elmentünk néhány művészellátóba, hogy pótoljuk a hiányzó eszközöket meg ilyeneket. De ezen kívül nem volt semmi extra. Nélküled nem megyek bulizni úgysem, ezt te is tudod.-mosolygok rá. Nem azért indulok meg csak akkor az éjszakába, ha velem van, mert nem bízok magamban, hanem azért, mert egyszerűen nem érzem magam komfortosan olyan helyzetben nélküle. Ennek ellenére majdnem biztos vagyok benne, hogy megfordult a fejében a kérdés, hogy merre csavaroghatok, így szerettem volna ezzel kapcsolatban mindenképpen megnyugtatni.
-Mire készülsz?-kérdezem gyanakvóan összevonva a szemöldökeimet, de a mosolyom mégis szélesedik az arcomon az izgatottságtól.

To: Manolo zene: Belong together megjegyzés: outfit
•

Keegan

━━━ "Live your life that the fear of death can never enter your heart."

Félek egy olyan helyzettől, ami bármikor bekövetkezhet. Sőt...rettenetesen félek attól, hogy a három évünk a kukában landol az incidens miatt. Bár bíznom kellene az időben, a szerelmemben, benne és abban, hogy mindent meg lehet oldani. Még akkor is, ha nem éppen azonnal. Kétségem sem ehetse efelől. Nem akartam ajtóstól a házba rontani, nem akartam szeretkezve békülni...az gyerekes hülyeség lenne...én meg már átléptem egy komolyabb státuszba, így megálltam a beengedés után, hogy ne rontsak rá azonnal. Pedig megtehetném, hogy azonnal a magamévá teszem és ezzel meg van oldva, de van bennem tartás és akarás is. Ráadásul ráébredtem, hogy ő a fontos és nem az, hogy én ki legyek elégítve. A magamon való könnyítés különben sem olyan, mint mikor vele megyek el, ezt tapasztaltam pont tegnapelőtt, így aztán türelmes vagyok ilyen téren is...bár nem sokáig tudom türtőztetni magam, mikor ennyi mindent mutat magából. Ráadásul csak ketten vagyunk? Főnyeremény, de meg kell álljak egy pillanatra és kiengedni a bennem lévő szavakat. Ez a fontosabb! Az útjára is engedem a bocsánatkérésemet és azt, hogy egy tahó voltam. Máshogy kellett volna rendezni. Az arca felől megnyugvás látszódik, így már leengedek, nem feszülök be annyira, hiszen beszélni kezd és végre hallhatom a hosszú csend után. Napok óta újra. Melegség költözik minden porcikámba, ahogy ő is elismeri bűnét, de most érzem igazán teljesnek az érzéseimet. Szeretem őt! Ritkán öntenek el ennyire az érzéseim, de a vele kapcsolatosak most egész szépen kiadják magukat. Mikor megindul felém, lépek én is közelebb, hogy ahogy ő a nyakamat karolja át, addig én a derekát ölelem magamhoz szorosan. Kissé lehunyom a szemem és mélyet szívva az illatából sóhajtok egy nagyot. Mikor realizálódik bennem ez az egész, hogy nem szakított, hanem igenis szeret, kicsit szorosodik rajta az ölelésem.
- Nagyon szeretlek Keegan. Elviselhetetlenül nagyon. - mormogom halkan és csak annyira lazítom el a karjaim, hogy lehajoljak hozzá, hogy ennek bizonyítékául egy hosszú, szenvedélyes csókot adjak neki. Nem tudom elképzelni Nélküle az életem. Talán ilyen érzéseket érezhet Kee is, mert neki is hasonlóan csillog a szeme és mosolyog rám, aminek rendkívül örülök. Remek táptalaj ahhoz, ráadásul engem már az egyszerűbb szavakkal is könnyen be tud indítani, és apró érintéseivel is lehet már kínozni. A karjaim lejjebb vándorolnak a derekáról a csípőjére, majd még lejjebb, hogy immár a mezítelen combjára simítsak és markoljam is azt meg egy szuszra. Ajkait eleresztve apró sóhaj szakad fel belőlem, arcomra pedig egy elégedett félmosoly. Tudom, hogy mire gondolhat, mert én is.
- Mi ez a ruha amúgy? Még nem láttam a többi között. - kérdezem somolyogva kíváncsisággal telve, miközben az ujjaim kicsivel feljebb simulnak a lábán, néha egy- egy zongorabillentyű lenyomás általi érintés is előkerül. Nem kell különösebben megmozgatnia a fantáziámat, bőven elég volt a ruha, hogy odalent a farkam már keményedjen. Az illata, a közelsége már így is mágnesként vonz hozzá. Piszkálja a fantáziámat a ruha, de ami alatta van, nah az még inkább.
- Rohadt szexi vagy te boszorkány... - hajolok a füléhez és a ruhát is feljebb tornászom rajra annyira, hogy az alsóneműje kikandikáljon. Így már szabad utam van ahhoz, hogy rásimítsak a hátsójára és megmarkoljam azt két kézzel. Ajkaim a nyakára csókolnak, ám egészen más terveim vannak. Az eszét attól még el akarom venni, és ez az egyik legkönnyebb módja...de van ennél fontosabb dolgom is. Egy hirtelen mozdulattal szabadulok meg a táskámtól a hátamról, majd elszakadok Kee-től is nagyon nehezen, hogy szerelmes pillantással, apró mosollyal elidőzve az arcán szedjem fel a táskámat és lépjek közelebb a konyha irányába. Zakatol a szívem, hiszen egész máshol járok már és azért nem kellene hagynom, hogy lankadjak, de talán több alkalmam nem is lesz rá. Most kell bátorságot vennem ehhez a pillanathoz. A táskát a pultra pakolom és kicipzározom.
- Csak egy pillanat...Tényleg... - sürget a dolog, meg a másik dolog is, de kétfelé szakadni nem tudok. Ez a dolog motivált végig, Ő, és az a kétségbe esés, amivel akkor nap figyelt, az aggódás, amivel illetett, a csók, amit adott, az érintése, amivel simított. Nem tudom elengedni azt az érzést, hogy mi lehetett volna ha... és ettől csak még sokkal jobban haragszom magamra, mert egy felelőtlen, önfejű, makacs szamárként viselkedtem. A balesetkor is legutóbb, meg most a veszekedésünkkor is. De mi van, ha inkább holnap állnék elé ezzel a dologgal? Akkor nem lennék ennyire éhes sem már rá...bár ez hülyeség. Vele mindennap tudnék szeretkezni...ezt viszont nem lehet mindennap meglépni. Egy alkalmam van rá. Szóval mély levegőt veszek és kiszedem a táskám mélyéről azt az apróságot és elfordulva onnan dugom is a hátam mögé. Még csak ne is lássa. Rá pillantok, végig nézek rajta. Elmosolyodok szélesebben. A szemeim amilyen éhséggel isszák magukba a látványát, a szívem olyan hevesen kezd dörömbölni a mellkasomban, mintha lefutottam volna egy maratont, mert ez mind azt bizonyítja, hogy még mindig borzalmasan, szánalmasan gyenge vagyok, ha róla van szó. És egyben bátor is, ha óvnom kell őt.
- Voltak mozgalmas napjaid? - érdeklődöm, mintha tényleg ez érdekelne jelenleg. Pff, nah persze, csak próbálom elterelni a feszültséget és hogy ne akarjam túlgondolni a következő lépéseimet. Mégis hogyan álljak elé? Mégis hogyan tehetném szebbé? Mégis hogyan kell ezt levezetni? Talán csak hagyjam megtörténni? Rengeteg kérdés nyargalászik bennem és ez csak még több kérdőjelet fokoz. Megannyi érzelem kerít hatalmába, de képtelenek elnyomni azt az érzést, amit érzek iránta. És ez nem várhat még heteket, hónapokat...vagy talán éveket.  

Öltözet

No matter what I'll always love you,

I saw your worst and I stayed.

Konzultálva a csaj tanáccsal határozódtam el a két hét pihenő mellett, bár annak aligha nevezhetném, hiszen gyakorlatilag folyamatosan le kellett kötnöm magamat ahhoz, hogy ne akarjak egyből békülni. Hajlamos vagyok arra, hogy még akkor is én kérjek bocsánatot, amikor nem én hibáztam, mert a békét többre értékelem az ilyen jellegű erődemonstrációnál. Borzasztóan hiányzott. Minden nap minden áldott percében és szerettem volna, hogy rendben legyünk, mert én tényleg mindent vele terveztem. Szeretem Manolot, teljes szívemből és ez nem fog megváltozni... akkor mégis mi értelme az egésznek? Az, hogy nagyon rosszul esett, ahogyan ezt az egészet kezelte... persze álmatlan éjszakánkon megmagyaráztam magamnak, hogy nem nekem szólt a viselkedése, amit a képernyőn felvillanó üzenetek is bizonyítottak. Akkor mégis miért tartottam ki az elhatározódásom mellett? Azért, mert szerintem ez egy olyan fordulópont lehet, amit most létfontosságú volt nyomatékosítva lereagálnom, hogy ne fordulhasson elő többször, illetve szerintem neki is szüksége volt egy kis időre, hogy gondolkozhasson a történtekről... még akkor is ha veszettül kínlódtam nélküle.
Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ma felbukkan kikövetelve azt, hogy tényleg rendezzük a dolgainkat, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól látni a türelmetlenségét és a vágyát a helyzet orvoslására.. legalábbis csak reménykedni tudok ebben a szándékában, bár egy alattomos kis hang azt suttogja a fülembe talán éppen most ébredt rá, hogy nélkülem kényelmesebb neki, mint velem. Ha ez lenne a helyzet, akkor nem törné magát ennyire azon, hogy valahogy bejusson azon az ajtón... ugye?
Gonosz lennék, hogy így nyitok neki ajtót? Egy falatnyi kis ruhában? Igen, azt hiszem egy kicsit igen, vagy csak furdal a kíváncsiság, hogy így vajon tényleg gyakorló felnőttek módjára megbeszéljük a dolgot, vagy megpróbáljuk a könnyebb módon elrendezni a helyzetet... mondjuk ahhoz, hogy erre nőjön az esély kicsit jobban megkönnyíthetném a dolgát. Késő bánat ezen gondolkodni, hiszen a kulcs fordul és a minket elválasztó ajtó eltűnik a látóterünkből.
Érzem, hogy a pulzusom emelkedik és vennem is kell egy nagyobb levegőt. Eltűntek róla a történtek nyomai és az ég áldja meg.... ahányszor látom őt annyiszor olvadok el tőle, főleg amikor így néz rám, mintha én lennék a legszebb az egész világon. Veszettül hiányzott. Szeretném megölelni, megcsókolni, de előbb beszéljünk. Hallani szeretném, hogy az eltelt idő, a pihenő milyen gondolatokhoz vezetett a fejében, így pedig beengedem, hogy a nappaliban ennek neki is kezdhessünk. A kanapénak dőlve várok, nem merek ennél közelebb maradni hozzá, mert nem bízom saját magamban, hogy akkor képes lennék egyáltalán hagyni, hogy szóhoz jusson.
Ajkamba harapva igyekszem elfojtani a mosolyt, ami természetes válasz lenne a részemről a testemen elkalandozó tekintetére. Jó ég mennyire szeretném letépni a ruháit...
Hatalmas súly szakad le rólam, amint beszélni kezd. Féltem, hogy most újra belefutunk abba, hogy a másikat vádoljuk mindennel, de én már semmit nem szeretnék azon kívül, hogy végre megint rendben legyünk. Szenvedtünk már bőven eleget mindketten a történtek miatt.
-Köszönöm..-mondom neki csendesen és most már hagyom, hogy a mosoly ténylegesen megjelenjen az arcomon.
-Nem csak te vagy sáros. Én is biztosan kezelhettem volna jobban és ezért én is szeretnék bocsánatot kérni tőled.-hagyhattam volna kicsit megnyugodni és úgy megbeszélni vele a dolgokat akkor, de hát sajnos a sors fintora az volt, hogy én sem voltam a helyzet magaslatán, betelt a pohár és nem talán életemben először indulatból reagáltam én is.
Ellökve magam a kanapétól sétálok oda hozzá, hogy a nyaka köré fonva a karijaimat magamhoz ölelhessem.
-Hiányoztál... és nagyon szeretlek.-súgom neki. Nem tudom, hogy aggódott-e emiatt, hogy megváltoztak az érzéseim, de szeretném, ha tudná én már tényleg az övé vagyok.

To: Manolo zene: Belong together megjegyzés: outfit
•

Keegan

━━━ "Live your life that the fear of death can never enter your heart."

A csengőt nyomom kitartóan és hosszasan. Biztos vagyok benne, hogy Keegan itthon tartózkodik és nem vagyok hajlandó megfutamodni a beszélgetésünk elől. Elég volt a  nélküle töltött időből, érezni akarom végre az illatát és hallani akarom a hangját is. Hamár egyszer egy üzenetet sem volt képes vissza küldeni. Legalább egy like jelet, vagy hasonlót, hogy tudjak valamit kezdeni a helyzettel. De nem, nem küldött semmit sem és ez zavart az egészben. Mi van ha nem akar tőlem már semmit? Akkor ezt így akarja elintézni? Vagy még idő kell neki? Hosszú időt adtunk a másiknak, hogy kitisztuljon a fejünk, ezért is vagyok itt, mert nem bírom tovább. Nélküle nem megy. ÉS jelenleg nem a szex nélküli élet az, ami miatt keresem. Tényleg szeretem és ez a külön töltött idő ráébresztett, hogy megbolondulok nélküle és érte. A zár kattan, így a csengőre való tenyerelést abba hagyom és végre az ajtóra függesztem a tekintetem, a türelmetlenségem is alább hagyott, hiszen van jele annak, hogy itthon van és hogy hajlandó beszélni. A kérdés az, hogy miről... Az ajtó kinyílásával szembe találom végre magam Vele. Nem sikerül mindvégig az arcán tartanom a figyelmemet és a szemkontaktus sem marad sokáig. Ahogy észreveszem, hogy milyen ruhát visel, egyből végig siklik rajta a tekintetem. Ösztön? Reflex? Megszokás? Nyelnem kell és vissza is vándoroltatom a figyelmemet az arcára. Hiszen nem ronthatok rá, hogy egyből lesmároljam, még ha ezt is várná el tőlem. Nem...ennél úri emberiesebb módon kérek tőle bocsánatot. Vagyis hát...igyekszem. Nem teszek csípős megjegyzést a megszólalására a csengőt illetően, inkább visszaharapom a ki kívánkozó szavakat, hogy mindezt vele akarnám megtenni. Végül beenged, tényleg nem akartam addig belépni, míg ő se akarja...hiszen, ha elutasít, akkor haza mentem volna. De maradhatok...így beljebb is léptem, majd ahogy elsétált előttem úgy néztem végig rajta. A lábain, a csípőjén, a domborulatán...és még néma fütty is elhagyta a szám, de aztán erőszakkal elvontam róla a figyelmem...mégis, hogy bírjam ezt így ki? Mégis, hogy a picsába ne nyomuljak rá egyből, ha egyszer így létezik előttem? Ő egy boszorkány, aki a kínzásom miatt él és ez miatt ki is éli magát. Megszívom az orrom és levegőt veszek, hiszen erősnek kell lennem, hogy tartsam magam. Nem a bőgés kerülget, hanem a vágy iránta. Hiszen az érzéseim nem csillapodtak iránta, inkább csak erősödtek. De ezt hogyan valljam be neki? Nem elég az, hogy eljöttem és itt vagyok? A fenébe veled Kee...miért vagy ennyire rohadt szexi? Nyilván tudja, hogy eképp vélem a személyét, a kinézetét és ezt használja ki. Vagy csak véletlen lenne ebben a ruhában? Vagy másnak akar tetszelegni? Kezdjek el féltékenykedni? Olaj a tűzre faszom. Ahogy neki támasztja magát a kanapénak, a tekintetem egyből a kebleire vándorol, de aztán el is pillantok onnan, hiszen csak a fantáziámat piszkálom fel vele. Most nem kellene, bár úgysem bírom ki.
- Bocsánatot kérni jöttem. - nézzek most már a szemeibe komolyan, a szavaim is komolyságot sugalnak felé. Igaz, hogy van bennem félsz, hiszen mi van ha elzavar és többet nem kér belőlem? Mi van, ha jobb neki nélkülem?
- Barom voltam. Beszélnem kellett volna veled és nem szembe menni veled eszement mód. Elbasztam az estét és a napjainkat is...nem akarok több ilyent. Sajnálom Kee, mindent. - szólalok meg egyből és a lényegre térek, hiszen ezért jöttem, nem hogy csak könnyítsek magamon, a lelkemen és hogy megtisztuljak, hanem hogy megnyugodjon ő is, hogy beláttam a hibáimat. Már akkor abban a pillanatban megtörtént, csak nem láttam a haragomon túl semmit sem. És ezért is ment el. Igaz, hogy nem sok idő volt a távol töltött napok száma, de bőven elég volt a becsavarodásra. Lefoglaltam magam, amivel csak tudtam és nyilván ő is megtette az ezzel való lépéseit és másokkal foglalkozott. Van, mikor ezt kell tenned, hogy a másikba még jobban belezúgj. Tudom, hogy nem mindig a szerelmednek kell forognia előtted és azt is tudom, hogy null huszonnégy nem lóghatunk együtt, mert létezik a saját dolgunk és a magán szféra. Amit nem sértek meg az irányába sem. Tiszteletben tartottam és ezután is ezt fogom tenni. Ez sosem volt akadály, hiszen nem tiltom el a barátaitól, az életétől.

Öltözet

No matter what I'll always love you,

I saw your worst and I stayed.

Az első napokban valósággal felrobbant a telefonom. Értesítek álltak halmokban a kijelzőn, jelezve, hogy az összes lehetséges módon próbál elérni és bevallom őszintén három nap után szinte megtörtem. Borzasztóan hiányzott és rettenetesen zavart ahogyan elváltunk egymástól. Korábban minden apróbb zördülésnél biztosra mentem, hogy úgy feküdjünk le aludni, hogy legalább javarészt sikerült elsimítanunk a dolgokat, bár az is igaz, hogy soha ennyire nem sikerült egymásnak ugranunk. Utólag kicsit bánom, hogy túl nyugodtan és összeszedetten próbáltam kezelni a helyzetet. Lehet, hogy jobb megoldás lett volna üvölteni és csapkodni egy kört kieresztve a gőzt mindkettőnk részéről, majd elindulni a békülés, gyógyulás útján. Már túl mélyen rögzült bennem, hogy ilyenkor jobb egyszerűen meghúznom magam, kivárni, amíg elül a vihar. Időre volt szükségem és szerintem neki is, annak ellenére amiket írt nekem az üzenetekben, találkozót és békülést sürgetve. Borzasztóan csábított a gondolat, hogy engedjek főleg, amikor apu megemlítette, hogy nálunk járt, amikor nem voltam otthon, de attól tartottam, hogy ha ezt most nem pihenem ki egy kicsit, akkor még hónapok és hetek múlva is felemlegetem neki, ami viszont nem lett volna fair az én részemről. Így vártam.. és igyekeztem minden lehetséges módon elfoglalni magam. Tanaval és Elodieval voltam, együtt külön-külön vagy akárhogy, amikor nem értek rá, akkor az egyetemi barátokkal találkoztam, hogy hangolódjunk a következő évre, ötleteket adjunk esetleg egymásnak, hogy mire lehet szükség, mit nem árt előre gyakorolni egy kicsit. Rengeteget rajzoltam és festettem otthon kihasználva az érzelmek adta energiákat, amiket belecsempészhettem az alkotásba. A művészet egyfajta terápia és ez bennem ebben az időszakban tudatosult igazán, így az alkotás mellett most arra is fordítottam némi időt, hogy a kicsiknek tartott órák után, ne egyből haza rohanjak, hanem maradtam és volt, hogy órákon át csak zenét hallgattam és saját kedvtelésre táncoltam. Úgy ahogy régen.
Lehetőségem nyílt arra, hogy Tanaval elmenjünk egy nagy bevásárlásra, felfrissítve mindkettőnk ruhatárát. Akaratlanul is minden darabnál elgondolkoztam egy kicsit, hogy vajon Manolonak tetszene-e vagy éppen milyen fejet vágna, ha látná rajtam. Ezeken persze jót mosolyogtam. Nem szakítani akartam vele, nem ellökni próbáltam magamtól teljesen, hiszen éppen ugyanúgy szerettem őt, ahogy eddig, csak szükségem volt arra, hogy egy picit rendet tehessek magamban.
Korán keltem. Mint majdnem minden nap, hogy még a nagy meleg előtt el tudjak menni egyet futni. Utána jöhetett a zuhany és a reggeli. Csendes napot terveztem. Kis videojáték, filmnézés és egyebek kihasználva, hogy enyém a ház újfent. Apa magasabb beosztásba került a cégnél, így egyre több tárgyalásra jár vagy éppen ő tart előadásokat, így egyre többször élvezhettem ki az ilyen nyugodt napokat.
Miután elmosogattam magam után elővettem az előző napi vásárlásból származó szatyrokat, hogy felpróbáljak néhány darabot, leellenőrizve, hogy még mindig ugyanúgy tetszenek-e. Éppen az egyik kedvencemben forgolódok a tükör előtt megnézve a lehető legtöbb szögből a szűk, rövid fekete darabot, amikor meghallom a csengőt. Lefagyok. Nem várok senkit és itt állok egy mini ruhában, amiből éppen csak nem látszik ki a fenekem. Kapkodva kezdem el keresni a melegítőmet, de hirtelen azt sem tudom hova nyúljak, de miután újra megszólal a csengő egy frusztrált sóhajjal indulok az ajtóhoz. Akkor hallom meg a hangját. Megtorpanok és elgondolkozom, hogy erre én most készen állok-e, de úgy tűnik jelen esetben ez nem opcionális, hiszen ismerem. Tudom, hogy képes lenne tényleg egész nap a csengőn feküdni, amíg meg nem bolondulok. Lepillantok a ruhára majd újra az ajtóra. Még lehet, hogy jó is, hogy nem találtam meg a melegítőt.
Mély levegőt véve a bejárathoz sétálok és miután elfordítottam a kulcsot kitárom előtte az ajtót.
-Ne molesztáld a csengőt légy szíves.-teljes nyugalmat erőszakolok a hangomba annak ellenére, hogy szinte felrobbanok, hogy ennyi idő után megint itt áll előttem és ráadásul már az arca is teljesen rendbe jött... így hogy a francba maradjak megfontolt és okos? A rohadt életbe.
-Gyere be.-tényleg itt az ideje, hogy beszéljünk így félreállok az útjából, hogy bejöhessen a házba. Amint ezt megtette bezárom mögötte és elindulok a nappali felé... persze mocsok módon ügyelek arra, hogy a csípőm szépen mozogjon a ruhában.
-Szóval... beszélj...-fordulok végül felé a kanapé háttámlájának támasztva a fenekemet. Kissé oldalra billentett fejjel figyelem őt.. bassza meg.. túl sok volt ez a majdnem két hét.

To: Manolo zene: Belong together megjegyzés: outfit
•

Keegan

━━━ "Live your life that the fear of death can never enter your heart."

Tizenkettő rohadt hosszú napon vagyok túl. Keegant azóta nem láttam, hogy elviharzott tőlünk semmit sem szólva hozzám. Hívtam őt, nem vette fel. Írtam neki több platformon is, de nem válaszolt egyikre sem. Jártam is náluk, de akkor az apja jött ki ajtót nyitni, annyit mondott, hogy lánya nincs otthon. Fogalmam sem volt arról, hogy igazat mondott, vagy csak a lányát védte, de beletörődtem. Nem akart látni és ez mindkettőnknek fájdalmat okozott. Lefoglaltam magam közben több ízben is, több féle dolgot is kipróbáltam, elmentem püfölni belső tereket, direkt feszültséglevezetésre lehet használni. Jól esett. Felkerestem helyeket, ahol levezettem a feszültségemet. Üthettem párat, ráadásul pár fogást is tanítottak, addig is megfeledkeztem minden szarról. Pár óráig úgy éreztem magam, mint akinek semmi gondja sincs, elűzve minden gondomat csak az előttem lévő feladat lebegett. Persze a gond az is volt ezek mellett, hogy a nyári szünetnek hamarosan vége és még semmit sem kezdtem magammal, hogy a következő egyetemi éveimet megkezdjem. Szükségem lenne néhány tollra, füzetre, de ezekből még semmi nincs meg. Úgy voltam vele, hogy majd Keegannel bevásároljuk a szükséges dolgokat. Ám ez elmaradt a veszekedés miatt, én meg nem foglalkoztam vele. ÉS nem is érdekel különösebben. Pedig kellene az egyetemi dolgokra is fókuszálni, mert lógásról szó sem lehet és minden órámon részt kell, hogy vegyek a tanévben. Ez így is lesz, nem teszek semmi kihágást. Megfogadtam már sokszor, de ezúttal be is fogom tartani...bár mostanában magam alatt voltam, sokan, kikkel találkoztam tanácsokkal láttak el ezzel kapcsolatban. Hogy én lépjek, legyek határozott és kérjek bocsánatot. Nekem is ez volt a tervem, ám mégis az motoszkált bennem, mi van, ha ez a végleges állapot és akkor ott szakított velem, csak nem láttam a jeleket? Akkor csak írt volna valamit ezzel kapcsolatban, nem? Vagy jött volna, hogy a nálam hagyott cuccait magával vigye. De egyik sem történt meg, így talán szusszanhatok nyugodtan, hogy csak pihentetjük a kapcsolatunkat, hogy megnyugodjanak a dolgok körülöttünk. Én mondjuk nem voltam stresszes, csak míg rá gondoltam, eléggé beindult a fantáziám. Nem fogok semmihez sem nyúlni, hogy őt helyettesítsem. Jó tegnap előtt már elegem volt így... megoldottam. Amúgy is csak őt akarom mindenképpen, így aztán várnom kell a kellemesebbre. Hogy meddig, azt magam sem tudom, a saját szavaimat meglelni borzalmasan nehéz. De lassan becsavarodom, mert eddig ilyen hosszúra nyúlóan még nem volt olyan, hogy ne beszéltünk volna. Naponta, kétnaponta, ha nem is találkoztunk, de mobilon, vagy videóchaten felhívtuk a másikat és meséltünk. Látni akartuk, hallani akartuk a másikat. Most meg 4 nap zaklatás után abbahagytam a dolgokat, úgy voltam vele, hogy majd visszahív. Nem történt meg. Szóval rájöttem, hogy az egyetlen út csakis előre lehet. Nem, nem akartam lemondani róla...egyenes utat akartam hozzá. Beszélni akartam vele. Akartam őt és mindennél jobban. Nem azért, hogy magamévá tegyem újra, mert kanos vagyok, hanem mert hülye voltam vele és sokkal fontosabb ő számomra, mint az ego, hogy ő jöjjön el hozzám bocsánatot kérni, holott én üldöztem el. Ám bennem van a para több dologgal kapcsolatban is, de tudom, hogy lapoznom kell, meg kell oldanom a helyzetet és a tanácsokkal felpakolva végül elmenni hozzá és addig zaklatni, míg elő nem dugja az orrát. Örökre csak nem haragudhat rám ezért, nem? Ráadásul a képem is meggyógyult, már nem tátong rajta semmilyen szín, nem maradt heg utána és még csak púp sincs rajta. Szóval újra a helyes pofázmányommal állhatok elé. Több féle verzió is lejátszódott a fejemben, elképzeltem mindent, míg nála vagyok. Mi van, ha úgy megyek, hogy már tudja, hogy szakít velem? Mi van, ha elzavar, mert még idő kell neki? Mihez? Bármihez, végül is. Mi van, ha már mással kavar, hogy engem bosszantson? Erre igazán kevés esélyt látok, ő sem olyan, meg én sem voltam mással mióta ő létezik számomra. Ráadásul hónapokkal ezelőtt már jóval előrébb jártam bárkinél is. Jártam a Mollys ékszerházban, ahol körül néztem és előtte is már átgondoltam többször a lépéseimet. Megvettem végül is a kiszemelt gyűrűt, jó áron és még tetszetős is volt. Olyan, mint én magam. Nem kihívó, de szemrevaló. Remélem, ha minden jól össze jön, akkor nem feleslegesen vásároltam meg. Jó, persze, visszaveszik meg minden, ha nem teljesülnek Keegannél a bocsánatkéréseim, szóval rosszul sem járnék, ha elzavarna. Szóval a kis dobozt készülődés közben a táskámba ejtettem, minden más szükséges holmit is, hiszen, ha pozitív dolgok vannak alakulóban, akkor váltás ruha is kell másnapra. Amúgy meg nem lehetek negatív, nem vonzhatom be a dolgokat, szóval csak nagy mosoly! Délelőtt 8:50van, ami azt jelenti, hogy sok időm van, de minél előbb meg kell tennem a bocsánatkérést felé, így 09:25-kor már az ajtójukban állva csengetek. Nincs autó a ház előtt, így a szülei nincsenek itthon.
- Kee. Gyerünk már, beszélni akarok veled...ha kell az egész napot azzal töltöm, hogy itt állok és zaklatom a csengőt... - sürgetem az időt, hiszen tudom, hogy a lány itthon van, hiszen figyelem a jeleket és nem kis ideje vagyunk együtt, hogy tudjak ezt azt ezzel kapcsolatban.

Öltözet