Hálás voltam azért, hogy egyetemre járhatok. Azt hiszem a szüleim halála után voltak napok, amikor úgy éreztem, hogy ahelyett, hogy a világ rohanna tovább megállás nélkül, az életem és céljaim egyszerűen megálltak, mintha egy feloldhatatlan STOP táblánál vesztegelnék. Tehetetlenül figyeltem, ahogyan mások életében újabbnál újabb fontos dolgok történtek, míg nekem ugyanaz a rutin maradt. Túlélni a középiskolát, levizsgázni, segíteni a nagyszüleimnek, zsebpénzt szerezni. Valahol az egésznek a hátterében persze ott voltak a fontos dolgok is, mint az egyetemi felvételik, a plusz órák, a tény, hogy a szüleim halála után a nevemre íratott örökség volt az alapja a jövőmnek az egyetemen... Ha tehettem volna, biztosan elcserélem a pénzt arra, hogy visszakapjam őket, de aztán lassacskán elkezdtem reménykedni abban, hogy a helyszínváltozás más változásokat is beindít. Hogy az egyetemre nem úgy fogok gondolni, mint valami, amit csak túl kell élni, hogy olyasmit fogok tanulni, amit igazán szeretek és hogy olyan emebreket ismerek meg, akik nagyon hasonlóak hozzám, épp ezért mindenféle fenntartás nélkül el tudnak fogadni. mert én is így szerettem volna állni másokhoz, nem pedig kételkedéssel és szorongással.
Mindezzel megelégedtem volna.
Azt hiszem Anabel és én nagyon hasonlítunk abban, hogy nekünk egy-egy egyetemi buliba elmenni is a komfortzónánk határainak feszegetésével jár, de ketten sokkal könnyebb ezt meglépni, mintha teljesen egyedül kellene fejest ugranunk valami újba. Sikerült ugyan néhány új ismerőst szereznem az évfolyamtársaim személyében, mégis sokkal jobban éreztem magamat a barátnőm társaságában. Még fájós fejjel és másnaposan is. Legalább ő sem nézett ki nálam jobban, ami eléggé megnyugtatott.
- Azért nem mondanám, hogy retardáltnak tűnsz szemüvegben. - Félrebillentem a fejemet, próbálom visszaidézni azon kevés alkalmak egyikét, amikor tényleg láttam őt az emlegetett kiegészítőben. - Viszont te fizetsz érte, hogy láss. Én nem, és mégsem látok mindig rendesen, de az mellékes - nevetem el magamat. Valójában rendelkeztem szemüveggel, amit a nagymama szerzett be nekem, és kizárólag kékfényszűrő funkcióval rendelkezett. A nagyi azért tartotta fontosnak, mert az elmondása szerint túl sokat bámulom a képernyőt, hiába mondtam neki, hogy alapból úgy választottam gépet, hogy matt képernyője legyen, ami kevésbé megterhelő a szemnek. Ő jellemzően meghallgatta a kiselőadásaimat a technikával, vagy videojátékokkal kapcsolatban, aztán egy szót sem jegyzett meg ezekből. De így is szerettem őt.
- Akkor ez eldőlt. - Aprót bólintottam a döntésünk kapcsán. - Nem fog előbukkani valamelyik pad mögül a mentorod, hogy leharapja a fejedet amiért ilyen kajákat eszel, ugye? - Kicsit sem szerettem volna bajba keverni őt annál a nőnél, akiről én csak legendákat hallottam, de ennek ellenére is egyenesen rettegtem tőle. Ha Ana helyében lettem volna, valószínűleg már sírva szálltam volna ki az egész színjátszó programból. Képtelen vagyok higgadtan fogadni a kritikákat, állandó jelleggel elvörösödöm, akár szóban, akár írásban kapom őket. - Mikor kaptok új feladatot a színházban? - Mindig kíváncsian hallgattam, amikor az élményeiről mesélt. Senkit nem ismertem, aki annyira a színház szerelmese lett volna, mint Ana és a közös ének és zene óráink alatt mindig úgy gondoltam, hogy nagyon tehetséges. Épp ezért tudtam vele együtt örülni, amikor megtudta a saját felvételije eredményét.
- Valamiért mindig attól tartok, hogy valakinek fel fog tűnni, ha nem jövök be és ki fog szúrni magának. - A korábbi, középiskolai felállás ebből a szempontból jóval szigorúbb volt és nem engedett annyi lógási lehetőséget, mint amennyit bizonyos csoporttársaim is megengedtek magunak akár. - Van olyan szaktársam, akit a beiratkozáson láttam utoljára. - Elnevetem magamat, miközben egy egészen ítélkező grimasz ül ki az arcomra. Anának igaza van, nincs azzal baj ha kihagyunk egy-egy órát, de az egész egyetemi élményt figyelmen kívül hagyni... Érdekes megoldás.
- Nálunk elég sokszor konkrét problémák jönnek fel az órákon, és ezekről lemaradni, nem is tudom... Jobb ott lenni. Mindenre vannak már oktatóvideók, meg a google a barátom, tudom, de az új dolgokat jobb, ha a tanárok magyarázzák el. - Szerencsére a tanári kar nagy része fiatal oktatókból állt, elvégre a virtuális és kiterjesztett valóság témája csak az utóbbi években robbant be nagyon a köztudatba.
- Ühüm... Mikor lesznek? - Nem döntöttem még el, hogy pontosan mit érzek az egyetemi bulikkal kapcsolatban, de nem akartam kimaradni valami olyanból, ami mások szerint a legszebb éveink szerves része. Nem szerettem volna többé olyan elveszettnek érezni magamat, mint a szüleim halála után. Ehhez pedig hozzátartozott az is, hogy megpróbáljak kilépni a komfortzónámból.
- Néha te is megteheted - jegyzem meg jókedvűen, miközben a könyökömmel az oldala felé közelítek, csak hogy finoman súroljam azt. Az ezt követő szavai halltán egyszerűen elnevettem magam, de nem felejtettem el megpróbálni bűnbánó arckifejezéssel nézni rá utána. - Bocsi. Hol tévedtél el? - kérdezem kíváncsian, miközben felé fordítom a fejem. Nem volt különösebb megérzésem a megjegyzésével kapcsolatban, de érdekeltek volna a részletek, ha már ilyen jó fej voltam és kinevettem érte. De mire valók a barátok, ha nem arra, hogy előbb nevessenek, dokumentálják a dolgot, majd csak utána nyújtsanak segítő kezet?
- Aha. Aztán nézzünk be az Urban Outfittersbe és a Hollisterbe is. - Hirtelen csak ez a néhány üzlet jutott eszembe. Mindig is megvoltak azok az üzletek, ahová szívesen tértem be, mert nem éreztem úgy magamat tőlük, mint akinek nincs helye ott. Még így is elég sokszor választottam inkább az online vásárlást, mint a bolti vásárlást, de Anával sosem volt frusztráló együtt vásárolni. - Vennünk kell majd valami újat a legközelebbi bulira. Jól hallottam, hogy lesz olyan is, aminek konkrét témája lesz? - Csupán a hallgató társaim elkapott beszélgetése alapján osztottam meg vele az információt, de nem tűnt túl rossz ötletnek elmenni egy tematikus bulira. Sőt. A másnaposság miatt pedig majd akkor fáj a fejünk, ha ott tartunk.

Magam sem voltam benne biztos, hogy mennyire számítok mániákusnak azért, mert bizonyos dolgokat elhiszek, amit az emberek mesélnek. Ez minden bizonnyal ezt a kategóriát még nem meríti ki, de ettől függetlenül emlékeztem arra a napra, amikor eltévedtem és a biológia épületben találtam magam az orvosoknál. Nyilvánvalóan ez egy olyan esemény volt az életemben, ami alapvetően nem volt túl hétköznapi, de ettől függetlenül is más miatt volt igazán emlékezetes az a bizonyos reggel… Vagy délelőtt? Mondhatjuk reggelnek, hiszen nemrég támadtam fel a hamvaimból a másnaposságomat illetően.
Nem sok közös ismerősöm volt a Caleb nevű fiúval, akivel végül keresztezték egymást az útjaink, ugyanakkor egy egyetemre jártunk, ezért hallottam dolgokat. Az egyik ilyen az volt, hogy nagyon szereti a bulikat, én pedig soha nem vettem ki a részem az ilyesmikből. Ez összességében annyit jelentett, hogy itt volt az ideje változtatni bizonyos dolgokon.
Isa kifejezetten élvezte ezeket az eseményeket, plusz mindig rágta a fülemet amiatt, hogy gyakorlatilag ez az egyik nagy lehetőségem arra, hogy szélesebb ismeretségi körre tegyek szert. Mivel az egyetemen mindenki kedves volt, és olyan szempontból nagyon is egynek számítottunk, hogy ténylegesen ugyanaz érdekelt minket. Mindannyian a színészetben akartunk kiteljesedni, ez pedig határozottan segített minket abban, hogy könnyebben barátkozzunk.
Mivel eddig túl sok sikerrel nem jártam a fiú megtalálásával, a másnaposságom miatt állandóan morcos voltam. Apa minden reggel közölte velem, hogy ilyenkor pont úgy nézek ki, mint egy felfuvalkodott hörcsög és az arcomat csipkedte, mintha még mindig ötéves lennék. Pont ez volt az oka annak, hogy az időt ennek ellenére is szívesebben töltöttem az egyetemen, mint mondjuk otthon.
A magam részéről úgy voltam vele, hogy elengedhetek egyetlen órát, amire amúgy szorgalmasan bejártam egész évben. Mivel reggel a szempillaspirálom használata közben arra jöttem rá, hogy képtelen vagyok normálisan beénekelni, egyszerűen nem erőltettem tovább a dolgot. Ha nem megy, akkor ez van, annyit tudok tenni az ügy érdekében, hogy legközelebb nem megyek el egy olyan buliba, ami csütörtök előttre esik. Így legalább volt időm arra, hogy kipróbáljam az új szájfényem, amiről eldöntöttem, hogy jól áll nekem, ezért az előző kedvencemet szolgasorba száműztem egészen addig, amíg nem találok valami olyat, ami ezt is felülmúlja majd.
- Csak jól működik a kontaktlencsém – nevettem el magam, mivel a tökéletes és gyönyörű nővéremnek természetesen a szeme is fantasztikusan funkcionált – Szemüvegben úgy nézek ki, mint egy retardált, szóval csak ez van nekem. Mondhatjuk úgy is, hogy lépéselőnyben vagyok veled szemben.
Nem mintha annyit számítana, de az igaz volt, hogy egyébként az előadásokon kifejezetten előnyös, hogy hátra ülhetek, mert onnan is nagyon jól látok. Soha nem voltam az a személy, aki szerette kiszúrni a tanárok szemét, még annak ellenére sem, hogy alapvetően felkészült voltam az órákat illetően. Eddig legalábbis így volt, most pedig még csak bűntudatom sincs a lógás miatt. Miután viszont már Cori elé mentem egy kicsit jobban sikerült összeszednem magam és némi pozicionálás után helyet foglaltam a lépcsőn. Teljesen mindegy, hogy Caleb és én összefutunk-e most vagy sem, mert úgysem lenne időm beszélgetni vele.
- Lehet tészta, a múlt héten ettem hamburgert – vontam meg a vállam finoman miközben elmosolyodtam. Amúgy is azt mondta először, szóval örömmel választottam a tésztát, amúgy is szerettem az ilyen ételeket. A kalóriákat pedig annak ellenére sem számoltam annyira, hogy Aurora felhívta a figyelmemet a fontosságára, viszont egyelőre még nem figyeltem erre oda annyira, mert könnyen megtartottam a súlyomat. Főleg azóta, hogy edzésre is fogott engem.
- Semmi gond nincs ezzel, majd maximum elkéred másnak is a jegyzeteit – mosolyodtam el – Nálunk az elméleti órákon mindig igyekszünk összedolgozni. Sokan vannak az én szakomon, akik annyira nem járnak be az órákra.
Ennek ellenére próbáltaunk összetartani és legalább arra odafigyelni, hogy lehetőség szerint ne vesszen el senki feleslegesen. Mivel színészként fogunk dolgozni valószínűleg többen is, az az elsődleges, hogy odafigyelünk egymásra és nem hagyjuk szét a csapatot. Ha valamit nem lehet teljesen önálló munkavégzésként végezni, az a színészet.
- Szörnyen, de nem annyira, mint tegnap. Azóta már elmondták a következő időpontokat is a bulikra. Van kedved jönni? – jobban éreztem volna magam, ha Cori is eljön velem, ugyanakkor könnyebben mondtam volna nemet, ha ő sem akar. Én is tudtam, hogy Isának valamilyen szinten példát kell mutatnom a bulizással kapcsolatban és azt nem tudom úgy megtenni, ha folyamatosan engem kell összekaparni a másnaposság miatt.
- Érthető, én se szívesen hagyom ki egyébként – hozzá kell tennem, hogy nyilvánvalóan nem szeretem az összes tárgyamat, de ettől függetlenül még az is igaz, hogy ha nem érdekelne, amit tanulok és folyamatosan ellógnék a bulik miatt, akkor azon is el kellene gondolkoznom elég komolyan, hogy pontosan mit akarok kezdeni magammal. Mert azért az egyáltalán nem állapot, hogy ha valaki ennyire könnyelműen és felelőtlenül kezel valamit. Pont ezért vagyok ki néha egy kicsit a nővéremre, akinek bár összetörték a szívét, de ezt mégsem éreztem a legjobb indoknak a viselkedésére.
- Nem találtam meg az épületünket, ezért lógtam – én is hallottam, hogy egy kicsit megremegett a hangom, gyakorlatilag pont úgy beszéltem, mint aki sántikál valamiben. Összességében ez egy kicsit igaz is volt, de szimplán csak arról van szó, hogy még mindig túl félénk vagyok beismerni azt, ha egy fiúval töltöttem az időmet – Hova menjünk evés után? Forever 21 mondjuk?

outfit ✗ jónapot  ✗ 843

Az ikerbátyám  helyzete olyasmi, amit nem sűrűn ecseteltem másoknak, mert nem éreztem úgy, hogy szükségem van az emberek sajnálkozó pillantásaira, vagy épp alaptalan vádjaira. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én soha nem gondoltam úgy rá, mint aki cserben hagyott engem bizonyos helyzetekben, amelyekben nagyon is szükségem lett volna rá. Viszont soha nem voltam képes őt túl sokáig hibáztatni, amiért úgy dolgozta fel a szüleink halálát, ahogyan az az ő lelkének abban a pillanatban a legjobbnak tűnt. Helyesnek gondolom a módot, amit választott? Nem, nem mondanám, de elítélni sincs jogom, mert egyre inkább kezdek rájönni, hogy bizonyos dolgok mennyire addiktívak tudnak lenni. Talán épp ezért próbáltam azonban még az egyetemi bulikon is elővigyázatosabb lenni másoknál és nem fejetlenül rohanni bele azokba a bulikba, amelyektől jellemzően mindenki szenvedett másnap. Egyrészt mert a nagyszüleim biztosan rettentő csúnyán néztek volna rám, ha a szobámból is alig vagyok képes levonszolni magamat, másrészt mert én magam sem feltétlenül tudtam volna elszámolni a saját lelkiismeretemmel. Megértettem a lényeget és szerettem olyan társaságban lenni, ami igazán befogadónak tűnt - a középiskolával ellentétben -, de féltem, hogy ezt ugyanolyan könnyen el is veszíthetem, mint ahogyan bele cseppentem.
Anabel viszont biztos pontot jelentett, ami több szempontból is képes volt megnyugtatni. Nem féltem tőle, hogy egyik napról a másikra megváltozik és ellenem fordul, ő is olyan megjegyzéseket kezd el tenni rám, mint azok a lányok, akikkel egyszerűen nem egyezik az energiánk. Másfelől pedig a lány társaságában mindig úgy éreztem, hogy nincs velem semmi probléma - egyedül talán a magabiztosságommal akad valamennyi, amin én is tudom, hogy javítanom kellene. Nem másnak, csakis nekem.
Vártam már a pillanatot, hogy megszabaduljak az órámról, mert bár két napja volt a buli, még mindig nem igazán tudtam koncentrálni azokra a dolgokra, amelyek egyébként kötelezőek lettek volna. De legalább annyit elértem, hogy bejöttem a campusra és még az órán is részt vettem. Azt igyekeztem nem számításba venni, hogy katalógust ezen az órán nem írattak, mert nagyon sokba kerül az, hogy ezen az egyetemen tanulok, nem szeretnék úgy viselkedni, mint aki nem nagyon hálás azért, hogy egyáltalán lehetősége van erre. Tanulhattam volna valamilyen szakmát is, ami egyrészt sokkal olcsóbbnak bizonyulhatott volna, másrészt talán már dolgozhatnék benne gyakornokként...
Ezek a gondolatok azonban csak megfájdították a fejemet, ami egy vásárlási túra előtt nem volt ideális. Vagy szimplán olyan rég volt már a reggeli, hogy a kalória hiányba pusztulok bele, mielőtt megtalálnám a hallgatók között Anát... Akinek szerencsére jobb a szeme az enyémnél, mert ő karol előbb belém. - Sas szemed van - jegyzem meg nevetve, miközben felveszem az ő tempóját, ahogyan megindulunk a többi diák között a saját dolgunkra.
- Valami tésztáshoz, de nem olaszhoz. - Ez az én fejemben rögtön az ázsiai konyhák egyikét jelentette, de nem akartam egymagam leszűkíteni a dolgot. - Vagy klasszikus amerikai. Hm? - Kíváncsian pillantottam Anára, hátha a felsoroltak közül neki is tetszik valamelyik és így együtt választunk valami olyat, amire mindketten éhesek vagyunk. - Szerintem az utolsó tizenöt percből semmit nem jegyeztem meg ezen az órán, annyira éhes vagyok. - Direkt nem pakoltam egyéb kaját magamnak, mert tudtam, hogy ma közös programom van a barátnőmmel.
- Hm... Nem hiszem, hogy teljesen sikerült volna. Neked? Hogy van a fejed? - Természetesen üzenetben már megosztottuk egymással az élményeinket - nem csak a fejfájással kapcsolatban. De megnyugtatóbb volt személyesen is rákérdezni Ana állapotára.
- Aha... Vagyis csak a felét. Nem akartam lemaradni túlságosan. - Ana is pontosan olyan szakra jár, ahol nagyon is el tudja képzelni, hogy mennyire kompetitív tud lenni a mezőny, akár teljes mértékben alaptalanul is. Másfelől pedig teljesen érthető, hogy aki igazi tehetség, most akar igazán kitűnni, hogy a későbbiekben ne legyen gondja az életben.
- Neked milyen volt a tegnapi napod? -Kíváncsian pillantottam felé, miközben óvatosan húztam magam felé és pozícionáltam én is magunkat úgy a többi járókelőhöz képest, hogy ne menjenek nekünk, miközben átkelünk egy zebrán.

Nem állítom, hogy még mindig részeg lettem volna az előző napi berúgásunk miatt, de határozottan igaz volt az rám, hogy a többiekhez képest igen le voltam maradva az alkoholbevitelt illetően. Magam sem tudom, hogy pontosan mi vett rá erre a bulira. Tényleg szerettem volna beilleszkedni a szaktársaim köreibe, de ettől függetlenül nem akartam egy csomó káros szokást felvenni. Ilyen volt elsősorban a dohányzás, mivel nagyon vigyáznom kellett a hangomra. Valahol meg is lepett egy-két színésztársam felelőtlensége ezt illetően. Valójában semmit nem jelent az a tény, hogy valaki nem zenész színművésznek készül, ettől függetlenül énekelnie tudnia kell, mivel egyes darabokban – amik műfaj szempontjából nem feltétlenül besorolhatóak a musicalek közé – kell énekelni. Nem beszélve arról, hogy a tüdőjük roncsolása azért sem volt feltétlenül okos döntés, mert a fellépések sem könnyen bírhatók így. Ezt leszámítva, nekem egyáltalán nem tisztem megítélni azt, hogy ki mit tesz az életével, azt pedig már rég elengedtem, hogy idegeneket próbáljak meg kioktatni arról, hogy miként érdemes élniük a mindennapjaikat. Elég hamar rájöttem arra, hogy ha a gondolataim 90%-át szavakba önteném, akkor nem biztos, hogy lennének barátaim.
Az viszont száz százalék, hogy képtelen lennék beszélgetni olyan cuki srácokkal, mint amilyennel tegnap is összehozott a sors. Magam sem tudom, hogy miért pirultam bele a gondolatba, mikor Cornelia épületéhez sétáltam oda ebédidőben, de talán megint el akartam veszni egy kicsit, hogy a segítségemre siethessen. Biztos ma is az egyetemen van, mivel orvostan hallgatóként gondolom rengeteg órája van. Egy pillanatra elszégyelltem magam, amiért egyáltalán azon gondolkozom, hogy konkrétan lejáratom magam előtte, mert még egyszer össze akarok vele futni. Minden bizonnyal zaklatónak nézne, arról nem is beszélve, hogy alapjáraton sem szoktam így viselkedni, tehát nem most kellene elkezdeni ezt. Ha egy napra Isa lehetnék – vagy csak a magabiztosságát kapnám kölcsön egy rövid időre – akkor minden bizonnyal már abban az épületben lennék, ahova Caleb is jár. Viszont most csak egy halk sóhaj kíséretében indultam tovább a saját dolgomra, mivel tudtam, hogy egyáltalán nincs elég bátorságom ehhez a dologhoz.
Tudtam, hogy a lánynak még órája van, ezért kényelmesen várakoztam rá a lépcsőn ücsörögve, addig pedig próbáltam lekötni magam valamivel. Éhes voltam már, de amúgy is arra készültünk, hogy elmegyünk valahova vásárolni, előtte pedig gyorsan eszünk valamit, szóval csak csendben tűrtem a dolgot.
Mikor elkezdtek kifelé szállingózni a diákok, én is felkaptam a fejem, aztán megpillantottam a lányt. Integetés helyet felpattantam, odasétáltam hozzá és belekaroltam, hogy el tudjunk indulni rögtön valamerre.
- Mihez lenne kedved? – nekem most jelenleg mindegy volt az, hogy mit készülünk enni, szóval rábíztam a döntést – Sikerült kiheverned a tegnapi napot?
Jó ötletnek gondoltam azt, hogy a barátomként eljöjjön velem szórakozni, ami nem is végződött rosszul, mert egész jó kis társaság gyűlt össze idővel. Más kérdés volt, hogy én valószínűleg reggel is részeg voltam.
- Végül tegnap kihagytad a sulit, vagy nem? – elég fontos kérdés volt, de én egyelőre nem akartam mesélni a saját élményeimről. Valószínűleg mindenki azzal fogja szívni a vérem, hogy nem találtam meg az épületet, viszont mentségemre szóljon, hogy teljesen tévúton se jártam. Így legalább tudom, hogy az orvostan hallgatók közel vannak hozzánk. Ha valami történne, akkor tudom hova kell rohanni.

outfit ✗ jónapot  ✗ 511