Jennie and Seth

Vannak dolgok, amiket úgyse tudtam élvezni, hogy hirtelen a felső tízezerhez tartoztam. Papíron. Mert még mindig rohadtul olyan érzésem volt, mintha vendég lennék az úgynevezett otthonomban. De mint kiderült, ez minden otthonra igaz, ahol a szőnyeg többe került, mint a lakásnak csúfolt szeméttelep, ahol anyámmal laktunk. Merthogy, a szőnyeget nézve majdnem biztos voltam benne, hogy a veséim se fedeznék, ha véletlen leönteném a kezemben tartott műanyag pohár tartalmával.
- Nézz már magad elé! – fordult hátra egy nagydarab fickó, miután vállával kis híján felborított, előidézve egy szőnyegkatasztrófát. Morogva üdvözöltem minden felmenőjét a gyökérnek, kortyolva egy nagyot a sörből, hogy megelőzzem a következő ilyet. Mindig lesz egy újabb seggfej, aki beléd jön, és téged hibáztat érte, hiába ő nem tudja, hogy mire való a szeme. Sose becsüld alá az emberi hülyeséget.
- Hé, nem láttad … felejtsd el – sóhajtottam fel, otthagyva a srácot, akinek nem volt túl nehéz megítélni a tekintetéből, hogy Snoop Dogg is megirigyelné a tudatállapotát. Mivel fingom sem volt arról, hogy merre megyek, a ház pedig nagyjából akkora volt, mint maga New York állam, mentem egyenesen, remélve, hogy megtalálom valahol Sage-t. Ha akar, maradjon, de nekem semmi kedvem ezek között a barmok közt elcseszni a péntek estémet, ha egyébként … füvezhetek valahol egyedül is, ahol nem kell feszengenem a jövendőbeli szenátorok, bírók és valóságshow sztárok közt. Gyűlöltem őket. Azokat, akiknek már akkor meg van mindenük, mikor megszületnek. Kikövezett úton mehetnek végig, és a legnagyobb bajuk az, ha a szüleik elfelejtenek utalni nekik pénzt. Lemerem fogadni, hogy már most megvásárolták a szüleik a jövőjüket. Ők pedig mit csinálnak a jelenjükkel? Az a barom ott épp egy könyvespolcot erőszakol meg.
- Kurva labirintus – mérgelődtem, mikor végül egy medencénél lyukadtam ki, amiből szállt fel a meleg gőz, és ki-be ugráltak az emberek. Valamilyen csoda folytán sikerült úgy átjutnom közöttük, hogy nem zuhantam a medencébe, habár ehhez az egyik lányt kicsit erősebben kellett meglöknöm, ami miatt a vízben kötött ki, de … egyébként is ott várták a barátnőik és egy srác, aki alighanem két kiló kotont rejtegetett a napágyra dobott farmerje belső zsebében.
Célirányosan haladtam a medencétől vezető ösvény mentén lévő egyik pad felé, de mire odaértem már egy láthatóan felajzott pár zabálta fel egymás ajkait, úgyhogy megelőzve a sugárban előtörni kívánó hányást, inkább tovább haladtam, és úgy fél perc séta után végre nem csak leülhettem, de egyedül is voltam. Ez viszont csak addig tartott, míg az ingem zsebébe nyúltam.
-Hé, új arc! Termékmintát? – tolt elém egy spanglit az ismeretlen marihuána marketinges. – Az első ingyen van. A részleteket később megdumáljuk. Gyerünk, adok tüzet, szívj csak bele, elsőosztályú cucc, én mondom neked!
Ha akartam se nagyon tudtam volna ellenkezni, mert közben már a képem előtt lóbálta az öngyújtóját. Mosolyogva, de láthatóan kíváncsian figyelte, ahogy párszor beleszívok, majd elégedetten dőlt hátra.
-Én mondtam, hogy …
-Ez nagyon gyenge – szakítottam félbe, érezhetően letörve a lelkesedését. – És még szarul is van sodorva.
-Mi… mégis mi a faszt értesz te ehhez? Barom – morogta, ahogy kivette a kezemből a spanglit, majd hatalmas füstfelhőt hagyva maga után távozott. Biztos drámakörös a seggfej. Előbányásztam a zsebemből végre a cigarettás dobozt, amiben az előbb megszakított. Csak egy kevés bűntudatom van amiatt, hogy hazudtam Mrs. Kershawnak és cigit vettem a pénzén. Ritka alkalmak egyike, mikor a boltból tudtam újonnan venni, és nem mástól kellett elcsórnom. De azt hiszem még így is egálban vagyunk, hiszen láthatóan ő se szégyelli, hogy nem hagyta ott a fiát a kórházban, mikor még megtehette volna.
Megkönnyebbültem nyúltam el a padon, és a mellettem lévő tuja tövébe hamuzva fújtam a füstöt a levegőbe. Pár szál, aztán elhúzok innen. Lehet, hogy Sage is ezt tette, csak ő nem vette arra se a fáradságot, hogy szóljon. Kitelne tőle. Ő volt az egyetlen abban a házban, aki normálisnak tűnt. A maga módján.
A pulóverem zsebébe nyúltam a telefon után, amit Mrs. Kershawék vettek nekem, de a telefonnal együtt néhány fénylő ékszer is a gyepre hullott a zsebemből, mire szitkozódva hajoltam le összeszedni, de kénytelen voltam megállni félúton. Arra ugyanis nem emlékeztem, hogy bokától lefelé két láb is lett volna nálam.
-Helló – köszöntem, felpillantva a lányra, pont olyan képet vágva, mint Tom szokott a rajzfilmekben, ha lebukik. – Ezeket csak … széthagyták, tudod? – folytattam, próbálva minél gyorsabba összeszedni a nyakláncokat és karkötőket, amiket még korábban emeltem el a szobákból, de minél jobban igyekeztem, annál lassabban ment. Kicsúsztak a kezeim közül, én pedig csak szitkozódtam magamban. – Csak megőrzöm őket, mert … van néhány elég nagy barom, akik biztos csak az ingyen pia miatt jöttek – szóval igazából mindenki. Szép volt. – Az ilyenektől bármi kitelik, nem? – kínos nevetéssel próbálkoztam, de nem jött össze. A szabadkozás és bocsánatkérés sose volt az erősségem. Általában megszoktak verni, mielőtt bűnbánhatnék.
- De örülnék, ha ez köztünk maradna. Félreértenék, mert … - mert én vagyok a csóró suttyó, akit megsajnáltak és behoztak az utcáról. -  … amúgy se veszik észre, hogy mi tűnt el. Akkor meg minek szólni, ha úgyis visszakerülnek a cuccaik – a legkevésbé sem szándékozom mindezt visszatenni, de ha a lány eleget szívott, vagy ivott, akkor talán elhiszi mindezt nekem.
-Nem téged keresett az a … Josh? – színleltem érdeklődést. – Azt mondta, hogy keresi a … csaját … aki szőke – fűztem egyik hazugságot a másikba, érezhetően szarul. Ezek a saját nevüket se tudják, hogy a francba kereshetnék már meg egymást.
-Volt itt egy fickó az előbb, aki füvet akart eladni – váltottam témát megint, gyorsan. Az is bűncselekmény, mint a lopás. Szóval, ha rendőrt akarna rám hívni, vagy mesélne rólam másnak, és az nyúlna a telefon után, jobb, ha tudják, hogy akad itt más illegális dolog is. Igaz, én nem több száz dollár értékű ”ártatlan vagyok” kuponnal a zsebemben sétálok, mint az itteniek többsége. – Elég szar cucc egyébként, a helyedben nem pazarolnám rá a pénzem, sem az ... időm. Csak a baj lenne belőle – bár az ittenieknek úgysem pazarlás, gondolom a szüleik két perc alatt keresik meg azt, amit elvernek fűre, vagy cipőre. Azt pedig csak remélni tudtam, hogy nem itt lakik, hanem ő is csak az ingyen pia miatt jött. Úgy miért is ne szarná le azt, hogy kitől mi tűnik el, igaz?

Már a szemeim mögött lüktet a zene repetitív ritmusa, és legszívesebben sikítanék a frusztrációtól – ami egyébiránt indokolatlan. Mi okom lehetne rá? Az, hogy Axel miatt jöttem el, mint egy szánalmas kis csitri, annak ellenére, hogy jól tudtam, ő úgyis valamelyik pomponlányon fog lógni? Klisé, úgy egyébként is; és rossz féle. Mindenki tudja, hogy a szoknyás pompomosok már rég nem a tápláléklánc csúcsán állnak. Nem, ebben a szabadpiaci válságban, ahol mindenki úgy csap le az állásokra és lehetőségekre, mint a keselyűk, az ő kis rózsaszínpárnás, nyúllelkű személyüknek esélyük sincs semmire. Márpedig azt már mindenki tudja, hogy kemény női kéz nélkül (amit természetesen selyembe és pamutba burkolunk;a szorítás erős, az érintés puha) ezek a mai srácok totális csődtömeggé növik ki magukat, akik képtelenek meglenni az anyjuk tanácsai nélkül.
Vagy az érthető ok lenne-e, hogy a srác, aki személyesen hívott meg ide, Josh Gallagher, épp kölcsönösen fuldoklik a sörcsőben és Macy Lebraund nyelvében? Vagy az, hogy a lányok, akik megígérték, hogy itt lesznek, hogy támaszt nyújtsanak, mind az utolsó pillanatban mondták le? Vagy hogy Hutch éppen csajozott, és ezért nem mehettem a közelébe, mert a végén azt hinnék, van köztünk valami, és megint elrontanám minden esélyét?
Ugyan. Jennie Sossa sosem veszi magára az ilyesmit. Nem, ő csak megértően bólint, mosolyog, és tovább suhan, parfümfelhőt hagyva maga mögött. Akkor is, ha legszívesebben Josh arcába borítaná ezt az ócska pancsolt vodka-narancsot, aztán meg, csak az íze kedvéért, megetetné vele a kinti műpázsitot is.
Valahogy minden túl… sok. Nem tudnám azt mondani, hogy csakis dühöt érzek, vagy csalódottságot, vagy hogy ne tudnám jól érezni magamat, egyszerűen érzem, hogy valami kitörni készül belőlem, úgyhogy egy húzásra kiiszom a poharam tartalmát, aztán nem túl óvatosan megfogom az egyik másik gimibe járó srác karját, amit ezeréves mozis csajozó mozdulattal vetett át a vállamon pár perce egy ásítás keretében, és lerázom magamról. – Ki kell mennem levegőzni egy kicsit.
Félek attól, hogy azt mondja, velem jön, mert azt már nem lehet udvariasan visszamondani. De nem, gimnazista srácokról beszélünk; ő csak annyit mond: – Oké – aztán vigyorogva fordul is a másik oldalon ülő lány felé. A nevét sem tudom, de valamiért toporzékolni volna kedvem, úgy, mint utoljára talán csak hat évesen.
Helyette inkább kifelé veszem az irányt, átvergődve magam táncoló, vagy legalábbis azt modern impresszionista táncmozdulatokkal megjeleníteni próbáló, avagy vergődő testek között, és sikeresen kijutottam a medencéhez. Itt egy kicsit frissebb a levegő, bár a hangzavar nem csitult. Mi több, a kővel burkolt részen, ahol egy bárt is építettek (nyilván nem épp erre az alkalomra, de igazán láthatták volna, hogy ki lesz használva, ha elmennek a szülők egy hétvégére), mintha Axelt látnám megjelenni. Úgyhogy természetesen az ellenkező irányba indulok meg; még az kéne, hogy észrevegyen!
Ezzel teljesen ellentétes jeleket küldő módon nem tudom levenni róla a szememet. Persze, nyilván csak azért, hogy tudjam, ha rám néz, és el tudjak szaladni. Nyilván. Nem azért, mert meg akarom jegyezni annak a festettszőke, kimázolt fejű lotyónak a képét, akihez épp dörgölőzik. Ugyan!
Így viszont nem figyelem, ki akar elmenni mellettem. Pontosabban: ki taszít rajtam egy akkorát, hogy elvesztem az egyensúlyomat, és ruhástól esem a vízbe.
– Jennie! – hallom meg a kakofóniából Sidney hangját, ahogy vigyorogva (abszolút be van már állva, és alkoholnál többet is fogyasztott már, az biztos) felém evickél, mikor sipítva a felszínre bukkanok. – Hát te hol bujkáltál? Na és… ruhában? Dögös!
– Még dögösebb lenne, ha ruha nélkül lenne – röhög magában a srác, akiről azt hittem, Sidney barátja, legalábbis elég sokat láttam őket együtt, de lehet, hogy akkor csak… barátok. Amolyan extrákkal. Nem mintha ez jelenleg annyira érdekelne. Biztos vagyok benne, hogy Axel erre a közjátékra már felfigyelt, pánikszerűen kapom arra a tekintetem, és találkozik az övével…
Hirtelen élet-halál kérdésnek tűnik, hogy odaérjek a létrához. Ami azonban túl közel vinne Axelhöz. Megkísérlek kimászni a medence szélén, feszített víztükörről beszélünk, úgyhogy nem kéne nehéznek lennie, de hirtelen minden erő elszáll a karjaimból. Egy srác húz ki végül, mintha fuldokló macska volnék. Ennél gázabb már semmi sem lehet. – Hé, jól vagy…?
– Kösz. Csak… hagyj! – Ez jóval ingerültebben hangzott, mint szerettem vagy kellett volna, és úgy kapom ki a kezéből az enyémet, mintha égetne. Pillantásom a füves földre vetül, és felkapok egy cigarettacsikket, amit a szűrőig égettek. – És a kukába dobjátok a kurva csikkeket! – kiáltom csak úgy, mindenkinek és bárkinek, aztán a medencébe vágom az elázott szűrőt, és eltrappolok. Akár egy elefánt.
Oké, Jennie. Ez nagyon nem megy jól. Amint eltávolodom a többiektől, hirtelen teljes testemben kezdek reszketni, és nem a hideg végett. Ez gáz volt. Hihetetlenül, oltári gáz, és nem is tudom felidézni az utolsó alkalmat, amikor ekkorát bakiztam. Hajamba túrok, a vizes, összetapadt tincsek közé beakad az ujjam, aztán észreveszem, hogy még mindig szorongatom az üres poharat. Valahogy ettől még kínosabb az egész. Odalépek a kukához, és egy laza mozdulattal kidobom a poharat, ami azonban nagyot koppan az alján. Ahogy Axel dobott engem.
Nem tudom, pontosan honnan tör fel bennem ez a fehéren villogó harag, ami összerántja az izmaim, mozgásra bírja a karom és a lábam – észre sem veszem, de már az egyébként egészen ízléses, fa burkolatú kukát rugdosom, mint egy félőrült Bronx utcáin. Az térít csak észhez, mikor az hirtelen felborul, néhány üveg pedig csörömpölve összetörik a járda kövezetén.
Úgy rezzenek össze, mintha én is mosómedve lennék, és meghallanám, ahogy az apai nagyapám a sörétessel fenyegetőzik. Pedig nem így van; a csörömpölés mintha az étert is kettészakítaná, de aztán elül, hirtelen, akárha elvágták volna, és megint a távoli hangszórókból szóló basszus pulzálása tölti csak be a teret, és az időnkénti partiüvöltés, ahogy valaki tarol sörpongban vagy fejest ugrik a medencébe. Én meg itt állok a feljárón, és szadizom a kukákat.
Mikor vesztem el ennyire? Eljövök egy partira, ahol kábé mindenkit ismerek, és mindenkit ott is hagyok, hogy aztán… Puszta kézzel fogdossam mások szemetét, ahogy visszatuszkolom az üvegeket a helyükre. A kuka nagyja üres, úgyhogy egy ismeretlen impulzusnál fogva kiveszem belőle a zsákot, és megindulok vele körbe; négyzetméterenként annyi itt a cigicsikk, mint autópálya mentén a prosti. Nem mintha nagy tapasztalatom lenne benne, csak apa mondogat mindig ilyeneket, mielőtt rájönne, hogy én is ott vagyok. Apa… Hívhatom így egyáltalán? Mióta megkapta azt a DNS-eredményt, már egészen biztos voltam benne. Nem kell sok hozzá, egy-egy minta, ötszáz dollár meg négy hét várakozási idő, és ki is derül, hogy az életed egy hazugság.
Még mindig csöpög rólam a víz, és csak remélni tudom, hogy a reklám nem hazudott, a szemfestékem meg vízálló, különben ahogy húzom magam után a kukászacskót, a végén tényleg mosómedvének néznek. Bár nem én vagyok itt az egyetlen állat-hasonmás; épp az ösvény mentén haladok végig, és megfogadom, hogy soha többé nem nézek be a bokrok alá, mert ott olyan szemét van, amihez nem vagyok hajlandó hozzáérni sem, amikor az egyik srác, aki mellett el akartam haladni, úgy kezdte ontani magából, vagyis a zsebéből az ékszereket, mint a Közel-Kelet.
Megtorpanok előtte, és felvont szemöldökkel váltogatom a tekintetem közte meg az ékszerek között. Aztán amikor beszélni kezd, akkor dereng valami;ismerős a hangja, de az arcát tuti nem láttam még. Hunyorogva próbálom felidézni, hol hallhattam; ez pedig kívülről egészen úgy tűnhet, mintha azon törném a fejem, kit hívjak rá, a focicsapatot vagy a rendőrséget, esetleg a kettőt együtt.
– Te… – kezdek bele, szabad kezemet, amiben egyébként épp egy fél petpalackot tartok (hová tűnhetett a másik fele…?) a mellkasához emelem, és magamhoz képest igen erősen megbököm. – Te löktél be a medencébe! Te… ! Te…! Kretén!
Way to go, Jennie. Ettől biztos a gatyájába csinált. A felét sem hallottam egyébként annak, amit ez előtt motyogott, de szerintem ő sem, amilyen össze-vissza volt az egész. Lehet, hogy a füle eltömődött már a fűtől. – Szóval mi van, ez valami új hobbi, mint valami kibaszott planking, hogy elmegyünk mások házába, és megmarkoljuk, ami épp a kezünk ügyébe kerül? Tudod, ez itt nem az Oprah Kedvencei műsor, ami a szék alatt van, az nem a tiéd!
Amúgy marhára nem tudna érdekelni, hogy mit csinál, és miért van nála ilyesmi, de valakin ki kell töltenem a mérgemet. És most ő az. Ami viszont eltöri a mécsest, az az, hogy úgy veszem észre, egy halom csikken áll. Bedobom a fél palackot a kukászsákba, aztán a földre mutatok. – Azok a tieid? Szedd össze őket. – A kérdésre nem adok válaszolási időt, rögtön követi a parancs. Szigorúan szorítom össze a számat, és lemutatok a csikkhalomra. – Szedd össze!
Ez sem tart sokáig. Mármint, már az sem érdekel, ha ellenkezik, ugyanis frusztráltan ledobom a zsákot, és eltrappolok a padig. – Tipikus. Férfiak! Azt hiszitek, hogy mindent lehet! Akkor meg főleg, ha beleszülettek ebbe… ebbe! – mutatok a mögöttünk elterülő villára. – Csak a sörpong meg a fű meg a pia és a csajok, és nem számít semmilyen hűség vagy jóindulat, vagy az, hogy a bolygónk haldoklik, mert mindenkit le lehet fizetni, és húsz év múlva majd vízért folyik a harmadik világháború, de ugyan, az kit fog érdekelni? Titeket aztán nem, mert földet vesztek a Marson! A feleségetek meg ott marad terhesen, és mással hiteti el, hogy az ő gyereke, aztán mire rájönne, hogy nem igaz, már amúgy se számít, mert mindenkit megettek az elvadult mutáns sáskák!

Jennie and Seth

Sokféle forgatókönyvet lapozok végig a fejemben és a legrosszabbak csak akkor kerülnek a többi felé, mikor lök egy kisebbet rajtam. Az ujjával. És nem kezd el amiatt sírni, hogy így majd lerohad az ujja, mert elkapott valami gettóbeli vírust.
- Én? – kérdezek vissza, és már majdnem eljutok addig, hogy felidézzem az esetet, mire rájövök, hogy annyira nem is érdekel. Az furább, hogy őt igen. Ez egy medencés buli, elnézve őt, előbb-utóbb valamelyik részeg barom bedobta volna a vízbe. Vagy talán pont ez a baja? Hogy elvettem ezt tőle? - Biztos csak megcsúsztál. Több piát öntenek ki, mint amennyit megisznak – vontam meg a vállam. Talán jobb taktika lenne bevallanom minden bűnömet és a bocsánatáért esedezni, de… ha eddig nem kiáltozott segítség után, ezután már csak nem fog.
- Hogy…  kezdek bele zavartan rázva a fejem, a lehető legőszintébben reagálva. -  … mi a fasz? – fogalmam sincsen, hogy milyen műsor az, amiről beszélt, de lemerném fogadni, hogy már csak az adott csatornát egy jelentősebb összeg fogni. – Elhagyták őket, ha pedig valamit elhagysz az nem kell. Figyelmes vagyok, ennyi az egész – azt nem teszem hozzá, hogy valamiféle díjat is kéne kapjak érte, mert nem akarom túl feszíteni a húrt. Nincs beállva és nem is részeg, tehát tud még annyira gondolkodni, hogy bajt okozzon nekem, ha akar.
- Mi van? – nézek rá értetlenül most már nem először, a lábaim felé pillantva, ahova mutatott. – Szedd össze te! Nem ezért van az nálad?  bökök az állammal a szemeteszsák felé, amit csak most sikerült kiszúrnom a kezében. Mivel gazdag kukásról még nem hallottam, így tippelhetnék arra, hogy valamiféle … rabszolgaként dolgozik itt, de azok nem ilyen követelőzők. Plusz, nem mexikói.
Kicsit olyan érzés fog el, mintha egy kamerával vennék az ostobábbnál ostobább arckifejezéseimet, ahogy figyelem és hallgatom őt. Néhány másodpercig csak csendben emésztem magamban a hallottakat, közelebb lépve a padhoz, amire ledobta magát. – Hűha. Csak kíváncsi vagyok, de te … szóval nem szedtél be semmit se? – mert, ha alapjáraton így nyomja, akkor talán jobb lenne még most kereket oldanom, ha már nincs a közelben medence, amibe belökhetném megint. Ha pedig beszedett valamit, jó lenne tudni mi az, mert erős cuccnak tűnik. – Miért pont sáskák? – kérdeztem, ahogy óvatosan leültem mellé, figyelve mikor törne rá egy újabb… roham.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordul meg a fejemben az, hogy lelépek. Ha utánam is futna, szétdobálva a szemetet letudnám őt lassítani. Mire összeszedi, én már eltűntem. Mégis inkább ott ültem a padon és … ötletem sincs mit csinálok.
– Szóval… valaki itt hagyott a Marsért? – kérdeztem, a cigarettás dobozt forgatva az ujjaim között. – Várj, inkább kitalálom – előzöm meg őt, egy új szálra gyújtva rá. - Van egy … ebbe született gazdag srác, aki életed szerelme, csak ő erről nem tud és félredugott valamelyik másik ebbe született csajjal. Közel járok? – fordultam felé, és amolyan együttérzésemről biztosítandó nyújtottam felé a cigarettás dobozt. – Sima dohány. Ha eleget szívsz, nem fogod megérni a harmadik világháborút, meg a gyereket zabáló mutáns sáskákat. Nem olcsó, de kevésbé drága, mint a Marson nyaralni – teszem hozzá, lerakva a kettőnk közé a dobozt a padra, ha így könnyebben veszi rá magát. Van, aki szereti fenntartani annak az illúzióját, hogy ellenáll a felajánlásnak és saját akaratából szokik rá. Mintha kicsit is számítana.
- Csak az nem vágom, hogy miért szedsz szemetet? Nektek nincsenek erre… embereitek? – tudom, nem kéne általánosítanom, hiszen nem minden gazdag ugyanolyan, de … kicsit azért mégis. – Rossz voltál és nem visznek miatta a szüleid, vagy az új csávód a Marsra? A büntetés pedig, hogy egy buli közepette mások szarjait szeded össze? – a harmadik opció az, hogy környezetvédő, de ezt nem venném be. A gazdagok azért költenek többet a környezetkímélő faszságokra, mert nekik van felesleges pénzük, amit rááldozhatnak. Jól mutat, de kicsit se érdekli őket. A Föld nem azért fog kipusztulni, mert elcsesztük, hanem azért, mert itt vagyunk. A gazdagok viszont … nekik van pénzük, hogy megpróbálják megváltani magukat.
- Seth vagyok amúgy – mutatkoztam be kissé megkésve. Ha eddig ne hívott rendőrt, már nem fog, szóval nem kell félnem bemutatkozni. Egyébként is elfelejti holnapra.  Ez az első ilyen, ahol vagyok és… már bocs, de ez mindig ilyen? – nézek felé, és láthatja rajtam, hogy nem igazán nyűgöz le ahogy a gazdag kölykök szórakoznak. Ezelőtt se voltam sok buliba. Nem hívtak, amire meg eljutottam, nem sokáig tartott, mert kidobtak, mikor rájöttek, hogy nem hívtak meg.
- Bocs a medencés dolog miatt – szólalok meg újra kicsivel később.  Nem bírom a tömeget, kiakartam jutni és … útban voltál. Azt hittem, hogy… előbb-utóbb amúgy is bemennél, vagy bedobnának – vontam meg a vállam. Elég szar bocsánatkérés, de nem igazán tudok együtt érezni vele, ha ez az élete egyik mélypontja. Igaz, nem tudhatom milyen szar elkenődött sminkkel kiúszni egy medencéből. Biztos szörnyű.

Szeretem, ha számítanak rám, ha hozzám fordulnak tanácsért, mert ezzel azt fejezik ki, jól tudják, én úgyis mindent megoldok. És ez mind szép és jó, szeretek fontos lenni, de ez sajnos azzal is kéz a kézben jár, hogy azt gondolják, nincs szükségem segítségre. Soha. És nem ingathatom meg őket ebben a hitben, mert akkor nem fordulnak majd hozzám, és lássuk be, pusztán a személyiségemmel senkit sem tartok magam mellett. Én alkalmazkodom a többiekhez, de ha nincs kihez alkalmazkodni, akkor mit csináljak?
Ekkor jön a rögtönzés. Amiben borzasztó vagyok. Tudom, hogy tizenhét vagyok, és állítólag most kéne életem legjobb napjait élnem, mégis, ahogy körbenézek a többieken, akik mind beszélgetnek és nevetgélnek és hülyülnek, kénytelen vagyok szembesülni a ténnyel, hogy rajtam kívül mindenki jól érzi magát. Senki első választása sem vagyok. Ez pedig mélyebben vág gyomron, mint azt még ki merném mutatni.
Ezért csattan a dühöm ezen az ismeretlen srácon, aki úgy fest, mint aki egy burzsuj bronxi hipster-banda válogatásról szökött. És egyedül van. Mint én.
– Seggfej vagy – hunyorgom rá morcosan. – És még hazudni se tudsz rendesen.
Márpedig az a mi világunban már ennyi idősen is hatalmas hátrány. Túl sokat árult el az első hullámú ijedtségével; lehet, hogy kleptomániás. Én is szégyellném. Más opciót nem igen tudok elképzelni, mármint, azért ez nem egy nyílt buli, az itt lévők mindegyike a magánsulik valamelyikébe jár, oda pedig még az ösztöndíjjal felvettek sem csórók, hogy lopniuk kéne. Ha jobb kedvem lenne, a végén még együtt is éreznék, mert a kleptománia betegség, szóval tökre nem tehet róla, de… pechjére nincs jobb kedvem.
Amikor visszadobja a kérdést, megint felbugyog a véremben a harag. Hogy van képe…! – Szóval szerinted csak azért, ahogy kinézek, már az én hibám? Nekem kéne változtatnom? Azért, mert nő vagyok? – szegezem neki a kérdéseket úgy, mintha kardélre hányni készülnék, csak épp a legnagyobb fegyverem az elszánt tekintetem meg a rászegezett mutatóujjam, amik a 163 centimmel párosítva igen sokat vesztenek a fenyegetésükből. – Vagy neked a munka degradáló? A nőnek kell tisztán tartani mindent?
Erős túlzás két mondat után hímsovinisztának elkönyvelni valakit, de a női harag nem olyan, hogy túl sok logikának hagyna teret maga mellett az ember agyában. Azt akarom, hogy fájjon, nem neki, hanem valaki másnak, többeknek, de őket nem baszhatom le, mert szeretném, ha nem utálnának. Úgyhogy rosszkor rossz helyen, pajti; talán legközelebb több sikered lesz a Karmáddal. Valamit legalábbis biztos nagyon elbaszott az életében, ha cserébe engem kap meg egy idegösszeomlás szélén.
A pad fáját markolom, a körmeim felszántják a festést. Nem vagyok részeg, mégis úgy érzem, hogy előrebukom, ha elengedem. – Miért? Csak akkor lehetek inkoherens és őrült, ha be vagyok LSD-zve? – villantom rá a tekintetem, de ezúttal már nem felé célzom a haragot. Igazából most mindenkire is mérges vagyok; Axelre, amiért egy pöcsfej, Josh-ra, amiért csak striguláz, Hutch, amiért túl férfi ahhoz, hogy észrevegye, bajom van, a lányokra, mert nekik nem mondhatom el, hogy mi van, anyára, mert nimfomán és hazug is… És a világra, mert képtelen összeszedni a rohadt cigicsikkeket.
– Mert a sáskák szeretik a meleg, száraz időjárást – felelem úgy a kérdésére, mintha ennek egyértelműnek kellene lennie. Az előző gondolatok elkezdtek könnyet csalni a szemembe, de erőszakosan kitörlöm onnan, és inkább a sáskákra fókuszálok. – Mindent megesznek. A harmincas években a Nagy Depresszió idején, amit a Közép-Nyugaton, főleg Oklahomában, nem ölt meg a szárazság, azt megették a sáskák. Olyan sok volt belőlük, hogy eltakarták a napot is, és mindent megettek, még a szerszámok fáját is. A porviharok csak rosszabbodtak tőle, amitől csak szárazabb lett az idő… Ráadásul a porfelhő statikus elektromosságot termelt a földdel, minden fém rázott, és aki belélegezte, az a bányászokhoz hasonlóan szilikózist kaphatott vagy pneumóniát. A felmelegedés miatt mi is ide jutunk. Úgyhogy jobb, ha megtanulod.
Nem hiszem, hogy ennyire mélyreható választ várt volna, de ezt kapta. Addig sem kellett másra gondolnom, és egy kicsit le is nyugodtam. Talán. Nem, igazából nem. Amint befejeztem a mondandómat, megint visszajutottam arra a gondolatmenetre, hogy míg én egy tök idegen tolvajnak mesélek a Nagy Depresszióról, addig mások épp buliznak, alig száz méterre tőlünk. Valami tényleg nincs rendben velem, ugye?
– Mi van? – pillantok rá újra. Először nem is értem, mit akar a Marssal, aztán mire összerakom, addigra már magához veszi a szót. Felvont szemöldökkel és egyre grimaszabb grimaszba ugró arccal figyelem őt. Meg a cigarettát, amire rágyújt. – A legkevésbé sem. Az esély arra, hogy a középiskolai pasim volna életem szerelme statisztikailag elenyésző. Ahogy az is, hogy létezik egy darab lelki társad. Az egész csak… lehetőségek és akarás kérdése. Meg némi kémia. – És ha Axelt a kémia Nicole Blackwood műszempillái felé vonzza, hát hajrá. Ugyan, miért kéne ezen fennakadnom? Ugye?
Nem értem, miért tolja felém a dobozt. Nem azt mondom, Pinteresten tök jól néznek ki ezek a dohányfüstös képek, de én sosem dohányoztam még; sőt, igazából füvet is csak vízipipából. – Nem dohányzom – rázom meg a fejem, aztán megint a járdát kezdem bámulni, a cipőm alatt a csikkekkel. – És meghalni sem akarok. Nem azt mondtam, hogy nem akarom megélni a harmadik világháborút, csak hogy nem akarom, hogy legyen. Az nem ugyanaz. Ha lesz, emberi kötelességünk végigszenvedni, mert mi okoztuk. Úgyhogy neked is le kéne szoknod.
Nektek? Ezzel a kérdéssel nem tudok nagyon mit kezdeni. – Én nem itt lakom – mondom aztán. – És ha én nem, akkor ki? – Bár egyébként nem tudom, Ő hol lakhat, mert nem sokaknál vannak szemétszedő emberek… Hacsak nem a kertészre gondol. Akkor viszont tuti gazdag lehet, mert New Yorkban olyan drága a zöldterület, mint… Nos, például az egészségügyi ellátás.
Gazdag és gazdag között is van eltérés persze; én például financiális szempontból egészen a létre alján vánszorgom, ami nem is zavar. Utálok anya férjeitől pénzt elfogadni.
– Úgy csinálsz, mintha rossz dolog lenne, hogy szemetet szedek. Felelős vagyok azért, ahol járok. Lehet, hogy nem én dobáltam el őket, de ha ezzel legyintek is, akkor soha semmi nem lesz jobb. Ráadásul, akik ezeket eldobták, alighanem a… barátaim – bizonytalanul választom ezt a szót, egy pillantra hátra nézve a vállam felett, a ház felé. Igen, erős túlzás annak nevezni őket, de mégsem hívhatom őket „kollégáknak”, ugye?
A bemutatkozására visszafordulok felé, és némán tanulmányozom az arcát. Nem ismerős, egy kicsit sem, és még a név se segít sokat. Pedig biztos emlékeznék, ha láttam volna valahol; nem akarok szemétkedni, de kicsit hasonlít Tunyacsápra. – Jennie – biccentek neki aztán. Az emberek ilyenkor azt hiszik, Jennifer a nevem, és később is eszerint próbálnak megtalálni, de nincs az az isten, hogy majd azzal indítok, „Genevieve” vagyok. Egyértelműen megvan a maga véleménye a gazdag kölykökről, mintha ő nem lenne az, és ezzel csak aláírnám, és beállnék a sorba. Márpedig azt sosem szándékszom megtenni. – Mondanám, hogy nem szoktam ilyen lenni, de… Nem szeretek hazudni. Kilencedikben megpróbáltam bevezetni a szelektív kukákat a kantinban. Axel Johnson fejbedobott egy hamburgerrel, mikor megpróbáltam rávenni, hogy a palackot a másikba dobja. Aztán két évet jártam vele.
Ez jóval többet elmond rólam, mint Axelről, azt hiszem, és igazából nem értem, miért mondom ezt el neki. Talán mert mániákusan bizonyítani akarom, hogy nem vagyok átlagos… Ugyanakkor pedig épp úgy viselkedem, ahogy azt elvárják tőlem. Én sem értem magamat, szóval lényegében teljes őrület elvárni valaki mástól, hogy Ő megértsen.
– Mármint ilyen zsúfolt és fülrepesztő? Ja, általában – vonom meg a vállam. Fura, hogy kábé úgy reagál, mintha még sose járt volna hasonlón, ott… ahonnét jött, legyen az bárhol, mondjuk San Diego, vagy tudom is én. De nem hibáztathatom, ha ennél többet várt. – Ha berúgsz, jobb. De holnap emelt töri felkészítőm lesz.
És ez a legszomorúbb dolog, ami elhangzott ezen a bulin, pedig rögtön belépés után az egyik srác úgy köszöntött, hogy „szia, Jennie! Most belehányok a konyhamalacba”.
A tekintetem róla lejjebb csúszik, a dobozra kettőnk között. Igazából azért érdekelt, hogy mi a fenéért szoknak rá ennyien. Mármint, a füst büdös, csíp, rajtad marad, elszínezi a dolgokat, fogat, ujjat, ruhát… De valami jónak csak kell lennie benne, ugye? Nem nagyon gondolom át jobban a dolgot, mert akkor rájönnék, hogy hülyeség; a doboz után nyúlok, kiveszek egy szálat, és már ott majdnem elakadok, hogy most ezt azelőtt gyújtsam meg, hogy a számba vettem, vagy utána. Végül azért csak eszembe jut a millió film, amit láttam, úgyhogy előbbire szavazok, és elkérem tőle a tüzet is.
Elsőre nem tűnt olyan rossznak, mármint, a füst nélkül még egészen kellemes illata is volt. Aztán megpróbáltam szívni belőle, a füst a számba tolult, aztán egyenesen le a tüdőmbe. Ettől pedig olyan köhögőroham tört rám, amitől majdnem leestem a padról. Megpróbáltam friss levegőt beszívni, de ettől csak rosszabb lett, mintha egyenesen egy fűrészporos-zacskóból próbáltam volna lélegezni. – Ez ne…neh-hem vicches – nyögöm ki két köhögés között, szabad kezemmel a mellkasomat ütögetve. Nem mintha sokat segítene, de legalább véletlenül mellen vágom magamat, és már az is fáj. Könnyek gyűltek a szemembe a csípő érzéstől, ami látszólag örökre a tüdőmbe költözött; kész, vége, egyetlen szál cigarettával örökre rokkanttá tettem magam. – Ez borzasztó. Nagyon, nagyon rossz… Jézusom… Miért csinálja ezt bárki direkt?
Ehhez képest még nem dobtam el, a hamucsík pedig már erősen lefelé kókad, úgyhogy lepöckölöm a pad vaskarfáján. – Ha bárkinek elmondod, tényleg rád hívom a zsarukat – mondom aztán, a kézfejemmel a szememet törölgetve, mert ettől már tényleg elsírtam magamat. De vigyorgok. Mondjuk, kínomban, de akkor is.
Meglep azzal, hogy bocsánatot kér. Igen rövid és igen ellenséges ismertségünk mind a három perce alatt úgy vettem le, a végletekig elhatárolja magát a dolgoktól. Lehet, hogy tényleg nagyon szarul megy nekem a dohányzás, azért sajnált meg. – Miért? Mert minden fehér tinilány ugyanolyan? – fordulok felé, a hangom még mindig elcsuklik, de most már elnyomom a köhögést. – Ha útban voltam, szólhattál is volna. Tudod, meglepő, de a legtöbb ember nem áll telepatikus kommunikációs viszonyban veled, szóval ha akarsz valamit, az a legcélravezetőbb, ha megmondod. Vagy ha már eleve ennyire utálsz itt lenni, akkor el se jösz.
Ez alapján jogosan merül fel a kérdés, hogy én miért vagyok itt, de… nos, jogos kérdés. Én sem tudom. Miért vagyok itt? A baj mondjuk az, hogy totál idiótát csináltam magamból a medencénél, és ég a fejem, ha arra gondolok, vissza kéne mennem a házba a táskámért. Úgyhogy azt hiszem, mostantól itt fogok lakni.
– Te nem a Trevorba jársz, ugye? – fordulok aztán felé kérdőn. – És nem is a Bearley-be… Igazából egyik másikból sem vagy ismerős. Eddig a lépcső alatt rejtegettek?

Jennie and Seth

Csak kelletlenül húztam a szám a megállapítására, ami sajnos igaz volt. Van az az evolúciós elmélet, vagy mi a szar. Ami szerint, a szar körülményekhez alkalmazkodnod kéne. Én azonban nem tudtam és emiatt mindig csak szívtam. A környéken volt, aki előbb tudott zsebelni, mint járni, én azonban sose voltam jó ebben… sem.
Szóra nyitom a szám, de nem tudok semmit se mondani, csak bambán és értetlenül pislogok rá. Esküszöm, hogy alig ittam valamit, mégis, szinte szart se értek abból, amit mond. Nagyon szar napja lehet, vagy csak simán őrült. A kettő kombinációja esetén pedig jobb lenne minél hamarabb lelépnem innen. – Van nálad egy szemeteszsák – jelentettem aztán ki.  Vagy öngyilkosságra készültél vele, amiért magasról szarnak a szemétre a földön? – amilyen érzékeny idegállapotban lehet most, ez talán nem is annyira hülye felvetés. Manapság már mindenki minden miatt ki akarja magát nyírni. Tudom, seggfej egy kijelentés ez, de igaz. Aki iszik, aki lövi magát, talán nem tudják, de erre játszanak. Én is, ami azt illeti, csak a dohánnyal mégiscsak kisebben játszom hozzájuk képest. Ha az életedről nem dönthetsz, legalább a végén a tiéd legyen az utolsó szó.
- Miért, jár neked, mert nő vagy? – kérdezek vissza, az ő előző szavaival élve. Egy halovány mosolyt megengedek magamnak, de azért készen állok futni, ha kedve támadna megkergetni. Ami viszont ehelyett következik, talán még ennél is rosszabb. Hallgatom, amit mond, de finoman szólva is csak minden második szavát értem meg. Egész életemben azt hallgattam, hogy szart se érek, és hiába Mrs. Kershawék közbenjárása, hogy puccos suliba járhassak, ugyanúgy le vagyok maradva és csak minden megválaszolatlan kérdéssel, amit feltesznek nekem, egyre hátrébb kerülök. – Aha … a Nagy Depresszió. Ja, vágom – bólintottam, bár mivel szarul hazudok, amint azt ő is megjegyezte, nem tudom minek erőlködöm. – Meg ott Egyiptomban is jól rábasztak a sáskákra, igaz? – vontam meg a vállamat, próbálva valami okosat is mondani, hogy ne tűnjen annyira ostobának. Nem, mintha ne lennék hozzászokva ahhoz, hogy majdnem mindenki többet tud nálam. Én is tanultam dolgokat, csak nem túl sok hasznuk van az iskolapadban ülve. – Az egyik csapás. Amivel becsicskították az egyiptomiak isteneit – tettem még hozzá, bár az előző monológja után valószínű, hogy enélkül is tud erről. Én is, mert … láttam filmet róla. Animációs volt, a sulimban vetítették, esszét kellett írni róla. Kellett volna, az én esetemben.
- Akkor meg mi a bajod? – pillantottam rá értetlenül. Ha a statisztika meg a franc tudja mi alapján az itt lévő gazdag gyökerek csak egy-egy rövid fejezet, akkor minek van így kibukva? Őszintén szólva, kétlem, hogy ezen kívül olyan komoly problémái lennének. Talán csak … pont ennyi a baja. Hogy nincs más baja. Ha nincs az a baj, ha van, akkor meg az.
- Miért, hogy valami lövészárokban vérezzek el, vagy fagyjak halálra? Kösz, de nem – rázom meg a fejemet, kifújva a füstöt. Akik a válságot okozták, azok se jöttek le az utcára csövezni, ugye? Van egy olyan érzésem, hogy az itt lévő emberek szülei közül akadnak olyanok, akik ilyen-olyan módon, de benne voltak abban. És nem úgy néz ki, mint akik nyögnék a következményeit. – Valami bevándorló, gondolom – vonom meg a vállamat, aligha neki tetsző választ adva, de … ugyan már. Apám koporsójában fogadnék, hogy ezt a helyet is mexikói vendégmunkások húzták fel többnyire, nem a tisztes amerikaiak. Ez így működik.
- Szóval a barátaid hagyják, hogy takaríts utánuk? Kedves, jó barátok lehetnek – bólogattam, miközben a földre hamuztam. Én se vagyok teljesen hülye, ezek itt aligha a barátai. Tudják a nevét. Nem ugyanaz. – Ha összeszeded, akkor se lesz semmi sem jobb. Felesleges. Egy ilyen zsákra jut több ezer kiló szemét. Legalább – teszem hozzá, mivel valószínűleg több is, csak nem vagyok valami penge ilyen téren, szóval inkább lőjünk alá, minthogy valami bődületes baromságot mondjak. Nem tudom honnan ez a nagy környezetvédő szellemisége, de … sok szerencsét.
- Nem fogok hazudni. Én is megdobtalak volna egy hamburgerrel – vigyorogtam rá, a cigarettába szívva. Azaz, a hamburgert alighanem hazavittem volna, de egészen biztos, hogy nem tartom be a szelektív szabályzatot. Van épp elég bajom, foglalkozzon a világ védelmével az, akinek erre van ideje. ¬– És inkább a töri, mint a pia? – nem mondom, hogy nem értem meg, mert én se innék ennyi gyökérrel, de engem nem a emelt töri felkészítő tartana vissza.
- De, egy kicsit – feleltem vigyorogva, de csak, mert mikor én próbáltam ki, szintén körbe röhögött mindenki. Nem tudom létezik-e olyan, akinek máshogy fogadták a levegőért folytatott küzdelmét. – Passz. Ők azért, mert rohadt menőnek hiszik – bökök a fejemmel a bulizó kortársaink felé. Én pedig … franc se tudja, kell egy hobbi? Nem hiszem, hogy sok választásom volt. Akkor szoktam rá, mikor lógni próbáltam néhány helyi arccal, de ennyi maradt belőlük.
- Hát… hátulról igen, mondjuk – feleltem halkabban, félrenézve. Miért mindenből az jön le, hogy általánosítok? Életemben nem láttam még azokat, akik itt vannak. – Haha, vicces. Sok volt az ember, oké? Nem direkt volt, csak … sok volt az ember, ennyi – én pedig nem igazán bírom őket. Sem az embereket, sem azt, ha sokan vannak. Szólhattam volna, igen, de egyszerűbbnek gondoltam, ha simán csak átmegyek. Honnan tudtam volna, hogy nem totál részeg, aki majd pont nem örül, ha a medencébe kerül? – Nem akartam eljönni, csak a… mostohatestvérem hívott el magával. De azt hiszem ő már rég lelépett – tettem hozzá még némi magyarázatképpen. A legközelebbire egész biztos, hogy nem jövök el. Vagy, itt hagyom majd én is a francba Sage-t. Bár őt kevésbé érdekelné, azt hiszem.
- A Stuyvesant-ba. Nemrég írattak be – de azt már nem teszem hozzá, hogy miért és hogyan. Nem kell tudnia arról, hogy örökbefogadott gyerek vagyok. Arról meg végképp nem, hogy … én vagyok a csóró gyerek, akit a gazdagok kimentettek. Mint valami elcseszett Szív bajnokai utánzat. – Előtte meg … messze volt a sulim és nem jártam bulikba – úgy alapvetően a suliba is igencsak ritkán néztem be, de azon a környéken kész csoda volt, ha egyáltalán bement valaki. – Főleg nem ilyen bulikba. De gondolom, akkor te a Trevorba jársz, vagy abba a másikba – vagy talán mindkettőbe, kitudja. Az eddigiek alapján akkor valami szuperintelligens fiatal is lehetne, aki önszorgalomból azzal szopatja magát, hogy két helyen tanul. – És felteszem, hogy akkor nem pomponlány vagy, mi? – sandítottam felé vigyorogva. a pomponlányok nem szednek szemetet, és nem itt ülnek egy bronxi csóróval a padon, hanem a medencében szórakoznak az aktuális pasijukkal. Nemrég járok csak rendes suliba, de ennyi már ezek alapján is leesett. Emelt töri felkészítőre viszont ezek a csajok szinte biztos nem járnak.

Szólás nélkül hagyom a kommentjét a barátaimról. Főleg azért, mert igaza van, és egyébként ez egy cseppet sem sért, mert valójában nem a barátaim. Én tudom, talán ők is, de ez amolyan hallgatólagos megegyezés. Ki az, aki igazán elismeri, hogy minden száz ember ellenére, akivel körbeveszi magát, egyedül van, mint a kisujja? Nem, ez így kimondva elég depresszív, és ebben a munkapiaci helyzetben, ahol a tudás kevesebbet ér, mint az önmarketing, nem engedhetjük meg a csorbát a hírnéven.
– Te aztán mérhetetlenül negatív jellem vagy, ugye tudod? – forgatom meg a szemeim frusztráltan. Mint egy két lábon járó viharfelhő. Mondjuk a vihart épp kedvelem, tetszik az a kiszámíthatatlan káosz, az apokaliptikus hangulat, mindaz a fizika, ami kell hozzá… Egy kicsit minden emberre igaz ez. Az ember, mint faj, szintén lenyűgöz a maga összetéveszthetetlenül bonyolult biológiai-kémiai mivoltában, minden pórusából szivárog a kvantumfizika megfoghatatlansága. Kiszámíthatod a valószínűségét a mozgásának, de még így is meg tudnak lepni, mert egyszerűen nem a könnyen és érzékeinkkel mérhető fizikai törvények alapján változtatják a helyüket. Már nem az emberi molekulák; inkább a lélekre gondolok. Az valóban kiismerhetetlen.
Ha akárki kérdezi azonban… csakis a horoszkópoknak hiszek. Egyértelműen.
Csak gyerekesen grimaszolok rá a hamburgeres megjegyzésénél. Nem tudom, miért nem álltam fel és mentem még tovább, de azt meg még kevésbé nem tudom, Ő miért nem tett így, ha ennyire nyilvánvalóan nem akar itt lenni, és valószínűleg belőlem is a legrosszabbat nézi ki. Joga van hozzá, nem azért. – A sörpongban való jártasság nem sokat nyom a latba egy borostyánligás egyetem felvételi lapján. Azt majd a szociális háló kialakításakor tudod kamatoztatni – felelem, mintha egyértelmű lenne. Igazából meglep. Attól függetlenül, hogy már pár mondat alapján sem épp partiarc, inni még ihatna. Mégis egészen józannak tűnik.
– Te meg azért, mert annyira stresszel a tőzsde? – kérdezem, még mindig a könnycsorgás fenyeget a füst csípésétől, meg az instant fulladás. – Várj, kitalálom. Szerinted ők mind pozőrök. – Az „ők” alatt a parti többi résztvevőjét értem. Halvány vigyor játszik a szám sarkában; olyannak tűnik, aki sértésnek veszi, ha be akarják skatulyázni egy adott csoportba, mert ő nem hasonlít senkihez. Nem azért, mert nagyra tartja magát, hanem a többieket kevésre. Legalábbis hangosan. De valahol azért mindenki vágyik egy minimális kötődésre, ugye? – Ne érts félre, tényleg azok. Nincs problémájuk, ezért generálnak maguknak. De ha itt vagy, akkor neked sem lehet olyan sok gondod, szóval bizonyos értelemben te is pozőr vagy. Akkor is, ha elhatárolódsz tőle. Én azt teszem – vonom meg a vállam, figyelve, ahogy halvány narancsos csík fut körbe a cigarettán, egyre termelve a hamut. – Tudom, hogy bármi gondom akad is, százmillióan akadnak a világon, akik bármit megtennének, hogy csak ennyi bajuk legyen. Ettől függetlenül ugyanúgy hisztizek miatta. Az emberek furák.
Nem tudom, ezt miért mondom el neki. Valószínűleg azért, mert nem hiszem, hogy bármikor is újra találkozunk, szóval kábé olyan most, mint egy lelki szemetes. Vagy a kutyáim. Nekik is rengeteget beszélek, és mindegy, mennyire szeretően pislognak fel rám, élvezve a hangom zöngéjét, tudom, hogy nem értenek belőle semmit; ennyivel jobb valaki másnak elmondani. Seth, valószínűleg, felfogja, amit mondok, legfeljebb nem érdekli. Az pedig már az ő dolga.
Köhögök kettőt, meg még kettőt, már rendesen fáj a mellkasom. De nem csak ezért nem veszem magamra a válaszát. Sok időt feccöltem abba, hogy marhára átlagos new yorki gazdag lányként fessek. Az ember társas lény, és bennünk él a megszoksz vagy megszöksz törvény, miközben azt is tudjuk, hogy egyedül nehezen élünk meg. Ezért azonosulunk inkább. Túlélési stratégia, semmi több; nem hasonlítani akarok rájuk, csak azért, mert ez a szívem vágya. Egyszerűen egyszerűbb így. És még sosem kellett elgondolkoznom azon, máshogy csinálnám-e a dolgokat, ha mondjuk nem itt élnék. Sosem ismertem még mást New Yorkon kívül.
– Mmm. Ezt kétszer mondtad. Biztos nagyon-nagyon sok volt az ember. – Nem rosszmájú a megjegyzés. Igazából utólag már majdnem vicces; pedig igazából nem az, nagyon gáz volt. De sírni mégsem sírhatok, ugye? Nem, a címlaplányok nem sírnak, ahogy Alessia Cara, a legsemmitmondóbb mai énekesünk is megénekelte. – Nem haragszom. Állítólag ráncosít.
Utálom, mikor vizes lesz a hajam. Nem azért, mert tönkremegy, hanem ösztönből túrnék bele, az ujjaim pedig beleakadnak a tincsek közé, és fáj tőle a fejbőröm. Most is pont ez történi, és kényelmetlenül tűröm hátra az összetapadt, ideiglenesen rasztaszerű tincseket. Közben pedig szemérmetlenül őt bámulom, főleg azért, mert úgy érzem, nem esik jól neki, és ez a legkevesebb a hideg zuhanyért. – Ah – bólintok sokat értően. A „mostoha” dolog legalábbis elárul egy-két dolgot. Meg az a szünet is, amit előtte tartott. – És azt megmondod, őt hogy hívják? – Ha ő hívta el, akkor őt viszont ismernem kell. Már nincs itt olyan arc, akiről ne tudnék legalább egy-két dolgot.
Kivéve Seth-et, aki egy nagy szürke folt a térképen.
– Látszik, hogy csak most írattak be – jegyzem meg halvány mosollyal. – Ha régi diák lennél, nem lepődnél meg valakin, aki buli helyett inkább törire tanul. – Azt legalábbis biztosan ő is észrevette, hogy az iskola háromnegyede ázsiai-amerikai, szegényebb családból, ráadásul az iskola egyetemi előkészítő, szóval mind ösztöndíjakra tepernek. Nem akarok rasszista lenni, távol álljon tőlem meg a new yorki véremtől, de vanna sztereotípiák, amiknek van alapja. Az ázsiaiak nem alapvetően okosabbak a fehéreknél; csak egészen más értékrendet adtak át nekik a szüleik. A tanulásét.
Van abban valami fura, ahogy az előző iskoláját említi, de nem tudom eldönteni, micsoda. Csak megérzés. Nem vagyok különösebben jó az emberek olvasásában, egyszerűen annyit tudok levonni, amit látok, és amit érzek, de azok homályos megérzéseknél nem többet. Pedig jócskán megkönnyítené a dolgom, ha olyan vilában élnénk, mint a Hazudj, ha tudszban, ahol néhány jelből máris kész profilt tudsz felállítani. Az élet ennél bonyolultabb; de mégis van bennem valami ösztön, amitől azonosulok. Most, például, Seth-hez próbálok. Anélkül tükrözöm le a gesztusait, némi késlekedéssel és megkeverve, hogy különösebben megerőltetném magam. Az emberben az ilyesmi a bizonytalan ismerősség hatását kezdi.
– A Trevorba, igen – bólintok, a figyelmem egy pillanatra megint a cigarettára fordítva. – De még középiskola előtt a The Anderson Schoolba jártam, és a Stuyvesantban folytattam volna… Csak közben az anyám újra megházasodott, és odébb költöztünk. Amilyen szerencsém van, fél évben belül elválnak, és máshol kell diplomáznom. – Nem panaszkodásként mondom, inkább megállapításként, olyan tűnődő feltételezésként, amit a filmekben látni hasonló, közös, megértő cigizéses jeleneteknél, amiknek amúgy nem tudom, mennyi alapjuk van. Mint mondtam, sosem cigarettáztam még.
A kérdésére elvigyorodom, aztán felnevetek. – És ezt miből szűrted le? – kérdezem jókedvűen. – A millió tinidrámából, ahol a pomponlányok üresfejű mean girlök? Csak hogy tudd, az egyik legjobb barátnőm, Aimee, pomponlány, és 137-es IQja van. Bár az intelligencia szerintem nem mérhető számokban, és ez csak a logikus gondolkodást fejezi ki. Logikus bárki lehet. A legtöbben csak nem akarnak. – És ide nagyon könnyen be tudtam volna szúrni egy fél órás előadást a lexikális tudás, a logikus gondolkodási képesség és az érzelmi intelligencia vélt vagy valós összefüggéseiről, de gyanítom, nem érdekelné. És amúgy is egy szemetes zacskóval ücsörgöm egy padon, csuromvizesen. – De nem vagyok az. Régen egy szezonon át az voltam, mert a Trevornak nincs jó akrobatikus csapata. Régebben sportszerűen talajtornáztam – magyarázom, bár nem kérdezett rá. – A „pomponlánykodás” pedig meglepően nehéz feladat. De túl sok időt vesz el a koreográfia tanulása, és fáj az arcom, ha annyit kell mosolyognom. Úgyhogy röplabdázom. És terepfutok. És én vagyok a diákelnök már két hónapja. Aztán nyáron leérettségizem, és mindez semmit sem fog számítani.
Csak az igazán naivak hiszik, hogy bármi, amit a középiskolában csinálsz, amit elérsz, a barátságok, az elismerések, bármit fognak érni majd a jövődben. Segíthetnek bekerülni egy jó egyetemre, igen; de onnantól megint mindent előről kell felépítened. Aztán az alapfok után bekerülsz a mesterképzésre, esetleg a doktorira, onnan pedig tovább egyik munkahelyről a másikra, és mindenhol újra kell kezdeni az egészet. A végén pedig meghalsz. Még az elején vagyok, mégis több ciklust tudok magam mögött, mint a legtöbben. Már most érzem, hogy kezdek fáradni.
– Szóval… ezt hogy kell csinálni? – kérdem némi csendes töprengés után. Megemelem a cigarettát, amiből már nem sok maradt, hogy értse is, mire gondolok. – Úgy, hogy ne legyen ilyen szar. Vagy ez is olyan, mint a szex, csinálni kell, aztán előbb-utóbb kevésbé lesz szar? – És ezzel el is mondtam mindent, amit a tinédzser kapcsolatokról tudni kell. Aztán valami más is eszembe jut. – Nem tudsz füvet szerezni? Ne értsd félre, nem azért mondom, mert az egész lopásos dolog után feltételezem, hogy van nálad az is. Csak olyannak tűnsz, aki tudná, hol lehet szerezni. Puszta érdeklődés.

Hogy mi leszek? Nem mondom meg neki. Nem azért, mert derogálna vagy sértene a kérdés, csak az a büdös nagy helyzet, hogy én sem tudom. Mindenből jó vagyok, amiből akarok. Sőt, több, mint jó. Ennél tovább viszont még sosem jutottam a gondolkodásban. Persze, jelentkeztem a Columbiára, dupla majoröm lesz jogból és marketingből, de fogalmam sincs, hogy ezen túl hová vezetnek a dolgok, az alapdiploma után. Ha őszinte akarnék lenni, akkor igazából még csak nem is ezeket a szakokat vettem volna fel, az irodalom érdekel, a történelem, a pszichológia és a filozófia. De ezek nem fizetnek túl sokat.
Ezt viszont egyelőre nem akartam Seth, az Ismeretlen orrára kötni. És ő sem nyomul túlzottan, pont úgy, ahogy én sem kérem, hogy fejtse ki jobban, mit is ért ez alatt a dolog alatt az apjával, és még a szemöldököm sem emelkedik meg. Mindenkinek vannak dolgai, amiket inkább nem oszt meg.
– Ő a fekete csaj, ugye? – kérdezem, majd még azelőtt megemelem a kezem megadásom jeleként, hogy levegőt vehetne. – Tudom. Rasszista megnyilvánulás. De igazából inkkább a ruháira gondoltam. Folyton feketében jár… Annyi Kershaw van, mint csillag az égen. Rólad mondjuk még nem hallottam – jegyzem meg, de nem zavar, ha nem válaszol. Én vagyok az utolsó, aki meglepődik a meg-megjelenő új mostohatestvérek végett. Amúgy se ismerem őket túlzottan, de néha megesik, hogy egy helyre kerültünk. Nekem pedig amúgy sincs jobb dolgom, mint figyelni másokat, és azon gondolkodni, melyik bolygóról szalajtottak engem, hogy ennyire képtelen vagyok átérezni a többiek jókedvét.
Seth kérdésére felnevetek, mintha marha jó viccet mesélt volna. – Nos, ezt én is szeretném tudni. Egyelőre azt mondanám, meghasonlok a Pán Péter-szindróma és a kapuzárási pánik között. – Még ha utóbbinak nem is volt túl sok értelme, elvégre, anya még csak a harmincas évei közepén járt, és tekintve, hogy a fő gondja napi 24 órában saját maga volt, igazából pár évet már most letagadhatna. Mégis úgy ugrál a dolgok között, mint aki attól fél, nem lesz ideje mindent megtapasztalni, mert holnap feldobja a pacskert. Valahol szánalmas, ezt nem vitatom. De más egy szóval sem mondhat ilyet róla, mert akkor, akármennyire vallok is pacifista elveket, beverem a képét.
– Színház az egész világ – sóhajtom, a leghalványabb jelét sem mutatva annak, hogy megsértett volna, annak ellenére, hogy furcsa mosollyal bámultam végig, míg kifejtette, miért is bassza meg magát továbbra is mindenki. Kíváncsi vagyok, vajon rólam is ezt gondolja-e? Az semmit sem jelent, hogy továbbra is beszél velem. Én is rengeteg olyan emberrel beszélek, akiket ki nem állhatok. Magam alá húzom a lábam, és rávigyorgok. – A gimi sem több, sem kevesebb, mint a világ többi része. Egy miniatűr kozmosz, a káoszelmélet minden eshetőségével. Épp csak a Kepler-452b nem fog beköpni a tanárnak, hogy puskázol, csak azért, mert kövérnek hívtad a háta mögött.
Ettől független egyet kell értenem vele; tényleg az egész hamis, és sokkal inkább hasonlít egy drámára vagy egy wall streeti üzeledelemre, mint valódi… Nos, szociális hálóra. A végén kiderül, hogy többen hasonlítunk, mint gondolnánk.
– Pont azt, amit egy rendes elnök. Csak kevesebb bronzosítósprével. – A hirtelen rám törő depresszióhullám ellenére vigyorogva forgatom ujjaim között a cigarettát. Nem csodálom, hogy fogalma sincs, mi az. A legtöbbeknek nincs, csak hogy néha zaklatjuk őket ezzel a folyosón. Szavazz rám! – Elvileg a tanári kar és a diákok közötti kommunikációért felelek, oda-vissza. Meg a különböző események szervezéséért. Az egyetemen pénz is jár érte. Én csak azért vállaltam, mert jól mutat a felvételin.
Hazudok. Igazából baromira élvezem, hogy ennyire elől és fent vagyok azon a bizonyos ranglétrán; egy kicsit azért, mert így a legnagyobb baromságokat meg tudom vétózni, nagyrészt meg azért, mert a feltűnés a legjobb eltűnés. És győzni mindig émelyítően édes érzés; az ember fejébe száll, hozzászoksz, mint egy különösen addiktív drog. Mindig többet akarsz.
– Szerintem erre a kérdésre tudod a választ – vonom meg a vállam. 15-16 éves korra az absztrakt érvelés, a memória, a tervezési készség teljesen kifejlett; ugyanazokat a válaszokat képesek adni ebben a korban, mint egy felnőtt, csak totál más lelki állapotban. Amiatt meg a hormonokat kell hibáztatni. És az egész… káoszt. Úgyhogy kit lehet hibáztatni, ha inkább kiengedi a gőzt, minthogy a végletekig halmozza? Egyébként is, kettőnk közül ő a srác. Nekik állítólag két másodpercenként jut eszükbe a szex.
Megpróbálom úgy, ahogy magyarázza, de megint csak fulladás lesz a vége; igaz, legalább nem annyira, mint az előbb. Ezt gondolom lehet fejlődésnek hívni.
Nem tudom, miért jutott eszembe a fű. Azért nem egészen az az arc vagyok, aki egy almából bongót csinál csak azért, hogy beszívhasson, de a cigivel szemben, azzal egy minimális tapasztalatom volt. És egészen kellemes. Bár nem éreztem sokkal másabbul magam, inkább csak… nyugodtnak. És mit akit a legkevésbé sem érdekel, hogy az egész rohadt világ mennyire értelmetlen is. El tudtam volna viselni anélkül, hogy közben Joshék idióta poénjait és éles röhögését kelljen elviselnem.
– Mindenkitől megkérdezed, mire kell? – sóhajtom. A hajam kezd megszáradni, ami nem túl jó; halál lesz kifésülni ezek után. Nem nehéz észrevenni, hogy erre a témára jóval élénkebben csap le, így talán az sem rossz feltételezés, hogy nem ez az első alkalom, amikor valaki füves akar venni tőle. – Kettőnk közt szólva, nem hiszem, hogy a pénzzel lenne problémám. – Van, aki megpróbálja elhitetni, hogy érti a pénz értékét közülünk, de ez faszság. Nem számít igazi átélésnek, ha közben tudjuk, hogy bármi történik is a saját kis befektetésünkkel, apa-anya úgyis megmenti majd a seggem és nem hagy éhen halni. Én legalább nem is próbálom tagadni, hogy tíz dollár meg ezer pont ugyanannyit jelent számomra. Még akkor is, ha inkább csak anya pénzét költöm; a mostohaapámtól, legyen szó bármelyikről, nem szívesen fogadok el pénzt.
– Először csak egy próbaadag, hm? – vigyorodom el. Kedves, hogy rögtön egy szatyornyit sózna a nyakamba, de én magam nem készülök teríteni. – Aztán megbeszéljük.
Még fogalmam sincs, mit akarok; az is lehet, hogy holnap, egy alvás után és száraz ruhákban, majd tök máshogy látom már a dolgokat. Persze a fáradozásaiért megkapná a lóvét, de abba a reménybe nem feltétlen akarom még ringatni, hogy ebből meglesz az ebédpénze. Azzal mindenesetre meglep, hogy hasonlatos kérdéssel él felém.
A szemöldököm is magasabbra ugrik. A fű egy dolog. Illegális gyógyszerek – márpedig ami vényköteles, az okkal az –, az egy másik. De az elítéléstől még messze vagyok. Valahogy nem tűnik olyannak, aki majd Percocet túladagolásban leli a halálát. Talán eladni akarja. Vannak olyan idióták, akik darabárat is képesek fizetni érte. De igazából teljesen mindegy, mi a célja vele, mert mindenhogy illegális, ha pedig én segítek neki hozzájutni, az hamisításnak minősül, és ugyanúgy felelőségre vonható vagyok érte.
És ez mind érdekelne is, ha nem tudnám jól, hogy minden második ember valami hasonlóval él.
– Mert minden gazdag embernek van orvos ismerőse? Meg legalább egy ügyvéd kuzinja. – Amúgy igaza van, de jól esik kivigyorogni. Elszakítom róla a tekintetem és inkább az udvart bámulom. Fura belegondolni, hogy ez még mindig New York, csak nem a felhőkarcolós része. Igazából ha nem lenne itt a hátunk mögött az a századnyi részeg gyökér, még egészen élvezhető hely is lenne.
– A mostohabátyám orvos – mondom aztán, majd megforgatom a szemem. – Hát, igazából fogorvos, ami nem igazi orvos, de ugyanúgy írhat fel mindenféle ilyesmit. Az emberek több fájdalomcsillapítót szednek fogpanaszra, mint gondolnád. Néhány hónapja eltörte a karját, és megkért, hogy hamisítsam az aláírását a banki papírjaira, mert kezdett kicsúszni a határidőből. Szerintem még mindig menne. És tudom, hol tartja a receptes könyveit. – Nem utolsó sorban pedig úgyse tűnne fel neki a dolog, mert nem tudom milyen szert szagoltatnak az emberekkel altatásos műtétnél, de tuti ő is kiüti magát vele néha. Ha olyan feleségem lenne, mint az övé, szerintem én is megtenném. Nagyüzemi mértékben azért nem lehetne ezt az ipart vinni, mert minden neki tulajdonított gyógyszereladásról másolatot kap, és feltűnő lenne, ha nagyon megugranának a számok, de ha az általános differenciálsíkokon belül maradunk, aligha lesz baj belőle.
Persze, szívjóságból én sem adom. De jelenleg még nem tudom, mit kérjek érte cserébe.
– Azt hiszem, jobb, ha megyek. Ha vársz még egy órát, addigra mindenki olyan seggrészeg lesz, hogy nem tűnik fel nekik, amikor köztük mozogsz. Azokat még úgyis vissza kell vinned, ugyebár. – Igen, arra a szajréra gondolok, amit összegyűjtött aztán elejtett. Igazából az ő dolga innentől, hogy mit kezd velük, de ha egyszer Kershaw-ékkal lakik, akkor talán nem az alapvető élelmezés a gondja, hogy lopnia kelljen.
Felállok, és a majdnem a szűrőig égett cigarettát elnyomom a pad támláján, aztán bedobom a szemeteszsákba. – Mondanám, hogy elkérem a számodat, de… a telefonom bent van. Majd megtalállak, valahogy. Egyébként remélem, nem vagy allergiás a kutyákra!
Mert hogy ha tényleg oda jutok, hogy vásárolni akarok tőle, akkor nem egy folyosón fogom sunyiban elkérni tőle valami bénán álcázott pacsi keretein belül vagy hogy is csinálják a filmekben. Anyáék úgysincsenek soha otthon. Minden tinédzser álma, gondolom.
És aki nem bírja a kutyáimat, azzal úgysem érdemes hosszabb távon foglalkoznom.