Dolgok, amiket folytatni szeretne:
- Tanulás - Mindig otthon érezte magát a könyvek között, legyen szó tankönyvekről, vagy saját szórakozására olvasott regényekről. Hisz abban, hogy a tudás hatalom és ha nem is érdeklődik a világ minden témája iránt, de kifejezetten szeret új dolgokat megtanulni, a tanulás által jobbá válni valamiben.
- Videojáték gyűjtemény - Nem túl nagy a készlete és profinak sem mondaná magát, bármilyen játékról legyen szó, viszont az olvasás mellett az egyik kedvenc időtöltése ez.
- Pénzgyűjtés - Erről később részletesebben is. A családja anyagi hátteréről egyébként érdemes tudni, hogy középosztályba sorolhatók. Cornelia és az ikertestvére elveszítették a szüleiket egy balesetben, azóta a nagyszüleik nevelik őket. A Harries szülők életbiztosítása után járó pénzt pedig még nem kapták meg a fiatalok.
- Mindent megtudni a pingvinekről. - Ezt nem is nagyon kell magyarázni.
- Hű lenni önmagához. - Cornelia lojális típus, aki nagyon jó hallgatóság is egyben, mindegy hogy épp a nagypapájáról van szó, vagy egy barátnőjéről. Szereti, ha megbízhatónak tartják és igyekszik is az lenni mások számára.

Dolgok, amiken változtatnia kellene:
- Makacsság - Ha egyszer valamit a fejébe vesz, jellemzően meg is akarja csinálni. Nem egyenlő ez azzal, hogy fáradhatatlan is lenne, de mindig az a célja, hogy ha belekezd valamibe az be is legyen fejezve.
- Önbecsülés - Ráférne egy jó adag magabiztosság, ami minden helyzetben igaz; akár mások előtt való kiállásról van szó, akár a kinézetével kapcsolatos gondolatairól. A gimnázium alatt néhány undokabb diák kipécézte magának és azóta is pontosan így viselkednek vele, ha összefutnak.
- Kevésbé hallgatni a szívére. - Vannak helyzetek, amikor ha valaki túlságosan is csupaszív, egyszerűen a saját hátrányára válik, igaz? Cornelia esetében is igaz ez.
- Zárkózottság - Mivel nehezére esik barátkozni, könnyen elvész azokban a dolgokban, amiket egyedül is szeret csinálni (pl.: olvasás, zenehallgatás). A nagymamája mindig azt mondja, hogy olyan fiatal még, lehetne nyitottabb is.
- A magyarázatán a nagyszüleinek, arról, hogy pontosan mi akar lenni. - Ezt sem nagyon kell tovább magyarázni.

Dolgok, amelyeket meg akar valósítani:
- Ha nem is éppen az a cél, hogy minden földrészt végig járjon, de nagyon szeretne utazni. Ezért gyűjtöget a bébiszitterkedésből befolyó pénzből egy külön üvegbe, a nagyszüleitől kapott zsebpénzzel együtt.
- Eljutni egy Taylor Swift koncertre.
- Megtanulni egy új nyelvet - jelenleg valamelyik skandináv nyelvet lőtte be célnak.
- Elérni a magabiztosságnak azt a fokát, amikor képes lesz remegő hang nélkül előadni valamit egy egyetemi órán.
- Egyáltalán nem szeret futni, sőt semmilyen sportot nem űz, de célja, hogy egyszer belejöjjön a futásba és később fusson egy maratonon is.

Dolgok, amelyekben jó:
- Festés és rajzolás
- Szabályok követése
- Mindig mosolyogva azt mondani, hogy minden rendben vele
- A szeretete kimutatása
- Hajszárító és hajsütővas nélkül is hullámossá varázsolni a haját

Dolgok, amikben rossz:
- Kritika elfogadása elvörösödés nélkül
- Teljes mértékben spontánnak lenni
- Elengedni a maximalizmusát
- Sosem ment neki hogy bármilyen hangszeren játsszon
- Felszólalni, ha valamit nem érez fairnek

- Így? - A vállam fölött pislogtam hátra, próbálva elkapni a nagymama válaszát, aki megszokásból, vagy talán a konyhája felett érzett ragaszkodásból adódóan döntött úgy, hogy szimpla válasz helyett közelebb jön és ellenőrzi a munkámat, amit a készülő ebéddel végeztem.
- Jaj, kislányom, dehogy. - Sóhajtva nyomakodott oda mellém és nyúlt a saját, ráncosodó kezeivel a kezemben tartott kés felé. - Annyiszor megmondtam, hogy ne úgy fogd a kést, még a végén megvágod magadat és vihetünk a kórházba. - Értékeltem, hogy az alkalmatlanságomat aggodalomnak álcázva vette el tőlem a feladatot. Még meg is mosolyogtatott az egész helyzet. - Ha így folytatod, sosem tanulsz meg főzni! - Sopánkodva végezte el az én kezemből kivett feladatot könnyed, gyakorlott mozdulatokkal. Szerettem volna a cukkinire fogni a recept nehézségét, de jobban belegondolva nem volt ebben semmi nehéz. Talán csak én szoktam meg, hogy a nagyi soha semmit nem hagy befejezni, ha főzésről van szó.
Nem érzem magamat komfortosan a konyhában, az igazat megvallva több dolog miatt sem. Ha hanyagoljuk az igazságot, akkor az egyik oka az, hogy van a házban nálam sokkal tapasztaltabb szakács is és egyszerűen szeretném rá hagyni a munka oroszlán részét. Mióta a nagyszüleim nevelnek, egyetlen egyszer fordult elő, hogy a nagymama azt mondta valamire, amit én készítettem, hogy jobban csinálom mint ő, az pedig a paradicsom leves volt. Jobban belegondolva lehet, hogy nem is kellett volna elhinnem azt a bókot, mert egyetlen egyszer sem fordult elő hasonló, tehát meg van az esélye, hogy a mama csak szórakozott velem.
- Legközelebb ne olyat csináljunk, amiben már van gyakorlatod és fogadjunk akkor én is jó leszek benne. - Mosolyogva replikáztam a vádjaira, miközben a derekam a konyhapultnak nyomódott, ahogyan neki támaszkodtam a bútordarabnak.
- Persze, kincsem. - A hangjából érezhető szórakozottság mellett ott volt az a végeérhetetlen szeretet is, ami rengeteget segített abban, hogy elfogadjam a szüleim halálát és a tényt, hogy a nagyszüleim fognak felnevelni. - A fecsegés helyett viszont örülnék neki, ha megterítenél.
Szó nélkül léptem a megfelelő szekrényhez, hogy tányérokat pakoljak ki előbb a pultra a megfelelő számban, aztán pedig az asztalhoz szállítsam őket.
- Mit gondolsz, ráérsz majd a jövő hét végén? - Ártatlan kérdésnek tűnt, amikor a nagyi felé pillantottam mégis láttam némi idegességet a szemeiben, miközben a kezeit egy konyharuhába törölte.
- Miért? - Finoman megugrottak a szemöldökeim a kérdő pillantásom mellé.
- Ha rendben lesz, meglátogatjuk a bátyádat.
A kezemben lévő kanál csörömpölve csúszott ki onnan és ütődött a leveses tányér oldalának, majd landolt a földön, valahol az asztal alatt. Úgy éreztem, mintha a fülem is csengeni kezdett volna, holott nem kellemetlen számomra, hogy a testvéremről beszéljek, inkább Brooklyn reakciójától tartottam, már jó előre. Ha rajtam múlt volna, valószínűleg jobban örültem volna annak, ha ő is itthon van velünk, még ha nem is vagyunk az a fajta egymástól elválaszthatatlan ikerpár, akik mindig mindent együtt csinálnak.
- Már nagypapa is tudja?
- Persze, vele beszéltem meg először. - A pultot maga mögött hagyva sétált oda hozzám és simította a kezét a hajamra. - Tudod, valakinek mégiscsak vezetnie kell. - Halvány mosolyra feszült az arca, én pedig a bennem tomboló bizonytalanság bármely jelét próbáltam felfedezni az arcán, ami nem volt ott. Ez pedig jobban meglepett bármi másnál. Ebből is egyértelművé vált számomra, hogy én nem a nagymama habitusát örököltem.  Nem tudok olyan nyugodt és határozott lenni, mint ő, helyette kerülöm a konfliktusokat és nem védem meg magamat.


- Hé, hájaska!
A gyomrom görcsbe rándul, a sejtjeim pedig egytől egyig tiltakoznak az ellen, ami történni fog, de kénytelen vagyok elfogadni, hogy az így alakult és nincs hová menekülnöm. Ha megpróbálok menekülni előle, akkor duplán fog megtalálni, ezért inkább próbálok úgy tenni, mintha nem hallottam volna meg a szavakat.
- Hozzád beszélek!
Megszaporázom a lépteimet, de az immár oldalról érkező lányok utolérnek és hiába vagyunk az utcán, sarokba szorítanak, kénytelen vagyok megtorpanni.
- Nem hallottad amit mondtam? - A lány, aki a legközelebb helyezkedik el hozzám, csámcsogva rágózik, ami a személyisége mellé még fele annyira teszi őt vonzóvá. Mégis mindig az olyan lányok voltak népszerűek már a gimiben is, mint amilyen ő maga is. Magas, de nem túl magas és vékony. A haja szögegyenesre vasalva hullik a vállaira, amikor pedig nem mutatja ki a foga fehérjét, az ember még azt is elismeri, hogy van tehetsége a sminkeléshez. Csak a sötét lelkét nem fedi alapozó.
- Nem, nem hallottam. - Teszek egy lépést oldalra, hogy kikerüljem őket, az egyértelmű hazugságom ellenére is, de a kis társaságot vezető lány ugyanígy tesz, elállva az utat.
- Na persze... - Horkantva nevet fel, a fülemet pedig megüti a másik két lány vihogása is, akik épp vagy a combjaimra, vagy összességében az alakomra tesznek valamilyen megjegyzést majd nevetnek ki miatta. - Tudod, nagyon kicsi ez a város, hiába nem járunk már egy iskolába.
Nem bírom ki, hogy ne törjön elő belőlem egy sóhaj, a lány szavainak hallatán. Ez talán még annál is rosszab döntésnek bizonyul, hogy megpróbáltam elengedni a megszólítását a fülem mellett.
- Dasha, most nem érek rá, sietek. - Megemelem az államat, hogy a szemeibe nézhessek, ahelyett hogy a járdát bámulnám.
- Nekem viszont nincs kedvem békén hagyni téged. - Nevetés tör ki belőle, amit a kis minyonjai is visszhangoznak, én pedig érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
- Oda nézzetek, mindjárt sír!
Tényleg közel állok hozzá. De tartani szeretném magamat, mert tudom, hogy egyszerűen nincs lehetőségem kihúzni magamat ebből a szituációból.
- Én is sírnék, ha annyit mutatna a mérleg, mint neked, hájaska. - Újabb nevetésre ösztönzi a többieket, amikor ő maga is rákezd.
- Mit akartok tőlem? - Minden összeszedettségemet igyekszem a hangomba sűríteni, elérni hogy ne hallják, ahogyan az elcsuklik. Próbáltam már másik útvonalat, volt, hogy inkább órákat ültem egy képregény boltban, már az is eszembe jutott, hogy jobb lenne nekem másik városban, de az utaink mégis mindig keresztezték egymást. Volt, hogy néhány hét telt csak el a találkozásaink között, volt hogy egy hónap is volt, mire újra találkoztunk, de a félelem mégis megvan minden nap.


Fáradtan billenek neki a bejárati ajtónak, miután becsukom magam mögött. Sóhajtva hunyom le a szemeimet és élvezem a csendet néhány pillanatig. Attól tartok, hogy a nagyszüleim fél másodpercen belül észreveszik, hogy haza értem és a napomról fognak kérdezni, arról hogy miért jöttem később a szokásosnál és hogy sírtam-e, amiért olyan puffadtak a szemeim. Szeretném, ha kimaradnának ebből, ha nem kellene miattam is aggódniuk, hiszen épp elég Brooklyn és a tény hogy a bátyám nincs itthon. Nem kell, hogy olyan dolgokkal zaklassam fel az idős nagyszüleimet, ami egyébként is épp elég jelentéktelen, ha az ember képes magáról lezárni a gonoszkodó szavakat. Az is lehet, hogy ideje lenne megtanulnom megvédeni magamat, de hiába határozom el minden alkalommal, hogy visszavágok, vagy hogy kiállok magamért, egyszerűen leblokkolok. Az agyam nem funkcionál tovább a szükségesnél és alig tudok kinyögni néhány szót, ezzel is csak adva a lovat azok alá a lányok alá. Újra könnybe lábadnak a szemeim, ahogyan visszagondolok a mai esetre is, ez a kellemetlen érzés pedig vegyül azzal az arcpirító szégyennel, hogy kezelhetném jobban is a szituációt. Talán legközelebb. Mindig legközelebb.
- Cori, te jöttél meg? - A mama hangja a konyhából csendül fel, én pedig mély levegőke véve igyekszem összeszedni magamat, nehogy a végén kirontson az említett helyiségből és megpillantson az összeomlás szélén.
- Igen, én vagyok. - Félek, hogy feltűnik neki a kedvetlenségem, ezért gyors ütemben lerúgom a cipőimet, még utoljára megtörlöm az arcomat, aztán a konyha felé indulok, de nem megyek be, pusztán csak beintegetek a helyiségbe. - Milyen vendéget vársz még? - Igyekszem heccelni a kérdéssel, fogalmam sincs pontosan mekkora sikerrel. Válasz helyett, csak egy mosollyal párosított legyintést produkál, de már áll is fel az asztaltól, hogy megközelítsen - valószínűleg a szokásos ölelés-puszi kombó miatt. Azonban még azelőtt indulok meg az emeletre, hogy odaérne hozzám.
- Még át kell néznem valamit és elküldeni az egyik órámra. - Olcsó védekezés, de talán nem teljes hazugság.
- Vacsorára tessék lejönni!
- Igenis, mama. - Igyekszem kipréselni valami mosolyfélét magamból, miközben a lépcső alsó fokáról visszapillantok felé. Csak akkor könnyebbülök meg igazán, amikor végül behúzom magam mögött a szobám ajtaját. Sóhajtva dőlök el az ágyon és pillantok a plafonon sorakozó, sötétben világító csillag alakú matricákra. Szeretném, ha nem ez a négy fal jelentené számomra a legbiztonságosabb menedéket, de hiába küzdök ellene, azt hiszem nem tudok megváltozni. Ugyanaz a molett lány leszek, akit megéri cikizni még a gimi után is, akinek meghaltak a szülei és akinek az ikertestvére vidéken van, rehabilitációs táborban.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Először is: nagyon kreatívnak éreztem, ahogy megoldottad a leírás részt, csoportosítva a tudnivalókat. Hiszen mindannyiunknak vannak szokásaik vagy jellemvonásaik, amelyeket szeretünk magunkban, esetleg örömet okoznak nekünk, vagy valóra szeretnénk váltani, és vannak dolgok, amiken változtatni szeretnénk. Úgyhogy ezzel könnyű azonosulni. És szerintem már magában ez is sokat elmondhat valakiről, ha tisztában van a saját gyengeségeivel, és legalább törekszik arra, hogy azokon változtasson, fejlődjön, folyamatosan. Bár például a makacsság - ahogy a te példád is mutatja - nem mindig rossz dolog. Ahogy az sem, ha ösztönösen a szívedre hallgatsz inkább. Szerintem legalábbis.

Az előtörténeted első jelenetét nagyon-nagyon aranyosnak találtam, és bár őszintén sajnálom, nagyon szomorú, hogy elveszítetted a szüleidet, ugyanakkor mégis egy picit talán szerencsésnek mondhatod magadat, hogy ilyen gondoskodó és szerető nagyszülők neveltek fel.

El kell még mondanom, annak ellenére, hogy mi mindenen mentél keresztül, hogy szülők nélkül kellett felnőnöd, vagy hogy mások gonosz gúnyolódásának céltáblája voltál, nagyszerű fiatal nő lettél, és én komolyan drukkolok, hogy minden álmod és célkitűzésed valóra váljon!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!