jó tulajdonságok: okos, könnyen alkalmazkodó, hűséges, kedves, jóindulatú, tanulékony

rossz tulajdonságok: indulatos, túlérzékeny, könnyen zavarba lehet hozni, túl félénk, nem minden helyzetben őszinte

Fun facts:
• Mindig úgy érzi, hogy róla megfeledkezik a családja
• Úgymond a fű alatt létezik
• Könnyen elveti a sulykot és vág mások fejéhez olyan dolgokat, amiket nem feltétlenül kéne
• Hamar kiismeri az embereket, és mindig megtalálja a gyengepontjaikat
• Nehezen barátkozik másokkal, de ettől függetlenül barátságosnak mondható
• Amolyan next door girl szindrómában szenved, ami miatt mindig jelentéktelennek gondolja magát
• Önbizalomhiányos, és visszafogott
• Kedvenc tantárgya az irodalom
• Mindig úgy érzi, hogy a szülei nem tudnak mit kezdeni a művészi hajlamaival, ami miatt elég kívülállónak tartja magát a családján belül
• 10 éves kora óta naplót vezet, és minden évből van egy kis füzete
• Kedvenc ételeiben mindig vannak zöldségek
• Nagyon édesszájú
• Több sporttal is próbálkozott már, de egyel sem sikerült kifejezetten megbarátkoznia
• Nem szereti, hogy a szülei még mindig úgy kezelik, mintha hat éves lenne
• Kedvenc színe az okkersárga
• Sokkal visszafogottabb, mint Isabel, ami miatt még nem nagyon volt barátja sem
• Hajlamos arra, hogy ne mondja meg az igazat. Viszont minden alkalommal, amikor lebukik, bűntudata van
• Könnyen befolyásolható

- Csajok... Mondtam, hogy segíte...
- Nem! – kiáltottunk rá mind a ketten apára, miközben igyekeztünk nem leejteni Isa legújabb fehér szekrényét, ami egyre inkább remegni kezdett a nagyjából spagetti vastagságú karjaimban.
- Megmondtam, hogy ne lent rakjuk össze! – kiáltotta felém a nővérem, amivel lényegében engem is csak jobban felhúzott.
- És mégis hol akartad összerakni? Mert az én szobám még szárad, a tiéd úgy néz ki, mintha ősrobbanás lett volna ott, a folyosó meg kurva keskeny ahhoz, hogy összelegózzuk a hülye bútoraidat!
Jelenleg az egész lakásunk szörnyen néz ki, amiért kitaláltuk a tesómmal, hogy ideje lenne egy kicsit felnőttesebb szobát kialakítanunk magunknak. Emlékszem, annak idején 12 éves korunkban költöztünk szét, mert már igényeltük volna a magán szférát, és az sem volt éppen könnyű szülés.
- Hogyan beszélsz, Anabel? – hüledezett az apánk, aki csak kapkodta közöttünk a fejét – Tegyétek le lányok, mert oda fogjátok ütni a falnak.
- Kit érdekel a fal? – nézett rá Isa – Csak a szekrénynek ne legyen baja... Amúgy is, hova cipelnéd ezt te egyedül?
Nem mintha az apánk egy nyikhaj lenne, de ettől függetlenül osztottam a lány véleményét. Tény és való, hogy mi a apukánk a legerősebb a világon, meg minden hasonló, de ettől függetlenül nem tudom elképzelni, ahogyan Supermanesen a hóna alá csapja a szekrényünket, és azzal száguld fel az emeletre.
- Ana, tedd le – lépett mögém apa, majd nemes egyszerűséggel lefejtette az elgémberedett kis ujjaimat a fáról – Menj fel, és pakolj össze, majd Isával megoldjuk.
Pár pillanatig nagy szemekkel néztem rá, majd csak bólintottam és követtem az instrukciókat. Én magam sem tudtam, hogy ettől miért érzem magam csalódottnak, hiszen megszabadultam attól, amiért már a reggeliért ordibáltam a nővéremmel... Hogy nem kell a hülye cuccaival bajlódnom. Viszont emellett elég zavaró tud lenni az is, hogy ettől folyton degradálva érzem magam... Mintha kevesebbet érnék a családban csak azért, mert én más vagyok, mint ők. Feltűnően nem tudtak mit kezdeni a szüleim azzal, amihez én értettem és bár támogattak, hallgatták, ahogyan énekelek, meg minden, de ettől függetlenül sem éreztem túlságosan a törődést. Mert engem sosem vittek vacsorázni, ha valami jól sült el, Isával ellentétben, akinek minden győzelmét megünnepeltük. Ettől függetlenül összeszedtem a szobájában leterített újságpapírokat és a hatalmas celofánra emlékeztető akármit – biztos van szakneve – illetve felsöpörtem a törmelékeket is, hogy kényelmesen be tudjuk rendezni a szobáját... Mert a java még most jön majd.
- Hova akarod pakolni azt a szörnyeteget? – pillantottam rá, amikor az ajtóban észrevettem felbukkanni őt, apával. Én mondjuk elsőkörben kipakoltattam volna a kamránkat, mert ott talán el is fértek volna Isabel göncei, de azért a biztonság kedvéért a padlásra is csináltattam volna neki egy gardróbot.
- Mondjuk közvetlenül az ajtó mellé? Praktikus lenne – vonta meg a vállát, én pedig csak bólintottam. Elég sok helyet foglal az a szar, és a fények miatt érdemes lett volna az asztalát és az ágyát ablak közelébe rakni. Innentől kezdve pedig kínkeserves perceket számoltunk, amíg nagyjából a fél napot elcsesztük a bútor tökéletes beigazítására.
- Megjött anyátok – jelentette ki apa, mire rögtön fel is pattant a földről, ahol pillanatnyilag pihent meg az agymenéseink után – Innentől már megoldjátok, ugye dinnyelányok? Csak fel kell hozni a bútorokat és összerakni őket.


- Hozzuk át a ruháidat, mert képtelen leszek aludni tőlük. Bemenni nem tudok a szobámba miattuk – jelentettem ki, amint apánk elhagyta a szobát, és meg is indultam az úticél felé, miközben szinte azonnal meghallottam az ő lépteit is magam mögött.
- Ma különösen paprikás hangulatodban vagy Anabel. Van valami problémád? – könnyednek tűnt a hangja, de egy kicsit hallani véltem az aggodalmat belőle. Ha belegondolok, a mi kapcsolatunk mindig ilyen volt... Akár az áprilisi időjárás. Viharos, és bár sokszor veszekedtünk, ettől függetlenül ha éppen a kapcsolatunkban kiderült az ég, akkor jól megvoltunk. Szeretem a testvéremet, mert neki hála igazából soha nem voltam magányos... De épp ezért egy kicsit elviselhetetlennek is tartom, ezen pedig nem könnyít az sem, hogy azonos neműek és korúak vagyunk, ráadásul eléggé hasonlítunk is egymásra. Csak mindig ő volt a szebb, a jobb, a tökéletes, én pedig csak próbáltam a nyomába érni... Sokszor feleslegesen.
- Teljesen jól vagyok – ráztam meg a fejem, miközben egy nagyobb kupacot felmartam az ágyamról – Nem akarsz adományozni? Ezeknek vagy a felét nem is hordod.
Mert persze, hogy tényleg tökéletes legyen a kép... Az én nővérem még jószívű is. Igazából tényleg hasznomra  válna, ha egy picsa lenne, és akkor engem sem mardosna a bűntudat azért, mert valahol irigy vagyok rá, amiért ő egyszerűen csak... Csak olyan amilyen. Én pedig bárhogy igyekszem, mindig a második maradok mögötte.
- Már gondoltam rá. Nem mellesleg neked sincs sokkal kevesebb cuccod – vigyorodott el egy pillanatra, mire én csak mosolyogva megvontam a vállam – Na de most komolyan, mi a baj?
És itt jött ki elsősorban az, hogy miért utálom őt annyira amellett, hogy iszonyatosan szeretem is. Ténylegesen néha azt érzem, hogy jobban ismer saját magamnál, ez pedig elég kényelmetlen számomra. Mert semmit sem tudok titokban tartani előtte. El is döntöttem magamban, hogy ha egyszer talán megházasodom, és ikreim születnek, akkor semmi pénzért nem fogom kényszeresen 12 évig összezárni őket.
- Hmm, hát csak felvettek egy színház ifjúsági körébe – nyögtem ki végül úgy, mintha az egész ténylegesen semmiség lenne, holott Isabel pontosan tudja, hogy ez nincs így. Mert lényegében neki és a hülye jegyzeteinek hála nem rontottam le az átlagomból, amikor folyamatosan gyakorolni kezdtem.
- Ez egy nagyszerű hír! Akkor mégis mi bajod van? – pillantott rám, én pedig leszórtam a földre a tiszta ruháinak egy részét, és egy halk sóhaj kíséretében kezdtem el átválogatni őket. Néhányon még a címke is rajta volt.
- Ezeket miért nem viselted korábban? Meg egyáltalán mit akarsz eladományozni közülük? – kérdeztem tőle, még egy kísérletet téve arra, hogy elterelhessük a témát rólam. Én magam is éreztem, hogy mennyire irreális az a szorongás miután sikerült bekerülnöm a Queensben található színházba, ami elég híres is volt a színvonalas előadásairól. Ettől függetlenül tartottam attól, hogy innentől kezdve csak nehezebb lesz összeegyeztetni ezt a dolgot a sulival... És bár a szüleim nem tiltanák meg nekem, hogy játszak, tutira nehezen fogadnák el a helyzetet.
- Nem, nem viseltem – adta be végül a derekát nekem, mire én kíváncsian pillantottam fel rá – Viszont úgy gondolom, hogy ez a kék felső jól állna neked.
Én magam csak felvont szemöldökkel vettem szemügyre a ruhadarabot tekintve, hogy teljesen más stílusunk volt a nővéremmel. Én inkább kényelempárti voltam, ami mellett azért szerettem csinosan és lányosan öltözködni, ő pedig feltűnősködött a hülye bokatörő cipőivel és az összeállításaival.
- Na mivan? Hozzámvágod a levetett gönceidet? – kérdeztem tőle vigyorogva, mire ő is elmosolyodott és csak megvonta a vállát. Én is még egyszer végigpillantottam kezemben tartott darabon, aztán némi gondolkodás után összehajtottam és félretettem, hogy majd bevihessem magammal a szobámba. Igazából nem volt okom arra, hogy a nővéremre bármi miatt haragudjak. Mert lényegében ő volt az egyetlen ember a világon, aki többre tartott annál, ami vagyok. Lehet, hogy sokszor veszekedtünk, és olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amiket talán nem kéne, de ettől függetlenül is tudom, hogy bármi történik... Ő itt lesz nekem és ez az, ami igazán számít.