Ha Skyler nem kerül hozzánk, már rég leléptem volna a családi házból, hogy az eddiginél is kevesebb figyelmet megkapva éljem a saját rendszertelen és egyben szégyentelen kis életemet. Ami a jövőt illeti, rohadtul nem terveztem megöregedni, mert nem láttam értelmét annak, hogy valaha is bele kelljen törődnöm, hogy nem leszek már olyan fiatal, olyan jó erőben és legfőképp olyan vonzó, mint amilyen most, a húszas éveimben vagyok. Nincs konkrét tervem arra, hogy pontosan mikor akarok elpatkolni, elvégre az élet úgy szép, ha kiszámíthatatlan. Küzd bennem az élni akarás és az, hogy magam is tisztában vagyok vele, hogy az az életmód amit folytatok, hosszútávon fenntarthatatlan.
Sosem rugóztam túl sokat azon, hogy milyen ember vagyok, hogy kellene-e változtatnom valamin, vagy hogy a létezésem milyen hatással van az emberiség egészére. Nem gondolom, hogy mint ember, fel vagyok jogosítva arra a döntésre, hogy épp élni akarom-e azt, ami megadatott nekem, vagy meg akarok szabadulni tőle. De azt még én is tudom, hogy jobban kellene viselkednem a családommal, amibe a nővéremen és a húgomon túl akár akarom, akár nem, Skyler is beletartozik már. Egyikünk sem választotta, hogy Yangnak szülessen, ami egy olyan apával, mint amivel mi rendelkezünk, határozottan büntetésnek tűnik... Valójában talán mind elkövettünk valamit az előző életünkben, hogy most ezt dobta a gép.
Az már a legelején nyilvánvalóvá vált, hogy Skyler nem tudja kezelni mindazt, amit én már művészi szinten tudtam félvállról venni. Az én mindennapjaimat nem zavarta apám véleménye, a személyzet túlságosan is odafigyelő pillantásai, sem a tény, hogy olyan dolgokat várnak el tőlem teljesen ismeretlenek, amit annak kellene megcsinálnia, akinek két anyja van, ha már kitalálta. Nagyrészt tehát igenis ő volt az, ami miatt egy időre letettem arról, hogy dobbantsak a családi fészekből és álmatlan, illetve sírással töltött éjszakákat okozzak édesanyámnak. Elvégre biztosan fájt volna neki, ha az egy szem fiacskája már nincs napi szinten a szeme előtt. Mondjuk biztos jobban örült volna neki, ha nem attól kellett volna tartania, hogy alkoholmérgezés végez velem a saját szobámban. De akkor nem ahhoz a férfihez kellett volna hozzámennie, akihez megtette. Ha meg nem így tesz, valószínűleg én sem ebben a formában léteznék, ugyanis nem lennék Braylen Yang.
Belefájdul a fejem ezekbe a gondolatokba, főleg mert körülbelül húsz perce kezdtem csak el életre kelni a tegnapi ivást követően, ami talán még nálam is rekordnak számított. Igazából ivás közben soha nem az jár a fejemben, hogy ránézzek az órára elalvás előtt, szimplán csak hagyom megtörténni az eseményeket. Ami most is azzal ért véget, hogy valahogyan hazakeveredtem, nem pedig fél vesével ébredtem valami sikátorban. Ez határozottan pozitív.
Nem sokat tartózkodtam a folyosón, amikor hangokat hallottam abból az irányból, amerre lényegében tartottam is. Skyler ért haza, ami azt jelenti, hogy majdnem az egész napot átaludtam, amit túlzottan nem is bántam. Még mindig részegnek éreztem magamat. Ezért is fogtam fel lassabban, hogy az öcsém mit mondott pontosan. Röhögve vettem tudomásul, hogy ha mást talán nem is, a káromkodást már sikerült megszoknia - és átvennie tőlem. Egyébként túl ártatlannak tűnt hozzá.
- Mhmja. - A frissen költött visszajelzést tulajdonképpen a káromkodására gyártott válasznak szántam. Ásítottam egy nagyot, közben pedig átfésültem néhányszor a sötét tincseimet az ujjaimmal.
- Hello. - Színtelen, kicsit még reszelős hangon köszöntem vissza a srácnak. Ha akarnám sem tudnám nagyon visszafogni a jellememet, ami miatt még a másnaposságom ellenére is képes voltam másodperceken belül megjegyzéseket tenni Skynak. - Itt valójában az a kérdés, hogy te hogy vagy. Bántott valaki, vagy miért vágsz ilyen fejet? - Természetesen ha igennel felelt volna, akkor hajlandó lettem volna utána menni az embernek - vagy utána küldeni valakit -, de ezt nem terveztem megosztani az öcsémmel.
- Amúgy szarul. - Megköszörültem a torkomat, miközben előbb egyik irányba léptem, aztán a másikba, de Sky láthatóan maga sem tudta, hogy merre kerüljön ki. Hunyorogva pislogtam a kabátjára, ami vagy tényleg mozgott, vagy csak tényleg nem józanodtam még ki.
- Vedd le a cipődet mielőtt bemész, megöl a személyzet. - Ezt egyszerű tényként közöltem, és már legalább harmadjára határoztam el, hogy meglátogatom a konyhát, de még újabb és újabb dolgok jutottak eszembe, amit hirtelen meg akartam kérdezni a sráctól. - Tüdőgyulladást fogsz kapni, gyerünk. - A kabátja felé nyúltam, hogy annál fogva húzzam magam mögött, felfelé az emeletre, amikor valami éles állt az ujjaimba, én pedig rögtön elkaptam a kezem. - Hát ez meg mi a halál volt?