Isa & Ah In

Sokan állították azt, hogy én egy vagyok azon emberek közül, aki képes megkedvelni a számára unszimpatikus személyeket. Én ebben egyáltalán nem hittem. Úgy gondoltam, hogy ha valakit egyszer nem kedveltem, az már bizony így is maradt és soha nem jött el számomra az a megváltás, aminek következtében végül a szívembe zártam az illetőt.
Reális kivételnek tűnik Shin, akit annak ellenére vallottam a legjobb barátomnak, hogy az óvodában nála idegesítőbb fiút el sem tudtam volna képzelni. Ennek részben az volt az oka, hogy bár ő is csodabogár volt hozzám hasonlóan, de soha nem sírt a szülei után és nem érezte magát elárulva, ha otthagyták az oviban. Hozzám hasonlóan furcsa volt, de mégis egy volt az oda tartozó gyerekek közül, aki képes volt arra, hogy eljátsszon a társaival, vagy találjon önmagának is elfoglaltságot. Ezzel ellentétben én világ életemben egyedül voltam és nem találtam a hangot azokon az embereken kívül, akik a közvetlen környezetemben voltak.
Talán nem változtam olyan sokat gyerekkorom óta, bármit is mondd a bátyám. Még mindig ugyanaz a félős kisfiú vagyok, aki annak idején a lába mögé bújt, mindössze megtanultam leplezni azt, hogy mennyire sebezhetővé váltam az évek során. Sokan fogták ezt a betegségemre, ami valószínűleg már egészen kicsi korom óta végig kísérte az életem. Valahol jogos volt a feltételezés, ugyanakkor én mégis úgy voltam az egésszel, hogy egy emberi sors nem lehet ennyire egyszerű. Valószínűleg befolyásolt a betegségem, ugyanakkor hallottam történeteket arról, hogy a születésem után nagyon kevesen láthattak, emiatt kevés emberhez szoktam magam körül és nehezen viseltem a tömeget azután is, hogy nagyobb lettem.
Összességében Saffron egy olyan személy volt az életemben, aki valószínűleg vagy hatot kitett, de jelenleg nem hittem abban, hogy ha eléggé gyűlölöm, idővel majd szeretni is megtanulom őt. csak azt láttam magam előtt, hogy mennyire képtelenek voltunk mi ketten bármit kezdeni azzal, hogy együtt kell működnünk, és a félév talán életem leghosszabb időszakának tűnt.
- Komolyan, összességében semmi bajom nem lenne vele, ha nem fogna el rögtön a rettegés, amint meglátom felém közeledni – halkan nevettem el magam, miközben végignéztem az egykori barátnőmön. Most már elég sok minden változott körülöttünk, ennek ellenére olyan volt vele újra beszélgetni, mintha nem telt volna el annyi idő.
- Te most flörtölsz velem? – annak ellenére, hogy nevetve tettem fel a kérdést, valamennyire komolyan gondoltam azt – Csak mert nem tudom, hogy mennyi páros munka van más szakokon. Mit én tanulsz?
Mivel tudtam, hogy ő alapvetően sportoló, egyáltalán nem volt bennem az, hogy esetleg ugyanazon a szakon lennénk, de fel voltam készülve arra is, hogy meglep majd. Összességében az emberek ritkán maradnak azoknál a dolgoknál, amit nagyon kölyökfejjel kitalálnak maguknak. Én mondjuk egy voltam azok közül, akinek viszonylag szűk volt az érdeklődési köre, és mindenáron azon belül maradtam. Hiába rángatott el sportolni Shin a középiskolában, most mégis végső soron azért járok egyetemre, hogy később zenével foglalkozzak majd, még ha soha nem is fogok színpadra állni.
- Melyiket szeretnéd? – nem mondom, hogy könnyen viselném, ha ő örökre megharagudna rám, de azért azért elég egyértelmű volt, hogy jelenleg csak viccel. Legalábbis szerintem, aki megharagudik a másikra, az egyszerűen fogja magát és lelép, nem pedig fenyegetőzik. Mivel ő hasonlót nem tett, én sem pánikoltam be azon, hogy menten fejbe ver, és itt hagy. Egy ebédmeghívással amúgy is tartoztam neki, mert nem szóltam, szóval az én részemről könnyen el lehetne intézni ezt a helyzetet.
- Gondolom teljesen más épületben is tanul, mint én – úgy rántottam meg a vállam, mintha ez nekem semmiség lenne, ami valahol igaz is volt. Valójában nem sokat számított az, hogy Isabel húga pontosan hol tanul, mert soha nem volt hozzá komolyabb közöm. Elég durva lenne, ha most kezdenék el érdeklődni iránta. Nem szeretek családban maradni, alapvetően nem sok fiút ismerek, aki annyira válogatná a szexuális partnereit, mint ahogy azt én tettem az elmúlt időszakban. Bár valószínűleg nem sokat jelentene, ha megpróbálnám felszedni a kisebbik Marquina lányt, de ettől még határozottan nem gondoltam menőnek azokat a srácokat, akik oda meg vissza voltak a teljesítményüktől azért, mert meg tudtak dugni egy testvérpárt.
- Nem rossz igazából. A nyelv néha nehézséget okoz, de próbálom ezt leküzdeni – egy halvány mosollyal az arcomon pillantottam le rá – Azért ez nem olyan, mint a középiskola.
Valószínűleg ez az egyik dolog, amiért Saffie annyira gyűlöl engem. Tisztában vagyok vele, hogy az én jegyzeteimet nem látja át nélkülem, és hiába szeretem nagyon a papírt meg a tollat, egyszerűbb felhasználni a technika nyújtotta lehetőségeket. Valószínűleg az én agyam annak ellenére, hogy azért eléggé vonzódom a művészetekhez, és szeretek példának okáért színeket is használni, összességében feketén és fehéren működik. Tisztában vagyok vele, hogy átláthatatlan az összes, balra zárt word dokumentum, amit átküldök neki, és tele van koreai kifejezésekkel. Ha azt mondanám neki, hogy nem az ő hátráltatását tűztem ki kötelező célnak, akkor sem hinne nekem.
- Szerintem azt se hiszi el nekem, amit kérdezek tőle – röhögtem el magam – Mit tudna tenni velem egy olyan picike lány, mint te?
Amikor rápillantottam, a szám széle felfelé kunkorodott, de csak épphogy. Ennek ellenére a pillantásom derűs és kíváncsi volt egyszerre, mivel realizáltam, hogy az általam ártatlannak titulált kérdés kicsit sem az. Pontosan azért, mert tudtam, hogy mit művelhetne velem.
- Nekem rendben van a második kedvenc helyed, jól hangzik a mexikói – annak ellenére, hogy nem jártunk, a karomat mégis a nyakába tettem, ami elég hosszú volt, így el kellett tartanom azt a mellkasától, hogy ne taperoljam le nyilvánosan. A kezét nem foghattam meg, az már túl intim viszonyra utalna közöttünk, de ennyi belefért a múltunk miatt is. A pasija nincs itt, hogy lásson minket.
- Akkor, ha legközelebb randizunk, elmehetnénk úszni – csak bedobtam az ötletet, mivel én is régen mentem már fürdőbe, vagy uszodába, pedig alapvetően szerettem a sportot hobbiszinten, kikapcsolódásból űzni. Ha valamit soha nem vállaltam volna be, az ennek a versenyszintű változata, ezért nagyon tiszteltem Isát, hogy egészen eddig tudta csinálni – Ki tud téged kapcsolni egyébként, ha úszol?
Amikor velünk szembe jöttek, finoman kulcsoltam az ujjaimat először a csuklójára, majd fűztem be őket az övéi közé, hogy lehetőség szerint ne veszítsem el a befelé áramoló diákok tömegében. Ő túl pici ahhoz, hogy elkeveredjem mellőlem, én pedig nem vagyok elég magas ahhoz, hogy megleljem a tömegben, ha valami történik.
- És nem tudnád magad szintre hozni edzéssel? Szerintem korábbi élsportolóként nem kellene gondot jelentenie, én bízom benned – halvány mosoly volt az arcomon, amikor kimondtam ezeket a szavakat, és tényleg komolyan is gondoltam őket. Nem voltam benne biztos, hogy pont az én támogatásomra van szüksége, de azt éreztem, hogy talán pár kedves szó segíthet azon, hogy valamit kezdeni tudjon ezzel a helyzettel. Olyan személytől meg ezeket még én sem sajnáltam, akitől lényegében csak jót kaptam.
- Köszönöm, tényleg – egészen ellágyult a pillantásom, amikor ránéztem – Nem vagyok színpadra való, szóval nekem a jelenlegi helyzet megfelel. Szerintem soha nem lennék képes kiállni csak úgy. Azért jelentkeztem erre a szakra, hogy többet tanuljak arról, amit jelenleg is csinálok, aztán utána be tudok állni a háttérbe.
Talán ugyanolyan naivan hittem abban, hogy ha befektetek olyan énekesekbe, vagy projektekbe, amiben látom az értéket, abból meg fogok tudni élni. Egy dolog, hogy a nagyapám baromi értékes ingatlanjából most volt tőkém, de nem biztos, hogy ezt képes leszek a jövőben megduplázni. Pont ezért kellene megtanulnom azt, hogy miként szűrhetem ki a nyereséges projekteket.
- De elég hízelgő, hogy megnézted azokat a videókat – egy félmosoly jelent meg az arcomon, miközben vetettem rá egy oldalpillantást – Azzal a rossz hírrel kell szolgálnom, hogy nem vezetek. Zavarna, hogy ha a tömegközlekedést használnánk?

Isa & Ah In

Ha őszinte akartam lenni magammal, akkor be kellett ismernem azt, hogy a tanulmányi eredményeim – mivel a bizonyítványom lényegében tökéletes volt a gimnáziumi éveim alatt – bőven elegendő lett volna arra, hogy megpályázzam bármelyik, borostyánligás egyetemet Amerikában. Anyát és apát az a hír is különösen meglepte, hogy otthon nem mondjuk a Konkuk Egyetemre, vagy az SNU-ra adtam be a jelentkezésem, amik konkrétan az elit számára lettek felállítva. Őszintén számított a tehetség és a tanulmányi eredmények, de olyan szinten drága volt az oktatás a kis hazámban – és itt nem csak a felsőoktatásról van szó – hogy egyszerűen azok, akik mondjuk rendelkeztek némi tehetséggel, de nem volt mit a tejbe aprítaniuk, nagyon durva hátránnyal indultak el. Az én esetem más volt. Jól nézett ki az önéletrajzom most, mivel nem kevés tapasztalattal rendelkeztem az érdeklődési köröm miatt például filmezés vagy stúdióhasználat terén. Ettől függetlenül persze teljes mértékben amatőrnek számítok, és bőven lenne még mit tanulnom. Tisztában vagyok azzal is, hogy bár szorult belém némi zenei tehetség, de sokkal nagyobb volt bennem a művészetek iránti szerelem, emiatt pedig inkább olyanok mellé akartam állni, akik nem indítottak milliókkal a zsebükben. Be akartam fektetni az autentikus tehetségekbe. Voltak ötleteim, meg voltam áldva a kreativitással, de lényegében talán egyedül a képzőművészet terén rendelkezem kiemelkedő tehetséggel, de ezt szeretném megtartani inkább a hobbimnak.
Őszintén, sosem bántam azt, hogy rengeteg mindent könnyen meg tudtam tanulni, és alapjáraton a kíváncsiságom miatt képes voltam valamivel addig foglalkozni, amíg azt skillként el tudtam sajátítani. Sokakkal ellentétben én ezt képtelen voltam teherként megélni, viszont – talán pont azért, mert teljes mértékben megtagadom magamtól a létező összes tudatmódosító szert – két lábbal álltam a földön és realista voltam. Szerettem volna a jövőben élni, nem pedig egy koszos kis Brooklyn-i családban tekerni a füvescigit és azon gondolkozni, hogy hány napig tart ki még az a régóta aszalt kenyér, amit aztán csak ketchuppal tudok majd felturbózni. Én vágytam arra, hogy valakihez a jövőben tartozni tudjak. Nem volt ijesztő a gyerek gondolata, mert szerettem a gyerekeket… Szimplán csak a párkapcsolatoktól féltem, meg alapvetően mindenkitől, aki már egy kicsit is felnőtt ahhoz, hogy maga mögött hagyja az ártatlanságát.
Éppen ezért is passzoltam le annyira azt az erőszakos lányt, aki legyen bármennyire szép arcú, egyszerűen képtelenek voltunk egymással kijönni. Illetve itt volt számomra Isabel, akinek konkrétan csak előnyére vált az idő múlása, emiatt szinte képtelen voltam levenni róla a szemem és küzdeni a melegség ellen, ami szépen lassan szétáradt a mellkasomban. Fontos volt nekem a lány, mert soha senkit sem ismertem, akihez gyengéd érzelmek fűztek volna és nőnemű volt. Előfordult velem az, hogy bizonyos esetekben letepertek a nők, én pedig jó ribanc révén egyszerűen hagytam magam, de ettől többet még nem adtam senkinek. Ezért se nagyon tudtam, hogy miként kellene viselkednem vele. Főleg, hogy a legutóbbi tudomásom szerint párkapcsolatban volt.
- Nem zavartál meg, már épp befejeztük – igyekeztem viszonylag semleges hangot megütni – A tanulótársam. És az őrületbe kerget a maximalizmusával.
Azért annyira én sem voltam pofátlan, hogy Saffron szeme láttára kezdjem el forgatni a szemeimet, de épp elég hangosan jegyeztem meg a dolgot ahhoz, hogy ő is tisztán érthesse a szavaimat. Csak egy jelentőségteljes pillantást vetettem rá, miközben az egyik szemöldökömet felvontam, ezen túl pedig igyekeztem elég pimasz arckifejezést magamra ölteni. Tudnia kellett azt, hogy már az idegbaj szélén állok néha tőle, pedig nálam neutrálisabb személy nem sok létezik. Úgy gondolom, hogy néha képes vagyok szobanövényeket is megszégyeníteni, annyira jól gyakorlom a csendben maradást.
- Egy ideje itt vagyok már – jelentettem ki, de hirtelen bűntudatom támadt, amiért nem szóltam erről neki korábban – Tudom, nagyon rossz vagyok, amiért ebből kihagytalak, de nem igazán voltam biztos benne, hogy a mi köreink még találkozhatnak. Ettél már?
A kérdésemben benne volt az, hogy ha nem így van, akkor most hajlandó vagyok meghívni gyakorlatilag bárhova. Mivel én sosem válogattam túl sokat – a zöldségeken kívül – konkrétan mindegy volt az, hogy hol fogyasztom el az ételt. Szerettem enni, de nem éreztem magam többnek attól, hogy jó ételeket fogyaszthattam, mivel számomra egészen kicsi koromtól kezdve majdhogynem bármi elérhető volt. Emiatt pedig elveszítette a varázsát a különlegesség kártya. Ha homárt akartam volna ma este vacsorázni, akkor nem jelentett volna anyagi problémát azt, hogy négy kiló kaviárral együtt fogyasszam el.
- Tényleg? Még nem találkoztam vele – határozottan jelentettem ki a dolgot, bár azt nem tettem hozzá, hogy az én szociális hálóm nagyjából annyira lehet erős és kiterjedt, mint egy olyan emberé, aki éppen csak kajáért hajlandó kidugni az orrát az otthonából. Ha nem kellene suliba járnom, akkor minden bizonnyal én sem lennék más.
- Nem, semmi programot nem terveztem be – lassan elmosolyodtam – Elvileg a csoportmunkával kellene foglalkoznom, de úgysem fogok szóval benne vagyok. Én is pont ezt akartam mondani neked. Menjünk a kedvenc helyedre.
Jelenleg nagyon csöpögős lett volna benyögni azt, hogy valami olyat keressünk, ahol egy időben még randizgattunk, ezzel én is teljesen tisztában voltam. Nyilvánvalóan tudom, hogy hol van egy párkapcsolat vége, mi pedig a sajátunkat határozottan lezártuk annak idején.
- Veled mizu? – a kezemmel intettem a kikövezett út felé, aztán egyszerűen mellé szegődtem – Tanulsz, vagy az úszással foglalkozol még?

Isa & Ah In

- … Akkor majd megcsinálod? – nem is feltétlenül tudtam volna válaszolni még akkor sem, ha a terveim között lett volna, ugyanis a lány azonnal folytatta, amit elkezdett – Nem is! Csináld meg holnapra!
Én a magam részéről igyekeztem legalább kétszer figyelmen kívül hagyni, de nem igazán engedte nekem ezt. Már rég elhagytam a termet, de ő még mindig követett és próbált megesketni a kutatómunkával kapcsolatban, ugyanis volt akkora szerencsém, hogy egy félévvel később is megkaptam magam mellé ezt a csodálatos, drága egyetlen Saffront. Annyi különbség van azért a mostani helyzetünkkel kapcsolatban, hogy lényegében a szokásosnál is sokkal többet vitatkozunk, mivel a filmforgatásba most már én is beleszólok. Sok mindenben nem értünk egyet, de a lány határozottan erős tulajdonsággal rendelkezik, ami a maximalizmust illeti, ezért most én választottam őt a csapattársamnak. Mert olyan valakire volt szükségem, aki szenvedélyesen hajtja a jó jegyeket, ezáltal legalább hajlandó minimum asszisztensként jelen lenni, és nem kell egyedül megcsinálnom mindent. Viszont olyan szempontból határozottan mellényúltam, ami a választást illette, hogy lényegében rabszolgát csinált belőlem és szerintem az elmúlt félévben többet készültem erre az egy tárgyra, mint lényegében az összesre együttvéve… Pedig még a kurzus felénél sem vagyunk.
- Ronnie, mondtam már, hogy megcsinálom! – nem türelmetlenül, sokkal inkább fáradtan csengett a hangom, mivel a lány folyamatosan arra késztetett az órákon, hogy rá akarjak gyújtani a társaságában.
- Mondtam már, hogy ne hívj így!
- Így akarlak! – ezzel pedig le is volt zárva a folyamatosan megejtett vita közöttünk. Lényegében sosem volt opció nálam a Saffie, mert folyamatosan csengett a fülemben, ahogyan a kis palotapincsije vakkantja oda neki ezt a becenevet. Éppen ezért akartam jobbat kitalálni, mert egyáltalán nem voltam egy lapon említhető Timothyval. Nem mintha az egésznek lett volna jelentősége, mert én egyáltalán nem akartam lenyúlni tőle a szíve hölgyét, viszont már lassan én kezdtem el sajnálni a srácot, annyiszor kapott kosarat. Az egészben pedig lényegében az volt a legszomorúbb, hogy mindez a fiúnak nem tűnt fel.
Én a magam részéről kész lettem volna elköszönni Saffrontól és várni még egy kicsit, hogy lehetőség szerint más metróval induljunk meg az úticélunk felé, de a gondolataimból határozottan kizökkentett egy ismerős női hang, aminek igyekeztem megkeresni a gazdáját. Nem volt nehéz, mert éppenséggel a lány pont előttem állt meg és lényegében szinte semmit sem változott tizennégy éves korunk óta. Lényegében hozzá fűződött az egyetlen pozitív emlék, amit sikerült hazavinnem akkor, amikor először jöttem New Yorkba. Elég valószínűtlennek tűnt az, hogy újra találkozunk majd itt, viszont most, hogy megtörtént, én a magam részéről képtelen voltam visszafojtani az arcomra kívánkozó mosolyt.
- Szia – csak egyetlen szót intéztem felé, aztán a másik lányra pillantottam, hogy tényleg el tudjak tőle búcsúzni – Ígérem, holnapra mindent megcsinálok. Legyen szép napod!
Ezzel már le is zártam a dolgot és óvatosan Isa keze felé nyúltam, hogy arrébb tudjam vezetni a kifelé áramló diákok elől. Lényegében ő volt az első lány, akihez közöm volt még tizennégy éves koromban. Ez pedig egészen vicces, mert egy táborozás során derült ki a koreai osztályomban, hogy ezáltal az összes fiú közül én is veszítettem el a leghamarabb a szüzességemet. Egyáltalán nem haragudtam a lányra, amiért megszakadt közöttünk a kapcsolat, mert nekem haza kellett mennem… Ő pedig egyszerűen nem költözhetett hozzánk. Épp ezért is tudtam szorosan magamhoz ölelni és a nyakába temetni az arcomat, amikor már nem álltunk az útban. Ez az a pillanat volt számomra, amikor képtelenségnek bizonyult visszafognom magam, szóval egy gyors puszit is nyomtam a lány halántékára, és alig halhatóan suttogtam oda neki a következő szavakat: - Hiányoztál.