- Mennyi? A szokásos? - Kérdő pillantásom lustán vándorol a srác arcára, aki kezeit mélyen a pulóvere zsebeibe süllyesztve néz körül a folyosón. Igyekeztem olyan helyet választani a találkozóra, ahol kevesen kaphatnak minket rajta az üzleten, és hogy egyszerre tűnhessen úgy is, mintha csak két fiatal egyetemista srác beszélgetne.
- A mennyiségtől függ. Mindig a mennyiségtől függ. - Rántja meg a vállát, mintha zavarná, hogy az árfolyamról kérdezem, holott ha csak egy kicsit is ismer, akkor tudná, hogy én csak az ő boldogulását akarom segíteni. Ha emelne az árain, mert úgy hozná a sors, bizony nem roppannék bele a plusz költségekbe. Főleg, hogy a hozzá hasonló srácoknak jól jön a plusz kereset. Valamit valamiért. Ő is segít nekem és én is segítek neki.
- Áh, azt mindig a helyzet alakítja! - Nem tudom mit vár tőlem, de az tuti, hogy nem fogom tudni neki előre megmondani, hogy hányszor fogom igénybe venni a szolgáltatásait.
- Hát.. a számom megvan. - Kinéz az ablakon, a zöldben pompázó campusra, ahol lézeng még néhány diák, akik feltehetően óráról késnek, vagy a könyvtárba készülnek, hogy bővítsék a tudásukat, még a közelgő vizsgák előtt.
- Nyilván. - Apatikus sóhaj tör ki belőlem, mert hiába csinálunk úgy, mint szűz lányok az első bulijukon, ismerjük már egymást, mert az előző félévben is nála vásároltam. Ha nem felelt volna meg az elvárásaimnak, már a második alkalommal sem hívtam volna fel. Na meg nem ajánlgatnám neki a jó szívemmel a bónuszt. - Nézd... - ráérősen nyúlok a kabátom belsőzsebébe, hogy előhúzzam a tárcámat. Normál esetben nem vagyok a készpénz híve, de ez a tranzakció olyasmi, amit nem szeretnék viszont látni a számlatörténetemben, mert nem vetne rám túl jó fényt, ha kiderülne a turpisság. Egy két plusz bankjeggyel pedig bárki száját be lehet fogni. - Az előleget már odaadtam múltkor. Bízom benne, hogy ezúttal sem csalódunk egymásban. - A tárcámba nyúlok és kihalászok belőle néhány bankjegyet, végül az eredeti árnál egy százassal többet nyújtok oda neki szó nélkül. A srác ujjai a bankjegyekre záródnak, én pedig nem várom meg, hogy átszámolja az összeget. Egyszerűen felállok, és a korábban általa a padra lerakott drága, fekete rajztartót felkapva ott hagyom a kihalt folyosón.
Más talán nem lenne olyan bátor, hogy az egyetem falain belül bonyolítson le egy ilyen üzletet, amikor nem csak a diplomája, de önmagában a hallgatói jogviszonya is múlik azon, hogy saját maga teljesíti-e a feltételeket... Én azonban nem izgulok túlságosan ezen. Ha lebuknék, még arra is van esély, hogy apám el tudná intézni a bennmaradásom, maximum a könyvtár bővülne egy újabb szárnnyal, vagy egy előadótermet kellene finanszíroznia. Yang-terem. Nem is hangzik olyan rosszul.


A mappát a tartalmával együtt a hátsó ülésen hagyom, a határidőig nem is akarok a tervrajzokra gondolni, amelyek elkészítése a jövőm lenne, ha szánnék rá annyi időt, mint amennyit a megfelelő emberek keresésével, akik megrajzolják helyettem. Úgy érzem nem arról van szó, hogy ne értenék a dologhoz, mert amíg még érdekelt az építészmérnöki szak, addig becsülettel megcsináltam a rajzokat. Aztán közbeszóltak a bulik és a lelkiismeretem, ami nem hagyta, hogy jó fiú módjára teljesítsek az egyetemen, mint ahogyan nem tettem soha korábban, már egészen az óvodától kezdve. Azóta meg egyszerűen elment a kedvem az egésztől. Rájöttem, hogy nem akarok órákig hülye rajzok fölött görnyedni és amíg van aki megcsinálja helyettem, nem is kell.
Ezt viszont apámnak nem kell tudnia, mert az én üzletem az egyetem. Nem mintha lenne ideje ilyesmivel foglalkozni. Velem azonban most muszáj lesz neki, mert hosszú léptekkel vágok át a parkolóházon a kék BMW-től a liftig.
Magam sem tudom pontosan miért jöttem ide, ez az érzés pedig csak erősödik bennem minden méterrel, amivel közelebb érek az idősebb Mr. Yang irodájához. Úgy érzem csak hab a tortán, amikor úgy sétálok el a titkárnője asztala előtt, hogy most nem próbál meg megállítani a negyvenöt kilós Barbie baba. Kopogás nélkül nyitok be, s bár valahol furcsa mód elégtételt érzek, amiért gyakorlatilag rögtön meghallom a titkárnő sikkantását, vonásaim mégis megkeményednek, amikor apámat látom, ahogyan keze lehull a titkárnő blúzának gombjai mellől.
- Braylen! - Hangjában meglepettség, de semmi bűntudat. Ha nem az apám lenne, eltörném az állkapcsát.
- Uram! Mr. Yang... Braylen... - A titkárnő azt sem tudja mit hebegjen, olyan ütemben igyekszik hosszú műkörmei hátráltatása mellett visszagombolkozni a jóízlés határáig.
- Az ajtónak van egy olyan funkciója, amivel legközelebb be is tudjátok zárni... - szólalok meg kimérten és bár undorodom a helyzettől, néhány lépéssel a helyiséget domináló íróasztal előtt álló fotelek egyikéhez sétálok és hanyag módon ledobom magam az egyikbe. - Neked pedig soha nem mondtam, hogy Braylenezhetsz - fordulok a titkárnő felé, aki az ajkait összepréselve, csendben bólint egyet, mielőtt vetne még egy-egy pillantást apámra, majd rám, végül pedig elindulna kifelé egy elmotyogott 'igen, Mr. Yang' kíséretében.
- Nem kellene így betörnöd. - Igazgatja az öltönyét, majd a haján is végigsimít, amiből egy szál sem állt félre. - Illemre tanítottunk anyáddal...
- Szerintem nem vagy abban a helyzetben, hogy illemről papolj. - Látom a felháborodást az arcán a stílusom nyomán, mégis csak egy sóhajtás a válasza, mert mindketten tudjuk, hogy igazam van.
-Miért jöttél?
Figyelem, ahogyan az asztala mögé sétál, megigazít néhány nyomtatványt, mintha csak keresne valamit - a felé tanúsított tiszteletemen kívül. - Nem látogathatja meg egy fiú csak úgy az édesapját? - A pimasz stílusom csak úgy fűti bennem az elégedettséget. Különösen kihangsúlyozom az életemben betöltött szerepét illető szót, csak hogy még inkább érezze, mennyire azt kívánom jelenleg; bárcsak ne ő lenne az apám. - Gondoltam emlékeztetlek rá, hogy ma van az évfordulótok anyával.
- Elég sok munkám van még, fiam.
- Kevesebb szünetet kellene tartanod. A túlságosan megerőltető testmozgás amúgy sem tesz jót a szívednek.
- Vigyázz, hogy beszélsz velem!
- Te akarod elmondani anyának amit láttam, vagy...? - Könnyelműen dőlök hátra a fotelban, kérdő pillantásom apám arcát vizslatja.
- Nem mondhatod el neki... Nem! Hadd fejezzem be. Amit láttál, csak egy botlás volt. Nem történt semmi.
- Miért ne mondanám el?
- Össze akarod törni anyád szívét? Braylen...
Egy háborút megjárt katona gondterheltségével egyenlő sóhaj szakad ki belőlem. Megfogott. Apám nagyon jól tudja mennyire szeretem anyát, és hogy soha nem lennék képes összetörni az álmát, amit a tökéletes családjában lát. Holott mindannyian feketék vagyunk, sárosak a bűneinktől.
- Hétvégén velem tarthatnál. Autóbemutató lesz. Biztos vagyok benne, hogy tetszene. - Nem hangzanak el a konkrét szavak, mégis tudom, hogy lekenyerezésről van szó. Mintha csak újra gyerek lennék, kapok valamit azért, mert hallgattam rá. Most azonban cukorka helyett már sokkal nagyobb tételekben játszunk. Nem vagyok jobb a srácnál, akit azért fizetek, hogy megrajzolja helyettem az összes egyetemi munkámat. Most a pénz az én számat fogta be.