Pénteken a kávézóban a szokottnál is nagyobb volt a forgalom, így egy pillanat megállásunk sem volt egész álló nap, és még jócskán túlórába is csúsztunk, mert nem egy vendég volt, aki még este hét - záróra - után is maradt. Ennek fényében a zárást csak fél nyolc után tudtunk elkezdeni, de a vendégek mentségére legyen szólva szép kis borravalókat adtak, így lényegében megérte. Korábban viszont megbeszéltem a puerto ricói barátommal, Riccel, és az ő párjával, hogy találkozunk és megnézzük egy táncoktató helyet, ahol reményeink szerint ő, mint oktatót, minket lányokat meg, mint tanulókat felvesznek, bár különböző szintű csoportokba. Ennek megfelelően több különböző szintű órát is megnéztünk, így eléggé eltelt az idő mire hazakeveredtünk, de szerencsére engem a ház előtt ki tudtak tenni, így nem kellett még a hazaúttal is bajlódnom, szerencsére nem lakunk túl messze egymástól, meg az táncterem sincs olyan messze, de azért este tizenegy óra után már nem igazán szerencsés egyedül mászkálni. A Ryannel, az őrangyalommal, való találkozás óta meg még jobban odafigyelek, hogy mikor hova megyek és főleg az egyedül való mászkálást próbálom elkerülni. Az a találkozó azért eléggé észhez térített, és nem is nagyon értem saját magam, hogy hogy tudtam megfelejtkezni arról, hogy már eltelt tíz év.
Rae, amennyire tudom ma este hatkor már otthon volt, így hagytam neki egy üzenetet az asztalon még reggel, hogy munka után nem megyek egyenesen haza, hanem két barátommal nézünk meg egy táncoktatást, így este tizenegy előtt nem valószínű, hogy hazaérek, de éjfélre azért szeretnék. Nem kell megvárnia, pihenjen nyugodtan, hazavisznek kocsival.
A lakásba körülbelül éjjel fél tizenkettőkor érkeztem meg, és próbáltam a lehető legkisebb zajjal bejutni, hogy ne verjem fel a lakótársamat, ha már alszik. Az ajtó visszazárását követően viszont nem nagyon tudom, hogy mi történt, mert olyan fáradt voltam, hogy arra sem emlékeztem, hogy hogyan keveredtem ágyba, de reggel ott ébredtem, így igazából az sem kizárt, hogy Rae még fent volt, és beszélt is hozzám, de azt sem tartom kizártnak, hogy csak álmodtam. Mivel én csak kéthetente hétvégén vagyok itthon, annak ellenére, hogy én lakom itt régebben, néha az az érzésem, hogy ő jobban ismeri a lakást, mint én, ennek fényében azért remélem, hogy éjjel azért tényleg sikerült csendben hazaérkeznem és nem csaptam a szükségesnél nagyobb zajt.
Reggelre nem állítottam be ébresztőt, mert nem szándékoztam korán kelni, és nem is volt rá indokom. Most ki akartam magam pihenni, mert két hét után azért már rám fért, és szerintem ezzel Rae is így van, most nem is igazán tudom, hogy hány órás műszakot húzott le egybe. Ennek ellenére azért már olyan nyolc óra környékén fent vagyok, de nem mászok ki még az ágyból, hanem magamhoz veszem a könyvem, amit olvasok, és egy újabb fejezet végéig ki se dugom az orrom a szobámból. Amikor ráveszem magam, bekészítem a reggeli kávét, és közben megcsinálok néhányat a reggeli rituáléimból, de a zuhanyt még nem látogattam meg, nem akartam felveri a lakótársam, így egyelőre egy bővebb rövidnadrág és egy vállpántos felső van rajtam, amiben mostanában alszom, hogy már jó idő lett.
A hétvége most a miénk, ha jól tudom, mert mind a ketten egész hétvégén itthon vagyunk – legalább is a legutolsó információim szerint Rea azt mondta a hétvégén nem dolgozik, bár ez azért változhatott az elmúlt néhány napban. A terveink szerint most csapunk egy csajos hétvégét ennek örömére.
Reggeli után, egy pléd - na, nem mintha szükség lenne rá, de most jól esik körbevenni magam vele - és a könyvem társaságában a nappali kanapéjára telepedek feltéve a lábamat is rá, így várom Rae-t, hogy felkeljen, vagy hogy ő is rávegye magát, hogy kijöjjön a szobájából.
Egyszer csak meghallom az ajtó nyitódását, így bezárom a könyvem, majd, amikor biztos vagyok benne, hogy nem rémisztem halálra, ha megszólítom, kedvesen ráköszönök. - Jó reggelt, Lakótárs! - Közben felkelek, a takarót gyors mozdulatokkal összehajtom, és a szobámba viszem, ahol az ágyra teszem. - Úgy néz ki, hogy végre sikerült egyszerre szabadnaposnak lennünk - közlöm az örömteli híreket, majd csatlakozok hozzá. - Először reggelizel vagy zuhanyozol? Ha a zuhanyt választod és tudod, mit szeretnél enni, szívesen elkészítem csak nem tudtam mikor ébredsz fel és nem akartam, hogy kihűljön. Ha viszont először reggelire pályázol, akkor elfoglalnám a fürdőt egy időre - érdeklődök mosolyogva. - Vagy még túl korán van mindenhez? - kérdezem kedvesen. Nekem már könnyű, mert egy ideje már fent vagyok, és a reggeli kávémon is túl vagyok.

Álmosan dörgölöm meg az arcom a két tenyeremmel, aztán kicsit feljebb tornázom magam az ágyban a párnáimra, de nincs az a pénz, amiért én máris kikecmeregnék innen. Szombat reggel van, végre egy szabad hétvége, kutya kötelességem sokáig lustálkodni, és feltöltődni a semmittevés erejével. Ezen a két napon Flor is végre itthon van, és már mindketten nagyon vártuk, hogy eltölthessünk együtt egy kis időt csupa csajos semmiségekkel, de tekintve, hogy milyen későn ért éjjel haza, szerintem őt sem dobja ki az ágya, amint a szemei kipattannak. Szóval csak heverészem a pizsimben, ami nem áll másból, mint egy rövid sortból, és valami mesefigurás pólóból, és szórakozottan nyomogatom a telefonomat, mesteri ügyességgel ugrálva oda-vissza twitter, instagram és messenger között. Az utóbbit csak is Dorian miatt nyitogatom meg újra és újra, akivel folyamatosan cseverészünk a szokásos hangnemben, szokásos sületlenségekről, szokásos komolysággal. Azt írja, úgy érzi, mintha egy kis ember épp az arcán rollerezne. Furcsa lenne, hogy pontosan átérzem, mire gondol? Elvigyorodva pötyögöm a választ, és szusszanva veszem tudomásul, hogy máris három fokkal jobb kedvem lett csupán attól, hogy az ő szavait olvasva ébredezhetek.
Hamarosan azonban már hallom, ahogy Flor elhagyja a szobáját, és a nappaliban tesz vesz. Úgy döntök hát, hogy ideje lesz nekem is előbújnom a kuckómból. A hátamra terítem a takarómat, és a mobilomat szorongatva ujjaim között, merészkedek elő a szobámból.
- 'reggelt, lakótárs! - viszonozom a köszönését elvigyorodva, és ebben a széles mosolyban benne van az a „végre egy kis szabadság” érzés, ami most szerintem mindkettőnket átjár. - Miattam ne pakolj el! - legyintek, de ő már viszi is a helyére a holmiját. Sóhajtva vonok vállat, és túrok bele szabad kezemmel az egyébként is enyhén kócos hajamba, de amint visszatér, még mindig ugyanaz a bugyuta mosoly ül az arcomon.
- Igen, szerintem ezt már nagyon kiérdemeltük – bólogatok helyeselve, mielőtt belekezdenek a reggeli terveink egyeztetésébe. Ez mondjuk nagy különbség közöttünk Florral, ő precíz és szeret szervezkedni, dolgokat lefixálni, én viszont magam vagyok a két lábon járó káosz. Ha valamit előre el is tervezek, sem biztos, hogy tudom magam tartani hozzá. De az nem zavar, hogy ő ilyen, legalább kettőnk közül az egyikünk összeszedett.
- Öhm... - tűnődöm el kicsit a lehetőségeken. - Ha szeretnéd, nyugodtan elfoglalhatod a fürdőt. Én még nem érzek rá sok késztetést, hogy emberibb formába öntsem magam. Viszont addig szívesen hozzálátok a reggeli alapanyagainak előkészítéséhez. Szerintem főzhetünk együtt is... bár attól függ, mit szeretnél enni. Arra gondoltam, süthetnénk palacsintát, de akár rántottát is, baconnel, vagy egyiket is és másikat is... Ami engem illet, jó az étvágyam, és mindenből képes lennék most enni. - A reggeliről amúgy is azt állítják, hogy a nap legfontosabb étkezése, önvédelem-oktatóként meg annyit mozgok, hogy kell is az energia.
- Nem gond, ha keresek valami zenét? - kérdezem, és már fordulok is egyet, hogy előbányásszam a szobámban egy ruhahalom alól a laptopomat, majd hátra hagyva a takarómat, visszatérjek a géppel, és letegyem a konyhapulton egy félreeső helyre a telefonommal együtt.
- Ehhez mit szólsz? - Kérdezem egy újabb nagy mosolyt villantva, amikor a Walking On Sunshine első, vidám akkordjai felcsendülnek. Aztán ahogy megígértem, igyekszem mindent előkészíteni, amire a sütögetésnél szükségünk lehet. Liszt, tojások, cukor, serpenyő, tányérok és így tovább. És mindez a szorgoskodás tökéletesen megy nekem a csípőmet rázva is. Tagadhatatlanul jobb lábbal keltem ma fel.

Rae egész hamar csatlakozik hozzám, és bízom benne, hogy nem én vertem fel a nyüzsgésemmel. Bár, ahogy elnézem, egész jó kedve van, nem az a „miért kellett nekem a szabad napomon is ilyen korán kelni” kifejezéssel társul hozzám. Tudom, hogy nem feltétlen zavarná, ha otthagynám a kanapén a takarómat, de a könyvet úgy is bevinném, hogy ne kelljen a kisasztalon kerülgetni (személy szerint egész profi vagyok abban, hogy azt öntöm le valamivel, amit nagyon nem kéne).
Rae sok mindenben az ellentétem, de ez egyáltalán nem baj, és néha még irigylem is, hogy ennyire spontán tud lenni. Azzal, hogy az iskola mellett mindig dolgoztam, muszáj volt mindent megterveznem, ha mellette mást is el akartam intézni, mert egyébként teljesen kicsúszott volna az irányítás a kezeim közül, aminek vagy a munkám vagy a suli látta volna a kárát. Ezen kívül Tío elég rendszerető a katonaság miatt, amit eltanultam tőle, (de ennek a mérnökin is jó hasznát vettem).
Normális reggeli… Te jó ég, nem is igazán tudom mikor ettem utoljára rendesen, bár, ha most bele gondolok, mikor ettem utoljára? A vacsi az kimaradt arra emlékszem, de az ebéd se nagyon rémlik… Ja, de ettem… néhány szem kekszet, amit Rosie is nagyon szeret, bár szerencsére Ő nem fő étkezés helyett eszi. - Hmmm, palacsinta… abban benne vagyok én is, - ragyog fel a szemem - de azt hiszem nekem most a baconös rántotta most nem tenne jót. Tegnap nem igazán ettem - nem mintha amúgy mostanában ez újdonság lenne - és azt hiszem, az most egy kicsit nehéz lenne a gyomromnak, de szívesen segítek annak az elkészítésében is - ajánlom mosolyogva, na, nem mintha eddig más kifejezés is lett volna az arcomon. - Csak előtte gyorsan lezuhanyozok, tíz perc. A kávéfőzőt viszont bekapcsolom, mert az már oda van készítve, csak nem akartam zajolni - nyomom be a gépet. - Kérsz Te is? Két főre készítettem elő - tájékoztatom mellesleg, hogy a lehetőség adott.
- Már épp meg akartam jegyezni, hogy túl nagy a csend - nézek rá vigyorogva. Nagyon szeretek zenét hallgatni, és általában szól is valami legalább háttér zeneként. Amíg ő elővarázsolja a zenét, addig én - amennyiben ő is kér(t) kávét - előkészítek mindent. A választott zene épp aktuális - Tökéletes - mondom elégedetten. A kávé közben lefőtt, így az egyik csészébe teszek két szem édesítőt, majd - mennyiben iszik - lakótársam felé fordulva az egyik kezembe azt, a másikban a kis cukortartót lóbálom - Te mivel kéred a kávét?
A tej hozzáadásával nem enyhült a forrósága, így vissza is teszem az asztalra a sajátomat - Amíg meghűl, addig gyorsan elugrok zuhanyozni - tájékoztatom Rae-t, és gyorsan berohanok a szobába a kikészített ruháimért, majd úgy be a fürdőbe, hogy néhány perc múlva tisztán - végre - kijöjjek, és a háló holmimat bevigyem a szobámba. Mintha újjá születtem volna.
- Nos, hogy állsz, mit segítsek? - kérdezem és mérem fel közben a terepet, hogy lássam melyik folyamatnál tart, de ahogy elnézem, még időben vagyok, nem haladt annyira előre. Beállok mellé a tűzhelyhez és átveszem azt a folyamatot, amit mond. Úgy vagyok vele, ha ő kezdte el, akkor irányítsa ő a történteket, legalább addig, amíg fel nem veszem a történések ritmusát, a soron következő zenjét azt egyből felvettem, - azzal sosincs baj, - így már arra mozgok én is, ahogyan ő is teszi.
- Éjjel nagy zajt csaptam, amikor megjöttem? - kérdezem kíváncsian. - Mert az igazat megvallva az ajtó bezárása után nem emlékszem semmire - nézek rá bizonytalanul. - Találkoztunk egyáltalán? - nézek rá kíváncsian, ahogy eszembe jut néhány homályos kép - vagy csak álmodtam? - eléggé rosszul alszok mostanában, a Ryannel való találkozás óta még nem igazán rázódtam vissza a hétköznapjaimba.
- Hogy telt a hét? - érdeklődök kedvesen. - Valami érdekes, említésre méltó… - nézek rá huncuton, egy laktanyán, ahol annyian vannak néha akár huszonnégy órákra is összezárva, biztos, hogy sztorizgatnak, és zajlik körülöttük az élet. A kávézóban is, de ott nem nagyon tudunk a kollégákkal beszélgetni, mert nincs rá túl sok idő, a vendégek meg eléggé elitek, így annyira látványos vagy „érdekes” dolgok nem történnek, jó persze, ha figyelünk, akkor ki tudjuk szúrni azokat, akik… hogy is mondjam… egyszerre vannak munkamegbeszélésen és randin, a találkozó neve pedig attól függ, hogy éppen ki kérdezi, de ők nem hírességek, így annyira nem is biztos, hogy számít.

Látva amint Flor szemei felcsillannak a palacsinta szó hallatán, tudom, hogy már eldőlt, mit reggelizünk. Ezzel el is vetem az összes többi ötletemet. Egyedül nem szeretnék rántottát meg bacont tömni magamba, ha ő nem kér, tehát felesleges lenne vele ügyködni, ha egyszer jól lakhatok az előbbivel is.
- Rendben, akkor hagyjuk a többit, tele esszük magunkat palacsintával – vigyorodom el. Majd az egyik konyhaszekrényhez libegek, és előveszek belőle egy közepes üvegecskét.
- Nézd csak, juharszirupunk is van hozzá, épp a napokban vettem – lengetem meg az orra előtt, hogy megmutassam, majd leteszem a konyhapultra. Tökéletes lesz.
- Oké, nyomás zuhanyozni! Jaj, de várj csak...! - jut eszembe hirtelen valami, és megkerülve őt elé vágok, mielőtt még a belépne a fürdőbe. Éjjel a tükör előtt, a mosdónál hagytam egy hajgumimat, de arra most szükségem lenne. Nem akarok kócosan, loboncosan főzőcskézni. Épp a friss kontyomat igazgatom a fejem tetején, amikor Flor a kávéról kezd magyarázni.
- Tényleg előkészítettél egyet nekem is? Angyal vagy – mondom lelkesen, mert valóban nagyon kedvesnek találom, hogy gondolt rám is. - Kevés tejjel és cukorral – válaszolom is meg a kérdését. Hizlalóan hangzik, de így szeretem, cserébe viszont majd extra felüléseket csinálok edzésen, szóval nem lesz gond.
Aztán már Flor el is suhan zuhanyozni, úgyhogy egyelőre egyedül maradok a táncikálásommal egybekötött készülődéssel. Kipakolászok mindent a pultra, amire szükségünk lehet, amitől kicsit zsúfolttá és kaotikussá válik a mini konyharész, de én feltalálom benne magam. Már a tészta kikeverésénél tartok, amikor a lakótárs visszatér. Fülig elmosolyodom, látva, amilyen könnyedén felveszi az aktuális zene ritmusát ő is, és így már ketten riszálunk a latinos hangulatú dallamokra.
- Mhmm... Mit gondolsz, elég sűrű lesz így? - tolom elé a keverő tálat. - Azt hiszem, már csak a serpenyőt kell feltenni a tűzre, és máris kezdhetünk sütögetni. Egyébként te mivel szereted a palacsintát? - kérdezem, hisz annyi variáció van, és bár a hűtőnkben talán nem található meg minden, ami csak szem-szájnak ingere, de azért összevariálhatunk néhány változatot. - Én mondjuk szeretem a friss gyümölcsdarabkákat is rajta. Mit gondolsz, van itthon valami erre a célra? - tűnődöm el, miközben amúgy már a serpenyőt készítem elő. A kérdései miatt azonban kicsit megállok a műveletben, hogy felidézzem magamban az előző estét.
- Nem, igazából csendes voltál, mint egy macska. Csak a külső zár kattanását hallottam, ezért kidugtam a fejemet a szobám ajtaján, hogy biztos lehessek benne, hogy te vagy az, és rendben hazaértél. Csak köszöntünk, azt mentél is aludni. Tényleg nagyon fáradt lehettél – teszem hozzá elnéző mosollyal, miután összegeztem neki az éjszakai eseményeket. A következő kérdését viszont olyan huncut, cinkos tekintettel teszi fel, hogy kedvem támad tőle beszélni neki Dorianről... annak ellenére is, hogy most még tulajdonképpen nem sok mondanivalóm van. És hogy tulajdonképpen ő elvileg még azt sem tudja, milyen komplikált helyzetben vagyok – a papíron még mindig férjemnek nevezett – Adam miatt.
- Háááát... nemrég megismertem valakit.... - kezdek bele, és ha akarnám, sem tudnám letörölni a vigyort az arcomról. - Csak a helyzet egy kicsit bonyolult... Meséltem már neked Adamről? - kérdezem végül elgondolkodva. Az exem említése viszont kivételesen már cseppet sem rontja el a hangulatomat. Magam sem tudom, miért is van ez. Talán Dorian miatt, vagy az újrakezdés miatt, amit már kezdek élvezni, itt az új lakásban, az új lakótárssal. De mi bajom is lehetne? Zene szól, és a nap vidáman süt be az ablakokon. Oh, igen, erről jut eszembe.
- Az ablakok, ajtók cseréje, meg mindaz, amit a múltkor említettél... Ez mikorra is várható? - vezetem fel óvatosan a kérdést, mert furdal a kíváncsiság, hogy mi ez az egész, de nem szeretnék rögtön a közepébe vágni. Erősebb zárak az ajtóra? Oké. Riasztóberendezés? Oké. Térfigyelő kamerák a lakás környékére? Hát ez már egy kicsit túlzásnak hangzik, de még ezt is elfogadom, vannak akik nagyon komolyan veszik a biztonságot. Na, de golyóálló ajtók és ablakok?! Te jó ég, ez már komolyan hangzik. Már a beköltözésemkor kérte Flor, hogy rendszeresen zárjuk a bejáratot, függetlenül attól, hogy itthon vagyunk-e, és ezt akkor még cseppet sem tartottam különösnek, de most már kezdek aggódni, hogy Flor paranoiássá kezd válni, vagy belekeveredett valamibe, ami miatt bajba kerülhet. Ezt a témát viszont nem hozhattam fel nekik eddig, hisz gyakran csak futólag váltunk pár szót a hétköznapokban, most azonban van rá időnk, hogy beszéljünk róla.

Szeretem a tojást, lényegében bármilyen formában, de, ha én most mindent végig ennék, amit Rae felsorolt, valószínűleg lőttek volna az egész napunknak, mert mást sem csinálnék, mint az ágyat nyomnám hasfájással. Arckifejezéséből ítélve viszont nem úgy látom, hogy nagyon bánkódna, hogy csak palacsinta lesz. - Te mindenre gondolsz - mondom elismerően, amit sikerül befókuszálnom a szirupot.
Már éppen indulnék a zuhanyzóba, amit megállít és először nem is tudom mi történt így hírtelen, de pár pillanat múlva megvilágosodom; a hajgumiját hagyta a fürdőben.
- Ugyan, semmiség - hárítok egyből. Nem vagyok annyira hozzászokva a hálálkodáshoz, főleg nem ilyen jelentéktelen dolgokban, mint a kávéfőzés. A feketéjét pedig elkészítem és elé helyezem. - Mindig így szoktad inni? - kérdezem, mert akkor legközelebb már meg sem kell kérdeznem, csak annyit, hogy kér-e kávát.
A zuhany, habár gyorsan végzek, nagyon jól esett, mert már éjjel is szerettem volna megejteni, de egy csöpp erőm sem volt hozzá. Mire visszaérek a konyhába lakótársam már mindent előkészített a palacsintához, és már nagyjából össze is állt a massza. A kávémat szinte pillanatok alatt eltüntetem, nálam ez nem igazi szertartás, hanem létkérdés, így nem szoktam vacakolni a körítéssel, majd elmosom mind a két csészét. - Szerintem így jó lesz - nézek hátra, hogy csekkoljam a tésztát - de ezt - mutatok a tejre - még itt hagyom a biztonság kedvéért. - A többi, szükségtelenné vált hozzávalót pedig visszateszem a helyére. - Hmmm… jó kérdés - gondolkozok el egy kicsit. - Szerintem nincs olyan variációja, ahogy ne szeretném. Nagyon édesszájú vagyok - mosolyodok el. Szerencsére nem látszik meg rajtam, de azért oda szoktam figyelni, és nem is nassolok minden nap. - És neked melyik az igazi nagy kedvenced? - kérdezem kíváncsian. - Igaz, hogy nem tegnap, de csütörtökön sikerült még zárás előtt nyitva találni egy boltot, ahol vettem néhány fajta gyümölcsöt - lépek a hűtőhöz és előveszem a kiwit, a banánt, az áfonyát és az epret. - Találtam ananászt is, ami meg volt érve - mondom lelkesen, sokan nem tudják, hogy kell megnézni érett-e, így a boltokban gyakran bepróbálkoznak az eladásnál a vevők félrevezetésével. - Nagyon megkívántam őket, így sikerült bevásárolnom belőlük - arról persze már nem teszek említést, hogy eléggé éhes is voltam, így többet vettem, mint normális esetben. Azt már régebben megbeszéltük, hogy ha bármit megkíván, akkor nyugodtan megeheti, ihatja, nem gond. - Miből készítsek elő? - kérdezem kedvesen. Így előveszek egy kést a kiwihez, tányért, amire fel tudom majd halmozni a gyümölcsöket. Már csak egy szűrőt kellene megtalálni, amiben meg tudom mosni az epret és az áfonyát, ha nem is a palacsintához, de ebből a kettőből biztos, hogy fogok enni.
A kérdésemre a választ megnyugodva hallgatom, hogy nem úgy jöttem haza, mint az a   bizonyos papagáj a videón. - Ennek örülök. Akkor azt, hogy beszélgettünk csak álmodtam. Ez megnyugtató, mert elég sok hülyeséget összezagyváltam. De ne kérdezd, hogy miről, csak arra emlékszem, hogy nagyon meg akartalak győzni valamiről, amiről ébredés után rájöttem, hogy kivitelezhetetlen - mosolyodom el zavartan. - Igen, a táncóra nagyon elhúzódott, meg beszélgettünk is lent egy darabig a kocsiban, és így hosszúra nyúlt a nap - mondom őszintén. - Te mikor értél most haza?
Ugye, mondom én, hogy egy laktanyán mindig zajlik az élet. - Naa, mesélj! - bíztatom izgatott hangon a folytatásra. Adam? Gondolkozok el egy kicsit a néven, majd beugrik. - Igen, a férjed, akivel most külön költöztetek, jól gondolom? - nézek rá komolyan, de kíváncsian várom a folytatást. Nem igazán, beszéltünk még erről, csak néhányszor említette a nevét, és azokból pakoltam össze dolgokat, de lehet, hogy nagyon mellélőttem. Én túl függetlennek tartom magam egy házassághoz, nekem nem menne, hogy saját családom legyen. Bár lehet, hogy ezt azért gondolom így, mert nem volt előttem hosszú távon egy jól működő családminta. Hiszen én csak egy éves koromtól öt éves koromig éltem igazi családban, azóta meg az egyetlen családtagom Tío, akinek már szintén nincs saját családja, bár voltak rövidebb időszakok, akikor együtt élt valakivel, de felnőtt fejjel az már nem olyan.
A következő kérdésénél viszont témába olyan témába vágunk, amiről még mindig nem igazán szeretek beszélni. Azt viszont tudom, hogy ez elkerülhetetlen, hiszen őt is veszélybe sodorhatom, és akaratán kívül ő is engem, ha nem tudja, miről van szó. De akkor is nagyon nehéz erről beszélnem. Minden esetre a kérdésére válaszolok. - Na, igen, ezt már akartam is mondani, Ryan jövő hét elejére tudta leszervezni a dolgot, és ha én nem tudok itthon lenni, akkor oda fogom neki adni neki a kulcsomat, hogy be tudjanak jönni, meg lehet, hogy a főbérlőnk is itt lesz - és bízom benne, hogy nem fog túlzottan faggatni. A természetességet viszont megpróbálom megtartani, és amennyiben lehet, nem nagyon belegondolni a múltamba. A Ryan mellett megélt pánikrohamom még mindig túl intenzíven él bennem, amiből nem kérek még egyet, bár tudom, hogy jó kezekben lennék most is.

Nos, mivel már terveztük egy ideje ezt a napot, volt időm felkészülni, és olyan apróságra is gondolni, minthogy juharszirupot vegyek, tekintve, hogy már előzőleg is szóba került a palacsinta reggeli. Gyümölcsökből is bevásárolhattam volna, csak hogy nem akartam, hogy megromoljon a hétvégéig, tegnap meg már teljesen kiment a fejemből, úgyhogy most bízom benne, hogy Flornak talán eszébe jutott a dolog. Ám egyelőre még a kávéivási szokásainkkal vagyunk elkeveredve, ami annyira nem is meglepő, hiszen hétvégéhez képest viszonylag még mindig korán van, és mindkettőnknek szüksége van egy csésze erős – vagy kevésbé erős – feketére, hogy jól induljon a nap.
- Ühüm, általában igen. Bár néha megiszom tej vagy cukor nélkül is, ha valamelyikből épp nincs, nem problémázom emiatt. Meg amikor épp olyan kedvem van, akkor szoktam kísérletezni különféle változatokkal, mint fahéj, vagy vanília ízesítés, de amúgy ilyesmire csak ritkán vetemedem – vigyorodom el, aztán felé lesek, hogy ő vajon milyen extrákat pakol a saját csészéjébe. - Na és te? Mivel szoktad megbolondítani? - kíváncsiskodom, hiszen ki tudja? A következő közös szabadnapunkon talán én szeretnék majd kedveskedni neki, és elkészíteni a napindítónkat.
Amíg Flor elsuhan zuhanyozni, én meg rövid időre magamra maradok a zenével meg az előkészületekkel, addig szépen lassan el is pusztítom a saját kávémat, így mire visszatér, igazából már sokkal frissebbnek is érzem magam. Elé tolom a tálat, hogy megvizsgálhassa a massza állagát. Nem mondom, hogy teljesen ügyetlen vagyok a konyhában, de azért egy igazi konyhatündérnek sem mondanám magam, szóval nem árt a megerősítés. Bólintok is, hogy a tejre talán még szükség lesz. Bár engem nem zavar, ha vastagabbra sül a tészta.
- Hmm... én is szeretem nagyjából mindegyiket, de a kedvenceim a juharszirupos és a nutellás. Az utóbbi gyümölcsdarabokkal a legjobb. Például banánkarikákkal, de bármi mással is. - Lenyűgözve figyelem, ahogy a hűtőből kivarázsolja a legújabb szerzeményeit, majd felsorakoztatja a gyümölcsöket a pulton. Hű, nem is vettem észre, hogy ő is bevásárolt.
- Az eper és az ananász, mindenképpen jöhet – vigyorodom el ismét, és vagyok olyan szemtelen, hogy az előbbiből egy kisebb szemet azonnal a számba is dobok. Finom édes. De hogy aztán a kezem is járjon, ne csak a szám, már neki is fogok a palacsinták kisütögetésének. Az első adagot már a serpenyőbe is kanalazom.
- Öööhm, őszintén szólva már fogalmam sincs, mikor értem haza. Talán kilenc-tíz között valamikor. Sorozatokat bámultam a Netflixen egy ideig, amíg el nem álmosodtam. Tehát akkor jónak ígérkeznek azok a táncórák... – állapítom meg, feltételezve, hogy amiatt húzódott el, mert jól érezte magát. Aztán lassan áttérünk izgalmasabb témákra – számomra legalábbis határozottan izgalmasabb, bár Adam említése egy cseppet beárnyékolja a vidámságomat.
- Dorian a neve, és nagyon jófej a pasi. Lehet ez hülyén hangzik, de úgy érzem, nagyon egy hullámhosszon vagyunk, és bármiről tudok vele beszélni. Ráadásul még énekelni is tud – kuncogok halkan, mint egy tini - Csak ugye még nem tud Adamről... Ezek szerint már említettem az exemet neked? Igen, Adam és én több mint két évig voltunk házasok, aztán nagyjából öt hónapja külön váltunk, de papíron még házasok vagyunk. Az egész válás annyira... bonyolult és vontatott, és... igazából csak fogalmam sincs, mégis hanyadik randin érdemes elmondani a pasinak, akit kedvelsz, hogy tulajdonképpen még házas vagy. Szóval még nem mondtam el neki – áramlanak belőlem a szavak talán némileg kesze-kuszán, de Flor remélhetőleg ki tudja hámozni belőle, hogy mi is az én problémám. De kettőnk közül nem csak nekem van itt mesélni valóm. Elérkezettnek érzem az időt, hogy kifaggassam a kedves lakótársamat, hogy mégis hogy jutott eszébe „páncélajtót” rakatni a lakásunkra.
- Ryan? Ő... kicsoda is? Ő tanácsolta a szigorú óvintézkedéseket? - faggatom a lányt még mindig csak óvatosan. - Flor, ugye nem kerültél valami bajba? - bukik ki belőlem végül a kérdés aggodalmasan. Aztán hirtelen észbe kapok, hogy fordítsak egyet az első félkész palacsintán, mielőtt odaégetném.

- Ha gondolod, akkor majd tudok neked kávékülönlegességeket is készíteni - ajánlom fel, hiszen kávézóban dolgozom, így tudom, hogy melyik milyen, és hogy kell elkészíteni, illetve tudom, hol érdemes beszerezni a hozzávalókat. - Ezek az ízesítések meg szinte klasszikusnak számítanak. Én igazából nem szoktam variálni, csak nagyon ritka esetben. Itthon általában elég erőset szoktam készíteni, ha egyedül vagyok, amihez kell az édesítő és a tej - mosolyodom el, mert még a nagy kávésok is szinte méregnek tekintik, amit magamnak készítek, de most csak a hagyományos erősségűre készítettem. - Kávézóban meg általában eszpresszót, az változó, hogy üresen vagy édesítővel és tejszínnel, meg néha, ha tényleg szükségem van egy erősebb löketre, akkor ristrettot, de azt sose ízesítem - osztom meg vele szokásaimat.
Ahogy előveszem a gyümölcsöket, azért észreveszem az enyhe meglepetést lakótársam arcán, ami mosolyra is késztet. Elég rohanós napjai lehettek, ha nem is figyelte, hogy mi van a hűtőben, bár azt is el kell ismernem, hogy eléggé hátra kerültek, ahogy a többi étel is bekerül menet közben. Illetve a juharszirupot meg én nem vettem észre, tehát egy-egy. - Rendben, akkor először azokat készítem elő - egyezek bele azonnal a dologba. - Ízlik? - érdeklődök kedvesen az eper felől, amikor a szájába teszi, én még nem kóstoltam. Először az epreket mosom meg és teszem a tálra, amit Rae mellé tolok, hogy könnyebben elérje. Ezt követően az áfonyát, amit szintén nem teszek messzire, hogy abból is tudjon venni, illetve én is kiveszek belőle egy adagot, hogy megkóstoljam. A szekrényből előveszek egy vastagabb vágódeszkát és egy jó éles séfkést, hogy meg tudjam hámozni az ananászt is, de ahogy levágom a levelét eszembe jut egy ötlet. - Rae, próbálkozzunk esetleg ananász ültetésével? - érdeklődök, hiszen nem nagydolog, csak ezt a részt kell megtartani és elültetni. Az meg, hogy megmarad-e, az már másik kérdés. Termése meg lehet nem lesz, de legalább zöldnövény.
- Akkor neked is hosszú napod volt - állapítom meg, ahogy meghallom mikor ért haza ő is. - És melyik sorozatot nézted? - kíváncsiskodok, mert lehet én is kedvet kapok hozzá, vagy esetleg ismerem is már. - Igen, és szerencsére több időpont közül lehet választani, és a bérlet is nagyon kedvezően van megcsinálva - mondom lelkesen, mert ritka, hogy ennyire kedvező feltételeket tudnak biztosítani. - És vannak olyan órák is, amik nem versenyre és fellépésekre készítenek fel, hanem a szórakozás és a kikapcsolódás a cél - jegyzem meg, mint egy mellékesen. Ez nekem a legfontosabb, mert részemre ennek meg kell maradnia kikapcsolódásnak, illetve Nekem nem biztos, hogy egészséges, ha nagyközönség előtt táncolok. Úgy sokkal könnyebben megtalálhatnak, ami nem éppen életbiztosítás, de ezt egyelőre nem tervezem elárulni.
Figyelmesen hallgatom a beszámolóját a srácról, akit megismert. - Az, hogy derült ki, hogy jó a hangja? - kíváncsiskodom, mert biztos, hogy aranyos történet lehet, vagy legalább is most csak ilyen jut az eszembe. - Egyszer-kétszer említetted a nevét, az ujjadon viszont ott van a gyűrű nyoma, így én arra következtettem, hogy a férjed - mondom meg neki őszintén, mert igazából még nem volt rá lehetőségünk, hogy beszélgessünk egy normálisat. - Hát ez tényleg egy jó kérdés, de minden esetre túl sokáig sem érdemes húzni, mert ha véletlen derül ki, akkor az még kellemetlenebb lehet. Viszont én biztos azzal kezdeném, hogy már régen külön vagyunk és a válási papírokat intézzük, de semmi esetre sem tervezek visszamenni hozzá és csak a legvégén utalnék rá, hogy a papírilag még a férjem - osztom meg vele az én nézőpontomat. Ezt még fősulin, a szabadon választható pszichológia órán vettük, bár akkor, állásinterjúra való felkészítés esetében. Ez az apróság viszont nem változtat azon a tényen, hogy az emberek csak nagyon rövid ideig képesek összefüggően, teljes figyelemmel koncentrálni egy beszélgetésre, így érdemes a pozitív dolgokat először mondani. Egyéb jó ötletem meg jelenleg nincs, még nem voltam hasonló helyzetben, de az biztos, hogy Dorian sem lesz ezzel könnyű helyzetben, főleg, ha magamból indulok ki. Ugyan is fordított helyzetben, én lehet, addig nem is találkoznék/beszélnék a pasival, amíg be nem bizonyítja, hogy elváltak, mert minden oldalról gyűlölöm azt a címet, hogy „az a bizonyos nő, aki…”; és semmi „kedvem” nem lenne két ember közzé állni.
Menet közben meghámoztam az ananászt is. - Karikára vágjam vagy kockákra? - kérdezem a késsel a gyümölcsre mutatva. Nekem lényegében mind egy, de nem tudom, hogy ő hogyan szokta elkészíteni. (Az éles váltásaimat, valószínűleg még szoknia kell, ezzel mindenki így van, de előbb-utóbb megszokják, és természetesnek veszik, hogy van egy ilyen rossz szokásom.)
Szuper! Témánál vagyunk. És most mit mondjak? Egy kis hallgatás után úgy döntok, sorrendben elkezdem megválaszolni a kérdéseket. - Ryan Tío volt kadétja, csak ő az óta is a katonai pályán maradt. - Nos, az első két kérdés kipipálva; remélem. - Szeretne biztonságban tudni - mosolyodom el kedvesen. Éljen, ezt is sikerült úgy megválaszolni, hogy igazat mondtam, csak nem mentem bele a részletekbe, hogy mi is a valódi ok. Na, jó, és ezzel a kérdéssel most mit kezdjek, hogy bajba kerültem-e? Kérdezzek vissza, hogy: Mikor, most? Mert erre egyértelműen tudom mondani, hogy „Ááá, de hogy, most semmibe.” Mert ez is igaz, mert nem most kerültem bajba, hanem még vagy tizenhat évesen csak most lassan visszaköszönni látszik a múltam, ha kiengedik a mostohabátyámat a sittről. - Ha gondolod, átveszem a sütögetést. Én már végeztem a gyümölcsökkel - ajánlom kedvesen, - és a kést is a csepegtetőbe teszem, a vágódeszka után -, de igazából terelni próbálom a témát. Részben ezért is mentem át a téma kezdetén a mosogatóhoz, meg amúgy is el kell mosni őket. Bár nem túl sok esélyt látok rá, hogy sikerül elmismásolni, így ha ismét megkérdezi, akkor muszáj lesz valamit mondanom, de addig is legalább van időm gondolkodni, hogy mit. Nem akarom megrémíteni, hogy Washingtonban nem soká kiengednek egy bűnözőt, aki minden bizonnyal meg fog keresni, mert miattam jutott a rácsok mögé. Viszont azt is tudom, hogy valami magyarázatot is kellene neki adnom, mert ezt már nem igazán lehet tovább titkolni előtte. De olyan nehezen veszem rá magam, hogy beavassam ebbe.

Hát nyilván korán van még, és nem ébredtem fel teljesen, ezért nem kapcsolok azonnal, hogy hát persze, Flor kávézóban dolgozik, csak amikor megemlíti, hogy készíthetne is nekem kávékülönlegességeket, akkor ugrok be, hogy igen, ő biztos ért ehhez.
- Nahát, az király lenne! Általában nem igazán merek kísérletezni, maradok annál, ami jól bevált, de azt hiszem, szívesen kipróbálnék néhány variációt, amiről úgy gondolod, tetszene nekem – vigyorodom el, majd nyugtázom, hogy tulajdonképpen nagyjából hasonlóan szeretjük a feketénket. Erősen, tejjel és édesítve. Azzal a különbséggel, hogy én általában cukrot teszek bele, ő meg ezek szerint inkább nem, de ez már csak részletkérdés.
Már nagyban szorgoskodunk, Flor a gyümölcsöket készíti elő, én a tésztát keverem, és azon vagyok, hogy mielőbb elkezdjem a sütögetést, de olyan jól mutatnak azok az eprek, hogy nem tudom visszafogni magam, szemtelen módon ellopok egyet, majd ártatlan mosolyt öltve az arcomra bólogatok a kérdésre. Valóban finom, és a palacsintán még jobb lesz. A lakótárs ananászra vonatkozó kérdésére azonban a homlokomat ráncolom.
- Hát... öhm... ha te szeretnéd... - vonom meg a vállam. - Én igazából nem nagyon értek a növényekhez. Vagyis inkább nagyon nem. Szeretem őket, de szerintem ők nem szeretnek engem, mert amit eddig rám bíztak, az többnyire elpusztult. Egyszer egy kaktuszom is erre a sorsra jutott, pedig azt mondják, azok aztán szívósak. Mondjuk lehet, hogy ennek köze van ahhoz, hogy elég gyakran elfelejtem őket meglocsolni – vigyorodom el, de közben igyekszem bűnbánónak is látszani. Az emberekhez, azoknak a megmentéséhez és ápolásához értek, de a növények, főleg a dísznövények, számomra egy teljesen más világ. Jobb nekik nélkülem, és fordítva. De ha Flor szeretne ananászt ültetni, én nem vagyok ellene. Talán még néha meg is öntözném.
- Öhm, a Stranger Things második évadát néztem, aztán meg A szolgálólány meséjét. Hallottál ezekről a sorozatokról? Vagy te szoktál nézni valamit? - kíváncsiskodom én is, ha már rákérdezett. Egy hosszú műszak után, mikor hazaesek, és még nem vagyok elég kimerült az alváshoz, de minden másra lusta vagyok, sorozatokat nézni a legjobb elfoglaltság. Bár tegnap nem rögtön hazajöttem, hanem két régi barátnőmmel előbb elmentünk meginni valamit. Annie, a mentős társam, és egyben barátnőm, nagyon kíváncsi volt rá, hogy mi is a helyzet Dor és köztem, miután nemrég bemutattam őket egymásnak a laktanyán.
- Ez tényleg jól hangzik, táncolni én is szeretek, főleg amíg a szórakozás a cél – jegyzem meg mosolyogva Flor az estével kapcsolatos elbeszélését hallva. Aztán Dorianre terelődik a szó, ami számomra igazából hálás téma, annak ellenére is, hogy az egész még nagyon friss, és még nincs kimondottan sok mesélni valóm.
- Úgy, hogy hallottam énekelni – árulom el a kérdésére fültől fülig érő vigyorral. - Még hónapokkal ezelőtt ismertem meg mentőzés közben, de mostanáig többnyire csak pár szót váltottunk, amikor találkoztunk. Aztán nemrég volt egy kis balesete, amihez konkrétan engem kért, hogy menjek ki segíteni, nekem meg már épp vége volt a műszakomnak, de azért elmentem. Végül meghívtam egy italra, ő pedig elvitt egy karaoke bárba – foglalom össze röviden a történteket, és közben igyekszem nem olyan izgatottsággal magyarázni, mintha még mindig egy tini lennék. Pedig ha erről a pasiról van szó, sokszor pont úgy érzem magam. Persze a tény, hogy még nem került közöttünk szóba a házasságom, azért némileg beárnyékolja a boldogságomat. Amennyire tudom, eddig Flornak sem sokat beszéltem erről, de okos lány, úgy tűnik, összerakta a képet.
- Igen, nos, akkor jól tippeltél – bólogatok, és az ujjamra pillantok. Erről meg is feledkeztem. Vajon Doriannek is feltűnhetett? Ha úgy lenne, szerintem rákérdezett volna már. Nem is túl erős vagy feltűnő a vonal.
- Ebben igazad van. Én sem szeretném, hogy véletlenül derüljön ki. Azt hiszem, ez egész jó ötlet – pillantok halvány, tűnődő mosollyal a lakótársra. Azzal kell kezdeni, hogy már külön vagyunk, hogy ebből tudhassa, már nincs jelentősége, és a végére hagyni, hogy papíron azért mégis csak van.
- Hmm? - kérdezem, amikor Flor újra megszólal, mert időközben kicsit elkalandoztam, még a sülő palacsintát is majdnem odaégetem. Gyorsan ki is teszem tányérra, mielőtt a lányra pillantanék, és megnézném, hogy miről is van szó. - Ja.. öhm... ha kockára vágod, akkor rászórhatjuk, de ha felkarikázod, úgy is jó, mert akkor meg mellé tesszük. Szerintem a karikázás gyorsabb, én azt választanám – felelem végül el is döntve a kérdést.
Aztán én kezdek kicsit faggatózni felőle, hogy mi is zajlik körülötte, hátha kiderül, minek kell nekünk páncélajtó, meg golyóálló üveg a lakásba. Mintha konkrétan egy pánikszobává alakítanánk. De Flor elég szűkszavúan válaszol, majd felajánlja, hogy átveszi a sütögetést. A homlokomat ráncolom, de átengedem neki a munkát.
- Ha szeretnéd... - hagyom ennyivel rá, és félre is állok, majd a csípőmmel megtámaszkodom nem messze tőle a pultnál, onnan figyelem gyanakvóan az arcvonásait. Miért akar Tío – ha jól tudom, ő amolyan bácsikája, vagy nevelője Flornak – egyik kadétja átalakításokat kieszközölni az otthonunkban? Ennek az egésznek semmi értelme. Még mindig nem tudtam meg többet, ki ez a Ryan, és mi köze itt bármihez is? Pedig szerintem ennél azért normálisabb magyarázatot érdemelnék.
- Flor... ugye tudod, hogy igazából még nem válaszoltál a kérdésemre. Bajban vagy? - hajolok kicsit közelebb, hogy a szemébe nézhessek, ha hajlandó felpillantani rám a palacsintákról.

Úgy látom Rae-nek még egy kicsit korán van, mert csak az után ugrik be neki, hogy kávézóban dolgozok, miután szóba kerül a dolog. - Rendben, akkor már tudom is, hogy mi lesz az első, amit készíteni fogok neked - mosolyodom el lelkesedésén. - És nem kell izgulnod, először nem fogok nagyon vad dolgot készíteni - jegyzem meg, mielőtt azt hiszi, hogy valami „császári melange”-ra gondoltam, amiben például tojássárgája is van. Egy bécsi kávé viszont szerintem nagyon ízlene neki, ami csokiöntettel készül, és, ha ma még szeretne inni egy kávét, lehet el is készítem neki, mert minden van hozzá itthon is.
Látom rajta, hogy sikeresen összezavartam, de ez rossz szokásom, hogy átvezetés nélkül mondok dolgokat. - Ne haragudj! Sajnos rossz szokásom, hogy bevezetés nélkül témát váltok - nézek rá bocsánatkérően. - Oh, ugyan, hidd el, én is sok növényt kipusztítottam már, de valamiért szeretek kísérletezgetni. Úgy vagyok vele, hogy vagy bejön vagy nem. Azt viszont megfigyeltem, hogy azok a leírások, amiket mellékelnek, vagy a boltokban mondanak, általában nem működik, és hatásosabb ismerőst megkérdezni, akinek hosszú távon életben maradt a növény, amivel kísérletezel. A kaktuszokkal általában nekem sincs szerencsém, mert hajlamos vagyok túlöntözni - vallom meg őszintén. Majd egy kis gondolkodás után eszembe jut egy fontos dolog. - Viszont most jut eszembe, hogy el kell napolni, mert nincs nagy cserepem, csak egy kicsi, amit még az előző lakó hagyott itt. - Néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nagyon sok cuccom még mindig Washingtonban van, mert csak a legszükségesebbeket hoztam el vagy küldték utánam.
- Az elsőről még nem hallottam, de a másodikról már igen, de már a leírása is borzalmas számomra - fut végig a hideg a hátamon, ahogy megelevenedik bennem az az élet, amit ott a filmben, a nőknek el kell viselniük. - De az elsőről mesélhetnél egy kicsit - nézek rá kíváncsian, mert lehet még én is kedvet kapok hozzá. - Igen, én is szoktam sorozatokat nézni, csak mostanában valahogy nincs rá időm - mondom őszintén. - Bár én elsősorban bűnügyi, kórházas vagy természetfeletti dolgokról szólóakat nézek. Meg természetfilmeket, sorozatokat, mikor, melyik milyen formában kerül ki. - Tényleg nagyon sok sorozatot szeretnék, de annyira nincs időm, hogy az valami elképesztő; amikor meg hazaesek, néha még arra sincs erőm, hogy lezuhanyozzak, mint például múlt éjjel.
- Táncoltál valaha valamit? Mert nagyon jó mozgásod van - kérdezek rá, és indoklom is meg. - Vagy szerettél volna valamit kipróbálni, amire még sem volt lehetőséged? - Sok embert ismerek, akiket az tart vissza tánctól, hogy nem akarnak versenyezni vagy fellépni, csak szórakozásképpen kipróbálni, és nem is tudnak arról, hogy erre is van lehetőség.
Figyelmesen hallgatom Dorienről a beszámolóját, de még fél szemmel észreveszem a százfokos mosolyát. - Ha már akkor konkrétan téged kért, mint mentőst, biztos, hogy nagy hatással voltál. És, milyen gyakran találkoztok? - kérdezem. - Mesélj! - sürgetem, mert nem igazán szeretek harapófogóval kihúzni ilyen dolgokat az emberekből. Nem tudom, mennyire szeret ezekről beszélni, és nem akarok tolakodó sem lenni, ha esetleg zárkózottabb az ilyenekben.
Az, hogy Doriennek végül, hogy mondja el, azt rábízom, én csak tippet adtam, hogy én hogyan csinálnám, de ahogy elnézem eléggé elgondolkozott a hallottakon, így hagyok neki időt, hogy átgondolja. Ezek a dolgok elméletben nagyon könnyűnek látszanak, de ilyen esetben mindenki ideges, és e miatt gyakran el is rontják az egészet, amit nagy valószínűséggel én is megtennék.
- Akkor legyen karika - mosolyodom el, ahogy lefuttatja gondolatmenetét az ananásszal kapcsolatban. Nekem lényegében mindegy, de így tényleg gyorsabb, és pár pillanat alatt végzek is.
Tudtam, hogy nem fogom ennyivel megúszni a „védelmi rendszeres, Ryanes” témát, de olyan nehezen tudok erről beszélni. A palacsintasütést igazából azért vettem át, hogy ne lássa az arcomat teljesen vagy lehet még inkább, hogy ne kelljen a szemébe néznem. - Igen, tudom, de hazudni sem hazudtam - mondok még csak ennyit, és még mindig nem nézek rá, de az egyre halkabb hangomon is érződhet, hogy keresem a megfelelő szavakat. Végül egészen addig meg sem szólalok, amíg be nem fejezem a serpenyőben lévő palacsintának a sütését. - Még, ha minden igaz, nem - és ismét megtorpanok a beszédben, és egy újabb adag tészta sütésének állok neki. - Ezek most még csak megelőző intézkedések, és szívből remélem, hogy sose lesz rá igazából szükség - bár nagy valószínűség szerint nem lesz ekkora szerencsém, de ezt egyelőre nem mondom ki hangosan. Nem tudom, mit mondhatnék/mondhatok még el, de érzem, hogy még ez sem az igazi válasz, amit hallani szeretne. Bár nem tudom, hogy egyáltalán hallani akarja-e igazat. Pánikot most valahogy nem érzek, de kezd elszorulni a torkom.

- Oké, rád bízom magam – bólintok, amikor Flor megígéri, hogy kíméletes lesz velem a kísérletezés során. Egyébként szerintem nagyon aranyos tőle, hogy így megpróbálna bevezetni a kávékülönlegességek világába. Szerintem már ismer is engem annyira, hogy tudja, milyen irányba induljon el ezen a vonalon. Én bízom benne.
- Ugyan! Nincs semmi gond. Inkább a hirtelen témaváltások, mint a hosszúra nyúlt kínos csend, nem igaz? - nevetek fel. Persze, az ananászültetés témája kicsit meglepett, de nem azért, mert annyira váratlanul ért volna, hogy felhozta, hanem mert a növénygondozás nem erősségem, és hirtelen nem tudtam, létezik-e részemről helyes válasz a kérdésére. - Amúgy ez néha nálam is megesik, hogy céltalanul pattogok a legkülönfélébb témák között – vigyorgok, és akaratlanul is ismét eszembe jut Dorian, és az eddigi beszélgetéseink, amelyekben amilyen könnyedén képesek voltunk elveszni, legalább annyira nevetségesek és értelmetlenek is voltak. De ha a saját fura őrültségeidhez partnert találsz, az az egyik legjobb dolog a világon. Azt hiszem.
- Ááá, azt hittem, csak én vagyok ebben ilyen szerencsétlen. Gondolom ehhez azért tényleg érteni is kell, meg kell egy kis tehetség is hozzá. De szerintem dicséretes, hogy nem adod fel, és szeretsz újra és újra megpróbálkozni vele. - Valószínűleg ez a kulcsa sok mindennek az életben, a kitartás. Legyen szó virágok ültetéséről, vagy bármi másról. - Oh, értem. Akkor... majd beszerzünk egy új cserepet, és legközelebb megpróbálkozunk vele együtt. Ha sikerül, akkor lesz egy közös, saját ananászunk. Vagy veszünk valami mást, ami nem túl igényes, hátha bejön. Egyébként szeretem a növényeket is, olyan otthonossá és élővé tudják tenni a környezetet, szóval gondolom tényleg megéri próbálkozni – állapítom meg, ahogy jobban belegondolok. A nappalink elbírna egy-két ilyen cserepes „zöldséget”, feldobná... és ha sikerül életben tartanunk egyet, akkor begyűjthetünk később többet is.
Az ananászültetést túltárgyalva az esti programunk kerül szóba, ami Flornak nagyon aktívra sikerült a táncórán, miközben én csak lustálkodtam, és bámultam ki a fejemből, de úgy tűnik, a sorozatnézés a lakótársat is foglalkoztatja.
- Hát az hiszem, az utóbbinak a leírása még csak meg sem közelíti igazán azt, amilyen maga a történet. Vannak benne borzalmas és nehezen megemészthető részek, de ugyanakkor ez azért is foglalkoztat talán annyi embert, mert görbe tükröt mutat a világról, amolyan ébresztő pofonként hat, és közben igazán lebilincselő, ahogy mindennek a lelki vonulatába betekintést enged. A másik sorozat viszont... – egy-két pillanatra eltűnődöm, hogy összeszedjem hozzá a gondolataimat. - Ez ilyen misztikus... horror sci-fi, valamikor a '80-as években játszódik. Szintén elég izgalmas, kalandos... úgy igazán semmi máshoz nem tudnám hasonlítani. Mesélhetnék róla, de az nem adná vissza szerintem rendesen a lényeget, akkor már érdemesebb lenne rákeresned egy előzetesre – ajánlom neki egy vállvonással. Ha elkezdeném részletezni, attól függően, hogy mi az alapvető véleménye az ilyen típusú sztorikról, talán elvenné a kedvét, pedig a sorozat igazi vonzerejét az egésznek a hangulata adja meg, amit csak akkor érezhet át, ha látja is.
- Ja, nem, úgy rendszeresen nem táncoltam soha – rázom a fejemet a kérdését hallva. - Csak korábban elég sokat buliztam, és gimnazistaként egy bandában énekeltem is. Néha fel is léptünk itt-ott, kisebb, eldugottabb bárokban, meg házibulikon, ahhoz meg kellett néha kicsit ugrabugrálni is a színpadon – nevetgélek az emlékeken. Régi szép idők! A szüleim utálták, hogy ilyesmire pazarolom a drága időmet tanulás, meg ki tudja mi helyett, amit kitaláltak nekem, szóval én annál is inkább ezt akartam csinálni.
- Hát eddig még csak kettő randink volt, és elvileg ma este találkozunk újra Doriannel. Nem tudok még róla túl sokat, és még nem is igazán van miről mesélnem, de amint lesz, ígérem, beavatlak – mosolygok a lányra őszintén. Néhány hét együttélés után máris igazán megkedveltem, nem csak lakótársként tekintek rá, hanem barátként is, akivel szívesen megosztanám az életem történéseit, de most még nem szeretnék nagyon előre szaladni ebben a dologban, mert sok minden van, amit még én is csak legfeljebb sejtek. - Annyi biztos, hogy tényleg nagyon kedvelem. Jól érzem magam vele, bármivel is ütjük el együtt az időt, és... azt hiszem, ő olyan valaki, aki hamar képes lesz elfeledtetni velem a tönkrement házasságomat – szusszanok, ahogy ezt így kimondom. Vannak akik szerint nem érdemes egy hosszabb, fájdalmasabb viszonyt egy újabb, komolyabbnak ígérkező kapcsolattal orvosolni, és nekem nem is ez a célom. Nem siettetnék semmit. De Dorian mellett végre önmagam lehetek, igazán, ő elfogad úgy, ahogy vagyok, azokkal ellentétben, akik eddig leginkább az életem része voltak, és ez felüdülés. Adam után jó ideig dühös voltam, nem csak rá, hanem a világ összes pasijára, de most... mintha újra kapnék levegőt. Már nem azt érzem, hogy fuldoklom.
Bár a kissé kusza szerelmi életem nyilvánvalóan hálás téma a számomra, ahogy szóba kerülnek – valójában általam – a lakásunkkal kapcsolatos fokozott óvintézkedések, már nem hagy nyugodni a gondolat, hogy valami nagy baj van Flor körül. Ráadásul egyből olyan szűkszavúvá és zárkózottá válik, még a pillantásomat is kerüli, hogy ettől csak még inkább aggódom. A homlokomat ráncolom a hosszú hallgatásai közepette, és igyekszem nagyon türelmesnek maradni, kivárni, hogy magától beszéljen, de nem könnyíti meg a dolgomat.
- Megelőző...? Mit kell megelőzni...? Flor, kezdesz tényleg megijeszteni. Kérlek, mondd el, hogy mi történt? - kérdezek rá nyíltan, aggodalmasan.

Meglepődök, amikor megosztja velem a nézetét a témaváltási szokásomról, általában nem így szoktak reagálni. - Örülök, hogy így gondolod, van ismerősöm, aki egyszer azt mondta, hogy agyrázkódást kap az ilyenektől, és mindig kivertem a fejéből a gondolatokat - nevetem el magam, mert nem haragudtam rá ezért sosem, csak nem tudom kiszámolni, hogy ki hogy reagál erre. - A kínos csendeket én sem szeretem, és örülök, hogy ebben a témaváltásos dologban is hasonlítunk - mosolygok rá kedvesen. Több közös van bennünk, mint először gondoltam.
- Ne legyél kishitű! A rossz gondozásra több a lehetőség, mint a megfelelőre, így az életben tartásuk nehéz dolog - nevetgélek a dolgon, mert így még én sem raktam össze a dolgot. - Anyunál régen mindig nagyon sok növény volt, és valahogy olyan otthonosnak érzem tőle a lakást, illetve Washingtonban is sok növényem volt, de hogy elköltöztem el is ajándékoztam a nagy részüket, mert otthon nem volt, aki gondozza - mesélek. Tíot nem érdeklik a benti növények, a kertben igaz babrál velük néha, de ott is az igénytelenebbek vannak többségben. - Akkor ezt megbeszéltük, majd segítséget kérünk, hogy mire nem kell túl sok gondot fordítani, és csak úgy nő magától. - Az viszont megnyugtat, hogy a növényhiány a részéről nem allergia miatti, hanem gondozásbeli okokra vezethető vissza. Semmi szín alatt nem szeretném ellehetetleníteni az életét néhány gaz miatt.
Figyelmesen hallgatom az általa nézett sorozatokról a beszámolót. - Az ilyen felkavaró filmekkel én úgy vagyok, ha nem a megfelelő hangulatban kap el, akkor nagyon be tud fordítani, amit próbálok kerülni - mosolygok, hogy elvegyem a téma élét, mert előfordult már, hogy filmtől napokra szinte elzárkóztam a világtól, és csak nehezen találtam új meg önmagam. - Hűűha, azt hiszem ez viszont tényleg felkeltette az érdeklődésemet, így biztos, hogy rá fogok keresni, lehet még a hétvégén - mondom lelkesen. Szeretem a misztikus történeteket, és ha már ennyi mindenben hasonlítunk, akkor valószínűleg ez nekem is be fog jönni.
- Értem. - Te jó ég, én milyen régen voltam ilyen buliban, - már úgy értem, ahol nem csak latint táncolnak -, hogy már el is felejtettem milyen úgy táncolni. - Régi szép idők. Ezt még nem is mondtad - csodálkozom rá a dologra. Mik ki nem derülnek?! - És nem gondoltál arra, hogy esetleg visszatérsz a színpadra? - érdeklődök, mert nem csak esetleges megélhetési forrás, hanem ha szereti, akkor hobbinak, kikapcsolódásnak is jó lehet. - És van esetleg valami videó rólatok? - kérdezem kíváncsian.
- És van mit felvenned estére? - kérdezem kíváncsian, mert akkor még van időn elmenni akár vásárolni is. - Helyes, már várom, és remélem, csak pozitív dolgokat fogsz tudni mesélni mindig - kívánom neki őszintén. - Ha elfogad olyannak, amilyen vagy és nem akar megváltoztatni, akkor nem hiszem, hogy baj lesz köztetek - mosolygok a dolgon. Remélem Doriannel tényleg olyan kapcsolata lesz, min amilyet szeretne, mert Rae-nek nagyon szüksége van egy normális kapcsolatra, ahol azt érzi, hogy nincs vége a világnak. Egy válás nagyon meg tudja érzelmileg viselni az embert, még egy szakítás is. - Ha ki akarod beszélni magadból majd valamikor a házasságodat, akkor én itt vagyok. Bármikor meghallgatlak, ha szeretnéd - nézek rá kedvesen, hogy érezze, mellette vagyok, számíthat rám, de erőltetni sem akarom, ha még nem áll készen a dologra.
- Rae… - szólítom meg kicsit kétségbeesettebb hangon, mint szeretném, de itt megint elakadok. - Nem akarlak megijeszteni, így azt sem tudom, mennyit mondhatok el - nézek rá bizonytalanul és tanácstalanul. - Tudom, hogy ezt már nagyon régen el kellett volna mondanom, de annyira nehéz róla még mindig beszélnem. És igazából azt is megértem, ha el akarsz majd költözni, ha megtudod, hogy mi is a helyzet. Azt viszont tudnod kell, hogy nem akarlak veszélybe sodorni, és igazából eddig nem is állt fent ez a dolog. - Igen, még mindig hadoválok, de ezeket jobb, ha tudja, hogy eddig nem volt veszély, és egy darabig - hónapokig - még nem is lesz, mert a mostohabátyám még nincs szabadlábon. Ha el akar költözni, hogy ne legyen veszélyben megértem, és valószínűleg úgy is én követtem el a legnagyobb hibát önzőségből, hogy kétszemélyes lakásba költöztem, ahol szükségem van lakótársra, és így segíteni fogok neki mindenben, amiben csak kell. Költözni viszont már nem tudok, mert lényegében már minden meg van az átalakításokhoz, csak a kivitelezés hibázik. - Akaratomon kívül belekeveredtem egy olyan… - na, akkor most azt is mondjam el, hogy árva vagyok? - családba - közösséget, bandát mégsem mondhatok! (és a bandatagok, és hasonlók pedig is családnak nevezik magukat) -, akik után már jó ideje az FBI is nyomozott csempészés miatt, de valahogy mindig kicsúsztak a kezeik közül. - Itt megint szünetet tartok, mert gondolkoznom kell, hogy mit is mondjak, közben már az utolsó adagot teszem a serpenyőbe. - Amikor viszont eljöttem tőlük, Washingtonban a helyi rendőrség bevitt az egyik őrsre, mint szökött tinit. Tizenhét éves voltam akkor - mondom, mint egy mellékesen. - Jó ideig ott kuksoltam, amikor megérkezett néhány FBI-os, és a segítségemet kérték, hogy el tudják őket kapni. Ekkor ismertem meg Tíot is - mosolyodom el őszintén a téma feljövetele óta először. Ezzel viszont lehet, hogy el is árultam magam, hogy árva vagyok, de ez most fel sem tűnik. - Több hónapos procedúra után viszont sikerült felszámolni az egész hálózatot, és a legtöbb tagot végül életfogytiglanira ítélték - végig próbálok tárgyilagos lenni, de ez nagyon nem egyszerű, de nem akarok kiborulni. - De van valaki, aki eléggé fent volt, és eléggé személyes is volt neki a dolog - még jó, mert a szüleiről is szó volt -, és, hát… - itt megint elakadok - ő hamarosan szabadul - és végre tényleg ránézek a lakótársamra, hogy mit gondol most rólam, hogy ezt ennyi ideig titkolóztam előtte, meg úgy egyébként ezek után rólam. - Sajnálom, hogy ennyire zűrös vagyok, és ezt az egészet! Hogy ilyen titkokat rejtegettem - és remélem, hogy csak ennyi miatt kell tőle bocsánatot kérnem, hogy Ő sosem lesz veszélyben.

A szemöldököm enyhe meglepettséggel rándul egyet Flor szavait hallva. Persze ha valaki nincs olyan hangulatban, nyilván nem egyszerű figyelemmel követni, amikor a másikból viszont csak úgy áradnak a szavak a legkülönfélébb összetételben, de azért ennyitől kétlem, hogy bárki is agyrázkódást kapna. Az én véleményem az, hogy bárki is legyen Flor imént említett ismerőse, ez egy kicsit goromba megjegyzés volt tőle, de azért magam is elmosolyodom, amikor a lány elneveti magát. Talán az az illető is csak viccnek szánta. Én mindenesetre még mindig kitartok a véleményem mellett, hogy jobb a semmit mondó csacsogás, mint a kínos csendek. De azért kivételek vannak, ezzel gondolom még Flor is egyetértene. Amikor egy végigdolgozott nap után fáradtan hazaesünk, van az úgy, hogy mindketten inkább csak magunkra csukjuk a szobánk ajtaját, talán még a párnát is a fejünkre húzzuk, hogy teljesen kizárhassunk minden zajt.
- Ha így állítod be, máris kevésbé érzem magam növénygyilkosnak, köszönöm – felelem nevetne, mikor már a dísznövényekre terelődik a szó. Úgy tűnik, találtunk még egy közös pontot, hisz mindketten kihívásnak tekintjük az ilyen növények életben tartását. Annak örülök, hogy végül ezt illetően is hamar közös nevezőre kerülünk. Mindkettőnk szerint otthonosabb lenne ez a környezet egy-két növénnyel, de érdemes lenne valami szívósabbal próbálkoznunk. Ez már csak azért is jó ötlet, mert mindketten elég hosszú munkaidőben dolgozunk, gyakran megesik, hogy hosszabb ideig egyikünk sincs itthon, amikor meg igen, valószínűnek tartom, hogy a locsolás könnyen elfelejtődhet, de ha megtaláljuk a leginkább nekünk passzolót, akkor nem lesz gond.
- Persze, a legjobb filmekhez is néha kell a megfelelő hangulat. Nekem sincs mindig kedvem vígjátékot vagy akciót nézni, egy komolyabb tartalommal bíró sztorira pedig végképp nem árt ráhangolódni – bólogatok egyetértően. Nálam igazából a film vagy sorozat nézésének előkészületeihez hozzátartozik, hogy alaposan megválogatom és meggondolom, hogy melyikhez is van leginkább kedvem, nevetni akarok-e, esetleg sírni, vagy végigizgulni a másfél órás műsoridőt. És ha valóban van mondanivalója egy történetnek, vagy igazán megfogott, lehet, hogy még pár nap múlva is azon agyalok majd.
A zene és tánc, azt hiszem, sok embernek hálás téma, ez velünk sincs másképp. Főleg így, hogy kiderül, mindketten komolyabban kötődünk a témához. De van annak már tíz éve is, hogy én színpadon énekeltem, kivéve a Doriannel töltött karaoke estéhez hasonló eseményeket, úgyhogy Flor tökéletesen megfogalmazza a dolgot a „régi szép idők” emlegetésével.
- Áh, az érdekes és izgalmas időszak volt, az éneklés jó és egészséges módja volt a tini lázadó hullámaim kiélésének, de nem, ma már ilyesmire nem lenne energiám. A mentőzés pont elég ilyen téren – adok határozott választ. - Na és te? Ezek a táncórák csak kikapcsolódást jelentenek, vagy nosztalgia? Énekeltél vagy táncoltál valaha nagyobb közönség előtt? - kíváncsiskodom én is, ha már szóba került.
Dorianről szívesen mesélnék Flornak akár egész nap, és egész este, mert már a beszéd is izgatottsággal tölt el, hogy aztán le kéne ütnie, hogy elhallgassak. De a tini zsongásra emlékeztető lelkesedésem ellenére viszonylag mégis szűkszavú maradok, leginkább mert ez az egész még így is nagyon kezdetleges, és nem akarom még ennél is jobban beleélni magamat, másfelől viszont most egy kicsit még szeretném megtartani ezt az egészet magamnak. Amúgy meg Flor talán nem is értené meg teljesen. Dorral néha tényleg olyanok vagyunk, mint az éretlen kamaszok, amit nem biztos, hogy mindenki jó szemmel néz, de jól érzem magam vele. Elcsattant az első csókunk is, egy vita kellős közepén, amelyben mindketten idiótán viselkedtünk, de számunkra így volt tökéletes. Aztán házasoknak adtuk ki magunkat, hogy részt vehessünk egy versenyen, és ez szintén izgalmas volt. Csak sodródunk az árral, vagy épp sodorjuk egymást, és ki tudja, hol és hogyan kötünk ki végül, de egyelőre nem is kell tudnunk.
- Köszönöm, ez sokat jelent nekem, Flor – pillantok rá hálásan, amikor közli, hogy bármikor szívesen meghallgatna. - Egyszer talán szavadon is foglak... - teszem hozzá, és komolyan is gondolom, mert érzem, hogy a kapcsolatunk valóban kezd túllépni a lakótársin a barátnők felé, és tudom, hogy lehetek vele őszinte, és bízhatok benne. De a házasságom csúnya téma, és most cseppet sem szeretném ezzel elrontani ezt a kellemes, palacsinta sütögetős szombat reggelt.
A helyzet végül azonban úgy hozza, hogy Flor az, aki a noszogatásomra előrukkol egy nehézkes vallomással. Ahogy belekezd, az aggodalmam jeleként a ráncok egyre csak mélyülnek a homlokomon. A felvezetése nem túl biztató, sőt, már-már ijesztő. Hisz mégis mi olyan súlyos dologról lehet szó, ami miatt el akarnék költözni innen? Aztán mesélni kezd, és kell egy kis idő, amíg minden a helyére kerül a fejemben, de ha lassan is, végre összeáll a kép. Egyes korábbi beszélgetéseinknek is máris több értelmét találom. Tío, meg a kadétja, és hogy katonai stílusban önvédelemre tanították...
- Hadd összegezzem, hogy jól értem-e: egy olyan család nevelt fel, akik bűnözők voltak. Ha jól sejtem, ők nem a vér szerinti rokonaid. Megszöktél, majd segítettél őket rács mögé juttatni, és az egyikük most szabadul, és valószínűleg bosszút akar majd állni rajtad... - Így kimondva ez az egész tényleg elég ijesztő. Nem csoda, hogy Flor ennyire feszült és szótlan.
- Hé! Ez nem a te hibád! Nem te választottad őket, és szerintem azt tetted, ami a leginkább helyes volt. És nem hibáztatlak, hogy nem mondtad el előbb, főleg ha korábban nem is volt veszély. Megértem, hogy erről nem könnyű beszélni... - nyugtatom meg, és megérintem a vállát közben. Együtt érzek vele, de azért vannak kérdéseim.
- Mit gondolsz, mekkora az esélye annak, ez a pasas megtaláljon itt? És... ez a Ryan, vagy kicsoda... ő meg ezek az óvintézkedései a lakásra... ezek szerinted elegek, hogy biztonságban legyünk? - kérdezek rá, mert azért lássuk be, mint a lakótársa, talán fennállhat a veszély, hogy magam is járulékos veszteséggé válok, ha nem figyelek oda, mi történik itt körülöttünk. Önvédelmet tanítok, és meg tudom védeni magam, meg remélhetőleg őt is, ha elég óvatos és felkészült vagyok, de jó lenne tudni, mégis mekkora kockázatot vállalok azzal, ha itt maradok.

- Na, ugye!? - nevetek vele. - Csak meg kell vizsgálni a dolgokat minden oldalról - adom az okosat, - de azért figyelve, hogy érezze, hogy hülyéskedek, - mert már megint sikerült máshogy látnom a kérdést (világot), mint ahogy a legtöbb ember nézné.
- Örülök, hogy ezt nem csak én látom így - nézek rá kedvesen, amikor egyet ért velem, a filmekkel kapcsolatban. Tényleg kár megutálni egy jó filmet vagy sorozatot csak, mert rossz hangulatban kapod el.
- Mondjuk megértem. Kimerítő is lenne, ha a próbákat és a fellépéseket össze kellene egyeztetni a munkáddal - gondolok bele a dologba. - De legalább elmondhatod, hogy ezt is kipróbáltad. Nálam mondjuk a táncot nosztalgiának is nevezhetjük, mert anyuékkal sokat mentünk ilyen helyekre, ahol ők is táncoltak, de inkább mondanám vérnek, mert Puerto Ricón a tánc szinte a mindennapok része, és ott szinte mindenki táncol. A férfiak is tudnak és szeretnek is táncolni, nem kell úgy vadászni őket, mint itt. Láttam én egészen kicsi gyerekeket úgy táncolni, hogy a profik simán elbújhatnak mögöttük - mosolygok rá. - De, sosem akartam, hogy munkává váljon, hanem ez úgy jó, ha megmarad kikapcsolódásnak. Az éneklés meg nálam megmaradt azon a szinten, hogy együtt énekelek az énekessel, bár egyesek szerint jó hangom van - nézek rá bizonytalanul. - Én még nem hallottam magam kívülről - nevetek fel - zuhany alatt vagy az előadóval együtt énekelve meg mindenki azt hiszi, jó hangja van - magyarázok a dolgokon. Még tényleg nem hallottam magam kívülről, de nem is biztos, hogy egészséges lenne számomra, ha fellépéseket vállalnék, csak úgy próbálni hobbiból, meg nem akarok, azt az időt inkább tánccal töltöm.
Érzem, hogy szívesen beszél Dorienről és a szemén látom, hogy nagyon boldog már csak az említésétől is. Biztos, hogy nekem is lesz majd hasonló helyzetem, de egyelőre még nem készültem fel rá, mert Chrisszel igaz, hogy békésen váltunk el, de még nem érzem késznek magam egy új kapcsolatra.
- Én itt leszek, ha kellek, csak szólj, bármikor, ha úgy érzed, szükséged van valakire, aki meghallgat - nézek rá komolyan. Örülök, hogy ő lett a lakótársam, mert annak ellenére, hogy milyen kevés időt tudunk együtt tölteni, szinte már igazi barátnőmnek érzem. Ezért viszont nem kicsi bűntudatom van, amiatt, hogy itt kell laknia velem egy helyen, mert lehet akaratomon kívül veszélybe sodrom.
Ahogy viszont kiszedi belőlem a múltam sötét részeit, egyre jobban úgy érzem, hogy nálam gonoszabb, önzőbb ember nem is nagyon van a világon. Ilyen veszélybe sodorni valakit csak azért, hogy ne legyek egyedül, hogy fenn tudjak tartani egy lakást önzőség a javából. Simán kivehettem volna egy kisebb lakást, aminek a költségeit egyedül is tudom állni, de nem, nekem egy két személyes lakást kellet kibérelnem. Tényleg megérteném, ha soha többet nem állna velem szóba, vagy most azonnal elköltözne, és még hibáztatni sem hibáztathatnám, sőt, jogom sem lenne hozzá.
Ahogy hallgatom mástól az összegzését, úgy sem tetszik jobban a dolog. És az első dolog, ami átfut az agyamon, hogy most miért is nem kezd el azonnal csomagolni? - Sajnos azt kell, hogy mondjam jól érted a dolgokat - nézek rá szomorúan, és feszülten.
Az érintése jól esik a vállamon, de most remélem, hogy nem ölel meg, mert akkor összeomlok, ami nagyon nem lenne szerencsés. - Köszönöm! - mondom nagyon hálásan; el sem tudom mondani, hogy mennyire. - Remélem az idő is azt fogja kihozni, hogy helyesen cselekedtem akkor - és ahogy ránézek, érzem a félelmet és a bizonytalanságot a saját tekintetemben. Hiszen nem lehetek biztos benne, hogy ennek a döntésemnek köszönhetően ártatlan nem sérül meg. Annyi ember lehet miattam veszélyben, köztük Tío, a munkatársai, Ryan, és most már Rae is, és még ki tudja, hogy hányan, akik most eszembe se jutnak, és akiknek csak annyi a „bűnük”, hogy ismernek. Lehet jobb lett volna, ha egyedül maradok az elítélésük után, akkor csak én lennék most veszélyben.
Rae-nek teljesen jogosak a kérdései, de ettől még nem lesznek megválaszolhatóbbak. Én nem követtem nyomon a mostohatesómat a börtönben, nem tudom kivel áll kapcsolatban, nem tudom, hogy a régi kapcsolatai közül kik azok, akik még segítenének neki és azt sem tudom, hogy rólam mennyi információja van. - Nem tudom - mondom a lehető legőszintébben. - Annyira szeretném azt mondani, hogy itt biztonságban vagyunk, hogy itt nem talál ránk, de nem tudom a válaszokat. Ide erőszakkal nem jöhet be. Ryan tudja, hogy hogyan kell megvédeni valakit, és biztonságossá tenni egy lakást, de, ha megfigyel engem, - gondolok itt a mostohatestvéremre - máshol is elkaphat. - Most már nem tudok mást mondani, joga van tudni ezekről a dolgokról, nem hazudhatok tovább. Az pedig meg sem fordul a fejemben, hogy talán van odakint egy embere, aki már figyel engem vagy minket. Ryan feltűnésénél megfordult a fejemben, sőt konkrétan meg is gyanúsítottam vele, de akkor nem ez történt, és valahogy ennyiben is maradt részemről a dolog. - Ryan nagyon el akarja velem hitetni, hogy minden rendben lesz, de valahol még is van egy olyan érzésem, hogy százszázalékosan ő sem hisz benne, csak nem akar a kelleténél jobban megijeszteni. Félre ne érts, én bízom benne - szögezem le azonnal. - De túl sokszor láttam a „Több, mint testőr” című filmet, ahol az a mondat gyakran a fülemben cseng, hogy „Ha valaki elszántan ölni akar, azt nem lehet megállítani.”, és én azt sem akarom, hogy azt a bizonyos golyót más kapja helyettem - mondom el őszintén. Ez mindig is a fejemben motoszkált, ha ez a téma került elő. - Most már tudod a titkomat, jelenleg ennél többet nem tudok mondani. Ha el akarsz költözni megértem, és segítek, amiben csak tudok, és ha úgy szeretnéd, akkor azt is elfogadom, ha meg akarsz szakítani velem minden kapcsolatot - adom meg neki erre is a lehetőséget. - Ez az ajánlatom pedig mindig élni fog, nem fogom visszavonni - nézek rá komolyan. - Bőven van mit átgondolnod - jegyzem meg mellékesen.
Majd elkezdem összeszedni a reggelihez szükséges dolgokat, hogy meg tudjuk enni a palacsintákat. Részemről én már nagyon éhes vagyok. - Itt eszünk a pultnál vagy vigyük át a nappaliba? - kérdezek rá a dologra, és bízom benne, hogy nem ment el az étvágya a hallottaktól. Az elmúlt percek fényében már nem is merek rákérdezni, hogy mi lesz a nap további részében, mert jelenleg a leginkább arra tudok csak gondolni, hogy nem soká bejelenti, hogy el akar költözni, és reggeli után álljunk neki pakolni. És lehet, ez lenne a legjobb, legésszerűbb reakció a részéről.

Flor a Puerto Rico-i mindennapokról kezd mesélni, amelyek tele vannak tánccal és zenével, én meg kissé lenyűgözve hallgatom, mert mindig valami varázslatos dolognak tartottam ezt a latin-amerikai emberekben. Egy kicsit talán irigylem is ezt a fajta mentalitást, amely náluk már kicsi gyerekeket is jellemzi. Én magam sosem éreztem úgy, hogy jó táncos lennék, bár ez engem nem igazán tart vissza.
- Igen, megértem, ez nyilvánvalóan úgy a jó, ha kötetlen marad, csak kikapcsolódás. Gondolom akkor ezeken a táncórákon kicsit olyan neked, mintha újra otthon lennél. Nagyon jól hangzik. Az énekléssel kapcsolatban viszont... lehet egyszer elrángatlak valahová egy karaoke estre, aztán majd kiderül, azokon szabad bénázni is, de el tudom képzelni, hogy igazából tényleg szép hangod van – mosolygok rá, és magamban próbálom is felidézni, hogy vajon hallottam-e már őt valamikor dalt dúdolgatni. Ha igen, akkor valószínűleg nemigen figyeltem rá, de ezentúl máshogy lesz. Aztán szerintem tök menő duót alkotnánk a karaoke színpadon.
A reggelink még készül, lassan minden össze is áll hozzá, úgyhogy elő is készítek tányérokat és evőeszközöket magunknak, mert lassan más már nem is hiányzik. Viszont a beszélgetés közben folyamatosan zajlik, felölelve több különböző könnyed és kevésbé könnyed témát is, majd egy kicsit megrekedünk az előkészületekkel és a sütögetéssel, amikor akaratlanul is egy olyan dologba tenyerelek, ami talán nem egy könnyed reggelihez passzol. De ha már belekezdtünk, nem teszem félre, igyekszem kiszedni Florból, hogy mi is a helyzet, mert érzem, hogy olyasmi, amit tudnom kell, és amiről ha nem kezd most beszélni, legközelebb talán még nehezebb dolgom lesz, hogy kifaggassam őt. Aztán végre elkezd mesélni, és nem mondhatnám, hogy nem döbbentenek kicsit le a hallottak, de próbálok teljesen összeszedett maradni.
- Ez nem kérdéses, Flor. Akármi is lesz ezután, én komolyan úgy gondolom, hogy helyesen cselekedtél – győzködöm őt, mert bár megértem, miért vált most emiatt bizonytalanná, de ha a szívére hallgatott, bátor volt, és segített lecsukatni néhány veszélyes bűnözőt, emiatt igazán nem lenne szabad, hogy magát ostorozza. Aztán hallgatom őt tovább, és el kell ismernem, tényleg nem túl rózsás a helyzet. Amikor elhangzik tőle az az idézet, apró, aggodalmas fintort is vágok, aztán kissé tehetetlenül túrok a még mindig enyhén kusza tincseim közé.
- Nézd, nem fogok fejvesztve elmenekülni, oké? Egyelőre biztos nem. Szerintem legjobb, ha most mindketten egy kicsit megnyugszunk, aztán majd alaposabban átgondoljuk ezeket a dolgokat. Én határozottan ezt fogom tenni – sóhajtok, a nappali felé fordulok, és néhány pillanatig csak magam elé bámulok, közben jár az agyam.
- Öhm... nekem jó lesz itt a pultnál, ha neked is... - felelem meg a kérdését szórakozottan. Aztán rendezgetni kezdem a tányérokat, de még mindig csak félig vagyok itt észben. - Említettem már valaha, hogy apám szenátor? A mostohabátyám pedig rendőr. Talán megkérhetném őket, hogy nézzenek utána a dolgoknak, mondják el, mit gondolnak, mit tehetnénk? - Bár ha jobban belegondolok, valószínűleg arra ösztönöznének, hogy költözzek el mihamarabb, de én azt nem akarom. Addig biztos nem, amíg valóban veszélyben nem érzem magam. Hiszen csak nem rég jöttem, szeretek itt, és csak azért, mert talán, elméletileg Flor mostohatesója idejöhet, nem fogok rögtön új lakás után nézni.
- Mit is mondtál, már szabadult? Vagy ezután fog? Nem lehetne valahogy megfigyeltetni őt? Egy lépéssel előtte járni? - Most nyilván nagyjából úgy hangzok, mint valamelyik szereplő azokból az akciófilmekből... látszik, hogy sok ilyesmit nézek. Bár igazából először Flor jött a filmes idézéssel.

Amikor elmesélem neki, hogy mit is jelent nekem a tánc nagyvonalakban és hogyan is csöppentem bele ebbe a „világba”, azt látom az arcán, hogy teljesen elvarázsolta a dolog, amit nem is csodálok, mert egy teljesen más világ az, ami ott van. Ott az emberek igazán élnek, és nem ebben a feszített tempójú mókuskerékben tengetik mindennapjaikat. Évek óta nem voltam én sem ott, és bevallom, hiányzik, de még nem találtam rá megfelelő időpontot vagy hangulatot, hogy visszautazzak. De lehet, ha elhatározom magam, akkor viszem őt is, de ez még annyira távoli terv, hogy még nem akarom neki megemlíteni, hogy, ha mégsem jön össze, ne legyen csalódott.
- Ha ott nem is feltétlen, de a bulikban tényleg nagyon hasonló - gondolok vissza a legutóbbira, ahol szinte egy lendülettel végig táncoltam körülbelül három órát. - Hááát, ha lesz megfelelő mennyiségű pia, lehet, még én is felmerészkedek a színpadra, de biztos, hogy nem egyedül - nézek rá kihívóan. Még nem voltam karaoke bárban, valahogy nem az én világom, de sose lehet tudni, lehet, még élvezném is. Meg a közös programnak egyáltalán nem akarok az útjába állni. Kicsit mintha elgondolkozva méregetne, de nem tudom, min merenghet, lehet azon, hogy hallhatott-e már énekelni kizárt, mert ritkán éneklek még a fürdőben is, az már gyakoribb, hogy egy, a fülemben ragadt zenefoszlány ritmusára lépkedek, mozgok, de akkor meg még csendesebb vagyok, mert félek, hogy kiesek a mozdulatsorból.
Annyira szeretném, ha Ryannek tényleg igaza lenne, és nem akarna megkeresni a mostohabátyám, de tudom, hogy ő is csak nyugtatni akart. Ha így lenne, Tío nem küldte volna mellém, hogy vigyázzon rám. És, ha minden a lakásra irányuló óvintézkedést sikerül befejezni, akkor Rae is biztonságban lesz, lakáson belül legalább is. Minden esetre jó, hogy most már tudja, mert dönthet akárhogy, és nem kell tovább titkolnom ezt a dolgot, bár eddig sem kellett volna, csak magamnak köszönhetem ezt az egész helyzetet.
Jó érzéssel tölt el, hogy így gondolja, hogy jól tettem, de még nem ismerhet annyira, hogy tudja: nekem ez kevés, mert már elég ideje rágódok rajta, és úgy érzem, hibáztam, és csak önmagamnak köszönhetem, hogy nem mindenki életfogytiglanit kapott. Sajnos nem voltam képes bizonyos dolgokat elmondani, még Tíonak sem, bár úgy sejtem, hogy tudja, hogy mik történhettek ott velem, csak mivel én nem hoztam szóba soha előtte, így ő sem feszegette. Feldolgoztam, vagy legalább is szeretem azt hinni, hogy feldolgoztam minden ottani sérelmet.
Rae nagyon kedves és aranyos annak ellenére, hogy ő is megélt már szörnyű dolgokat, de szerettem volna, ha komolyan veszi azt a veszélyt, amit én hoztam a nyakára, és azt hiszem, hogy az idézettel sikerült a megfelelő módon leírnom a dolgot. Legalább is a gesztusai ezt mutatják, bár az meglep, hogy nem akar menekülni.
Látom és szinte hallom is, ahogy kattognak a fogaskerekek a fejében, így némán veszem el tőle a tányért, ahogy elkezdi rendezgetni őket a reggelihez. Nem akarom kizökkenteni, mert bőven van mit átgondolnia, így nem is válaszolok, csak letelepedek én a pulthoz reggelizni, nekem teljesen megfelel, és még lehet most kényelmesebb is itt. Nem egyszerűen emészthető dolgokat tudott most meg rólam, akivel egy fedél alatt él.
A kérdésével megfogott, „szenátor az apja?” - Nem, nem hiszem, hogy említetted volna - gondolkodok el, erre azért biztos, hogy emlékeznék, hacsak nem két rohanás közben egy félmondatban jött szóba, bár szerintem erre még akkor is felkaptam volna a fejemet. - Az viszont nem jó ötlet, ha megpróbálnak utána nézni, mert az FBI odafigyel nagyon rám is és a mostohacsaládomra is, így ha rákeresnének idegenek, akkor egyből jelezne egy rendszer a dologról, és kényes szituációba kerülhetnének. De ez persze nem azt jelenti, hogy nem kérheted ki erről a véleményüket, csak amennyire lehet, ne konkretizálj egyelőre, de ha kell, akkor szólok Tíonak, hogy tudjon róla, hogy mások is szeretnének belenézni az anyagba. Ez viszont még mindig kiemelt ügy. Veszélynek ők sem szeretnének kitenni téged, ezt azért jó, ha tudod - nézek kedvesen. Ez tényleg így van, Tío tud Raeről, és Ryan is, de ha olyan személy próbál akár csak rám keresni egy „sima” rendőrségi rendszeren keresztül, akkor egyből utána is néznek, hogy ki az illető és miért kutat ebben a témában. Sem én, sem Tío nem bízik a modern technikában, mert nincs olyan rendszer, amit nem tudnak feltörni, így lehetőség szerint olyan kevés rendszerben vagyok benne, amennyire kevésben csak lehet. A tanúvédelmi program, bármennyire is zárt, néha még azt is kijátsszák, ami a sok életbe szokott kerülni, ezért is nem kerültem bele. Meg azért, mert úgy gondoltuk, pont ott fognak először keresni, így ha azt megpróbálják megpiszkálni, akkor talán egy kis időt nyerhetünk, hogy lépéselőnybe kerüljünk. Rám Mark, Tío MIT-n végzet kollégája írt egy olyan programot, ami jelez, ha rám próbálnak meg keresni, hogy teljesen független legyen az egyéb programoktól, bár nem hiszem, hogy teljesen legális, de hát csak az FBI-ról van szó, és valamennyire az igazgató is tudja, vagy legalább is sejti ennek a „független rendszernek” a létezését.
- Én személy szerint nem követtem nyomon a dolgokat, de elméletileg még rács mögött kellene lennie, hamarabb nem engedhették ki, mert a tíz év az letöltendő. Amennyire lehet, figyelik, de ugye nem túl ritka, hogy a bentiek kommunikálnak a kintiekkel még akkor is, ha tilos lenne - válaszolom meg a kérdéseit szépen sorban. (De annyira jó, hogy neki csak a „megfigyeltetés” jut az eszébe, én teljesen mást akartam vele csinálni, amivel még Ryant is megleptem, bár teljesen komolyan gondoltam, hogy nyugodtabb lennék, ha már nem lenne. De ez sajnos kivitelezhetetlen, pláne meg anélkül, hogy valaki máson ne hagyna valamilyen nyomot. Ezekről a sötét gondolataimról viszont Rae-nek tényleg nem kell tudnia.)
- Egyébként nem lenne rossz, ha majd megismerkednél Ryannel, már csak azért is, hogy ne lepődj meg, ha esetleg itt lesz nálunk, mert szerintem elfelejtettem mondani, hogy a múltkor például itt aludt, csak te szolgálatban voltál, és mire hazaértél mi már rég el is hagytuk a lakást - árulok el egy újabb apró részletet, amit jó, ha tud. Akkor nem szóltam Rae-nek, mert akkor túlságosan zavart és zaklatott voltam, utána meg kiment a fejemből, meg nem is nagyon tudtam volna hogyan szóba hozni. De az egyáltalán nincs kizárva, hogy még itt fog aludni nálunk, vagy, hogy csak hazahoz, és én eléggé ki leszek (megint) bukva, és jó, ha ismerik már előtte is egymást.
Nem tudom, hogy mit is árulhatnék még el neki, ami fontos lehet, de már nem nagyon van értelme titkolózni. Mondjuk, a náluk átélt dolgokról nem szívesen beszélek még minid, így erre még valószínűleg nem is válaszolnék. - Rae, eszedbe jut még valami, amire most szeretnél választ kapni? - kérdezem kedvesen. - De, ha később még eszedbe jut valami, akkor is kérdezz nyugodtan - nézek rá megértően. Ha hasonló helyzetben lennék, mint ő, egyből én sem tudnám, mit is akarok tudni, mit is kell ilyenkor tudni.

- Ugyan! Talán szörnyetegnek nézel? - nevetem el magam. - Annyira azért nem vagyok galád, hogy rögtön bedobjalak a mély vízbe – ingatom a fejem szélesen elmosolyodva. - Természetesen egy közös dalra gondoltam, és előtte alaposan bemelegítjük a hangszálainkat egy kis tequilával... vagy valamivel – vonok vállat, mert nem akarom megmondani, mit igyon, de Flor határozottan olyan csajnak tűnik, aki szereti a tequilát, már csak a származása miatt is, de persze nem vonok le előre következtetéseket.
Ami azt illeti, ahogy ez a reggelikészítéssel egybekötött beszélgetés fokozatosan halad előre, úgy kezdem azt érezni, hogy talán egy kis pia most sem ártana nekünk, a korai napszak ellenére sem. De talán a palacsinta, a juharszirup, a gyümölcsök, meg mindaz a cukor, amit ezek tartalmaznak, kárpótolnak bennünket. A sütögetéssel lassan végzünk is, már csak a terítés marad, és hogy elfogyasszuk ezt a sok kaját, de gondolatban most azt hiszem, mindketten kicsit másfelé járunk. Nekem még emésztgetnem kell az elhangzottakat, Flor pedig talán épp azon töri a fejét, hogy mi lesz ezek után a következő lépésem. Igazából én sem tudom. Nem mondom, hogy beijedtem, ez a fenyegetés kicsit most számomra még távolinak tűnik, de tény, hogy nem árt felkészülnünk rá, hogy ebből még komoly gondok lesznek. Felvetem az ötletet, hogy beszélhetnék erről apámékkal, de rögtön látom Flor arcán, hogy ez nem a legjobb ötlet, aztán ki is fejti, hogy miért.
- Rendben, értem. Akkor egyelőre inkább nem keverem bele őket. Talán tényleg csak kikérem Leo véleményét... majd még meglátom – bólogatok, hogy tudomásul vettem az indokait. Úgy tűnik, a lány FBI-os Tío-ja valóban odafigyel minden részletre, és elég óvatos. Ami igazából jó hír. Legalább van valaki, akiben Flor is maximálisan megbízhat, akire számíthat, aki vigyáz rá. Ha az FBI ennyire odafigyel rá, akkor azért csak nem lesz túl könnyű a mostohabátya dolga.
- Gondolom, ha már kiengedték volna, arról biztosan tudnál. Valaki úgyis figyelmeztetne, Ryan vagy a bácsikád – jegyzem meg eltűnődve, közben kapcsolok, hogy Tío-t a bácsikájának neveztem, amit nem vagyok benne biztos, hogy helyesen mondtam-e, de az eddigiek alapján, mostanra úgy tűnik, hogy ilyen szerepet tölt be a sokat emlegetett férfi Flor életében. Nos, ha nem jól mondtam volna, majd úgyis kijavít.
- Megismerni Ryant? Öhm... persze, logikusan hangzik. Egyébként engem igazából nem zavar, ha vendéged van, akár éjszakára is. De azért jó, hogy szólsz róla – bólintok elmosolyodva. Persze az ilyesmiről nem árt tudni, hogy elkerüljük a kellemetlen szitukat, de egyelőre semmi ilyen gondunk nem volt szerencsére.
- Hát... nem is tudom – tűnődöm el ismét, amikor felveti, hogy kérdezhetek még, ha akarok. Értékelem, hogy ilyen nyílt és őszinte, holott úgy sejtem, nem egyszerű neki erről beszélnie. - A nevét még nem említetted. Mi a mostohabátyád neve? – jut eszembe, mert jó lenne azért legalább azt tudni, hogy hívják a fickót, aki az életünket veszélyezteti. Aztán sóhajtok, kicsit megrázom a fejem, hogy összeszedjem magam, és visszatérjek a valóságba. Végül szedek ezt-azt a tányéromra: egy-két palacsintát, amelyet vegyesen megszórok gyümölccsel, majd sziruppal is meglocsolom.
- Kemény csajok vagyunk, Flor, nem lesz semmi baj – mosolygok végül a lakótársra biztatóan. Mindketten tanultunk önvédelmet, tudunk fegyverrel lőni, a lakás be lesz biztosítva, és vannak, akik figyelnek és vigyáznak ránk. Megleszünk. Azt hiszem.

„Szörnyeteg”? Már miért nézném szörnyetegnek? Ja, már értem, és én is vele nevetek. - Helyes, a bemelegítés nagyon fontos - próbálok komoly arcot vágni, de csak nem akar összejönni. - Ezek szerint akkor Te tequilás vagy? - kérdezek rá kedvesen. - Én, ha rövidet akarok, akkor általában a rum, vodka vagy whisky közül választok, már, ha az a cél, hogy hatása is legyen - nézek rá úgy, hogy értse mire is gondolok. - De ez ritka, mert általában borozok, de nem tudom, honnan örököltem, hogy ezt szeretem - jegyzem meg bizonytalanul. - Neked mi a kedvenced? - érdeklődök kíváncsian, ha még nem válaszolta meg.
Amúgy nem nagyon szoktam úgy nekiindulni az éjszakának, hogy „most be akarok rúgni”, mert valahogy nekem még sosem sikerült olyan szintre jutnom, hogy elfelejtsem a gondjaimat. „Lehet, hogy valamit nagyon rosszul csinálok?” Nálam, ha iszok, akkor lelkizés van, amivel képes vagyok megölni a hangulatot, így általában próbálok figyelni, vagy olyan alkalmat választani, amikor éppen nem nyomaszt semmi.
Azt hiszem sikerült megölnöm a reggeli hangulatot, pedig még nem is ittam. Egy jó ideig a gondolatainkba temetkezünk, mert mind a kettőnknek van bőven mit átgondolni, bár én inkább azt próbálom kitalálni, hogy Rae-nek hogyan tudnék a legtöbbet segíteni, hogy a megfelelő döntést hozza, és abban hogy tudom a legjobban segíteni. De ez egyáltalán nem egyszerű. Gyűlölöm magam, hogy ennyire önző tudok lenni.
- Rendben, részemről ez így teljesen elfogadható - mondom őszintén. Tényleg nem akadályozni akarom abban, hogy ő is biztonságban érezze magát, de határozottan nem tenne jót a féltestvérének sem, ha egyszer csak beállítana hozzá az FBI kérdezősködni, hogy miért is keresett rá erre az ügyre/személyre. Tudjuk, hogy nem kapták el a teljes bandát, és még vannak szabad lábon embereik, akik akárhol lehetnek, és megpróbálhatják felvenni a mostohacsaládom akármelyik tagjával a kapcsolatot. Tío viszont szerintem elmondja azt, ami szükséges ahhoz, hogy ne érezze se Rae, se Leo, mint most kiderült a neve, azt, hogy veszélyben van.
Nem is kapcsolok, hogy Rae az előbb az angol megnevetést használta, arra a férfire, aki magához vett. Hiszen végül is teljesen pontos volt a fordítás, és tényleg olyan a kapcsolatunk, mint egy nagybácsi-unokahúg között szokott lenni. - Ryan azt mondta, hogy még rács mögött van, tehát hamarabb nem engedték ki, így még van időnk a szabadulásáig. - És én remélem, hogy még tovább is bent tartják, bár lehet ezt hallva egyesek rossz embernek gondolnának, így ezt nem akarom Rae-vel megosztani. Ryan is nagyon meglepődött, hogy már eljátszottam a gondolattal, hogy talán mindenki jobban járna, ha megölnék odabent. Egyelőre elég, ha az ilyen sötét gondolataimról csak ő tud. Nem akarom, hogy Rae esetleg tőlem is féljen, mert alapvetően nem vagyok ilyen, és nem is akarom mások halálát normál esetben. - Én úgy gondolom, hogy szólnának, de abban teljesen biztos vagyok, hogy meg fog változni a hozzáállásuk, amit észre fogok venni - nézek rá bíztatóan és őszintén. Az életemet gondolkodás nélkül rájuk bízom, de százszázalékosan nem vagyok benne biztos, hogy ezt azonnal elárulják, de nem gonoszságból, hanem, hogy ne rémisszenek nagyon meg, amíg nem feltétlen szükséges.
- Nem is akartam a múltkorit sem eltitkolni - jegyzem meg halkan. Az okokra meg nem térek ki, mert részben szégyellem, hogy pánikrohamaim vannak, részben meg nem akarom még jobban megrémiszteni, bár lehet ez megint önzőség. - Tudom, hogy nem zavar, és ez fordítva is igaz, hogy nincs ellenemre, ha vendéged van, hiszen ezt már a legelső találkozásunk alkalmával túl is tárgyaltuk - mosolyodom el a gondolatra. Még be sem költözött, de mi már azt is kitárgyaltuk, hogy milyen jelzéssel fogunk élni, ha valamelyikünk felhoz magához egy pasit. - Egyébként itt aludt kint, csak ha legközelebb is így alakul, ne érjen váratlanul - egészítem ki a dolgot, mert, ha haza jött volna hamarabb, és nem tudja, lehet nagyon kellemetlen meglepetésben lehetett volna része, ha Ryan „csak úgy ráköszön” a kanapéról. Bár remélhetőleg a legközelebbi ilyen alkalomnál már lesz agyam szólni Rae-nek, hogy itt van.
Hagyok időt neki, hogy végig gondolja, hogy mit is szeretne még tudni, de a kérdése meglep, és nem is tudom, hogy miért számít, hiszen nem is biztos, hogy az igazi nevét használja. - Marco Vega néven fogták és ítélték el, és Vega néven fogadtak örökbe is, de ez nem zárja ki, hogy más nevet fog használni, ha engem akar megkeresni, de az sem biztos, hogy ez a születési neve. Meg amúgy is volt jó néhány álneve is, bár ebből néhányat már nem hiszem, hogy tudna használni - osztom meg vele nézeteimet. Én sem az eredeti nevemet mondanám egy ilyen helyzetben, legalább is azt hiszem. Majd amikor Rae is szed magának a palacsintákból, akkor én is nekilátok a reggelinek, és ismét csendben vagyunk egy darabig. Nem tudom, hogy Rae hogy van vele, de nekem már majd kilyukad a gyomrom az éhségtől, így az első falatokat szinte rágás nélkül nyelem le. Csak ezt követően próbálom élvezni is az ízeket.
Bíztató szavaira és mosolyára én is elmosolyodom, de nem kívánok szóban hozzáfűzni bármit is. Csak abban reménykedek, hogy Neki nem lesz semmi baja, sőt még találkozni sem fog vele soha.
A nap további részében viszont próbáltuk elterelni a témáról egymás és a saját figyelmünket is, így délelőtt meg főzőcskéztünk egy kicsit, majd beültünk filmezni és kizárólag csajos filmeket néztünk, ahol semmi ijesztő szál nem tűnik fel.
De ettől függetlenül most már mindig számítok arra, hogy a múltammal kapcsolatban kérdez, és ha tudok, akkor próbálok válaszolni is neki, már ha tudok.