“Szívemben nem szűnik meg hevülni azon szeretet, amellyel bennünket az ég egybekapcsolt. Legyen az oly szilárd, mint az acél. A te testvéri szereteted teszi lelkemet erőssé, s edzi meg a sors viszályai között.”

Franciaország mindig is különleges helyet foglal a szívemben, hiszen ott születtem, ott is cseperedtem fel, vagyis cseperedtünk és a szüleim még most is ott élnek. Éppen ezért is keltett bennem igazán kettős érzéseket amikor kiderült, hogy ösztöndíjjal bejutottam az NYU-ra.
Akkoriban még naiv kislányként azt hittem sikerül ellenállnom a nagyvárosi nyüzsgésnek és az itteni légkörnek. Aztán ha lediplomázok, szépen hazamegyek és ott fogok dolgozni és családot alapítani. Persze hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem ennyire egyszerű. Aztán amikor kiderült, hogy a nővérem is ide költözik, akkor szinte minden honvágyam tovaszállt.
Már hat éve élek New York-ban és egy percét sem cserélném el. Pedig azért voltak elég necces pillantok az életemben amikor más már sírva szaladt volna haza az anyukájához, de én csak megráztam magam és újra kezdtem. Mindenesetre a szüleim azért sokszor hiányoznak, hiszen nem jutok túl sűrűn haza. Na nem azért mert Caesar ne engedne el a munkából, egyszerűen csak mindig másként alakul. De ha Clara nem lenne itt és nem dönthetnék úgy bármelyik nap, hogy átugrom hozzá csak egy kis borozgatásra, vagy filmnézésre akkor biztosan más lenne a helyzet.
Viszont az utóbbi időben őt is kellőképpen elhanyagoltam, ami miatt szégyellem is magam rendesen. Úgyhogy ma kivettem egy szabadnapot, amit csak és kizárólag vele vagyok hajlandó eltölteni. Semmi munka, semmi vészhelyzet, csak Ő és én.
Pontosan 8:30-kor a kezemben két hatalmas adag kávéval állítottam be a lakásába, hogy legyen miből energiát merítenünk a mai naphoz. De nem hallottam motoszkálást sehonnan, úgyhogy jó testvérhez méltón rázendítettem.
- Bonjour Soleil! – pakoltam le a pultra a kávéspoharakat, a kabátomat és a táskámat meg a fogasra.
Gyanítom, hogy a reggeli futás ma sem maradt el nála, úgyhogy vagy tusol, vagy még úton van haza. Bár a futócipője, ha a szemem nem káprázott akkor a helyén van, szóval inkább a tusolás lesz a nyerő. Egy picit hallgatózom a fürdő ajtaja előtt és valóban. Halk, de annál egyenletesebb csobogás hallatszik odabentről. Úgyhogy ennek okán úgy döntöttem, hogy lehuppanok a kanapéra és várok. Ezzel csak az a probléma, hogy én folyamatos mozgásban vagyok, szóval ha nem kell csinálnom semmit abba előbb vagy utóbb de beleőszülök. Vajon Caesar akkor is csapná nekem a szelet? Na mindegy hagyjuk is a csudába. Nem is értem honnan jutott ez most eszembe.
- Már azt hittem sose dugod ki az orrod a zuhany alól. – mosolygok rá Clara-ra amikor végre megjelenik törölköző turbánban és némi takarást biztosító törölköző csomagolásban.
Imádom a frászt hozni rá. Amikor kicsik voltunk, akkor is mindig elbújtam és jól megijesztettem. Persze olyankor mindig jól beköpött anyuéknak amiért mindig leszidtak, de azért az arckifejezésért amit most is vágott, mindig megérte.