Még most sem hiszem el, hogy megtörtént, hogy Aston és én alig két nappal ezelőtt összeházasodtunk. Olyan, mintha egy tündérmesében lennék, és soha nem szeretnék felébredni belőle. Az oldalamra fordulok az ágyban és fejemre húzom a takarót, hogy megvédjem szemeimet a redőnyök résein beszűrődő napfénytől. Éhes vagyok, aludni akarok és szükségem lenne a férjem ölelésére, aki jóízűen alszik mellettem. Közelebb bújok hozzá, némán hallgatom a szívverését és gondolataimba merülök. Van egy titkom, amit már nem sokáig maradhat titok, hiszen hamarosan szemmel látható nyoma lesz. Én örülök neki, mert mindig erre vágytam, igaz nem ilyen korán, de vágytam rá, és tudom, hogy Aston is, bár nem biztos, hogy ilyen körülmények között. Eredetileg nyári esküvőt szerettünk volna, igen, igazodva a sablonos esküvők táborához, de..aztán megtudtam, hogy állapotos vagyok. Az első reakciómat mindenképp a sokk jellemezte, hiszen mindazok után, amiken keresztül kellett mennünk, a legkevésbé egy kisbaba hiányzik. Bevallom, az első gondolataim között megfordult az is a fejemben, hogy nem tartom meg, eltitkolom az állapotom Aston előtt, elmegyek abortuszra és minden megy tovább a megszokott medrében, de... képtelen voltam megtenni. Nem azért, mert félek, hanem azért, mert ez a kisbaba a szerelmünk gyümölcse, a beteljesedése annak amit évek óta érzünk egymás iránt, és ami egyetlen pillanatra sem halványodott el, sőt még mélyebb és még őszintébb, mint valaha. Vagyis, majdnem. Nem vitt rá a lelkiismeretem, hogy becsapjam azt a férfit, aki mindig ott van nekem, ha szükségem van rá. Tudom, hogy együtt majd megbirkózunk vele. Nem maradt más választásom, mint rávenni Astont, hogy a tervezetnél hamarabb tartsuk meg az esküvőt. A tervem ezen részét volt talán a legnehezebb kivitelezni, de szerencsére nem lehetetlen. Legalábbis, akkor még azt hittem, hogy ez lesz a legnehezebb, de akkor még fogalmam sem volt arról, hogy milyen pocsék a reggeli rosszullét és milyen nehezen lehet eltitkolni a vőlegényed elől. Mindenféle idióta kifogásokat kell kitalálnom és néha attól rettegtem, hogy elhurcol orvoshoz. Természetemből adódóan remek a probléma megoldó képességem és nem riadok meg a szorult helyzetektől, folyamatosan lefoglaltam valamivel a figyelmét, hogy ne tűnjön fel neki minden apró szédülés vagy hányinger, többé-kevésbé sikerrel is jártam. Most viszont, két hónap elteltével ideje elmondanom a csodálatos férjemnek, hogy bővül a családunk. Apró csókot nyomok ajkaira, és csendben mászok ki mellőle, majd a faház kis konyhájába lépkedek, hogy reggelit és kávét készítsek magunknak. Kibámulok a konyha ablakán, néhány percig nézem a tavat, az erdőt, fákat és eszembe jutnak a hónapokkal ezelőtti boldog pillanatok, amikor ugyanitt kérte meg Aston a kezem, mintha évek teltek volna el azóta. Mosolyogva kapcsolom be a kávéfőző gépet, hogy nemsokára már a frissen főtt fekete illata árassza el a kis lakást. Még mindig nem vagyok egy nagy konyhatündér, igyekszem fejlődni, de a főzés művészete valahogy nem tartozik az erősségeim közé. Egy egyszerű omlettet viszont még el tudok készíteni, pirítóssal. Tudom, hogy ez a nászutunk, és ennél sokkal fenségesebb reggelit is megérdemelne a férjem, de most csak ennyire vagyok képes. Két tányért pakolok az asztalra, középre teszem a tojásokat, a pirítóst és a kávét. Hát, nem életem munkája, szóval remélem, hogy kellően éhes ahhoz, hogy a látványt ne vegye figyelembe. Egy vajjal vékonyan végigkent kenyeret majszolva lépek vissza a hálóba, lehuppanok az ágy szélére és végigsimítok szerelmem arcán. - Jó reggelt férjecském. hajolok hozzá közelebb, hogy puszit nyomhassak homlokára. Némán nézem ahogyan ébredezik, miközben a kenyeret majszolgatom. - Készítettem reggelit. mosolygok rá vidáman, bár belülről majdnem szétrobbanok az idegeskedés miatt. Lopok még egy csókot tőle, majd a bőröndöm mélyéről előhalászok egy kényelmes nadrágot és belebújok, mégsem ülhetek az asztal mellé Aston egyik régi pólójában amiben aludni szoktam. - Ha reggeliztünk szeretnék átadni neked valamit. Egy megkésett esküvői ajándékot. veszem elő a hosszú ideje rejtegetett borítékot is a táskám zsebéből, amiben az elmúlt két hónap ultrahang felvételei lapulnak. Az eddigi vizsgálatok alapján szerencsére a kisbabánkkal minden rendben van, egészséges és korához megfelelően fejlődik. Meglengetem Aston előtt a fehér borítékot, ami három képet tartalmaz, időrendi sorrendben. - Jössz? nyújtom felé a kezem. - Tudom, ennél sokkal jobb reggelit érdemelsz, de most csak erre volt energiám kicsim. Még mindig van hová fejlődnie a tudományomnak, de igyekszem nagyon jó feleséged lenni.
Nem ellenkeztem, mikor Natalie felvetette, hogy hozzuk előrébb az esküvő időpontját. Miért? Elfáradtam az egyre bonyolultabbá, egyre terhesebbé váló napok sokaságában, éreztem belső szűnni nem akaró nyugtalanságomat huszonnégy per hétben, csalódott voltam, sérült és már nem tudtam, hogy mit kellene tennem, mi lenne a helyes. Lehet nem hoztam volna ki húgomat a ketrecéből, nem annyira azonnal, mint Ezra tette, mert kezdem azt érezni, hogy egyre kevésbé tudok rá hatással lenni, tán már rég semennyire sem, csak én hajtogatom magamnak naivan. Ha bent maradt volna napokra, hetekre, esetleg elgondolkodik. Tudja a fene. Ezrát kiosztottam és látni sem láttam míg vissza nem adta a pénzt, bár azon is gondolkodtam, hogy elfogadjam-e, mert majdnem biztosra vettem amint átnyújtotta, hogy nem tiszta dollárokról van szó, de végül átvettem, a többi rizikót pedig ráhagytam. Azóta se sokat kerültünk egymás szemei elé, egyenesen az esküvőig. Az esküvő kellett, az esküvő fordulópont, új kezdet, vagy csak én képzelem be és próbálom saját elmémre erőltetni hasonló szentimentális pszichológiai tartalmakat, amikben realista emberként kifejezetten nem hittem, eddig. Még anyám mondta egyszer bódult állapotában, hogy "ha minden kicsúszik alólad, kezdj el remélni", úgyhogy szófogadó férfiként én lehunytam szemem az esküvő előtti éjjelen kanapénkban hátradőlve, az ég felé szegeztem arcomat és kileheltem magamból az összes összebaszott emlékemet, szüleim életkörülményeit, a sok veszekedésemet Natalieval, a húgom életstílusát, Ezrával való balhémat, hogy másnap mindannyiuk szemébe boldogan nézzek, különösképpen Nataliéba, kinek szívem, testem és lelkem adnom egy életre, annyira és nem kevesebbre. Hivatalos körülmények között is igent mondtunk egymásnak. Férj és feleség vagyunk, az esküvő pedig túlságosan hihetetlenül is, de tökéletesen zajlott le. Jó volt együtt látni családomat, barátaimat és a menyasszonyomat együtt, s hát igen, reménykedek benne, hogy nem csak az alkoholtól mosolyogtak. Nem fogom tőlük megkérdezni az igazságot, inkább nem vagyok kíváncsi rá, hogyha esetleg nem így lenne. Aprócska nyomást érzek ajkaimon, mire kezdek magamhoz térni, homályos és kábult szemeimmel elkapom Natalie alakját ahogy kilép a szobából. Még nem tudok megmozdulni, de nem is akarok, egyszerűen csak élvezem, hogy mennyire ugyanolyan ez a reggel is mint a többi, ő felkel előbb, én pedig arra kelek, hogy ő tevékenykedik a házban, azonban mégsem... semmi sem ugyanolyan már mint eddig. Behunyt szemekkel is pontosan érzem, hogy merre lép a konyhában, az illatok beszűrődnek, omlettet csinál a kávé mellett, megpirított kenyér számomra nagyon finom illata szintúgy megcsapja orromat, s mire visszalép a szobánkba, már igazán józan, nyugodt tekintetemmel találkozhat. - Jó reggelt! - dörmögöm, miközben arcomhoz ért karján simítok végig. - Omlettet pirítóssal. - Hisz mindent érzek. Csókunk után felülök és míg nézem, hogy felöltözik, azon tűnődöm, hogy az esküvő mintha másként hatott volna ránk, Nat izgatottabbnak mutatkozik napról napra, én meg sokkal nyugodtabbnak mint az az előtti időszak, ám miatt nem aggódom, nem érzem, hogy bármi baj lenne és ez nem sokszor jellemzett engem, többek között ezért is olyan jó. Érdeklődő pillantásokkal figyelem a borítékot, fogalmam sincs, hogy mit tervelhetett ki Natalie, sejtéseim szerint inkább valamilyen közös programról lesz szó, talán jegyek lehetnek benne, de fogalmam sincs, éppen ezért is kelek ki az ágyból és húzok magamra egy kényelmes farmernadrágot és egy laza pólót. - Kínzás a szemem előtt lebegtetni valamit amit nem kaphatok meg azonnal - mondom pajkos mosollyal miközben megfogom kezét és kimegyünk a konyhába. Leülök az egyik székre és tetszik amit látok. - Akkor akadnék ki, ha ötcsillagos csigákat tennél elém francia módra isten se tudja milyen nevű szósszal leöntve stílusosan a tányér közepén, ami összesen van annyi adag, mint amennyit én meg szoktam hagyni. Cica, imádom az omlettet és épp ezért vagy nagyon jó feleség! - mutatok felé határozottan a villámmal és szedek neki amennyit általánosságban meg szokott enni, a maradékot pedig az én tányéromba kotrom.
looking back
The biggest mistake I made was feeling ashamed of my past. Now I stop thinking about the bad things and focusing on the good ones.
Tulajdonképpen minden ugyanolyan mégis más. Már évek óta mellette ébredek fel, mellette alszom el, az ő illata nyugtat meg amikor ideges vagyok, az tesz boldoggá ha őt mosolyogni látom. Állandó a kapcsolatunk most mégis más. Más, mert a felesége lettem és tudom, hogy ez a kötelék most már egy életre szól. Mosolyognom kell, ha arra gondolok, hogy az elmúlt évek során hány embertől hallottuk, hogy úgy sem fog sokáig tartani, hogy mi két különböző világ vagyunk és így nem működhet. Hányszor mondták, hogy ha a kémia már nem működik a szerelem elmúlik és búcsút inthetünk egymásnak. Elégedett vagyok, mert minden rosszakaró szavait sikerült megcáfolnunk. Az ő nevében nem nyilatkozhatom, de én még mindig ugyanúgy szeretem őt, mint a kapcsolatunk legelején, sőt, annyi mindent megéltünk már együtt, hogy még inkább azt érzem, hogy soha nem akarok mást szeretni már csak őt. Mindig hiányzik amikor nincs mellettem és bár az utóbbi időszakban eléggé megszaporodtak a vitáink nem jelenti azt, hogy kevésbé szeretnénk egymást, csupán annyit jelent, hogy több gond szakadt egyszerre a nyakunkba. A baleset után talán mindketten rádöbbentünk arra, hogy az élet milyen mulandó, hogy mennyire váratlanul véget érhet és azóta minden percét ki akarom élvezni a kapcsolatunknak, házasságunknak, a családunk. Ízlelgetem a gondolatát annak, hogy mi már valóban egy család vagyunk, ott növekedik szívem alatt a szerelmünk gyümölcse, akit ugyan nem terveztünk, de abban biztos vagyok, hogy nagyon fogjuk szeretni. Elképzelem ahogy Aston a kezébe fogja a csöppséget, ahogyan játszik vele, óvodába viszi, oktatja, a szívem azt súgja, hogy nagyon jó apa lesz belőle. Ettől a gondolattól izgalom lesz úrrá rajtam, várom, hogy végre elmondhassam neki a titkot, amit két hónapja őrzök, ami minden bizonnyal sok esetleges kérdésére választ fog adni. Izgulok, de ugyanakkor félek is, mert nem biztos fel vagyunk rá készülve és nem biztos, hogy olyan anya lesz belőlem amilyent szeretnék. Mindenféle gondolatok kavarognak a fejemben miközben reggelit készítek magunknak. Rengeteg kérdés, amire majd az idő adhat csak választ. Félelem, boldogság, izgatottság, és hatalmas étvágy, ami talán minden engem gyötrő érzés közül a legfurább. Régen teljesen képes voltam megfeledkezni arról, hogy egyek, most viszont naponta többször is kénytelen vagyok, mert eddig soha nem tapasztalt éhség gyötör. Tudom, hogy ez normális, hiszen kettő helyett kell táplálkoznom, de nekem akkor is fura. - Kitűnő, Szimat nyomozó. nevetek fel, hangom megtöri a faház csendjét, miközben valami ruhát rángatok magamra. - A téli esküvő egyetlen hátránya, hogy nagyon hideg van. jegyzem meg csak úgy, miközben zokniba bújtatom a lábaimat. Mehettünk volna valami kellemesebb, melegebb helyre is, de azt most nem engedhetjük meg magunknak, főleg a hirtelen családbővülés miatt, és őszintén, egyetlen tengerpart sem jobb helyszín ennél a kis erdőnél, ahol minden elkezdődött. - Rögtön megkapod amint reggeliztél, legyen egy kis türelmed. mondom miközben már az ebédlőasztal felé sétálunk. - Éhen halok. huppanok le a székre, közvetlenül Aston mellé és amint a tányéromba kerül a tojás én máris nekiesek. - Fúj csiga. Maradjunk inkább az omlettnél, vagy bárminél ami kevésbé Francia és leginkább amerikai. motyogom két falás között, majd amikor sikerül ismét szóhoz jutnom folytatom. - Elfogult vagy, ha rólam van szó, de ez nem feltétlenül baj. kortyolok a kávéból, amibe most a szokásostól eltérően töltöttem egy kis tejet. A doki azt mondta, hogy nyugodtan fogyaszthatom, csak próbáljam meg ne túl erősre főzni. - Egyébként, nem viccelek, tényleg szeretnék megtanulni főzni, nem rendelhetünk mindig, és neked sem lesz időd összeütni mindig valami vacsorát, így is túl sokat dolgozol, nem szeretnélek ezzel is fárasztani. az mellékes, hogy én is képes vagyok túlhajszolni magam és éjszakákba nyúlóan bent maradni az irodába, vagy otthonról dolgozni, mert ha Aston megtudja a nagy hírt szinte biztos vagyok abban, hogy ha kell bezár a lakásba, hogy a stresszel és sok munkával ne árthassak magunknak. - Nagyobb házba kellene költöznünk, kezdem azt érezni, hogy a mostanit lassan kinőjük, nem gondolod? pillantok rá kíváncsian. - Édes, megeszed még azt? mutatok az utolsó darab pirítósra, majd válaszától függetlenül magamhoz ragadok és megkenem a tetejét egy kis vajjal. Még mindig éhes vagyok. - Szívem, remélem, hogy az első sokk után örülni fogsz annak, amit a boríték rejt. Ez megmagyaráz, majd sok mindent. nyújtom át neki az említett borítékot miután megtörlöm a kezem a szalvétában. Szívem gyorsabban verdes a mellkasomban és úgy érzem, mintha az egész szoba forogna velem. Eljött az igazság pillanata. Nem mondok semmi mást, úgy érzem most nincs szükség a szavakra, vagy a magyarázatokra, az ultrahang felvételekből minden világos lesz számára. Azokat sem kell különösebben megmagyarázni neki, minden bizonnyal mentősként, vagy a kórházban volt már szerencséje ilyesmihez.
- Ha megunok mentősként dolgozni, beadom az önéletrajzomat hivatásos rendőrkutya pozícióra - mondom komolyabban, mint amennyire komolynak szánom a témát, de hát ha egyszer jó a szaglásom, vagy csak jól ismerem Nataliet és volt egy belső érzésem, hogy milyen reggelit fog csinálni, mi az első dolga a konyhában, ettől még nem arról van szó, hogy unalmasan telnek a napok, nem, én kifejezetten ezt a megszokott, biztos mindennapokat kerestem, mert ebből tudom, hogy otthon vagyok, hogy családias közegben vagyok és minden rendben van. - Igen, de megérte most tartani. - Tudom, hogy ő is így gondolja, azontúl, hogy Natalie ötlete volt, nem úgy tűnik mintha megbánta volna, hogy nem harminc fokban sül meg a ruhájában, még ha talán a tavaszt meg is várhattuk volna, egyszerűen nem akartunk tovább várni. Végigfuttatom rajta tekintetemet, felöltözik, úgyhogy nem tűnik továbbra úgy, mintha fázna, ezt az aggodalmamat így hát elvetem és helyette a kíváncsiság kezd emészteni a boríték láttán. Szedek a tányérjába amint lelünk, s hát nem viccelt Natalie, tényleg nagyon éhes lehetett már, pedig ez idáig a reggeli nem tartozott a napirendjébe, hozzáteszem örülök, hogy ez az utóbbi hónapokban megváltozni látszik, most egyből neki is áll az evésnek, mintha a szervezete szívná magába az ételt és próbálná bepótolni az eddigi életmódja által keletkezett hiányt. Ami pedig az omlettet illeti, nekem ez öt csillagos. - Na ugye - mosolyodom el és örülök, hogy sikerült egy elég gusztustalan példának hála meggyőznöm az omlett királyságáról, főleg ha Natalie csinálja, a feleségem. Tudom, hogy a gyűrű és a házasság mostani időkben már sokaknak nem jelent semmi többet egy pillanatnyi elhatározásnál, s ez is egy olyasvalami, amit mélységesen megvetek a társadalomban, tisztelet a kivételnek persze, ebből pedig tisztán következik, hogy számomra a válás mélységesen elítélendő dolog, hiszen bármilyen nehéz helyzetet meg lehet oldani, nekem senki se mondja, hogy nem. Igen, határozottan elfogult vagyok, ha Natalieról van szó és biztos vagyok benne, hogy ezentúl ez csak fokozódni fog. - A feleségem vagy és mindig megvédem ami az enyém, még akkor is, ha pont a saját túlzó kritikáidtól kell ezt tennem. - Ha szerintem sem lenne kielégítő a reggeli, akkor rendelnék én, vagy nekiállnék csinálni valamit, de nem Nataliet támadnám le, ettől függetlenül nagyon jó dolognak tartom, hogy komolyabbra fordítva a szót is meg akar tanulni főzni, tetszik az elszántsága, úgyhogy elismerő pillantással fogom meg a kezét. - Akkor várom a sok odaégett próbálkozást - cukkolom kicsit, természetesen szeretetből, amit ellensúlyoz remélhetőleg lágy érintésem kézfején és érezteti vele, hogy örülök az ötleteinek. Elgondolkozok a lakást említve, már felvetette egyszer Natalie a közelmúltban és kezdem azt érezni, hogy egyre jobban le szeretné váltani jelenlegi lakhelyünket. Ami engem illet, egy picivel volt csak nagyobb a lakás, amiben felnőttem és öten éltünk benne, szóval az én tűrőképességem ilyen téren meglehetősen nagy, már-már túl nagy is, szóval érzem, hogy kezd jogossá válni az, amit Natalie mond. Eszek pár falatot, amik egyenként akkorák, mint Nat két villányi adagjai, ám mielőtt válaszolnék, kérdez és ez valamiért meglep, ritkán kér még az én felemből is, pedig sosem sajnáltam tőle az ételt. Furcsa érzés lep el, mialatt szemmel jelzem hogy nyilván nem bánom, amiért elveszi az egyik pirítósomat. Nyugtalanság lep el, megannyi ok miatt és fejben kezdem felfogni, hogy túl sok minden változik Natalieval kapcsolatban. Tej a kávéban, az evések, vagy az, hogy egyáltalán reggelizik mostanság, a ház téma annyira nem meglepő és valószínűleg a többi is csak azért kezd nyugtalanítani, mert épp némán ülve, villám hegyét szopogatva próbálom keresni az összefüggéseket, de még mielőtt túl messze kerülnék, veszek egy mély levegőt és egy fújással kieresztem magamból az izomgörcsöket. - A gyors esküvő elég sok pénzünket vitte el, de szerintem van annyi lekötve, hogy belevágjunk - felelem egy kis csend eltelte után a házprojektre. Stabilizálódni kezd a helyzet a munkahelyemen, már kicsit masszívabb lábakon érzem magam, hogy optimistábban kezdjem remélni, hogy az elkövetkező fél, egy évben biztos és kellően nagy fizetést tudjak összekaparni. A továbbiakban inkább az evésre koncentrálunk, én is megeszem ami a tányéromon van és kellően jól is lakok, hogy el tudjam kezdeni a napot. Utolsó falatokat nyelem le, mikor Natalie átnyújtja a beígért borítékot, amiért teljesen megszokott nyugodtságommal nyúlok, miközben hallhatom szavait és bizony eléri velük, hogy megijedjek és szárnyalni kezdjen a kíváncsiságom mellett az aggodalmam is. Tehát le fogok sokkolódni. Az autóm nincs eltörve, ez biztos. Még egy gyanakvó pillantást vetek Natalie felé, majd a meglepetésemnek szentelem a figyelmemet és egy határozott mozdulattal feltépem a ragasztást. Amit látok, azt nem kell magyarázni, arra nincsenek szavak. Nem hallok. Nem látok. Nem érzékelek. Fülemben egyedül szívverésemet visszhangoztatja egy duzzadó ér, testemen a idegek felmondják a tapintásért felelős funkciójukat, forog a világ körülöttem, egyedül én és a képek állnak meredten, még a lapok se rebbennek meg kezemben miközben forgatom őket, annyi érzés önt el, hogy megfelejtkezek magamról, megfelejtkezek az arcomról és mimikáimról. Fogalmam sincs, hogy milyen arcot vágok. Nem tudom, hogy mi történik. - Gyerekünk lesz - suttogom magam elé, s ejtem le végül a boríték lapjaival teli kezeimet az ölembe és nézek Nataliera valóban lesokkolt tekintettel. Nagyon furcsa érzés annyira ledöbbentnek lenni, hogy szavakat is nehezen tudok fogalmazni, nem hogy még testem bénulás jeleit produkálja. - Jézusom! - Kezdem felfogni, de még korán sem sikerült teljesen, de megelevenedik végül testem és meghatódott mosollyal dőlök előre és könyökölök rá az asztalra, míg tenyereimbe temetem arcomat.
looking back
The biggest mistake I made was feeling ashamed of my past. Now I stop thinking about the bad things and focusing on the good ones.
A kapcsolatok egy bizonyos idő után ellaposodnak és unalmassá válnak, ilyenkor fordul elő a leggyakrabban, hogy az egyik fél félrelép vagy egyszerűen csak külön utakon folytatják tovább. A mi kapcsoltunknak kimaradt ez a fázisa, hogy miért? Mert mindketten szeretjük a folytonosságot, a stabilságot, még akkor is, ha egy héten keresztül semmi mással nem foglalkozunk esténkét, csak sorozatokat bámulunk. A mi kapcsolatunknak is volt mélypontja, azt hiszem többször is, de az nem az állandóság miatt volt, hanem azért, mert egyszerűen összecsaptak a fejünk fölött a hullámok és bármennyire is szeretjük egymást, emberek vagyunk, néha feszültek, olykor pedig folyamatosan rossz döntéseket hozunk. Nem fogom áltatni magam, nyilván lesznek még hullám hegyek és völgyek a házasságukban is, de magunkat ismerve mindent megoldunk majd. Egyikünknek sem az a típus, aki csak úgy eldobja magától mindazt amije van. Kijelentésén felnevetek, pontosan az ilyen apróságok miatt ugyanolyan minden napunk, de mégis különleges. Azt hiszem ezt csak azok élhetik át, akik valóban igazán szeretik egymást, szerencsés vagyok, hogy ő a párom. - Azt hallottam, hogy nagyon kemény a kiképzés. kuncogok magamban, miközben gyors mozdulatokkal öltöm magamra a ruhámat, ahhoz hideg van, hogy egy szál pólóban ücsörögjek, még akkor is, ha Aston tekintete kárpótolna a félig megfagyásért. A baleset óta a jobb lábamon egy hosszú heg emlékeztet arra, hogy óvatosabbnak kell lennem, és azóta nem is szívesen mutogatom a lábaimat, amik azelőtt tökéletesek voltak. Rámosolyogom, bár a terhesség volt a fő oka annak, hogy szerettem volna előrébb hozni az esküvőt, azért nem az egyetlen, fölösleges lett volna még fél évet várni. Ahogy végre helyet foglalunk az asztal mellett azonnal nekiesek a saját adagomnak, nagyon éhes vagyok, és kiborít, hogy a normális adagom kétszeresét eszem meg, én ehhez nem vagyok hozzá szokva. Még csak a terhességem elején járok, de a reggeli rosszullétek és a folyamatos éhség teljesen kikészít, fogalmam sincs, hogy mi lesz később, amikor a baba is nagyobb már odabent. Még senkinek nem mondtam el, hogy gyerekünk lesz, pedig szerettem volna anyától tanácsokat kérni, de a férjemet is szeretném megtisztelni azzal, hogy lesz az első aki megtudja a hírt, mindenki más a háttérbe szorul. - El fogsz kényeztetni jegyzem meg szavait hallva két falat tojás között. Örülök, hogy ilyen gondoskodó, többek között ez az egyik dolog, amit nagyon szeretek benne. Attól a perctől fogva, hogy megismertem ilyen, és szerintem ez nem is fog változni. - Ígérem mindig lesz majd B tervem is, és nem gyújtom fel a konyhát. simítok végig kézfején mosolyogva. Tudom ciki, hogy még mindig nem tudok főzni, de annyira soha nem érdekelt a dolog és mindig volt valami más, amivel lefoglalhattam magam. Talán emiatt is alakultak ki nálam rossz táplálkozási szokások. Azzal, hogy össze-vissza fecsegek és minden ebben a percben jut eszembe csak az idegességemet próbálom leplezni, ahogy látom, hogy egyre gyorsabban fogy a reggeli a tányérról és pontosan tudom, hogy szembe kell néznem az igazsággal néhány percen belül. Fogalmam sincs, hogy hogyan fog reagálni, főleg, ha még azt is figyelembe vesszük, hogy két hónapja magamban tartom a titkot, és elvetettem magam, mielőtt bármit is mondtam volna. Ez így összegezve eléggé szarul fest. Inkább belekortyolok a kávémba, hogy leplezzem a hirtelen rám tört zavaromat. - Hát figyelj, nem kell most azonnal döntenünk, van még rá időnk, de szeretném, ha legalább elkezdenénk nézelődni. Nem akarom elsietni, és ismersz....nem fogok valami omladozó putrit venni. Szeretném ha lenne kertünk. gondolatban még hozzá teszem, hogy legyen ahol a gyerekünk játsszon. Csendben majszolom az előbb elcsórt pirítóst és figyelem ahogyan Aston tányérja is lassan kiürül. Remegő kézzel nyújtom át neki a borítékot. Szívem olyan hangosan verdes a mellkasomban, hogy lehetetlen lenne bármi mást is meghallanom ritmusán kívül. Ha nem ülnék, minden bizonnyal most meg kellene kapaszkodnom, sok mindent átéltem már, de ilyen izgatottsággal vegyes félelmet még soha nem éreztem. Mozdulatlanul figyelem a férjem, próbálom leolvasni gondolatait az arcvonásairól, de semmit nem látok rajta, a megdöbbenésen kívül, amire számítottam. Szeretném megérinteni, de inkább visszaejtem kezem az ölembe és csak csendben figyelem őt. - Gyerekünk lesz... ismétlem meg halkan a szavait, és kezem automatikusan a hasamra csúszik, mintha így próbálnám védeni az odabent növekvő apócska lelket. - Ez egy örülök Jézusom, vagy a Francba Natalie Jézusom? szinte már sírós hangon kérdezem tőle, jó lenne, ha kicsit konkrétabban kifejezné, hogy mit is érez. - Én tudom, hogy ez váratlan, és korai, nem is terveztük...azt is tudom, hogy hamarabb is szólhattam volna...de Aston...kisbabánk lesz, ez jó dolog nem igaz? Örülsz? Azt sem bánom, ha kiabálsz velem, csak mondj valamit, légy szíves. érintem meg végül kézfejét, amibe arcát rejtette.
- Akkor erős blöki leszek - felelem vállat vonva, mert a kemény kiképzések kifejezetten szimpatikusak, vagy csináljunk valamit jól, de azt tényleg jól, kemény munkával, vagy gondolkozzunk el, hogy vajon tényleg akarjuk-e, amit kitűztünk magunk elé célként. Többek között ezért nem bántam, hogy az őrült dokit kaptam magam mellé mentornak, nem csak szakmailag tudtam nála rohadtul fejlődni, de a tűrőképességem is nem látott határokig kúszott ki. Én is magamra kapok valamit, nem akarok sokat várni, nem szeretek, márpedig csak akkor tudom megkapni a borítékot ha már megettük a reggelit és az sem kerüli el figyelmemet, hogy Natalie is éhes már. Elég feltűnő, hogy mostanság sokkal többet eszik, mint szokott, régen egyáltalán nem szerepelt a mindennapos programjában a reggeli, a tej a kávéhoz, vagy a dupla pirítós, de nem pillanatszerű a változás ezért nem kérdezek rá egyenesen, hogy mi lehet az oka, kijött a kórházból és utána nem sokkal változások bontakoztak ki a szokásaiban, majd jött az esküvő, immáron feleség és nem csupán barátnő, igyekszem mind ezen összetett időszak rovására írni, s meg kell hagyni, hogy rendkívül tetszik, ami történik, rá nézve is sokkal egészségesebb. - Van egy ilyen tervem, igen - vallom be ami a kényeztetést illeti, nem leplezem ezen szándékomat, bár azért túllépni sem tervezem a határt. A mindennapos igényeit szeretném kielégíteni, azt viszont nagyon is, legfőképpen azon vagyok, hogy megtartsuk a jelenlegi harmóniát, mely az esküvő utáni időszakot jellemzi és ha ez így maradna - én és remélem, hogy Nat is - tökéletesen el lennénk kényeztetve. - Nem aggódom semmi miatt, akkor se lesz tragédia, ha egy órával később eszünk, mert el kell ugrani az egyik kajáldába ebédelni, vagy gyorsan összedobsz valami mást a tervezett helyett. - Nyugtatgatni próbálom, hisz nem vagyok egy hisztis fajta, ilyen téren biztosan nem, általában gyors evő vagyok és az étkezés mellékprogram az életemben, ahogy Natalienak is, ezért sem főzött eddig és úgy nagyon én sem bűvészkedtem sokat a konyhában hosszú ideig, amit akarok, azt el tudom készíteni, a nagyobb kajákat azonban már nem vállalom be. Annak örülnék a legjobban, ha Natalie felelősség nélkül mozogna a konyhában és nem érezné terhet a vállán, hogy feleségként meg kell tanulnia főzni, mert nem kell. Ha szeretne, akkor azt nagyon értékelem, de részemről ennyi. - Rendben, ráfókuszálok én is a házakra, aztán ha találunk valami kecsegtetőt, közösen leülünk megtárgyalni az előnyeit, hátrányait. - Kicsit felviszem a hangsúlyt, mintha én sem tudnám eldönteni, hogy kérdésnek, vagy kijelentésnek szánom. - Kert egy terasszal? - folytatom tovább az elképzeléseit. Minden reggel felkelés után, mielőtt munkába mennék kimegyek a jelenlegi erkélyünkre, leülök a kihelyezett székre és ott iszom meg a kávémat, szívom el a cigimet és próbálom magam aktív testi és lelki munkára ösztönözni. Kurvajó lenne, ha nem egy kis erkély lenne hanem fognám magam és kiülnék a teraszra mondjuk a hintaágyba és konstatálhatnám hetente, hogy már megint le kellene vágnom a füvet. Élvezném. Megnyugtatna. Ahogy Natalie átadja a borítékot, már tudom, hogy nem kis dolog van benne. Még egy utolsó pillantást vetek remegő feleségemre és az én ajkaim között is elkezd remegni a levegő a puszta látványától, nem tudom biztosra, de úgy érzem, hogy még sosem láttam Nataliet ennyire félni és ez felkavar, megrémiszt, elbizonytalanít, nem várok ezért tovább, feltépem a papírt és nem feszítem tovább a pillanatot, vagy Natalie állapotát. Sokáig nem tudom feldolgozni, amit látok, holott tudom mi, kicsoda van rajta, nem nyiklik meg hangom, se testem. Tudat alatt hálás vagyok feleségemnek, hogy csendben megvárja, hogy túl legyek az első sokkon, fogalmam sincs meddig tart mire végre kiszokik belőlem két szó. Megismétli őket, nem látom de érzem, hogy kezeit hasára teszi, levegőért kapok és az asztalra könyökölve kezeimbe temetem arcomat, kezdem átérezni a valóságot. - Ez egy hihetetlenül boldog köszönöm Jézusom - sóhajtom mosolyogva tenyerembe, amiket el is veszek arcom elől, szokatlan az érzés, hogy könnyektől nedvesednek szemeim. - Nat! - vágok szavába, mert érzem, hogy megijed talán, esetleg tőlem, vagy csak nem tudja mit gondolok és ezt nem hagyom, most hogy újra élek, a sokk után meghatódva fonom ujjaim közé az övéit és nézek mélyen a szemeibe. - Ez csodálatos! - dörmögöm mélyebb hangon lassan, továbbra is mosolyogva, míg két kezem közé veszem kézfejeit és kilehelem rájuk meghatottságom csókját. - Nem tudsz semmivel sem elszomorítani, nem érdekel, hogy nem terveztük, vagy miért nem mondtad el hamarabb. Egy család leszünk, egy igazi, boldog és egészséges család! - Mindkettőnkhöz beszélek, mert bennem is csak most tudatosodik, hogy miket mondok és sosem éreztem még magam ennyire boldognak. Esélyt kaptam, hogy a család szó alatt végre ne undorodjak el, már most érzem, hogy termelődnek bennem az apai érzés hormonjai, a védelmező és erős, határozott magatartás, merthogy a gyerekem jó közegben, jó szülőkkel fog felnőni, nem egy kis odúban, nem aluljárókból szerzett ételeken és drogszagban, értelmesek, okosak és az anyjukat elnézve gyönyörűek lesznek testvérével együtt, mi pedig büszke szülők. - Gyere ide - sóhajtom még mindig meghatódottan és kinyújtom hozzá a kezemet, hogy az ölembe üljön és megcsókolhassam ajkait míg már sokkal óvatosabban végigsimítok hasán. Hogy nem vettem észre? Hogy?
looking back
The biggest mistake I made was feeling ashamed of my past. Now I stop thinking about the bad things and focusing on the good ones.
Már azelőtt is sokat gondoltam a közös életünkre, hogy egyáltalán megkérte a kezem, elképzeltem az esküvőnket, a családunkat, azt, hogy életünk végéig boldogok leszünk majd. Azt hiszem ez teljesen természetes, hiszen amióta csak az eszem tudom szeretem őt, attól a pillanattól fogva, hogy megpillantottam első nap a suliban. Első, igazi, mindent elsöprő szerelem, ami keveseknek adatik meg az életükben, és én nagyon boldog vagyok, hogy ebben a kiváltságos helyzetben vagyok. Nagyon nehezen találtuk meg az utat egymás szívéhez, de azóta, hogy ez megtörtént elválaszthatatlanok vagyunk és tudom, hogy ez már nem is fog változni. A felesége vagyok, hozzá tartozom és nincs földi erő, ami ezen változtathatna. Igaz, még csak néhány órája mondtuk ki egymásnak a boldogító igent, néhány nap telt el csak az esküvőnk óta, de már most érzem, hogy tökéletes, hogy napról napra egyre jobban szeretem és elképzelni sem tudom az életem nélküle. Szeretem a humorát, a hülye vicceit, a komolyságát, az érdeklődését és néha az érdektelenségét is. Szeretem, hogy erős, bátor, férfias, ha szükségem van rá mégis gyengéd és törődő. Napestig sorolhatnám, hogy miket szeretek benne, de még akkor sem érnék a végére. Többek között szeretem, amikor éjszakánként megébred, körém fonja erős karjait és úgy ölel, mintha soha nem akarna elengedni, és szeretem, hogy egy apró lélek növekedik bennem belőle. Elmosolyodom erre a gondolatra két harapás pirítós között. Még csak egy aprócska kisember van odabent, de máris abban reménykedem, hogy rá fog hasonlítani, szeretném Astont látni a gyermekünk tekintetében. Erőszakkal kell visszarángatnom elmémet a valóságba, hogy szerelmem szavaira figyelhessek, majd minden álmomat és reményemet megoszthatom vele, amint fény derül az igazságra. Esténként, majd egymás karjaiban álmodozhatunk a gyerekünkről. - Szerencsés vagyok Aston Miles, hogy te vagy a férjem. mosolygok rá, és ha igazán figyelmes láthatja a mosolyom mögött megbúvó boldogságot. Néha tényleg azt érzem, hogy én vagyok a legszerencsésebb nő a földön, és vannak pillanatok amikor nem értem, hogy mivel érdemeltem ki őt magamnak. Tudom, hogy soha nem panaszkodna, ha sózott, kiszáradt vagy éppen odaégett ételt pakolok az asztalra, de azért majd igyekszem a konyhában is jobban teljesíteni, mert megérdemli, és mert nem szeretném, ha a gyerekem úgy nőne fel, hogy az anyja nem tud főzni vagy tortát sütni a szülinapjára. - Igeen, és egy hintapaddal, sok színes virággal, hogy legyen amit gondozz. nevetek fel a mondatom végén, mert valljuk be, én nem vagyok kertészkedős típus, sokkal inkább kinézem Astonból, hogy esténként öntözgeti a virágokat, amíg én egy pohár teával a kezemben ülök a kis asztal mögött és figyelem őt. Nyugodt és vidám ábrándozásaim helyét azonban hamar átveszi a félelem, amikor átnyújtom neki azt a bizonyos borítékot. Hirtelen nagyon bánom, hogy most adtam át, talán még várnom kellett volna néhány napot. Mi lesz ha haragudni fog miatta? Vagy, még túl korainak gondolja és nem fog örülni neki? Vagy mi lesz akkor, ha azt hiszi csak a gyerek miatt akartam hozzá menni? Csendben figyelem mozdulatait, arcvonásait és egész testemben remegek a félelemtől és várakozástól. Hosszú percekig csak nézem, nem szólalok meg, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, nekem is szükségem volt az időre, hogy feldolgozzam anya leszek. Nekem viszont már két hónapja van időm rá gondolni és kitalálni mi legyen, ő pedig csak néhány perce tudja, hogy odabent már hetek óta növekszik szerelmünk gyümölcse. Szavait hallva azonban megnyugszom, a feszültség egy hatalmas sóhajjal távozik belőlem, és könnyes szemekkel pillantok végig rajta. - Ez azt jelenti, hogy örülsz? el sem tudja képzelni mekkora kő esett le a szívemről, a megkönnyebbülés végre rátelepszik a vállaimra és elmosolyodom. Ujjaimmal végigsimítok arcának vonalán. - Azért nem mondtam hamarabb, mert szerettem volna megvárni a megfelelő alkalmat. Ha elmondom azelőtt, hogy összeházasodtunk csak aggódtál volna a szervezéssel járó stressz miatt és minden terhet a válladra vettél volna, és azért akartam hamarabb megtartani az esküvőnket, hogy beleférjek a ruhámba. sütöm le a tekintetem. Tudom, hogy ez elég önző dolog, de egyszer megyek férjhez és szerettem volna, ha nem csak az alkalom tökéletes, hanem én is. Megfogom a kezét és az ölébe fészkelem magam, boldogan és felszabadultan csókolom meg ajkait, majd fejem a vállára döntöm és hosszú pecekig csak élvezem a pillanatot, a nyugodt csendet ami körbe ölel, Aston illatát, a hasamon nyugvó kezének melegét. - Nagyon szeretlek. szólalok meg végül, magam sem tudom mennyi perc után és puszit nyomok arcára. Kezem a hasamon pihenő kézfején pihentetem. - Egészséges baba, korához mérten fejlődik, nagyon erős. Két hét múlva kell mennem vizsgálatra, szeretnél majd jönni velem? én nem ragaszkodom ahhoz, hogy elkísérjen, de valami belső megérzés azt súgja, hogy ezek után egyetlen vizsgálatot sem fog kihagyni. - Senki más nem tudja még, neked akartam szólni először. Igazából fogalmam sincs, hogy Ő szeretné-e elmondani a szüleinek vagy a húgának, én anyukámnak mindenképp elmesélem, tudom, hogy ki fog ugrani örömében a bőréből. - Nem vagy még éhes? pillantok rá ártatlan őzike szemekkel, én azt hiszem tudnék még enni.
Elég erősen elfintorodom, ahogy megtudom, hogy lesznek növényeink, amiket előszeretettel gondozhatok, azt hiszem ez igencsak meglepő és új megvilágítása a teraszon töltött időmnek. - Oké, de ha az ötezredik is elpusztul, nem én leszek értük az egyedüli felelős. - Nincs bajom a növényekkel, azzal a különbséggel, hogy sosem voltak nekem és nincs belém nevelve, hogy oda kellene rájuk figyelnem, mondjuk az is tény, hogyha látnám ahogy haldokolnak és mindössze órájuk van hátra, akkor valószínűleg tényleg fognám magam és rázúdítanék két vödörnyi vizet, inkább az a kérdés, hogy mikor mondanám azt, hogy kell a fenének a virág, ha mindig kiszáradnak és amúgy se szépek. Amik fontosak, azokra úgyis figyelünk, amik meg nem… azokra nem. A reggelit követően megkapom meglepetés ajándékomat, de jobban lesokkol, mint ahogy azt hittem volna. Nem ere számítottam, valóban nem, egyáltalán nem volt a fejemben egy baba érkezése, főleg, hogy mindig védekeztünk, mi tényleg mindent megtettünk, de ebből is látszik, hogy az óvszeres tasakokon díszelgő nem száz százalékos megbízhatóságot nem a hülyék nyomtatták rá antireklámként. Érthető és normális, hogy lesokkolnak a képek, amiket feszülten vizsgálok és forgatok kezeim között, kezdetben nézem, de nem fogom fel, hogy az ultrahangképek hozzánk tartoznának, holott nem vagyok hülye és természetesen tudom, hogy miért mutatja őket a ma már feleségem, s mégis… egyszerűen nem tudom percekig feldolgozni a tényt, hogy saját gyermekemet pillanthatom meg életemben és az ő életében először, egyelőre még csak képeken. Aztán eljut a tudatomig és testem, mimikáim életre kelnek. Nehéz megfogalmazni, hogy mit érzek. Egyszerre félek, aggódok, de vagyok mérhetetlenül lenyűgözött, boldog és lesokkolt. Nyelek egy nagyon Nat kérdésére, nem kifejezetten tiszta örömöt érzek, de tudom, hogyha majd eloszlik a zavarodottságom köde és letisztulnak a meglepettség okozta furcsa érzések, nagyon is örülni fogok a hírnek. - Igen! - „Azt hiszem”, teszem hozzá magamban, de már nem mondom ki, mert nem akarom elbizonytalanítani Nataliet, mikor nincs miért, csupán még feldolgozás alatt vannak az információhalmok, s úgy tűnik, hogy sikerül valóban megnyugodnia, elmúlik a reakcióm miatti feszültsége, aminek kifejezetten örülök, bár hangja még izgatottnak tűnik és mostanra már összeszedem magam annyira, hogy kissé szavába vágva megnyugtathassam és megosszam vele, hogy bár igen, elmehettem volna vele az első vizsgálatkor, megtudhattuk volna együtt, hogy gyerekünk lesz, de nem érdekel, nem fogok erre gondolni, mert a hír önmaga elsodor minden negatív érzést. - Jól látod, azt tettem volna. - Utalok az esküvőszervezési nehézségekre, majd helyeslek igazából minden gondolatára. - Nat, megértelek és nem haragszom - ha akarnék se tudnék, most nem, később pedig már nem fogok rágódni a múlton, hogyan is tehetném, mikor gyerekünk lesz, ez pedig sok teendővel jár. Kinyújtom felé a kezem, ölembe veszem feleségemet, kinek hasában már ott növekszik a gyermekem, csókomba folyton érzéseimet, majd végigsimítok lassan és finoman hasán, egyszerre mindkettőjükön, különleges érzés, tán csak pszichológiailag, elvégre nem látszik még érdemleges változás, mégis teljesen más így Natalie hasához érni. - Én is titeket! - simítok szabad kezemmel ezzel egy időben hátán végig egy hosszabb csend után, ami kicsit sem telik kínosan, köztünk már rég nem, míg másik kezem a baba és Natalie tenyere között melegszik. Különös, ugyanakkor nagyon jó érzés jár át, mikor a babáról mesél, elégedettség, öröm, valami birtokló és óvó érzés, s rá kell jönnöm, hogy talán ezek mind együtt jelképezik mindazt, ami az apaság. - Szeretnék! Tegyünk meg mindent, hogy ezek után is egészséges és erős maradjon! - nem tudom, hogy ezt Natalienak vagy inkább magamnak mondom meglehetősen komolyan. Az biztos, hogy el szeretném őt kísérni, ha nem is minden alkalommal, de a következőre nagyon vele szeretnék tartani. - Le fogok szokni a cigarettáról! Nem akarom mérgezni vele a kicsit… és téged sem. - adok szót főként komolyságomnak. Nagyon régóta cigizek, rendszeresen egy nap több szálat, az évek során többször is próbálkoztam leszokni a dohányról, de mindössze egyszer sikerült és akkor hónapokkal később agyoncsapott az élet és minden kezdődött elölről. Vigyáztam, hogy Natalie mellett ne cigizzek, noha volt hogy már ez is megtörtént, de alapvetően figyeltem rá, azonban most ez nem elég, én nem csak egy talán egészséges gyermeket szeretnék, én egy biztosan nagyon erőset és ehhez ez a minimum, még ha borzasztóan nehéz is lesz az elvonókúra. Van motivációm, ezúttal nagyobb, mint életemben bármikor. - Köszönöm! - hálás vagyok, hogy nem mondta el eddig másnak, viszont ez egyet jelent: - Akkor itt az ideje, hogy megtegyük - nézek rá már az eredeti arcommal, bár ezek után semmi sem olyan, mint eredetileg. - Nem, vagy nem tudom. Majd ha korog a hasam, eszem valamit - vonom meg vállamat. Nem kell engem félteni, inkább Natalie egyen annyit, amennyit csak tud. Most már minden értelmet nyert.
looking back
The biggest mistake I made was feeling ashamed of my past. Now I stop thinking about the bad things and focusing on the good ones.
Azt hiszem teljesen normális, hogy ebben a helyzetben félek, és tudom, hogy ez a félelem most már életem végéig fog tartani, hiszen erről is szól a szülővé válás nem igaz? Rettegni és szeretni. Nem csak amiatt vagyok megrémülve, hogy Aston hogyan fog reagálni, hanem attól is, hogy milyen anya válik majd belőlem. Hogyan fogom állni a sarat, hogyan fogok elboldogulni egy kisbabával. Vicces, egy halom bűnözővel simán elboldogulok, de egy aprócska, bömbölő gyermek gondolata megrémít. Mindig is tudtam, hogy egyszer szeretnék anya lenni, de azért nem határoztam el még magam soha, mert kételyek merülnek fel bennem az anyasággal kapcsolatban. Azt egy pillanatig sem kétlem, hogy Aston olyan jó apa lesz, amilyen jó férj és társ, magamban viszont nem vagyok ennyire biztos. Hiszen lássuk be, a kapcsolatunkban is folyton én voltam az, aki miatt veszekedések robbant ki, balesetek történtek és szintén én vagyok az, aki kettős életet él. Elmosolyodom határozott igenét hallva, fura, de ez az egyetlen szócska engem is megnyugtat, ez azt jelenti, hogy az első váratlan fordulaton sikerül túllépnünk, mint férj és feleség. Természetesen nem várom el, hogy azonnal maradéktalan legyen az öröme, nekem két hónapom volt arra, hogy megemésszem és gondolkozzam rajta, nem várhatom el ugyanezt tőle két másodperc után. - De látod, fölöslegesen aggódtál volna, hiszen mindketten jól vagyunk és az esküvő is tökéletes volt. suttogom szavaimat ajkára a csókunkat követően és fejem vállán pihentetem. Azzal, hogy végre elmondtam neki is az igazságot hatalmas kő hullt le szívemről, ami már két hónapja nehezítette az életem. Ennek ez a rendje, ketten kell osztoznunk örömben és bánatban, közösen kell átéljük a házasságunk és a leendő családunkkal együtt járó nehézségeket és örömöket is. Keze a hasamra simul, az enyém pedig kézfejére és egyszerűen csak élvezem a közelségét, a szeretetét és a minket körbeölelő, megnyugtató csendet. Vannak pillanatok amikor nem kellenek a szavak, ennyi év távlatából már szavak nélkül is tökéletesen megértjük egymást, azt hiszem az lenne a vesztünk, ha a csend terhes lenne számunkra, és nem lenne elegendő pusztán a másik jelenléte. - Minden rendben lesz a babával, vigyázni fogunk rá. simítok végig arcvonásain és apró csókot lehelek nyakának vonalára. - Azt hiszem sikerült elcsípnem az egyik legjobb nőgyógyászt, nagyon profi és mindenről részletesen beszámol. Meglátod majd, ha eljössz velem vizsgálatra, minden kérdésedre készséggel fog válaszolni. Gondolom lesz néhány. kuncogok vállgödrébe temetett fejjel. Nekem is ezer meg ezer kérdés jut eszembe minden alkalommal amikor elmegyek hozzá vizsgálatra. A terhességgel kapcsolatban, a babával kapcsolatban, mit ehet, mit ihatok, mit és mikor kell csinálnom, hogy biztosan nagyon erős kisbabám legyen. Kikerekedett tekintettel nézek rá. - Drágám...nem kell ezt tenned! Mármint...nyilván szeretném, ha végre letennéd azt a büdös cigit, de ne kényszerből. Eddig sem cigiztél a jelenlétemben és tudom, hogy ez ezek után sem fog változni, a baba nem kap a nikotinból. mosolyogva hintek újabb csókot ajkára. Annyira aranyos és figyelmes, nála jobb férjet nem is kívánhatnék magamnak. - Szerintem a nagyszülők még várhatnak néhány napot. Mondjuk a nászút végig, addig maradjon ez a mi kis titkunk, a mi csodánk. mert valóban csoda, hogy odabent egy aprócska élet növekszik. Anya mindig mondta, hogy majd megtapasztalom, hogy az anyai szeretet minden másnál erősebb, és bár én még nem fogtam a karomban, még csak egy aprócska pötty odabent, mégis értem és érzem már most, hogy miről is beszélt mindig. Minden emberi érzés eltörpül a méhemben növekvő aprócska élet mellett. - Viszont, dolgozni továbbra is fogok. A baleset miatt hosszú időt hagytam ki, úgyhogy most akad munkám bőven, nem fogok otthon ücsörögni a kanapén, rendben? nézek rá kissé félve, mert szinte biztos vagyok abban, hogyha most még nem is, de később megpróbálna majd lebeszélni a munkáról, mert az hosszú napokat, néha éjszakákat jelent és természetesen egyáltalán nem stressz mentes. - Szeretnék enni egy kis ananászt. Szerinted itt valahol lehet ananászt találni? nézek rá szinte már bocsánatkérő tekintettel.
Halvány fogalmam sincs, hogy mi lett volna, ha. De nem is érdekel. Nem számít, hogyan viselkedtem volna az esküvőn és annak szervezésekor apai fejjel, máshogyan mint történt ez egészen biztos, mégis jelenleg egyszerre érzem magam hihetetlenül erősnek és erőtlennek is, nincs energiám a múlton rágódni, nem akarok azon gondolkodni, hogy miért nem mondta el Nat várandósságát, miért úgy lett az esküvő ahogy és miért nem mehettem el vele elsőként a dokihoz. Ha valamit megtanultam, akkor azt, hogy vannak dolgok, amiket egyszerűen ki kell söpörni a mentális agykérgemből ahhoz, hogy a jelenben és jövőben ne próbáljak meg ideg összeroppanást kapni, márpedig ez lenne a terv, basszus, focizni vagy babázni akarok a gyerekemmel és nem arra vágyom, hogy nekem mindegy alapom azt lássa, hogy az apja egy elernyedt idegszálakkal rendelkező füstös-büdös paca ott az ágyon fetrengve a nap huszonnégy órájából húszban. Érzem Diane testén és reakcióin, hogy mennyire megkönnyebbült, a baba léte okozta boldogság tovább fokozódik artériáimban feleségem felszabadultságát látva, mely ragad rám ádázul, retardáltakat megszégyenítő vigyoromat csak csókunk tudja elmosni és hagyom, mindent hagyok, hogy az idő és a sors megoldja hisz végre úgy érzem, jó úton haladok a bizonytalanságban egy még nagyobb, de szebb homály felé. Fogalmam sincs mi lesz és hogy lesz, mégis tudom, hogy otthon vagyok így távol az otthonunktól is. Ott vagyok, ahol lennem kell és hol lenni akarok. Felnevetek. - Nat, Te az ilyenekből mindig a legjobbat fogod ki, mert ha nem, akkor repíted őket... - Nem kell bemutatni a feleségemet, hiszen bár sosem szóltam bele, hogy milyen fodrászt, fogorvost, orvost, nőgyógyászt, körmöst, faszom se tudja még micsodát választott, figyelemmel kísértem és pontosan tudom, hogy ha első benyomás után nem tűnt neki megfelelőnek, egyszerűen leváltotta és máshoz fordult. Most nem, most elsőre beletalált. És igen, feltehetőleg sokkal több és határozottabb kérdéssel fogom megbombázni szegény nőgyógyászt, vagy csak orvosibb, egészséggel kapcsolatosabb konkrét kérdésekkel, de tudnunk kell és ebből nem engedek majd, akkor se ha minden második kérdésre az lesz a válasza, hogy "még nem lehet megállapítani". - Meg fog őrülni a nőgyógyászod mellettem - felelem végül komolyan bólintva meglátásaira. Elhatározom magam. Egyelőre csak puszta elhatározás és semmi több, hogy leteszem a cigit, ami már számtalanszor megtörtént tőlem, mégsem lett érdemleges eredménye. - Soha a retkes életbe nem hagynám abba a dohányzást, ha nem lenne rá valami kényszer. Nem mondom, hogy menni fog egyhamar, de legalább az ötéves gyerkőc ne azt lássa már, hogy mi az amit lehet szívni. - Mindenkinek ez lenne a jó és most elég erős érvem van. Majd meglátjuk hogyan alakul. - Oké. Személyesen kellene velük közölni, vagy legalábbis anyuddal. - Diane anyja az egyetlen, akire rá merném bízni a gyerekünket és nem csak mint nagyszülőre. De tényleg, ha mindkettőnknek elfoglaltsága lesz, össze kell tennem a két kezem, hogy Natalie anyja pont ráérjen, mert biztos nem fogom hagyni, hogy a szüleimnél legyen a kicsi, amíg nem látok náluk változást - megjegyzem közel harminc év alatt nem történt változás, nem most fog megindulni egy széllökés hatására -, Ezra ki van zárva, a húgom... nem! El kell kezdenem különösen jó kapcsolatot kiépítenem az anyósommal. - Rendben - felelek csak ennyit arra, hogy dolgozni fog. Persze, féltem, de nem egy kőműves a feleségem, megbízok benne, hogy nem fog baja esni a kicsinek (sem), amíg napi szintem tud forogni az irodában és azt hiszem, mindketten megtanultuk a leckét az óvatossággal kapcsolatban. - Jobban féltelek az utakon mint az irodában - simítok végig hátán, miközben szemeim elé az emlékek fátyla ereszkedik le. Nem fejezem be a mondanivalómat, nem akarom és nem is kell. Tudjuk mi történt, sosem fogjuk elfelejteni. Arcom és a köztünk lévő hangulat is megváltozik, feloldódik, amint meghallom kérdését. Elsőre nem vagyok biztos benne, hogy komolyan gondolja, de rá kell jönnöm, hogy márpedig de, kezdődik az uborkaszezon. - Január közepe van, Amerika északi részén vagyunk egy kis erdei szállóban távol az elit civilizáció összes becses szolgáltatásától. Biztosan nagyon kell neked az az ananász? - Adok időt, hogy átgondolja. Ha most szereznem kellene neki egy ananászt, és pontosan úgy értem, hogy "most", akkor az körülbelül az esküvőnk költségének felébe kerülne. - Én szerintem nem is szeretnél igazán ananászt enni - nyomok csókot homlokára és karomba veszem a még nem nehéz kismamát, hogy vele együtt álljak fel a székből. Tudtam, hogy inkább Miamiba kellett volna menni nászútra, akkor lett volna ananász dögivel, vagy legalább valami elérhetőség hozzá. Óvatosan elengedem lábánál egyik kezemmel, hogy talpra tudjon állni. Most már nem tudnám nyugodt szívvel ijesztgetni őt, hogy leejtem-e vagy sem. Csak egyszer ejtettem le majdnem, de akkor az az itteni tónál volt, teljesen biztonságok körülmények között.
looking back
The biggest mistake I made was feeling ashamed of my past. Now I stop thinking about the bad things and focusing on the good ones.
Az idő mostanában igencsak felgyorsult körülöttünk, mire felfoghattam volna, hogy mi is történik valójában, már ott álltam fehér ruhában az oltár előtt és örök hűséget fogadtam annak a férfinak, akit egész eddigi életemben szerettem és akit a hátralévő időben is szeretni fogok. Sok mindent megbántam már, de azt nem, hogy kitartottunk egymás mellett, hogy azokban a hosszú hónapokban sem adtuk fel, amikor minden reménytelennek tűnt. Igazából, tisztában vagyok azzal, hogy ez a csöppnyi élet is váratlanul érkezett, de mégsem lehetnék ennél boldogabb. Megpróbálok túllépni a félelemeimen, nyugtatni amikor, amikor minden kilátástalannak tűnik és hinni abban, hogy tökéletes élet vár ránk. Olyan anyja szeretnék lenni a gyerekünknek, amilyen az enyém is volt, és abban is biztos vagyok, hogy nála jobb apát keresve sem találnék számára. Aston számomra a menedék, a biztonságot nyújtó otthon, a szerető szív és minden amit egy férj megtestesíthet. Szavait hallva elmosolyodom, fejem a mellkasára hajtom, beszívom a már a jól ismert illatát és pontosan tudom, hogy ott vagyok ahol lennem kell, aki mellett lennem kell. - Mert a legjobb jár nekem, és a legjobb jár a pici életnek odabent. simítok végig lapos hasamon. Amióta tudom, hogy kisbabát várok számtalanszor megpróbáltam elképzelni, hogy milyen leszek, ha már kezd kerekedni a hasam, hogy vajon akkor is vonzónak fogom érezni magam, és Aston sem fog más szemmel nézni rám? Milyen lesz, ha majd mocorogni kezd odabent, mit fogok érezni, ha először foghatom majd a kezemben? Varázslatot? Félelmet? Honnan fogom tudni, hogy mikor mire van szüksége? Hogy éppen miért sír? Lesz energiám mindenhez, ami egy kisbaba születésével jár, és mindezek mellett nőnek érezni magam? Vajon nem fog éket verni közénk a kisbaba? Nagyon sok házasság romlik meg a gyerek születése után. Erre a gondolatra néhány másodpercig aggodalom suhan át az arcvonásaimon, nem szeretném, ha a férjemmel való kapcsolatom csődbe benne. - Ne kényszerből tedd le a cigit szívem, csak akkor, ha tényleg ezt szeretnéd. A gyereknek majd meg lehet magyarázni, de addig még nagyon sok van. Nem akarom, hogy máris úgy érezd, hogy áldozatokkal jár a gyerekünk. emelem fel a fejem, hogy a szemeibe nézhessek. Bőven van még időnk átgondolni mindent és én soha nem kérném arra, hogy miattunk szokjunk le, az elmúlt évek során amúgy is annyira hozzá szoktam ehhez a káros szenvedélyhez, hogy el sem tudom képzelni őt a kezében lógó cigi nélkül. - Mindenképp. Rászánunk egy napot, hogy meglátogassuk az ősöket és elmeséljük a jó hírt. Anya minden bizonnyal ki fog ugrani a bőréből örömében és tuti, hogy már most jelentkezni fog önkéntes gyerekfelügyelőnek. A te szüleidben viszont nem vagyok biztos...mindig azt éreztem, hogy engem nem igazán kedvelnek. Talán túlságosan távolságtartó és szigorú voltam. mi tagadás, van egy bizonyos megjelenésem, ami sokak számára nem szimpatikus és emiatt elég sokan gondolják rólam, hogy rideg vagyok. Pedig egyszerűen csak...távolságtartó vagyok. Azt hiszem én sem kedvelném magam, a gyöngéd oldalam csak anya és Aston ismerik, mindig erősnek kell mutatkoznom, hiszen a szakmám ezt követeli meg tőlem. - Tudom... és sajnálom, hogy át kellett élnie mindazt amit az én felelőtlen balesetem vonzott magával. Nem akarok emlékezni arra a szellemre, aki lett belőle, a fásult arcára, a kialvatlanságtól vörös szemeire, arra, hogy éjszaka mindig felriadt. Szeretnék még a kormány mögé ülni, de nem vagyok biztos abban, hogy képes leszek rá a közeljövőben, pedig azt sem várhatom el, hogy mindig ő furikázzon velem, ha szükségem van rá. - Hmmm... gondolkodom miközben felemel és mindkét karomat a nyaka köré fonom. Most még megteheti, de néhány hónap múlva már nem fog ilyen könnyen ide-oda cipelni. - Igazad van, lehetetlen küldetés.... nyomok egy puszit arcára, miután már a saját lábaimon állok. - De ha vissza értünk a városba, ígérd meg, hogy kapok ananászt... pillantok rá hatalmasakat pillantva, miközben a reggelink maradványait tüntetem el az asztalról. - Mit szeretnél ma csinálni? Egy rövid séta? Vagy visszabújnál még az ágyba? Végül is, a nászút a pihenésről szól, és tudom, hogy neki bizony nagy szüksége van arra, hogy órákon keresztül feküdjön az ágyban, pihenve, mert ha ennek vége, ismét kezdődik a mókuskerék, ami bizony mindkettőnknek fárasztó. A tányérokat a mosogatóban hagyom, most nincs kedvem foglalkozni velük, inkább visszacammogok az ágyhoz és befészkelem magam a takaró alá.
Nem aggódok azzal kapcsolatban, hogy feleségem meg fog mindent tenni a gyermekünk egészsége érdekében, tán kapcsolatunk kulcsát is ez adja és sok évvel ezelőtt is e közös tulajdonságunk sodor minket egymás felé. Amit akarunk, azért megteszünk mindent méghozzá a lehető legjobb módon a munkában, az életben és még apaként, anyaként is, ő kiváló a munkájában, nem nyugszik míg a legjobb szolgáltatásokat meg nem kaparintja önmagának és hasában cseperedő gyermekének is, tetszik, hogy igényes nő és nem "ahogy esik úgy puffan" alapon huny szemet a fontos és kevésbé fontos dolgok felett. Ilyen nőt akartam magam mellé, megkaptam. Én is szeretném a legjobbat nem csak magamnak, Natalienak és a kicsinek is, ami nem csak abban fog kimerülni, hogy nagyon szépen lecsempézem a fürdőszobát, hanem abban is, hogy nem szennyezem saját testemet tovább a cigarettával, új erőt ad a leszokáshoz az, hogy nagy motivációt kapok miért kell nekem tovább élnem, már nem elégszek meg az hatvanas plafonnal, mert rokkant öregként is jó leszek még talán a gyerekeknek, meg az unokáknak. - Mindig szeretném, de sose megy - hangom valamivel szomorkásabb fordulatot vesz, nem vagyok erre büszke, sőt. Szerintem ez a tulajdonságom az egyik oka annak, hogy miért nem tudom igazán felelősségre vonni húgomat a drogszokásai kapcsán: pont én beszélek? Lehet a drogokról leszoktam mielőtt még függővé válhattam volna, de a cigarettáról már nem megy, benne élek, minden napom szerves részeit képzi, kimerítem a függőség teljes definícióját és a "szeretném" nem elég, pár napig megy, aztán megőrülök. - Nem áldozatként fogom fel, motivációnak és ha sikerül, még inkább hálás leszek gyerekünknek, hogy létezésével jobb emberré tett. Jogosan érzi Natalie, hogy szüleimmel nem valami jó a viszonya, viszont ha abból indulunk ki, hogy még nekem sem, talán annyira nem is véletlen. Eléggé kettős érzéseim vannak irántuk, nem utálom őket, de nem mondanám, hogy tudom is szeretni saját szüleimet. Azt biztosan nem akarom, hogy náluk legyen a kicsi. - Fogalmam sincs, hogy ténylegesen mit gondolnak rólad, bár sosem számított a véleményük. Ahogy nekem lejött az évek alatt, vagy ahogy én ismerem őket, nem rossz rólad a véleményük, hanem szimplán nem érdekli őket, hogy mi fán teremtél. Nekik mindegy milyen nőt veszek el, nem az ő életük és amúgy se sokat járok haza, ők pedig nem törik magukat, hogy - egy-egy különleges istennyila alkalmakon kívül - meglátogassanak. - vonom meg vállamat. Igen, fáj, de közben meg mégsem. Én hagytam ott őket a francba egy elég nagy veszekedés után, megérdemlem, hogy magasról tegyen rám. Nem változnak, tán már sosem akarnak, vagy ha akarnának se lennének rá képesek, a végeredmény úgyis ugyanaz: nem lesznek a családunk részesei és én ezzel meg is békéltem. A húgom kérdése azonban annál jobban aggaszt, sosem tudnám őt egyedül hagyni. Nem akarok a balesetről beszélni, nem is kifejezetten szándékból hoztam fel és Natalie szavából is leszűröm, hogy hozzám hasonlóan még nem igazán tudott továbblépni a történteken. Miközben kihasználom, hogy az utolsókat játszadozhatom vele az elkövetkező hónapokban és ráadásul sikerül is meggyőznöm az ananászevés logisztikai nehézségeiről, biztató mosoly jelenik meg rajtam. - Kapsz. Otthon telerakom velük a gyümölcsös kosarat. - Hisz egyhuzamban megeszek csak én legalább kettőt. Francba is... annyit beszéltünk róla, hogy már én is megkívántam. - Ha visszafeküdnék, akkor biztosan egész nap semmire se lennék képes, annyira eltompulnék. Sétálhatunk egyet, de ugye nem fogsz nekiesni a recepciós csajnak, ha meglátod? - Nem tudom, hogy egy esküvő utáni és már dagadó hasas nő miként reagálna a múltkorihoz hasonló esetben: már nagyban tojik rá, vagy épp ellenkezőleg, a női tigris anyatigrissé változik és a terrorszervezet vezetője fog a hírekben beszámolni a történtekről. Segítek rendet rakni a konyhában, értékes helyre teszem a boríték képeit is, melyeket előbb lefotózok telefonommal.
looking back
The biggest mistake I made was feeling ashamed of my past. Now I stop thinking about the bad things and focusing on the good ones.
Most, hogy az igazság végre felszínre került én is sokkal jobban érzem magam, és végre felhőtlenül tudok örülni annak a gondolatnak, hogy icipici lélek növekszik a szívem alatt és alig néhány múlva majd a kezemben is foghatom őt. Szerethetem, becézgethetem és megtapasztalhatom, hogy milyen érzés anyának lenni. Annak idején anyukám mindig mondta, hogy nincs annál nagyobb szeretet, mint amit egy anya érez a gyereke iránt, és bár én még csak most tapasztalom ezt az érzés, azt hiszem, hogy már pontosan tudom mire gondol. Elég csak az odabent cseperedő magzatra gondolnom és amellett, hogy mérhetetlen büszkeség tölt el, szeretem is bár, még soha nem láttam, és tudom, hogy érte mindenre képes leszek. Ahogy abban is teljesen biztos vagyok, hogy a férfi, akit férjemnek választottam is ugyanolyan odaadóan fog szeretni minket, mint most. Tudom, hogy rá bármikor számíthatok majd, hogy teljes vállszélességgel fog állni mellettem és mindenben támogató társam lesz, a gyerekünknek jobb apát nem is kívánhatnék. Aston számomra a tökéletes férfi, a nagybetűs Ő, és bár az elmúlt hosszú évek során rengeteg mindenen mentünk keresztül, a sors minket igazolt, és az, hogy most itt vagyunk, azt hiszem egyáltalán nem véletlen. Nekünk együtt kell lennünk, és hiszek abban, hogy minden okkal történt. Ha rá nézek tudom, hogy innen már nincs visszaút, hogy most már senki és semmi és nem választhat el minket egymástól, mindenkinek bebizonyítottuk, hogy minket egymásnak teremtettek, akik valaha kételkedtek benne. Magunknak is. - Akkor legyen az, hogy megpróbálod, de ha nem megy akkor nem fogod okolni magad és nem lesz bűntudatod. Tudod, hogy emiatt nem leszel kevésbé jó apa, igaz? pillantok rá komolyan. Remélem, hogy egyetlen másodpercig sem fordult meg a fejében, hogy, mint ember és apa kevesebbre lesz tekintve csak azért, mert füstöl. Igazság szerint én a magam részéről örülnék annak, ha nem mérgezné tovább magát a cigivel, de soha nem kérném, hogy leszokjon a kedvemért, ha nem érzi azt, hogy képes lenne rá. Amikor beleszerettem is cigizett, és bár ez káros szenvedély, mégiscsak kevésbé ártalmas, mintha alkoholista lenne, drogozna vagy előszeretettel verné a feleségét. Ezekből is van elég sok példa a társadalmunkban, sajnos. - Igazából egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam, csak miattad lenne fontos, hogy elfogadjanak, hiszen a feleséged vagyok, a születendő gyereked anyja és bármi is történjen ez a kötelék örökre összeköt majd minket. Tudom, hogy nem viselkedtem mindig megfelelően a szülei vagy a húga jelenlétében, amolyan „hercegnős” a viselkedem, ha a szituáció azt kívánja. Bevallom, hogy megválogatom, hogy kikkel állok szóba, kikre szánok időt, és ha Aston nem lenne az életem része a családja kifejezetten ebbe a kategóriába tartozna. Miatta viszont mindig megpróbáltam moderálni magam, több-kevesebb sikerrel. - Az attól függ, hogy hogyan fog viselkedni. Tudod...a hormonok miatt most nagyon kiszámíthatatlan vagyok. Remélem kiszúrja a szemét a gyűrű az ujjadon. mosolygok rá szélesen, miközben melegebb ruhát veszek magamra, hogy még véletlenül se fázzak meg odakint, a tó mellett és az erdők között sokkal hidegebb van, mint a városban. - Mehetünk. kulcsolom össze ujjainkat miután megigazítom a sapkát a fejem, majd egy gyors csókot követően kilépek a reggeli, hideg levegőre és az erdő irányába sétálok. Boldog vagyok, és remélem, hogy Aston is az.
Kezdőlap
