Milliet és a hozzá hasonló múltú embereket (mint amilyen én is vagyok) könnyen lehet támadni és kelletlen szavakkal illetni, igen, talán jogosan is, de összességében nem szabad elfelejteni azt sem, hogy volt akkora lélekereje, hogy az utolsó pillanatban hozott egy döntést és fejben összerakta magát annyira, hogy aztán a testével is meg tudjon küzdeni. És ha így nézzük a történetét, akkor kétségkívül nagyon erős és sikeres nő.
Régebben úgy reagáltam a viselkedésére, ahogy. Én is más voltam, egyszerűen rossz volt látni, hogy akkoriban nem küzdött magáért, ellökött mindenkit és én is megrémültem, hogy Millie személye egy tükör számomra a gimis éveimből. Menekültem. De most mégis, a sors fintora az, hogy becsengetett és elkezdtünk beszélgetni. Megmutatta magát, én pedig titkon megkapaszkodhatok a történetében és félretéve az önbecsülésemet végre ismét tükörbe nézzek.
Hiába az unokatesóm, nem engedhetem meg magamnak, hogy abszolút felelősségvállalás nélkül öntsem a szavaimat, mert túl nehéz időszakon van túl, én pedig félek, hogy akaratlanul olyanba tenyerelnék bele, amivel fájdalmat okozhatnék neki. Összességében azonban egész kellemes ez a találkozás, tök jó fej Millie is. Nyilván nem lenne reális gondolkodás, ha most nekiállnánk szétnevetgélni magunkat jobbnál-rosszabb poénokkal és pezsgőt bontva ünnepelnénk meg az újbóli találkozást, de feltételezem nem is ez volt egyikünk célja sem. Egy ideje már nem akarok többet kihozni a dolgokból, mint amire lehetőségem van, lenyugodtan már az életemben és megelégszem az „oké”-val is a „legjobb” helyett. A mi viszonyunk pedig kétségkívül okés lett és ez tök jó.
- És tényleg kösz! Sokat jelent nekem! - Ugyan nem vagyok biztos abban, hogy tényleg meg tudok-e indulni a terápiára, de minden motivációm adott fejben.
- Pár hónappal ezelőtt szerintem el sem tudtam volna gondolkodni rajta. Egyszerűen elfáradtam. Tartozok Benjinek azzal, hogy össze kell szednem magam, úgyhogy szerintem ott leszek. - Ha nem, hozhatja a seprűnyelet és addig üthet vele, amíg ki nem takarodok a házból.
A doki szó egészen ijesztően hangzik, bár nem kellene falnak mennem ettől, elvégre állandó vendég vagyok a pulmonológián. Az a bizonyos testi gyógyászat mentősként is az életem része, ezt a lelki gyógyászatosdit viszont még emésztenem kell. Közben megcsörgetem a Millie által telefonomba írt számot, ő is el tudja menteni az enyémet.
- Akkor megköszönném, ha említenél neki - felelem és hálás tekintettel, ezen a ponton pedig el is szomorodom, hogy az első normális közös programunk felnőttként az egy terápia. De hát mindegy, ezt le kell nyelni, ettől függetlenül bármikor meglesz a lehetőség arra, hogy közösen töltsünk időt. Nem is sejti Millie, hogy a jelenlétével mennyire boldoggá tett, én viszont elég béna vagyok, hogy ezt a boldog érzést csak így nyakába zúdítsam. Benji mondjuk úgy gondolja, hogy a nyugodt békés perceknek vége, nekem pedig a tornácról lassan el kell indulnom befelé, ha nem hagyja abba a sírást.
- Nem jössz be? Találkozhatnátok, meg igazából folytathatjuk a beszélgetést is a nappaliban. - Kérdőn nézek rá, de nem sürgetem a válaszadással annak ellenére sem, hogy Benji megadja az alapzajt nekünk. Nagyjából sejtem válaszát, amit már részben ki is jelentett az előbb, de azért szeretném, ha tudná, hogy én szívesen látom és csak mert van egy fiam, ő még szívesen látott vendég nálunk.
- Persze! Szerintem felhívlak kedden, hogy akkor hova kell menni, meg pontosan mikorra. Meg majd lesznek lovas napok is Queensben valamikor a következő hónapban, oda is kilátogathatnánk, ha még szereted a lovakat - mosolyodok el, de már én is felállok a székből. Régen tudom, hogy szeretett lovagolni, nem tudom ez mennyire változott, de majd úgyis kijavít, ha igen. Testbeszédéből látom, hogy menni akar, úgyhogy nem kezdem el eljátszani a nagymama szerepet, aki hosszú perceken át kérlel, hogy „ugyan, maradj még, hova sietsz?”.
- Haza mész innen? Vagy tart még a nap? - még egy gyors kérdés belefér, azért nem fogom elkényeztetni Benjit, hogy egy hangot kiad és már mellette öltök testet, de a válasza közben elkezdek a bejárat felé lépkedni, ezzel együtt pedig Milliet is kísérem jó házigazdaként.
- Jól van, Millie, köszönöm, hogy eljöttél és újra láthattalak. Jó látni téged ennyire egészségesen, meg csinosan - ölelem magamhoz még elköszönés előtt és ezúttal valóban arcom minden mimikája sugározza az örömöt és a büszkeséget. Millie egyébként mindig nagyon csinos nő volt, de nyilván azért más egy mentálisan kikészült nő látványa, úgyhogy nem gondolnám, hogy ezt a kijelentésemet ne értené pontosan. Az ölelést kis ideig elhúzom, mert ez most nem ilyen gyors pacsi a részemről, hanem egyfajta lelki megbékülés.
- Vigyázz magadra. Szia! - Még egy pillantást vetek rá, mielőtt belépnék a házba. Kijöttem sörözni, erre a családomban és a gyógyulásomban is hatalmas változások következtek be.

Aston & Millie

2020 február •• hope for a fresh start

Mondanám, hogy régen minden jobb volt az én esetemben, de ez akkora öngól lenne, mint a ház, ennek ellenére próbálom nem keretes szerkezetűnek értelmezni a jelenleg magamnak tudható életemet csak mert újra ott vagyok, ahonnan elmenekültem. Meglehet, már nem ugyanabban a lepukkadt lakásban élek a húgommal, már nem egy gimis hülye vagyok, hanem elméletileg egy felnőtt dolgozó családapa, akinek példát kellene mutatnia a családjának. De nem vagyok reménytelen, küzdök én, csak baromi nehéz. És akkor bekopog Millie, az unokatesóm, akiről utoljára akkor hallottam, amikor nem kevés decibellel vágott hozzám valami szépet, hogy aztán én sarkon fordulva ráhagyjam a hülyeségét, elvégre mindenki úgy cseszi el az életét ahogy akarja. Csakhogy ez a Millie most már teljesen más ember és bár érzelmi kommunikációban velem együtt szintén nem sokat fejlődött, de őszintén mondom, egy normális és egészséges nőt látok magam előtt és ezzel engem földig nyűgöz. Nem tudom, hogyan kellene ezt tudatnom vele azontúl, hogy én is szeretném valahogy újraépíteni a kapcsolatunkat, de tényleg elismerésemet kell kifejeznem, hogy neki sikerült. Mivel egyszer már nekem is sikerült, tudom, hogy mennyire kurva nehéz újraépíteni önmagunkat, vagy legalábbis megszülni hozzá a szándékot.  
Meg amellett sem lehet elmenni, hogy én sem ugyanaz az ember vagyok, mint régen. Amit régen lazán megtettem, most könnyen lehet, hogy nem tudnám, beleértve azt, hogy egyedül hagytam a gondjaival, miközben én tudtam volna rajta segíteni. Tudtam volna? Franc tudja, valószínűleg már sosem kapjuk meg erre a választ, de a beszélgetésünk ezen pontján már elhatározom, hogy nem rágom tovább ezt a „mi lett volna, ha” kérdést, hiába szokásom mostanság túlelemezni a haszontalan dolgokat is. Ugyan a feszültséget és a zavart kettőnk között most sem tudom teljesen lenullázni, de úgy őszintén szólva, én jelenleg kevésbé érzékelem, mint talán amennyire rajta ez szembetűnő. Így telnek a napjaim nagy része Dianeval is, kimondatlan dolgaink vannak és bántjuk egymást azzal a címszóval, hogy „de hát érte teszem”. Talán így van, talán nem. De Millienek sikerült a változás, vagyis alakulgat neki, ez pedig nagyon boldoggá tesz és egyúttal erőt ad, hogy én is keményebben küzdjek saját magam ellen.
Ez a csoport dolog elég szarul hangzik, de az az igazság, hogy saját elveimet köpném szembe, ha úgy ítélném el, hogy ki sem próbáltam soha. És jah, sajnos tényleg nincs már több kifogásom arra, hogy miért tartózkodjak az ötlettől.
- Jah, én sem… - Vagyis én sem gondoltam volna, hogy ilyet fogok kérni tőle, nem mintha lenne jogom bármit is kérni ilyen évek után. Nem csodálkozom azon, hogy meglepte az állapotom, szóval nem esik nehezemre két üvegpöckölés közben reagálnom a ki nem mondott szavaira. Ez most az a helyzet, amikor nem kell kimondania a gondolatait ahhoz, hogy meghalljam őket. Aztán csak bólintok.
- Szerdánként, jó. - nyugtázom, hátha így jobban bevésem az időpontot a fejembe. - Majd… megpróbálom magam rávenni, hogy csatlakozzak. - Viszont ezúttal van egy nagy motivációm: Millie. Nem értem magamat, sőt, egyenesen szánalmasnak érzem, hogy belekapaszkodok az egyetlen rokonomba, akivel ennyi év után meglepően értelmesen tudok beszélgetni, ellentétben mondjuk a szüleimmel, vagy húgommal. Nem szeretek senkire sem ráakaszkodni, nyilván nem fogom ezentúl non-stop hívogatni Milliet, de talán valahogy meg lehet oldani, hogy minden jobbra forduljon. Minden! Kettőnk viszonya is, meg a függőségem is. És forduljak fel, de őszinte mosollyal jövök rá, hogy bizony boldog vagyok, ahogy lényegében elhatározzuk magunkat az esetleges jövőbeli kommunikáció mellett.
Toll meg papír hallatán belenyúlok a zsebembe és előveszem a telefonomat, nyomok a kijelzőn kettőt, míg behozom a névjegyzéket és megjelenik az új névjegy helye. Így ahogy van Millie kezébe adom a mobilt, hogy pötyögje be a számát. Addig én felállok, hogy a közeli kukába dobjam az immáron üressé vált sörösüvegemet. Elmorgok néhány fél-néma káromkodást, amiért random jött-ment emberek megint úgy gondolták, hogy a kinti kukánk őket is megilleti, de azon túl, hogy egy szép határozott üzenetet ragasztottam a kukánkra célzó jellegként, többet nem tudok ezellen tenni. Visszatérek Millihez, majd hálás tekintettel elmentem a számát.  
- És ehhez a szerdánkénti beszélgetéshez nincs szükség valamilyen előre bejelentkezéshez? Csak besétálok aztán kész? - Esküszöm nem tudom, hogyan megy, manapság meg már belém ivódott, hogy mindenhez vagy időpontot kell foglalni, vagy előzetes regisztráció szükséges. Persze Benji sem tartja ezt nagyon be, rendszerint akkor ébred fel, amikor nagyon nem szeretném. Most is kiszűrődik nyöszörgő, álmos hangja a magammal cipelt viszonylag olcsóbb árkategóriájú walkie-talkieból, én pedig sóhajtok egyet erre. Mondjuk az anyjával ellentétben nem szoktam felszaladni hozzá egyből, csak mert lehet gyorsan visszaalszik, ami jelen esetben nekem is jobb és szerintem neki is.
- Nah, Benji bemutatkozik így távlatokból - fordítom le a fiam ébredő sírását.

Aston & Millie

2020 február •• hope for a fresh start

Normális talán kijelenteni azt, hogy régen egész jól ismertük egymást. Nem voltunk azok a rokonok, akik naponta bombázták egymást üzenetekkel és a világ összes másodpercében tudni akarták, hogy mi van épp a másikkal, de úgy okésak voltunk, értettük egymás céljait, azt hittük, hogy ismertük a másik gondolkodásmódját, még ha nem is értettük azzal egyet mindig. Nagyon mások vagyunk és mégis azt vallom, hogy a családból talán rá hasonlíthatok a legjobban. Ezt nem most elmélkedem ki a cigarettám füstjéből, régen volt, hogy azért tapadtam rá, mert azt éreztem, hogy ő az egyetlen, aki normálisan meg tud érteni. Máig nem sok ilyen ember van az életemben és igen, máig úgy gondolom, hogy minden szarság ellenére is Millie ebbe a kategóriába tartozik azóta is. Persze, annyi idő telt el legutóbbi találkozásunk óta, hogy képen kellene röhögnem magam, ha olyan akarnék megfogalmazni, ami bárminemű ismeretséget feltételez a jelenlegi Millie és köztem. Nem. Tisztában vagyok azzal, hogy nem voltam az életének egy elég komoly időszakának a része (tekintsünk most el attól, hogy ezt nem tettem helyesen), és ezt figyelembe véve nem lenne bölcs, ha a mellettem lévő kertiszékben ülő unokatesómat a régi önmagához hasonlítanám. Semmi sem olyan már, mint volt, a világ sem, se én, sem pedig ő. Ennek a fájó tudatát kapom pofámba akkor is, mikor érdeklődők felőle… hol lakik most, mit dolgozik, egyáltalán hol tölti az idejét és mivel? Mintha totál idegenek lennénk és mégsem. Vagy én már nem tudom.
- Ez egyenesen menőn hangzik! – De most tényleg. Elismerően húzom a számat, még sörösüvegemet is emelem lenyűgözöttségemet tudatva vele, mert elég jól hangzik mind a hely, mind pedig a munka. A hangján is érződik a pozitív hatás, helyes, legyen is büszke rá. Amilyen állapotban utoljára láttam Milliet, aligha hittem volna el, hogy jól érezné magát egy ilyen munkakörben. Most pedig élvezi is… És hatalmas előrelépés az elmúlt időszak után, habár tisztában voltam még régebbről Millie képességeivel. Szerintem ő is olyan, hogy bármire képes és bármit el tud sajátítani, ha azt kellően akarja. Bár az akarás néha ördögi tényező, megtapasztaltam én is már.
- Hát az biztos - vágom rá egyből, ahogy a történet közben kiderül, hogy Milliet akarta a szélhámos besározni. Mindkettőnkre igaz, hogy nem szokásunk hagyni magunkat mások rossz akaratának. – Nem semmi… - nevetek a teljes sztorin. - Akkor egyszerűen csak jól alakultak a dolgok. - Végre. Nem mondom ki ezt az utolsó szót, de elég erősen mögé képzelem, mert basszus, amennyi szarság történt vele az elmúlt időszakban, megérdemelte már, hogy a környezete is Millie malmára hajtsa a vizet. - Tökre büszke vagyok rád! - teszem még hozzá, majd mosolyogva pár másodperc erejéig kissé közelebb dőlök hozzá vállammal. Ha lenne kezében alkohol, koccinthatnánk is, de jah, vágom, hogy ez most nem az a nap. Meg valahol tisztelem is a döntését.
És egyébként az is hatalmas tett, hogy anno elment egy csoporthoz és azóta sem hagyta ott őket. Az elmúlt percek alatt Millie százszor több érdemetmutatott fel, mint én, ezt csak úgy azért jegyzem meg magamnak, mert később jó szlogen duma lenne, ha valamivel motiválni kellene őt. És ha már helytelenül párhuzamot vonok kettőnk között, be kell látnom azt is, hogy erőteljesen ellentétes irányba kezdett kettőnk élete: míg ő épp most feszálló ágban van, én szépen elindultam lefele és ezen a ponton le kell szögeznem, hogy minden eddigi témát és érzelmet félretéve, melyek eddig szóba kerültek ma köztünk, irtó módon hálás lehetek amiért eljött hozzám és megosztja velem mindezeket. Pozitív hatással van rám és segít, löketet ad, hogy mindig van kiút. Meg azt is szemlélteti, hogy jobb lenne időben kapcsolnom és nem a völgy aljáig csúsznom.
- Lehet igazad van - sóhajtom újra hátra dőlve a székben és a sörösüvegem száján keresztül kezdem figyelni azt a kevés folyadékot, ami még hullámzik benne. Valószínű, hogy ez a csoportosdi tényleg nem annyira vészes, mint amennyire én annak gondolom, meg tulajdonképpen csak el kellene ismernem, hogy szükségem van nekem olyanra és akkor könnyebben megindulnék. Egy kicsit eltöprengek ezen. Az elmúlt hónapokban rá sem akartam gondolni, de most Millie jelenléte sokkal többet segít, mint ahogy ő azt el tudná képzelni.
- És… - kezdek bele, de egyből el is száll a bátorságom. Megnyalom egyik ajkamat, majd tekintetemet a folyadékról visszaemelem Millire. Ha már belekezdtem, csak ki kellene nyögnöm, nem? – Csak azon gondolkoztam, hogy ha egyszer úgy adódna, nem vinnél el magaddal engem is oda? – Egyértelműen kivehető a szavaimból, hogy most korántsem vagyok olyan határozott akaratú, mint ami rám annyira irritálóan jellemző szokott lenni. - Előfordulhat, hogy magadhoz kell kötnöd odafele menet, hogy ne szökjek el, de ha tényleg olyan, amilyennek mondod, lehet meg kellene próbálnom. Mert végülis nincs veszíteni valóm. – Talán ezzel az utolsó mondattal határozom el magam igazán. Hiszen lehet először kellemetlen érzés idegenekkel nagyon komoly és nagyon személy témákat átrágni (már amennyiben ezt teszik), de hát emberi szétroncsolt félhalott testekben sem kellemes turkálni, mégis ez is a munkám része. Najó, ez azért nagyon erős és túlzó párhuzam lett.
És innentől nekem sem kérdés, hogy érdeklődni fog, vajon miért izgat most engem ennyire az a csoport. Nem fogok titkolózni, bár nem akarok túl sokat megosztani sem vele.
- Ez már rég nem bocsánatkérő beszélgetés, Millie - ragadom ki azt a mondatrészét, amibe én is könnyebben kapaszkodok bele. Mert hát igen, hasonlóak vagyunk, szeretjük elkerülni a kínos beszélgetéseket, pedig nincs ellenemre. Nem is tudnám csak úgy lógva hagyni a témát, nem a legkönnyebb szavakkal, de valahogy definiálom azt a szarkupacot, amiben nyakig merülök már egy ideje. Az egyetlen dolog, ami miatt mégsem akarnám itt és most kiönteni neki a teljes valóságot, az az, hogy nem akarnám elriasztani magamtól. Se amiatt, hogy megfigyelik a családomat kéretlen emberek, sem amiatt, hogy túl taknyos állapotban mutatkozok be neki. Neki sincs arra szüksége, hogy elcsesződött embereket hallgasson végig, azok után, amin végigment.  
- Benne vagyok - felelem szinte egyből. Jó érzés újra beszélgetni vele és ezúttal nem szeretném, ha csak úgy eltávolodnánk egymástól. - Meg, jó lenne, ha fenntartanánk a jövőben a kommunikációt kettőnk között - Irtó bénán fogalmazom meg, de nyomorék vagyok a költői megfogalmazáshoz ma. Ez egyébként egyúttal egy kérdés is, már amennyiben sikerült kellően kérdő hangsúllyal átadnom. Nem csak tőlem függ. - Én legalábbis szeretném.

Aston & Millie

2020 február •• hope for a fresh start

Sajnos azt kell, hogy mondjam, tudom milyen érzés belekerülni egy spirálba, ami egyre lentebb taszít a mélybe és egy idő után már irányítani sem tudjuk. Közel sem annyira kaotikus élethelyzeteket éltem át, mint Millie, de azért bátran állíthatom mindenféle sablonszöveget mellőzve, hogy valamennyire át tudom érezni mindazt, amin ő végig ment. Gyakran pont azoknak az embereknek kell a legjobban a segítség, akik a leginkább elutasítják azt, ezért pedig nagyon sokáig bűntudatom volt. De végtére is, nem volt más választásom, mintsem elengedni őt és megmakacsolva magam arra a következtetésre jutni, hogy majd jelez, ha változott nála valami. Mentősként tudom, hogy vannak, akiken nem lehet segíteni, mégis sok ideig tartott, hogy elfogadtam ezt Millie esetében. De ez már a múlt. Azóta velem is sok minden történt és tekintve, hogy most itt van a házamnál, látszólag Millie esetében is történt valami, ami kimozdította a káoszból.
Tudom mi a legnagyobb bűnöm. Annyi szerencsétlen – már bocsánat – emberrel nőttem fel, beleértve saját magamat is, hogy ösztönből próbálom tőlük tartani a távolságot ahelyett, hogy küzdenék értük. Küzdöttem, én tényleg nagyon sokáig reménykedtem abban, hogy anyám is megváltozik, ha mást nem, akkor Benjamin születése által, de ugyanígy húgomat is próbáltam a jó útra nevelni, amíg nem szakadt el a cérna nálam is és végül az is káoszba fulladt. A húgom sok éve függő, időnként nagy boldogan bekopog, koccintunk arra, hogy már két hete tiszta, de mindketten tudjuk, hogy ez nem marad sokáig így. Bár ne alakulna minden ugyanúgy ahogy eddig. És azt hiszem… egyszerűen csak elfáradtam, vagy megtörtem az évek alatt. Vagy csak elhittem, hogy én tényleg más lettem, de be kell látnom, a gének nem csalnak és nem változnak. Jelenleg az egyetlen reményem a jövőre épp fent alszik az emeleten, akit szívesen bemutatnék majd valamikor az unokatesómnak.
Ami Milliet illeti, nekem sokat jelent, ha valaki tesz és nem csak szavakkal dobálózik. Talán nem is sejti, de azzal, hogy eljött és itt van már megnyomta reset gombot nálam, a szavak hozzá pedig csak a köret. Érdekel, minden szavára és gondolatára kíváncsi vagyok, szeretném kikérdezni őt, de akkora paraszt még én sem vagyok, hogy elkezdjem vallatni jószándékból. Én sem vagyok túl jó ezekben a beszélgetésekben. Nem szeretem a kimértséget és bassza meg, unokatesók vagyunk, mi a faszért kellene nekünk karót nyelnünk és tojáshéjakon táncolva megválogatnunk a szavainkat és mégis van bennem egy olyan érzés, ami erre késztet. Valószínűleg szimplán csak nem akarom elcseszni azt a barátságot, amit most talán elkezdenénk felépíteni.
Mindezek ellenére, ha akarnék sem tudnék nem őszinte lenni hozzá. Nem tudom azt mondani, hogy nem cseszte el, mert de, aminek meg is itta a levét, de ettől én még nem haragszom rá. Sajnos nem szokásom azt mondani, amit mások hallani akarnak, maximum a főnökömmel próbálok erre törekedni. A testbeszéde azt sugallja, hogy irtózik a konfliktusoktól, igazából nem tudom kielemezni mimikáinak ok-okozati összefüggéseit, mert nem értek az ilyenekhez, úgyhogy mindössze a megérzéseimre tudok hagyatkozni. Nem akarom bántani Milliet.
Egy ideig várom, hogy ha reagálni akarna, én nem folytom belé a szót, de hogy őszinte legyek, a helyében én sem tudnék mit mondani és meg kell hagyni, voltam jó párszor a helyében, hasonló szituációkban, leginkább feleségemmel, aki szintén nem rest pofámba mondani, hogy mennyi mindent basztam el. És rohadjak meg, de minden kemény szavára nagy szükségem volt. Nekem kellett egy olyan nő, aki nem telibe szarja, hogy mit teszek és meg tudja megmondani, hogy mi jó és mi nem az.
- Ezt nagyon jó hallani - mosolyodom el végül, talán kontrasztos is az előbbi szavaimmal, de hát azokat sem támadásnak szántam. Persze nem teszek úgy, mintha a szőnyeg alá söpörnénk az egész elmúlt pár percet, pedig lehet jobb lenne, látva arcán, hogy talán túl kemény lehettem, vagy csak túl ősszinte... Nem dőlök vissza a székembe, inkább előre görnyedve bagózok tovább.
Szóval Noránál lakik. Hallottam már a másik unokatestvéréről. Nagyon próbálok túllendülni a rajta, igyekszem én is felvenni a nevetgélést, de minden igyekezetem ellenére is elkap a komorság és a bűntudat. Minden bizonnyal én is lehettem volna egy kicsit kevésbé barom és segítőkészebb, mint Nora, de a múlton már nem tudok változtatni. Ellenben örülök, hogy nem egyedül lakik, tapasztalataim alapján ad egyfajta stabil pontot a labilis embernek. Nekem ez a személy Diane, szóval… jah, tudom, hogy mennyire pokolian fontos egy ilyen személy megléte.
- Ez elég menőn hangzik - fújom ki a füstöt közben. – És szereted a helyet meg azt, amit csinálsz? - Én nem szeretem a munkámat, de a munkahely az jó, a társaság jó, Raelyn is olyan személlyé vált az életemben, aki miatt meg sem próbálnék váltani, végtére is, mi a szart csinálnék ugyan, ha nem mentős lennék? De vissza Milliere… tök jó lenne, ha látna valamit a munkájában, amibe szintén meg tud kapaszkodni, ezért is jött a kérdésem, ami lehet aztán túl indiszkrétre sikerült, nem tudom.
Nem reagálok közvetlenül a csoportra egy ideig, aminek az az oka, hogy eléggé elgondolkodtat a dolog. Nem sokat tudok az ilyen csoportokról, pedig tudom, hogy vannak és azt is, hogy sokszor hasznosak is. Lehet ki kellene próbálnom, csak először magamnak is be kell vallanom, hogy szükségem lenne rá, ami a legnehezebb művelet nálam.
- Hallottam sok jó dolgot róluk, de néhány sztori eléggé… tudod, ijesztőnek hat, ami miatt sosem mertem ilyenben részt venni. - Nem tudom például azt sem, hogy képes lennék-e beszélni a problémáimról több ember előtt akkor, amikor arra kerülne sor. – Gimiben szóba került, hogy segíthetne nekem leszokni a kábítószerről, de akkor túl nyuszi voltam hozzá, szóval minden elismerésem - bökök felé fejemmel és mimikáimmal is érzékeltetem vele, hogy tényleg elismerem a küzdelmét. Én egyszerűen csak nyomorék vagyok ahhoz, hogy idegenekkel beszéljek a problémáimról, hiába később már nem lesznek idegenek. Na mindegy.
Kérdése jobban belém áll, mint egy penge. Nagyon hirtelen érkezik, amitől meg is áll kezemben a sör. Még senkinek sem beszéltem erről abban bízva, hogy hamar rendbe jövünk, úgyhogy most a semmiből kell előkaparnom valami választ, ami már csak azért is nehéz, mert nem tudom, honnan kezdjem és mégis mennyit kellene mondanom róla. Az utolsókat szívom a dohányból mielőtt megszólalnék, vakmerőn azt remélve, hogy a nikotin majd megszüli helyettem a szavakat, de nem.
- Is. - Szenzációs válasz Aston, ennyire még Benji is képes a maga korával. De legalább ez az egy szó is segít abban, hogy nyerjek magamnak még pár másodpercet. Kicsit közelebb helyezkedek Milliehez és ahogy meghallja, hogy halkabban kezdek bele a történetbe, már sejtheti, miért. – Az a helyzet, hogy a sors ellenünk fordított néhány személyt, akik szeretnek jócskán keresztbe tenni nekünk. És néha sikerrel járnak. - Ezzel nagyjából semmit nem mondtam, vágom. Most döntök úgy, hogy újra hátra dőlök a székben. – Mocskos játékban találtuk magunkat és nem állunk nyerésre, de mindketten azon vagyunk, hogy ne sérüljünk. Csak közben jó lenne nem egymás ellen fordulni - sóhajtom el a végét továbbra is minimális hangerővel, majd mivel már a csikket elnyomtam az asztalon, így csak azzal tudom enyhíteni a szar érzést, hogy beletúrok hajamba.
- Mindegy, majd… megoldjuk. - Nem akarom, hogy aggódjon miattam, vagy miattunk, már amennyiben van jogom ilyet feltételezni azok után, hogy én is magára hagytam, mert ezt tettem, ez is pont annyira tény, mint ahogy ő elcseszte a dolgokat.

Aston & Millie

2020 február •• hope for a fresh start

Talán jól kellene éreznem magam attól, hogy valamiben egyetértünk Millievel, még ha ez egy olyan semmiből jött téma is, mint a mobiltelefonok beteges használata. Ennek ellenére mégis feszengek, hogy akkor most elkezdjük ebbe egyre inkább beleásni magunkat és használjuk ki a kötetlen beszélgetés ezen fajtáját, majd a végén mosolyogva álljunk fel a kertiszékekből és integessünk egymásnak míg látótávolságon belül vagyunk… Vagy csak mosolyoghatnék és bólogathatnék, esetlegesen benyöghetnék valami kedves „igen”-t. Ezt az egész közösségi médiás dolgot azért kezdtem el ennyire utálni, mert nekem egészen későn lett telefonom, internetem pedig még később, mivel nem olyan családban nőttem fel, ahol ez lett volna a prioritás. Majdhogynem gimnáziumig néztem irigykedve az osztálytársaimat a menő kütyüjükkel és mint minden magamfajta gyerek, én is eldöntöttem, hogy nem én szenvedek hiányt valamiben, hanem ők csinálják rosszul az életet. Akkor ez tőlem nyilván vajmi kicsinyes hozzáállás volt, de mit adott isten, tényleg nem nagyon veszem elő a telefonomat, csak ha el akarom érni a szükséges embereket, vagy ha engem hívnak, de azt meg csak akkor szokták, ha S.O.S.-ben kellek nekik.
- Biztosan úgy jön nekik az ihlet… - tárom szét karjaimat, a söröm majdnem kiömlik kezemből, de még időben megmentem magam a fürdéstől. A mainap első katasztrófája elhárítva. Hol a következő?
- Akkor hát úgy fogalmazok, hogy körbe tudja lőni a házszámot és néha betalál. – Ha esetleg nem jutna anyámnak eszébe, hogy megnézze az sms-ben megkapott utca-házszámot, amit pár hónapja csak azért küldtem el neki, hogy ne kérdezze meg minden alkalommal. Ez az egyetlen sms köztünk évek óta és azóta sem nagyon írtunk egymásnak, mert mindketten a hívást preferáljuk, szóval nem lenne nehéz neki időnként megnyitnia azt az sms-t.
Mély levegőt veszek, majd dohánnyal a számban elnézek a szomszéd háza felé, akik épp most állnak be a garázsba. Nem tudom, Millie mit tud anyámékról, avagy régen mennyit tudott, szóval inkább nem kezdek el pánikolni, hogy már megint lerészegedhetett anyám, netán csupán hozta a konstans szarul kinéző formáját. Tudom jól, hogy máshogyan viselkedik és máshogyan fest előttem, mint amikor nincs velem. Benji születése óta próbálja magát jó színben feltüntetni előttem, hogy engedjem találkozni az unokájával, amit én bizonyos szempontból még értékelek is, de attól még, hogy az alma szép oldalát látom, tudom, hogy a másik oldala rothadt.
- Sajnos ez nála megszokott, de nincs már arra is erőm és időm, hogy ő érte aggódjak. – Csak mert van elég sok más bajom is és jelen pillanatban inkább azért küzdök, hogy az új családom egyben maradjon. Persze ettől függetlenül még aggódom érte, Millie szavai is nyugtalansággal töltenek el, mert mégiscsak az anyám.  
Bólintok egyet szemeimmel, csak hogy reflektáljak a Nataliet érő költői kérdésére, aztán szavaitól megcsap a jókedvűség szele.
- Oké - kacagok fel, magam sem tudom miért, egyszerűen csak tetszett a reflexiója a Benjivel való találkozásra. Talán csak az mosolyogtat meg, hogy erre egy másik alkalmat szentelne, de már a feltételezés is ad némi reményt a szebb jövőre. Merthogy senki sem mondta eddig, hogy mi ezentúl sokat fogunk találkozni, legyen így, mert az azt jelentené, hogy sok minden változna vele is, meg köztünk is, csak valahogy azt érzem, hogy ez csak egy udvarias gesztus volt. Eléggé meg vagyok lőve, hogy mit kellene csinálnom, esetleg bemutassam őt Benjinek és akár Natalienak is, ha hazajönne (még ma), vagy engedjem el én is ezeket a formaságokat, mert úgyis találkozik velük majd akkor, amikor eljön az ideje. Például majd Benjamin esküvőjén.
És akkor egy könnyed kanyarral csak felvezetem a történteket. Talán hiba tőlem, de szerintem úgyis előkerült volna a kényes téma így vagy úgy.
- Hát… - Szépítsek? – ja. - Nem szépítek, mert tényleg tudnak a kutyák szépeket is szarni. - Nehéz idők voltak, ahogy észleltem - teszem hozzá miközben enyhén elhúzom a számat. Látom rajta, hogy nem egy ilyen legyintős reakcióra vágyott tőlem, ami valamilyen szinten érthető is, elvégre nem az a típus vagyok, aki ne szeretné elvarrni a szálakat. Ha ez nem így lenne, akkor fel sem hoztam volna a témát. Az viszont már más kérdés, hogy maradt-e bennem harag. Jelenleg nincs, nem érzek és hacsak nem tépi fel a mély sebeket, akkor részemről ez a találkozás nem fog ordibálással végződni.
- Igen, hülye voltál és elcseszted a dolgokat - helyeslek, miközben előre dőlök a székben, hogy közelebbről az unokatestvérem szemeibe nézhessek.
- Millie én nem vagyok olyan, mint te, szóval ne magadból indul ki, mikor az én érzéseimet akarod megérteni. Évekig marhára pipa voltam rád és mivel nyíltan elutasítottad a segítségemet, ezért úgy voltam, hogy majd ha kellek, vagy ha érdeklek, jössz. - Mint ahogy valójában jött is. Oké, lehettem voltam kevésbé kicsinyes is és én is érdeklődhettem volna iránta, ismerve a vele történteket, de azért én sem csinálok segget a számból. - Az a helyzet, hogy eléggé elcsesződött pár dolog mostanság, úgyhogy jelenleg nem tud felbaszni egy jó pár éve történt veszekedés. – Csak hogy teljesen őszinte legyek vele, mert már megtanultam, hogy a fél válasz csak még több kérdést szül.
- Szóval tényleg örülök, ha már jobban vagy. Szívből örülök! – nyomatékosítom az érzéseim őszinteségét, amit vagy elhisz, vagy nem.
- Itt, New Yorkban? - Én még ott tartok fejben, hogy ő nem New Yorkban lakik, de majd gondolom úgyis megválaszolja ezt. - És akkor mik a tervek a közeli és távoli jövőre? - Dohányzok tovább, mialatt eszembe jut, hogy megkínálhattam volna cigarettával is, ha már a sört elutasította, de majd csak jelzi, ha kérne egy szálat.

Aston & Millie

2020 február •• hope for a fresh start

Azért elég para úgy egy embert látni közel a bejárati ajtónkhoz, hogy semmilyen jelét nem adta a jelenlétének. Az a helyzet, hogy mióta engem bedrogoztattak, Natalie meg benne nyakig abban a bandában, akikben én nem bízok, így duplán parázok még nappal is, hogy jól be vannak-e zárva az ajtók. A jó a zord és kellemetlen pillanatban - vagyis hogy egy ember van a verandánkon -, hogy ez a személy az unokatesóm. Millie a családom része, értsd: váratlanul képes felbukkanni a semmiből. Ha pedig ragaszkodok a családom definíciójához, akkor azt is megtippelhetném, hogy vagy marhára összeveszünk, mint legutóbb, vagy meglepően jól eltöltött órák után pozitív csalódással válunk el. Én nem igazán vagyok felkészülve tulajdonképpen bárkinek a vendéglátására, a ház még annyira sem, de vagyok annyira flexibilis, hogy ne jöjjek zavarba és ne csináljak feszültséget egy random beállított ember láttán, mint például Natalie tenni szokta. Egyébként teljes szívemből örülök, hogy láthatom Milliet. Atya ég, mennyi mindent történhetett mindkettőnkkel mióta utoljára láttunk egymást. Mondom ezt úgy, mintha békés körülmények között váltunk volna el, pedig nem. A helyzet viszont az, hogy én nagyon sok emberrel válok el ordibálva és középső ujjamat mutogatva és másnap mégis békével tudom indítani velük a napot.
Az agyamban lévő gondolatokat periódusokra tudnám bontani. Először megörülök, hogy láthatom őt, aztán felvetődik a kérdés bennem, hogy miért van itt. Mindezek után pedig már csak azon értetlenkedek, hogy mégis honnan tudta, hogy itt lakom. Oké, ne játsszuk a hülyét, bárkitől megkérdezhette.
Csak legyintek a megszokott udvarias szövegre, ezzel is jelzem, hogy nem kell úgy viselkednie, mintha a főnökének a testvérének a felesége lennék, akivel most találkozik először valami abszurd indokkal.
- Kérlek... megmented az önbecsülésemet, ha nem egymagam társaságában kell ezt elfogyasztanom. -  Lendíteni nem tudom a magasba a sört, hiszen így is örülök, hogy nem ejtek el semmit amíg oda nem érek a kitett asztalhoz. Elég nyomós okom van, miért maradjon, nem? Bár ahogy ismerem őt - mint ahogy egyébként marhára nem is ismerem, csak ezt szar bevallani - jobban vágyott arra, hogy elfoglalt legyek és megbeszéljünk egy jó időpontot, ami mindkettőnknek egyébként is csak teher, de legalább kölcsönösen rástresszelhetnénk a új nagy találkozásra.
Néhány másodpercnyi kérdő tekintettel veszem tudomásul, hogy elutasítja az alkoholt, ráadásul ennyire határozottan, de még időben kapcsolok, hogy ne baszogassam emiatt, mert túl erős reakciója volt, aminek talán oka van. Nem akarok bunkó lenni, de az arca sem arról árulkodik, hogy a szervezete ne ismerné az etanol különböző koncentrációit. Nem sokat tudok róla, ami annak is köszönhető, hogy se anyámék, se Millie szülei nem tudtak olyat mondani, ami mérvadó információ lett volna számomra róla azután, hogy elvesztette a párját. Hogy őszinte legyek, nem is akartam annyira lenyomozni, mindenkinek tiszteletben kell tartani a magánéletét, pláne egy tragédia után.
- Kiváló ötlet! - felelem egyből, míg kitöltöm magamnak a sört. - Tudod, az utóbbi időkben egyre jobban kezdem értékelni azokat az embereket, akiknek a beszélgetés nem ragad meg a hálózat végtelen számú chatplatformján. - És ez most tőlem egy elismerés, vagy köszönem, talán mindkettő. Valójában elég sok kérdésem lenne hozzá, de mind túlságosan in medias res a keserű és fájdalmas valóságba, amit egyelőre mellőznék. Nem tudom, hogyan kellene indítani egy ilyen újra találkozós találkozást, de az biztos, hogy nem az elhunyt párját emlegetve. De például anyám egy jó indító téma, róla mindig lehet sokat beszélni.
- Tehát végre sikerült megjegyeznie a házszámot. - Kétségtelenül csoda ez anyámtól, erre mindenképpen inni kell nekem, de én meg is teszem.
- Összeházasodtunk Natalieval. - A barátnőmmel, akivel még gimiben jöttem össze. Nem azért, de elég kellemetlen a házasságról beszélni tudván, hogy min ment keresztül az unokatesóm, úgyhogy próbálom kellően röviden és tömöröm összefoglalni életem nagy eseményeit, amik ki is merülnek a házassággal és a gyermekem születésével. - Benjamin nő mint a gomba, már lassan egy éves lesz. Ha felébred, szívesen bemutatnálak neki - De hogy őszinte legyek, összetenném a két kezemet, ha jó pár órát aludna most a fiam, mert addig van nekem is nyugtom.
- Elég gyorsan történt amúgy minden. Egyik pillanatban még majdnem szingli lettem, másikban meg már én is csak pislogtam, hogy feleség, gyerek... ház - ahogy ő is mondta, saját ház. Szerintem Millie is érzi, hogy az egyik generálta a másikat, esetemben pedig elsőként lett Natalie terhes, aztán megkértem a kezét, majd lett egy házunk, hogy fel tudjuk nevelni Benjit és ne Brooklynban tegyük azt.
Enyhén előre dőlök, érezhetően feszültebb leszek, de nem tudom, hogy kellene érdeklődnöm iránta. Pedig amúgy marhára aggódtam érte az elmúlt években.
- Te hogy vagy? Mondhatom azt, hogy jól nézel ki? Csak mert tényleg jobban nézel ki, mint legutóbb. - Ezzel gondolom nem mondtam semmi rosszat, mivel elég kaotikus állapotban láttuk egymást utoljára, annál csakis jobban nézhet ki. - Egyébként meg engedd el azt ami akkor történt köztünk. - Hangzik ez úgy, mintha mondjuk lefeküdtünk volna, holott nyilván nem. Remélem ezzel egy kicsit lelazul mellettem és nem lesz ennyire karót nyelt.

Aston & Millie

2020 február •• hope for a fresh start

Lassan egy éve próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy a házasságunk még masszív lábakon áll, pedig mindketten tudjuk, hogy ez már magunkra nézve is röhejes, de hát mégis mit tudnánk tenni? Váljunk el? Akkor minden sokkal jobb lesz, mi? A probléma nem egymásból fakad, nem egymással van bajunk, hanem azzal, hogy ezúttal már mindketten kezdünk egyre jobban belekeveredni a szarba: Diane sem tud megválni a családjához köthető szervezettől, miközben engem meg egy hajszál tartott vissza, hogy újra visszaessek a drogfüggőségembe. Voltak napok, amikor tényleg azt hittem, hogy újra elvesztettem a fejemet, ami gimiben még menő dolognak számított, most így közel a harminchoz, gyerekkel az emeleti hálószobában már annyira nem szórakoztató. Egy szerencsém volt, ismertem a dílert, akivel találkozni akartam.
Halkan lépegetek lefelé a lépcsőn, az istennek se csapnék semmi zajt most, hogy a gyerek végre elaludt és nekem is van időm mást csinálni. Hol az anyja? Tárgyaláson, vagy valami megbeszélésen ügyvédként, hogy megmentse azok bőrét, akik kicsinálják a családunkat, ezzel együtt pedig kettőnk kapcsolatát is. Ha pontot kell raknia a munkája végére, tegye meg, csak aztán valahogy ezt a fejezetet is le kellene már zárnia az életében. Marha jó egyezséget kötöttünk: én újfent megválok a kábítószertől, ő meg a rokona bandáját hagyja magára és ha ezek menni fognak nekünk, Benjinek szép élete lesz.
Beindítom a kávéfőzőt, mert nem sok híja volt, hogy én is ottragadtam Benji mellett az ágyban, ha meg ilyentájt alszok, éjszka nem fogok, pont, mint a fiam és azért ezt annyira nem vállalnám be, tekintettel arra, hogy csak ma nem dolgozok, holnap reggel már megint kelhetek korán.
Éles sípolással jelzi a gép, hogy hagyjam abba a telefonnyomkodást és a különféle izgalmasabbnál izgalmasabb hírek olvasását, mert lefőtt a kávé. Annyira nem kell megerőltetnem magam, hogy Joe Biden legújabb döntései helyett a konyhát már jócskán aromákkal eltelítő kávémhoz lépjek és áttöltsem azt egy nagyobb bögrébe. Igen, megint sikerül a felét a konyhapultra csepegtetnem, úgyhogy a már megszokott mozdulatsorokkal takaríthatok magam után néhány fiam füleit nem tűrő kifejezés háttérzajában. Mindezeket követően egy üveges sörrel a hónom alatt indulok meg a terasz felé kávébögrével a kezemben, csakhogy félúton rájövök, hogy szarul csinálok mindent. Egyrészt nem a hátsó kertbe kellene mennem, mert Benji ablaka nyitva van és az összes füst az ő szobájában fog kikötni, ami finomat szólva is nagyon fasza lenne, másrészt meg marhára nincs a nadrágzsebemben az reggel benzinkúton vett cigarettadobozom. Első kérdés: akkor meg hol van? Leteszek mindent a kezemből és feltúrom a táskámat, ott is lapult benne, ami jó, mert ha nincs itt, akkor tényleg lövésem sem lenne, hogy hová a csudába tehettem. Borzalmasan szét vagyok este ezekben a napokban, de már javuló tendenciában vagyok, legalábbis a múlthetekhez képest.
Na akkor induljunk neki még egyszer. Sör, kávé, meg ezúttal már cigaretta a számban, hogy a szabad kezemmel ki tudjam nyitni a bejárati ajtót. Kitárul az ajtó, azzal közel egyszerre pedig a szemeim is kikerednek. Nem tudom, mi az ijesztőbb első pillanatban, az, hogy valaki áll közvetlenül az ajtónk előtt, vagy pedig, hogy az unokatesóm az. Ez most meglepett!
- Oh. - Egy még csak nem is égő cigivel a számban egyelőre csak erre vagyok képest, már azon túl, hogy egyből lecövekelek a félig nyitott ajtóban. Nem sok minden lendít ki a stabil állapotomból, de Millienek sikerül ezt most elérnie. Szerencsére nem arról vagyok híres, hogy túlkomplikálnám a dolgokat, szóval amint újraindul az agyam, kiveszem a számból a dohányt.
- Szia Millie! - Kopogott és én akkora barom vagyok, hogy nem hallottam? Lehetséges egyébként. Nem számolom már egy ideje, hogy mióta nem láttam, elég annyi, hogy tudom, milyen állapotban léptünk kapcsolatba utoljára, mindezeket figyelembe véve pedig nyilvánvaló, hogy van valami, ami miatt itt láthatom őt. Ebben semmi újdonság nincs, az én családomban mindig van valami, pláne akkor, ha engem keresnek.
- Régóta vagy itt? - Egyrészt érdekelne, hogy ha csöngetett, mennyi ideje nem hallottam, másrészt meg van némi rossz érzésem azzal kapcsolatban, hogy egy ember (és itt most lényegtelen annak személye) volt az ajtónknál talán nem egy másodpercig és én nekem erről sejtésem se volt. Oké, általában zárom az ajtót, de a drogos ügyekre és illegális bandákra való tekintettel ez nem feltétlenül olyan dolog, amire könnyedén csak legyinthetnék.
Nem vagyok jó ezekben. Nálam a vendéglátás abból áll, hogy behívom az embereket, adok nekik egy sört, aztán ennyi. Mondjuk ez nem megoldhatatlan most sem, a verandán lévő két kertiszék felé bökök fejemmel (mondtam, hogy nem erősségem ez), miközben átnyújtom felé a szorongatott sört.
-  Mi a helyzet veled, Millie? Régóta nem hallottam felőled... - kérdezem tőle kissé selypítve a szavakat, mivelhogy időközben a bögrémet a kisasztalra helyeztem és a cigit a számban tartva próbálom megnyújtani azt. Millió év bagózási tapasztalatának köszönhetően ez egész hamar sikerül.
- Tényleg, honnan tudtad, hogy itt lakom? – Az első füsttel távoznak ajkaimból a szavak és persze állandóan eszembe jut anyám, de most speciel nem gyanakszom rá, már csak azért sem, mert az elmúlt időszakban bármikor kérdeztem őt Millieről, mindig csak a vállát vonta. Kérdezhetnék tőle valami személyesebbet is, de tekintettel arra, hogy mik történtek vele, mikor utoljára dumáltunk, valahogy nem tartom jó ötletnek, hogy beletenyereljek olyanokba, amibe... mondjuk úgy, nem lenne előnyös.   

Aston & Millie

2020 február •• hope for a fresh start